A mai este szabad, csak az enyém. Nem kell a feltűnés, így hosszú pórázra engedtem a banda többi tagját is, hogy ott vegyülhessenek el a mai este, ahol jól érzik maguk. A kis tigrisünk minden bizonnyal egy játékteremben lopja idejét, az a nekivaló világ, és persze telefonon egy órával ezelőtt posztolt magáról képet is, ahogy a neon világításban úszkáló terem egyik játékgépén döntögeti mások rekordját. Tartjuk a kapcsolatot, mert nálam a kocsi, ő meg nem egy taxis típus. Ha szüksége van rám, felhív és elfuvarozom. Aztán ott van Miss Bájkeverő, akiről poszt sem kell, hogy tudjam nem az italokkal kísérletezik ez idő tájt, mint inkább más emberek társaságát élvezi az ágyban. Ingyen ajánlja fel magát, de a dolog végén még ha észrevétlenül is, de a kuncsaft zsebének mélyére nyúl. Teddy Bear talán az illegális ketrecharcok egyikén van, ott is a top elsőbe, mert kizárt, hogy puszta kézzel bárki is sérülést tudjon neki okozni. Úgy töri fel a koponyákat - kisebb túlzással a fogalmazásomban -, mint Neon Kitty otthon a reggeli tojást. Ami pedig a zombi fiút illeti, mint mindig most is az ideiglenes hadiszálláson ügyködik valamin, amit reggelre befejez és mit sem törődve másnaposságunkkal, biztosan be is mutat.
Én egy kevésbé lepukkant pub-ot választottam, mint szórakozási lehetőség. Péntek este, így a hely telis-tele kalandvágyó diáklányokkal, izgalmat kereső, ám bár foglalt fiatal hölgyekkel, és persze általánosságban mindenre kapható pasikkal, akiken jól látszik, ha nem csak a gyengébbik nem iránt érdeklődnek, még is félnek annyira felvállalni, hogy melegbárokból kilépve lássák őket. Én már megjártam a múlthéten, de ott tapasztalatból mondom, több a matrica fiú, mint, akikkel ténylegesen lehet kezdeni valamit. Nem baj az, ha egyből az ölemben találom, de ne kezdjen el reszketni, ha csupasz derekához érek. Különben sem tilos ez az életmód, ha ismerőssel futok össze, kimagyarázom. Eddig legalább is sikerült, noha nem sok ilyen volt.
- Még egyet, lécci. - szólok oda a csinos csapos lánynak és közelebb tolom felé üresen maradt whiskys poharam, amiben már a jég is majdnem teljesen megolvadt. Amíg pedig várok, hátra fordulok a bárszéken és csocsózó diákok ügyetlenkedését figyelem, ami mosolyra fakaszt. Bevallom, nem csak az, amit művelnek, hanem maguk, akik művelik. Az a rövid farmer, amit az egyikük megengedett magának, még a francia alsónemű "hosszúságával" is vetekszik. Aztán, ha valaki rámarkolna pőre popójára, még neki állna feljebb. Mondjuk azt megkockáztatnám, hogyha én tenném, akkor is így állna hozzá a dolgokhoz. A hátam mögüli csilingelésből hallom, hogy a poharam pultot ért, hallani, ahogy a jégkockák összekoccannak egy pillanatra, így vissza is fordulok és még mielőtt odébb állna a kislány, oda is tolom elég a pénzt, borravalóval, majd felveszem a poharat és kortyolok belőle egy nagyot. Nincs bajom a régi, új álcámmal, az öltönnyel, de örülök, hogy most nem kell abban lennem. Nem is nagyon volna ide való. Egy egyszerű fekete, feszülős póló, egy sötét farmer és bakancs, némi kiegészítővel, mint a karóra és egy szimpla lánc.
Megvárom, míg az egyetemista csapat szétoszlik, és nagy meglepetésemre a srácok is külön mennek a lányoktól, akiből egynek csak szemet szúrtam, így nem volt rest ledobni magát mellé, úgy téve, mintha egyébként nem állna szándékában már most szóba elegyedni velem.
- Nem hívsz meg? - kérdezte nem sokkal eztán, rám sandítva, de mint akit most sem érdekelnék igazán. Vele ellentétben, én azért ránézek, mikor válaszolok, de nem hagyom, hogy elhiggye, érdekel. Szeretek küzdeni, de most jobban örülnék a sült galambnak.
- Elmúltál már 18? - kérdek vissza, bár ez nyilvánvaló. Meg különben sem az én dolgom ellenőrizgetni. Ha iszik, és kiteszi a hátsóját, valószínűleg azért teszi, mert vágyik valami idegen ideiglenes kamu szeretetére. Nem, még nincs 25, ez tuti, akkor több tapasztalata lenne. Cicceg egyet, mintha megsértettem volna, majd rám szegezi tekintetét.
- Megmutatom a melleim, ha kérsz nekem egy vodkát. - ajánlja fel fizetségül magát, legalábbis egy részét, és ezen a ponton le is zártam a vele való társalgást, mert tévedtem. A testi adottságai vezethettek félre túlságosan, de ilyet egy részben felnőtt lány nem mondana. Még ha piát nem is kért volna, már a mellei mutogatásával elárulta volna magát. Apakomplexus? Vagy csak tényleg ennyire magányos...?
- Pápá... - búcsúzom el tőle az orrom alatt morogva, mire ő értetlenkedve vissza kérdez.
- Mondom viszlát... - legyezgetem odébb, mire ő magában a föld alá kívánva engem lelép. Azért van egy határ, na. Lassan a következő adag italom is oda, és még nem találtam partnert az estére. Nem is igazán hölgyre vágyom, inkább egy harciasabb palira, akit betörhetek az ágyban. Viszont akárhányszor körbenézek, mindig belefutok a duzzogó kislány tekintetébe, aki karbatett kezekkel szórja felém a villámokat, így végül visszafordulok a pult felé.

Szinte láttam magam előtt miként végződik majd az este. Felszedek valakit, iszunk, nevetgélünk, aztán mikor már elég az eszem-iszomból, vagy felhív magához vagy én viszem szobára és a reggelbe nyúló program is meg lesz. De a dolgok, másként alakultak.
Az ordításra én is hátra fordultam, bár a zene és az italtól hangoskodók miatt, nem keltett nagyobb feltűnést. Hála az égnek. Bár élőben a baleset óta, most először látom Braxie-t, ami kissé idegenként hat, azt tudom, hogy neki köszönhetem az életem, és a pénzének, hogy ilyen jó munkát végeztek. Még heg sem maradt a műtét után, szóval biztos nem volt olcsó mulatság. De majd visszafizetem. Bár mondanám, hogy jó újra látni, csak abból építkezhetek, amit a főnököm elmondott róla és a kapcsolatunkról, elég... felületesen. De azt tudom, hogy Braxie fiú elég bolond ahhoz, hogy a bizalmasai is kétségbe vonják összeesküvés elméleteit, viszont elég okos ahhoz, hogy szemet szúrjon neki, hogy már nem vagyok ugyanaz. Nem buktatnám le magam előtte sem, ha nem muszáj, de azt gondolom nem okozna túl nagy fejfájást, ha még is kiderülne előtte. Csupán egy lassú, de szélesedő mosolyra van időm a kérdései megválaszolása helyett, mert csak hamar odébb áll. Viccesnek találom a megjelenését, a meglepettségét és valahol még aranyosnak is, ahogy képes megsértődni, amiért nem kerestem. Tény, ami tény, sokat tett azért, hogy kapjon tőlem egy barátságosan fej simit. Meg is fordulok, és jó néhány percig, látványosan figyelem, ahogy egy magában ücsörög, kissé idegesen, próbálva rám se hederíteni. Nyilván nem miattam van itt, mert én sem tudtam, hogy pont ide fogok jönni, ő pedig az elmondottak alapján, nem az az egyedül iszogatós, bulizós típus. Jókat mosolygok, és bevallom szórakozni is jókat szórakozok, mikor olykor-olykor keresztezik egymást tekintetünk. Végül beadom a derekam, mellém már úgy se tudna ülni senki, hiszen foglaltak a székek, akik pedig rajtuk ülnek, egyik sem az esetem, szóval lazán felkelek a félig üres poharammal és elindulok felé. Egy utánam forduló tekintet sem állít meg, mert ha én kinézek magamnak valakit vagy valamit, akkor nincs más. Ha falmenti ülésnél csücsül, akkor simán ledobom magam mellé és pohárral a kezemben, átkarolom a nyakát, majd rámosolygok.
- Ne már... Ez nem fair. Persze, hogy hiányoztál, elvégre sokat köszönhetek neked. - somolygom, s ha ne tán nem hajlandó rám nézni, kicsit megmozgatom a vállánál a kezemmel, amivel épp átkarolom. Meg lehet csak szégyenlős lett az elmúlt hónapokban, mert az én képem is a hozzám közelebb eső válla fölött volt, ergo néhány centire az arcától.
- De mikor felkeltem, nem tudtam merre vagy, sőt igazából azt sem, hogy én merre vagyok. Beparáztam, oké? Ezért diszkréten kértem őket, hogy mondják azt, hogy meghaltam, ha kérdezné valaki. Még is csak egy illegális hely volt... Nekem meg azért van egy nevem, jó hírnevem a városban. Féltem, hogy annyi a karrieremnek. - mentegetőztem, és szerintem hihető volt, de azért nem hagytam annyiban. - Különben sem tudtam a számod, se azt, hogy pontosan hol is laksz... Örültem, hogy lényegében problémák nélkül visszakerültem a mókuskerékbe. De... - emeltem fel szabad kezemen lévő mutató ujjam előtte. - Átértékeltem mindent, és úgy döntöttem, hogy olykor-olykor azért szórakozom is. Igaz... a mai nap elég soványra sikerült, de fiatal még az este... - engedtem le karom, róla is, és lehúztam a maradék italt, majd az asztal tettem a poharat.
- Szóval hiányoztam? - vigyorodtam el rá pillantva, majd vissza a vendégekre.
- Mesélj valamit... Miért vagy itt...? - kérdeztem, majd újfent feléfordítottam a fejem. - Tetszik a pólód. Remélem kondizni is eljársz... vagy most az Agymenők a divat? - mosolygom, alig-alig visszafojtva vigyorom, de nem azért, hogy piszkáljam, szimplán csak örülök neki.

