Talán körülményesnek tűnhet, és a legtöbb kényelmes kollégám nem is örvendezik tőle, de én pont azt szeretem a magánpraxisomban, hogy nem csak ők jönnek hozzám, de olykor én is meglátogathatom őket. Ez jobbára csak a kórházon belüli betegekre érvényes, azokra, akik valamilyen oknál fogva nem hagyhatják el a szobájuk, vagy nem tudják, de néha még az is megesik, hogy házhoz megyek. Talán az otthon nyújtotta biztonság miatt, talán lusták kimozdulni, ki tudja, ám, amíg ebben is meglelem a pozitivitást, addig nem zavar. Ha az ügyekről nem is, de arról én is dönthetek, hogy megyek vagy maradok, ha magánmunkáról van szó. Már pedig én nem szívesen ülök vissza a számítógép elé az ötödik beteg után, szóval szerencsém volt Mr. Smithel, aki a gyógyszerei mellékhatása miatt nem hagyhatta el tulajdonképpen az ágyát sem. Persze sajnáltam, de én és a többi orvos is azon dolgozott, hogy sikerüljön beállítani számára a megfelelő dózist.
Félúton még egy pohár citromos teával is megörvendeztetem magam, azon egy percig sem sajnálkozva, hogy automatából van, mert ha nincs automata, akkor bizonyosan most nem lenne mit szürcsölnöm. A konyha nem esik útba, én pedig más ápolókat vagy orvos társaimat sem nézem jól szemmel, mikor belekóstolnak vagy lenyúlják a kocsiról a betegnek szánt reggelit, ebédet vagy vacsorát. Ha tehetem meg is próbálom gátolni ezen csínytevéseiket. A pohár kicsi, hamar elfogy, mert az automata sem a legújabb, így a forró is csak langyos általa, viszont így legalább van időm az eddig hónom alatt cipelt aktát átnézni. Sok betegem van, és örülök, ha a nevük eszembe jut, mikor találkozom velük. Mr. Smith vérnyomása a múlthéten kétszer is a normális átlag felett volt, ez pedig fontos, mert így tudjuk, hogy a gyógyszer használ e vagy csak árt. Kicsit nagy a dózis a vérnyomását tekintve, viszont azóta nincsenek öngyilkos gondolatai. Nincs mese, cserélni kell.
- Ó, Dr. Webster! Itt vannak a szimpózium programtervei és a meghívó is. - csapódott mellém Nora, az egyik talán legmegbízhatóbb nővér, akit ismerek a pszichiátrián. Még anno ő ajánlotta fel egy beszélgetésünk során, hogy segít lebonyolítani a konferenciával kapcsolatos dolgokat, bár nem ingyen, de azt hiszem sikerült megegyeznünk. Két hét múlva ugyanis szabadságra megy, ahová az egyetemista fia után maradt ajándék kölyök kutyát nem viheti - és szerintem érthető okokból nem is akarja -, így bevállaltam arra a két hétre. Nem tűnik nagy kihívásnak, noha, sokat dolgozom és őszintén még soha nem kellett megosztanom a lakást akár egy aranyhallal is, de mint mondtam, alkut kötöttünk.
- Köszönöm, Nora. A meghívóról el is feledkeztem. - csóválom fejem szégyenszemre, mert a munkám végeztével már indulnom is kell, viszont meghívó híján elég nagy bajban lettem volna.
- Ígérem meg hálálom, de most mennem kell, vár a beteg. - tettem az akta mögé a nővér által adott papírokat.
- Azt nagyon ajánlom. - nevette el magát a maga dohányos, rekedt hangján, ám, ahogy fordultam volna Mr. Smith ajtaja felé, rám szólt a nővér.
- Mr. Smith-hez megy? - érdeklődte, de a válaszomat meg sem várva folytatta. - Azt hittem ma más orvos kezeli. - jegyezte meg, amire én egyből össze vontam kérdőn szemöldökeim. A mai nap az enyém, ezt pedig minden kollégám tudja. Ami azt jelenti, hogy...
- Valamilyen különös neve volt...Doktor... doktor... - próbálta felidézni, de nekem erre nem volt időm, mert, ha valami idegen kezeli a betegem, az nem csupán katasztrófa, de veszélyes, ugyanis az idegen orvos sanszos, hogy nem is orvos. Szóval sietve léptem az ajtóhoz és nyúltam a kilincs után, mikor amaz megfordult és kinyílt az ajtó. Az aggodalomtól a szívem valahol a torkomban dobogott, ám mikor szembe találtam magam az idegennek vélt orvossal, ha az aggodalmam nem is szűnt meg, hamar elnyomta a meglepettség. Annyira eltérített előző gondolataimról a felismert arc, hogy pár pillanatig még az ajtóból sem mozdultam el, hogy esetleg utat adjak neki vagy... némileg távolabb legyünk egymástól, mint így pár centire. Mikor odébb léptem a nővér bizonyosan leolvasta arcomról a bizonytalanság és döbbenet okozta sokkot, mert kezdet gyanítani, hogy itt valami nagyon nem oké.
- Hívjam esetleg a biztonságiakat? - kérdezte kissé félve. Erre az lett volna a helyes válasz, hogy hát igen, mert meg van a protokoll, és a mai napra, ha jól tudom orvos látogatókra sem számítottunk. De ismertem Khaledet, még ha nem is állítanám, hogy teljesen. Viszont annyi elég volt, hogy ez meggátoljon abban, hogy a szabályok szerint tegyek.
- Nem, nem kell. - válaszoltam Norának, aki némi tétovázást követően odébb is állt.
- Khal? - kérdeztem, bár biztos voltam benne, hogy ő az. Nem is csak külleme miatt, mert rég találkoztunk már, de Khalednek van egy megmagyarázhatatlan, különleges kisugárzása, amit nem hívnék feltétlenül pozitívnak, de bizonytalan állítás lenne az ellenkezője is. Aztán lehet, csak a rég múlt barátságunk pillanatai okozta zavar miatt érzem ennyire nehezen behatárolhatónak, ami őt körbelengi.

Már fiatalabb koromban is egészen lenyűgözött az agy működése, a személyiségjegyek kialakulása és azoknak okai és maguk az emberek. Jó ideig neurológus akartam lenni, de végül több okból kifolyólag is elvetettem és a másik hobbimnak szenteltem életem. S szentelem igazából most is. Már a gimis éveim alatt is olyan embereket kerestem, akikben láttam kihívást, akiket meg kellett fejteni, de csak annyira voltak nehezek, amennyivel még az akkori tudásom is elbírt. Tetszett, mert sok pozitív tapasztalatom származott belőle, élveztem, s mellette tanulhattam is. Beleszerettem a pszichológiába, és egyetemistaként már szinte megrögzötten olyan barátokkal vettem magam körbe, akiket analizálhattam. Nem kellett, hogy bajuk legyen, egyszerűen csak a miértekre akartam választ. Voltak könnyebb esetek, voltak nehezebbek és volt Khal. A könnyű eseteknél a társam szinte ontotta magából a szavakat, a múltját, jelenét, jövőjét, saját maga analizálásait, megjegyzem legtöbbjükben bőven észrevehető volt a nárcizmus. A nehéz eseteknél nem voltak támpontok, legtöbbször nekem kellett kihúznom a másikból a választ, vagy nyomozgatnom utánuk, persze törvényes határokon belül. Khal viszont támpontokat sem adott, ha válaszolt, igazából azzal sem tudtam sokat kezdeni. Rejtélyek övezték, egy hatalmas nagy kérdőjel volt a számomra, amit én megakartam fejteni, noha ezt sosem kötöttem az orrára. Csökönyös voltam, és nem viseltem volna el, ha sajnálatból bárki bármiféle segítséggel szolgált volna, ha ő elárul valamit, csak, mert képtelen vagyok rájönni. Így hát egyre több időt akartam vele tölteni, kerestem a társaságát. Egy idő után pedig már nem csak egy megfejtésre váró rejtély volt, hanem, azt hiszem ténylegesen a barátom is. Voltak, mikor, ha más témáról is, de együtt tanultunk, mert így is kiegészíthettük a másik logikáját, okfejtéseit. Nem azt mondom, hogy, ahogy manapság hívják "öribarik" voltunk, mert ugyan zokszó nélkül álltuk a másik igazát egy harmadik fél előtt, ha biztosak voltunk benne, és elég... diszkréten kezeltünk dolgokat, de volt köztünk egy fajta távolság, amit egyszerűen nem tudtam megszüntetni. Nem biztos, hogy csak az ő érdeme volt ez a távolság, amit akkoriban betudtam a bizonyítási vágyának és az elvesztett karja okozta lelkigyötrődéseknek, amit a világ okozott neki, de talán én többet harcoltam érte, hogy másként legyen. Fogalmam sincs, hogy ezek ellenére még is hogy történhettek dolgok, amik ezen tudatában meg sem szabadott volna fogannia elmékben, de megtörtént, amit én mai napig próbálok úgy kezelni, mint egy semmiséget, amiről nem beszélünk és ha beszélünk is nem jelent többet annál, mint amennyi. A különleges jó barátságok azonban örökké jó emlékként maradnak szívünkben, s törnek a felszínre a legváratlanabb pillanatokban. A mi esetünkben az ajtóban állva egy olyan időben, ahol mindegyikünknek más dolga volna.
