Néha szívesen belemásznék az emberek fejébe, hogy a gondolatuk minden apró kis morzsáját megismerhessem, s néha előre látnék a jövőbe is, hogy tudjam, ki mennyire lesz hasznos a számomra. Emberek vagyunk, tele hibákkal, és bár arra törekedek, hogy ezeket távol tartsam, sajnos néha probléma csúszik a gépezetbe. Eléggé nagy probléma... A pulzusom mindig alacsonyan lüktet, nagyon ritkán ragadnak magukkal az indulatok, a folyosón ácsorogva azonban most érzem, hogy a halk zörgés egyre inkább kezd vadulni. Ezért is parancsolok megálljt magamnak, mikor az új kísérleti alany szobájától nem messze ácsorgok, s hallgatom őt a félhomályból. Nem láthat, én sem láthatom őt, de a szavai... Valami nem stimmel. A mappával a kezemben viharzok el végül vissza az irodámba, ahol kapkodva hozom elő a kamerafelvételeket, hiszen rossz előérzetem van. Ami be is igazolódik, mikor megpillantom az idegen arcát, s rájövök, hogy nem neki kellene ott lennie a hófehér falak ölelésében. Valaki valamit nagyon elrontott...
Az elkövetkező egy óra azzal telik, hogy fejmosást tartok azoknak az alkalmazottaknak, akiknek köze volt ehhez. Meghallgatom a mentségeiket, s az egész folyamatot az elejétől a végéig. Nem fenyegetőzök azzal, hogy eltávolítom őket, de az egyikük alatt már rezeg a cél egy kis ideje. Talán a család lehet a háttérben, talán egy rossz kapcsolat, vagy bármi egyéb, ami eltereli a figyelmét azokról a nagyon komoly feladatokról, amiket én kiosztok neki. Bármi is legyen, engem egy cseppet sem érdekel. A türelmem eddig tartott, még egy hiba, s vége.  
Most azonban az én feladatom az, hogy megoldjam a problémát. A felvételeket elnézve azonban úgy hiszem, tudok mit kezdeni a helyzettel... Erről az illetőről azonban semmit sem tudok, mint a többiekről. Természetesen sosem találomra választok, soha nem adom azt ki parancsba, hogy gyűjtsenek be nekem valakit az utcáról. Úgyhogy most egy kicsit hátrányból fogok indulni, de ez sosem jelent akadályt.
Lassú léptekkel indulok vissza az alsóbb szintre, s meglepő lehet tán, de egy nyugodt, borostám mélyén békésen ülő mosollyal jelenek meg a fal túlsó oldalán egy térd fölé nyúló fehér köpenyben, s egy fekete nadrágban. Most nincs nálam mappa, hátrakulcsolt kezekkel állok meg.
- Üdvözlöm! - köszönök meglepő kedvességgel, de ez talán csak az illető számára lehet az. Én sosem szoktam lekezelő lenni az alanyokkal, nem szoktam direkt kínozni őket. Nem ez a célom, hiszen én a fejlődés oltárán áldozok, s ők csak eszközök.  
- Tehát akkor egy bűvészhez, egy humoristához és egy sorozatgyilkoshoz van dolgom személyesen? - kérdem tőle enyhén félrebiccentett fejjel, miközben egészen közel lépek az átlátszó, vastag üvegfalhoz. Szemeimet le sem veszem róla, minden apró kis részletet el akarok raktározni a memóriámba.
- Lássa meg benne szépséget. Akad bőven. - intek a szobája irányába. - Egy ideig még úgyis ez lesz az otthona. - nyomasztó dolgot közlök, mégis a mélyen zengő hangom különös biztonságot áraszt.
- Az én nevem Dr. Khaled Al Nassar. Önben kit tisztelhetek? - kérdem tőle teljesen tudatlanul, mintha nem hallgattam volna végig a hosszas monológját.

Mint mindig, most is különös embert sodort a szél a laboratóriumomba. Bár eddig mindenkit annak hittem, aki bekerült a magáncellákba, s meglehet, hogy csupán az agyam vetítette őket sokkal értékesebb embernek annál, mint amik voltak valójában. Hiszen ők a jövő kulcsai, a fejlődés alappillérei, érthető, ha számomra sokkal többet jelentenek, mint a többi ember. Újdonsült vendégem szóáradata közben finoman emelem fel a kezem, s legyintek egy aprót.
