Nem mondom, hogy nem jutott eszembe Braxie és a kihagyott móka,
a napokban, de elsődlegesen nem azért voltam New York-ban, hogy építsük a kapcsolatunk, vagy pótoljuk a kihagyott időt, hanem, mert kellettek az akták a rendőrségről, a kórházakból és persze akkor az államtitkot megszerzéséről nem is beszéltem. Utána lévő két-három napban mondhatni el voltunk havazva. A csapat Feketebáránya is kicsapongóvá vált a folyamatos küldetések miatt, és a külön órák Zombieval a felzárkóztatásomat illetően sem voltak egyszerűek. A kapcsolatomról Cale-el csak neki beszéltem. Nem feltétlenül azért, mert titok, de érdemben csak tőle kapok helyeslő vagy figyelmeztető jelzéseket. Szerinte nem baj, ha a munka mellett építek másfajta kapcsolatokat is, csak ne essek abba a csapdába, hogy túlzottan ragaszkodni kezdek valakihez. De kifejezetten támogatott abban, hogy még a héten keressem fel ezt a bohócot, vagy, hogy is hívták anno. A címe pedig meg volt, bár azt csupán formalitás, hiszen Zombie és Kitty is simán megtalálta volna, ahogy tette is. Kérdezték, megakarom e lepni, mert akkor lenyomják a feltételezett kamerákat, riasztó rendszereket, és elárulják, hogy jutok be észrevétlen. De már így is gyanakszik, és fog is, szóval egyenlőre nem tenném ki se őt, se a csapatot ekkora tehernek. Mert onnantól, hogy felvilágosodik kicsit, bizony mindenkinek teher lesz az információ. Addig viszont szórakozhatunk, ha nem is állandóan. A cyber főnököm ugyan lépten nyomon figyeltet, de bízik bennem annyira, hogy tudja, hűséges kutyája vagyok, azaz, ha ő csettint egyet, én ugrom. Ez kiváltság, és persze hála, amiért megmentett, nem csak az kétségbeeséstől, de az előző életemtől is.
Mondják, munka után édes a menekülés, és bár távolról se hazajöttem, vagy a bázisra, mint a megadott címre, de egy olyan unalmas szakmánál, mint az enyém, valóban felszabadító érzés elhagyni a kórházat. A múltkorihoz képest, most ismételten abban a dokis stílusomban feszítettem, mint anno, pár hónappal az előtt, hogy 9 életemből egy oda lett. Egy fehér alapon, halvány kék csíkos ing, egy sötét szürke mellény a hozzáillő vászon nadrággal és zakóval, és egy szürke csíkos, sötét kék nyakkendő. Na meg persze az egyéb csecsebecsék, mint a karóra és Bugatti cipő. Meg lehet fel kellett volna hívnom, mielőtt csak úgy leparkolok, de biztosra vettem, hogy a meglepetés sem lesz ellenére. Becsaptam hát a kocsim ajtaját, miután a közelben sikerült parkoló helyet találnom és... viccelek, persze, hogy volt hova leparkolni, hiszen ide rajta és mostantól rajtam kívül, aligha járnak erre. Szóval megspórolva egy szál cigit - ami munka után azért jól esett volna - el is indulok a főbejárat felé. Teszek némi óvatos ide-oda pillantást, mert sose tudhatom, épp nincsenek e a nyomomba, és nyilván ezt a helyett sem árt diszkréten kezelni, ha már úgy óvja mindenkitől. Felsétálva a kétszintes - szerintem kissé túl csicsázott - épület teraszán, ha volt csengő, akkor azt használva, csengő hiányában azonban kopogtam.
- Rendőrség! Azonnal nyissa ki, Mr. Braxton! - szóltam be, mélyített hangon, bár meg lehet meg se hallja, noha biztos vagyok benne, hogy itthon van, mert a klub előtt is láttam milyen autóval közlekedik, és annak mi a rendszáma. Esélyesen nem is nyitott rögtön ajtót, ami abból a szempontból volt jó, hogy nem sokkal a bohóckodásomat követően megcsörrent a telefonom. Szinte biztos voltam benne, hogy a csapat egyik tagja, de bíztam benne, hogy nem kell lelépnem, mielőtt Braxie ajtót nyitna. Nehéz is volna kimagyarázni, meg hát kellemetlen is volna, ha már jöttem meglátogatni. Szóval hamar a képernyőre sandította, majd egy sóhajt és egy színpadias szemforgatást követően gyorsan felvettem.
- Ennyire hiányzom? - kérdem a telefonba, de sokkalta inkább morcosan, mint humorosan. A mi kis Viharfelhőnk mostanában "gyengélkedik" és ezzel együtt feszegeti a határait, meg a mienkét is. A múltkor már bezártuk egy raktárba a hisztije végett, de nem sokat javult a helyzet. Teddy szerint így nem bevethető a küldetéseken, mert extrán labilis, ha viszont kimarad a munkából és hibát vétünk miatta - lévén, hogy az egyedüli zár feltörőnk - az szemet szúr majd a fentieknek, akiknek felelnem kell. Ha azt mondom, a mi kis feketebárányunk nem képes ellátni feladatát, zokszó nélkül agyonlövik. Tudom, mert már így is jó párszor húztam ki csávából és mentettem meg a nyilvános kivégzéstől, pedig még csak nem is kedveljük egymást igazán. Problémás csaj, de szükségünk van rá, és neki is ránk. Egy alkalommal már nyakába vette a várost egyedül, mindenki tudta nélkül, és a legváratlanabb és a legrosszabb pillanatban jelent meg előttem. Lebukhattunk volna az eszementje miatt, de szerencsére kidumáltam magunk. Lerí róla, hogy kórházi eset, így nem nehéz úgy beszélnem róla, mintha a páciensem volna. De attól még lelkesen okozza nekünk, főleg nekem a fejfájást. Megint rossz napja van, panaszkodik és kéri, hogy menjek vissza, mert szüksége van valakire. Mondanám, hogy egy szobával odébb ott van Kitty, Teddy és Zombie, de feltételezem ennek ő is tudatában van. Félek nemet mondani, de pontos meghatározást sem adhatok, mert tudja fene, mikor indulok vissza.
- Van egy kis elintéznivalóm, de aztán elugrom érted és elmegyünk valahova. - ígérem meg neki már nyugodtabb hangon, hogy érezze, hogy komolyan beszélek, ezért kérném őt türelemmel, hogy addig is üljön a seggén nyugton. Részben hasonlít Cale-re, csak kevésbé... érettebb a tiszta pillanataiban is, szóval... gondolom majd beülünk valahova palacsintázni.

Nem vártam meg hiszti hercegnő válaszát, mert amint közeledő lépteket hallottam, kinyomtam a telefont és zsebem mélyére száműztem a telefont. Nem némítottam le, de bíztam benne, hogy nem fog keresni a kisasszony.
- A múltkori után erősen megkérdőjelezném miféle kezelésben szeretnél részesülni... - mosolyodom el egy hozzáhasonlatos üdvözlésképp és reagálva is egyben megjegyzésére, ahogy beljebb lépkedek. Mint egy újabb randevú a kiszemelttel, csak ezúttal a másik lakásán.
- Szerény? - kérdek vissza, éppen csak visszafogva egy halkabb nevetést. - Pont annyira, mint te, mi? - somolygom, hagyva, hogy vezessen a házban. Nem volt egy körbevezetős típus, bár nem is költözni jöttem, csupán miatta vettem rá magam, hogy idáig kocsikázzak. Más esetben azt gondolnám talán titkol valamit, azért nem sétáljuk körbe az épületet, de mivel ő Cale, tudom, hogy valójában még csak titkolni sem titkolja a titkolnivalóját. Nyilván vannak rejtett szobák, még azt is megkockáztatnám, hogy valahol a falmentén egy kart meghúzva egy kínzószobára is rábukkannék.
- Ó, wáó! - pillantok itt-ott egy egy festményre. - Ezek a festmények pontosan azt árulják el rólad, amit... hogy őrült vagy, barátom. - csúsztatom hátra hozzá közelebb lévő kezem és érezhetően, de nem fájdalmasan a fenekére paskolok. Még viccnek is rossz, hogy elkezdjem itt pszchioanalizálni. Neki se és nekem se tenne jót. Épp elég időt töltöttem azokkal a komplett idiótákkal, akik sírni járnak hozzám. Mikor a nappaliba érve ledobta magát a kanapéra, én megálltam tőle nem messze és féloldalasan mosolyogva hallgattam.
- Igen, nos ez elég gyakori eset a munkám során. Azt kell mondjam, hogy erre csak egy gyógyír van... - de szándékosan nem fejezem be, csak hagyom, hogy sunyibbá váló mosolyom árulkodjon a lehetséges gyógymódról. Amíg ő intézte a zenét, én abban a röpke pár másodpercben körbenéztem a nappaliban. Nem tudom igazából mit kellett volna várnom tőle. Ahány ember, annyiféle ízlés. Ha nekem volna saját házam, nyilván én is a saját ízlésem szerint rendezném be olyan holmikkal, amik nekem fontosak. Mikor viszont meghallom milyen számokat hallgat, nos ezen sem kéne meglepődnöm, de akaratlan is összevonom szemöldökeim. Még a klasszikus oké, rá is vallana, de ez... ne már.
- Ezt te sem gondolhatod komolyan... - jegyzem meg, de amint közeledni kezd, el is felejtem eme apró problémát, és inkább újfent mosolyra fakadok. Ahogy ő a nyakam átkarolja, úgy simítom kezeim én is a derekára a rövid csók erejéig, amit kapok. Lehet csak nekem tök fura, de mintha már ezer éve együtt lennénk. Hol ott sanszos, hogy pár nappal ezelőtt csattant el köztünk az első csókunk is. Nem zavartattam magam, csendben követtem, a plakátra is csak kérdőn felvontam a szemöldököm, de nem reagáltam rá hangosan.