Egyre inkább vonz a gondolat, hogy benézzek kardiológus kollégámhoz az emeleten, mert mostanában elég sokszor érnek elég nagy meglepetések. Először egy halottnak nyilvánított betegem toppan be hozzám egyik nap váratlan lényegében teljesen épen, most meg egy ezer éve nem látott barátom lép ki azon betegem ajtaján, ahol neki nem kéne, hogy dolga legyen. Khal mindig is értett a manipulációhoz, ezt akkor vettem először észre, mikor egyetemistaként szem- és fültanúja voltam, ahogy valami ma már teljesen irreleváns dologról győzött meg egy tanár. Diákként. Ostobaság, tudom, pláne, hogy jómagam is tudatában vagyok ennek a módszernek a technikájával pszichológusként, viszont nehéz úgy nézni rá, mint engem manipulálható egyénre, mikor a barátomként tekintek rá. Azokról a röhejes, komolytalan, száz éves érzésekről nem is beszélve, mik szintén közre játszanak. Eltereli a gondolataimat, a régi becenevekkel, a rá nem jellemző nyitott barátságossággal, amiből nem adott akárkinek és a tudattal, hogy én még mindig megfejteni vágyom őt. Ez pedig elindított bennem egy fajta régi, új izgatottságot. Egy versenyfélét. Idősebb és tapasztaltabb lettem, ahogy ő is, és most titkon megint összemérhetnénk erőnket, noha ez valójában nem verseny, lévén, hogy nem is tud tán róla, lévén, hogy nem is nagyon vesz rajta részt, csak mint rejtvény. De most, hogy itt van...
- De rég is volt... - mosolyodom el, némileg enyhítve meglepettségemen, ami inkább az utóbbi izgatottságba megy át. Igazából csak egy rövidke kérdést kéne feltennem neki, egy fontos kérdést, hogy miért van itt, mit akar a betegtől, de a jelenléte, a kisugárzása, az emlékek elnyomják bennem a gyanakvást. Pedig még külön megjegyzést is tesz a betegem felé, én még is bolond maradok. Gyermekes képzelgés, és valljuk be elég elcsépelt, de a világ körülöttünk, egy pár pillanat erejéig valóban megszűnt létezni. A szavai azonba kétszeresen fontosan rögzültek benne, ezért is ütötte az első a másodikat, amire amúgy simán rávágtam volna, hogy rendben.
- Ma este? - kérdek vissza, bár biztos voltam benne, ahogy abban is, hogy nem csak egyféle konferencia létezik a világon, amit holnap tartanak. Viszont leszűkíti ezek számát a jelenlegi idő és hely körülményei, ugyanis jóval kevesebb orvosi vagy tudományi szimpóziumot tartanak, melyek jobb, ha még este útnak indul a meghívott.
- Az agy stimuláló modern módszereket részletező konferenciára? - kérdezek rá, s ha igen, előbb felvonom szemöldökeim - bár ismervén hajthatatlan kíváncsiságát, nem kéne meglepődnöm rajta -, míg végül sűrű, kissé zavarban lévő pislogások közepette teszem hozzá.
- Én is odatartok.
Különös egybeesések, de kétlem, hogy az ő keze benne lenne. Jóban voltunk, barátként segítettük a másikat, de az idővel kilóméteressé vált távolság a kapcsolatunkban azt hiszem pontot tett egy szinten erre.
- Esetleg... mehetnénk együtt is. - ajánlom fel, nem is értve, miért tétovázok a mondat elején, pedig egyértelműen így volna egyszerűbb, és egyáltalán nem is volna kifogásom ellene. A pillanat különös, izgalommal teli varázsát Nora hessenti el, ahogy visszatérve újra megszólal.
- Dr. Webster, biztos minden rendben? - kérdezte most már kevésbé aggódva, s inkább enyhén utalva a kettőnk közt lévő néhány centire, és arra, hogy azóta sem sikerült helyet cserélnünk és a dolgunkra mennünk, ahhoz képest, eddig milyen sietős volt. Meg is köszörülöm torkom zavaromban, ahogy ezekre ráébreszt, és gyorsan odébb is állok, hogy Khal kijöhessen. Ám mielőtt belépnék a szobába, felé fordulok. - 6 fele a reptér előtt? - nézek rá, amennyiben nem volt ellene, hogy közösen tegyük meg azt a néhány órás utat odáig.
Amennyiben pedig rábólintott, kezem nyújtottam neki, hogy addig is elköszönjek tőle, s mert függetlenül a körülményektől, tényleg örülök, hogy láthatom.

Vannak emberek, akik egyszerűen különlegesek a számunkra, és mikor megjelennek akaratlan is feltörnek azok az érzések, amiket az első pillanatban is éreztünk. Nem mindig pozitívak, de általánosságban elmondható, hogy sok olyan ismerős arc van számomra, akik közül, ha nem is minddel sikerült igazán megismernünk egymást, még is mosolyra fakasztanak. Ilyenek például a terápiákra gyakran elhozott kisgyerekek, akiket nem volt kire bízni. Vagy a lány az állomáson, aki azóta már nem is betegem, még is ott kezdődött el a történetünk a sínek előtt. Khal olyan személy, aki már elsőre is kétes benyomást keltett bennem. Máig egy megfejtésre váró kérdő jel, és persze egy jó barát a számomra, noha az idő, a céljaink és a távolság elsodort minket egymástól. Azt biztosan tudtam róla, hogy roppant intelligens, talán leginkább ezzel sikerült megragadnia figyelmem az első pillanatban, manipulatív, ami nyilvánvaló, de némi izgalommal fűszerezi meg a megfejtését, és persze ott azaz energia kavalkád, ami amolyan Jin-jangként lengi körbe. Ha nő volnék is utána néznék az utcán és vágynék a figyelmére, noha jó megérzéseim óvva intenének a vele való bárminemű kapcsolat létesítésre. Igazából... férfiként sem érzek másként, annyi különbséggel, hogy szakmám mentőövként tudom hasznosítani. Bár a végkifejletekbe még sosem gondoltam bele igazán, hogy mi volna, ha kiderülne róla, hogy gyilkos, hogy mindenkit - köztük engem is - csupán manipulált. Csalódottság fogna el és némi gyűlölet is, ám még talán az sem volna elég, hogy sutba dobjam a hamis, de tagadhatatlanul szép emlékeket és esetleg feljelentsem. Nem kéne így gondolkodnom, pedig nem ártana mindenre felkészülni, ám a magányom nem engedi, hogy azt a kevés, nagyra becsült barátomat is elveszítsem. Mert ha rossz ember is mások szemében, számomra akkor is egy barát, akivel kész kihívás volt megismerkedni, s ez azóta is tart.
Elfog egy fajta gyanakvás, s tudat alatt folyamatosan próbálom észben tartani, hogy ez a találkozás nem éppen olyan, mint amilyennek lennie kellene. A helyszín, a betegem szobája és az ő itt léte, nem stim. Még sem jutok el odáig, hogy feltegyem ezt az egyszerűnek ható kérdést: Mit keresel itt? Helyette csak úgy cikáznak az örömteljes, izgatottságot okozó kérdések fejemben. Vajon mi van vele? Mivel foglalkozhat mostanában? Eszébe jutottam valaha? Nem neheztelnék, ha nem, én sem hívtam. Nem azért, mert elfelejtettem, ha nem, mert a munkám minden szempontból kitölti életem. Ez pedig belátom nem feltétlenül egészséges. Lawrencenek sem árultam vele zsákbamacskát, mikor elmeséltem neki, hogy a munka és a párkapcsolat számomra egyenlőre összeegyezhetetlen, noha szeretném, ha nem így lenne.