Bevallom meglepett a jelenléte, bár számítottam rá mikor idejöttünk, hogy egy nap biztos keresztezzük egymás útját. Egy nap. Igaz, én úgy képzeltem el, hogy bevetés közben, és kis híján ki is nyírom, mikor rádöbbenünk, hogy ismerjük egymást, szóval ehhez képest a mostani helyzet... egész jó. Duzzog, és érthető, hogy haragszik. De próbálom vele megértetni, hogy a pedáns doktor félt, hogy kitudódik, hogy ő ilyen helyen járt, úgy, hogy jobbnak gondolta, ha az ottaniak, és azok, akik netán ott keresnék, azt hiszik halott. De úgy tűnt vagy rosszul magyaráztam, vagy tényleg nem akarta elhinni. Pedig részben igaz, csak annyi különbséggel, hogy nem én kértem erre az orvost, és nem áll módomban visszatérni az orvosi szakmához. Kételkedik a szavaimban, de ezt betudom annak, hogy iszik, és hogy ideges. Kitisztult fejjel, majd úgy is elhiteti magával, hogy mindent, amit mondtam igaz.
- Gyakrabban is hordhatnád, fiatalossá tesz... - viccelődöm, bá tény, ami tény, nos... igazából gőzöm sincs mennyi idős.
- Túlkorosnak? - kérdek vissza és el is nevetem magam rajta, majd visszanézek rá. - Te talán 20 éves vagy? - somolygom. - Még ismerkedem a helyekkel. Hiába élek itt jó ideje, ezek a helyek kimaradtak. Bár ha jól tudom, kávét itt is szolgálnak fel... - sandítok el a pult felé, mert biztosan így van, elvégre ez egy pub. Viszont mikor mesébeillő burkoltsággal közli annak okát, miért van itt, félrehúzom szám, és felvonom egyik szemöldököm.
- Basszus, pedig csak poénból gondoltam rá, hogy ebben a pólóban úgy nézel ki, mint egy pedomackó. De a gyerek után... - csóváltam sóhajtva fejem, majd én is hátra dőltem kényelmesen, miután elengedtem.
- Nem mentegetőzöm. Nem úgy, ahogy gondolod. De mikor magamhoz tértem és konkrétan még az ablakból való kilátás sem volt ismerős... hát ja, megijedtem. Te se voltál ott, hogy vállon veregess és a magad módján előad, hogy minden oké, csak a szomszédban épp szervkereskedés folyik, de ez a kórház ilyen, és különben is... - vonok vállat, már-már inkább bizonygatva, hogy tényleg nem az én hibám volt. Mondjuk nem is. Mikor kérdőre vonta miképp szeretném meghálálni, igazából gőzöm sem volt, mit mondhatnék. Sokat kell rögtönözni, de ha sok hülyeséget összehordok még én is belekeveredem.
- Első sorban... visszafizetem a napokban a kórházi számlát, mert nem vagyok hálátlan és most már alkalmam is lesz rá. - szögezem le, és nem üres ígéretképp, tényleg visszafizetem, még ha perpill nincs is a zsebemben annyi lóvé. - Másod sorban pedig... fogalmam sincs... - valóm be, és vállat vonok hozzá. - Szerzek neked barátnőt... - dobom be az ötletet vicceskedve, és jómagam is elnevetem magam rajta. Akkor talán kevésbé tűnne fel neki a hiányom. - Vaagy, akár el is árulhatnád, hogy merre laksz éppen, és küldenék neked olyan köszönöm kosarat vagy tudom is én, hogy hívják azt... - somolygom, mert hirtelen tényleg semmi használható ötlet nem jut az eszembe. Aztán kicsit elkomolyodok, majd mintha még kissé el is szomorodnék, de legalább is enyhe csalódottság ül ki az arcomra és el is nézek róla.
- Őszintén szólva... pontosan azt vártam volna tőled, ha mástól nem is... - jegyzem meg halkan.
- De azért megakartam köszönni, hogy nem hagytál kipurcanni, és elakartam mondani, hogy... khm... - itt kicsit megköszörültem a torkom csak azért, hogy nehezebben legyen érthető. - igazad volt... - játszottam rá egy kis köhögést, mintha olyan nehéz volna bevallani.
- Nem azt mondom, hogy teljesen felhagyok a munkámmal, de, mellette azért próbálok élni. Az egész dolog, az a sok szarság egészen a kórházig, ráébresztett, hogy változtatnom kell. Persze... nem leszek csóró, munkanélküli, sorozatgyilkos vagy vonom kétségbe az orvostudományt, viszont kicsit élek is mellette, ha úgy hozza a pillanat, akkor este beülök egy bárba és fürkészem, kivel töltsem az estét... - pillantok rá végül. - Nem akarok családot vagy ilyesmi, de szeretnék kicsit magamra is gondolni mások helyet. Kicsit önzőnek lenni. Vágod, nem?

Nem voltam benne biztos, hogy nem e fortyog még magában, de bíztam benne, hogy kellően meglágyítottam hozzá, hogy perceken belül már úgy tegyünk, mintha mi sem történt volna. Mondjuk az az én részemről is nehéz volna, de folyamatosan gyűjtöm az apró infómorzsákat, mert kiindulásnak elég volt, amit kaptam, de édes kevés, hogy tartsam is az álcám előtte. Elnevetem magam az ütésre. De már is okosabb lettem. Talán említették és elfelejtettem, de akkor most alaposan a fejembe vésem, hogy ő is öltönyös típus.
- Mint egy alanyokat kereső strici. - mosolygom elfojtva egy újabb kacajt. - De így is kitűnsz a tömegből, mert hát... elég csak rád nézni... Inkább egy fekete dzsekit kellett volna felvenned. Még is milyen férfi iszik szívószállal? - tréfálkozom, bár tény, ami tény, ez utóbbi kérdésem valóban némi aggodalomra ad okot. Oké, tudom, hogy ő sosem volt igazán százas, és a magam részéről az sem baj, ha nem vagy nem csak  a nőkhöz vonzódik, de a szívószál egy férfi szájában olyan, mintha a homlokára lenne írva, hogy az ő kijárata egyben bejárat is. Még, jó hogy itt vagyok vele, különben biztos rámásznának jobbról balról.
Amanda Hollow. Tudnom kéne ki ő? Vagy, hogy a fia ki? Erről semmi tájékoztatást nem kaptam. Legalábbis a vezetőségtől. Ellenben most Cale beavatott.
- Ha mázlid van. De ha ez a gyerek is olyan automatának tekinti a szüleit, mint a legtöbb, akkor lehet még jót is teszel vele. Nagyon lejjebb adtál... - jegyzem meg egyik szemöldököm felvonva kérdőn, mert az eddigiekhez képest, amikről tudomásom van, azért egy ember rablás nem nagy cucc. Mi katonai bázisokba törünk be, vagy épülünk be, ha pedig kitörne a háború, beszállunk. Nem is emlékszem, hogy valaha is raboltunk el bárkit is. Mondani mondtuk, de azok a foglyok addigra már repülőből kihajított kutyakajaként végezték.
Figyelem arcának apróbb rezdüléseit, és abból tudom, hogy száll el belőle a harag, talán még bűntudatot is keltek benne, de bizonyosan már nem neheztel, mert a feje már nem füstöl és a szúrkálódásaim is jól veszi.
A címét megtartotta magának. Ügyes. Mert elképzelhető, hogy onnantól a nyakára járnék szabadidőmben.
- Szóval nem bízol bennem. Megértem. Pláne, hogy ennyi idő után most látjuk egymást megint. De azért remélem idővel megint mindketten olyanok leszünk, mint előtte. - értem is ez alatt a köztünk lévő gyümölcsöző barátságra, mert idegent vagy ismerőst nem cipelünk illegálisan működő kórházba, hogy garantált legyen az életmentése. Szóval vagy ő nem tud különbséget tenni barát és ismerős között, vagy ténylegesen jóban voltunk, vagyunk. Ezek persze csak következtetések, majd otthon felcsapom még a leckefüzetem. Aztán jött a kellemetlen vallomás és a bűnbánat. Fogalmam sincs már milyen gondolataim, elképzeléseim voltak akkoriban az életet illetően, de biztos tele volt tömve baromsággal. Nem azt mondom, hogy hagyni kell az embereket kipurcanni, vagy lökjük mindet vonat alá, de én sem érhetek náluk kevesebbet, az én boldogságom is fontos. Élni pedig csak egyszer élek, ami ott akkor véget is érhetett volna. Lehet kissé káros életmódot folytatok az eddigihez képest, de ebből már nem engednék. Nem is érdekel ki voltam előző életemben, hogy mi ösztönzött, hogy mások picsogását hallgassam 0-24-ben. De ebből kösz, nem kérek többet.
- Azért azt nem mondanám... - jegyzem meg összevont szemöldökkel, le mosolyogva az éppen könyöklő férfire. - Mindig nincs, ebben is csak részben volt, de lépjünk is tovább, Mr. Kent. - mosolygom. Tekintetemmel végig kísértem, ahogy ujjbegyeivel vagy egész tenyerével megérintett, de onnantól ismét neki szenteltem figyelmem. Vallomása pedig újfent szélesített mosolyomon. Tudtam én. Zombie boy szerint jó kapcsolatot ápoltunk, noha nem tudta végig követni az esemény fonalat, mert összezavarta a plasztikázás. A sziklás dolog sem rémlett, pedig minden bizonnyal téma volt párszor, mert úgy fogalmazott. Lesz mit bepótolnom. De egyenlőre csak nevetek a hülyeségén, amit sanszosan komolyan gondol és talán pont ez benne a legviccesebb.
- Persze, tudom... Nyilván én sem ülök minden betegem ágyánál, míg fel nem épül, és nem is vártam volna el... csak elég creepy volt az egész. Mintha egy másik bolygón lennék, ahol ők tudják, hogy ki vagyok, de én nem, hogy ők kik. - magyarázom, mert igazán fel sem tudnám idézni a pillanatot, hogy milyen is volt ott magamhoz térni. Mert szinte egyből magához vett a főnököm.
A barátságunk elmélyülésének pillanatát a kölyök megjelenése zavarta meg, pedig kíváncsi lettem volna rá, meddig lett volna hajlandó elmenni, ha nem jelenik meg a fiú, vagy miként jön zavarba, ha zavarba jön. Mert most úgy tűnik egy leheletnyit zavarba hozta az elmerengés okozta tett. Engem nem zavar, már csak amiatt sem, mert ebből látom, hogy ki miként érezhet irántam. Nem azt mondom, hogy belém van zúgva, csak azt, hogy nem azért mentette meg az életem, hogy utána a mellkasát verhesse érte. Pedig megtehetné.
- Ó, ne már... Nem akarok beleszólni a fontos munkádba, ami szerintem több sebből vérzik, de ha most a kölyök miatt engem hanyagolsz el, szomorú leszek, és fogok magamnak valakit, aztán elmegyek vele hátra a mosdókhoz... sírni... - viccelődöm vigyorogva a végére. Részben, mert nyilván nem fogom megzavarni akciója közben, de így nyilvánvalóan egy magam maradok.
