Ha van a hivatásomnak kevésbé szívlelt oldala, az a megfigyelés. Az idegrendszerem némán tűri, hogy a ráerőszakolt türelmem feleméssze. Én pedig hosszú, vékony ujjaim között szorongatom a kávét, ami gyakorlatilag órák óta kihűlt már. Ragaszkodhattam volna ahhoz, hogy Anthony velem tartson, sőt, igazából bárki, de végül úgy voltam vele, hogyha a fülesünk téves, ne várakozzunk időt vesztve ketten. Újabb nagy ágyú, aki ha minden jól megy tárgyi bizonyítékot is kínál ma éjjel, méghozzá tálcán. Ezüst alapon, ha úgy tetszik. Így, ennek tudatában ostoba lettem volna nem a helyszínre sietni, jócskán a megjelölt óra előtt - ha esetleg korábban érkezne. Maradt nem egészen fél órám, szóval az autót végül ott hagyom. A kikötő ilyen későn már üres. Legalábbis turista és sétálni vágyó emberektől mentes közel s távol. Az én jelenlétem sem lenne indokolt. A lassan feltárulkozó, hullámzó vizet figyelem. A külső övezetek mindig egyformák. Hatalmas, frissen leemelt konténerek, mint egy neveletlen gyerek által találomra szétszórt építőkockák. Hajók, raktárak, telephelyek, egy-két éjjeli őr finoman szólva is merülőfélben lévő zseblámpákkal. A zsúfolt rakpart szélére igyekszem, kissé térdhajlítva, bújva. Az árnyékok között osonok, figyelek rá, hogy fényre ne lépjek, s ne is világítsak. A fülemhez érintem jobb mutatóm hegyét. - Adásban vagyok? - kérdezem halkabban, mint egyébként beszélnék. Az a baj a fülesekkel, hogy reflexből arra fókuszálják az ember hallását és így nem sikerül osztatlanul észre venni a közvetlen közelünkből érkező zajokat. Pont ezért rövid, lényegre törő vagyok mindig, ha így kell kommunikálnunk. - Yapp. Most érkezett be. Látod? - mivel egyetlen hajó orra bukkan fel közvetlenül a kikötő szélén, így nem nehéz bemérnem. Egy őz is megirigyelné a néma lépteim. Surranva haladok, egyre közelebb. - Igen. - suttogom és igyekszem a nyakam nyújtogatva meglesni az emberek arcát. Egyelőre persze csak megbújtan, mozdulatlanul. Amíg nincs konkrét okom, nem ugorhatok elő. - Csak semmi hirtelen meggondolatlanság. Nem rajtaütés a cél. - a főnök hangja alighanem simogatja a türelmetlenségem. Ő is tudja - meg én is - hogy ha bármi gyanúsat látok, úgysem maradok távol. - De. Igazából de. Pont az a cél. - motyogom, persze ahhoz elég hangosan, hogy ő meghallja. Azonban hiába kötöttek ki, a célszemélyt, vagy arra mutató jelet nem látok, hogy ott lenne ő is. Sőt, ami azt illeti semmi gyanúsat. - Adler! - a hangja parancsoló, tudom, hogy felborzoltam a kedélyeit és minden bizonnyal türelmetlenül dobol az asztalkája szélén. - Közelebb kéne mennem, innen nem látom tisztán. A part vonalán meg tudnék bújni a hajók takarásában. - közlöm, mintha nem hallottam volna a nevem. Túl nagy a csend a vonal túlsó végén, így mosolyogva megszólalok ismét. - Nem kapnak el, ahhoz azért elég messze vannak. - csak hogy megkapjam az áment, ami nélkül egy tapodtat sem tennék. Őszintén szólva, de. Anélkül is. - Jó. De ha egy haja szála is meggörbül... - igazság szerint nem várom meg az áldást, már félúton vagyok, amikor az engedélyét adja a magánakciómra. Ha már itt üldögéltem órákat, legalább ne a semmiért legyen. Talán még közelebb is férkőzhetnék a hajóhoz és annak tartalmához, csakhogy a hátam mögül társaságom érkezik. Egyáltalán nem nehéz kiszűrni, ha olyan a sofőr. - Francba. - prüszkölöm az egyik hajó oldalán guggolva. Egyelőre nem mozdulok, kivárom, hogy meddig gurul az autó. Természetesen - ahogy az már várható ilyen esetekben - éppen arrafelé tart, ahová a hajó megérkezett. S, hogy ez pontosan mit jelent? Azt, hogy a célpont nincs a várt helyen. - Mi történt?! - kérdi a hang a vonal túlvégéről, nekem pedig egyszerre ezer ötlet suhan át a gondolataim szitáján, hogy végül csak olyan olcsó trükkök maradjanak fenn azon, amiktől én magam is rosszul vagyok. - Változik a terv. - mély sóhaj kíséretében közlöm, majd a hajó felé szedem a lábaim. Ha az történik itt, amit sejtünk, egy percig sem fog habozni a férfi és kiadja a parancsot - és elkap. - Adler! Nem változott a terv. Azonnal jöjjön el onnan! - most biztosan az asztalra csapott, vagy legalábbis remélem, hogy az élesen csattanó hang onnét jött, s nem egy kollégán vezeti le a feszültséget. - Ahhoz már túl közel vagyok. - jegyzem meg félig nevetve. - Mennyire hiszékeny az emberünk? - kérdezem, de már csak két konténernyi távolságra vagyok a hajótól. Innen már nincs visszaút. Az autó(k?) közeledik felém. Így hát végül a legkisebb rosszat választom, mit sem törődve a Főnök rikácsolásával. - Jelentkezem majd. - és a vízbe ugrom. Nem tudom megmondani, hogy pontosan hány percig hánykolódom a hullámok ölén, de a füles már nincs a közelemben sem. Ahogy a fegyverem és a jelvényem is az egyik hullámzóra hajítottam. Tudom, hogy nem ez életem terve és azt is, hogy nagyon rosszul is elsülhet. De az erősítés biztosan úton van, én pedig annyira nem vagyok elveszett, mint amilyennek tűnök. Ha már biztosan kiszálltak a járműből, úgy elkiáltom magam; - Segítsék! - elismétlem párszor, jó hangerővel, hogy biztosan szemet szúrjak Dr. Khaled valamelyik emberének, vagy éppen neki.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Az elsuhanó utcai lámpák fénye, s a közeledő és a visszapillantó tükörben távolodó reflektorok monoton követik egymást, amitől még inkább visszavonulok elmémbe, s szinte az álom és a valóság peremén kezdek táncolni. Méregzöld tekintetem alig mozog, mintha csak egybefolyna a sötétített ablakon túli külvilág egy hatalmas, szürke masszává, amiből csak a fényeket érzékelem. Ilyen az, ha az ember lassan a hatvanadik óráját tölti ébren. Az elméje kezd megbomlani, s szinte magába kebelezi lelkének minden fényes oldalát. Aludnom kell már. S a tervek szerint a mai éjjelen erre végre sort fogok keríteni, hiszen a munkánk rám eső felére a délutáni órák folyamán pontot tehettem. Egyetlen feladatom van már csak hátra, mégpedig az, hogy egy üzletet lebonyolítsak az éj leple alatt a kikötő egy nem éppen forgalmas felében, ahová épp az a konvoj tart, melynek egyik járművének hátsó részén figyelem az esti New York életét. Ahogy haladunk kijjebb a városból, a forgalom is egyre inkább csökken, s mikor a kikötőtől nem messze letérünk egy szűk mellékutcára, akkor végleg meg is szűnik. A hajó épp most érkezett meg percekkel ezelőtt. Az időzítésem mindig tökéletes, nem szeretem, ha megvárakoztatnak, s én sem várakoztatok meg soha senkit. Öreg konténerek és raklapok mellett haladunk el, kis idő múlva pedig megpillantom a hátsó ülésről a lágyan ringatózó hajót, melynek oldalán sötétkék cirádás betűkkel a St. Marianne van felfestve. A három autó nem messze a St. Mariannetól parkol le, melyek egyikéből én szállok ki, utolsóként. Rajtam kívül öt ember sétál fel egyből a hajóra, akiket azonnal fogadnak, s vezetnek is tovább a bárka mélyére. Nekem még kell pár perc, hogy lebonyolítsak egy telefonhívást, így a mobilomat a fülemhez simítva lépek el a kocsitól, és sétálok odébb egy konténer takarásába. A röpke megbeszélés nem tart tovább pár kicsiny percnél, azonban a hajónak még várnia kell rám. Szokatlan hang csapja meg a fülem. A segélykiáltást valahonnan a bárka mellől hozza felém a tengeri, sós szellő, amit hirtelen nem is tudok hova tenni, hiszen velem sem érkezett hölgy, illetve az utasok között sincs egyetlen hölgyemény sem. A kikötő ezen része leginkább sötétségbe burkolózik, csak némi gyér fény szűrődik kifelé a hajó fedélzete felől. S mivel az én öltözékem is egy fekete szövetkabátból és egy hasonló színű nadrágból áll, sőt, még a bőrszínem sem rikít, így alig láthatóan bontakozok ki hirtelen a sötétségből, amint a hullámokat kezdem kémleli, s közelítek a hang gazdája felé. Talán megszökött az egyik fogoly? Ötlik gondolataim közé, aztán hamar elhessegetem e képet, hiszen nagy biztonság övezi a társaságot, nem amatőrökkel folytatok üzletet. De ha mégis...? - Fogja meg a kezem! - amint megpillantom az alakot a habok között hánykolódni, egyből letérdelek a kőperemre, s hosszasan benyújtom felé a kezem. Ha meg tudja fogni, akkor kihúzom egyből, ám ha nem, akkor én ragadom meg őt a ruhájánál vagy karjánál fogva, s úgy rántom ki a szárazföldre, ha csak nem történik valami közjáték. Ha sikerül kikerülnie a vízből, akkor kezeimet vállára fektetem, s enyhén megrázom őt, hogy tudjam, hogy mennyire van magánál, s hogy szükség van-e mesterséges lélegeztetésre. Vajon ki lehet ő, s mit keresett egyedül itt ezen a kései órán?
Nem tudom, hányszor álltam már életem során egy bűnözővel szemben - bizonyára megszámlálhatatlan alkalommal. De annyi bizonyos, hogy nem sok esetben kapálóztam kétségbeesést színlelve a kezeiért. A kezeimmel, amik ázottak és bűzlenek a kissé iszapos és algás oldalfaltól, amibe igyekszem kapaszkodni közben. A szerencsére bíztam magam abban a pillanatban, hogy ez az ostoba ötlet megszületett, hiszen nem volt rá túl sok esély, hogy maga Dr. Nassar fog értem nyúlni, de úgy tűnik, hogy ma éjjel kegyesek hozzám a csillagok. Egyelőre.
- Nem érem el! - nos, talán ha egy kissé megerőltetném magam, könnyű szerrel belekapaszkodhatnék a karjába, de eszem ágában sincs. Elméletileg egy olyan nő vagyok, aki ideje-órája hánykódolik a vízben. Zéró energia. Így hát hagyom, s kissé rá is játszom, hogy ő menthessen ki, teljes erőbedobással. A félhomályban is látom, hogy mennyire igyekszik. Az persze tisztázatlan előttem, hogy mi az igyekvése mozgatóeleme, de úgy terülök el mellette, ahogy egy gyönge, ájulófélben lévő nőtől elvárható. Valószínűleg, ha kívülről nézném az esetet, megmosolyogtatna a színjátékom, úgy vélem ugyanis, hogy pocsék előadó vagyok, de talán a sötétben ő ezt majd nem így gondolja. A vállamhoz ér, én pedig reflexből felé nyúlok, a karjaiba kapaszkodom, így húzom fel magam mellé, de ülőhelyzetben maradva. Zilálva, reszketve nézelődöm magam elé, őt egyelőre nem merem fürkészni feltűnően, gyanúra okot nem adnék. - Bocsásson meg! - kapom el a kezeimet, amikor észreveszem, hogy csurom víz lett miattam az öltözéke. Amiről lerí, hogy épp olyan luxus márka, mint a teljes sziluett, amit betölt a jelenléte. Igazából egyáltalán nem bánom, hogy miattam károsodhat bármilyen tulajdona, de arcomra a teljes megbánást igyekszem produkálni, a tekintetemmel pedig megkeresni övét. Pihegve kostatálom az arcának vonásait, öltözékét, mindent, ami tulajdonképpen fontos lehet. Döbbentem tapasztalom, hogy nem rikkantotta még el magát valamelyik embere után, hogy vigyenek tovább. Zavartan elfordítom róla a tekintetem, valahová magam elé és közben apróra gubózom. Ez a része nem színjáték, a szentségit, nagyon hideg van. Nem tudom, hogy mióta vacoghatok, de a reszketeg magaviselet talán még némi pluszt is ad a szerepemhez. - Köszönöm, hogy kimentett... - mondom, önkéntelenül a gesztusaimhoz igazítva halkabbra fogva a hangomat is. Magamra erőszakolok egy félmosolyt, ahogy ismét felpillantok rá. Ha felkelt mellőlem, utána nézek. Bárhol is legyen. Ezúttal azonban nem fordítom el róla a tekintetem. Jól észrevehetően, sőt, már szinte zavaróan fürkészem a vonásait, igyekszem megjegyezni állának ívét, arcéleit, szemének a színét - már amennyit a sötét enged körülöttünk. Tudom, hogy némi magyarázattal tartozom, de mivel hihető történetnek kell lennie, azt bököm ki, ami először az eszembe jutott. - Bántalmazó, féltékeny férj. - tehát adva van egy gyanúsított, ha kedve támad engem is elrabolni, jobb esélye nem is lenne rá. Arcomra persze szomorúság költözik. Igazság szerint nem áll messze a valóságtól az állításom, de két éve nem találkoztunk, úgy hiszem lesz alibije, ha balul sülne el ez az egész csali dolog Khaleddel. Ez pedig egy tömör, gyönyörű mézesmadzag, amire reményeim szerint hamar rá is harap...