Mielőtt azonban igazán elmerülhetnénk sutba dobva, hogy mindkettőnknek meg vannak a fontos elintézni valói, időpontjai, drága nővér kolléganőm ismét színre lép. Nem mondom, hogy nem esik kicsit rosszul kiesve abból a pillanatból, de a hölgynek igaza van. Ez itt se nem egy kávézó, se nem társalgó, hogy régi jó emlékeket idézgessünk fel. Csupán egy gyors egyeztetésre futja, és egy erőteljes baráti kézfogásra. Mosolyom visszább kell fogjam, de még így is szélesebb, mint valaha. Nem titok, hogy örülök neki, csupán gyermeteg dolognak tartanám, ha nem tudnám kordában tartani érzéseim. Sosem voltunk túl egymás nyakába borulók, de talán többet engedtünk meg anno, mint most. Viszont az évek során azt hiszem megkomolyodtam annyira, hogyha most egy baráti ölelést is megengednénk vagy vállveregetést, biztosan évekig hallgathatnám a kollégáktól, vagy még tovább. Lydia sosem hagyna békén, sőt, noha baráti a kapcsolatunk Khallal, látványosan szorosabb, mint bárki mással, és ezt a doktor nő borzasztóan rosszul viselné az elutasításom miatt.
- Én is, Khal. - mosolyogtam, olykor kicsit szélesedő ajkakkal, nehezen uralkodva örömömön, és hálát adva az égnek, hogy mindezt maximum Mr. Smith láthatja, ő pedig vagy pihen, vagy nem is törődik vele. Ezek után pedig nem csoda, ha más most tűkön ülök, hogy indulhassak, hogy hat előtt már ott izgulhassak a reptéren és bombázhassam a kérdéseimmel. Mire elmegy már azon töröm a fejem, hogy vajon láttam gyűrűt az ujján? Lehet meg sem néztem. Vagy csak nem akarok rá emlékezni. Vajon vannak gyerekei? Nem olyan embernek ismertem meg, de mindenkinek van egy kevésbé komoly oldala. Valahol nekem is, csak a munka nem engedi felszínre. Jókedvem pedig átragad a páciensemre is, így mire kilépek onnan már ő is csak somolyog a plafont bámulva. Mindenkinek vannak emlékei és a jók felidézése elég ahhoz, hogy endorfint termeljen, ami pedig jó kedvet okozzon. A papírokat a nővér pultnál leadva pedig már mennék is készülődni, mikor Nora felém forduljon aggodalmasan rám néz.
- Doktor úr, mi történt? - kérdezte és nem csak hirtelenjében, se némi gondolkodási idő végett sem tudtam megfejteni mire gondolhat, így feltételeztem, hogy a betegről van szó.
- Csak... nevettünk. Mr. Smith érdekes történeteket mesélt és...
- Nem. - vágott közbe, s én továbbra is értetlenül néztem rá. - 0]]Az a másik férfi? Miért volt itt?[/i] - kérdezte, s bár ezúttal tudtam mire következtetni, elfogadható választ nem tudtam adni. Fel is merült bennem, milyen bolond voltam, hogy nem kérdeztem rá. A páciens sem hiszen, hogy sok hasznos információval látna el, és betegsége miatt a hitelessége is megkérdőjelezhető lenne...
- Nem, nem tudom. De együtt megyünk a szimpóziumra, szóval rákérdezek majd. - válaszolom mentve a menthetőt, mert ez kétségtelenül az én hibám. Nora aggodalmas arcát látva neki ez sem volt elfogadható, pedig számomra is fontos volt a dolog. Ami azt illeti az épületből kilépésig még fejemben is volt, de a készülődés és Khal jelenléte és a régi idő felidézése elég hamar elterelte figyelmem. Nem sok időm volt, a késés pedig sosem volt opció nálam. Hazaugrottam a holmijaimért és útközben még elintéztem néhány telefont, mert azzal, hogy elutazom egy kis időre, ugrik az ütemterv és a betegekkel ezt is meg kell oldani. Nem most kezdtem el intézni a lemondásuk, de biztosítani akartam magam róla, hogy mielőtt felszállok a gépre a titkárnőm mindent elintézett már és nem kell aggódnom majd az előadások alatt zümmögő telefonom miatt.
Készültem a hűvös időre, bár csak egy vastagabb szövet kabáttal, mert a szimpóziumon kívül nem terveztem túrákra indulni mellette. Sosem kedveltem az effajta relaxációs gyakorlatokat, noha mint orvos nem vonom kétségbe pozitív hatásait. Én viszont mindig is jobban kedveltem a betontömbök hangzavarában "túrázni", így nálam úgy sem működne. Jóval előbb érkeztem, mindig igyekszem számolni a kockázatokkal mióta gyermekként lekéstem a 10 perccel előbb induló buszomat iskolába menet. Gyermekként pedig épp eléggé nyomott hagyott, hogy ne engedjek ebből az amúgy egyáltalán nem rossz szokásomból. A reptéren pedig az első dolgom a gépek indulási idejének lecsekkolása volt, majd ezt követően egy alapos körbenézés, hátha Khal is itt van már, csak éppen elkerültük egymást. Úgy tűnt még nincs, figyelmem pedig hamar lekötötte az újonnan letöltött alkalmazás a telefonomon, ami elég kétségbeesett lépésnek tűnt, hogy végre találjak valakit, akit kevésbé zavar, hogy folyton dolgozom. Nem vagyok rá túl büszke, ezért gyorsan le is kapcsolom az alkalmazás jellegzetes hangjait, nehogy lebukjak. Más előtt nem szégyelném, de Khal előtt valamiért úgy érzem nem volna jó belátni, hogy nem megy túl jól a párkapcsolatok kialakítása. Legalábbis hosszútávú megtartása. Már tenném is el a telefont, mikor kapok egy sms-t. Először arra gondoltam a munkahely, de a szám rejtve volt. Össze is vontam szemöldököm, amik csak akkor szaladtak a magasba, mikor megnyitottam az üzenetet. Egy röpke pillanatra azt hittem a nem olyan régen megszökött bűnöző, Cale szórakozik, bár inkább meglepetésként ért volna jelenléte semmint ijedségként. Szóval egyből meg is fordultam. Megszeppent pislogások közepette aztán enyhültek vonásaim és nem tudtam megállni, hogy ne mosolyodjak el.
- Megijedtem. De csak mert azt hittem röpke pár óra alatt valami alternatív világba csöppentem, ahol megint gyermeteg poénokkal kergettük őrületbe egymást. - somolyogtam, a nevetést is nehéz volt megállnom. Függetlenül a pillanatnyi elgondolástól, hogy más valaki, jól esett, mert ezek a komikus percek is a régi időket idézik. Azt hiszem akkor kicsit boldogabb voltam, vagy fesztelenebb. Kevésbé féltem átlépni határokat, szabályokat, mert hajtott a kalandvágy és a kíváncsiság. Azóta viszont felnőttem, ismernek, és tudom, hogy egy apró félrelépésem is kettétörheti az eddig elért céljaim. Jelenleg pedig a munkám az, ami boldoggá tud tenni.
- Köszönöm, elfogadom. - válaszolom apró biccentéssel, miután elsandítottam az reptéri kijelző felé. Telefonom közben zsebembe süllyesztem.
- Még mindig alig tudom elhinni, hogy összefutottunk annyi idő után. - jegyzem meg mosolyogva és nem kicsit hitetlenkedve. Persze örülök. Mi az, hogy!
- Ráadásul ugyanoda is tartunk... - csóválom fejem, mert azért ez tényleg elképesztő. A két dolog nem feltétlenül összeegyeztethető és ez az, ami kicsit különös. - Nem mondom, hogy nem gyanús, lévén, hogy a munkámban sem támaszkodhatok a puszta véletlenekre, mert ott is minden a logikán és az összefüggéseken alapul, de, ahogy egy betegem is mondta, a véletlen Isten eszköze, hogy névtelen maradjon. Szóval, ha ez alapján kellene döntést hoznom, azt mondanám, hogy előbb vagy utóbb kereszteztük volna egymás útját. Ez a szimpózium pedig azt hiszem nem olyan ezredszerre taglalt előadás lesz, amit két év múlva is előadnak ugyanígy, csak más körítéssel vagy amit már korábban is hallhattunk. Ez teljesen új. Szóval... végülis ez is lehet rá logikus és persze véletlen magyarázat. - ok fejtem a mostani helyzetünk, mert egyszerűen muszáj tudnom, miért történik ez. Mindeközben be is érünk a reptéren belüli kávézóba, ami még így este fele sem olyan üres, ami nem csoda, hiszen sokkal komfortosabb itt várakozni a felszállásig, mint a váróban.