- Mit szólnál hozzá, ha inkább lelépnénk és másfele keresnénk valami szórakozási lehetőséget? - pillantok rá. Hátha belefutunk valami izgalmas helyzetbe, vagy utcai autóversenybe, amire ha már nevezni nem is tudnánk, esetleg végig nézhetjük. Legutóbb, hogy jobb kedvre derítsem Kittyt, betörtünk egy éppen üres lakásba és ökörködtünk egy nagyot. Igaz, történt ott más is, de azt diszkréten kezeljük és úgy teszünk, mintha nem történt volna meg. Mindenki érdekében. Viszont sikerült elfelejtenie, hogy a mi Viharfelhőnk valamivel megsértette. Akaratlanul és már nem is emlékszem rá mi volt az, de nagyon nyomasztotta.

Végig hallgatom, s bár nem állítom, hogy ilyen-olyan célból ne volna valóban praktikus, akkor sem tartom túl férfiasnak. Persze lehet csak azért gondolkodom így, mert tudom, hogy távol tartaná tőlem a kiszemelt prédáim, ám mivel Cale nem egy olyan alkat, aki különösebben képes volna akár szexuálisan érdeklődni mások iránt, így végülis igen, érthető, hogy megkérdőjelez. Ha nem ő lenne, és kicsivel több alkohol lenne bennem, mint amennyi most van, elejteném azt a disznó viccet, hogy "De tudod mit lehet még bekapni és szívogatni...?". Így csak somolygok egyet magamban, és meg sem próbálom elképzelni őt abban a szituációban. Nem is nagyon menne, mert ő még az én szemeben is egy különálló faj. Függetlenül attól, hogy a baleset előtti ismeretségünkre nem is emlékszem.
- Jól van, szopogasd csak azt a szívószálat. - hagyom rá egy sokatmondó, elfojtott vigyorral és már felszabadult kezemmel megpaskolom az asztal alatt a lábát.
Félbehagyott kioktatásán kérdőn vonom fel egyik szemöldököm, bár egy kis szünetet követően így is folytatja, ha kicsit másként is.
- Nem is. - csóválom fejem, egyetértően, hogy nem mindig és mindenből lehet pénzt facsarni. Közben már azon gondolkodom, hogy lassan kikérhetném a következő adag whiskyt is, mert így kifogok száradni. - Azért virágot küldhettél volna, jelezvén, hogy te még élsz. - viccelődöm, csak azért is rátéve még egy lapáttal, bár szerintem ezt már igazán nem veszi magára. Tény, hogy már abból is tudtam volna mi folyik ott, de mivel igazából nem is volt rá szükség, mert hamar odébb álltunk, így a csokor is szükségtelené vált volna, ahogy a látogatása is. Jobb is így. Csak had rágjam még egy kicsit a fülét miatta.
Ami pedig a lakcímét és a köztünk lévő ingatag bizalmat illeti, elnevetem magam kijelentésén. Nyilván ő sem tudhatja, mi zajlik a háttérben, de bátran merem állítani, hogy akárhol is érezné azt a bizonyos "hazai pályát", sehol sincs biztonságban. Szemtől szemben sem lenne túl sok esélye, ha csak nem húz elő a zsebéből egy tankot, a puszta kezes harcnál sem volna kiegyenlítő a dolog, hiszen én az edzések és a bevetések miatt is jobb kondiban vagyok, mint Sheldon. De nem kötekszem vele, hisz nincs miért. Elég, ha én tudom, amit tudok, ő pedig maradjon abban a hitben, hogy ez így van. Minden bizonnyal régebben is így volt. Ezen nem változtathatunk, míg egy balszerencsés nap véletlenül rá nem lövök egy épület tetejéről. Na akkor majd magyarázkodhatok.
- Ahh, de az olyan messze van... Munka mellett biztos nem lesz időm kirohangálni oda. - sóhajtom csalódottan és kissé lemondóan, míg rá nem tért arra, hogy azért akad valaki, aki azért közelebb áll hozzá, mint én. Kiemeli kik nem lehetnek, de azért ajkaimra kanyarul egy mosoly.
- Szóval nem a pasid, és nem is a szeretőd. Érdekes, hogy a barátnőt kihagytad. Sőt... már az is, hogy mikor felvetettem az ötletet, hogy szerzek neked, arra sem reagáltál. - rakom össze a nyilvánvalóan röhejes, s csupán csak azt a célt szolgáló elméletet, amivel zavarba hozhatom. - Na és jó nő? Pont olyan... gondolkodás módú, mint te? Csodálom, hogy nélküle jöttél... Minden rendben van köztetek? - vonom fel kételkedően szemöldököm őt vizslatva, noha még nem erősítette meg, hogy tényleg akad neki valaki. Nem elképzelhetetlen, csak hát... ő Cale. Tudtommal eddig is magányos farkas volt. Zombie szerint az uccsó barátnőjét is kinyírta.
- Megértem, ha nem akarsz bemutatni. Elvégre ez a ti magánügyetek. Ne, ne is magyarázkodj... - csitítom el, ha esetleg tagadni próbálná, ami így is egyértelmű, csak húzom kicsit az agyát.
- Hmm, nem, nem válik... - csóválom fejem egy vállvonás kíséretében. - Azt elismerem, hogy most jobban érzem magam, de azért életeket nem oltanék ki... - ha-ha, még a végén ránk szakad a plafon, pláne, hogy mindezt tök magabiztosan állítom, mint egy igazi orvos.
- Hát látod, ha kicsit kevesebbet szántál volna rám, most maradhattam volna olyan. Helyette most olyan csodálatosan nézek ki, mint előtte, és nem győzöm lepöckölni magamról a kiscsibéket. - vigyorgom, ha már ő is így elengedte magát. Igen, tudom, hogy ez elég nagyképűen hangzott, még ha valóban így is van. Aztán figyelmesen hallgattam... volna, ha nem szakítja magát megint félbe egy másik gondolat menettel, aminek igazából túl nagy feneket kerít.
- Csak a pólód miatt, na. Jesszusom, nehogy már emiatt duzzogj... - forgattam szemeim, utána viszont jót nevettem rajta, és lenézve magamra meghúztam kicsit a pólóm anyagát.
- Most komolyan? Felveszek egy pólót és már is rosszfiú vagyok? Én már nem is hordhatok mást csak öltönyt? - kérem számon még mindig szórakozottan. - Attól még, hogy nem akartam családot, nem biztos, hogy nem csúszott be egy-két kalandosabb éjszaka. - somolygok sejtelmesen, bár aztán ki tudja, lehet tényleg így volt. Mai fejjel úgy gondolom, azért biztosan engedtem néha a kísértésnek, mert hát meg van hozzá mindenem.
- Nem magára a folyamatra értettem, bár az elmondottak valóban elég... nem is tudom. Először is, ilyen idősen, ebben a pólóban jobban világítasz, mintha szimpla ing lenne rajtad. Másodszor pedig, ha nem is közlöd a pultossal, hogy kiknek szánod az italt, valakinek biztos szemet szúr, hogy matatsz a hasitasidban, aztán meg a koktélok felett ügyködsz. Harmadszor, ha nem is veszi észre senki, miből gondolod, hogy pont az lesz a kedvenc italuk, vagy azt, hogy elfogadják egy idegentől. Oké, a fiatalok elég faszok tudnak lenni ilyenkor, mert a pia az pia, de lévén, hogy az előbb én is pedofilnak néztelek, szerintem bennük is megszólalna a riasztó. Negyedszerre, ha el is fogadják egy tök idegen, kétes kinézetű alaktól a koktélokat és meg is isszák, egyrészt súlytól, esetleges betegségektől és elég sok mindentől függ kire miként, mikor és hogy hat ugyanaz a mennyiségű szer. Másrészt még félig kómásan is felfog nekik tűnni, hogy egyszerre lettek kábák és már is gyanússá válsz. Ötödszörre, ha el is jutsz odáig, hogy kilépjenek az ajtón, ez egy pub, amit gyakran hagynak el részegek, félrészegek, ami jó pénz a taxisoknak, ergo legalább 4 itt parkol az épület előtt, és még jó néhány a környéken prédára várva. Vagy elhúznak azzal a fiatalok, vagy szemet szúrsz a kocsiban ülő sofőröknek, ahogy rámozdulsz a fiatalokra, ami alapból sem volna helyén való, mivel a titkos barátnőd odahaza vár. Hatodszorra, ha valami eszméletlen csoda folytán eljutsz az elrablásáig, a magukhoz térő kölykök látták az arcod, lesz nyoma a rendőrségnek, a pub-ban és kívül is akadhatnak kamerák az éjszakai kirablások és verekedések miatt, szóval, végig követhetnék a nyomod, és előbb rád bukkannak, mint, hogy egyáltalán csekket írjon neked a hölgyemény, aki elég pénzes és talán korrupt is annyira, hogy ő se féljen bepiszkolni a kezét. - magyarázom neki a vége felé már fejem a vállára hajtva a fiatalokat és a mögöttük lévő pultot fürkészve, hátha valami csoda folytán kikecmereg a kislány onnan és hoz nekem még egy pohár whiskyt. De nem így lett. S ettől függetlenül, ahogy elemeltem fejem a válláról, már ha hagyta, hogy rajta pihentessem, azért megjegyeztem neki, hogy nagyon magam alatt leszek, ha most lelép, és kénytelen leszek vigasz szexbe bonyolódni valakivel. Igyekeztem elfojtani mosolyom, de tagadhatatlanul élveztem, ahogy elkezd vacillálni köztem és a kölyök közt. Zombie szerint általában is ezt játszottuk, mindig kerestem valami kifogást, és végül ki "hisztiztem", hogy az legyen, amit én akarok. Eddig elképzelésem sem volt, hogy ezt miként érhettem el akár egyszer is egy sorozatgyilkosnál, de most, hogy jó pár perce itt beszélgetünk, sokkalta tartom inkább barátnak, mint egykori betegemnek. Valami tényleg lehetett köztünk... Elmosolyodom, mikor láthatóan beadja derekát és fel is pattanok a helyemről, majd kisétálok vele előbb az ő kocsijához. Nem akartam egyből elrontani a dolgokat, mert igazából fogalmam sincs. Azt sem gondoltam volna, hogy engem választ a küldetése helyett. Ezért baj, ha nincs főnököd, mert állandóan változik az értékrended. De azért a kocsinak támaszkodva fél oldalasan végig néztem, ahogy átvedli újabb álcáját, vagy éppen pont most vetkőzik le az előbbit.