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
A vízben hánykolódó kisasszony nehezen kapja el a kezem, ami érthető is. A pánik és a jéghideg víz könnyen megbénítja az izmokat és az elmét egyaránt. Így a második sikertelen próbálkozás után végül mikor a hullámok közelebb hozzák hozzám, megragadom a csuklóját, s annál fogva húzom magamhoz, hogy aztán karjaira ráfonjam ujjaimat, s végre kiemeljem őt, mint tengerész a szirént. Nincs túlságosan nehéz dolgom, hiszen a hölgyemény igazán törékenynek tűnik, ezt pedig a súlya is jól mutatja. A zavartsága viszont igazán látványos, de ez már elenyésző, hiszen eszméleténél van. - Ugyan, ne is foglalkozzon vele! - utalok a kabátomra, melynek ujja vízzel lett borítva. Nem engedi át, így most tényleg ez a legkevesebb probléma. Jut is eszembe... Felállok mellőle, majd elkezdem kibontani kabátom gombjait. - Ez csak természetes, hölgyem. Nem csak a hideg miatt volt veszélyes, de ha egy hajócsavarhoz közel kerül, az még az életébe is kerülhetett volna. Nem ütötte meg magát? - felelem, majd levetem magamról a szövetet, ám még nem teszek vele semmit, hiszen a hajótól egy éles hang szűrődik felém. - Uram, minden rendben? - villan ki három fej a korlátok felett egyből kíváncsian, de én csak legyintek. - Most már igen! Fél óra, és ott vagyok. - biccent mindegyikük, majd visszafordulok végül a hölgyemény felé. Nem probléma, ha késünk még fél órát a megbeszéléssel. - Fel tud állni? Vesse le kérem a vizes ruháit, és húzza fel ezt. Nagyon meleg. - ennek fényébe pedig meg is fordulok, érzékeltetve, hogy nem szeretnék illetlen lenni. A konténerek takarásába is bátran elmehet, én addig nem fordítok hátat, amíg jelet nem ad rá. Már ha egyáltalán szüksége van a kabátomra. - A férje lökte be a vízbe? - pont itt és pont most? Egy kihalt kikötő mélyén? Végül is ki tudja, hogy egy agresszív embernek mikor jön az a bizonyos kattanás? - Bántotta is előtte? Mivel sikerült egyáltalán magára haragítania épp itt? - hangsúlyozom ki a végét, s karba fonom kezeimet, természetesen még mindig háttal neki, amennyiben szükséges. A férje ezek szerint borzalmas alak lehet, s a felesége életével játszik, hiszen ennek a balesetnek könnyen lehetett volna tragikus vége. - Hívok Önnek egy taxit, rendben? Elviszi bárhova, persze, ha van most hova mennie. - soha nem tartottam magam rossz embernek, aki lesöpri magáról az emberiséget. Meglehet, hogy drasztikus lépésekre szánom el magam a fejlődés érdekében, de ha bajt érzékelek magam körül, aminek semmi köze a munkámhoz, nem szoktam elfordítani a fejem. Ahogy most sem. - Az én nevem amúgy Dr. Khaled Al Nassar. És az Öné? - kérdem tőle, már ha hajlandó beavatni egy idegent a semmi közepén, még akkor is, ha épp most mentettem ki a vízből. Érthető lenne a tartása, elvégre épp az imént ontotta ki majdnem az életét az a férfi, akinek elvileg a legjobban a kellene szeretnie.
A két kezem ráfonódik a karjára, amivel kiemelt a vízből az imént. A testem a kába tehetetlenségnek engedelmeskedve billen előre-hátra, miközben prüszkölve vacogok a hidegtől, ami jóformán egészen a csontomig hatolt. És érzek emiatt némi hálát - hiszen bár a megfázás garantált - a produkció felülbírálhatatlan. Összeráncolt szemöldökkel bámulok rá egy darabig, mintha fel akarnám fedezni minden vonását, mentális jegyzetet készítve róla, sután. Igazság szerint tényleg meg akarom jegyezni az arcának minden szegletét, eközben pedig próbálok olyan ártatlanul, csendes hálával figyelni rá, hogy a sajnálat mellett némi szimpátiát is kelthessek benne - vagy legalább a vágyat, hogy engem is elraboljon. - Ne vicceljen... - elpillantok róla, valahová magam mellé a kissé szúrós, kavicsos, darabos partra. A tenyereimre tapadnak a kisebbek, lesöpröm őket. Ő felkel mellőlem, a tekintetem pedig kérdőn szalad is utána. Vajon mi lesz a következő lépése? Hogyan kerít hatalmába? Milyen játszmákat űz szerencsétlen emberekkel? Ám legnagyobb megdöbbenésemre nem történik bűncselekmény (egyelőre), helyette vetkőzni kezd. Az első gondolat, ami befészkeli magát a fejembe, hogy talán nem akarja, hogy a bíbor éltetőm beborítsa öltözetét. Azt nehezebben tüntetné el... Épp szóra nyitnám a szám, hogy feleljek, már nedvesítve ajkaimon is, amikor félbe szakítják el sem kezdett feleletem. Próbálok nem túl feltűnöen, de azért oda-oda pillantva a három férfi felé arcokat memorizálni. Ebben a sötétben nincs egyszerű dolgom, s viszonylag rövid időn belül már távoznak is, az esélytelenek nyugalmával gondolva rám - úgy sejtem. Felkelek magam is a kérésre, ön-ölelésbe gubózva, így melegítve magam. Kissé persze türelmetlen vagyok, hol marad az erőszak, a durva ütés, vagy cibálás, a parancs, az az utolsó hideg parancs, hogy elszakítson a külvilágtól. De ez nem következik be, sőt, meglepetten fogadom a következő szavait. - K-köszönöm. - nem kell megjátszanom a zavart nőszemélyt, ugyanis pontosan annak érzem magam, mint amit ő maga előtt lát. - Nem, nem ütöttem meg magam. - hogy a korábbi kérdésre is választ adhassak. Nem teljesen értem a koncepciót, ami most körülöttünk zajlik. Rideg vérrel kellett volna bilincsbe, vagy a földön találnom magam, egy sötét konténerben, bárhol. Nem pedig éppen a meleg, illatos szövetét szorongatva vetkőznöm. Kissé groteszk, ha így kíván elhurcolni, saját öltözékében. De mint ahogy már elterveztem - engedelmeskedem. Levetkőzöm, épp csak a fehérneműmbe maradok benne, illetve azon a kabátja. - Igen. - felelem, miközben a tapadós, ragacsos ruhákat lehajítom, gondosan ügyelve rá, hogy jól szét szórjam, ha a csapat nyomokat keresne utánam. Kisimítom barna zuhatagom a kabát alól, majd összehúzom azt magamon és úgy lépek a férfi oldalára, jelezve, hogy már nincs szükség rá, hogy elforduljon. Micsoda udvarisság! - Évek óta vannak problémáink. El akarok válni tőle, de inkább, tudja... Látna holtan. Nem bántott, azt nem tenné... - bökök állammal a víz felé. Lepillantok magunk közé, az üres légteret bámulom és közben azon gondolkodom, hogy miféle jobb lehetőséget kínálhatnék még fel a számára, hogy itt és most véget vessen a színjátékának és megtegye, amiért itt pipiskedem előtte. - Hagyja csak, inkább sétálok! Tényleg, semmi szükség rá. - ellenkezem finoman a taxi felajánlásakor. Ráadásul, ha a kamu történetem nézem, haza elvileg nem mehetek. Mégis mit kellene még mondanom, hogy a végén ott végezhessem a többi ártatlan között? Lepillantok a kabátjára, majd magamra erőltetek egy kedves mosolyt. - Hogy fogom tudni visszajuttatni Önnek? Természetesen miután rendbe hoztam. - kérdem kedvesen. Egy belső gát végül nem engedi, hogy a saját nevemmel feleljek neki, akkor sem, ha megmentette az életem, a tényen nem változtat, hogy ki ő és én ki vagyok. Ha nyomozni kezd utánam... - Virginia Kaine. - halovány, bátortalan mosolyt küldök felé. - Nagyon hálás vagyok, mindenért. - aprót bólintok. Talán, ha elfordulok, leüt? Lehet ő az a fajta bűnöző, aki szemből sosem támad. Vagy csak arra van szüksége, hogy az egyik embere végezze a mocskos részét? - Nem akarom tovább feltartani. Inkább elindulok. Nem tudja a legközelebbi szállási lehetőség merre van? - lépek hátrébb tőle párat, meglehetősen kényelmetlen csurom vizes zokniban. Eszembe sem jut, hogyan vehetném rá, hogy lépéseket tegyen, vagy, hogy még a társaságomban tarthassam. Nem igazán vagyok járatos az efféle praktikákban, azt hittem jóval könnyebb dolgom lesz. És a végén, elvégzi a piszkos munkát. Vagy megpróbálja legalább.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Már itt kísért a tavasz körülöttünk, de az esték még ilyenkor csípősek tudnak lenni, s ezt a kabát hiányában érzékelem én magam is, hiszen alatta csupán egy vékony szövetű, hosszú, ében színbe burkolt ing pihen. Ám ez teljes mértékben eltörpül az áthűlt, nedves ruhába kényszerült hölgyemény állapota mellett, kinek mikor meghallom hangját magam mellől, akkor emelem felé tekintetem újra. - És ha beadná a válópert, akkor még inkább magára haragítaná a férjét? Nem gondolkozott még azon, hogy a rendőrséghez forduljon, és tőlük kérjen segítséget? Az állapotát elnézve most nagy esélye lenne arra, hogy bizonyítsa az igazát. - közlöm halkan gondolataimat, hiszen bár nincsenek körülöttünk, ez az egész mégsem tartozik azokra, akik esetleg fölöttünk a hajón sétálgatnak. Minden bizonnyal így is eléggé kellemetlen lehet a szituáció a másiknak. - Eszméletlen, hogy juthat egy pár a szerelemtől addig, hogy a másik halálát kívánja. Ön is így érez a férje iránt? Soha többé nem szeretné látni? - ennyi személyes kérdést azért megengedek magamnak, talán a hölgyeménynek is jól esik, hogy egy kicsit ki tudja beszélni magát. A helyzetét azonban nem igazán tudom átélni és átérezni, az mindig nehezen ment. Inkább az eszemmel követem az eseményeket, semmint a szívemmel. - Biztos benne, hogy egy szál kabátban egy este közepén sétálna? Én nagyon nem ajánlanám. - emelem fel intően a kezem. Könnyű préda lenne azoknak a perverz alakoknak, akik szeretik járni az éjszakát. - Ugyan, hagyja csak. Vágja ki bátran a kukába, ha már nem lesz rá szüksége, ezen tényleg nem múlik. Amúgy is régi darab, csak megszabadítana tőle. - felelem biztatóan, elhallgatva azt az apró tényt, hogy már nem szívesen húznám fel újra. A tengervizet nem olyan egyszerű eltüntetni a kis szövetekből. - Én is örvendek, Virginia, bár egy másik helyzetben biztosan kellemesebb lett volna az első találkozás. - szólok ködösen, mikor mindketten bemutatkoztunk. - Ha tényleg biztos benne, akkor innen két saroknyira találhat egy olcsóbb szállást a város szélén, piros neonfényű táblát keressen. - mutatok az említett irányba. - Én az Ön helyében azonban megfontolnám a rendőrség lehetőségét. - hívom fel újra a figyelmét, de egyáltalán nem célom erőszakoskodni. Felnőtt nő, s biztosan ő tudja csak igazán, hogy a jelenlegi helyzetében mi lenne a megfelelő számára. Szívesen segítek a taxiban is, ha igényt tart rá, de ahogy dönt, úgy lesz. - Tudok még valamiben esetleg segíteni? - pillantok a hajó irányába, ahol már várnak rám. Nem szeretném mutatni ugyanakkor, hogy sietnék, s ha bármire szüksége van még Virginiának, állok szívesen a rendelkezésére. Amennyiben ha távozóra fogná mindenképp, abban az esetben útjára eresztem. - Vigyázzon nagyon magára, hölgyem. Legyen erős. - biccentek felé biztatóan, s ha nincs más mondanivalója vagy kérése, akkor megvárom, hogy elinduljon, s csak ezután kezdek én magam is a fedélzetre lépkedni. Sajnos az ilyen közjátékok mindig csúszást okozhatnak, de hát az ember nem minden nap keveredik össze egy vízbe pottyant hölgyeménnyel.