- Mesélj, Khal. - kérem, mert érdekel mi történt vele mind ez idáig. Mindig is harciasabb és kalandvágyóbbnak gondoltam magamnál, emiatt pedig tudom, hogy a történetei sem kitalációk, hanem ténylegesen olyan izgalmasak. Arról nem is beszélve, hogy sok okulni valót tartalmaznak. A helyfogalás közben bevillan ugyan, hogy még a kórházban eszembe volt valami, amit fontosnak tartottam, de sehogy se jutott eszembe mi volt az.

- Magam sem mondhattam volna jobban. - mosolyodom el, s annyira természetesnek hat, ahogyan megérint bal karjával, hogy fel sem tűnik, hogy ez anno még nem volt. Talán mert sosem azt néztem mi az, amilyen nincs, vagy van neki így külsőleg. Hanem a kincs, amit önmagában rejtegetett, s rejteget mind máig, mert nyílt titok, hogy még mindig nem sikerült megfejtenem.
- S mint primitív lények jogunk van kétségbe vonni mind azt, amit nem értünk, hogy kutatásra adhassuk általa fejünk és végül válaszokra lelhessünk. Igen, hasonlóan motiválom magam a munkában én is. - mosolyodom el ezúttal szélesebben, mert minél inkább elmerülünk egymás társaságában, a közös múltban, annál jobban előtörnek azok az élénk érzések, amiket még munkán kívül sem igazán szoktam szabadjára engedni. Valahogy el feledkezik az ember a felhőtlen mosolyokról, örömökről, és egyszerűen leszokik róla, hogy kimutassa érzéseit. De úgy gondolom, ettől még nem válunk rosszá, vagy érzéketlenné, csupán fel kell eleveníteni a pillanatokat, amelyeket még másként éltünk meg.
- De nem ám! Éppen ezért is lepett meg, hogy nekem is jutott belőle. Nem tartom magam többre, mint kollégáim a kórházban és még csak nem is vagyok New York egyetlen igazságügyi pszichológusa. Bár tény, hogy több rendőrségi ügyet vállaltam el, mint hozzám hasonló kollégáim. - magyarázom meg, leginkább saját magamnak ennek a különös miértjét. Úgy gondolom, leginkább azzal érdemelte ki ezt a meghívást, hogy olyan őrülteket is elvállaltam, mint Cale Braxton. Sajnos pont ebből kifolyólag némileg változott is a meghívásom miértje. Az, hogy Khal-t felkeresték, számomra nem meglepő, mert, noha csupán egy tudósként emlegetik, olyan dolgokat volt képes elérni mindezidáig, ami bőven felül múlja még a technológiai szakértők eddigi munkáit. Nem áhítom magam azzal, hogy mind ezt teljesen tisztán tette, de Khaled számomra az a ritka személy, aki, ha morálisan megkérdőjelezhető módszerekhez is folyamodik, egy pillanatig sem az emberiség ellen teszi vagy puszta gonoszságból. Nem azt mondom, hogy nem ítélem el az olyanokat, mint Mengele vagy az oroszok titkos kísérletei, viszont úgy gondolom ezeket még viszonyítani sem lehet, ahhoz, amiket ő alkot. Talán elfogult vagyok kissé, de úgy gondolom, hogy, ahhoz, hogy egy szakács igazán remek művet adhasson ki kezei közül, hogy őszintén elismerhessék azt, bőven hozzá adnak az alapanyagok és azok beszerzései. Az állatok megölése is gyilkosság, függetlenül attól, hogy eztán felhasználjuk minden részüket. De talán pont ez a lényege. Mondjuk feltételezni is más, mint aztán szembesülni a tényekkel. De addig is megmaradnék elfogultnak.
- Ó, hát ez örömmel hallom, mert már én is alig várom, hogy halljam és lássam miféle jövőt szánsz az emberiségnek, azon túl, hogy minden bizonnyal újabb rajongókat szerzel magadnak, s talán támogatókat is. Viszont egy korábbi incidensem miatt, szépen keretezve, de megvonták a fellépési jogom. A levélben persze kérésként szerepelt, de elég nyomatékosan megkértek, hogy ez alkalommal inkább csak hallgatója legyek az előadásoknak. - vallom be zavartan, mert erre bizony nem készültem. Nem vártam, hogy valakivel közölnöm kell majd, hogy sajnos nem leszek az általam képviselt címnek előadója. Pedig felkészültem, minden kész volt hozzá, míg nem érkezett egy hívás a túszejtésről. Attól tartottam, ha visszautasítom visszautasításuk, legközelebb már meghívót sem kapok.
Belépve a kávézóba és a legközelebbi üres asztalt elfoglalva érdeklődöm iránta, az eddig történtek iránt. Mindig is kalandregénybe illő sztorijai voltak, amiket imádtam hallgatni. Még ha sokszor magára az ügyre is kellett szorítkoznunk. Talán emiatt is alakult ki köztünk egy fajta barátság. Mert az ügyön túl, érdekelt, hogy ki is ő. Mosolyogva figyelem, ahogy Khal a ruhájának gyűrődéseivel babrál, miután én már réges-rég leültem, és nem feszengtem azon, hogy esetleg a kabátom nem a megfelelő szögben vagy esetleg egyik oldalt kicsit közelebb lógva a földhöz pihen. Mindig is elkápráztatott egy betegség ilyesfajta tünete, a zavarok által okozott függőségek, melyeket egy egészséges ember soha nem érthet meg teljesen. Korábban, még fiatalabb éveim alatt én sem értettem, hogy mi olyan nehéz azon, hogy ne nyúljunk egy rossz szögbe fordított vázán állandóan, vagy miért nem tudja valaki megállni, hogy folyton kezet mosson. Még most is kész rejtélyek számomra, de már közelebb érzem magam a megoldáshoz. Nyilván a neurológiai elváltozások miatt sosem fogom teljesen megérteni, de hasonlóan megpróbálhatok gondolkodni. Mint például én is körbe nézek a zebrán. Feszültséget okozna, ha csak úgy lelépnék. Ezért muszáj.
Nem tudom leplezni kíváncsiságom, mikor ő maga nyújtja felém karját. Már akkor érdekelni kezdett, mikor rá eszméltem, hogy ez sem volt mindig. De őszintén fogalmam sem volt miként hozzam fel, s nem csak azért, mert ez egy pót végtag, amit az ember nem dob be csak úgy témának, de tudom, pontosan tudom, hogy igen komoly nyoma maradt annak, hogy elveszítette. Nem kell, hogy ismerjem az egész történetet, szinte biztos vagyok benne, hogy motivációi közt, ez is alapot adott. A legkitartóbb felfedezők, tudósok a hibáik által próbálnak olyan dolgokat feltalálni, amivel pótolni próbálják a hiba által okozott fájdalmat, hiányt, áldozatot. Mintha először érintene meg ezzel a különös varázzsal, úgy kerekednek el szemeim a tökéletesen valósághű végtag mozdulatai végett. Mint egyfajta kutató, nehéz megállnom, hogy ne ismerkedjek meg új dolgokkal, már pedig ez olyan dolog, amit még saját szemeimmel is nehéz elhinni. Azt hiszen érthető, miért is vagyok vele ennyire elfogult. Khal-re nagy szüksége van ennek a romló, rohanó és embereket porba tipró világnak.
- Szabad...? - fordítom meg tenyerem rápillantva, jelezvén, hogy szívesen meg is fognám, érinteném, ha őt nem zavarja. S amennyiben rábólint, finoman elnyúlok karjáért, de úgy véve kezembe kézfejét, mintha porcelánból volna. Eleinte csak szemre vételezem, mintha keresném a legapróbb hibát is, de, ha volna is, ez így is... - Elképesztő... - suttogom halkan. Külső szemmel biztosan viccesen nézhet ki, ahogyan úgy vizslatom kezét, mintha legalább egy drága, mindent is tudó okos órája lenne, ami másnak nincs. De biztos vagyok benne, hogy ez a karprotézis, még nem elérhető a "boltokban". Újra és újra megfordítom, még mindig csodálkozva rajta, mennyire realisztikus. A köröm, a csukló, minden kis hajlításra megjelenő ránccal, az izmok. Ami a néhány percekig tartó csodálkozás alatt idővel feltűnik, hogy még mindig hűvös. Ezt először betudtam a kinti hidegnek, de most, hogy már egy ideje két meleg kezem között pihen. Nyilván ez nem róható fel számára, hiszen így is kész csoda, amit csinált. Ami azt illeti, Khal-t tipikusan olyan hihetetlen embernek tartom, akitől még az sem állna távol, ha visszanöveszthető végtagokat találna fel. Elég őrületesnek hangzik, de pont ez az, ami vonz benne. Hogy ő a hihetetlen dolgokat is képes elérhetővé tenni. Végül elmosolyodva nézek fel rá, befejezve a "vizsgálódást".