- Egyáltalán nem fontosak az előnyök és a hátrányok. Itt mindenki ugyanolyan ember, legyen bűvész, takarító, politikus, vagy hajléktalan. - nyelvem hegyére szökik ugyan még az, hogy ez épp olyan, mint egy temető, hiszen ott is mindenki egyenlő... Ám ilyen hasonlatokkal nem szívesen szúrok oda a kísérleti alanyaimnak, hiszen nem a célom, hogy lelki vagy testi szenvedést éljenek meg.
Kérdésére enyhe értetlenség ül ki arcomra, miközben kicsit oldalra biccentem fejem. Arábia? A humor nem feltétlenül az erősségem, ritkábban szoktam adni, s annál nehezebben fogadom be. A kérdésekre ugyanakkor természetesen mindig fel vagyok készülve, de ez a Liam Jackson olyan jelentéktelen és értelmetlen dolgokat szúr közbe, hogy nehéz rájuk válasszal szolgálnom.
- Semmi ilyesmi szándékom nincs Önnel, erről biztosíthatom. - nem folytatok és soha nem is folytattam semmiféle szexuális viszonyt azokkal az emberekkel, akik ide beteszik a lábukat. Az intelligenciám sokkal magasabb szinteken van annál, mint hogy engedjek az ösztöneimnek, amik alapból nehezen kapcsolnak be. Még szerencse! Az embereket könnyen vezérlik az ösztönök, amik akár megvadítanak egy szelíd bárányt, vagy éppen egy komoly, aljasnak vélt alakot varázsolnak egy nyálban tocsogó tinédzserré. Távol áll ez tőlem.
Az ígérgetés is rengetegszer hangzik el a vendégeim szájából. Mikor előnyeikkel próbálnak kiutat keresni, s bizonygatni próbálják, hogy hasznosak lennének a számomra. Sajnos ez is halott ügy, mindig is az volt. Engem ilyesmivel nem lehet lekenyerezni, sem pedig elforgatni a fejem. Azonban teljesen megértem, hogy a túlélési ösztön kiül a nyelvükre, s csak beszélnek és beszélnek... Mi mást tehetnének?
- Nekem Öntől semmire sincs szükségem. Én azonban segíthetek. - biccentek hüvelykujja felé, melynek csupán hűlt helye van ott. Ebből a szögből nézve nem kapott éppen szakszerű ellátást, de ez egyáltalán nem akadály.
- Hogyan veszítette el az ujját, Liam? S miért ilyen furcsa a külseje? - kérdem tőle kíváncsian, közelebb lépve az üvegfalhoz. Róla, ellentétben a másik egyeddel, akinek helyette kellene itt ülni, nem tudok semmit. Az előzetes nyomozás nem történt meg, és most már még nehezebb lenne információt szerezni róla. Viszont már nem is szükséges.  
- Hamarosan előzetes vizsgálatokat fogunk tartani. - ekkor a szoba sarkai felé biccentek. - Bármiféle erőszak vagy kitörési kísérlet hiábavaló. Mindenhol kamerák és őrök vannak. Mielőtt bármit tehetne, meghal. - közlöm azzal a közömbös hangnemmel, amivel eddig szóltam. Csupán egy egészen apró félmosoly leng ajkaim szegletében. Ha engem elkapna véletlenül valamilyen módon, és velem fenyegetőzne, akkor is meghalna. Mindegyik biztonsági szolgálatos emberem tudja jól, hogy még az én életem sem ér annyit, hogy kiderüljenek a titkaink. Az utódom már megvan, ha velem történne valami, így ha az én életem az ára annak, hogy bent maradjon minden a laboratórium mélyén... Szívesen feláldozom. Közben egy magas, szintén fehér köpenybe bújt néger férfi jelenik meg mellettem egy tolókocsit tolva maga előtt.
- Lépjen a szoba közepére, kérem, és forduljon nekem háttal. - szólok Liam felé. Természetesen lehet ellenkezni. Eleinte igyekszek mindig békésen megoldani mindent, hiszen távol áll tőlem az erőszakos stílus. Ha nem megy, úgy fellépnek a drasztikusabb módszerek, ám remélem, erre most nem lesz szükség és szót tudunk érteni.