- Egyél csak, de én már letudtam mielőtt idejöttem. - válaszoltam még a nappaliban tett felajánlása miatt, majd betérve a konyhába, hagyva, hogy falatozzon, én jobbára a konyhapultnak dőltem és karba tett kezekkel figyeltem. - Őszintén szólva, azt hittem elfoglaltabb ember vagy, kicsivel... nagyobb közönséggel a házadban. - jegyzem meg végül csak kifejtve megállapításom, mert valóban másra számítottam. Igaz, Jokernek sem voltak kapuőrei, de belőle kinéztem volna, hogy alapos átvilágítást követően felbérel ezt azt, hogy azért ne legyen ennyire... védtelen. Közben csippant egyet a telefonom, ami általában üzenet érkezését jelentette, de mivel most elfoglalt ember vagyok, a sürgős üzeneteket pedig nem sms-ben szokták megírni a társaim, ezért ugyan elővettem a telefont, de rezgőre állítottam, hogy ne zavarjanak, anélkül, hogy megnéztem volna. Nem hiszem, hogy különösebben érdekli, bár azt már inkább, hogy féltékeny típus, ezért, ha fel is tűnt neki, akkor is elterelem figyelmét valami más témával.
- Na ééés... hol van most épp a barátnőd...? - mosolyodom el picit piszkálódva, mert múltkor még nem teljesen tisztáztuk, hogy ki is az a személy, akit rajtam kívül bizalmát élvezheti és a háza címét is ismerheti.

A te hibád. A tiéd és a kétértelmű megfogalmazásodé. - piszkálódom, bár nem jogosan, mert valójában csak nekünk lehet kétértelmű, lévén, hogy csak mi tudunk arról az éjszakáról. Beljebb lépve nem hüledezem, de megjegyzem magamnak, hogy Braxie-vel nem egyezik az ízlésünk, bár talán... soha nem is egyezett.
- Ezt aláírom... - mosolyodom el hajába kócolva, ha van rá lehetőségem és nem lóg meg előlem. Nem kételkedem egy percig sem Cale labilisságában, ami lépten nyomon észrevehető, noha én úgy érzem vannak egészen komoly, tiszta pillanatai is. Nem tudom, hogy korábban voltak e, de mikor a liftben letámadtam, vagy az ágyon ismételten, merőben más volt, mint egy őrült, ahogy akkor is, mikor elszalasztotta a lehetőséget, hogy elraboljon valakit, és inkább szerény személyemmel töltötte estéjét, annak ellenére, hogy egyikünk sem tudta mi vár rá.
- Az orvosnak sok őrült barátja van. De az őrültnek általában csak egy orvos barátja van. - válaszolom kissé nyakatekerten, de a lényeg így is érthető és világos. Mikor számomra vicces formában reagálta le a hátsójára ütést, elvigyorodtam.
- Csak a magam módján üdvözöltelek. - válaszolom, bár azért túlzás volna mindenhol így ráköszönni, most viszont ideális volt és vicces. Azon túl, hogy ezáltal azt is látom, hogy a mai napig nem bánta meg az éjszakát, pedig már jóval tisztább fejjel gondolkodhat. Őszintén örül nekem, és bár nehezményezhette volna a tettem, nem csak elvigyorodott, még el is pirult. Akkor jól sikerült a meglepetés látogatásom, pedig majdnem biztos voltam benne, hogy mindegy milyen időben látogatom meg, csak útban leszek. Örülök, hogy tévedtem.
A nappaliban azért vetettem néhány pillantást a helyiségre, a képekre, majd hozzáhasonló humoros módon, egy kissé pajzán poénnal reagáltam rá. Majd megkapja a maga gyógymódját, akár itt, akár másik szobában.
- Hát persze! Amint szófogadóan megírod a leckét. - mosolygom túl játszott bájosággal. Jó kedvemen csupán a különös zenei ízlése rontott egy cseppet, de a csók végett ezen is hamar túl tettem magam. Viszonoztam ugyan, de mivel közölte, hogy neki még kajálnia kell, nem akartam túlzásba vinni, mert akkor mire végzünk kihűl a kajája.
- Fogalmam sincs miként ügyködnek a hozzád hasonlók, de még a rosszfiúk is elfoglaltak tudnak lenni. Viszont le a kalappal, hogy egyedül viszed a háztartást. - biccentek egy elismerőt, noha azt nem teszem hozzá, hogy részemről rohadtul pocsékul érezném magam ennyire magányosan.
Nekem mindig van szomszédos szobatársam, őszintén szólva a doki lakásom az egyedüli, ahová egyedül megyek haza, de furcsa is, és egyáltalán nem kényelmes. A kis szertelen még mindig nem nyugodott meg, pedig ott vannak még hárman a csapatból, akik pátyolgathatnák lelkét, de nem nézegetem az üzijeit, megmondtam neki, hogy majd később találkozunk. Szóval rezgőre teszem és száműzőm a zsebembe.
Nem vagyok tisztában a mesékkel, de ennek összekeverése még nekem is feltűnt, amire össze is vontam kérdőn szemöldökeim, viszont bevált figyelemelterelés volt. Noha érdekelt, mikor vall színt erről a személyről.
- Ó, igen. Illetve hát, ellentétjétől is tartok. Nem ám itt félreérti, ami köztünk van... bármi is legyen az... - ciccegtem egyet a fogammal a mondat végén szintén elvigyorodva. - Mondjuk, ha jó bőr, az is lehet, hogy lecseréllek. - viccelődöm. Hát nyilván nem tennék ilyet, pláne, mert valóban nem tudom biztosan megmondani mi is van köztünk. Hűségesnek tartom magam, de ami a kapcsolatokat illeti, nos eddig szabadon jártam keltem, és életformámat tekintve, szeretnék továbbra is független maradni, viszont kedvelem Braxton társaságát is, szóval... ez elég bonyolult. - Nem is értem minek ekkora ház, ha egyedül vagy. - teszem karba a kezeim. Nyilvánvalóan több napra érkező vendégei nincsenek, legalább is nem tudnám elképzelni, így pedig kicsit túl tágas ez egy embernek. Mondanám, hogy ez alól kivétel, ha valaki alapból is a magányért van oda, de Cale-t pont nem olyan embernek ismertem meg.
- Ó, képzeld felkeresett a kislány a pub-ból... - dobom be még a tegnapi kicsit sem programtervben szereplő affért. - Megjegyezte a rendszámom, és mikor jöttem ki az irodámból, ott ült a váróteremben a betegek közt. Alapból is felismertem volna, de ő is felugrott a megjelenésemkor. Úgy tett, mintha problémái lettek volna... bár ezek után biztosan vannak is neki, de kétlem, hogy a nimfománia. - vigyorgom, bár akkor ott ha jól is esett májamnak hiányom megnyilvánulása, azért elég fejfájást okozott vele, mert még őt is le kellett ráznom, és nem ám a Shane-féle módszerrel, hanem a jófej doki technikával. - De végül megoldottam. Minden jó, ha vége jó... - teszem hozzá sejtelmesen, nem is részletezve végül, miképp engedtem útjára. - Basszus, én meg azt hittem utál. - csóváltam fejem nevetve az egész abszurditásán, és eddig karba font kezeimmel most végig dörgöltem arcom.

Egy orvos is lehet tanár. De egyébként meg, szokásom volt a naplózás, amibe... - basszus, beszéltünk róla Zombie-val, de arra végül nem tértünk ki, hogy Cale-t i beavattam. Ezek szerint nem, ami érthető, lévén, hogy a legtöbb alkalommal mikor találkoztunk, bilincsben volt, vagy épp... meghalni készült. Kapufa. - De most jut eszembe, hogy azt csak azoknak adtam, akik... részben egészségesek voltak. - forgatom szemeim, megmagyarázva előzőleg tett tévedésem okát. A mérgezéses eset nem ugrott be, talán már akkor sem nagyon foglalkoztatott, és jobb is, ha nem reagálok rá. A mostani dolgokra kell koncentrálni, ezeken pedig aligha tudnék változtatni már.
- Ó, képzelem milyen lelkesen segédkeznek akár beágyazni vagy mosni. - bólogatok mosolyogva, és lelki szemeim előtt le is játszódik a pillanat, bár jóval mókásabb formában. Nem tudok leszállni a barátnő témáról, és ez okozza végül a problémát, legalábbis rombolja le egy kis időre a jókedvet. Én hibáztam, túlságosan merész voltam. Megint.
Komolytalanul tett komoly megjegyzésére csak szemeim forgattam, mint aki már most fél vállról veszi. Nem azért, mert nem hiszem, hogy megtenné, sőt, talán még sikerülne is, de mit nyerne vele? Semmit. Csalódottság és méreg volna a jutalma, amiért állítólagosan kihasználtam. Ám erről jelenleg szó sincs.
- Nem volt vészes, és csinos is volt abban a rövid ruhában. - néztem rá mosolyogva, mintha szándékosan tennék olajat a tűzre. Talán így is van. Az unalmas kertvárosi párkapcsolatok nem az én stílusaim. Én szeretem a vadulást, ha tettekben bizonyítjuk az érzéseinket, semmint üres szavakban, legyen az bármilyen édes. A tűz fáj, ha megégett, de kordában tartva melegen tart. A mögöttem lévő pultnak támasztottam karjaim, mert a hátsóm már zsibbadt tőle, és figyeltem, ahogy közelebb sétál. A pub-ban tett találkozásunknál már megismerhettem, mikor beszél komolyan, őrülten és szelíden. Tudom, hogy veszélyes, de tetszett a féltékenysége. Ezzel bizonyítja, hogy ő... tényleg odaadta magát aznap éjszaka. És hogy valóban érez irántam, ami már neccesebb a munkám miatt, de attól még jól esik. Megfenyegetett, mint úgy általában napjában többször is. Tudom, hogy komolyan beszél, és ezt valamilyen szinten értékelem is, de egy percig nem mutattam, hogy félnék. Meghalhatnék, akár most is, de mint mondtam, azzal többet veszítene, mint nyerne. Úgy állom égő tekintetét, mint egy hidegvérű tigris a vadászét. Semmi sincs eldöntve, bármelyikünk, bármikor meghalhat. A legizgalmasabb az, hogy ez a pillanat lehetne akár egy cirkuszi sátor mögött rejlő harc. A porondmester és az általa szerzett, szelidítettlen tigris.