Érdeklődve hallgatom, de nem állítanám, hogy meglepett. Igazából semmi olyasmit nem mondott, amit ne lehetett volna sejteni. Ugyanakkor azt is megértem, ha nem avat be a részletekbe. Nem itt. Vagy csak szimplán, olyasmik, amikbe nem szívesen avatna be. Ezt is megértem, noha erősíti gyanúm, hogy azért teszi, mert tudja, hogy nem értenék egyet velük. S én jobbára csak egy dologgal nem értek egyet, az pedig az, ha valami törvénybe ütköző. Még is szemet hunyok gyanakvásom felett olyan szinten, hogy nem kezdek el neheztelni rá. Azt hiszem nem is tudnék.
- Teljesen megértem. Sajnos a munka és a magánélet aranyközépútját csak kevesen találják meg, s én magam sem vagyok benne biztos, hogy létezik. Ha valaki elhivatott valami iránt, nem engedheti elterelni figyelmét olyan dolgokkal, mint a család. De végtére is, ugyanazt érhetjük el mindkét oldalról, hiszen az embert alakító egyik legnagyobb erő az a vágy, hogy örökséget hagyjunk. - állapítom meg, hiszen nincs abban semmi rossz, ha valaki elhivatottabb, amíg ez boldoggá teszi. Akkor volna igazán őrültség, ha boldogtalan munkájában és nem változtat rajta. Közben jó magam is kérek egy egyszerű espressot.
Figyelve Khal-t, ahogy olyan természetességgel kezeli ocd-s zavarát, mintha ez az élet velejárója lenne, ismét mosolyra húzódnak ajkaim. Sajnálom, hogy nem maradt meg, mint betegem. Bár azt hiszem, ha furcsán is hangzik, egyszerűen nem tűnik krónikusnak, a krónikus betegsége. A viselkedésével teszi elfogadhatóvá. Vagy csak én szoktam hozzá ennyire...? Csupán a múltunkra is némi árnyat vető kérdésére kapom fel fejem kérdőn, de aztán egyből újfent elmosolyodom.
- Ami azt illeti, sokakat tévesen akartak elítélni, vagy rossz intézménybe küldeni. Mondjuk a világot nem váltom meg egy egy ilyen esettel, azonban az utóbbi akarva-akaratlan is mély nyomot hagyott bennem és a szakmámban is... Az egyik elítéltem ugyanis a beszélgetésünk után valahogy megszökött és ez valahogy egy túszdrámához vezetett. Máig nem tudom, mit vártak tőlem a hatóságok, mikor nyilvánvalóan sok esélyem nem lett volna egy fegyveres, vérveszteségtől alig kiszámítható gyilkossal szemben, de, ha nemet mondok... - itt kicsit elcsendesülök. Talán már ki ismer annyira, hogy tudja, ha valaki bajban van, zokszó nélkül ugrok, hogy megmentsem. Ez biztos valami feldolgozatlan gyermekkori problémámból született hajlam, de ilyen vagyok. - Szóval elmentem, kaptam pisztolyt is, és őszintén szólva, rengeteg sok alkalmam lett volna ártalmatlanítani, tudva, hogy így is sok ember halálát okozta, dee... Nem is tudom. Valahogy, mintha előre tudtam volna, hogy érkeztemmel már senkinek sem esik bántódása. De... tévedtem. - pillantottam le a füstölgő koffein adagomra, majd nehézkesen bevallva a történteket, amiért magamat hibáztatom felpillantok rá. - Felgyújtotta magát. Én pedig egy-két másodpercig vacilláltam rajta, hogy mit akarok és mi volna a helyes. De végül megmentettem, bár nem volt biztos, hogy túléli. És nem olyan rég még is olvastam a hírekben, hogy felszívódott. Ez némi aggodalomra adhat okot, viszont ezen felül, igen nagy port kavart az ottani jelenlétem és a kamera felvételek. Hogy életben hagytam, megosztotta a világot. Ezért is kaptam eztán egy levelet, hogy örülnének, ha megjelennék az előadáson, de a tanulmányom egyenlőre nem kellene, hogy előadásra kerüljön. Nem mintha köze volna az elkövetőhöz... - vonok aprón vállat, mert kissé sértve érzem magam, viszont tény, hogy egy részem tudja jól, hogy hibát követtem el. A törvény ott az épületben, az első áldozata után már nem kötötte kezem. Az én döntésem volt, hogy életben hagyom. Ráfoghatnám, hogy az eskü és satöbbi, de nem. Ez egy magamban tisztázott döntés volt.
- Család...? Hát... maradjunk annyiban, hogy próbálkozom. - somolyodom el végül, arról említést sem téve, hogy még a Tinder-t, mint segítséget is alkalmazom. Bár nem vagyok rá túl büszke. Remélem ez utóbbi témával pedig sikerült eléggé elterelnem az előbbit, mert igazából nincs mit mondanom róla, viszont máig rosszul érint az ügy. Viszont arra is nyakamat tenném, hogy egy nap még viszont fogom látni Mr. Braxton-t.

Fogalmam sincs miért jövök kissé zavarba a nevem és annak hangszíne hallatán, mosolyát látván, annak ellenére is, hogy szinte biztosan tudom, mit fog mondani, mert akkoriban is eljátszottuk ezt jó néhányszor. Sokat adok Khal tudására, elismerésére, csak éppen akkor érzem kétségesnek, ha az elismerésemről beszélünk. Ez nem olyan fordított nárcisztikussági módszer, egyszerűen tudom, hogy még távol vagyok attól, amit ő bennem láthat. Vagy amit el szeretnék érni. Az én munkámban nincsenek olyan látványos áttörések, talán ez lehet a baj, de egyenlőre tényleg nem tartom magam jobbnak bárkinél is. Csak előtte találom nehezebben a szavakat, ha mentegetőzésre kerül a sor, ezért az első két félbe hagyott szavam csupán tátogom, és széttárom velük együtt karom, csak aztán kezdek a magyarázkodásba.
- Én nem vonom kétségbe a képességeim, csak... még bőven van mit csiszolni rajtuk, ami nélkül nem tudom olyan szinten használni őket, mint... ahogy az elvárt volna. - engedem le karjaim a béna mentségem végére érve, de lényegében tényleg ez az igazság. Kicsit olyan ez, mint mikor kocka cukrokból próbálunk egy kis piramist építeni, de nincs annyi, hogy fel kerülhessen a csúcs utolsó darabja is, ezért el kell döntenünk, hogy kiveszünk egyet valahonnan, vagy elmegyünk a boltba és inkább kivárjuk azt a hosszú sort miatta, de megszerezzük azt a doboz kocka cukrot. Ne már, még Khal sem tenné az előbbit. Már csak az OCD-je miatt sem. Na jó, az elvárt szócska talán kissé túlzó volt. - De a nem bóknak szánt, bókot, azért köszönöm. - biccentek egyet félre, a humorra mosolygósan, mintha még mindig a régi időket fújnánk. Legfőképpen azért, hogy ne ragadjunk le az előző témánál. Örültem, hogy akkor megismerhettem, még ha máig elég kétes gondolataim támadnak felőle és szinte biztos vagyok benne, hogy ezek nem alaptalanok. Talán a sors rendezte úgy, hogy ne tudjak meg róla többet, hogy ne faggassam, mert az tönkre tette volna azt a pozitív képet róla, amit hinni, látni akartam.
- Látod? Erről beszéltem az előbb. Van még mit csiszolnom a képességeimen, bár azt hiszem, ebben az ügyben nem feltétlen én voltam az elindítója a dolgoknak. - avatom be, de nem a mélységes részletekbe, mert arra ráérünk majd kávé mellett. Nem titok, hiszen a hírekben is biztosan foglalkoztak vele. Sokak fülébe eljuthatott, azért vonták vissza az előadásom is. A kávézóban is csak egy kis időre terelődik el a téma, és nem tudom megállni, hogy ne érintsem meg a teljesen valósághű protézist, hogy ne csodálkozzak rá, hogy milyen messzire jutott. Ráfoghatnánk, hogy problémája együtt az áldása is, hogy a tökéletességre törekedjen minden áron, de úgy gondolom, ő enélkül is megalkotta volna mindezt. Van különbség a bármi áron és az időre hagyatkozva, lassan felépülő álmok közt. A kérdés az, hogy Khal-nél mi az. Még abba is kellemetlen volna belegondolni, hogy esetleg állatokon kísérletezett volna ez ügyben, bár ez a mai világban, még ha gyakoriak is a tiltakozások, nem feltétlenül illegális. De mivel ezeket és a kutatásait jórészt embereknek szánják... Elhessegetem negatív gondolataim, s helyettük inkább beavatom a Braxton ügy részleteibe. A kérdésén csupán egy pillanatig gondolkodom el, de leginkább azért, mert megakarom róla győzni magam, hogy nem a munkám kötelezettsége döntött helyettem. Ha így volna, az azt jelentené, hogy egyre kevésbé érzékelem én magam a világot, hogy érzéseim csupán a tanultak alapján hozom létre, mint sem, hogy őszintén érezzek. Ez pedig egy olyan rideg út felé terelhet észrevétlen, amilyen útra általában az úgy nevezett pszichopaták térnek. Egy érzéketlen orvos, egy pszichopata pszichológus. Még belegondolni is rossz.