- Leharapni az ujját? Ez felettébb érdekes. A túlélő ösztönök egészen erősek ezek szerint Önben. - meglepettség nem telepedik a vonásaimra, hiszen számtalan kusza hamis és igaz történetet hallottam már. Mindig kételkedek mindenben és mindenkiben, de tegyünk úgy, mintha elhinném a szavait. Sokkal érdekesebb lehet a kibontakozás, még ha egy saját maga kreált hazugságról is van szó.
- Hogyan sikerült egymagának megölnie számtalan képzett embert maga körül? - itt már azért erősen elrugaszkodunk a realitás talajáról, s mintha egyetlen pillanatra egy akciófilmbe cseppentünk volna, amit felidéz. A valóság azonban nem olyan egyszerű, mint a vásznakon. Mindenesetre kíváncsian várom a válaszát, hogyan kavarja meg még jobban a történetét. Kezdek erősen kételkedni abban, hogy az elméje ép lehet, ám nem az én tisztem az, hogy ezen segítsek, vagy felhívjam rá a figyelmét. Valahogy eddig is boldogult az életben.
- Leginkább olyan vizsgálatok lesznek, amiknek megléte elengedhetetlen az új ujjához. Mondja csak, tud valamilyen meglevő betegségéről? Vagy esetleg olyanról, ami a múltban jobban ledöntötte? - ezt már akkor kérdezem tőle, mikor megérkezik Jonas a tolószékkel. Mikor Liam hátat fordít nekünk, az ajtó feltárul, s nagy szerencsénkre nem ütközünk ellenállásba. Sokan ilyenkor próbálják kihasználni a helyzetet, de nem is kell mondanom, hogy rosszul szokott elsülni számukra a kis akciójuk. Jonas a székhez kötözi a lábait és a kezeit, majd megindul Liammel együtt az oldalalamon.
- Örökké szeretne élni? Nem lenne unalmas? Nem lenne fájdalmas mindenkit elveszíteni, akit egyszer megszeretett? - pillantok le felé apró mosollyal. Érezhető, hogy nem egy fogolyként kezelem őt sem annak ellenére, hogy pár oda nem figyelő ostoba alkalmazottam nagy hibát vétett azzal, hogy összekeverték az embereket.
- Itt művégtagokkal foglalkozunk. Egyrészt. Másrészt a belső szervek helyettesítésével. - foglalom össze igazán tömören, egyelőre nem térve ki arra a tényre, hogy a legvégső fázis az, hogy még az agy is mesterséges legyen. S csak a lélek maradjon meg... Ez már azért isteni magaslatokba emelhet mindenkit.
Áthaladunk pár folyosón, amikre szintén a minimalista stílus a jellemző. Leginkább a fehérség uralkodik, néhol egy kósza, zöld növénnyel vagy egy sötét árnyalatú, absztrakt festménnyel a falon. Nincs zsúfoltság, azt nem bírom elviselni, sem pedig színkavalkád, ami megzavarná a tudatállapotom. Hamarosan egy terebélyes vizsgálóba érünk, aminek a közepén megállapodik Jonas a tolószékkel. Biccent felém, végül távozik az ajtón.
- Van esetleg valamilyen erős félelme, fóbiája? - odalépek az egyik asztalhoz, ahol előkészítek mindent a vérvételre, s egy tű társaságában lépek vissza Liam mellé.  
- Egy enyhe csípést fog érezni, semmi lényeges. Bár úgy hiszem, ez meg sem fog kottyanni Önnek, nem igaz? - biccentek mosolyogva hüvelykujjának a helye felé. Alaposabb vizsgálatok után már többet tudok arról mondani, hogy mennyire igaz a története, de addig nem szeretek semmire sem alapozni. Ha minden jól megy, a holnapi napon megtörténhet az új végtag felhelyezése, de ez még messze van ahhoz, hogy biztosat mondhassak, hiszen bármi történet, bármiféle érték közbeszólhat, amitől csúszik minden. Ám semmi sem fog akadályt jelenti, ebben biztos vagyok.

- Az az érzésem, hogy Ön nem értett egyet azzal, hogy a fogdába akarták vinni, igaz? Vagy tán nagyon jól tudta, hogy bűnös, csak nem volt betervezve az, hogy lebukik? - biccentem oldalra fejem kérdésem közepette. Egyre ingatagabbnak tűnik a története, s talán ezért is ösztönöz annyira, hogy még inkább kérdezősködjek, hadd keveredjen bele jobban a saját elméjének szüleményeibe. Legalább elütjük az időt, s nem borulunk bele a némaságba. Szeretem megismerni amúgy is az áldozataimat, hiszen hatalmas kincs mindegyikük, teljesen mindegy, hogy egy lecsúszott drogosról, egy politikusról, vagy éppen egy bolondról van szó.  