- De hisz még csak most kezdtük a játékot... - szólalok meg továbbra is mosolyogva, de nem győzködve, itt az érvényét veszíti, hiszen ki tudja melyikünk miként gondol erre, ami köztünk van kialakulóban. Elengedve a pultot, amennyiben nem szándékszik kinyírni, lassan a derekára simítom kezeim, és nadrágja mentén megcsípem az ingjét, ami feltételezhetően bevolt tűrve és kihúzom onnan mindkét oldalt.
- A cirkuszi idomítok... nem pálcát vagy ostort használnak a ragadozókhoz...? - kérdem én félre biccentve a fejem, figyelmen kívül hagyva egyenlőre a telefonos témát. S mikor szóra nyitná ajkait, hogy kiokosítson, egy pillanat alatt elkapom a kezét, amire a tör is rá van erősítve, majd kicsit csavarva rajta, összefogva másik kezével, ugyanazzal a lendülettel meg is fordítom és az asztalra döntöm hassal, míg én ágyékom a fenekéhez nyomom. Karjait, óvatosan, hogy magát se sértse meg, hátul "karbafonva" fogom össze neki egészen a háta közepéig tolva, hogy ne fájjon neki, de nehezen tudjon kiszabadulni. Ha pedig van időm még, akkor egyik lábam finoman lábai közé csúsztatva, lábfejemmel kijjebb tolom övéit, hogy picivel nagyobb terpeszben álljon. Ha most nem lenne rajta nadrág... Fránya ruhák... Egyik kezemmel továbbra is próbálom összefogni az övéit, míg másikkal előbb inge mentén simítok végig a hátán, majd elérve a végéig be is csúsztatom kezem.
- Diszkréten kezelem az itt létem. Te magad mondtad, hogy nem adod ki akárkinek a címed, ezt pedig tiszteletben tartom. Miattad. Nem tudják, hogy itt vagyok, vagy hogy veled vagyok éppen... - szólalok meg lassan, mélyen, leginkább arra összpontosítva, ahogy körmeim finoman végig húzom bőrén, de csak annyira, hogy cirógassa, nem hagyok nyomot. - Te is tudod, hogy remek és figyelmes orvos vagyok, aki szabadidejében is sokszor tölti betegeivel perceit. De ma dolgoztam, az öltöny sem viccből van rajtam. Munka után pedig egyből... - érem el nadrágját, de végül nem csúsztatom be kezem. - ...idejöttem. - húzom ki kezem az ingje alól és ezúttal érezhetőbben vágok rá a hátsójára, miközben alsó ajkamba harapok. - Keresnek, mert azt hiszik otthon vagyok. Szóval némi tiszteletet és több hálát, hogy nem így tettem, hanem helyette meglátogattalak, mert érdekelt mi van veled.
Nem hazudtam nagyot, valóban dolgoztam, kezelem diszkréten az itt létem, sőt a csapat sem tud róla, hogy itt vagyok. És igen, valóban érdekel mi van vele. Viszont nyilvánvalóan nem a betegem keress, és biztos vagyok benne, hogy Cale a félreérthető fogalmazásra rosszabbul reagálni, mint az elmúlt pár percben.
- Mit gondolsz... most is készen állsz rá...? - terelem a témát, már ha, közben nem kezdtünk el harcolni, mert részemről én most is szívesen neki esnék, és nem az erőszakos értelmében bár... az biztos, hogy vadabbul, mint eddig. Azért kérdem tőle, mert lehet most túl ideges, hogy erre koncentráljon, azzal pedig nem rontanám el az együttlétünk.

Az ember sosem tudhatja mikor ér véget a dal. Ezt még a kiképzésen mondták nekem, akkoriban kicsit beszaribb voltam, de lehet csak azért, mert éppen annak örültem, hogy túléltem egy balesetet. A halálunkat pedig nem minden esetben autó vagy kés okozza, okozhatja egy agyvérzés, egy gerinctörés is. És akkor mi változik? Semmi. A halál az halál, ami észrevétlen nyúl utánad és ragad el. Egy szóval felesleges fosni tőle. Emiatt nem félek én sohasem. Nyilván egy torok elvágása nem kis dolog, nem is a fájdalom miatt, hiszen a sokktól alig érzünk valamit, de az a fuldoklás, amit okoz a saját vérünk, na az nem semmi. Viszont a vége akkor is ugyanaz.
Nem tudnám megmondani, mikor nyugodott le Cale, ahogy azt sem, hogy én mikor hergelődtem fel annyira, hogy már most tőlünk zengjen a konyha. Tetszett a kiszolgáltatottsága, az, hogy tehetne ellene, de valami láthatatlan erő még nálam is jobban a pultra nyomja. Tetszett, hogy körmeim éppen csak érintve bőrét végig szaladtak hátán. Tetszett, ahogy a pultra döntésekor felnyögött, mert tudtam, hogy nem ez lesz az utolsó, és lesz még ennél is vágyakozóbb. Az is lehet, hogy őt ez nyugtatja meg, ez a kulcs hozzá, a vágy, az erőszakos őt akarás. Mikor úgy éreztem nem fog ellenkezni és kihúztam kezem a felsője alól, kezeit széttártam két oldalra, az asztalra. Össze is kulcsoltam volna ujjaink, de a kése útban volt, így ezt hanyagoltam. Ellenben szabaddá tett hátára hajoltam, ami ugyan hozta magammal a súlyom is, de ennyit ki kell bírnia, míg füléhez hajoltam. Pontosabban asztalon pihenő borostás arcához simítottam először az enyém is, majd aztán hajoltam füléhez.
- A tigris nem lehet nagyobb az idomárnál? Csak kisebbekkel bírhat el...? Hol abban az izgalom...? - duruzslom fülébe, amibe aztán nem félek belenyalni, ami inkább csiklandós érzetet ad, semmint izgalmat. Egyből bele is harapok fülcimpájába. Látom, és érzem is forró bőrén, hogy kipirult. Megcsókolni így nem tudtam, de nem baj, lesz még időnk bepótolni. Vele ellentétben én alig hallottam a muzsikát, számomra megszűnt a külvilág, amíg vele foglalkoztam. Én őt éreztem. Ahogy a mellkasom a hátához nyomódott, éreztem a szívverésének bizonyosan hevesebb ritmusát, arca mellett a pultra csapódó forró leheletét, közelről hangos szuszogását. Az idomár és a tigris most még csak ismerkedik, körbe-körbe járják egymást. Egyikük sem tudhatja, mi jár a másik fejében. Motyogásán elmosolyodtam, vallomása felér egy óvatos meghajlással a ragadozó előtt, akit nem lehet csak úgy betörni, mert a bölcsebb idomárok tudják, hogy előbb tiszteletét kell elnyerni. Ezen a ponton döntöttem úgy, hogy hasznát veszem a kis tőrjének. A nyakába csókolva egy hallható cuppanósat, egyik kezem arra a csuklójára simult, amire a tőr is volt rögzítve, míg másik kezemmel hasa alá furakodtam, és ahogy felegyenesedtem, úgy húztam fel magammal együtt. Nem baj, ha nem tud megállni, ha úgy érzem nehezen áll meg a lábán, és megtartom. A mögöttem lévő pultig hátráltunk, míg nem koccant vele derekám, így támasztékom is volt. Újra nyakába csókoltam, majd orrommal végig simítva bőrét egészen a füléig, bele duruzsoltam.
- Ne félj... nem fog fájni... - emeltem majdnem teljesen nyakáig a kezét, és az azon lévő tőrt, majd a begombolt ingjének összegombolt részéhez vittem, és lassan, egyesével vágtam le vele a gombokat, amik fölött szépen meg is adta magát az anyag. Amikor pedig már nem volt gomb, ami összetartotta volna az inget, félkézzel megszabadítottam a rárögzített tőrtől is, ami bizony csak útban lett volna. Vele együtt pedig lehúztam róla a karjai mentén a már így is csak valamicskét takaró felső részét. Így pedig nehéz is volt megállni, hogy szabaddá vált vállába ne marjak fogaimmal, amíg odalent is elkezdtem tevékenykedni övénél. Nem haraptam erőset, nem vérzett, de érezhető volt, pláne a hegyes szemfogaim, és pár percig a nyomuk is megfog látszódni. Az idomár a tigris szemébe néz és azt hiszi immáron az övé, pedig nem így van. A tigris, sohasem volt az övé, és soha nem is lesz.
- Az enyém vagy... - súgtam a nyakába miután eleresztettem a vállát, amelyen halovány vörös foglenyomatokat hagytam. - Mond ki... - követeltem tőle, hogy adja magát nekem, hogy lássa be, hogy másnak már úgysem jutna belőle. Mind e közben pedig ki is bontottam övét, kipattintottam helyéről a gombját, és amíg követelőztem tőle, még a cipzár is lekerült róla. A gatya egy lökéssel lezuhant lábaira, az alsója már nem fog különösebb gondot okozni. Az viszont csak ebben a röpke tiszta pillanatomban merült fel bennem, hogy rajtam még mindig öltöny van. Picsába ezzel a szarral... Remélem nem járnak erre kíváncsiskodók. Az én ruházatommal nem akartam babrálni vagy túl erotizálni, ahhoz én már túlságosan lázba jöttem. Szóval sietve kaptam le zakóm és dobtam a legközelebbi székre. Őt megfordítottam és ismét visszahátráltattam az asztalig, ahová egy csókot követően fel is ültettem. Nehéz volt így romantizálni, de mielőbb leakartam tudni legalább a mellényt és lazítani egy kicsit az ingen. Lehet nem túl fer, de az ő vetkőztetésével már így is jó pár perc elment, mégha izgalmasak is voltak ezek a percek. A mellény feszült minden mozzanatomnál, azért volt szükség a megszabadulására, míg az ing is csak kényelmetlen lett volna, majd egy számmal nagyobb méretben kell vásárolnom őket. Vetkőzés közben jutott eszembe még egy apróság, mi nélkül nagyon nem is tudnánk hozzá fogni. Ez a baj a férfi aggyal, ha már ellep i a vörös köd, képtelen tisztán látni.