- Nem az én dolgom ítélkezni, ellenben a munkám az emberek megmentése. Részben... - húzom félre szám, ahogy végülis csak elismerem magamnak is, hogy Braxton főként azért maradt életben, mert a doktor bennem, nem hagyhatta, hogy meghaljon. Azt viszont még magam előtt is tagadni próbálom szavaimmal burkoltan, hogy más esetben, ha nem volna a tudásom, ha nem volnék orvos, mindegy bizonnyal hagytam volna meghalni. Meg is rémiszt a gondolat, ahogy egy pillanatra felmerül bennem, így nem csoda, hogy füllentésbe torkollik a válaszom.
- De. De... végülis részben a páciensem volt, megismerhettük egymást és mi tagadás sajnáltam egy kicsit, amiért idáig jutott. - válaszolom inkább a magam mentőöveként, noha látom mosolyán, hogy szúrni készült vele. Akkorát nem hazudok, tényleg sajnáltam az eldobott múltja miatt, viszont tudatában annak is, hogy veszélyes lehet másokra, hogy emberek haltak meg keze által, nem az hajtott volna, hogy mások bőrét mentsem, hanem érzéketlenségemnek utat engedve néztem volna végig, ahogy szénné ég. Nem ellene, s nem is haragból vagy bosszúvágyból hagytam volna. Ez a legelkeserítőbb. Talán tényleg nem ártott volna még szabadságra mennem. Közben azért lassan, de fogyatkoznak az italok is és szerencsére nem ragadunk le egy témánál sem túl hosszú ideig, így könnyebben engem el. Legbelül nem, ó, nem, biztosra veszem, hogy a repülőn ülve, csendbe burkolózva is ezen fogok rágódni. De most kérdése is alaposan kizökkent.
- Tessék?? - vonom fel meglepetten szemöldökeim, s egy pillanatra megfordul a fejemben, hogy bár belőle sem nézem ki, hogy szórakozni járna, elbizonytalanít a kérdésével és félek erre alapozni. Ha meg közlöm, hogy néhány hónappal ezelőtt volt egy vakrandim, azzal csak elásnám magam. Közben én is felkelek hozzáhasonlóan és tartva vele a tempót, elhagyjuk a kávézót.
- A régi idők emléke elég homályos válasz... - jegyzem meg játékosan bizonytalanul, félve, bár sejtelmessége majdnem mindent elárul. - De természetesen ki nem hagynám. Bár ennyi idősen már kevesebb kockázatot vállalok, öreg vagyok én már sok mindenhez... - mentem a menthetőt, ha esetleg a későbbiekben pofára esnék. Örülök Khal jelenlétének, mert mindig hoz magával egy kis izgalmat, rejtélyt, ami valahogy felélénkít, pláne, hogy jó ideje most nem is láttuk egymást. Mintha megint a régi nóta szólna, és elkezdődne a macska-egér játék. Ám ezúttal magánúton, mások által hozott szabályok nélkül játszunk. Nem is tudom megállni, hogy kifelé el ne mosolyodjak.

Egy vége láthatatlan történet, melyben ezerfelé futnak a szálak, igen. Izgalmas, sosem monoton, ha két egyforma diagnózist is kapunk. Talán pontosan ezért váltam eme szakma hű szerelmévé. - mosolyodom el egy nagyobb korty után. Kihívások tömkelege, de egyben a kalandoké is. Lehet kissé elfogult vagyok, de úgy érzem ez az én terepem, ahol igazán szárnyaimat bonthatom.
- Ó, dehogy nem. De mindazonáltal félelmet és aggodalmat is, hogy talán nem lesz időm megmenteni, segíteni. Ez némileg sorompót állít elém, jó néhány akadályt, de természetesen ezt bármelyik kalandra rá mondhatjuk. - válaszolom néhány pillanat erejéig a csészémben örvénylő sötétséget fürkészve. Ez tulajdonképpen, mindenre igaz. Khal-re, Cale-re. Mindenkire. Talán pont az aggályok miatt haladok lassabban, mint szeretnék. Ha elengedném a teher súlyát, magasabbra is szárnyalhatnék. De az több hibával is járna, ami az én esetemben tragédiába is torkollhat.
- Fogalmazzunk úgy, hogy gyermeki énje élve volt elásva a föld alá. - pillantottam fel rá válasz közben. - Persze kiásni sem egyszerű, örülhetünk is, ha még él, és akkor még hol marad az ápolása...
Kérdése gyanánt is zavarba jöttem, leginkább, mert tartottam tőle, azért kérdezi ilyen merészen, mert ő már jó pár helyet meglátogatott nyaralás szempontjából. De a nevetése sem segít zavaromon, így jobb is, hogy mozgolódásba kezdünk.
- Kirándulni? Nem vagyok az a hegyekbe járó típus, és nehezen köt le egy festmény bámulása, és alkotójának pszichoanalizálása, ha közben tudom, hogy odahaza is ezt csinálom. De eljártam előadásokra, és hé, még az idei szabadásgom is kivettem. - egy részét... - ...igaz, azt is otthon töltöttem, de hát tudod milyen vagyok. Ha látok is valami érdekeset, ami után érdemes lehetne kutatni, túl hosszú időt venne igénybe, hogy belefogjak. - vonok vállat, s közben be is állunk a sorba. Kijelentésére is csak félmosolyra húzom ajkam, noha továbbra sem vagyok benne biztos, hogy képes volnék kiugrani a megszokott mókuskerékből, ami nem csak biztonságot nyújt, de már-már megszokássá vált. Elveszett bár bennem azaz énem, aki ennél több kalandra vágyott, sokkal kézzel foghatóbb izgalmakra.
- Akármihez is... Már nem biztos, hogy bánom azokat a láncokat, amiket anno én tettem magamra. De tényleg... jó ez így... - hazudok, de ha ez nyújt némi vígaszt, magamnak is.
A becsekkolásnál nyilvánvalóvá válik, hogy nem egymás mellé szól a jegyünk. Az lett volna csak igazán különös egybeesés. Szóval a repülő utat egymástól néhány ülésnyire élvezhettük. Bár a táj nem kötött le, azért elgondolkodtatott amikről beszéltünk. Talán túlzás lenne azt állítani, hogy jó ez így, de megfelel. Néha persze fejvesztve menekülnék, százszor is megbánva, hogy idáig jutottam, máskor azonban ugyanezért hálát adok az égnek. Bizonytalan vagyok. De legalább most leköt ez az egész, és másfelé tereli lassan gondolataim. Az utolsó háromnegyed órában már új kísérletekről olvasgatok, felfedezésre váró kutatásokról. Lehet elsőre félelmetes lenne egy dzsungelben a függőség ellenszerét keresni, de mennyivel izgalmasabb, mint egy székben ülni és onnan figyelni, hol tart a felfedezés. Arra már nem is jutott időm, hogy lecsekkoljam azt a bizonyos kutya fajtát, aminek majd a következő párnapban gondját kell viselnem. Megígértem a kollégámnak, és bár akkor ott elég könnyen rábólintottam, bevallom, most már kicsit félek. A lakásom nem kutyák befogadására készült, bár elvileg kölyök, de talán pont ez lesz benne a kihívás, mert még nevelni kell.
Leszálláskor a tömeg miatt távolabb, a reptér ajtaja közelében álltam meg és vártam Khal-re, miközben email üzeneteimet nézegettem. Nehéz a tudat, hogy magukra kellett hagynom a betegeim még ha csak néhány napról is van szó. De innen is próbálom ugyanúgy egyengetni útjukat, életüket. Még azt is felajánlottam Nora-nak, hogyha túlzottan zűrössé válna egy beteg, vagy keresnének, akkor bizonyos időközönként nyugodtan hívjanak és majd én beszélek. Nyilván nem előadás vagy evés közben, de szabad perceimet is rájuk szánom, ha kell, csak ne káoszra térjek vissza.