Sötétbe borult a kikötő, ahová a férfit megvilágító utcai lámpák fénye már csak alig ér el. A hideg, nyirkos, maszatos, elázott testem minden porcikája reszket, nem úgy a belső, szilárd vázam. Kész elhatározással jöttem ide. Nem csak azért ugrottam a vízbe, hogy vizimentőset játsszunk. Abban bíztam, hogy az első lehetőséget megragadva, az emberei karjába hajít, hogy aztán folytathassama a nyomozást. Ehelyett úgy, olyan készakart udvariassággal diskurálunk egymással, hogy meghívhatnám egy teára közben. Úgy próbálom forgatni a szócsokrokat a fejemben, hogy semmiféleképpen se gondoljon rám úgy, mint potenciális veszélyforrásra. S meglássa bennem a lehetőséget egy újabb bűntett elkövetésére. Fogalma sincs, mennyivel megkönnyíteni a munkámat. - Igen, valószínűleg igaza van. De nem olyan könnyű ez az egész, tudja, tulajdonképpen ő maga a rendőrség. - én is érzem, hogy ezzel a kijelentéssel olyan nehézségeket helyezek az ügyem gördülékenysége útjába, amit majd csak nehezen ugorhatunk át, de kellett, hogy hihető legyen, miért ragadtam benne egy ilyen mérgező házasságba. És bár a valóságtól valóban nem áll túl messze, Sean, Isten tudja éppen merre jár, vagy hol van, az igazságügy egyik keze. És mivel nem áll módomban találkozgatni vele a perek kapcsán, így nem történt meg a válás közöttünk. De a valóság és ez az általam kitalált maszlag nincsenek köszönő halmazban sem. - Nem szeretném látni. - vallom be, bár ebben az egy dologban legalább lehetek őszinte. Nem mintha számítana mit gondol a szerepemről egy Khaledhez hasonló bűnelkövető, de nem tartom magam túl jó színésznek. Segít, hacsak részben, de igazat mondhatok. És most igazat mondhattam. Talán még az arcomra kiülő érzelmeim is őszintébbek, mint bármi ebből az estéből. Tényleg nem szeretném őt többet látni, és igaza van, szörnyű mire képes a szerelem. Milyen könnyen átfordul gyűlöletté. Én ezért is tartózkodom a továbbiakban ettől az undorító, manipulatív érzelemforrástól. - Nagyon kedves... Bár őszintén szólva a ma este után azt hiszem még hálás is lennék, ha nem kellene hazaérnem épségben. - fekete humor, de vajon felakad-e erre a csalira? Egyszerűen mintha minden próbálkozásom falba ütközne. Ha esetleg arra játszik, hogy az áldozatai vele nem találkozhatnak, úgy simán utánam küldhetné valamelyik emberét. - Ó, köszönöm szépen. - szóval a lehetősége annak, hogy ha most nem is, később újra találkozhatok vele anélkül, hogy fegyver, vagy jelvény lenne nálam, kezd semmisé lenni. Pedig a kabát jó indok lett volna. Elég ártatlan. - Részemről a szerencse igazán. Ha maga nincs, nem tudom meddig hánykólodok még ott lenn... - lepillantok a sötét, ringatozó hullámok közé és a rideg végig futkos a szövetek alatt, a bőröm minden területén. Vacogok is rendesen miatta. Az újabb figyelmességre csak somolyogva megcsóválom a fejem. Nem kell tudnia, milyen ügyes vagyok, ha önvédelemről van szó. Lebuktatni magam nem szeretném előtte. - Éppen eleget tett értem, Dr. Nassar. - derűs, barátságos, persze a szerephez illő kissé suta mosollyal nézek fel rá. - Remélem, hogy meghálálhatom majd egyszer. - máris hátrálok, magamhoz szedve a lehajított holmikat. Egészen kicsi vagyok hozzá képest, de ettől függetlenül elgondolkodom azon, milyen fogásokkal tudnám leteríteni. S ha nem lennének itt az emberei, meg is tenném. Egyedül azonban kockázatos lenne. A pokolba! - Ön is! Minden jót! - búcsúzkodom, majd elfordulva tőle lefojtok egy mérgelődő morgást. Vagy bármit, ami ahhoz hasonlít, s szedni kezdem a lábam. Úgy sejtem, hogy amíg a horizontban maradok, figyelni fognak utánam, így hát nem állok meg sem a korábban elhajított jelvényemért, sem a fegyveremért. Szerencsére azonban nem kell sokáig baktatnom, mint egy ostobának, mert a -mindig aggodalmaskodó- főnököm pár utcával odébb épp a segítségemre siet. Lestoppolom.
*
Két hete már annak, hogy a kikötőben sikertelenül belefutottam Dr. Nassarba. A küldetésem kudarcba fulladt, nem lettem rab, de még csak közelebb sem kerülhettem a megoldáshoz, hogyan kapjuk el. Rajtaütést játszhattunk volna, de a produkciómnak hála, a vezetőség úgy döntött egy beépülés biztonságosabb az áldozatok megkérdőjelezhető száma miatt. Így hát ennek fényében az általuk kiderített helyszínen várakozom, hogy feltűnjön a férfi és némiképp viszonozhassam a korábbiakat. És persze abban bízva, hogy folytatódhat a kettőnk -megjátszott- kapcsolata, már akár baráti szintre emelve azt. Ha ezúttal sem sikerül közelebb férkőznöm hozzá, kivonnak az ügyből egy időre. És marad a hideg nyomozás és annak minden keserves lépése. Egyáltalán nem érzem magam jól. Sem a ruha, sem a szerep, amit rám aggattak nem nekem való. Amikor belevetettem magam a vízbe, tudtam, hogy harcra kerülhet sor, legalábbis ebben bíztam. A direkt jópofizás nem nekem való. A személyiségemtől kiváltképpen távol áll ez a fajta cseverészés. A felszolgálóval lebeszéltem - jó távol helyezkedve a férfitől -, hogy amikor kiviszi neki a rendelését, adja át az üzenetem, amit egy szalvétára rajzoltam fel.
"Egészségére! : )"
Türelmesen megvárom a pillanatot, amikor megkapja az italát és vele a szalvétát. Majd amikor a pincér felém mutat, el is tátogom a rövidke szösszenetet. Innentől pedig a szerencsére kell bíznom az este alakulását, illetve a férfi hangulatára.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
- Ó, így már érthető, miért olyan nehéz a helyzete. Azon nem töprengett még, hogy valahol távol teljesen új életet kezdjen? - ezt a kérdést persze így egyszerűen igazán könnyű feltenni, anélkül, hogy az ember át is gondolná ennek a súlyos hátterét, mely millió bajjal jár. Azonban, ha megoldódik a millió baj, talán egy szebb élet várhatna erre a hölgyeményre távol a férje fertőjétől, egy hűséges és odaadó ember oldalán. - Most az Ön biztonsága a legfontosabb, és a lelki épsége. Egy nyugalmas éjszaka egy motelben pedig most biztosan jót fog tenni. - hamarosan elválnak útjaink, bár én még fürkészem őt egy ideig, amíg elslisszol a konténerek árnyékéban, s csak akkor sétálok fel a hajóra, mikor elveszik a sötétségben. Akkor a megmentő szerepről ennyit is, jöjjön az üzlet!
***
Néha még egy olyan munkamániás őrültnek is kellenek apró kikapcsolások, mint én magam vagyok. Bár nem tudnék a mindennapjaimba beiktatni gyakori kitérőket, de azért szeretem magam tartani a rendszeremhez, s nem elcsábulni a spontán vágyaimnak, amiket előszeretettel nyomok el magamban. Mint oly sok mindent... Azonban pár hetente a csütörtök estém arról szól, hogy megejtek egy fél órás szünetet, s az ablak mellett elkortyolok egy nagy bögre kókusz aromával hintett kávét, mely a kedvenceim közé tartozik. Erre a röpke fél órára nincs telefon, nincs laptop, nincs semmiféle kütyü, ami elterelhetné a figyelmem a jóleső bambulásról. Mert hogy az embernek erre is szüksége van. Tompultan nézni a távolba, figyelni a semmit, s ülni a gondolatainak peremén. Egy sötétszűrke, hosszú ujjú ingben és egy fekete farmenadrágban toppanok be a kávézóba, s egyből helyet foglalok annál a kétszemélyes asztalnál, melyet mindig kiválasztok, ha éppen szabad. Ugyanarra a sötétbarna székre ülök, s ugyanazt az italt kérem, mikor megszólít a pincér. Ilyenkor már nem szállingóznak be túl sokan erre a helyre, hiszen a legtöbben már otthon pihennek egy fárasztó nap után. Kinek mi a pihenés. Én sosem éreztem pihentetőnek a kanapén való henyélést, vagy éppen a telefonom őrült görgetését. Számomra egy ilyen kávézóban eltöltött fél óra sokkal többet ér, mint két óra semmittevés otthon. A rendelésem hamar megérkezik, s mikor gondosan, pontosan rendeznék el mindent a tányéron, akkor tűnik fel egy kósza üzenet. Nagy sóhaj száll fel belőlem, mikor elolvasom, s a komorság és a közömbösség kettősével egyszerűen csak összegyűrőm a szalvétát, s kihajítom a mellettem levő kukába. Nem igazán szeretem az efféle gesztusokat idegenektől, s nem is igazán viselem jól. Inkább tegyünk úgy, mintha meg sem történt volna, s hagyjon mindenki békén a kávémmal együtt. Ha reagálnék erre az üzenetre bármit is, az az jelentené, hogy kész vagyok kommunikálni másokkal, így most ezt engedjük is el. Nem láttam semmit. Mégis mikor tekintetem a pincér felé emelem, amaz egyből a kávézó túlsó felébe kezd mutatni. S ekkor látszik meg csodásan, hogy egyik pillanatról a másikra mekkorát képes változni az arckifejezésem. Nem is kérdés, a bögrém társaságában felállok, s az ismerős hölgyemény asztalához sétálok. - Virginia! Megmondom őszintén, nem gondoltam volna, hogy még összesodor minket az élet. Szabad lesz? - mutatok a vele szemben magányosan álldogálló székre. Úgy hiszem, nem lesz akadálya, hogy helyet foglaljak, így miután leültem, s gondosan elrendeztem mindent magam előtt az asztalon – mert enélkül képtelen vagyok elkezdeni bármit is -, egyből kíváncsian kezdem fürkészni a hölgyeményt. - Minden rendben? Megoldódtak valamennyire a gondjai? - akaratlanul is alaposabban kezdem őt figyelni, hiszen elrejtett ütésfoltokat vagy bármi egyéb sérülést keresek rajta. Meglepő, hogy épp itt találkozunk, de hát kicsi a világunk, nem igaz?
- Fontolgatom. - felelem őszintén. Tulajdonképpen éppen ezt tettem, mikor kiderült, hogy a férjem nem az, akinek hittem őt. De jelen esetben egyáltalán nem számít, hogy mi történik a paraván mögött. Ez egy előadás és nekem hoznom kell a szerepet. Ami úgy fest, nem sikerül túl jól, mert még mindig a tulajdon lábaimon állok, fegyver sehol, ő pedig kedves. Bársonyosan kedves. A puszta gondolattól libabőr szalad végig a karomon, és egy érzés – talán, ha rátámadnék – veszi át a hatalmat egész szervezetem felett. Intő jelnek veszem, hogy távozzak. - Nagyon kedves. Igen, az jót fog tenni. - vegyítve egy letolással, egy fejmosással és tervezéssel a jövőre nézve. Nem lennék meglepve, ha a főnököm cellába hajítana engedetlenségért. Hiába az életem kockáztattam, érthető mindenféle megrovás. De ha más nem is volt eredményes, az igen, hogy kapcsolatot teremtettünk egymással. És talán még lehet tovább építeni, beépülni, erre gondolva távozom tőle.