- Amíg megszabadulok a fölös ruháktól... szerezhetnél valami sikosítót... - hajolok ajkaihoz, amire aztán egy csókot is nyomok. Nem feltételezem, hogy speciálisan ilyen esetekre volna neki, de megteszi valami, nem gyógyszeres krém, vagy ha nagyon necces, akkor valami a hűtőből.

+18 Bárki leteríthet egy tigrist, de csak az igazán alázatosak képesek hatalmuk alá hajtani a dzsungel bestiáját. - suttogom még fülcimpájának, és szívem szerint már most megkísérelném használni ujjam, mi egyszerre büntetné és küzdené közelebb a gyönyörhöz. De nem teszem. Főleg, mert rajta a nadrág. De ezúttal nem lesz menekvés, kibúvó. Miután pedig róla letudtam az útban lévő ruhákat, rájöttem, hogy egy-két darabtól magamat is meg kell szabadítsam. Legközelebb, majd előre betervezzük, vagy megoldjuk a zuhany alatt, hogy ez a kis "tűzszünet" ne okozzon visszaesést, ami az izgalmakat illeti. Addig viszont mellőznöm kellett a harapdálásokat, pedig ami azt illeti, szerettem kóstolgatni, és szívem szerint meg is jelöltem volna egy véres harapással, vagy kiszívtam volna a nyakát, de azzal lehet kellemetlen helyzetbe hoztam volna mások előtt. Igaz, mikor viszont egy magában lenne, akkor volna mi emlékeztesse a légyottunkra. A kése végül még is hasznosnak bizonyult, bár hazudnék, ha azt mondanám, nem jutott eszembe, hogy esetleg drága volt az az ing, de hé, a szexben is sok áldozatot kell hoznunk...
Nem mondom kellően simogatta egóm, mikor kimondta az általam vágyott szavakat, ahogy az is, amiként folytatta. Ha most csak egy egoista, elkényeztetett bundás volnék, biztosan dorombolnék neki miatta, de ezt bizony még így is ki kell érdemelnie. Egy ingnél többet kell beáldoznia a vágyak oltárán. Aztán rá kellett döbbennem, hogy legalább a zakótól és mellénytől megkéne szabadulnom, mert az inget elég lesz kigombolni. Vetkőzés közben arra is rájöttem, hogy figyelmes szeretőjeként, az ő kényelméről is illő volna gondoskodnom, így kelletlenül is, de elküldtem valami sikosítóként alkalmazható bármiért. Amíg pedig elfutott érte - ami nem volt több néhány percnél - én letudtam magamról a mellényt is, és kigomboltam az ingem. Ami pedig a nyakamból kihúzott nyakkendőt illeti... jó hasznát fogom még annak venni. Mikor visszatért a flakonnal, amit egyből át is vettem, nem tudtam nem észrevenni, hogy ez pontosan az, amire ilyenkor szükség van. Nem azt mondom, hogy egy aszexuálisnál példátlan volna, hogy magához nyúljon, de a félénk ábrázata még is arról árulkodott, hogy ez nem egymaga használja. Rá is néztem kérdőn, miközben felé fordítottam a flakon címkés felét, amit nyilvánvalóan ő is ismer.
- Oké, erre majd később rátérünk, ha idő közben ránk nem ront a nem létező, de már biztos úton lévő barátnőd... - szúrom oda neki, inkább viccnek szánva, hogy oldjam a láthatóan kialakulóba lévő zavart, de azért ezt megjegyzem magamnak. Mert most vagy van egy idősebb barátnője, akinek akadnak gondjai odalent, vagy egy titkos férfi szeretője - mármint rajtam kívül - aki végett, talán az ujjaimra sem lesz szükség.
Mindenesetre most nincs kedvem kivesézni a témát, ezért kicsit letéve az asztalra a flakont, újra ajkaira tapadok, átkarolva egyik kezemmel válla felett, tarkóját cirógatva, míg másikkal a derekát és a hátát simogatva, nem egyszer elkalandozva a hátsója felé. Hamarosan úgy is az enyém lesz, szóval igen is eltévedhet olykor arra is a kezem. Most nem zavarjuk le olyan gyorsan a csókot, mert egy ideig úgy sem lesz rá lehetőség, de tény, hogy már most alig bírom visszafogni magam. Hagyom, hogyha szeretne irányítson, de néha így is áttáncol a nyelvem hozzá, játékra hívva az övét. Akkor térek csak magamhoz belőle, mikor akarva-akaratlan teszünk egy lépést hátra, és fenekét simogató kezemmel megérintem az asztalt. Elhúzva ajkaim, vetek rá még egy vágyaktól elködösült pillantást, majd elnyúlok a flakonért, ami most fog jó szolgálatot tenni tartalmával.
- Ha fáj, szólj... - nézek rá, de csak addig távolodom el tőle, amíg össze nem kenem mindkét kezem az amúgy meglepően jó illatú géllel. Utána viszont újfent visszahajolok ajkaihoz, ám ezúttal, jobbára ténylegesen hagyom irányítani a csóknál, mert én addig is előbb elölről hozzásimulok, így még a lassan izgalomba jövő, keményedő ágyékunk is egymásnak dörzsölődik. Noha neki boxeren keresztül, nekem pedig nadrágon keresztül, de így is jó érezhetően, míg egyik kezemmel továbbra is a derekát cirógatom, másikkal pedig némi kerülő úttal, lassan bejutok boxere mögé. Biztos izgul, de túl kell esnünk ezeken is, és bevallom, én is izgulok kicsit, miként fog reagálni mind erre, mert még mindig azt gondolom, én vagyok neki az első, noha csókolni azt jól tud. Eleinte csak simogattam, majd simogatás közben egyre közelebb férkőztem ujjaimmal a betörésre szánt... hát mostantól már nevezhetjük bejáratnak is. Nem siettem el, de nem azért, hogy húzzam az idegeit, hanem mert nem árt az óvatosság. Szabad kezemmel, amivel eddig derekát cirógattam, készülve a behatolásra átkaroltam, de csak akkor szorítottam jobban magamhoz, és csókoltam visszaérezhetően, mikor megtaláltam a bejáratát és tövig felnyomtam mutatóujjam. Egy ujj még nem szűkös, maximum kellemetlen, de ha csak nem járt már benne már valaki, minden bizonnyal elég... furcsa érzést nyújthat. Őszintén még én is belenyögtem a csókba, ahogy megéreztem a szűk, nedves, forróságot, amiről tudtam, hogy hamarosan már nem csak ujjam élvezheti. Vártam egy kicsit, de lesz egy pont, ahol majd már nem visszakozhat. Aztán lassan megmozgattam benne, és nem sokkal utána szép lassan felcsúsztattam középsőujjam is, amivel már kicsit küzdenem kellett.
Annyira ellepte agyam a vörös köd, és foglalt le a csók, hogy észre sem vettem már, hogy másodszorra rezdül meg a telefon a zsebemben.

+18 Még mindig zavarban volt. Éreztem minden apró mozdulatán, mellkasa egyenetlen, olykor szaggatott emelkedésén, noha ezt főképp annak tudtam be, amilyen érzést kiváltott belőle, mikor épp megmártottam benne ujjaim. A csókok mind ehhez képest érzéki simogatások voltak, amik nem hagyták, hogy eluralkodjon rajtunk a vadállat, vagy a túlzott unalom, mert az egyikünk épp a ruhájával bajlódott, vagy kereste a pontot a másikban, aminek masszírozása fokozta az izgalmat benne. Mikor épp képes voltam a tigris idomításán túl is látni, feltűnt, hogy sokat foglalkozik a testemmel. A kényeztetés mellett, mintha tetszett is volna neki. Persze kinek nem, nem is erre értettem, más, ha egy nővel vagyok, aki oda van az izmokért, és más, ha Cale-el. Mindig meg tud lepni, noha az ő elképzelésével ellentétben, engem kicsit sem zavar, hogy ő nincs kigyúrva, nem kondizik, legalább is nem olyan mértékben, hogy az meglátszódjon. Lehet, hogy poénból szóvá teszem neki, és abból a szempontból nem is volna hátrány, ha esetleg félpucéran kellene harcolnia, kések és mi egyéb nélkül, ha valószínűleg kevésbé volna meg a testi vonzalom, ha ő is épp olyan izmos volna, mint én. Szeretem a domináns egyedeket, de csak, ha nem izmosabbak nálam, mert akkor be tudom törni, és ez az, ami igazán fűti bennem a vágyat. Melyik tigris ne élvezné, ha kényeztetik? Én sem éreztem másként, a pillanatoktól már így is forró bőröm szinte hűtik az ő csókjai.
- Szeretek edzeni, jó feszültség oldó, jobb, mint a csoki fagyi... - élvezem behunyt szemmel csókjait államon, arcomon és és ajkaimon, utóbbit pedig nem féltem viszonozni, mikor épp nem jártattam a szám. - Szerintem a modellek többet lövik maguk, mint edzenének, de neked... szívesen vetkőzöm... - húzom majdnem egy teljes vigyorra ajkaim, ebben azonban megakadályoz a jól eső kényeztetés, amitől néhol libabőrössé is válok.
Nem tudtam nem észrevenni, ahogy kicsit feszültté válik, még talán az illata is megváltozik, de lehet csak agyamra ment a vörös köd, melyben elmém már jó pár percbe úszott. De a vártnál is jobban viselte, még a második ujjam is.