A múlt tengerének felszínén úgy lebegnek hibáink, mint holtestek, melyeket se elfeledni, se rejtegetni nem lehet, mert mindig lesz, aki rálel vagy emlékeztet rájuk. Ellenben alant a megannyi kincset még sokszor magunk is alig vagyunk képesek észrevenni, pedig mindegyiket mi rejtettük oda. A hibáink súlya - még ha nem is kellen így lennie - elkendőzi jó tetteink. Hiába vagyok szakértője, és tudom jól, hogy nem kéne hagynom, hogy ezek a démonok rám is rám találjanak, mégsem tudok olyan könnyen tovább lépni egy-egy elkövetett hibámon, függetlenül attól, hogy hajtottam már végre ahhoz hasonló "hőstetteket" is. Keresem az aranyközéputat, de azt hiszem rossz irányba indultam, mert lassan nem csak meglátásaim kérdő jelezem meg folyton folyvást, de még saját magam is. Az érzéseim, melyek az emlékekkel együtt, idővel megfakultak. Talán a számtalan rossz dolog, mi a világban történik, talán, mert meginogtam benne, hogy amit teszek valóban jó dolog e és nem puszta látszat. Már akkor látom egy beteg szemeiben, hogy hasznos óra elé nézünk, vagy sem, mikor belép. Pontosan tudom, hogy a tanácsaimat megfogja-e fogadni vagy sem, miközben nem győz hálálkodni, milyen hasznos is volt ez az idő velem. Amikor pedig biztos vagyok benne, hogy az előre borítékolt ítélet már meg van, jelenlétem és jelentésem csupán formalitás, semmi több, hirtelen még is hatást gyakorlok egy olyan emberre, akiről már rég lemondott mindenki. Egy gyilkosra, akivel valami érthetetlen módon valahol egy hullámhosszra kerülünk. Onnantól pedig el kell döntenem, hogy szembe megyek a törvényekkel és fogadalmammal, vagy átlépem a határokat, és a szívemre hallgatva megpróbálok érte nyúlni, noha már senki más nem tenné. Bizonytalanná tesz, hogy rajtam kívül mindenki más elítéli döntésem, mely erőteljes indok arra. hogy saját magam épelméjűségét is megkérdőjelezzem ilyenkor. Ugyanakkor, legbelül egyszerűen nem tudom elképzelni, hogy valaha is másként tennék. Az pedig, hogy elkezdtem megmászni egy hegyet, nem is tudva mi vár rám odafent, vagy, hogy egyáltalán felérek-e, egyszerre izgalmas és hátborzongató.
Az úton még mindig ezeken agyalok, miközben kutatásokat nézegetek és fantáziálok újabb felfedezésekről, amiknek kalandos útjain én magam is részt vehetnék. Talán csak Khal jelenléte okozza ezt a szikrát kapó izgalmat, kalandvágyást amely eddig békésen elüldögélt bennem. Vágyok én erre úgy igazán? Nem tudom. Míg beér Khaled, én az e-mailjeim ellenőrzöm. Bűntudatom van, mert úgy érzem, hiába készítettem fel mindenkit arra a pár napra, míg távol leszek, némileg még is olyan, mintha cserben hagynám őket. Vagy csak ennyire régen mozdultam már ki és feszengek, mert elhagytam a komfortos helyem? Mikor közeledő kerék hangokat hallok, zsebembe csúsztatom az elsötétült kijelzőjű telefont, majd barátomra tekintek kérdése nyomán.
- Én a taxira szavaznék. A repülő út bágyadttá teszi az embert, és ha nem is volna így, szinte biztos vagyok benne, hogy gps-el is elkeverednénk. - mosolyodtam el haloványan, leginkább a fáradságtól. Így végül az állomás irányába indulunk el, és szerencsénkre akad is bőven választék- A bepakolást követően pedig útnak is indulunk.
- Mire vagy kíváncsi? - kérdem rá pillantva, noha én sem magoltam be mindent a kastélyról és környékéről, azért nagyjából emlékszem a nővér által kinyomtatott lapok tartalmára. Kényelmetlenül érezném magam sznob társaim közelében, ha beszélgetésbe elegyedve nem tudnék én is hozzászólni a helyet érintő témákhoz, amit nyilvánvalóan csak a tudálékosságuk miatt tanultak meg szóról szóra, semmint, hogy valóban érdekelje őket a hely története vagy az, hogy jelenleg milyen erős a net.
- Hát azt én is nagyon remélem. - bólintok reménykedve, hogy taxival időben odaérünk. Bár ha csak a forgalomban el nem időzünk, oda kell, hogy érjünk, hisz bőven időben érkeztünk. - De a kávét kihagyom. Este már nem hiányzik a koffein, ha holnap kipihenten akarok ébredni. - válaszolom, bár ezzel eszem ágában sincs őt korholni vagy befolyásolni. Szeretem a kávét, és ha az egészségtelenségéről is akarnék papolni, nem tehetem, hiszen én dohányzom is.
A kellemes utat később egy kis zötykölődés váltotta fel, ahogy elértük a kastélyhoz vezető egyetlen utat, mely ugyan ápolva volt, talán a hatás kedvéért nem cserélték le az utat beton aszfaltra. Magát a területet is sűrű fás részek bújtatták a nyilvánosság elől, noha mikor éppen nem tartanak itt hivatalosabb találkozókat, általában a turistákat is szívesen látják. Az 1904-es ében épült kastély valóban tartalmazott nyomokban vár stílusú elemeket, részeket, de ablakai mindig üvegezettek voltak, kívülről pedig már lehetett látni, hogy bent nem gyertyákkal világítanak. A kőtéglából épült, több emeletes kastély egyik oldalát egy gondozott kert határolta, magas bokor kerítésétől nem is látszódott, hogy túl oldalán már egy egész erdő öleli körbe a kastélyt körbe. Másik oldalán egy különálló épület állt, tán egy kamraszerűség. Külön parkoló nem is nagyon volt, de egy autó sem időzött túl sokáig a helyszínen. Miután kipakoltunk a taxiból és kifizettem, amaz is hamar odébb állt, mert itt aligha talál más utasokat visszafelére. Kíváncsi szempárokkal pedig már odakint is találkozhattunk, ahogy talán ismerős arcokkal. Én akaratlan is csak arra tudtam gondolni, hogy ahányszor rám nézett valaki és szóra nyitotta ajkait a társaságban, biztosan a hibámon csámcsogtak vagy azon, vajon milyen okból kifolyólag kerültem le az előadók listájáról. Az épület dupla ajtajában egy öltönyös fickó állított meg bennünket, hogy belépőnkkel igazoljuk magunkat és ő is kipipálhasson a listáról, illetve, hogy átadjon kollégájának, aki aztán tovább kísért minket az épületbe.
- Ha jól sejtem, még nem maradtunk le a vacsoráról. - pillantok kijelentésem nyomán, még is kérdőn a minket kísérő férfire, aki megrázza a fejét és nemleges választ is ad, de hozzá teszi, hogy, hogy hamarosan annak is itt az ideje, így nagyon már ne mászkáljunk el a kastélyból, miután kipakoltunk. Maga az épület több mint 100 szobával rendelkezett, azon túl pedig számos helyiséggel, melyek közt kialakítottak egy konferencia termet is. A szobákon kívül kissé hűvösebb volt a hőmérséklet, ezt pedig legfőképpen a festmények miatt magyarázták. Kétségtelenül nagy munkát fektettek a megépítésébe és nem kevesebb pénzt is, ugyanis nem csupán a szobrok és festmények árulkodtak a kastély 1900-as évekbeli megépüléséről, de nagy részén olasz márványkővel rakták végig a földet, míg a magasabb ablakokon francia selyem függöny pihent. A mennyezeten több helyen is kristály csillárok pihentek, és a vendégszobák kényelmére is nagyon ügyeltek, ahol külön kandalló melegítette a teret. A régies hatás ellenére persze fellelhetőek voltak a modern technika vívmányai is, mint a rádió, internet, szobaként külön fürdő, melyek már sokkalta korszerűbbek voltak, mint manapság a legtöbb középszerű lakásban. Csak pár napra érkeztünk és szinte biztos vagyok benne, hogy túl sokáig nem élvezhetjük ki ezt a luxus kényelmet, de nem is emiatt vagyunk most itt.