- Basszus, Cale, heti legalább egyszer ellátogathatnál egy konditerembe. - bököm finoman oldalba ujjammal, bár legszívesebben a hasára paskolnék. - Így csak sör hasad lesz. Már ha eszel rendesen... - teszem aztán karba kezeim és nézem tovább miket ügyködik, legalábbis míg nem láttam, hogy még a hajával is babrál, amire össze kell vonjam szemöldökeim.
- Nem, abban tényleg, nem de... azért azt se felejtsd el, hogy péntek este van... - lépek oda hozzá egy határozott mozdulattal magam felé fordítom, és egy már könnyedebbel a hajába kócolok. - Úgy nézel ki, mint egy behajtó hétfő reggel. Kizárt, hogy erre bukna a barátnőd... Így még nekem is jobban tetszel, bár a dzsekit még mindig hiányolom... - ó, nem, erről a barátnős témáról ma még biztos nem szállok le.
- Jól van, jól van, akkor sétáljunk. Úgy is jó az idő, és mi is tele vagyunk energiával. - forgatom szemeim mosolyogva, s igazából még örülök is neki, hogy van ez a kikötése, mert még mindig nem tudom mit csináljunk. De bármi is lesz az, azt gondolom, mókásabb lesz, mint megtömni valakit a mosdóban. Miközben elindulunk, azért rá gyújtok és őt is megkínálom, hátha kér.
- Valld be őszintén, Cale, amíg abban a tudatban voltál, hogy meghaltam, és így megúsztad a kioktatásaim meg az ehhez hasonlókat, jobban érezted magad, mint most, hogy tudod, megint nem úszol meg? - sandítok rá a füst kifújása után. - Ne mond nekem, hogy pont ez hiányzott neked, mert menten a falra mászom... - nevetem, mert ennyire még ő sem lehet őrült. Ha igaza van Teddy Bear-nek, akkor elég komoly agytúrkász voltam, és jobbára, mint valami prédikátor mindenkit megpróbáltam megtéríteni a maga módján. Az pedig biztos nem volt túl kellemes.

Hát, hogy nem úsztad meg ép bőrrel az tuti, így igen, felvetődött bennem, hogyha nem is ott rögtön, hiszen akkor kivitt volna kórházba, de utána levadásztak vagy ilyesmi. Azt se tudom, mi történt azokkal, akik megtámadtak. - válaszolom, de nem hangosabban, mint a nevetése. Igazából nem is érdekel kik voltak, mert azóta megváltoztam, és ha még netán mindig fenik ránk a fogukat, én szívesen összefutok velük.
- Álarc mögé bújni, nem halhatatlan, inkább... gyáva. De legalább nem lett belőled Freddy Krueger. - mosolygom, mielőtt nagyon magára venné a megjegyzést, amit már így sem tudnék vissza szívni. Ugyan, ha valóban olyan elnéző, akkor ezeket ár fel sem veszi. Ellenben én nehezen fogom tudni megállni, hogy ne feszegessem a határaink.
A barátnője felől érdeklődve, amit én magam sem hiszek el, szemforgatásával erősít meg, miszerint valóban nincs neki. Ez... nem meglepő, csak elszomorító. Biztos akadna egy-két pénzéhes, vagy hatalom fétises hölgyemény. Vagy pasi... mert igazán abban sem vagyok biztos, hogy nem biszex, vagy homo. A viselkedéséből minden kitellik, ahogy az is, hogy akár aszexuális. Általában nem poénkodik a szexxel, ami sokat mondó. De nem vagyok én dilidoki, hogy analizáljam. Legalábbis már nem. Nem vártam meg, míg reflektál rá, mert tekintete mindent elárult, de azért kíváncsi lennék, hogy ki az a titokzatos idegen, aki előrébb helyez nálam, még sem vele mulatja az időt. Majd kutatok egy kicsit.
Örülök, hogy nem veszi magára a pólós dolgot is, mert nem szántam én azt elefánt dolognak, viszont azon jót nevetek, amit a póló praktikusságáról mond. Pláne, hogy én a "sírás" mögé teljesen más dolgot értettem, mikor mondtam és értek most is. Az nem baj, ha ő esetleg nem érti, de attól még vicces. Amikor a tervének apróbb hibáiról beszélek, a kioktatáson kívül azért igyekszem óvva inteni, illetve arra buzdítani, hogy tanuljon ezekből, mert lehet egy nap a figyelmetlensége okozza majd vesztét. Superman sem halhatatlan, ezt sosem árt a fejünkbe vésni.
- Hát öhm...  alapból talán annyira nem feltétlenül... - de, de bizony igen - viszont tálcán négy koktéllal, egy barátságos mosollyal, ahogy az italokat puszta jófejségből felajánlod a fiataloknak... hááát... Végülis... lehetsz valami nagyon kiöregedett egyetemista is, aki így próbál barátkozni a.... őőő... uhh, nem sajnálom, egyszerűen nem tudok mentséget felhozni az érdekedben. Igen, szerintem úgy festenél, mint egy pedomackó. - bólogatok őszintén bevallva végül, mert akárhogy próbáltam csűrni-csavarni, menteni a menthetőt, ezen segíteni nem lehet. Az ing jobb választás lett volna. - Az mindegy. - legyintek arra, mennyi idős. - Az erőszak akkor is erőszak. És mivel nincs a homlokodra írva mit szeretnél, így mindenki abból indul ki, amit lát. Az pedig ilyen helyzetben általában nem az, hogy váltság díjért elrablod, hanem, hogy kipróbáld, milyen szűk helyekre férsz be, ha érted mire célzok... - vigyorodom el, és csak a továbbiakban el nem fogyasztott alkoholnak köszönhető, hogy ennél disznóbb már nem leszek tán. A fiatalkorúak, de sokszor még a 20 éven aluliak nálam sem opciók, de egy annál idősebb, függetlenül attól, mennyinek néz ki, miért ne? A cipőboltban sem a cipőre nyomtatott számnak kell hinni, hiszen mindenki felpróbálja kényelmes e, jó lesz e. Én elveszem, amit akarok, cserébe tapasztalatot adok, ami mellett, azért ők sem szoktak panaszkodni.
- Nem őt nézem, hanem a pult mögötti leányzót, aki már tudja, hogy whiskyn élek. Bár ez nem egy kávézó, nem fogja újra tölteni, szóval csak elképzelem. - mosolyodom el, majd rá is nézek Cale-re. - Nem merne idejönni, mert tudja, hogy választottam, és mivel eléggé megkérdőjelezhető ennek miértje miattad, ezért nem is próbálkozik, maximum duzzog és bánja, hogy kunyerálás helyett nem rögtön az ölembe ült. Szerencsémre. Mert lebuktatta magát. - forgatom szemeim, hálát adva az égnek, hogy kiderült a kora, mielőtt még megtanítottam volna repülni.
Mikor kiléptünk a friss esti levegőre, egyből kihevertem, hogy nem jutott több a poharamba, de azért a ciginek nem tudtam ellenállni. Előtte azonban végignéztem ő nagyságának öltözködési rituáléját. Hát igen, azért ingben egészen más, mint pólóban, de én még most is azt mondanám, hogyha tehetné, szerezzen be egy fekete dzsekit. Nem kell, hogy bőr legyen, de kényelmesebb és lazább. Még itt sem tudom megállni, hogy piszkálódásaim ne hangoztassam, bár még mindig egészen jól elviseli. Ez tetszik. Most vagy volt köztünk tényleg valami ki nem mondott, komolyabb, vagy lassan ki fog alakulni. Utóbbi azért volna kellemetlen, mert annak sajnos gátat kell szabnunk, lévén, hogy már én sem vagyok az, aki elvileg voltam, és mert a városban is csak azért vagyok, hogy kifosszam az információkból a nagykutyákat. Ma viszont szabad vagyok, így nem félek neki szentelni figyelmem. Még a haját is megrendezem, pontosabban inkább rendetlenebbé teszem, mint, aki tényleg letudta mára az irodai munkát. Na azután már érezhetően durcizott egy kicsit, de majd elengedi. Mi ez, ahhoz képest, amiket odabent mondtam neki. A ciginek viszont nem tudok nemet mondani.
- Azt hiszem a káros rád is vonatkozik, még is bevonzzuk egymást, szóval... ennyi belefér... - vigyorgom fogaim közt a cigarettával. - Egyszer már megmentetted az életem. Ki tudja, talán a cigivel is így leszek...
Felvetésén, ahogy összehasonlítja a szívószálat és a cigit újfent felnevetek. Ügyes, nagyon ügyes! Jaj ez tetszett! Csak van egy kis bökkenő...
- A cigi tartalmát nem nyeljük le utána, te kis butus... - nevetek tovább, éppen csak nem tüdőzöm le a füstöt, mert addig az ujjaim közt pihen az égő cigi. Egy pillanatra úgy érzem magam, magunk, mint két utcát járó, kóbor eb. Én a nagy rottweiler vagy cane corso, ő meg a kis cairn terrier, akit nem kidobtak, hanem maga szökött el, mert nem volt neki elég a kanapén fekvés, meg a kandalló. Visszatérve a valóságba, a válasza igen csak meglep. És inkább kellemetlenül ér, mint sem jól. Nem azért, mert kevésre tartanám magam, de kétlem, hogy a mostani énem ne volna jobb. Komolyan? Hogy hiányozhat valakinek a folytonos kioktatás? Ez a pali aztán tényleg nem semmi. Egy pillanatra meg is állok, bár nem feltétlen a döbbenettől, de így felé is fordulok, miközben hitetlenkedő arcot vágok.
- Ez még viccnek is rossz. - csóválom fejem, majd kicsit tovább haladunk, és egy kukánál újfent megállok, hogy elnyomjam a cigim. Na nem azért, hogy onnantól ott dekkoljunk. A valóság az, hogy hugyoznom kellett, azt pedig, mint neves orvos nem tehetem meg az utcán. Egy panel tömbnél állunk meg.
- Sajnálom, hogy nem kerestelek... - pillantok rá végül, miközben elülső farmer zsebeimbe csúsztatom kezeim. - Pedig érdekelt mi van veled, azok után, amik történtek. - legyen az bármi is. Azt tudom, hogy sok faszság történt velünk, de oly annyira nem mentek bele a részletekbe, csak, hogy  megmentettük egymás seggét, pedig még csak annyira jóban sem voltunk. A bizalomról nem is beszélve.
Közben elsandítok a második emeleti résnyire nyitott ablak felé, ahol jól kivehetőek a mozgolódó árnyékok, és az, hogy az ott lakók nem alváshoz készülődnek, hanem buliba indulnak.