- Ugyan, ugyan... - nevetem el magam halkan, széles vigyorral két csók közt. - Jobban viseled, mint azt vártam... A tapasztalat? Bár igaz, az igazán nagy megmérettetés még a gatyámban vár rád. - búgom nyálamtól nedves ajkainak, amibe finoman, röpke pár pillanatra bele is harapok. Azt már inkább hozzá sem teszem, nehogy zavarba hozzam, milyen mókás és izgató volt egyszerre hallani tőle, hogy "Ne hagyd abba". Eleinte persze kicsit feszített, ami természetes, hisz, ha maga el is viseli, a teste a legkisebb kellemetlenségekre is reagál. Nem baj, ez vele járója a dolgoknak. Ahogy az is, hogy idővel, ahogy ki-be mozgattam ujjaim minden alkalommal enyhült a szorítás, nem feszült rá annyira, és minél többet mozogtak benne ujjaim, a halk, cuppogó hangból tudtam már, hogy azon túl, hogy elég síkos már, lassan elérkeztünk a fő attrakcióhoz. Gondolkodtam a harmadik ujjon, de ahhoz én már túl türelmetlen vagyok, és a merev ágyékomnak nyomódó keménységét érezve, úgy gondolom ő is.
- Helyes... - dörgöltem képem az ő borostás arcához, mint egy kényeztetésért hálás macska, éppen csak dorombolni nem doromboltam. - Akkor most kicsit megint fel kell hagynunk a csókokkal... - búgom fülébe, észre sem véve, hogy rezgett a telefon, mert már jó ideje nem létezik számomra semmi rajtunk kívül. Aztán elhúzódom tőle, el engedve derekánál és kihúzva ujjaim.
- Ne aggódj, róla sem feledkeztem meg. - húztam végig ujjam kacéran a dudorodó boxerén. - Ha ügyes és kitartó lesz... - nézek szemeibe sunyi mosollyal arcomon, miközben finoman megint az asztal felé fordítom őt. - ...akkor őt is megtornáztatom kicsit. - támasztom állam a vállára elmosolyodva, miközben összefogom kezeit és összekötözöm őket a nyakkendőmmel. - De csak hogy lásd, milyen odaadó vagyok. - suttogom oda, majd vigyorra húzom ajkaim. - És hogy halljalak minél kéjesebben nyögni. - csókolok a nyakába egyúttal pedig megszorítom csuklóin
a nyakkendőt. - Ne aggódj, ez csak elővigyázatosság, nem foglak kirabolni, vagy bántani... - emelem el állam válláról, és figyelve meg ne üsse magát, az asztalra döntöm úgy, hogy jobb híján inkább csak a mellkasát érje az asztal lapja. Ez később azért lesz fontos, mert nem lesz útban a bútor, ha előre nyúlok, és mert így nem szorítja le és okoz kényelmetlenséget ágyékánál.
Ki is bontom szépen a nadrágövem, ki pattintom a gombot rajta, és a slicc lehúzása után combközépig letolom a nadrágom a boxeremmel együtt. Szinte már lüktet, úgy vágyik Cale-re. Róla is lehúzom az alsó, és lábammal megint kicsit kijjebb tolom az övéit, mert kell az a kis terpesz. Ismét a flakonért nyúlva, magam is leöntöm, majd el is kenegetem, mert a szűkös járat miatt, szükség lesz a síkosságra, hogy legalább azzal könnyítsem a dolgunk. Egy-kettőt rántva rajta végül nekilátok és először végig húzom néhányszor a hátsójánál, hogy érezze, hogy ezek nem ujjak és hogy kicsivel méretesebb is, így nagyobb erőfeszítésekre lesz szükség, hogy kibírja. Nem lehetek gyors, mert azzal nem csak fájdalmat, de sérülést is okoznék. Újra végig járom az utat alulról föl felé, majd mikor ismét lejjebb csúszom, makkom a lyukhoz illesztem és finoman nyomok rajta egy kicsit. Nem megy be, így megint teszek néhány kört a simogatással. Ha túl lassú vagyok, akkor a fájdalmát húzom vele, az pedig tönkre is teheti az egész varázsát. Megint megállok kicsit a bejáratánál és picivel nagyobb erőt kifejtve próbálom benyomni magam, de sikertelenül. Picsába már... A középút a legjobb út. A tágításra viszont már nincs kapacitásom. Még néhányszor végig siklik géltől síkos merevedésem a nyílásnál, mire eldöntöm, hogy nem húzom tovább, csak néhány milliméternyi különbség van, annyit pedig tessék kibírni. Ha még sem, ha úgy hallom, hogy inkább fájó nyögéseket hallat, vagy isten ne adja fel is ordít, kibékítem. Szabad kezemmel összekötözőt kezeire simítok, majd az egyiket meg is fogom. Tudom, ez vajmi kevés vígasz lesz, de a következő pillanatban már tolakszom is befele. Ez nekem is kellemetlen és tud fájni kicsit, de két három centi után, még ha szorít is, szépen mélyre csúszok benne.
- Ahh... bassza meg... - sóhajtok fel, a kissé erőltetett menet után, fejem a plafon felé emelve fejem, lehunyt szemekkel. Megkönnyebbülés, de csak pár pillanat erejéig, mert utána szinte egyből megérzem magam körül őt. Már most fel tudnék robbanni, de várok még egy kicsit, hogy engedjen a szorításból, ami nekem is fáj kicsit, elvégre olyan, mintha belé szorultam volna.
- Jól vagy...? - kérdem, miközben kezét eleresztve megsimogatom hátát. Egy dolog, hogy a teste kisebb sokkban van és ezért nem ereszt még, és megint másik, hogy neki mit okozott, és képes lesz e megbirkózni vele.

+18 A köteleket? - húzódik széles vigyorra szám, de persze egyből jön a magyarázkodás. Hát persze, hogy a kötéltáncról beszél.
- Ó, igen, ez magyarázat arra, miért vagy képes olyan kitartóan táncolni más idegszálain. - incselkedem vele, fülébe suttogva a szavakat. Ha nem vette volna ki részét a kényeztetésből, az sem zavart volna. Elsőre biztosan nem. Így viszont még annál is jobban élveztem a kényeztetést. Örültem, hogy a negatívumok ellenére még élvezni is tudta. Legalábbis egy darabig.
Így utólag, megbántam, hogy nem húztam tovább az előkészületeket, hogy egy kicsit nem tágítottam tovább. Nekem is fájt, de az tuti, hogy nem annyira, mint neki. Mikor visszaemeltem fejem és lenéztem rá megkérdezvén, hogy érzi magát, tudtam, hogy hazudik. Lehet, hogy a szex, mint valami kendő a szememen, megvakít olykor egy időre, de a kezeim szorításán, izmainak feszülésén, melyet még talán most is érzek testén, mindent elárult. Nem kellett látnom arcát, hogy tudjam, hogy türelmetlenségem az ő kárára ment. Persze utólag már könnyű bánni, de nem akartam, hogy ez maradjon benne. Hogy az első alkalommal egy önző szemétláda voltam, és még tudtára is adtam. Bűntudatomon csak növelt, mikor még meg is kért, hogy folytassuk. Mintha már is bánná, és már csak azért is túl akar lenni rajta. Végig simítottam a hátán, de még mielőtt bármibe is belefogtam volna, kibontottam a nyakkendőm, ami eddig gúzsba kötötte kezeit, majd óvatosan kihúzódtam belőle, és még annál is óvatosabban hátára fordítottam. A lelkifurdalásomon az sem segített, mikor megláttam a szemébe szökött könnyeket. Gratulálok Shane... Csak azért gondoltam, hogy még menthető a helyzet, de mert mindig állt. Nem csak nekem, de neki is. Ha nem is volt mazochista, áldom az eget, hogy ez nem vette el kedvét. Lehúztam róla, már így is bokáján pihenő boxerét és a többihez hajítottam, hogy eztán kényelmesen lábait közé mászhassak, egyik kezemmel finoman visszacsúsztatva magamat belé, majd őt is felhúzva kicsit az asztalról, két kezemmel mellé támaszkodtam, ha elértem, ajkaira tapadva kezdtem el lassan mozogni benne.
- Ne haragudj rám... - motyogtam két csók közt. - Elragadott a hév... - tettem hozzá egy szusszanásnyi levegővételkor, közben pedig picit gyorsítottam a tempón. Csak annyira lett gyorsabb, hogy még mindketten élvezzük, de annyira nem, hogy el is menjünk tőle másodpercek alatt. Ha már idáig elhúztuk, kellemetlen lenne egy villám lezárás. Egy-egy mozdulat befelé, azért akaratlan is nyögésre késztetett, de most még csak halkakra.
- Lehehht... mégh is csahk... elkellehtt vohlna... váhgnod ahh... nyakam... - nyögtem elvigyorodva ajkainak, felvéve egy ritmust mozgásban, és hogy ezúttal ne az eddigi fájdalmak jussanak eszébe, fél kézzel ráfogtam merevedésére, és a mozgással egy ütemben kezdtem el kényeztetni is. Megígértem, hogy több öröme lesz benne, mint fájdalma, így, ha ez azon múlik, hogy előbb elmegy, hát rendben. - Szólj, hah nem jóh a tempóh...
Ha idő közben arra kért, hogy lassítsak vagy gyorsítsak, akkor úgy tettem, miközben próbáltam még tartoztatni magam, nehogy előtte menjek el. Néha óhatatlanul is nagyobbakat löktem, de ezek már nem okozhattak fájdalmat, ellenben, ha sikerült elérnem velük azt a bizonyos pontot, könnyen lehet, hogy előbb vagy utóbb, pont emiatt fog előbb elélvezni. Ha kicsúszott sem szarakodtam sokáig, egy-két simogatás követően, főleg a síkosságot ellenőrizve, visszanyomtam magam belé. Amikor pedig azt éreztem, hogy nem bírom tovább, kicsit visszavettem a tempóból, egy ponton meg is állva, hogy derekánál megemelve, leemelhessem az asztalról, és ha még nem látott csillagokat, vagy legalább is velem volt még, bíztam benne, hogy átkarolja derekam a lábaival, míg én tartottam, illetve fel-le mozgattam hátsóját. Mélyebbre tudtam hatolni, esélyesebben ingerelve azokat a bizonyos pontokat, noha felhagyva a kézimunkával. A konyhában ezen a ponton túl már nem tudtam volna hova cifrázni, pláne, mert már így is tovább kitartottam, mint kellett volna. Abban a pillanatban, hogy éreztem, hogy elfogok menni, visszadöntöttem hátát az asztalra, megfogtam derekánál, és az utolsó lökésnél, egy erőteljesebb nyögéssel belé élveztem.