- Ön mazochista, Liam? Kielégülést érez a fájdalom által? - szavaira ez volt számomra a legkézenfekvőbb kérdés, amit feltehettem, hiszen számomra úgy tűnik, hogy a sérüléseket úgy kezeli, mintha mindennapos dolgok lennének. Honnan szalajtották mégis ezt az embert? Egy elmegyógyintézetből? Erre talán sosem fog fény derülni, hiszen nem szándékozok őt hetekig itt tartani. Ha sikerül az új kísérleti funkció, amit rajta fogunk kipróbálni, akkor szabadon lesz eresztve úgyis egy cseppnyi tudatmódosítás után. Ám addig még van egy kis időnk... Szerencsére nem ellenkezik a tolószékkel, így könnyen eltoljuk őt egyik helyiségből a másikba.
- Vagy hogy olyan mélységekbe kerüljön a fájdalma miatt, ami megkeseríti az öröklétének minden egyes pillanatát... - toldom hozzá halkan egészen bölcs gondolataihoz. Felüdülés, hogy végre valaki ilyen nyugodtan viselkedik, mint ő. Így esély nyílik arra, hogy sokkal közvetlenebben viselkedjek vele, elvégre egy hangosan zokogó vagy dühöngő emberrel túl sok mindent nem lehet kezdeni.
- Ezek szerint nagyon átéli a filmek világát, nem igaz? - kérdem tőle borostám mélyére ülő halovány mosollyal, miután felsorolja, mit is szeretne az új művégtagjába.
- Ám sajnos semmi ilyesmivel nem szolgálhatunk. Ez egy mechanikus szerkezet lesz, amit egy az egyben lemásolunk a másik ujjáról, így csodásabb lesz, mint új korában. Még kísérleti fázisban van, számtalan újítást végeztünk el, így Ön lesz az alanyunk. Azonban egyet se féljen, a siker garantált. - mondom én, aki sosem hisz semmiben száz százalékosan, s mindig kételkedik. Szerencsére egy ujj felhelyezése kevesebb munkába kerül, mint például egy máj cseréje.
- Ugyan, Liam. Minden embernek van olyan félelme, ami képes beárnyékolni az életét. Aki azt mondja, hogy nincs, az vagy hazudik, vagy teljes mértékben elnyomja azt a tudatának mélyére. - hagyok némi hatásszünetet, miközben előkészítem a tűt. - Most lehetősége nyílik arra, hogy őszintén beszéljen. Ami itt elhangzik a falak között, az sosem kerül ki innen. - s még ő maga sem fog emlékezni rám... Közben odaérintem a tű hegyét a karjához, s fél percen belül már egy vérrel megtelt fiolával lépek vissza az egyik pulthoz, s elhelyezem azt egy tárolóba. Ezt követi a mintavétel, melyhez a szükséges eszközöket egy tálcán viszem oda mellé.
- Nyújtsa ki kérem teljesen a hüvelykujját, hogy mintát tudjak venni. - belenyomom egy nyúlós, zselés állagú anyagba, s ha ez sikerül, akkor következik a csonk is, és ha nem ellenkezik, akkor igazán hamar végezhetünk is.  
- Akkor neurológiai betegségekről sem tud? Jól szokott aludni? Nem gyötrik rémálmok? Nem szokott fulladni éjjelente? Nem ébred lidérces álmokra, amiktől a pulzusa az egekbe szökik és leveri a víz? - mennyivel könnyebb dolgom lenne, ha minden egyes alanyom ennyire készséges lenne! Számtalan feleslegesen elfecsérelt időt spórolhattak volna meg nekem. Úgy hiszem, Liam megérdemel némi jutalmat majd a vizsgálatok végén, amiért ilyen jól viselkedik.
Az elkövetkezendő egy óra még a vizsgálódásokról szól, amikbe pár orvos is becsatlakozik olykor, de a végére ismét ketten maradunk Liammel, aki ha az utolsó percig nem mutat ellenállást, abban az esetben biztatóan lépek mellé.