- Mondjuk az kurva élet, hogy pórázra fogtalak volna az ámokfutásaid miatt... Szóval, lehet nem is baj, hogy volt egy kis szünet köztünk... - pillantok vissza rá elvigyorodva, mintha épp a szakításunkról csevegnénk. Bár arról is elég könnyeden. Közben a lámpát eloltják és pár perc múlva két alul öltözött fiatal hölgy hagyja el az épületet. A nagyjából megsaccolt időt tekintve, őket láttam odafent. Szóval szabad a pálya. Illedelmesen lépek oda és fogom meg nekik az ajtót, mintha csupán én is itt laknék, majd intek fejemmel Cale-nek.
- Na gyere. - szólok is oda neki, és remélve, hogy nincs ellenére, előre engedem, majd én is belépek. Lépcsőzni most nincs kedvem, így liftezünk a másodikig.
- Ó, basszus, majd el felejtettem. Majd küld el az e-mailomra a számod, hogy mindig meg legyen, mert így nehéz lesz felvenni veled a kapcsolatot később. - még viccnek is rossz, de nem kell tudnia, hogy Kittynek egy csettintésébe és néhány kattintásába kerül az infó. - Nem vicceltem a pénzzel, tényleg visszaadom. Nem szeretek tartozni. - tettem hozzá, míg a liftre vártunk. Bár nem csak ezért kellett az elérhetőség. Lehet majd még fogunk együtt lógni.
A liftben is előre engedem, mert remélem velem tartott és tart, hogy aztán magunk mögött becsukva a lift ajtót is, rányomjak a második emeletet jelző gombra és felé fordulhassak. Nem mondom, hogy nem szórakoztató, ahogy olykor zavarba jön, és ez valahol még imponáló is a magam fajtáknak, ezért nem tudom megállni, hogy ne hozzam néha helyzetbe. Na meg kíváncsi is vagyok, mit reagál bizonyos szituknál.
- Azért egy dolog még mindig nagyon érdekel. - vonom össze szemöldökeim, mintha most is fejem törném a válaszon, helyette közelebb sétálok, bár a liftben amúgy sincs túl sok hely, így két lépés után éppen csak nem éri bakancsom az ő cipőjének orrát, kezeimmel viszont a lift falának támaszkodom hirtelen, közre fogva őt. Részben, mert a kezeit nem fogom le, és ha nagyon akarna, a karom alatt is kibújhatna, vagy akár azt is kinézem belőle, hogy kést nyom a hasamhoz, hogy távolabb tartson. Ha nem, akkor arcommal is megközelítem annyira, hogy centikre legyen az övétől.
- Miért mentettél meg? Hagyhattál volna meghalni, nézhettél volna másik doki után. És ne mond nekem, hogy mert én is megmentettem a hátsód. - kérdem, mert ez lehet, ahogy eddig most is örök talány lesz. Lehet ő maga sem tudja, de engem még is érdekel, noha nem oszt nem szoroz már. Nem ad annyi bizalmat, hogy elárulja a címét, de, mikor alkalma lett volna rá, hogy ott hagyjon, nem tette. Pedig még csak meg sem róhatták volna emiatt, hisz ő is csak elszenvedője volt az egésznek. Nem a részegség miatt törtem a magánszférájába, mert nem vagyok még csak spicces sem. Én döntöttem így. Lehet, hogy van egy kis whisky szagom, de ahhoz képest, amilyen szagok terjednek manapság a liftekben, szerintem semmiség. Nem tudom eljutunk e a válaszig, vagy történik e valami, de mikor megáll a lift, én is teszek néhány lépést hátra. Nem áll szándékomban megerőszakolni vagy ilyesmi, csak játszottam kicsit. Reméltem nem veszi ezt sem zokon, ha viszont úgy veszem ki a jeleiből, hogy igen, nyilván leállok ezekkel a félreérthető jelzésekkel.

Azt hiszem mindkettőnk elmondhatja, hogy a kinti levegő jobb, mint bent ülni. Egy ideig az se rossz, de általában oda azért megy be az ember, hogy igyon és felszedjen valakit. Mi már felszedtük egymást, és ha nem is a szoba a cél, örömöt már nem okozott volna az ott lét. Pláne, mert Cale-nek is meg volt a mai programja, ergo, én majdnem magamra maradtam. De végül mindketten jól döntöttünk, még ha nem is voltam benne biztos, hogy engem választ. Igen, úgy gondolom, hogy ennek bizony oka van, és nem az, hogy dokiként kezeljem.
Megjegyzésére felnevetek, főleg, mert elég abszurd kijelentés volt ez részéről.
- Hát eleinte nem így éreztem, és tutira te sem... De tény, hogyha nem keresztezzük egymás útját, akkor most valószínűleg mindketten halottak lennénk. - magyarázom somolyogva, bár ha jobban belegondolok, csak egyikünk volna halott, az meg ugye kérdés a múltat illetően, hogy melyikünk is.
- Hát mindennek meg van az árnyoldala, ez tény, de valahol azért csak jobb vagyok, mint egy doboz pirula... - forgatom szemeim, mert legszívesebben magamat is szembe röhögném, hogy olyasmiért kell kiállnom, amivel én sem értek egyet. Bár, abban azért vitába szállnék, hogy nem e változtattam bizonyos emberek életén. Lehet, hogy körme alatt még ott a tegnapi áldozata vére, de a jelen pillanat bizonyítja, hogy Cale is megváltozott. Szóval valamit tényleg tudhatok. Abban viszont egyetértek, hogy másokat hallgatni órákig rohadtul unalmas és idegesítő. Ha valakinek baja van, ne panaszkodjon, hanem változtasson rajta.
Sétánk végül egy panelháznál ért véget. Bár általában jól rögtönzök, ha bevetésen vagyunk, most nem a szórakoztatásunk volt a főbb cél, mint sem, hogy dobjak egy sárgát. Nyilván így is kicsit elengedtem magam, ami szemet szúrhat egy-két ismerősnek, ha megláttak, de azt kimagyarázom azzal, hogy gyászolok, vagy, hogy megismertem valakit. Azért, mert nem bújok folyton az aktákat, mert nem ülök a betegeim ágya mellett, nem vádolhatnak meg, vagy bélyegezhetnek meg. Emberből vagyok, s nekem is szükségem van a kikapcsolódásra, ami olykor egy üveg sör, máskor pedig egy régen látott sorozatgyilkos baráttal való séta.
Bíztam benne, hogy a lányok másnap reggelig nem találnak haza, mert akkor lehet kicsit tovább elidőzünk majd a lakásban, mint egy pisi szünet.
- Háát... igen... - értek vele egyet visszafogottabban nevetve azon, mennyire idegen tőle ez a fogalom. Nem csak maga a kiejtését furcsállom benne, hanem azt, hogy ennyire nagylelkű velem, hol ott a pub-ban még emlegette, hogy pénz gyújt. Talán nem volna sok, ahhoz képest, amit elszeretne érni, de akkor is. Valóban teszünk ilyen nemes gesztust a barátok felé, csak, hogy itt nem néhány dollárról van szó, és úgy gondolom, azért valamivel jobban szereti a hatalmat, mint mondjuk... engem. Ez megint elég furcsán hangzott, szóval nem is mennék bele, még elméletként sem. Szakmai ártalom lehet, mert hajlamos vagyok túlagyalni ezeket a dolgokat.
Örültem, hogy nincs ellenére a lift, mert teli hólyaggal még felfelé futkározni kész kínzás volna. A lift viszont jó lehetőséget adott arra, hogy megint kicsit kimozdítsam a komfortzónájából, amit a vállamon ülő kisördög miatt meg is tettem. Nem akartam bántani, és utólag belegondolva lehet, hogy kicsit tényleg messzire mentem, de a kikényszerített válasz helyett, egészen meglepő reakciókat kaptam tőle. Abban a percben eltaszíthatott volna - súlyom tekintve legalábbis megpróbálhatta volna -, ahogy megközelítettem, de nem tette. Lehet azért, mert beakartam bizonyítani, hogy bátrabb, és hogy valóban nem fél tőlem, mert simán ki tudna belezni a késével, ami minden bizony kéz közelben van, ám végül egyik elképzelés sem kapott helyett a valóságban. Tényleg tudni akartam, hogy egy gyilkos, aki szórakozásból öli az ártatlanokat, miért hagy életben, sőt mi több, ment meg olyasvalakit, aki végtére is az ellensége. Vagy is annak kéne lennie. Mert az őrültek ellenségei az orvosok... Még ha baromság is az egész.
Néhány centire az arcától hallottam, sőt a saját bőrömön éreztem lélegzet vételének egyenletlenségét, olykori remegését, ami fakadhatott volna félelemből is, de látva, ahogy a hiányos étkezéstől sápatag bőre végre megszíneződik, és heves ellenkezés helyett, megjelentek az első verejték cseppek a homlokán, inkább éreztem rajta azt a fajta izgalmat, amit akkor érzünk, mikor közel érezzük magunkat egy várva várt pillanathoz, csak félünk, hogyha elkapkodjuk, elvész a varázsa. Hiába érdekelt a válasz, a reakciói hamar elvonták figyelmem róla. Nem azért húztam az időt, mert féltem bármi mást megtenni, egyszerűen nem voltam benne biztos, hogy ennek így kell e lennie. Hiába voltak nyilvánvaló jelei. Ha tévedek, elcsúszok a banán héjon, és lehet katasztrofális következményei lesznek. Aztán jött egy pillanat, mintha csak elszégyellte volna magát, mintha menekülni akart volna vádló tekintetem elől, pedig nem vádoltam én semmivel, csupán a választ akartam tudni. Hazudhatott is volna, rávághatott volna valami poént, ami után nyilván legyintve a dologra elhátráltam volna. De nem tette. Tudta mi a válasz, csak megosztani nem akarta. Az nem lett volna titok, és annyira meglepetés sem, ha közli velem, hogy úgy gondolta, majd maga mellé állít és, mint valami elcseszett Batman és Robin, öljük a politikusokat, meg tömjük a zsebünket. De a lift megállt és egy halk recsegő csengés után ki is nyílt az ajtó. Válasz nélkül maradtam, én pedig meg lehet némi csalódottságot okoztam azzal, hogy nem tettem többet. Elhátráltam a lift mögöttem lévő faláig, és bevallom kicsit megijedtem, hogy miattam összeomlik. Nem tudom volt e már rá példa, de most úgy éreztem a liftben átléphettem egy határt, ami megváltoztatott dolgokat. Még nem tudom, hogy jó vagy rossz dolog ez, csak azt, hogy más, mint előtte. Lehet ezúttal tényleg megbántottam, noha a jelek nem erre utaltak, még is némasággal büntetett. Már csukódott be az ajtó, én pedig szóra nyitottam volna a szám, hogy bűnbánóan az erőszakosságom miatt bocsánatot kérjek, mikor nem kis meglepetésemre megölelt. Ölelt? Dehogy, úgy szorított, mintha ezer év után most találkoznánk újra, vagy mint, aki azt hitte el fog veszíteni, és idő tájt rájött, hogy végülis nem is voltam olyan rossz társaság... vagy barát. Talán ilyenkor kéne megtörténnie annak, hogy villámcsapás szerűen visszatérnek az emlékeim, de nem így történt. Nem is ragaszkodtam hozzájuk, és nem is bánom. Viszont örültem Cale-nek. Nem telt el néhány röpke másodperc és én is visszaöleltem. Egyik kezem a hátára simítottam, míg másikkal feljebb a tarkóján, egészen a hajába, amibe, ha nem is belemarkoltam, de közéjük fúrtam ujjaim és igen, voltam olyan elvetemült, hogy kihasználva ezt, én is közelebb hajoltam, bár csak oldalt simítottam arcom a fejéhez. Nem hagytam figyelmen kívül, amit mond, de egy pillanatra, azért hagytam magam elmerülni az illatába, amiben keveredett a pub jellegzetes füstös illata, a kölnie, az én parfümöm és még azt is megmerném esküdni, hogy a samponját is kiérzem. Ezek után pedig csukott szemmel is felfogom tudni ismerni. Egyszerre találom vallomását meghatónak és viccesnek. Utóbbit azért, mert a pub-ban még arról beszélt, hogy simán ki tudna nyírni. Meghatónak meg hát... ne már... elég csak ránézni. Mint egy magára hagyott kisgyerek, akit még nevelő szülei is csak az utána járó pénz miatt viselnek el. Őszintén már abban sem vagyok biztos, hogy Cale-nek volt e valaha kapcsolata. Nem akartam, hogy ezek után túlságosan maga alá kerüljön, mert úgy érzem, az ilyen őszinte megnyilvánulásai után nem, hogy boldog, de inkább depresszióssá válik. Mintha attól félne, hogy mindezt ellene fordítom.