*
Egy dolog fejben vázlatot készíteni, mentális jegyzetekkel tele aggatni, szócsokrokat bontani és építgetni - és egészen más a valóságban átélni az adott helyzetet. Így van ez velem is, most amikor úgy fürkészem Dr. Nassart, mint prédáját a vad lesen. Türelemmel, kifogástalan pozícióban, a higgadt, sztoikus nyugalom fátyla mögül. Mindez persze semmit sem jelent, mert nem tudok flörtölni. Nem tudom megjátszani magam. Nem tudom megkedveltetni magam. Semmiféle intelligenciám nincs az érzelmekhez, túlságosan földhöz ragadt vagyok. Éppen ezért, amikor az üzenet a kukában landol, kiszélesedő mosollyal csóválom nemleges irányba a fejem. Lehajtom azt, barna zuhatagom lepelként takarja el szinte nevető ábrázatomat. Annyira tipikus! Életemben sosem próbálkoztam hasonlóval, természetes a kudarc. De muszáj beszélnem vele, vagy bukom az ügyet. Így kihúzom magam, s láss csodát, épp ekkor találkozik a tekintetünk. Gyorsan változtatok mimikámon, bájosan kívánok, mindössze csak tátogva; egészséget. A küldetésem sikere, vagy bukása azon múlik, hogy Khaled hogyan reagál. Így, amikor látom, hogy szedelőzködni kezd és elindul az asztalom felé, megfeszítem belső vázam. Le sem veszem róla a tekintetem, újra Virginia leszek, a nő, akit megbűvölt töretlen odaadása és kedvessége, a nő, akit megmentett. - Boldoggá tenne. - intek a szabad székre mellettem, fészkelődve finoman. Úgy nézek rá, mint aki szintén meglepett, de boldog, olyan nagyon boldog. Azt hiheti jelenlétének szól, de én az ügyet ünneplem. - Én sem gondoltam, de legalább viszonozhatom valamiképpen a segítségét. - bökök állammal a fogyasztása felé, amit tervezek is állni. - Hogy van mindig? - érdeklődöm szelíd mosollyal, enyhén felhúzva orrom a másodperc töredékére. Milyen erős illatfelhő lengi körbe. A kérdéseit hallva gondolkodón elpillantok róla. Nem igazán vázoltam fel, mit mondok majd a férjemről. Mivel már nincs szükség gyanúsítottra - mert nem lettem elrabolva - a jelenléte, az említése is felesleges. Az én szívemnek meg csak fájó, sajgó pont. - Úgy tűnik, a legutóbbi durva eset után lelépett. - magyarázom. Fűszerezem minden hazugságom egy kevés igazsággal, mert attól hihető. Béna kém vagyok, ezt mindig tudtam. Bárki a csapatból ügyesebb lenne tőlem, de most nincs szükség rájuk. Nekem kell belopnom magát a szívébe, barátkoznom vele. - Egyszer majd jobb lesz. Nem akarok most rá gondolni, egy lánybúcsúról lógtam el. A túloldalon tombolnak a hölgyek, de a hangulat nekem még túl... Nos. - felszegett állal mosolygok rá, majd hátradőlök. - És ön? Egyedül van? - kíváncsian nézem őt. Valóban lánybúcsú zajlik odaát, de ez egyáltalán nem számít. Mert, ami igazán fontos az itt történik. Ha randevúja lesz, ismét elbukom az esélyemet. De vajon mit és hogyan kellene mondanom, hogy azt érezze akar még találkozni velem? Hogy akar barátságot kötni? S ami a legnehezebb, beavasson később a titkaiba... Bárcsak tudnám, hogyan bűvölhetem az ujjaim köré.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Nem igazán szeretem, ha a közelembe próbálnak férkőzni idegen emberek, de sajnos ez gyakrabban megtörténik, mint kellene. A kávézó nyugalmát - illetve az enyémet - is felkavarja egy pillanatra a kis üzenet, amit inkább próbálok figyelmen kívül hagyni, hiszen ezt a röpke fél órát közel sem arra akartam szánni, hogy egy ismeretlen emberrel folytassak felesleges társalgást. Tekintetem azonban nem egy idegenével akad össze, hanem egy egykori bajba jutott hölgyével, ki mintha most ki lenne virulva. - Szívesség? Egyáltalán nem vártam viszonzást. - bólintok melengetően, mikor helyet foglalok vele szemben. Az eset óta párszor eszembe jutott ugyan Valeria és a helyzete, hogy két ember hogyan juthat idáig, a szerelemtől a gyűlöletig... Aztán elengedtem bájos arcát az emlékeim mocsarába. - Épp a szokásos pihenőmet tartom. Itt jobban ki tud kapcsolni az agyam, mintha leülnék otthon fél órára a kanapéra. - felelek egy könnyed mosoly kíséretében, bár szavaim miértje még számomra is megfejtésre vár. Túlságosan sok információt ugyan nem árulok el, de talán nem is szükséges. - Talán rászánta magát a rendőrségre? - méregzöld szemeim nem szöknek el máshova, egyre csak őt figyelik, amik tapasztalataim alapján több embert képesek zavarba hozni. Már nem feltétlenül a lényem, hanem maga a megtörhetetlen figyelem. Szeretem feltérképezni a részleteket, mint például most is azt az apró tényt, hogy egy olyan tragédia után, mint ami nem olyan rég történt Valeriával, igazán kiegyensúlyozottnak tűnik. Ám ez a kósza gondolat amilyen gyorsan jött, olyan gyorsan illan is el, hiszen felülírja egy következő, miszerint mennyire mások vagyunk, s máshogy élünk meg egy adott szituációt. - Lánybúcsú? - pillantok magam mögé a kávézó ablakain át a túloldalra, ahol a fények és az emberek alapján pontosan egy olyan hely lehet, ahova én soha nem tenném be a lábaimat. - Nem az a stílusú nő, aki ilyen helyen jól érzi magát? - biccentek magam mögé a klubra utalva. Első pillantásra én is nehezen tudnám a fantáziámban Virginiát az tomboló tömegbe képzelni. - Igen, ilyenkor erre a fél órára elszakadok egy kicsit a munkából, aztán kikapcsolom az agyam. Ez a kókuszos kávé egyszerűen fenséges! Már ezekért az ízekért megéri eljönnöm ide néha. - ennek fényében pedig pár gyenge korty el is veszik ajkaimon túl. Bárhova utazom, szeretem mindenhol megízlelni a helyi kávékínálatot, bár ez az ételekre is értendő. Nem vagyok válogatós, szeretem megízlelni az új dolgokat. - Nem lesz belőle problémája, hogy elszökött a barátnőitől? - kérdem tőle azért a miheztartás végett, mielőtt újabb kérdésekbe merülnék el. - Az egészségi állapota mellesleg rendben van? Nem fázott meg túlságosan a merülés után? - próbálom egy mosollyal elvenni szavaimnak kellemetlen élét, hiszen nem szeretném borzalmas emlékekkel gyötörni, elvileg most ünnepelnie kellene. A kávézó csendjét váratlanul megzavarja a szemközti klubból kirobbanó kisebb tömeg, akik üvöltözése felriasztja az egész utcát. Kétlem azért, hogy ezek Virginiához tartoznak. - Ha egy búcsúról lenne szó, én jobban el tudnék képzelni egy kerti grillezést, sütögetést, vagy hasonló dolgokat. Bár meglehet, hogy kissé maradi a felfogásom. - a kávém immáron félig kiürült már, ami azt jelzi számomra, hogy pontosan negyed órám van vissza.
Összevont szemöldökkel bámulok rá egy darabig, mikor a kéz egy tukmáló, ingerült mozdulatot tesz és búcsút mond az üzenetemnek. Rideg nyugalommal kostatálom, hogy 'ennyi, itt véget ér a Virginia-hadművelet, nem csinálom tovább, képtelen vagyok beépülni', de a sors kegyes hozzám (vagy épp irtó kegyetlen, hogy folytatásra kényszerít) és az úriember mégis csak áldoz rám nem csak figyelméből, de társaságából egyaránt. A mimikái, a mozdulatai szakszerűek és kimértek, a hangjában nyoma sincs érezhető durvaságnak, vagy erőszknak és az egész ettől annyira kaotikus és groteszk érzéseket vált ki belőlem - kedvem lenne csak egyszerűen fegyvert rántani és behurcolni magammal. Tudom jól, hogy az ő jelensége a legveszélyesebb a szakmánkra nézve. Makulátlan, már szinte elhiteti veled, hogy ártatlan. - Igen, ezt a tudtomra adta aznap, de ha már így alakult, miért ne?! - utalok a meghívásra, amit módomban áll teljesíteni. Őszintének tűnik a mosolyom, talán az is, mert értékelem, hogy hálát nem várt el, noha úgy gondolom megilleti. A helyzetünktől függetlenül. Az emlékeimben az éjszakai fények kissé elmosták vonásait, most sem egészen természetes látásviszonyok között találkozunk, de azt az érzést kelti bennem, hogy hihetek neki, ártatlan. Ez pedig irritációt okoz hivatástudatomban. - Szóval törzsvendég. Én most járok itt először. - derűsen prüszkölöm a választ, majd az italomba kortyolok. Úgy fürkészem a környezetünket, mint egy kisgyerek az édességboltban, megjátszott érdeklődéssel. Valóban teljességgel hidegen hagy, a tökéletes ellentéte vagyok, szívesebben ücsörgök besüppedve a kanapém ölelésébe, egy takaróba bújva, jó könyv és halk zene társaságában, mint vadidegenek között. Nem kerüli el a figyelmem mérgező tekintete, mely egyébként igen csak zavarbaejtő egy nő számára - gondolom általában ez a trükkje -, ám mivel férjezett hölgyként nem eshetek célpontjául, úgy sejtem a megszokás uralkodik el rajta. Úgy döntök elkapom róla pillantásom, ahányszor az illem engedi. És persze, mert nem kerüli el a figyelmem, milyen jóképű, zavarbahoz a nézésével, erre pedig kevesen képesek. Érti a dolgát, úgy vélem. - Azóta nem láttam. Nem volt szükség rá. Lehet azt hiszi, meghaltam. - vállat rántok, mintha semmiség lenne. Valójában az igazság egy része ott pihen szavaim között. Tényleg nem láttam őt azóta az este óta, a mikor persze nem egyezik a hazugságommal. Az pedig, hogy meghaltam tudatnák vele hivatalos úton, úgy visszafelé is, hiszen a nevünk és - az általam nem hordott - karikáink összekötnek. Hagyom, hogy feltérképezze a helyet, ahol a nőbuli zajlik éppen. Lepillantok a poharamra, megmosolyogtat, hogy a kíváncsiság arra buzdítja, lesse meg. S míg ő a helyet, én őt kémlelhetem. Apró jelek, részletek után kutatnak szemeim, de mire picit közelebb hajolhatnék, már ismét felém fordul. Így kényszeres helyezkedést színlelek, s lábcserét követek el keresztbe hajtogatott végtagjaimon. - Nem igazán. - vallom be. Hihetetlen, hogy őszintén elárulok apró információ morzsákat magamról, mégha nem is fontosak és számára azonnal felejthetőek is, kissé bosszant, hogy képtelen vagyok végig szerepben maradni és másnak kiadni magam. Szörnyű, hogy épp nekem kell ezt a bonyolult és egyáltalán nem magamhoz illő feladatot végig vinnem. Ha tudom, hogy szükség lesz bájcsevelyre, barátkozásra és kapcsolat alakításra, nem ugrom a vízbe. Vagy mégis, de fel nem bukom a felszínre. - Jól teszi, mindenkinek szüksége van kikapcsolódásra. Most bánom, hogy megzavartam a nyugalmát. - vallom be, bár ez nem teljesen igaz. Sőt. Örülök, hogy sikerült magamhoz vonzani és társalgásba elegyednünk, a probléma az, hogy egy helyben toporgunk és ha nem sikerül előre lépni, elveszik az ügyet tőlem. Ezt pedig nem szeretném. - Még senki sem keresett. - vállat rántok lazán. A további kérdésein kissé elgondolkodom, mielőtt felelnék. Belevonni a férjem egy ilyen hazugságba, nem szerencsés. Már csak azért sem, mert nem akarom, hogy utána nyomozzon bárki is. Az érzéseimről pedig nem beszélek, így kissé felkavaró, hogy hazudnom kell róluk és mégsem. Ott van az igazság fűszerezése minden egyes mondatomban, ami vele kapcsolatos. - Picit! De pár nap alatt sikerült meggyógyulnom. Köszönöm, hogy kérdi. - engedek egy finom, mívelt mosolyt felé és hagyom elidőzni rajta a tekintetem. Nem szeretnék kínos, vagy idegesítő lenni, de a szituáció súlyától függetlenül, kedvesnek gondolom, hogy rákérdezett. Ha kivallatáson lennénk, biztosan nem mosolyogna így rám fordított helyzetben. A nőcsokor felé kapom a tekintetem, majd lefojtok egy nevetést a jókedvűk láttán. Az arcom csak később, a tekintetem fut előbb a szemben ülő férfi irányába. - Magam is maradinak vallom ilyen téren. Nem szeretem a nagy felhajtásokat. - felelem, majd lepillantok fogyóban lévő italainkra. Tudom jól, hogy nem fog órákig itt ücsörögni, ahogy azt is, hogy minden perc elteltével folyik ki a kezeim közül az ügyünk. Tehát nincs túl sok lehetőségem. Eszembe jut, hogy a korábbi helyszínre megyek és kémakcióba kezdek - mert elengedni az ügyeimet, tompítana a büszkeségemen. - Tudja, nem kerülte el a figyelmemet, hogy a pult mellett üldögélő hölgy azóta nézi, mióta ide ült hozzám. Ha esetleg társaságra lenne szüksége, úgy vélem... - kedvesen, már szinte bátorítóan próbálom felhívni a figyelmét. Nem akarok rosszat a nőnek, ha Khaled úgy dönt, elrabolja, majd követem őket és elcsípem. A magam malmára akarok dolgozni, hiszen nyilvánvaló, hogy lassan tőlem búcsúzni fog. Hogy máshogy buktathatnám le még az éjjel?!