- Mivel nem szokásom kenyéren és vízen tartani a kísérleti alanyaimat, s mivel Ön igazán együttműködő, így lehetőséget adok arra, hogy olyan vacsorát kérjen, amilyet csak szeretne. - vetem fel ajánlatom, mikor is megérkezik Jonas, hogy visszavigye a tolószékkel együtt Liamet a szobájába.

- Higgye el, bőven akadnak olyanok, akik megbánták tettüket, és ezért önként akarnak bűnhődni. Bár nem tudom, mit követett el pontosan, de ezek szerint Ön nem ebbe a kategóriába tartozik. – húzom összébb méregzöld szemeim cinkosan. Ám nem az én dolgom, hogy ítélkezzek, s bárkit is elítéljek a tettei miatt. Volt már szerencsém halálra ítélthez is, aki gyermekekre értendő szexuális erőszakot, gyilkosságot és kannibalizmust követett el. Pár intézménnyel azért akad némi szigorúan titkos szerződésem...
- Ha fiatalnak és túl értékesnek gondolja magát, miért követett el olyan dolgokat, amikkel kiválthatja a társadalom haragját, ezzel kockára téve a saját életét? – teszem fel kíváncsian következő kérdésem, bár meglehet, hogy egy teljesen logikátlan válasz lesz a jussom. Liam elméje nem tűnik épnek, s egy megbomlott léleknél nehéz logikára lelni.
Beszélgetésünk tovább folytatódik a vizsgálóban, s következő szavai erősen elgondolkodtatnak, ugyanakkor rádöbbentenek valamire.
- Ön borzalmasan magányos volt mindig is, Liam. – nem kérdezem, hanem közlöm a tényeket, amik számomra nyilvánvalóak. Talán azért voltak a borzalmas tettei, hogy ezáltal emlékezzenek rá, hiszen lássuk be, maradandó rosszat sokkal könnyebb okozni, mint maradandó jót. Utóbbihoz keveseknek van csak meg a képessége. Ám megölni egy tucat embert őrületes kegyetlenséggel, s ezzel beírni magunkat a történelembe... Már sokkal könnyebb.
- A dühkezelési problémák valóban népbetegségnek számítanak, jól mondja. Egyre kevesebb az embereknek az inger, ahol levezethetik a felgyülemlett feszültséget. Mert ez... - imitálok kezemmel pötyögést a mobiltelefonon. - Ez semmi, ezzel a kis dobozzal semmit sem vezetünk le. - a következő óra már nem telik ennyi beszéddel, hiszen vizsgálatok tömkelege következik. Szerencsére egyáltalán nem adódik semmiféle gond, Liam készségesen tűr mindent, ezért is vetem fel neki a jutalmat, amit igazán megérdemel. Természetesen nem csak ő ilyen szerencsés, bőven akadnak olyanok, akik nem állnak ellen ilyenkor. Sajnos azonban ez a kategória a ritkább.
- Ahogy óhajtja, Mr. Jackson. - bólintok biztatóan. - A vacsorája pár órán belül tálalva lesz a szobájában. Bármi kérdése vagy óhaja lenne, nyomja meg a szobája falán levő fehér gombot, és valaki érkezni fog. Az eredményei holnap meglesznek, ennek fényében pedig a délutáni órákban megejtjük a műtétet. - beszédem közben barna bőrű segédem lekötözi Liamet, én pedig egy mély bólintást követően elköszönök tőlük, s maradok még a laboratóriumban. Hosszú, hosszú órákig...  
Liam vizsgálatait az orvosokra hagyom, kik precízen és pontosan végzik a munkájukat. Nálam nem kell várni heteket arra, hogy legyen eredmény, hiszen ez nem egy kórház, ahol temérdek beteg fordul meg. Aki itt jár, az mindig kiemelkedő figyelmet kap tőlem és a társaimtól, senkit sem szoktunk megvárakoztatni. Én eleve ragaszkodom ahhoz, hogy tartsuk a határidőket, s mivel erre már ráállt mindenki, így nem igazán szokott lenni elcsúszásunk. Liamen kívül most épp csak ketten vannak még a szobákban, egyiküknél sajnos súlyos komplikációk léptek fel, a másikuk viszont javuló tendenciát mutat. Természetesen egymással sosem találkoztak.