+18 Nem nevezném a legjobbnak, túl sokat babráltam a ruhákkal, a sikosítóval, de végtére is, nem volt rossz. Sőt, ha csak a fizikai kontaktust nézzük, nagyon, de nagyon jó volt. Mikor lassításra kért, nehéz volt, de megtettem, mert már az én szívem is úgy kalapált, hogy majd kiugrott a helyéről. Elakartam menni már akkor, de állandóan még egy kicsit"-re vágytam. Mint a koránkelés egy fárasztó éjszak után, azaz öt perc. Amikor épp lassabban jártam benne, számmal igyekeztem pótolni éhező kielégületlenségem. Csókoltam, ahol csak értem, haraptam, de azt csak játékosan csipkelődve. No és persze ott volt a markomban is. A lelassult tempóval, ott is felvettem az ütemet vele, de örömmel játszottam el így is a játékszerével, amit most kisajátíthattam magamnak. Néha éppen csak a hegyét dolgoztam meg, volt, hogy azt is csak hüvelyk ujjal, máskor teljes egészében dolgoztam meg, és közben végig élvezettel figyeltem Cale kéjtől és olykor a kisebb fájdalmaktól szenvedő arcát, szemeit, ha épp nem hunyta le őket. Láttam ajkai formálásából, és persze kezeimben lüktető szerszámán érezve, mikor közelített a végéhez, és akkor mindig megálltam egy kicsit vele, kicsit még kínozni akartam. De egy ponton túl már én is éreztem, hogy nem bírom tovább, hogy meg kell adnom magam testem ösztönös reakcióinak. Néhány röpke pillanattal később mentem csak el benne, akkor már az asztalon ült vagy feküdt félig, de még így sem húzódtam ki belőle azonnal. Csókot akartam, ám végül helyette a rám és a hasára spriccelt élvezetéből kaptam. Ujjam végig húztam összemocskolt hasán egy kis kóstolóért, majd nyelvemre kenve be is kaptam ujjam. Örülök, hogy nem dohányzik, az rontana a minőségén és ízén is, bár nem tartom valószínűnek, hogy gyereket szeretne.
- Finom vagy Cale Braxton... - mosolyodom el ujjam kihúzva számból egy cuppanásos hang kíséretében. Csak ekkor érzem úgy, hogy én is lenyugodtam odalent, így óvatosan teszek hátra egy lépést, finoman ki is csúszva belőle. Mélyen voltam benne, mikor elmentem, de előfordulhat, hogy így is kapott annyi adagot, hogy folyik majd kibelőle. Mindenesetre el még nem engedem teljesen. Órákig elnézném, ahogy ettől az örömhullám nyújtotta számára talán teljesen új érzés utó hatásaitól szuszog, piheg. Örülök, hogy végül szembe fordítottam magammal, mert így nem csak fül, de szemtanúja is lehettem az egésznek. És megérte. Ó, de még mennyire!
- Remélem mára nem vártál más vendégeket... - csókolok a nyakába, majd ismét magamhoz emelve egész súlyát elindulok vele kifelé. Mielőtt lelépnék, azért elviszem az ágyig, nehogy félúton ájuljon el nekem, mint egy szüzességét most elvesztő kamasz.
- Mondjad merre menjek, Braxie, mert lusta voltál körbevezetni és ha a megérzéseimre hallgatunk, előbb megyek szerintem valami kínzókamrádba, mint a hálódba... - dörgölöm arcom az övéhez. Amennyiben pedig elvezet a hálóba, le is teszem az ágyra óvatosan, én magam pedig a úgy helyezkedem a lábai közt a derekánál, hogy ha majd már tiszta lesz, rá tudjam hajtani a fejem a mellkasára.
- Hogy érzed...? Elég volt belőlem? Vagy máskor is betoppanjak bejelentés nélkül...? - kérdem elmosolyodva, apró csókokat hintve hasára, s egyúttal lenyalva róla élvezetét. Nem merném megígérni, hogy többé nem leszek ilyen durva, mert ismerem magam, tudom, hogy könnyen elszalad vele a ló. De odafigyelek, jobban, és nem leszek többé rest alaposan előkészíteni. Olykor felnézek rá választól függetlenül, s mikor már tiszta a terep rá teszem buksim a mellkasa és a hasa közé, de még így is jól hallva szívének dobogását. Én is elpilledtem, bár általában nem szokásom aludni dugás után. De az ágy kényelmes, hideg sincs, és ami azt illeti a jelenlegi párnám sem kényelmetlen. Kellemesen elfáradtam, és egy ilyen munka után mindig jól jön a gőz kieresztése. De ha lehetne sem maradhatnék, mert nem csak a munkahelyemen gyanakodnának, de a csapat sem nézné jó szemmel. Szívás. Pláne, hogy ahogy előttük Cale-t, úgy Braxton előtt is titkolnom kell őket. Nagyot szusszanok, teljesen megfeledkezve a telefonomról is, amire azóta már vagy 10-15 üzenet érkezett. Mondjuk Cale hátsójának dobálása közben, vagy mikor épp az asztalon szeretkeztünk nehéz is lett volna észrevennem. Nem, ezúttal nem ilyen nyoma volt annak, hogy nem vagyunk egyedül. Braxie biztonsági rendszerének egyik riasztója lépett élesbe. Pontosabban az, ami a fogoly kölyök celláját is rejtette, amiről begyszó nekem fogalmam sem volt. Sőt, igazából azt is elfelejtettem, hogy alapból is arra készült anno. A fület sértő zajra fel is kaptam a fejem, bár én tippre azt mondtam volna, hogy talán a hátul hallott ugató kutyák szöktek ki. De még is ki akarna betörni ide? Vagy egyáltalán ki az, aki erre jár? Ha mozgolódott vagy megkért, leszálltam róla és mivel rajtam volt gatya, csak lecsúszva, ezért vissza is vettem, ha esetleg akciózásra kerülne a sor, noha bíztam benne, hogy ő sem fegyvertelenül akar kilépni.
- Lehet a kutyáid, nem? - kérdeztem, mert még most is nehezemre esett elképzelni, hogy ember az okozója. Viszont azt sem akartam, hogy egyedül menjen. Na már ha most elhatározta, hogy kimegy megnézni, fegyverrel vagy anélkül, de mentem vele. Odaérve azonban eléggé egyértelmű volt, hogy merre járt a betolakodó és az is, hogy a kölyöknek is hűlt helye. Én még ott tartottam, hogy közelebb lépve az acél ajtóhoz csodálkoztam a helyen kissé, mert persze valahol pontosan ezt néztem ki Cale-ből, azért ez így élőben még is csak más. Nem kellett kulcs az illetőnek, mert anélkül is feltörte még a titkos karokat is meglelve ezt a titkos helyet. Szóvá tettem volna, hogy mi a szar ez a hely, de... még is csak Cale-ről beszélünk. Neki is meg van a maga munkája és... nekem is. Akkor esett csak le.
- Várj... a kölyök a pub-ból? Itt rejtegetted? - kérdeztem, már ha még nem borult el teljesen az agya. Nem mentem beljebb, csak az első feltört zárig. Bárki is volt, profi volt. Se ujj lenyomat, se semmi. Ráadásul a riasztót is ő maga indította el. Mert körbenézve nyoma sem volt már annak, hogy akár a fiú, akár a betolakodó a közelben volna. A kocsim még a helyén parkolt, és Braxie sem tűnt el, sőt igazából csupán a nyitott kapu és a hangos biztonsági rendszer jelezte, hogy itt valami nem kóser. Az is csak azért szólt, mert miután az a valaki megszöktette a kölyköt, tudatni akarta velünk, hogy itt járt és... ó, ne... Elsandítva Braxton felé, figyel el, ha épp nem tette, hátra simítottam kezem a telefonért. Az nem meglepetés, hogy nyomkövető van a telefonomban, hiszen mindig tudnunk kell ki merre megy, hol tartják fogva, de azt nem gondoltam volna, hogy a kis szélhámos ennyire nem bír a seggén maradni. Amíg Cale-el vagyok nem merem megnézni az üziket, mert szeretőből egyből átcsap árulónak kikiáltóvá. Ha pedig most hirtelen közlöm vele, hogy lépnem kell - mert hát jó lenne nyakon csípni a leányzót és elbeszélgetni vele kinek a dolgába is üsse az orrát - akkor pedig szintén gyanút fog. Nyilván az üzikben sem arról ír, hogy akkor most kiszabadítja a srácot, mint inkább, hogy idejön, de az is épp elég volna, hogy kirobbantson egy háborút köztem és Cale közt. Szóval megpróbálom eszébe sem juttatni a telefont vagy a zargatóm. Amiatt meg nem aggódom, hogy nyomot talál, mert az a többszörösen halálra ítélt nő személy a világ egyik legjobb zár és biztonsági rendszer feltörője, jó képzést kapott, hogy ne hagyjon nyomot maga után.
- Cale... gyere... menjünk vissza. - nyújtottam felé kezem, de mondom, csak akkor, ha nem kezdett őrjöngeni, mert akkor jobb nem zavarni, mint inkább csendben figyelni.