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Nem feltétlenül keresem minden apró történésben a balsejtelmet, hiszen akkor teljesen biztosan felemésztene a paranoiám, s ilyen lelki fertőt nem engedhetek meg magamnak. Így is túlságosan sok mindent kell észben tartanom és kezelnem, s ha még az üldőzési mániám is árnyékot vetne ezekre a dolgokra... Akkor hamar az őrület hatására sodródnék. Ezért sem gondolom egy pillanatra sem, hogy Virgina mögött hátsó szándék lenne. S ha mégis, akkor mi van? Nem vagyok olyan, aki a titkait minden második embernek kikotyogja, így bízok önmagamban. Úgyis én vagyok az egyetlen személy, akibe teljes bizalmat táplálok, s a jelenlegi felfogásom szerint nem is létezik más e világon, akinek valaha kiteregetném a lapjaimat. - Talán nem is New York-i? Vagy csak ebben a negyedben nem annyira jártas? - érdeklődöm két korty közepette. Virginia érdekes hölgyemény, s egyre inkább ezt érzem róla, ahogy figyelem a vonásainak apró rezdüléseit. Egy olyan tragédia után, mint ami nemrég történt vele, igazán derült. Vagy csak jól elrejti az érzéseit? - Akkor mondhatjuk, hogy talán fellélegezhet, és végre elkezdhet élni egy normális életet. Kezdésnek jó is. - biccentek magam mögé a leánybúcsú irányába, aztán elnevetem magam halkan. Elvégre a barátnői ott vannak, ő pedig itt. - Vagy mégsem? - toldom hozzá előző mondatomhoz. Virginia első - illetve már második - pillantásra amúgy sem tűnik olyan komolytalan nőnek, aki ilyen szánalmas helyeken lelhetné meg a szórakozását. Hangos zene, kirívó tánc és ruhaköltemények, izzadt testek, drogmámoros pillantások és alkoholbűzös leheletek? Gyomorforgató, különösen egy nő részéről. - Egyáltalán nem zavarta meg a nyugalmam. Nem ragaszkodok keményen az ilyen percekhez, csak kihasználom a lehetőségeket. - vallom meg őszintén, s bár szeretem tartani magam a terveimhez, de ha a pihenésre szánt időmbe belecsúszik egy ilyen véletlen, nem szoktam bánni. Ha nem kívánom valaki társaságát, akkor lehetőséget sem hagyok az illetőnek. Virginiával való első találkozásunk pedig épp eléggé érdekes volt ahhoz, hogy most ne hagyjam őt figyelmen kívül. - Én sem szívesen láncolnám ide, mit szólnának a barátnői, ha meglátnák, hogy ahelyett, hogy velük töltené az időt, itt kávézik velem? - kérdem enyhe mosollyal, félrebiccentett fejjel. A legkevésbé sem érdekel, mit szólnának számomra teljesen idegen nők, akik láthatóan képtelenek megadni azt a szórakozást, melyre Virginia vágyna. - Akkor csak kedvességből fogadta el a meghívást részükről? - utalok ismét a társaságára, akikkel érkezett. Nekem azonban fogyatkozik a kávém, s a következő percben az utolsó korty is eltűnik a pohár aljáról. Intek is a pincér irányába, hogy fizetnék, hiszen illetlen lenne tőlem, ha ezt a hölgyeményre hagynám. Kinek következő szavai annyira meglepnek, hogy még a levegő is belém szorul egy pillanatra, de kavargó, rosszalló gondolataim szerencsére nem telepednek vonásaimra. - Az Ön társasága kielégítő volt, köszönöm. Közel sem vágyom ezekben a percekben idegen hölgyek figyelmére. - olyannyira érdektelen számomra az említett nő, hogy még a kíváncsiságomat sem perzseli fel, ezért még az irányába sem nézek, hogy kiről lehet szó. Egyszerűen csak nem érdekel. Amint megérkezik a pincér, s esetleg Virginia szeretne fizetni, én határozottan elutasítom, s én egyenlítek a számlán. - Vigyázzon magára, hölgyem. Az éj sötét, és tele van iszonyattal. - jegyzem meg egy sejtelmes mosoly kíséretében, majd gondosan összepakolom középre az üres poharat, a szalvétát pedig összehajtott állapotban helyezem a mellettünk levő kuka mélyére. - További jó szórakozást, Virginia. - biccentek a hölgyemény irányába, majd betolom magam után a széket, kilépek az ajtón, s elveszek New York városának esti nyüzsgő világában. Ekkor még nem is sejtem, hogy most sem utoljára láttam ezt a nőszemélyt...
Elgondolkodom rajta, hogy felborítom az asztalt és véget vetek ennek a nevetséges színjátéknak - végül a megfontoltság előszele huzatot csinál a fejemben, és elsöpri ezeket a vad gondolatokat. Valós fájdalmat érzek az arcomon, miközben mosolygást színlelek, ahogy nézem őt. Kedvem lenne a combomra rögzített fegyvert előrántani, a halántékához préselni és követelni, hogy jöjjön velem, most rögtön. Ennek az egész elképzelt hősies pillanatnak azonban nem sok sikere lenne. Kiábrándító, milyen tehetetlen minden bűnüldözőszerv, ha valaki olyan levédett, mint Khaled Al Nassar. - Két éve költöztem ide, mármint New Yorkba. A férjemmel persze. De ezt a negyedet nem igazán ismertem meg. Otthonülő vagyok. - ha jól akarsz hazudni, csempész bele igazságot is. Én megtettem. Tényleg két éve költöztem ide, de a férjem nélkül. És tényleg nem ismerem ezt a negyedet, otthonülő vagyok, ha módom és lehetőségem van rá. Vagy dolgozom. Legutóbbi tölti ki a mindennapjaimat leginkább. Ha otthon ülök a négy fal között, arra gondolok, aki a karikagyűrűm párját hordja. Ha hordja még egyáltalán... - Eléggé elcseszett kezdés, ha engem kérdez. Most is itt ülök, magányosan. - bocsánatkérően intek felé, hiszen most éppen itt van velem, de ha a nagy újrakezdésről beszélgetünk akkor legyünk pontosak. Tudom, hogy ezt a részét át kellene emelnem a valóságba, és foglalkoznom vele, hogy valóban megtegyem, újrakezdjem ezt az egész élet nevű játékot, de olyan nagy baj, ha hagyom, hogy csak sodorjon magával az ár?! Kissé idegesítő, hogy éppen ezzel az emberrel történő beszélgetésből merítkezem a jövőm kapcsán. - Azt hiszem, nem. Ez nem lesz forrása az újrakezdésnek. - billentek fejemmel az alkoholgőzös női csokorra. Nem tartom jó ötletnek egyébként sem, ami mulatságos, hiszen Virginianak nem kellene Jennifernek lennie. Még csak hasonlítania sem. Erre céloztam heves gesztikulálással az irodában, mikor arra kértek, próbáljak meg közel kerülni hozzá. - Jól teszi. - nem hiszem, hogy szüksége van megerősítésre, vagy dicséretre, és bár minden porcikám tiltakozik, tényleg tetszik, hogy él a lehetőségekkel. Mosolyogva fordítom el a tekintetem róla, hogy körbenézzek. Ez persze csak pótcselekvés, hiszen mindvégig azon gondolkodom, hogy a francba vegyem rá, hogy elraboljon végre?! - Tényleg nem találja ki? Megenné őket az irigység, és azonnal magukkal rángatnák. Éppen emiatt jobb, ha nem látják meg velem. - elnevetem magam, ezúttal őszintén. A férfi eszébe sem jutott, hogy nem azzal foglalkoznának, hogy én miért nem velük vagyok, hanem azzal, hogy ő miért nincs ott, ha már ismerős?! Mulatságos. Habár a nevetésem végére érve, enyhén zavart érzek, hiszen végső soron bevallottam, hogy jóképűnek tartom, mindenki ízlésének megfelelőnek. Miért olyan nehéz ez? Rendezem arcizmaim és inkább italom utolsó cseppjeibe fulladok. - Régi ismerős, nem mondhattam nemet. - prüszkölöm a választ. És akkor már int is a pincérnek. Előveszem a tárcám, hogy rendezzem, de szigorúan elutasítja. Elgondolkodom rajta, hogy ha valódi kihallgatáson leszünk, meglepem egy irodai kávéval, hogy viszonozzam. Ez a gondolat megmosolyogtat. Kissé elnyílnak ajkaim, mikor elutasítja egy nő társaságát, olyannyira, hogy még csak a figyelmét sem szenteli neki. Lehetséges, hogy van valakije? Vagy más beállítottságú és teljesen felesleg volt minden eddigi teperésem?! Ez a tervem is végül a szemetesben landol. Szörnyen ingerel a tudat, hogy el fogom veszíteni az ügyet. Talán máshol kellene megpróbálnom. Újabb szabályszegés? Végső soron már csak az van a nevem alatt. Követnem kell. - Bocsásson meg, nem akartam tapintatlan lenni. És köszönöm! - a társaságot, az italt, és hogy megint hülyét csinálhattam magamból. Mindezt egy bájos mosoly kíséretében, a hátam mögött kollégákkal, akiknek egy része valószínűleg jól mulat rajtam, egy másik része pedig a fejét fogja, hogyan szurhatom el újra és újra. Némán, szinte megdermedten figyelem, ahogy szedelőszködik. Iszonyat? Kissé morbid humor, ha valaki tudja, hogy mit rejteget valójában. - Szép estét! - szólok utána, de tudom, hogy nem lesz az. Egyikünknek legalábbis biztosan nem. A tekintetemmel végig követem, ahogy elhagyja a helyet, és még utána is várok kicsit. - Követem. - szólok bele a fülesbe, és már hagyom is ott a helyet, hogy utána eredjek.
*
Eltelik valamivel több, mint egy óra. A telefonom szüntelen csörög, de nem veszem fel. Ha már felelnem kell, azért feleljek, hogy elkaptam. Az autóban ücsörögve várakozom, nem is tudom pontosan hol. Addig sikerül átöltöznöm, s mikor újra felbukkan, csak akkor keveredek mögé. Elég bajos környék, nyilvánvalóan rejteget errefelé valamit. Tisztán látom, pedig félhomály ül erre a szakaszra. Egy civil számára kifejezetten ijesztő is lehetne ez az utca, és hirtelen én is elfelejtek levegőt venni, amikor az egyik szemetes konténer mögül kiugrik valaki, nem csak, hogy megüssön, de a fegyverem is elvegye. Nevezhetjük váratlan fordulatnak. - Khaled! Ajándékot hoztam! - ordítja a fülembe, miközben vadul rángat az irányba, amerre magam is sejtettem a férfit. Egyik kezével lefogja az enyémeket, másikkal a torkomnak szorít valami hűvös rémületet, gondolom kést. Némán zihálok levegőért, úgy sejtem, hogy az előbbi ütése elkapta az egyik bordámat. De perpillanat ez a legkisebb bajom...
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
- Nem tudnának magukkal rángatni. - legyintek határozottan balommal. Nem úgy működök, mint az emberek nyomós része, akiknek elég egy erőteljes noszogatás, s már meg is változtatják a véleményüket. Ha én azt mondom, hogy nem, akkor az bizony nem is marad, így nem félek attól, hogy egy ostoba alkoholbűzös szórakozóhelyen kötök ki. Ehelyett követem a terveimet, s egy egyórás kitérő után végre a kocsim irányába lépkedhetek. Kezeim zsebre csúsztatva, lábaim pedig komótosan és kényelmesen tapodják a szűk kis utca nedves köveit. Néhol sűrű gőz csap ki a szellőzőkön, mely felzavarja a közelben pihenő patkánycsaládokat, melyek mit sem törődve velem, elrohannak a lábaim előtt. Már épp azon töprengek, hogy milyen teendőim vannak még a laboratóriumban, mikor is meghallom magam mögül a nevem... Ezt nem hiszem el! Az ég felé fordítom a fejem, s lehunyom a szemeimet egy pillanatra, mielőtt megfordulnék. Hogy nem lehet már békén hagyni?! Mégis mikor szembe kerülök az illetővel, arcomra őszintén kiül a meglepettség pár másodperc erejéig, amit nagyon hamar visszahúzok a vonásaimról, s újra az a megszokott, hűvös ábrázat néz velük farkasszemet. - Ajándékot? Nincs szükségem ajándékokra. - kérdezek vissza tudatlanul, s válaszolok hűvösen. - Ez itt nem az, akinek kiadja magát! - feleli haragosan és izgatottan, szinte még a szájából is fröcsög az izgalom. - Az FBI-nak dolgozik, és azért küldték, hogy utánad nyomozzon, és hogy a közeledbe férkőzzön, és hogy meg tudjon mindent az emberkísérleteidről és azokról, akiket fogva tartasz a laborodban! - édesistenem gyere le... Szánakozó sóhajjal dörgölöm meg szemeimet. Tényleg ezt így kimondta hangosan? Ha Virginia valóban nem az, akinek mondja magát, akkor ez az alak konkrétan most teregetett ki mindent. Ostoba! - És Önben egyáltalán kit tisztelhetek? Nem láttam még az arcát. - soha. A fotorealisztikus memóriámnak köszönhetően emlékeznék rá. - Peter! Peter Alvarez, és neked akarok dolgozni! Látod, itt a bizonyíték, hogy hűséges vagyok! Kérlek! Könyörgök, Khaled, hadd dolgozzak neked! - ez most több ponton is bukik. Egyrészt, rühellem, ha idegenek Khalednek szólítanak és nem adják meg a kellő tiszteletet, főleg azok, akik nekem akarnak dolgozni. Dr. Al Nassar... A másik pedig, hogy majd én tudom, kit fogok alkalmazni. S ez az alak bizony nem lesz köztük. Az arca mégis különös fintorba fordul. Félelmet vélnék felfedezni? - Könyörgök! Muszáj eltűnnöm egy kis időre, és te el tudnál bújtatni, azt mondták, hogy menedéket tudsz adni a laborodban, mint a többieknek! Itt a hűségem bizonyítéka! - löki meg erősen Virginiát, de a kést még mindig a torkánál tartja. Úgy érzem, eléggé nagy patthelyzetbe kerültünk. - Nemrég szöktem meg abból a városból, és mindenhol azokat az alakokat látom onnan, egyszerűen megőrülök! Vissza fognak vinni! - feleli kétségbeesetten. - Milyen városból? - kérdem nyugodtan. - Hát... Nem tudom a nevét, de borzalmas hely! A Disznókirály... A Fekete Dália... - inkább legyintek, hogy hallgasson. Meglepettségem azonban most nem ül ki az arcomra. Pedig kiülhetne... E két nevet nagyon is jól ismerem, és most már erről a rejtett kisvárosról is van fogalmam. Nem sok ugyan, de tudom miről beszél. Ez azonban már mellékes, nem érdekel. - Köszönöm az ajándékot. Megtisztelő. Ilyen hűséges embereket várok magamhoz. - szavaim és arcjátékom mégis nagyon különbözik, hiszen vonásaimra az erőteljes undor ül ki, ami neki talán nem tűnik fel, hiszen millió érzés tombol benne, de Virginiának talán igen. - Jöjjön velem. - intek az irányukba, mire a hölgyeményt elkezdi tolni maga előtt utánam. Feltárom a kocsimat előttük, s bevágódnak hamar a hátsó ülésbe. - Köszönöm, Khaled, annyira köszönöm! - és elkezd zokogni, én pedig csak némán intek. Sajnos a történet nem lesz ennyire szép. Ha rajtam múlik, csendben vezetem végig az utat, egyáltalán nem vagyok beszélgetős hangulatomban. A laboratóriumhoz érve kiszállok, miután begurultunk a kapun, s nekik is intek, hogy jöjjenek. Négy őr jelenik meg egyből előttünk, kik felé egy apró kézjelet mutatok, mire hirtelen rohanják le Virginiát és az alakot is, utóbbinak esélye sincs reagálni. - Most ez mi?! - üvölti, de bekötik a száját. Ha a hölgyemény hangoskodik, ő is így fog járni. Bemegyünk az épületbe, ami ilyenkor már csendes, s leliftezünk az alsóbb szintekre, azon belül egy nagyobb, majdnem üres szobába, melynek szélein csupán pár szekrény és pult pihen. Középen pedig két szék, egymással szembe fordítva. Ezekre ültetik le kettejüket, s kezeiket és lábaikat is jól odaláncolják. Ezt követően intek az őröknek, akik távoznak. Lassú, komótos léptekkel sétálok Peter mögé, s megveregetem a vállát. Aztán tenyereim a fejére csúsznak, s egy hangos reccsenés jelzi, hogy kitörtem a nyakát. Méregzöld tekintetem közben végig Virginián pihen. - Hölgyem, úgy hiszem, hogy most már magácska is kifejthetné a részleteket. - felelem békésen, bár nálam sosem lehet tudni, hogy ez a melengető hangnem mit is takar el pontosan. Mégis mosolygom felé, s egyelőre nincs szándékomban őt bántani. Nem vagyok gyilkos egyáltalán. Peter túl sokat engedett magának, s túl ostobán viselkedett. Egy porszem volt, aki akadályozta volna a kutatásaimat, így feláldoztam a cél érdekében, a fejlődés oltárán. Ez pedig nem számít gyilkosságnak...