- Tudtam én...  - szólalok meg eleinte halkan, majd elmosolyodva hallhatóbban. - Tudtam én, hogy nem vagy pedomaci... - vigyorodom el végül, és elemelve a fejem tőle, megpróbálok az álla alá nyúlni, hogy magam felé fordítsam. Az a jó abban, hogy nincs köztünk 10 centi különbség se, hogy nem kell hajolgatni. Így pedig gátlás nélkül rátapadtam ajkaira. Nem vagyok benne biztos, hogy ez szerelmi vallomás volt, sőt! De tőlem eddig sem állt távol a dolog, és a kényeztetés sincs ellenemre, akkor sem, ha a másik fél tapasztalatlan. Legalább jó tanára lesz. Holnap meg ráérünk fogni a fejünk, hogy mekkora marhaságot műveltünk, mert, hogy már most tudom, hogy ez az, és biztos vagyok benne, hogy ő sem gondolja másként. Mint egy elbaszott Rómeó és Júlia, csak itt mindketten az életünkkel játszunk, és ha úgy vesszük, nem is egy oldalon állunk. Nem kezdhetek ki vele, mert van egy főnököm, akinek minden szava szent. Neki pedig életcélja, ami ütközik az enyéimmel. Hát igen, ezt bizony jól elbasztuk...
Nem baj, ha nem viszonozza, vagy nem is tudja, egyenlőre én sem megyek tovább, nem ijesztek rá a nyelves csókkal vagy ilyesmi, mert már annak is örülhetek, ha nem vág a lift falához a hevességem miatt. Alapjáraton nem fognám így vissza magam, de ez most nem alap, egyáltalán nem az. Az ölelés szorossága nem változik részemről, csak most már ténylegesen azért ölelem mindkét kezemmel, nehogy most fusson el. Már most tudom, legyen bármi vége is ennek, amint kilépünk ebből az épületből, úgy teszünk, mintha semmi sem történt volna. Mindenki épsége érdekében.

Az, hogy a mai esténk így fog végződni, szerintem egyikünk sem sejthette. Még talán most is elég hihetetlen, pedig én részben most is úgy érzem, mintha most ismertem volna meg. Nem vagyok egy akárkivel összefekvő, bár ma ez lett volna a mai program, viszont örülök, hogy végül mindkettőnk a másik mellett döntött. Én, mikor a pulttól végül elkecmeregtem az asztalához, és ő, mikor lemondott a kölyökről, és úgy vágott bele az estébe velem, hogy gőze sem volt róla, mi fog történni. El is rabolhattam volna, talán éppen azt is teszem. Nem, nem a testét, hanem a szívét, a lelkét, amiről még ő maga sem tudja biztosan, hogy van neki.
Lelki szemeim előtt, talán a két whisky löketével már az elködösült elménknek átadva magunk vágjuk egymást a lift nyekergő falának egy heves csókcsata miatt. A felső részeket már ki tudja mióta tapossuk a mocsokban, miközben megállás nélkül szabadítjuk meg a másikat a további göncöktől, türelmetlenül. Egy órával ezelőtt még magam sem képzeltem volna el mindezt, most viszont szinte biztos voltam benne, hogy a csók nem csak egy tavaszi szellővel hozott apró fuvallat volt. Akkor kétségbe vontam a Fekete bárányunk szavait, miszerint a tavasz mindenkit megőrjít, de most már látom, hogy igaza volt. Nem akartam szemtelen lenni vagy túl tolakodó, noha fejben már az egész lejátszódott bennem, de tudtam, legalábbis majdnem biztos voltam benne, hogy neki ez lesz az első, ami megkíván némi óvatosságot, figyelmességet. Ha volt is nővel, az teljesen más. Neki biztosan, mert itt azt a szerepet kell, hogy betöltse. Ez nem megalázó, de nem is választható opció. Furcsán is néznénk ki fordítva. De nem fogok vele úgy bánni, mint egy nővel, egyszerűen csak mindegyikünknek meg lesz a helye. Akkor lendült be igazán az egész, mikor ajkai mozdulataiból éreztem, hogy már nem fél viszonozni, sőt mi több, egy szusszanásnyi idő után ő előzött be vele. Addig nem is volt külvilág, míg el nem húztam fejét kissé és szólalt meg. Akkor tudatosult bennem igazán, hogy egy jelenleg is aktív, mindenki által használt liftben próbáljuk felvezetni az előjátékot. Mindkét kezemmel derekánál ölelve pillantottam el a ki-be nyíló ajtóra. Basszus... Igaza van. Az nagy lebukás lenne, mert biztosan megjegyeznének minket. Ráadásul még mindig hugyoznom kell. Ciccegtem egyet a fogamra, mert, felnőtt férfi létemre is kell egy képzeletbeli nyakon verés, hogy arra késztessem magam, hogy ne folytassuk. Itt ne. Visszanézek Cale-re, és adok egy cuppanós csókot ajkaira.
- Jól van, akkor menjünk. - válaszolom egy arcomra lassan kiülő mosollyal, majd elengedve kilépek a másodikon álló liftből és óvatosan elsandítok mindkét irányba, hogy járkál e bárki a lépcsőházban. Szerencsénkre nem. Szóval a biztosra vett üres lakás ajtajához léptem, miközben megnéztem magamnak van-e a lábtörlőn kívül esetleg virág, vagy ajtó dísz, de nem, nem volt. Szóval félre rúgtam a koszos textil anyagot a földön és felvettem az alatta rejtőző kulcsot.
- Amatőrök. - forgatom szemeim Cale-re pillantva, ha utánam jött, miközben kinyitom a lakás ajtót, és természetesen előre engedem. Belépve rögtön be is zárom az ajtót, hogyha esetleg előbb haza is jönnének a lányok, ne tudjanak könnyen bejutni és legyen egérutunk. Nem szívesen rontom el a felforrósodott pillanatot, de a szükséglet az szükséglet.
- Dobok egy sárgát gyorsan, aztán... folytatjuk. - kacsintok felé, majd el is tűnök néhány percre a wc-be, aminél belépésemkor elsőre megállapítom, hogy vattacukor légfrissítő illat van. Ezen túl téve magam pedig valóban elvégzem, amiért idejöttem, addig pedig reménykedtem, hogy nem vettem el Braxie kedvét a játéktól, de nem is indítottam be annyira, hogy mire megtalálom, már pucéran pózol a kanapén. Nem, nem, csak szép lassan. Én szeretem végig járni az utat a célig, és itt extra lassúnak kell lennem, nehogy a végén, még fájdalmasnak ítélje meg az első alkalmat. Persze nyilván lesznek benne kellemetlen pillanatok, de vagyok olyan tapasztalt, hogy inkább élvezetessé tegyem, mint sem fájdalmassá. Amúgy is jól bírja elvileg a fájdalmat, így lehet meg se érzi majd... Mondjuk egy lőtt seb a lenti "megpróbáltatásokkal" össze nem hasonlítható. Mindkettő fáj, csak épp... máshogy. Mire kilépek az eper illatú kézmosótól illatozó kezemmel, még az is megfordul a fejemben, hogy nem is a gyávaságtól, mint inkább az új helyzet kellemetlenségei lévén Cale lelép. Megérteném, mert nyilván fura ez a helyzet, és látszatra én sem vagyok az a szelíd tigris. Mondjuk tényleg nem is vagyok... De azért bíztam benne, hogy neki sem okozok kellemetlenséget.
- Merre vagy, Braxie? - mosolyodom el, és ha megszólal, akkor abba az irányba indulok.

Halkan felnevettem megjegyzésén, de tény, hogy a lányok lehettek volna kicsit óvatosabbak is. Ami viszont bizonyos, hogy ezzel is a mi dolgunk könnyítették meg a bejutással. Ha nem lett volna kulcs, akkor is feltöröm a zárat, max kicsit magyarázkodnom kellett volna Cale-nek. De lehet nem is zavarta volna. A lényeg, hogy bejutottunk és eltudtam menni hugyozni, míg ő körbe nézhetett és kicsit összeszedhette magát. Mert biztos szüksége volt rá. Az sem biztos, hogy folytatjuk, lehet visszakozni fog, ami ugyan kellemetlen volna, de el kell fogadnom.