Mire az óra elüti az éjfélt, én akkor sétálok és liftezek fel az alsóbb szintekről, persze csak akkor, ha Liam nem okoz valami egetrengető ostobaságot. Amennyiben nem, úgy legközelebb már csak akkor fogunk találkozni, mikor másnap újra megjelenek az áttetsző üvegfal előtt, hogy elvigyem őt a műtétre.

Dr. Nass? Képzeletben még a szívemhez is kapok e megszólításra, s átfut rajtam egy kellemetlen borzongás. Hozzá vagyok szokva ugyan a tiszteletlenséghez a kísérleti alanyok részéről, de a becézgetés mindig is a gyengém volt. Szinte a húsomig marnak a betűi. Szerencsémre azonban ebből mi sem látszik a vonásaimon. A hosszú és gyötrelmekkel teli fiatal éveimben megtanultam mindent elrejteni és kikapcsolni. Az már más kérdés, hogy azóta sok minden kikapcsolt állapolt van, s nem sikerült őket újra elindítani... Valamit valamiért.
- Az teljesen mindegy, ki mit mond, vagy mit mutat a világ felé. Ez a lényeg, ami itt van. - mutatóujjam először a halántékomra, majd a szívem felé kúszik. Ami mélyen legbelül van bennünk, azt talán sosem fogja megtudni senki. El lehet játszani a hatalmas, érzelemmentes embert, akit senki és semmi nem érdekel, de én mindig átlátok az ilyeneken. Nem, azt nem tudom pontosan, mik vannak a háttérben, de hogy sokkal több minden van a tudatalattijuk mélyén, amit elnyomnak, az már biztos.
Liam szokatlan ember, szokatlan gondolatokkal, de nem mondanám egyedinek. Találkoztam már hozzá hasonló emberekkel annak köszönhetően, hogy pár intézménnyel van titkos megállapodásom. A gyermekkor sok mindent befolyásol, ahogy az élet történései is, és a gyilkosok és elmebetegek sokszor a világ és a körülmények áldozatai. Nekem azonban nem tisztem, hogy menedéket nyújtsak egy elveszett lélek számára, vagy bárkinek is megoldjam a problémáit. Ha így lenne ez, akkor nem lenne szívem kísérleti alanyokat tartani...
A vizsgálatoknak vége, Liam visszakerül a szobájába, én pedig a többi orvossal és kutatóval karöltve megalkotjuk számára a tökéletes testrészt. A következő nap délutánjáig másról sem szólnak az elkóborolt perceim, mint ennek a férfinek az ujjáról. Az álomvilág messze elkerült, de nem csak engem, hanem a többieket is. Mire végeztünk mindennel, adtam számukra és számomra is négy órás pihenőt, mielőtt beépítjük az újdonsült mechanikus szerkezetet Liam hüvelykujja helyére. Új módszert alkalmaztunk a mechanikában, ezért is kellenek a tesztek. Azonban úgy hisszük, borzalmasan csekély a hibaarány.
Az operációra az esti órákban kerül sor, de mivel ez rutinnak számít már, így nem tart sokáig. Utána egyetlen óra telik még a megfigyeléssel, hogy meglássuk, milyen reakciót vált ki a teste, azonban minden pozitív. Valamikor tizenegy óra tájékán tartok számára egy teljesen felesleges ismertetőt még, amit már csak kötelességből is meg kell tennem saját magam miatt, holott mikor elérkezik a reggel, már azt sem fogja tudni, hogy ki vagyok én. S hogy miért?
A hajnali órákban újra tólószékbe kerül Liam, immáron végleg. A vizsgálóba gurítja barna bőrű társam, s megállunk annak közepén, kezemben egy kisebb maszkkal.
- Bármerre is jár, én figyelni fogom, Liam... - suttogom felé sejtelmesen, végül arcához emelem a maszkot, melynek gázától pillanatokon belül elalszik. S mikor felébred... Akkor újra a megszokott közegében lesz. A saját ágyában aludhat, az ismerős falakat láthatja. Rám, a laboratóriumra, és semmi egyébre nem fog emlékezni az utóbbi napból, hiszen egy méreggel támadtuk meg a rövidtávú memóriáját. Az arcomat sosem látta, s a laboratóriumban sem járt soha. Egyetlen valami emlékeztetheti arra, hogy az életéből hiányzik pár különleges nap: a hüvelykujja helyén már nem csak egy csonk van.

// Köszönöm a játékot! //