Nem csak a szilárd - mindig, minden helyzetben kitartó - bátorságom zsugorodik össze a torkomon érzett hűvös fegyver miatt, hanem ami még rosszabb, a higgadtságom is elpárolog. Pont, mint a levegőn felejtett tiszta alkohol. Mellényben és háttérrel az árnyékomban (melyek jelen helyzetben hiánycikkek) könnyű rossz döntéseket hozni, az ilyen szituációk során azonban mindig emlékeztet rá a hivatásom; apró vagy és halandó. Az a jelvény nem garantál bónusz életet, sem védelmet. Ami azt illeti, rég nem éreztem már magam ennyire törékenynek. A napját pontosan tudom. Nosztalgikus karmaival megragad és szorongatja belőlem a szuszt is. Fel vagyok készülve a túsz drámákra, a közelharcokra is. Erre a váratlan fordulatra azonban nem voltam. És ez az érzés rohadtul megijeszt. Ijedtemben elfelejtek bármiféle mozdulatot tenni, hogy gyönge próbálkozásképpen kijussak a szorításából - melyért utólag hálát érzek magam lusta, lassú neuronjai iránt, hiszen ha elmozdulok, talán a szemben lévő dönt úgy, hogy apró fémgolyóval festi tovább sérült vázamat. Ezt a fajta bénultságot részben a tüdőmbe mért ütés okozza, részben pedig a félelem. Szabad-e így éreznem? Nem. Egyetlen hang sem hagyja el a számat. Nem tagadok, nem kiabálok, nem beszélek bele a kettejük találkozásába. Dr. Nassar kicsit lekezelően válaszolgat ebből leszűröm, ez a valaki - aki fogva tart és fegyvertelenített - közelében sincs. A kicsit leereszkedő hangulat végül átfordul, bennem még sem kelt megnyugvást, hogy elfogadja a férfi társaságát. Ha engem kérdezne (és a szimatom általában nem csal), nem egy megbízható emberre tesz szert. Vagy csak én észlelem most másképpen? Lehetséges, hogy afféle kegyes jótevő és befogadó a sötétségben? Csak az én képzeletemben kísérte volna most egy képzeletbeli fejlövés a tiszteletlen, tolakodó beszédért? Ami számomra érdekesebb, hogy elhangzanak szavak, nevek; A Disznókirály... A Fekete Dália... ~ melyek fontosak. Esélyem sincs tiltakozni, hiszen újabb ütést mér oldalamra, amikor az autó felé rángat. Továbbra sem adok hangot. Kétségbe vagyok esve, még szép. Sem hátvédelem, sem jó esély. De csak magamat okolhatom, én másztam nyakig bele. Egy pillanatra sem nézek az oldalamon ülőre, de Khaled felé sem. Egy tébolyult elmének bőven elegendő egy pillantás ahhoz, hogy úgy érezze a vadászat véget ért, ölnie kell. - Agh. - megrezzenek, ahogy -eddig- ismeretlen, durvább kezek ragadnak magukhoz a kiszállást követően. A korábbinak nem volt ennyire zömök, erős fogása. Nem kiabálok, csendben figyelem, ahogy betömik a száját a velem együtt érkezőnek, de mire fel fogom, hogy mi történik, már egy székhez kötözve ücsörgök. A húsomba szúr a kötelek szálas - valószínűleg sűrűn használt - anyaga. Hozzá vagyok szokva az adrenalin káros mellékhatásaihoz, ahogy a holttestek, lövések sem riasztanak már meg. Gyilkosok után szaladgálok minden nap, de bevallom, ahogy megcsillan a férfi szemében a rettenetes elszántság, hogy darabjaimra szedjen szét, megrémít. Eszembe juttatja a szőke bájgúnárt és annak sztoikus, mindig kimért hangját. Semmi értelme rá gondolnom egy ilyen szituációban, de abban segít a szellemjárása fejemben, hogy végre erőt vegyek magamon és körbe nézzek a szobában. - Elég részletesen leleplezett az úr. - szándékosan nem ejtem le a holttestére a tekintetem. Annak rángatozó végtagjai és a fenn akadt tekintete megkavarná az egyébként üres gyomrom tartalmát. Helyette próbálok, tényleg próbálok erős és látszólag töretlen maradni. Amikor elszántam magam, hogy bejutok, nem úgy értettem, hogy megkötözve és fegyvertelenül leszek, kiszolgáltatva, mint egy elkábított vad. Egyenlő esélyekre gondoltam. - A nevem Jennifer Adler, tényleg kémkedtem maga után. - ha az én nyakamat is ki akarja törni, vagy más durva módszerrel vetne véget ennek a számára biztosan kellemetlen ingerlésnek a rideg ténykedései közepette, mely jelen esetben én volnék, úgy sincs értelme hazudnom. Ha akarja, két mozdulat és keze rátalál a jelvényemre is. - Megkínozhat, kivághatja a szerveimet, igazából bármit megtehet, Ön uralja a helyzetet. Hiszen látja, fegyvertelen vagyok és tulajdonképpen semmi esélyem nincs. Ha valami csoda folytán kiszabadulnának a kezeim, még akkor sem lenne erőm átrágni magam azon a tesztoszteronfelhőn, ami odakinn van. Ön is tisztában van vele, hogy nem fogják magára rúgni az ajtót a társaim és én is tudom, hogy nem fog elengedni. Talán csak tegye a dolgát. - nedvesítek torkomon, mert bár nagyon hősies beszédnek hangzik, egyáltalán nem a heroikus kisugárzásra törekszem. Ezek egy legyőzött ember szavai, aki nem akar -talán- az utolsó perceiben ostobának tűnni. - Ön az a típus, aki teljesíti egy haldokló kívánságát? - kérdem csendesen. - Tudja, hogy hol van a Fekete Dália? - elég régóta lezáratlan ügy. Nem mintha lenne bármi értelme annak, hogy éppen erről akarok vele beszélgetni, mielőtt az én nyakam is ketté törné, de igenis van bennem egy dacoló kislány, aki az esti mese befejezését kívánja megtudni. Hacsak ezzel a tudattal végezném, legalább lett volna értelme lejönnöm. Lehet a halálnak értelme?
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Elszomorító, hogy a csendesen folydogáló patakot olykor mindig fel kell zavarnia egy kósza, szánalmas viharnak. Az én belső köröm nagyon tömör, s ott kevés embert alkalmazok csupán, az sem úgy működik, hogy megtalál egy nyomorult ember, követelőzik, s olyat tesz, amit én nem kértem tőle. Erre tessék... Megint ilyen ostobaságokkal kell foglalkoznom, ami csak elveszi az értékes időmet. Hogy én védjem meg ezt az alakot? Én nyújtsak menedéket? Tudtommal nem szeretetszolgálatot üzemeltetek, így nem is teljesen értem hirtelen ezt az egészet, azt pedig főleg nem, hogy mégis honnan tud rólam ilyen értékes információkat. Ám ez már nem számít. A sírba viszi magával, hiszen a reccsenés után örökre benne ragad a szó. Nem sokkal ezután ketten törnek ránk, s némán végzik el a dolgukat. Peter teste a székkel együtt eltűnik, nekem pedig hoznak egy fehér, tömör tölgyből készültet, amire lehelyezem magam a hölgyeménnyel szemben. - Sajnálatos módon igen. Arra törekszem mindig, hogy ne érjenek ilyen váratlan meglepetések, de hát látja, az élet kiszámíthatatlan. - a zaklatottság messze elkerül, s ezt a vonásaim is jól tükrözik. Tényleg nem vagyok ideges, a probléma forrása megszüntetve, a többin pedig gondolkodok akkor, ha megérkeznek. Az egyik például már itt is van. - Nem vagyok paranoiás, így nem gondoltam mindenféle rosszat a találkozásaink mögé. Furcsa volt egy cseppet, hogy a kikötőben történtek után a kávézóban futottunk össze, de ennyi. Viszont ha már így alakult kettőnk sorsa, meg kell jegyeznem, hogy igazán jól alakított. Teljes mértékben elhittem, hogy egy bajba jutott hölgy volt a vízben. - engem is meg lehet vezetni természetesen, ami most Jennifernek sikerült is. Elismerően bólintok felé, mintha egy közös vacsorán vennénk részt könnyed beszélgetés közepette, nem pedig egy laboratórium mélyén lekötözve. - Miért gondolja, hogy bántani szeretném? - biccentem oldalra a fejem kérdőn. - Egyáltalán nem áll szándékomban, jobban szeretném, ha inkább meg tudnánk beszélni a dolgokat. Az úriember, akivel találkozott, sajnos már nem mondhatja ezt el magáról, de talán megértheti, hogy túlságosan nagy kockázatot jelentett. Ön talán nem. Főleg, ha tényleg a hivatalos szerveknek dolgozik, akkor biztosan keresni fogják, ha eltüntetem hosszabb időre. Kinek hiányozna ez? - válaszom talán meglepő lehet. - A körülmények miatt is az elnézését kell kérnem, hiszen amíg nem jutunk előrébb, addig Ön is kockázatot jelent. - végső esetben természetesen ő is ugyanúgy végzi, mint Peter. Ám ezt nagyon szeretném elkerülni, hiszen még mindig nem tartom magam gyilkosnak. - Egy haldokló kívánságát talán teljesíteném, ha bizonyos keretek között marad, de Ön nem haldoklik. Vagy talán tévednék? - mosolyodom el. - Tudom, hogy hol van, és ismerem is. Még régebben szereltem fel egy művégtagot egy jó ismerősének, vagy rokonának, nem tudom sajnos, ezt titokban tartották. Kísérettel érkezett az illető, s nekem is ott kellett lennem, mikor visszavitték. Miért kérdezi? - ekkor váratlanul felállok, s az egyik oldalsó szekrényből előhúzok egy fémből készült nyakörvet, melyet ezután Jennifer nyakára pattintok. Nem fogja tudni leszedni magáról. - Óvintézkedés, hölgyem, ha esetleg meggondolatlan tettre készülne, akkor súlyos áramütést fog elszenvedni. Remélem, erre nem fog sor kerülni. - ezután lehajolok, s minden végtagjáról feloldom a béklyót. - Így mindjárt jobb, frusztrált már ez a helyzet. Jöjjön, kérem, kellemes környezetben beszélgessünk tovább. - intek felé, s ha velem tart, akkor folyosókon, ajtókon haladunk át, ahol mindenre a fehér a minimál stílus a jellemző. Lassacskán elérkezünk egy tárgyalóba, ahol már több a bútor és a dísz, de még ez is ridegnek tűnhet Jennifer számára. A letisztultság sokszor ijesztő. - Kér egy italt? - bárhogy is döntsön, magamnak löttyintek pár korty gint, amibe szórok pár jégkockát. Ugyanezt nyújtom át a hölgyeménynek is, ha kér. - Tehát... Mit szeretne tudni pontosan? A Fekete Dália miatt kémkedett utánam? Mert az elmondottakon kívül túl sok mindent nem tudok. - kezdek bele az újabb körbe.