Mikor a szobába sétáltam, szinte éreztem a bizonytalanságot felőle, ami lehetett félelemből adódó, tapasztalatlanságból és abból is, hogy esetleg leakar beszélni róla, csak nem tudja hogyan. Semmi jónak elrontója nem vagyok, és bízom benne, hogy nem vettem el minden bátorságát, hogyha elakarja mondani, amit gondol, amit érez, elmondhassa. Nem fogom kinevetni, mert ez a nap már így is elég... különösen alakult, és bár eleinte jókat szórakoztunk a másikon, ez most egy olyan pillanat, ami megkíván némi komolyságot, függetlenül attól, hogy ő őrült - noha most egészen a földön jár -, én pedig egy teljesen más világból jöttem, ami megkívánja, hogy szemelőtt tartsam a célom, és lehetőleg ne hibázzak. Ez a kapcsolat is max olyan lehet köztünk, mint Braxie. Labilis. Nem állíthatnám, hogy nem kedvelem, de nem tervezhetek vele komolyabban, mert az szemet szúrna a feletteseimnek, és az egyikünknek sem volna jó. Másrészt nyilván neki is meg vannak a maga ügyei, világ rengető tervei, amibe egy kétes orvos nem fér bele. Még ha hébe-hóba is találkoznánk sem árt az óvatosság, nem csak a céljaink miatt, hanem mert nem érezhetünk többet, mint amennyi. Futó kaland, egyszeri eset, így kell majd becéznünk egymást. Annak sem örülnék, ha keresztbe tenne a tervünknek akarva-akaratlan. Mert akkor kapok egy parancsot, és a parancsot követnem kell.
- De... az... - mosolyodom el, ahogy közelebb lépek és lehuppanok mellé. - De péntek este van, és ez tűnt a legalkalmasabbnak, hogy kicsit eltűnjünk a világ szeme elől. Egy férfi lakásában talán nincs ekkora rend, és elég valószínű, hogy míg a lányokat felszedik majd az este, addig a férfi magához hoz fel valakit. - somolygom és csupán egy hajszál választ el attól, hogy ne kezdjek bele az első ilyen betöréses történetembe, ahol Kittyvel törtünk fel egy lakást. Ez több szempontból sem lett volna túl okos ötlet. Így azonban elmarad a bevezető, és egyben valami téma is, amivel elüthetnénk a kellemetlen perceket.
- Megbántad, hogy végül velem tartottál? - tettem fel az ominózus kérdést, amire a válasza arra is válasz lehet, hogy most miként vélekedik. Azt még sem kérdezhetem, hogy akkor most mi legyen, és letámadni sem akarom, mert annak a pillanata valahogy még nem jött el. - Mondjuk sokat nem sétáltunk... - teszem hozzá halkan nevetve, mert ez volt a terv része, hogy majd teszünk egy nagy sétát valamerre, esetleg még talán be is ülünk valahova, csak hát... másként alakultak a dolgok. Eléggé másként...

Mellette ülve, igazából, ha rá se nézek is érzem, hogy bizonytalan, hogy vacillál, hogy még ő sem biztos abban, hogyha ez a valóság, akkor mit lépjen vagy éppen mit ne. Nem hiszem, hogy én volnék az egyetlen személy Cale életében, aki ilyen pillanatában láthatta, de abban biztos vagyok, hogy egy kezemen is meg lehetne számolni ezen emberek számát. Jól játssza a szerepét, ha kell, de amikor a liftben letámadtam a csókkal, a reakcióit nem tudta megjátszani. Félreérthettem volna, de tette is bebizonyították, hogy nem a félelem miatt reszketett, nem a szűkös zárt hely miatt vert a szíve már-már levegőt vér helyett, és nem azért csókolt vissza, hogy elhitesse velem, hogy ilyet bizony ő is tud. Szeszélyes fickó, erre magam is rájöttem és Zombie is figyelmeztetett, de az életem, eddig is minden percben veszélyes volt. Nem vártam tőle igazi választ, de örülök, hogy nem hagyok kétségek közt. Sajnálatosan, az elmondottak alapján sem merném azt állítani, hogy valóban tudom mit is takar ez. Felkészítettek de nem tudnám számra pontosan megmondani hányszor találkoztunk, hányszor néztünk farkasszemet vagy küzdöttünk meg szemtől szemben. Még csak rémleni sem rémlik. A sétát érintő megjegyzésére elmosolyodva bólintok egy aprót. Nincs ellenemre a séta, se az, hogy legközelebb is találkozzunk. Amíg még lehet.
A következő téma azonban kissé elkanyarított minket, és bevallom némi borút éreztem vélni hangjában. A sorok közt is megértettem, hogy megbánt valamit, vagy valamiket, noha nehéz elképzelni, hogy az egy gyilkosság lett volna. Vakon tapogatózom, de tudnom kell, mi jár a fejében.
- Mi az, amit ennyire megbántál és ha tehetnéd megváltoztatnád? - kérdem vissza, s eközben merül fel bennem, hogy talán az ismeretségünkre céloz. Ha nem engem kérnek fel, talán sosem találkozunk személyesen. Talán ő is érzi, hogy a kapcsolatunk és a céljaink nem összeegyeztethetőek és választanunk kell. Bármilyen fájdalmas is, én már eldöntöttem.
- Ez így van. - értek vele egyet, bár nem kell szembe néznem vele, hogy hangján halljam a keserűséget. - S bár a tetteink meghatározóak, nem szabad hagynunk, hogy ezen tettek minket határozzanak meg. Nem minden esetben. Nem akarhatod, hogy a múlt fájó pillanatai, a döntések melyeket választottál, és olykor rossz útra térítettek semmivé vesszenek, mert az ember, az okosabbik, a múltjából és hibáiból tanul. Elfogadja, amivé vált és azt, amivé válhat. Mert egy jó ember is lehet rossz, és egy rossz is térhet jó útra. Bármilyen klisés is, ez így van. - pillantok szemeibe, amin észrevehető, hogy igen csak ellágyult a gondolatoktól, nem feltétlen jó értelemben. Mikor pedig elfordult azt hittem azt fogja mondani, hogy hagyjam magára. A depresszió ördögi dolog, de nem a magány rá a megoldás. Nem csoda hát, hogy egészen magasba szöktem szemöldökeim a nagy meglepetéstől, mikor bizonyosan a szexről beszélt. Utána már csak azért mosolyodtam el egyre szélesebben - amit így utólag örülök is, hogy nem látott -, mert egyszerre volt aranyos és humoros, hogy ennyire óvatosan fogalmazott felnőtt férfi létére. Nem azt mondom, hogy az obszcén kifejezéseket kell ilyenkor szánkra venni, csak azt, hogy én biztos nem bizonygatnám, vagy írnám körbe. Cale-től sem vártam volna ilyesmit, de ez is azt bizonyítja számomra, hogy nem túl gyakran volt ebben része, az is jó rég lehetett, mert látványosan fél odaadni magát. Nyilván mindenki kiszolgáltatottnak érzi magát ilyenkor, főleg az első esetekben, és lehet külsőre nem én vagyok a legideálisabb, aki felbátorítja, de ettől függetlenül így lesz. Lehet, hogy öltöny nélkül, ebben a sötét pólóban, olyan vagyok, mint egy erőszakos gorilla, és valóban vannak alkalma mik megkívánják, hogy orrot, nyakat törjek, de ez nem ilyen pillanat. Egy szóval nem tudok nem mosolyogni kamaszos vallomásán. Ettől függetlenül én úgy hiszem, Cale-ben van egy fajta aszexualitás, ami lehet kényelmetlenné teszi számára ezt az egészet. Alapból szerintem egy férfi sem ennyire önmegtartóztató, pláne, nem ennyire könnyedén. Láthatóan őt eddig se hozta lázba a szex, és meg lehet, eztán sem fogja. Ez nem baj, nem azt jelenti, hogy bármelyikünk is hibás, csupán azt, hogy ő nem az a fajta, aki ezt különösebben élvezné. Mint amikor csoki fagyiról áttérünk a citrom fagyira. Nem azért, mert annyira szeretnénk, bár meg lehet puszta kíváncsiság. De a citrom fanyar, és nem megy mindenhez, így végül maradunk a jól bevált csokinál.
Elmosolyodva hunyom le én is lassan szemeim, mikor általa összeérnek ajkaink, amibe bele is mosolygok. Nem hiszem, hogy az irányítást akarná átvenni, inkább csak megmutatni, hogy szeretné a dolgot, így én egyből el is kezdek dominálni. Szinte már ösztönös, és elég hamar visszahozza kedvem és heves természetem is. Amiatt nem aggódom, hogy kellemetlen érzést nyújtanék, mert férfiként pontosan tudom, merre vannak az erogén zónái, csak ki kell ismernem teste melyikre reagál a legjobban. Az is lehet, hogy maga az aktus, amitől annyira fél, az lesz, amitől végül felébrednek szexuális vágyai. Csók közben én is átkarolom derekánál, már testemmel is felé fordulva, majd kezeim lassan feljebb is simítom oldalán, egészen a válláig, amit megragadva el is döntöm az ágyon. De nem hagyom magára egyedül túl sokáig, ugyanis már közben rámászok
és tenyereimen támaszkodva az ágyon hajolok le egy újabb csókot lopva, majd ajkaimmal végig cirógatva arca egyik oldalát a füléhez hajolok.
- Szólj, ha túl gyors, vagy állíts meg, ha valamit nem szeretnél. - búgom a fülébe, amibe aztán finoman bele is harapok. Meg lehet nem ártott volna szólni neki, bár talán annyira nem is oszt vagy szoroz, de biztos észrevette nevetés vagy vigyorgás közben, hogy szemfogaim jóval hosszabbak az átlagosnál. Nem, nem vagyok vámpír, viszont ennek tudatában mindig óvatosabban harapdálom a partnereim. A figyelmeztetésem követően vissza is fordítottam fejem, hogy ismét szemtől szemben lehessünk és újabb csók csatába invitáljam, ám ezúttal leginkább, hogy eltereljem a figyelmét. Mert hogy közben odalent is ügyködöm, ha nem is mindig mindkét kezemmel, de ha tudom, kicsit feljebb tolom az ágyon annyira, hogy hátsója alá nyúlva, megemelhessem annyira, hogy én is közéjük mászhassak, és így kivédhessem, ha összeakarná csukni őket, mert jelenleg az oldalaimon pihennek. Tudom, hogy még ruha fedi a testünk, de nem akarom a mélyvízbe dobni azonnal, csupán éreztetni vele, milyen érzés lesz, ha már majd ruha sem lesz rajtunk. Mikor ezzel megvoltam, egyik kezemmel előbb combján simítottam végig, amibe aztán bele is markoltam, majd tovább haladva beljebb, nadrágon keresztül végig simítottam az ágyékán is. Egy diszkrét módja annak, hogy érezzem mennyire van felizgulva. Mert a tempó asszerint változik. Van, aki annyira régen vagy keveset szeretkezik, hogy képes egy kis simogatástól is elmenni és van, akivel sokat kell játszani. Ha ő az előbbi, akkor úgy fogok majd hozzá a dolgokhoz, mert szomorú lennék, ha már egy kis cirógatástól elélvezne, és én még csak ki sem élvezhettem volna a pillanatot. Persze nem fogok rá haragudni, vagy elvárni, hogy ő is tegye meg értem, mindössze csalódott lennék, hogy hamar véget ért a móka.