A kellemesen kimerítő szeretkezés után esik csak igazán jól a szundikálás, ami előfordulhat, hogy akaratlanul is megtörténik. Nem tudom, nem vagyok benne biztos, hogy az ágyban lévő minden egyes percet visszatudnám idézni, mert meg lehet kicsit talán elbóbiskoltunk, de az biztos, hogy a riasztó rendszer kellően felébresztett mindkettőnket. Bevallom egészen odáig, míg azt gondoltam csupán a kutyák szöktek ki, nem aggódtam, hiszen Cale-nek szomszédjai sincsenek, emberek se járnak erre nagyon, szóval csak nem mennek messzire az ebek. Ám mikor megemlítette a fogdát, elgondolkodtam. Most sem kéne meglepődnöm ezen, hiszen ismerhetném már őt annyira, hogy tudjam, ez nála egy általános helyiségnek számít, valahogy még is abszurdnak tartom, hogy van neki. Az pedig kifejezetten aggasztó volt, hogy ezek szerint onnan tört ki vagy be valaki. Én jobb híján fegyver nélkül siettem Braxton után, és első körben újfent csak ledöbbentett a hely láttán. Mondjuk azon is, hogy testőrök nélkül, lényegében kiszolgáltatva mindennek tartotta itt, ezzel még a saját életét is kockáztatva. Lehetne rakéta vetői is akár a zuhanyzóban, de ha többen több irányból támadnak, ő akkor is csak egyedül van. Én a helyében egy külön bázison tartottam volna, fegyverekkel felszerelt őrökkel. Ezek szerint vagy nem is volt neki annyira fontos a srác, vagy Cale azt gondolta, így mindkettőjüket nagyobb biztonságban tudja majd.
Legalább etette. Toltam félre lábammal egy üres tányért, miközben tettem befelé néhány lépést, de csak annyira, hogy körülbelül lássam mi a helyzet odabent. Voltak kamerák, de szinte biztos vagyok benne, hogy a még báránybőrbe bújt farkasunk kijátszotta őket, ha nem is egyedül. Lehet Kitty-t is bevonta, noha ő talán mit sem tudott róla, hogy én is épp itt töltöm az időm. Kitty-re nem haragszom, ha benne is van a keze, de a másik leányzónál idejét érzem, hogy megint helyre legyen téve. Az első kulcsos zár megvizsgálásánál még nem is voltam benne biztos, mert, ahogy Cale-nek akadnak különleges emberkéi, ugyanúgy használhatják a jó oldalon is őket vagy hasonló kaliberűeket, de a rejtett ajtók, karok megtalálása már ennél jóval nagyobb tudásra utalt. A riasztó rendszerrel való játék pedig csak egyetlen egy emberre. Onnan tudom, hogy más helyen is eljátszotta már, és akkor mi is jót szórakoztunk rajta. Egy szót sem szóltam, nem mertem, és nem is akartam, mert Braxton így is ki volt akadva. Jobbnak láttam lapulni, amíg lehet, mert ha rám keni, az elsősorban pokoli szarul esett volna, másrészről viszont... volna benne igazság, hiszen, ha én nem jövök ide ki, akkor a csajszi sem táncol Cale és az én idegeimen. Na jó, az enyémen akkor is. Nem szándékoztam szó nélkül, egyből lelépni, de talán jobb is így. Továbbra is a magam higgadtságával néztem Braxie-re. Nem kezdtem el nyugtatni, mert amit látunk az nyilvánvaló. Viszont fent kell tartanom a látszatott.
- Azért légy óvatos. Rád is rád támadhatnak. Keress másik helyet. - javaslom, majd kezeim megemelve megadóan, teszek néhány lépést hátra, majd megfordulva visszasétálok a házba, ahol még visszaveszem ruháim. Kicsit igazítok magamon, mert már csak az hiányzik, hogy mindenkinek szemet szúrjak, de amint végeztem, hagyom, hogy Cale kicsit egyedül legyen, és remélhetőleg le nyugodjon. A kocsihoz lépek, de mielőtt kinyitnám az ajtót, kihúzom zsebemből a telefont, már csak azért is, hogy megbizonyosodjak igazamról és nehogy véletlenül tépjem ki a haját a kisasszonynak. Nem tévedtem. Amire viszont felvontam szemöldököm, hogy az utolsó üzijét nem sokkal azután küldte, hogy felugrottunk az ágyból. Aztán ahogy beszálltam, ledobva magam a vezető ülésre, hamar megvilágosultam. Nem volt nesz, de a kocsi az ő eper illatú gyerek parfümjétől bűzlik.
- Ajánlom, hogy jó mentséged legyen, mert különben kiteszlek nála, és itt hagylak a picsába. - szólaltam meg idegesen, miközben bekötöttem magam és beindítottam a kocsit. Nem volt egy összeszedett nő, pláne, ha az élete kockáztatásáról volt szó, de másik dolgába így még nem ütötte az orrát. Még az előtt felült a hátsó ülésről és előre mászott az anyósra, hogy megfordultam volna.
- Aggódtam érted, Daddy. - játszotta itt a komoly kislányt, a maga gunyoros beceneveivel.
- Olvastam, hogy a pali totál hibbant, és azt hittem, hogy téged ejtett fogva. - magyarázkodott, de harmat gyengén, mert a telefonba elég érthetően elmagyaráztam, hogy maradjon a seggén. Nem szokásom nőket bántani, pláne fiatalokat nem, de nehezen tűrtőztettem magam, hogy ne kapjam el a torkát. Ha rá szóltam volna, hogy legalább a városig maradt volna hátul észrevétlen, arra se hallgatott volna.
- És teljesen véletlenül megtaláltad a srácot, mi? - morogtam rá.
- Nem véletlenül, tudtam, hogy nem az ágyhoz bilincsel majd, hanem valami speckó helyre zár, mert azért te elég képzett, ügyes katona vagy. - válaszolta, amiben még van is némi igazság, noha se Cale nem tud erről a képzettségről, se ő arról, hogy tulajdonképpen közelebb álltunk az ágyban való bilincseléshez, mint, hogy bezárjon abba a lyukba, de az ok, amiért megmentette a srácot, az biztos csak azért volt, hogy kibasszon velem. Bár nem beszéltem Cale-ről sok mindenkivel, nem kizárt, hogy az ő fülébe is jutott ez az, és ha nem is amiatt féltékeny, mert esetleg olyasmi is van köztünk Cale-el, ami alapból nem kéne, hogy legyen, amiatt lehet gondja, mert legalább van kapcsolatom valakivel. Ő társfüggő, akár csak valamilyen szinten Braxton, ám míg Braxie megtalálja a módját, ha mást nem is pénzzel és szerez "barátokat", őt már leginkább senki sem viseli el. Ha megölném, a főnök csak vállat vonna rá, mert már így is jó párszor ki akarta nyírni, csak bevédtem. Viszont akkor azzal is számolnunk kellene, hogy az ő munkáját is valakinek elkéne végeznie, amihez viszont ő ért a legjobban. Lőtt seb volna a csapatnak egy tűzharcban is akár. A szobafogságból úgy sem értene, az ütéseket pedig még Teddy-nél is jobban állja, legfőképpen a különlegessége miatt.
- Akkor... hova megyünk palacsintázni? - ugrott egy lelkeset az ülésben mosolyogva és izgatottan dörzsölte össze tenyereit.
- Sehova. - mondtam harag nélkül, de semmiféle hisztit nem tűrvén ezután. - Magadnak köszönheted.

Amikor azt hiszed a munkahelyi sok szarság után végre jöhet a jól megérdemelt nyugalom, aztán pillanatokon belül egy olyan szituációba találod magad, hogy még abban sem leszel biztos, hogy megéred e a holnapot. Akkor már nem jár az ember esze a hűtőben várakozó sörre vagy borra, a luxus kényelmű fotelra. Csak, hogy érjen haza épségben. Azt gondolnád, ennél rosszabb már úgy sem lehet, de el kell, hogy szomorítsalak. Van ennél is rosszabb? Ó, mi az, hogy, ha két egymással ellentétes ügyekkel foglalkozó Cale Braxton-nal kell szembe nézned.
Naiv voltam, mikor az ülésről való felbukkanása után azt hittem simán elhúzhatunk. De így is elég nagy hibát... vétettünk, mert, hogy ez velem meg sem történt volna, ha nem lép közbe a mi feketebárányunk. A bajt nem én kevertem, de nyilván nekem kell majd rendet teremtenem. A probléma az, hogy sajnos egyik sem komplett, és aki próbált már végig görkorcsolyázni egy száz éves, esőerdei függőhídon, több méter magasban, az hamar rájön, hogy ebbe bizony könnyen beledögölhet. Lefékeznék, mikor kilövi az üveget, de megoldja azt... véglegesen. Nem voltam biztos benne, hogy nem próbál meg megölni, vagy a mellettem ülőt, de bíztam benne, hogy van nem teszi meg. Ez, a küldetéseinkhez képest semmiség, egy semmiségbe pedig belebukni két halottal, nos elég gázos volna. Igaz, ha engem is lelő, már felesleges volna ezen agyalnom. Abban viszont biztos voltam, hogy minimum rálő majd, így, ha mindkét golyót ki sem tudtam védeni, csak egyik karját érte golyó, az sem csontot, noha nem nyúlt volna fegyverért, inkább csak a szilánkoktól védte magát. Így is majdnem én kaptam be a golyót, helyettünk azonban ezt is a kocsinak kellett elszenvednie. Mélyet sóhajtottam, mielőtt közelebb ért volna Cale, majd a most látszólagosan megilletődött lányra néztem.