Világosan körvonalazódik a szerepem ebben a jelenetben: a szánalomra méltó, gyönge, nehezen elviselhető nyomozónő, akihez türelmesnek kell lennie, mert nem teheti el láb alól csak úgy, mint egy civil személyt. Dr. Nassar sosem bántott, sem szóval, sem tettekkel pedig olyan sok esélyt kínáltam fel: én alakítottam így. Most egyszerre mégis, a szervezetünk által alkotott kép róla, úgy érzem nem passzol. Szeretném megérteni. És ahogy végül helyet foglal szemben velem, fel veszem a bátorságot és a szemkontaktust is elviselem, fogadom vádló, csalódott tekintetét - ha szolgálna vele. - Gondolom megérti, hogy a munkámat végeztem. - teszem hozzá egyből tisztán és érthetően. Tudom, hogy már nem vagyok kegyelt, a legkevésbé kedvelt ember az életében, de azt is, hogy megérti. Nevetséges. Miért kellene magyarázkodnom neki? Nem vagyok bűnöző, sem kisgyerek, vagy hozzá bármiféle módon kötődő személy. Ennek ellenére mégis a védelmemre kelek, miközben a környezetünk is tudtomra adja, értelmetlen gesztus. - Szörnyű alakítás volt, a kezdetektől. Nem szoktam beépülni, mert alkalmatlan vagyok rá. Rosszul hazudok, ezért itt-ott igazságot csempésztem a beszélgetéseinkbe, mindössze ennyi volt a trükköm. De látja, végül kudarcot vallottam, mert jobban alakított nálam. - rám szegezi a tekintetét, melynek a spanyol inkvizíció is sírva könyörögne a titkaiért. A kettőnk közti tér ilyen drámai lecsökkenése azonnal vészjelzést küld minden idegsejtemnek. Tudom, mi következik. Azt hittem, hogy tudom. A szavaival rám cáfol, én pedig bizonytalanná leszek miatta. Kérdőn fürkészem, végig hallgatva őt csendes izgalommal. - Nem szeretne? - vágok bele, mikor szünetre lelek a szavai között. - Elhozottnem is tudom pontosan hová. Tehát elraboltak, megkötözött, meggyilkolt egy embert előttem. Ugyan milyen alternatíva áll módunkban ahol én is életben maradok és maga is szabadon garázdálkodhat tovább? - kezd teljesen összezavarni. Talán egyelőre nem akar bántani. Talán későbbre tartogatja. Ez is egyfajta kínzás? Elhiteti az áldozatokkal, hogy van mentsvár? Összeszorul a tüdőm, ahogy minden szóért, minden egyes hangért külön megküzdve kipréselem: - Alkudozni szeretne a hallgatásomért? - kissé sértve érzem magam. Az ismeretségünk és a további részletek tudatában úgy véli, van olyan opció, hogy velem alkut kössön? Talán el kellene kérnem a fegyverét és a saját számba elsütni, hogy valóban bizonyítsam, nincs erre lehetőség. - Nem vagyok biztos benne, hogy értem Önt. - a szavak jelentését igen, de amit magukkal hordoznak a legkevésbé sem. Kérdőn nézek fel rá, tanácstalanul és fáradtan. A lelkesedésemet az információ-halmaz éleszti fel hamvaiból, olyan érzésem támad, van annak értelme, hogy itt vagyok és még lélegzem. - Évek óta üldözöm. Nem sikerült elkapnom... Nem tudom miért fontos ez most, csak tudni akartam, hogy tudja-e. - megrázom a fejem sürgetőn. Én sem tudom pontosan mit próbálok meg elérni. Az viszont, ahogyan visszafordul a szekrénytől, baljós. S alapozott is a rosszallásom, nem telik el sok idő és nyakörvet kapok tőle. Zavartan, talán zavarban is érzem magam tőle - nem vagyok háziállat. - Szükségtelen felhívnia rá a figyelmem, hogy ne próbálkozzak ostobaságokkal. Az ön háza, az ön szabályai. - mozdulatlanul figyelem, hogyan bontja le rólam a kötést. Engedek egy sóhajt, ahogy megmasszírozom a csuklóimat. Végül pedig felegyenesedem, és követem. Felüdülés elhagyni a szobát, ahol pár perce még hárman voltunk. Megjátszott nyugalommal követem, miközben -érthető okokból - végletekben gondolkodom. A tiszta fehér, ami körül vesz bennünket ijesztő a számomra. Túlságosan letisztult. Mit kompenzálhat vele? - Valami erőset. - felelem, ahogy leválva tőle körbe sétálok a szobában, alaposabban szemügyre véve a helyet, ahová hozott magával. A következő lépésem éppen beleütközne - elnézelődöm - de a kínált italba koccanok, nem belé. Aprót bólintok, elfogadom. Pótcselekvésbe fogok, kortyolom az italt. Tehát nem tudja, hogy pontosan mi után nyomozva kerültem a közelébe - ezt pedig még kihasználhatom a menekülés reményével. - El kell kapnom. - kissé rekedtes lesz a hangom a jégtől, miközben beszélek hozzá, előtte állva. - De azt tudja, hogy hol van, azt mondta. - mutatok rá a korábbi szavaira. - Van rá mód, hogy elmondja? - lejjebb engedem a poharam magunk között. A mozdulataim módszeresek és kimértek.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Nagyon nincs ínyemre az ilyen teljesen felesleges közjáték, de mivel egyáltalán nem tiszta a cég, s olyan dolgokkal foglalkozunk, amik mélyen belenyúlnak az alvilág mocskaiba, így sajnos elkerülhetetlen, hogy olykor ne bukkanjanak fel olyan emberek, mint a kihűlő testű barátunk, aki hamarosan el lesz égetve, s mint Virginia. Azaz Jennifer. - Teljes mértékben megértem. - nincs gúny a hangomban, őszintén bólintok. Ha az embernek nem átlagos a munkája, akkor bizony könnyen szerezhet ellenségeket, s milliószor kell hazudnia. Pont én ítéljek el másokat? - Én egyáltalán nem mondanám szörnyűnek, nagyon jól alakította a bajba jutott hölgyeményt. Annyi volt csupán szokatlan a számomra, hogy mikor együtt kávéztunk, nem láttam Önben, hogy megtörték volna az események. Először inkább azt gondoltam, hogy annyi kudarc és fájdalom érte már, hogy könnyen rejti el az érzéseit. És igazából a gondolat ennél meg is állt, úgyhogy ne írja le magát, engem sikerült megvezetnie. - miért hazudjak? Valóban sikerült, de talán erre közrejátszott az is, hogy nincs üldözési mániám, s nem látom mindenkiben azt, hogy engem akarna. - Ezt mondja meg inkább Ön, milyen alternatívák lehetnek. Nem tartom magam gyilkosnak, ezért sem az az elsődleges, hogy Ön meghaljon, de Peter barátunknak köszönhetően Ön is ebbe a helyzetbe kényszerült, Jennifer. És én inkább úgy fogalmaznék, hogy Ön alkudozzon az életéért. - ha nincs más megoldás, akkor természetesen ő is az égetőben fogja végezni hamarosan, hogy porai összekeveredjenek a többi szerencsétlenével. Ez azonban túlságosan egyszerű lenne, s túl sok felesleges feszültséget hozna magával, ha egy ilyen ügynököt eltüntetnék. - Örülök, hogy ezzel egyetértünk. - elengedem őt, majd kulturáltabb környezetbe vezetem, az egyik tárgyalóba. Már kényelmetlen volt az a helyzet, nem szeretek komoly beszélgetéseket folytatni úgy másokkal, hogy teljes mértékben le vannak láncolva. Még a szavak sem gurulnak így olyan könnyedén. Az ital viszont annál inkább, így Jennifer számára is átnyújtok egy kisebb kristálypoharat, minőségi ginnel az alján s pár jégkockával. Miért verném láncra, s hagynám, hogy belefulladjon a saját ürülékébe? Az egyáltalán nem az én stílusom. Az alanyaim is megkapnak mindent, amire szükségük van. - Természetesen van rá mód. - sejtelmes mosolyom a pohár mögött arról árulkodik, hogy egy remek terv van alakulóban a fejemben. Tudtam én, hogy felesleges egyből megválni tőle. - Elmondani nem fogom, mert annak semmi értelme nem lenne. Viszont megmutathatom. Cserébe pedig Ön lezáratja az aktámat. Mivel Peter amúgy is kitálalt Önnek, így úgy sejtem, hogy a cégem miatt küldték utánam. Nem Ön lenne az első. - kiiszom a gin felét, s határozottan fordulok Jennifer irányába. - Ha segítek megtalálni, Ön lezárja az ügyem. És természetesen életben marad. A Fekete Dáliánál én sokkal kisebb hal vagyok, és sokkal tisztább. Nekem nem célom az őrült öldöklés, nem ilyesmiben lelem az örömömet. Én csak egy új világot szeretnék, és erre törekedek. Ennyi az egész. Mit gondol, megéri ez Önnek? - ha igen, abban az esetben a holnapi napon már indulhatnánk is, ha meg tudunk egyezni.
Önkénytelenül elmosolyodom. A helyzetünk megköveteli, hogy képes legyek hidegvérrel gondolkodni és uralkodni magamon - ha akarja, már véget is ért az életem. Természetesen tiltakoznék ellene minden porcikámmal, mert élni szeretnék, de csapdában vagyok. Ebben a pillanatban, ahogy felém tekint már tökéletes bizonyossággal tudom, hogy elvesztem. Hogy a terveim, szándékaim, minden - mit sem számít. Minden történet végére pont kerül egyszer. Az enyémre talán hamarabb is, mint hittem. Szeretnék ebben tévedni, töröm a fejem, hogyan oldjam meg... - Köszönöm, vehetem bóknak? - erőszakos mosoly ül ki ajkaimra, noha a kérdésem is inkább csak csípkelődés - tudatában a tehetségtelenségemnek,- és talán a választól függetlenül is annak veszem. Vehetem, igaz? - Nem a közjáték része. Én egyébként sem mutatok kifelé érzelmeket, nincs szükség rájuk. Ön mutat? - érdeklődöm. A szerep kedvéért persze tudom, hogy bonthattam volna a pajzson és jobban beleélhettem volna magam a meggyötört feleség képébe, de ekkora színészi játékkal, hozzáértéssel nem áldottak meg. Alkudozzak az életemért? Elgondolkodtat, emiatt nem is rögtön felelek. Próbálom elhinni, hogy nem fog megölni, nem tudok eleget, vagy éppen csak eleget, bizonyítékom nincs. A szavam áll az ő szava ellen, tényleg fegyvertelen vagyok. Minden rendben lesz, egy ilyen helyzetben mantrázni nem több egy lassú öngyilkosságnál. Mégis megacélozom az idegszálaimat és eljátszom a gondolattal, hogy Sam már a kocsimnál jár és keres, és talál nyomot, mert átírhatja a klasszikus tragédiák törvényeit. Végül is, visszatérhetek a halálból: talán ez sem lehetetlen számomra... Időnyerés. Idő. És még több idő. - A hallgatásomat tudnám felajánlani az életemért cserébe, más értékkel nem szolgálhatnék. De hajlandó lenne hinni is nekem? - hogy elhinné-e, ez teljesen más kérdés. Információkat adhatnék át, de azt hiszem már megismert annyira, hogy tudja, csak annyit és olyat árulnék el, ami részben igaz csupán. És ha elenged, nincs rá garancia, hogy nem nyomozom tovább utána. De most nem foglalkozhatok egy feltételes miutánnal. A nyakamra erősített eszköz kényelmetlen számomra, de elviselhetőbb, mint egy golyó a halántékomban, így megtartom magamnak ezt az észrevételemet. Elfogadom az italt. Sok esetben az mentheti meg a túszokat, ha együttműködést és jó magaviselet produkálnak, nem bosszantják fel a fogvatartóikat. Szeretném hinni, hogy ki tudok jutni innen. Főként, hogy kecsegtet a reménnyel, persze ostoba sem vagyok. Az is meglehet, hogy ez az egész csillogó kristályba töltött mámorító nedű és a csoda hely is csak egy előfutára valaminek, ami még ettől is rosszabb. És ha így van, Peter halála kegyesnek tűnik és általam is vágyottnak. - Értem. - kecsegtet némi remény-morzsával, hogy úgy tűnik, komolyan beszél és talán van lehetőség rá, hogy ezt az egészet elfelejtsük. Bár kétlem, hogy a rémálmaimon segíteni fog ez az eset. Talán Samnek igaza van és rám férne egy kiadós pihenés, valahol távol... - Fair ajánlatnak tűnik... - nézek farkasszemet vele, enyhén lejjebb engedve a poharamat közöttünk. Hagyok egy kevés időt a megfáradt neuronoknak, hogy a kellő helyre szolgáltassák az információkat. Tulajdonképpen ez nem választás kérdése; aduász. Nekem egyetlen lehetőségem van, méghozzá belemenni. Dr. Nassar nem fog tovább foglalkozni velem, mégha nem is öldököl - talál rá más megoldást - hogyan tüntessen el. Az aktája eltűnik, én pedig cserébe (helyette) talán sikerrel lezárok egy rég meg nem oldott ügyet. Mivel a Dália aktája hidegre dermedt a két rétegnyi por alatt és jóformán az egész osztály csak vakarhatja a tarkóját utána, velük szemben is bölcs lépés lenne azt mondani: legyen. - Rendben. Legyen így. - mondom ki hangosan is. - Ha elvezet hozzá és sikerül elkapnom, lezárom az aktáját. És én többet nem nyomozom maga után. - közelebb lépek, hogy nonverbálisan is kifejezzem őszinte szándékomat. - Azt viszont nem garantálhatom, hogy más ügynökök nem fogják ezt megkérdőjelezhető lépésnek gondolni és nem próbálnak meg Ön után nyomozni. Nincs semmi a kezükben, én pedig állíthatom, hogy nem találtam semmit, hiszen elég rám néznie... - intek a nyakam felé, ami épp elég egyértelművé teszi, mit próbálok elmondani. - De ha van makacsság bennük, folytatni fogják. - ez nem úgy működik, hogy rácsapom a hátlapját a könyvre és eldugom. Megkockáztatom a lehetőséget, hogy élhessek tovább és hogy ezzel majd később foglalkozzak. A helyzet - a perpillanat - zavar. - Azt mondta, új világot szeretne teremteni. Ezt hogy értette? - lépek el tőle, közben letéve a poharat. Tudom, hogy amíg ez nem oldódik meg, nem fog elengedni. Nem mehetek haza. De talán a kettőnk érdeke a következő: - Megengedi, hogy telefonáljak egyet? - kérdezem. Remélem belátja, hogy felesleges lenne a részemről egy megkötött alkudozás után beszélni, főleg, hogy azt sem tudom hol vagyok és esély van rá, hogy elkapjunk valakit, aki ettől fontosabb. Azonban nekem is vannak kollégáim, akik rettenthetetlennek érzik magukat és jobb megelőzni a bajt. Apróra húzom magam, összezárva karjaimat mellkasom előtt.