+18 Ha szavakba is öntötte volna nem tetszését, ellenkezését, teste, még a legapróbb jelekből is azt sutyorogta, hogy élvezi, hogy ez valami más, mint amiket eddig kapott, izgalmas. Nem állított meg, nem is kérte, hogy legyek lassabb. Nem tudom, hogy azért, mert nem mert, vagy tényleg nem zavarta, de úgy véltem, amíg élvezi, miért ne tarthatnám a tempót. Persze, néhány ágyékán tett simítással azért megbizonyosodtam róla, hogy megéri e lassú táncot, vagy szedjem össze magam, de úgy éreztem, belefér még a játék.
Ha nem tett volna semmit, akkor sem nehezteltem volna rá, mert most abból indulok ki, hogy neki ez lesz az első, ráadásul még a szexuális vágyat is fel kell ébreszteni benne, amit alapból ilyenkor már érzünk. Viszont nem tudtam nem mosolyogni próbálkozásain. Nem azért, mert olyan vicces volt, hanem, mert szerintem aranyos volt, hogy ilyen esetlenül igyekszik az én kedvemre is tenni. Ettől függetlenül viszonoztam minden csókját, és mély, doromboláshozszerű morgással jutalmaztam, mikor a nyakam kényeztette. Amíg pedig egyre gyakorlottabbá vált a csókolózásban, ahol hagytam, hogy kicsit ő irányítson, addig szép lassan rámarkoltam fehér ingjének anyagára és lekezdtem felhúzni, mintha csak a mozzanatok miatt csúszott volna ki a nadrágjából. Elég vékony, de az öve miatt így sem tudnám simán becsúsztatni kezem, így előbb figyelemelterelésképp bevetem a nyelvem is a csókba, miközben kipattintom a gombot a nadrágján, majd félkézzel kibontom az övét. Nem bántam, mikor lábaival közre fogott, egy kicsit sem zavart, sőt, vagyok olyan elvetemült, hogy még be is indítson kicsit, így noha még nadrágostul, de néha löktem egy aprót a fenekén. Nyilván nem olyan erővel, mint majd, amikor bár benne leszek, de nem árt, ha kicsit szokja ezeket a számára nem mindennapi mozdulatokat, reakciókat. Vagyok olyan merész, hogy közben finoman alsóajkába harapjak, ami álltak csak kilátszódnak hosszú szemfogaim, amikkel közre fogom puha húsát, miközben úgy fúrom tekintetem az övébe, mint egy tigris a prédáéba, akit mentem felfog falni.
Mikor pedig végre a cipzárt is lehúzom, már is lazábbá válik a ruha anyaga, de akkor már nem babrálok az alsóneműjével is, hanem becsúsztatom kezem, hogy ezúttal pőrén érinthessem meg éledező tagját. Azt sem bánom, ha a különös és váratlan érzésre, megint mocorogni kezdene, mert ez is csak azt bizonyítaná, hogy itt van velem, hogy érzi, és nem próbál kibújni alóla. Túl sok helyem nincs odalent, de rátudok fogni, amit meg is teszek, és csiga lassú mozdulatokkal kezdem kényeztetni, miközben ajkai után mostmár nyakába harapok. Nem hagyok nyomot, nem okoznék vele kellemetlenséget, maximum olyan testtájékon, ahol más nem láthatja. Mondjuk a hasán, a hátsóján... vagy még lentebb. De a nyakának szinte érintetlennek kell maradnia, így nem szívom ki. Fél kézzel azonban elég nehéz vetkőztetni, arról nem is beszélve, hogy van, amit meg sem tudok oldani, így egy idő után egy halkat sóhajtva felegyenesedek, és első sorban gyorsan ledobom magamról a saját felsőm, bár ez volna útban a legkevésbé. Aztán jön az ő inge, amit ugyan már kihúztam nadrágjából, de még nem szabadítottam meg tőle, így gyorsan kigombolva, széttárom anyagát és egyből hasához hajolok. Nem is baj, ha nem szabadul meg teljesen tőle, útban ez sem lesz, de az sem zavar, ha esetleg még is levenné. Sunyi módon, miközben végi nyalok hasán, két kézzel belekapaszkodom nadrágja két oldalába és emelve hátsóján egyet le is rántom róla félig meddig. Annyira biztos, hogy ágyék részét kiszabadítsam.
Nem sietem el a hasát ért támadásokat, amik jó részt forró csókokból és itt-ott harapásokból áll. Ahogy pedig lassan lejjebb érek, és nem állít meg idő közben, ismételten kézbe meredező tagját, amit csak lassan ingerlek, mert hát hova siessünk, s közben körbe csókolgatom. Felpillanatani rá nagyon nem tudok most, de a hangjából és a lentebbi mozdulataiból tudni fogom, hogy élvezi e vagy sem. Ha úgy veszem ki, hogy haladhatok tovább, nyomok egy csókot a makkjára is, miközben kicsit hátra húzom rajta a bőrt, hogy kicsit jobban megismerkedtessem ajkaimmal, de akkor kulcscsörömpölésre kapom fel fejem. Fel is egyenesedek azonnal, az ő száját pedig jobbára, ha szükséges befogom, miközben a nyitva felejtett háló ajtaja felé nézek. Basszus, elég korán visszajöttek. Nyilván az ajtó nem nyílt, én pedig nem is tudom mire vártam, miért nem húztam fel, hogy összeszedjük magunk mielőtt ránk törnek. Talán bíztam benne, hogy megunják és lelépnek. De nem így lett. Nem tűntek túl részegnek, mert néhány próbálkozás után, elkezdték rángatni az ajtó kilincset, ahogy feltűnt neki, hogy a felső lakat is el van húzva, azt pedig csak bentről lehet kinyitni. Francba... Ilyen se volt még, hogy szex közben rontanának ránk. De nem akartam megvárni a végét. Cale-re néztem. Így is alig ment bele, és tartok tőle, hogy ez legközelebb már nem is fog összejönni. Vagy tudja fene. Most viszont mennünk kellett. Elhúztam kezem szájáról, ha bekellett fognom az esetleges hangok miatt, majd közelebb hajoltam hozzá.
- El kell mennünk. De az ablakon keresztül. Két emelet. Az nem sok. De segítek, rendben? - néztem rá, mert nem volt sok időnk, hogy sajnálkozzak vagy részletesebb információval szolgáljak.
- Ne haragudj. Befogjuk pótolni, ígérem. - néztem rá, majd adtam még neki egy csókot, aztán leszálltam róla és elkezdtem öltözködni. Csak bíztam benne, hogy még nem bánta meg, de az tuti, hogy csalódott. Ha nem is bennem, a pillanat miatt. Arról szó sem lehet, hogy bántsuk a lányokat. Ellenben, ha hátul kilógunk az ablakokon keresztül észrevétlen, valahol máshol esetleg még folytathatjuk. Hé, nem vagyok én perverz, de a hangulat még mindig bennem forr.

Biztos voltam benne, hogy még félig álló árbóccal is képes volna hadonászni a késével, ezért is figyelmeztettem. A mi küldetésünk, nem az ártatlanok megölése, hanem a bűnösök lebuktatása. Ebbe maximum végső esetben fér bele civil áldozat. Az viszont meglepett - bár nem kellett volna - hogy milyen ügyesen lejutott az utcára. Persze a múltból szerzett gyakorlat nem felejtődik el egy könnyen, de rohadtul nem mindegy, hogy az ember azt 5 évesen tanulta, és 40 évesen próbálja újból. De végül is nem törte ki a nyakát, szóval jó így. És, hogy láttam e, hogy nem bír a sok felesleges energiájával? Igen. Már odafentről. Én nem ugráltam liánról liánra, csupán lejjebb másztam egy emelettel és onnan már simán leugrottam. Nem mondom, hogy nem okozott némi kellemetlenséget a korábban odafenti játékunk, de hamar túl teszem magam rajta.
- Borzasztóan rosszul hazudsz, ugye tudod? - néztem rá fél mosollyal ajkaimon. Nem örülök a helyzetnek, hogy csak megölt valakit, de tudom milyen. Legalább is tudnom kell, és emiatt sem szabad hagynunk, hogy ez komolyabbra forduljon. Nem az őrültsége miatt, ha nem, mert ütköznek a céljaink. Szinte biztos voltam benne, hogy nem sálnak adja a nyakkendőt, számítottam rá, mire készül. Hé, én is szoktam ilyesmiket csinálni, ha olyan a partnerem.
- Talán... De az is lehet, hogy nem. Versenyezhetnénk, kit fogadnak el előbb, de úgy is tudjuk erre a választ. - villantom ki egy mosoly erejéig fehér fogaim. Hagytam, hogy az oszlopig hátráltasson, erőlködnie sem kellett volna, ahogy azt is zokszó nélkül hagytam, hogy fojtogasson. Hergelni akar, mert én is felhergeltem. Igaz, nem az én hibámból lett vége. Egy ideig hagytam, had mondja a magáét, közben pedig mosolyogtam. Aztán lassan végig nyaltam a szám szélén, hirtelen elkaptam, hátulról a hajába markolva és annyira hátra húzva, hogy kicsit megemeljem vele állát is. Közelebb hajoltam, még az esti hűvösben is érezhette a forró levegőm.
- Akkor az azt jelenti, hogy már nem tartasz igényt a társaságomra... hogy inkább játszol mással... és ha ez így van... kénytelen leszek én is más játszótársat keresni magamnak, aki aztán... - emelem fel másik karom, és kezemmel végig simítok borostán arcán oldalt. - ...helyetted is a nevem nyögi az ágyban... - búgom ajkainak s ő mindeközben el is enged a nyakkendővel. Szeretek vadulni, és sajnálom, hogy akkor ott az ágyban nem jutottunk el odáig, hogy hasra fordítva meglepjem hátulról, miközben hajába markolva egy pillanatig sem hagyom, hogy elhúzódjon.
- Befogjuk pótolni, ne aggódj... - pillantok ajkairól szemeibe, és csak eztán engedem el haját és arcát is, majd néma csendben figyelem, ahogy lelép, miközben újfent mosolyra húzódnak ajkaim, tudván, hogy most már a villája címét is tudom. Nem sokkal azután, hogy el is tűnt a szemem elől, Kitty írt, hogy már menne haza, így végülis még jól is jöttünk ki, szóval visszamentem a kocsiért és elmentem érte, de már tudtam, hogy még a héten meglepem Braxie-t.