- Ne mozdulj, ne mondj semmit, hanem maradj a seggeden és fogd be a szád. - szóltam rá, majd a közeledő fegyverekkel felszerelt, kicsit sem beszámítható Braxton-ra néztem. Ha volt rá lehetőségem, és nem úgy tűnt, mint akit ezért agyonlőtt, egyik kezem megadóan felemelve, azért másikkal leállítottam a kocsit. A leányzó csak pillogott, s bár ő maga nem mozdult, hagyta, hogy Cale kikapja a kocsiból, noha a vérző kezét nem különösebben izgatta. Engem annál inkább. Nem mondom, hogy nem lett volna esélye megpróbálni leszerelni Cale-t, de úgy gondolom, akkor a legapróbb bizalmát is elveszítem. Azt pedig nem szerettem volna. A lány felvonta egyik szemöldökét, miközben azért igyekezett levegőhöz jutni, de sokkalta inkább tűnt zavarodottnak, mint fuldokolna. Rám nézett, én pedig enyhén félrebiccentettem fejem, mire ő visszapillantott Braxton-ra. Kiszálltam volna, de egyenlőre nem éreztem lehetőségét, pláne, hogy Cale is megerősített benne, így csak megadóan felemeltem kezeim, hogy ő is lássa, nem akarom ártani. Ami bizonyos, hogy a lány idegesítő jelleme ellenére sem szeretném, ha meghalna. A csapat miatt, és mert a maga módján nem rossz ember.
- Cale... higgadj le. Feldúlt vagy, ez érthető... de ez itt... nem az, aminek tűnik... - tűnjön bárminek is. Majd kimagyarázzuk. Nyugodt maradok, mert, ha idegeskednék sem lennénk előbbre. Sőt, könnyen félreértheti, és azt hinné, hogy titkolózom. Ami nos... igaz is, de most teljesen másról van szó. Bonyolultabb. Hazudnom kell, hogy titkolózom, miközben titkolnom kell azt is, hogy titkolózom. Megakartam szólalni, de a már földön fekvő, néha-néha legfőképpen a helyzettől elmosolyodó lány előzött meg vele.
- Én csak a kurva palacsintámat akarom. - somolyogta a vérző kezétől és a hasán taposó Cale-től kissé nehezen, zihálva.
- Cale... - szólítottam meg, legfőképpen, hogy ne rá, hanem rám koncentráljon és tettem egy-két lépést felé. Többet is megpróbáltam volna, ha nem látom, hogy továbbra is fél közelebb engedni.
- Úgy beszélsz, mintha bármikor feladtalak volna a zsaruknak. - vonom össze szemöldökeim, de ha jól emlékszem erről szó sem volt az órán. - Ne bántsd, rendben? Megbízhatsz bennem. - tettem egyik kezem a mellkasomra, próbálva megnyugtatni.
- Ő az egyik... problémásabb betegem. De hidd el nekem, hogy teljesen ártalmatlan. - oké, ez az első olyan nagy hazugság, ami, ha kiderülne, sehogy sem tudnám kimagyarázni Cale-nek. - Nézd el neki. Biztos idáig gyalogolt, és mivel nyitva volt a kocsim, beült, amíg mi... együtt voltunk. - magyaráztam. Elég béna volt, belátom, de jelenleg ennél hitelesebb kifogásra nem futotta.
- Megígértem neki, hogy egyszer elmegyünk palacsintázni, ha elfogadja a kezeléseket. - néztem előbb a lányra, aki heves bólogatásba kezdett, majd Cale-re, hogy lássam, mennyire hajlik arra, hogy a lányt is békén hagyja és a fegyvert is letegye.
- Nem akart bántani. Kérlek, engedd el. - kértem.
- Ne hari, cimbi, nem tudtam, hogy épp társasága akadt. Csak a palacsintát akartam behajtani rajta, oké? - szólalt meg a földön fekvő is, mikor az elemes lázmérőhöz hasonlatos hangon csippant kettőt a karján lévő "óra". Kurva jó...
- Ha hiszed, ha nem, ő is éppen olyan édesszájú, mint te... és a szája is elég nagy, szóval sok a közös vonásotok. - teszem hozzá, most már talán egy picit nyugtalanabbul.
- Egyébként tetszik a házad színe, nekem is a lila a kedvenc színem. - szólt bele kicsivel később a lány is, miközben vérző kezével a ház felé mutogatott.

Ami azt illeti egy pillanatig sem találom őrültnek Braxton-t perpill. A helyében én is őrülten ideges volnék, pláne, mert nekem főnököm is van, aki fejeket vesz, ha valamit rosszul csinálunk. De most nem állhattam Cale mellé, egyrészt, mert jelenleg ő a mi támadónk, illetve azért sem, mert akkor bizony lebukunk. Így is két esélyes a dolog.
Nem tudom a társam - nálam őszintébb - hablatya mennyit nyomott a latban, hogy segített e vagy rontott a helyzetünkön, de el kellett játszanom a gondolattal, hogy valamiként le kell majd fegyvereznem Cale-t. Lehet, hogy akkor lőttek a gyümölcsöző barátságunknak, de akkor is tartanom kell magam a munkánkhoz. Borzasztóan haragszom erre az idióta nőszemélyre, mert jelenléte az, ami mindent kockára tesz, és ami miatt, lehet, le kell mondjak Cale-ről. Az pedig nem volna túl könnyű opció.
- Kimentettelek. Emlékszel? - emlékeztettem, bár, hogy akkoriban mekkora őrültségeket csináltam, s mindezt mindenféle jutalom nélkül, abba inkább bele se menjünk. De igaza van. Sajnos. És itt most jöhetnék a romantikus közhelyekkel, de mivel hármasban vagyunk, nem adhatok esélyt arra, hogy a leányzó elkapja a fonalat és ki tudja mit hozzon ki belőle. Már az is abszurd, hogy rájöjjön, hogy mi kavarunk. Nem baj, ha kicsit barátok vagyunk, de nem kell tudnia minden mocskos részletet. Az ő hátát nem védené, de a főnököm Braxie-t és engem is megölne. Nem reagáltam, nem tudtam mit azon túl, amit felhoztam.
- Mi...? Ugyan, Cale... - próbáltam minimum kételkedésbe terelni a dolgot, bár azt valóban nehéz megmagyarázni, hogy a betörővel ellentétben ő itt van.
- Ó, köszönöm! Látnád, hogy kötök csomó a cseresznye szárára csak a nyelvemmel... - emelgette kacéran szemöldökeit egy huncut mosoly keretében az arab lány, amire csak halkat sóhajtottam. Nem, ezt még elismerő vallomásnak sem vehetnénk, de ahogy dől belőle a hülyeség...
- Láthatod, hogy nincs túl jól... - szólalok meg, hátha elérem még Cale értelmesebbik felét. Necces volt, de annyit azért sikerült elérnünk, hogy leszálljon róla. Én pedig lassan leengedtem kezeim. De még koránt sem hívnám ezt biztonságosnak. Parancsra úgy pattant fel a földről, mintha nem volna egyik karja könyékig véres. Tiszta kezével még a seggét is leporolta. Újabb két csippanás. Vicces, hogy ez csak engem érdekel, őt nem.
- Mi...? - néztem kérdőn, kissé értetlenkedve Cale-re, majd szemeim forgatva indultam vissza a házba oldalamon a jókedvűen szökdécselő, majd tiszta kezével belém karoló lánnyal.
- Húú, de izgi! - viháncolt halkan és izgatottabb volt, mint egy 4 éves az első édességbolt látogatásakor. Baszki...
Amíg hármasban vagyunk, egyikünk sincs biztonságban, ráadásul a karja is vér cseppeket hagyott maga után. Fogalmam sincs mi járhatott Cale fejében, és a társaméban sem, bár őt jó ideje meg sem próbálom már fejteni. Épp elég látni a zűrt körülötte, szóval gondolom a fejében is kész káosz van. Belépve a házba, ő egyből összecsapta kezeit.
- Jaj, de menő ez a ház! - nevetett fel, majd ahogy Cale kérte, bementünk a konyhába. Én végig azon törtem a fejem, mit csináljak, hogy senkinek se legyen igazán rossz. Illetve azon, hogy elkéne látni a lány vérző karját, noha őt nem zavarta, hogy mindent összevérez. Ellenben kapott az alkalmon, mikor Cale felkínálta a hűtő tartalmát, amire én némileg hitetlenkedve néztem.
- Hé, köszike! Hát milyen jó vendéglátó, ez a fószer, hallod-e, dokikám? - vigyorgott rám, miközben felpattant Braxton mellől és a hűtőhöz lépett. - Több ilyen barátra volna szükséged. Akkor talán, nem sajnálnának meg a betegeid annyira, hogy életüket kockáztatva keressék a társaságod. Nem igaz, pasikám? - sandított hátra Braxton-ra, majd visszafordult kotorászni a hűtőbe, amiből végül a megkezdett karamellás tejjel és egy légmentesen lezárt doboz macaronnal tért vissza.
- Valakinek itt nagyon jól megy... - vigyorogta tekintetével cikázva köztünk, utalva Cale vagyonára, miközben leült és nekiállt kajálni. - Úristen, ez a kis mütyür rohadt finom! - tömött magába egyből két macaron-t, de legalább a száját eltakarta, miközben beszélt.
- Jobb, mint a palacsinta! Ezek a flancos franciák tudnak valamit! - beszélt tovább, és bevallom kellett egy kis idő, amíg a körülmények abszurditásából magamhoz térve, végül megszólaltam és nem, nem azért, mert éhes lettem volna.
- Cale... - szólítom meg némi nyugtalansággal a hangomban, mert úgy érzem jelenleg két totál hibbant Cale Braxton ugrál az idegszálaimon. - A karját legalább elláthatnám? Kérhetnék egy elsősegély dobozt a számára? - kérdeztem összekulcsolva kezeim, most már inkább rá sem nézve az örömét hangokban kifejező, néhány székkel odébb ülő lányra.
- Hallod, hé, figyelj már... - rázogattam meg egyik kezével Cale vállát, ha csak ő nem tartott rá pisztolyt, mert azért ennyire a lány is ismerte a határokat, noha már most úgy viselkedett Braxie-vel, mintha évek óta spanok lennének. - Kóstold már meg, hallod? - nyújtott egyet a szája elé, miközben másik kezével a sajátjába is tömött egyet. Komolyan, csodálatosan kiegészítik egymást... Csak mások kapnának idegösszeroppanást tőlük.
- Mesélj már magadról, hallod? Te is az egykori paciense vagy, vagy hozzád külön kijárogat? Nem tudtam, hogy házhoz is megy... - beszéltette volna tovább Braxton-t.