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
"You are enough to drive a saint to madness or a king to his knees."
Jennifer színjátéka azért is mondható remeknek, hiszen amit most kimond a szájával, az teljes mértékben ellenkezik azzal, amit mutatott nekem a elmúlt két alkalom során. A kikötőben egy bajbajutott hölgyet láttam, aki próbálja magára erőltetni a keménységet, hiszen az utóbbi évek megedzették annyira, hogy ne törjön össze még egy olyan helyzetben sem. A kávézóban pedig egy olyan nőt láttam, aki ugyan szöges ellentéte az előzőnek, mégis megpróbál kapaszkodni valamibe, próbálja élni az életét, s próbálja mélyen elásni magában a történteket. Én láttam akkor érzelmeket - nem olyan sokat, ez tény -, de ezek szerint mesés alakítás volt csupán. - Most meglepett, hiszen én felfedeztem nem is keveset a színjátéka mögött. - amiről nem valószínű, hogy kiderül, hogy őszinteség rejlett-e mögöttük. - Az érzelmek csak gyengítenek. Nincs mit kimutatnom. - enyhén megvonom a vállaimat, hiszen én nem bújtatok magamban semmit. Épp ez az, hogy nincs mit a világ elé tárnom, hiszen a gyötrelmes fiatalabb éveim alatt megtanultam elásni magamban sok minden felesleges érzelmet, amik csak hátráltatnak. Ezek persze húztak magukkal olyan dolgokat is, amik pozitívak, de hát istenem... Valamit valamiért, nem igaz? - Valóban, Jennifer? Nincs más érték az életében? Nincsenek olyanok, akik fontosak Önnek, és megtörté az elvesztésük? - erős célozgatásom egy egészen kicsiny félmosollyal egészül ki. Nem szeretek fenyegetőzni, de tudnia kell arról a tényről, hogy ha átver, bemárt, s esetleg börtönbe kerülök... Attól még a kapcsolataim szabadon vannak, s a revans rám nagyon is jellemző. Azonban remélem, ilyesmire nem kerül sor. Én őszinte embernek tartom magam, nem célom őt átvágni, s ezt fordítva is elvárom. Ezért is részletezem neki az ajánlatomat kicsit kellemesebb körülmények közepette, s némi gin társaságában. Mindketten jól járnánk vele, de csak akkor, ha Jennifer képes mérlegelni, s átlátja, hogy a kisebbik rossz vagyok én. Engem kell választani. - Ha lezáratja az aktámat, az nekem már elég. A túlbuzgó ügynökökkel majd foglalkozom akkor, ha aktuális lesz. Úgy hiszem, Ön sem kezdő a szakmájában, igaz? Ha nem talál semmit, akkor adni fognak a szavára, főleg, hogy egy nagyobb ellenséget fog kézre keríteni. Az pedig több kisebb szálhoz fog elvezetni, ami után lehet nyomozni... - én megtartom a szavam. Ha lezáratja, de más nem képes megülni a hátsó felén és nem hagyja nyugodni a történet, akkor majd azt is elintézem, ha veszélyesebb vizekre evezik már. - Így értettem. - lehelyezem a poharam az asztalra, majd a bal csuklómnál váratlanul belekapaszkodok a bőrbe, s egy célzott mozdulattal felhúzom azt. Látható lesz egy bonyolult mechanikus szerkezet alja. Ha vetett rá egy pillantást, akkor egyből visszaigazgatom a helyére a műbőrt, mintha mi sem történt volna. - Az új világot már nem a halandó emberek fogják uralni. Hanem a gépek. Ez elkerülhetetlen, Ön is láthatja, milyen technikai forradalomnak vagyunk a részesei már egy ideje. Mint azt tudhatja, a cégünk azzal foglalkozik, hogy művégtagokat és egyéb belső szerveket készít, beleértve a műtét és a csere folyamatát is. A saját bőrömön tapasztaltam, hogy milyen az, amikor az embertől elvesz valamit az élet. - billentem meg bal karom, ami gyermekként egy kamionbaleset következtében szakadt le. - A gépeknek köszönhetően viszont mégis teljes életem van. Gondoljon csak bele... - hangszínem átvált enyhe megszállott izgatottságra. - Ha eltűnnének a belső szervi panaszok, ha eltűnne az öregedés, mert nem lenne mi öregedjen... - nem mondom ki konkrétan a halhatatlanság reményét, hiszen ez a jelen körülmények között az avatatlanok számára ostobaságnak hangzik. Én viszont nem tartom lehetetlennek. - Akkor megegyeztünk? - nyújtom felé kezem, hogy megpecsételjük az alkunkat. S most, hogy megbeszéltük a részleteket... - Távozhat, Jennifer. - felelem váratlanul, reagálva a telefonhívásos kérelmére. Remélem, hogy megértette, hogy nem célszerű átvágnia. - Szedje össze a holmijait, aludja ki magát, s találjon ki egy történetet, hova fog távozni az elkövetkezendő napokban. Holnap pontban délben várni fogom a város északi részén, a Van Cortlandt motel parkolójában. - ekkor intek a sarokban levő kamera irányába, s tíz másodpercen belül két őr jelenik meg az ajtóban. Egyikük odalép Jenniferhez, s leszedi róla a nyakörvet. - Kikísérik, s egy taxit is hívnak Önnek, ha megfelel. Akkor holnap találkozunk. - bólintok elköszönésképp az irányába, s ha nincs több kérdése, akkor a két őr felvezeti őt, majd egészen a kapuig kísérik, ahol már várja őt egy taxi. Én pedig elkezdhetem megszervezni a következő napokat, amíg távol leszek...
Elszánt racionalitással szokásom neki állni a problémáim megoldásának. Ha nem mondanak semmit, a megfigyeléseimre kell hagyatkoznom. Végig pásztázom, információmorzsákat keresve a szavai hátterében. "...én felfedeztem nem is keveset a színjátéka mögött." Kedvem lenne megvitatni hogyan, mikor, mivel lepleztem én le bármiféle valódi érzelmet előtte, de nem kell erre a kihallgatásra sort kerítenünk, én voltam aki ragaszkodott az igazság bizonyos elemeihez. Csak gyengítenek? Valóban? A szemem mosolyog. - Ugye azzal tisztában van, hogy a harag, a bosszúvágy, a hatalom iránti vágy és a fölényeskedés is érzelmeken alapul? - prüszkölöm bátran, mely helyzetemben nem igazán számít bölcs lépésnek. És talán az őt leíró ábrázolásom is távol áll a valóságtól, mi motiválja igazából. - Néha kimondottan erőssé tesznek, gyengeség az ellenkezőjét gondolnia. - határozottan a szemébe nézek, piszkosul egyenesen. Lehet, hogy kalkulálnom kellene a lehetőségével, hogy a bíbor méreggel átitatott tenyere legközelebb az én torkomra mar, főleg, ha az egyet nem értés katonájaként még át is gázolok a türelme frontvonalán - legyen. Önmagam meghazudtolása távolabb áll tőlem, mint a rettegésem. Alsó ajkamba harapok. Összeszorul a torkom, váratlanul és fájdalmasan. Dominál fölöttem a hatalmával, mindezt úgy, hogy a fegyverét nem rám szegezi, hanem a húgomra akár. A testvéremre, akinek homályos említése ebben a helyzetben, az abszolút haragot váltja ki belőlem. - Nem kell bántania senkit. Ez az egész kettőnkre tartozik. És ha olyan tökös, mint amilyennek mutatta magát, így is marad. - felelem riadtan, mégis erőteljesen, rám egyáltalán nem jellemzően halk hangon. A fenyegetésével, amivel készakarva belevonja Ameliat is ebbe az egész őrületbe, bosszúságot teremt a mellkasomban. Érzem, hogy hevesebben emelkedik-süllyed tőle a mellkasom. A teljes megadással állok előtte. Eszembe sem jut ostobaságot tenni - e percben másra se tudok gondolni, csakhogy a hivatásommal ismét magam szegezem a fegyvert a legkedvesebbre életemben. - Én értem, hogy mire céloz. De akkor Ön se adjon okot rá, hogy nyomozzanak maga után... Ez így lenne fair. - elég szigorú és eltökélt vagyok, ha a szavam betartásáról van szó, főként, hogy jelezte, nem áll tőle távol, hogy ott és úgy sértsen, ahol a leggyengébb vagyok. De ha továbbra is kétes üzletei lesznek, engem is elő fognak venni, az eddigi elért eredményeimmel, s biztosra veszem, hogy ő sem marad tisztázott körülmények áldozata. Leszalad tekintetem a karján, végig annak vonalán, egészen addig a pontig, ahol feltárja előttem, mi van a mesterséges szövetei alatt. Szemeim elkerekednek - nem láttam még hasonlót. Elnyílnak ajkaim, kérdőn ragad vissza sötét íriszeibe tekintetem. A következő szavait hallva kaotikussá válnak a gondolataim. Olyan érzésem támad, mintha Ames mesélne egy újabb toplistás könyvről, amiről a szerkesztője mesélt. Nedvesítenem kell a torkomon, mert egyszerre fogalmam sincs, mit mondjak. A lecsupaszított, őszinte felfedezése annak, mi zajlik ezen a helyen, elborzaszt. Nem. Nem értem meg azt, amit ő produkál, amire egy baleset hajszolta sérülékeny állapotában. Az elfogadás teljes hiánya hozott létre valamit, ami megrémít. De. Ugyanakkor némi együttérzést is kicsikar belőlem az, ami csírája volt ennek a hálózatnak fejünk fölött. - Miért mondta ezt el nekem? - jobbnak tartom egyelőre magamban feldolgozni a hallottakat. Kristálytiszta előttem a képe, hogy nem ez az egyetlen labor, ahol az örökéletre törekszenek - mindenféle bűnös és mocskos ösvényen keresztül hatolva érte. Tudom, hogy van az a végcél, ami úgy érzik, feljogosítja őket - a cél szentesíti az eszközt alapon. Ennek ellenére a hirtelen, friss információ massza alá gyűrt apró jelenlétemmel, nem tudom, hogyan reagáljak. Nem a bűnössége a kérdés a fejemben. - Megegyeztünk. - vonakodva, de a kezem adom az övébe. Értőn bólogatok, követem tekintetemmel a felém lépő őrt. Megsimogatom nyakam felszínét, körbe a nyakörv után. Rossz érzésem támad, egyszerűen nem tudom, hogy mit mondhatnék, hová akarok eltűnni napokra, hogy aztán egy bűnszervezet fejével a tarsolyomban térjek vissza, de ezzel ráérek később foglalkozni. Ahogy minden mással is. Talán, ha elindulunk és egyenlő elosztásban lesznek a fegyverek a kezeinkben, meg tudom oldani mindkét esetet. Mert nem, nem hiszem, hogy valaha nyugodtan tudnék aludni most, hogy tudom mi zajlik itt. - Megfelel. Köszönöm az italt. - a pohár feneke koccan finoman a térben, apró visszhangzást kelt - de talán csak az én füleimben. Zavartan, sietősen fordulok el, hogy az Őröket követve, elhagyjam ezt a tébolyt. Az első dolgom lesz felhívni Ameliat, megkérni rá, legyen óvatos és ha lehet, ne maradjon magára - vagy ha igen, zárkózzon be. Gyűlölöm magam, amiért ezt kell tennem. Hogy azok után, ami történt... Talán Sam lesz olyan kedves, még ha kétértelmű lesz is számára a kérésem, s figyel rá. Nekem most mással kell foglalkoznom, név szerint Khaled Al Nassar szolid lefegyverzésével. Egy pillanatra, a jól ismert, de hirtelen üdvözölt régi ismerős, az önutálat motiválja minden további lépésemet. Hirtelen nem tűnik rossz ötletnek egyetlen végkifejlet sem... Az első pillanattól fogva világos számunkra, hogy nehéz napoknak nézünk elébe: nem vagyunk barátok, inkább csak erőltetett szövetségesek. Minden lépés, amit az autómtól indulva felé megteszek, erről tesz tanúbizonyságot. A kezemben egy sporttáskában elfér minden holmim, amire szükségem lesz a következő napokban. A jelvényem nem hoztam magammal, a fegyverem viszont igen. Ezt biztosan tudja ő is. - Mehetünk? - kérdezem megállva előtte. - Egyébként annyit elárulhatna, hová megyünk. - természetesen tudom én is, hogy nem fogja az orromra kötni. Egy ilyen információval, akár már most sarkon is fordulhatnék, ettől ő ravaszabb. Viszont erőltetett mosolyommal adom tudtára, nem félek szembenézni bármire is kellett felkészüljek. Ha engedi, bedobom a táskámat hátra és az anyósülésen helyet foglalok. Ha engedi...
No, we're not soulmates. This is not divine intervention. And this is most certainly not chance. I willed this. I knit the threads of fate myself until they spelled your name. I love you with every bit of conscience I was born with.
Kezdőlap
•