Anno nem is olyan régen még nemesnek vagy királyi leszármazottak élvezhették eme kényelmet, amit manapság egy kastély nyújt. Szolgák és szolgálólányok ugrálták körbe őket és lesték minden - de tényleg minden - kívánságuk. És most...? Elég egy meghívó, és ugyanezen kényelmet élvezhetjük a felbérelt alkalmazottak szolgálatával. Nem tartom magam se nemesnek, se királyi sarjnak, és kissé túlzónak is vélem ezt az egészet, de élvezem, ha már itt vagyok. Még ha az izgalmas és kevésbé eredményes utóbbi munkám végett meg is fosztanak az előadáson való fellépés lehetőségétől.
Aprót bólintva nyitom meg a fájlt, amiben szkennelve van minden fontosabb nyomtatvány a helyről ahová tartunk, és nagyjából válaszolok Khal minden kérdésére, illetve arra, amire még kíváncsi.
- Elszakadni? - kérdek vissza, erősen kételkedve ennek bizonyosságában, amire szemöldökeim is összevonom. - Amíg ott is van net, és telefon, aligha szakadhatunk el tőle. Persze az elménknek így is kész felüdülés lesz, annak ellenére, hogy, ez, ha jól sejtem neked sem tartozik igazán a komfort zónádba, hisz még is csak... egy kastély. - sandítok el felé, de ennél többet nem teszek, hisz nem a vita a célom. Ráadásul azt sem zárom ki, hogy az évek alatt még ez sem okoz neki különösebb kellemetlenséget, noha elképzeléseim szerint ő inkább a legmodernebb gépek közt érzi igazán otthon magát. Akárhogy is, nem beszéljük ki az út során, nincs is igazán mit, így jobbára én is csak kifelé bámulok, igyekezve elterelni gondolataim valami kellemesebb felé, semmint az eddigieken aggódjak, vagy újabb késztetést érezzek arra, hogy a telefonomra nézzek. Minél távolabb tudom magam az irodámtól és a betegeimtől, annál jobban elfog az aggodalom és félelem, hogy történik valami, valami rossz, amíg éntávol vagyok, és nem fogják tudni megoldani. Azt hiszem pont ezek miatt a dolgok miatt sem utasítottam vissza a meghívást, hogy még időben vállon rázzam magam, figyelmeztetve, hogy el ne süllyedjek. Változtatnom kellett, és kell is, különben felemészt ez a túl sok minden.
Mikor megérkezünk már várnak ránk. Mármint nem a társaság maga, mint a fizetett alkalmazottak, a kísérő, akivel egy részleges körbevezetést követően meg sem áll a szobánkig. Ott azonban egy időre búcsút kell intenem barátomnak. Ha hetekről volna szó, minden bizonnyal birtokba venném a szekrényeket, így azonban nem töltöm időm a kipakolással. Helyette kicsit rendbe szedem magam, átöltözöm és maradék időmben körbenézek a szobában, ugyanis túl gyakran nem jutok el ilyen helyekre. Értékelendő, hogy a régi hatású bútorok sem olcsó hamisítványok. Szinte teljesen érintetlenek, remek állapotban vannak. Számomra kissé túl cikornyás, de a kastély stílusát tekintve nagyon is szép a szoba. Látszik, hogy rendben is tartják, sehol egy szem por, a tükrön nincsenek foltok és még az ablak fogantyúja sem nyekereg, ha elfordítom.
Még így is marad időm, de elindulok, mert magam ismerve biztosan eltévedek. Bizonyosan így is lett volna, ha nem botlom egy arra mászkáló felszolgálószerűségbe, és nem informálódok tőle. Igazából ő is odatartott, így legalább nem kellett egyedül kóvályognom. Reméltem, hogy Khal sem fog. De talán már ott is van. Belépve azonban egy gyors terep szemlét követően meglepődve tapasztalom, hogy még nincs sehol. Lehet még is eltévedt, vagy csak én jöttem túl korán...? Akárhogy is, nem volna szerencsés utána indulnom, mert abban sem vagyok biztos, hogy az ő szobáját megtalálnám és nem-e kerülnénk ki egymást. Amilyen szerencsétlen vagyok mostanság... Így hát jobb híján helyet foglalok, oda ahová a névkártyám is ki van téve. Akkor már javában kizökken a népes társaság a hangoskodók miatt, de igazán csak akkor keltik fel mindenki figyelmét, mikor feljebb tolják a hangerőt, túl kiabálva igazából a legtöbb társaságot. Elsandítok az alkalmazottak felé, de úgy látom egyikük sem akar közbe avatkozni. Biztos úgy vannak vele, hogy hozzánk tartoznak, oldjuk meg mi, ha már a helyiség tele van orvosokkal és doktorokkal. Mélyet sóhajtok, mert úgy látom más sem szívesen lépne közbe, pedig azt gondolom nálam jóval tehetségesebb vitapartnerekre is rá lelhetnének. Én csupán csitítani tudnám a feszült feleket, de most komolyan ezért gyűltünk itt össze? Mielőtt ténylegesen elhatároznám magam megjelenik Khaled. Fel is pillantok rá kissé tanácstalanul, mert jómagam sem tudnék választ adni.
- Talán csak sok volt a bor és a pezsgő és kevés a kávé... - viccelődöm el finoman, de mosolyra még nem fakadok, mert tudom, hogy lehet ennél komolyabb is a baj. - Talán keresnek valakit... - de ez is csak feltételezés, ahogy figyelem a testbeszédjük és el-el kapok néhány mondatot. Nem úgy néznek ki, mint akik kész volnának leülni vacsorázni, mint inkább, mintha várnának még valakire, vagy kisebb félreértés alakult ki köztük. Ez utóbbit mondjuk majdnem teljesen el is vetem, mert azt gondolom, noha akadnak köztünk heves természetűek, azért van annyi tolerancia bennünk, hogy csendesebben és nyugodtabban oldjuk meg a felvetődő vitákat.

Egyrészt jó volt kicsit magam mögött tudni a város nyüzsgését, a megállás nélküli munkát, amibe azt hiszem már jómagam is kezdtem beleőrülni, másrészt mindig is városi fickó voltam, a munkám pedig jelenleg annyira a mindenem, hogy most, hogy kicsivel több szabadidővel rendelkezem, míg tart ez a pár napos szimpózium, gőzöm sincs mit kezdhetnék magammal, ha csak nem keresem majd kelletlenül minden percben Khal társaságát, vagy hívogatom a bentieket, hogy minden rendben van-e. Ettől függetlenül örültem a tiszta levegőnek, a várostól eltérő energiáknak és itt-ott egy-két ismerős arcnak. Persze volt bennem egy kis félsz, hiszen előadóként érkeztem volna néhány órával ezelőtt, de azt gondolom, aki ismeri, megérti, hogy miért is alakultak úgy a dolgok, ahogy. A kastélyban elfoglalva a szobáink már nem volt más feladatunk mára, mint felkészülni a vacsorára, hogy teli pocakkal térjünk nyugovóra, és újult erővel kezdhessük a napot.
A problémát végül nem is azt okozta, hogy le ne maradjak a vacsoráról, mert esetleg eltévedem, hanem, hogy ki ne nyírják egymást a vendégek, míg egyáltalán kihozzák az ételeket. Meg persze... utána sem. Már azon tanakodtam, hogy oda kellene menni, mert más minden bizonnyal úgy sem fog, de akkor megérkezett Khal is. Ez persze nem azt jelenti, hogy akkor teljesen lemondtam ennek lehetőségéről, csupán arra gondoltam, hátha ő többet tud a kialakult helyzetről. Tény, hogy később érkezett, de talán már korábban is összefutott velük, vagy ismeri őket. Vicces megjegyzésére színpadiasan forgatom meg szemeim.
- Lehet, hogy nem fogsz beszállni a szócsatába, de aludni sem fogsz tudni, barátom. - csóválom fejem mosolyogva. - Te vagy az egyetlen olyan az ismerős köreimben, aki vacsorára is kávét iszik. - jegyzem meg hozzá téve még mindig jó kedvűen. Én maradok bornál, bár erősen vacillálok közte és a víz között, mert nem tudom még mit kérjek enni, és a bor mellé akármit azért nem fogyaszt az ember. Eztán viszont vissza is térünk a három hangoskodóra, akik még most is kellően magukra vonják szinte mindenki figyelmét. Kérdőn vonom fel egyik szemöldökön Khal-re.
- Azt, hogy idióták. - jelentem végül ki egy ideig tekintetemmel hol rá, hol ő rájuk nézve. - Ez egy többségében jó hírnevű, elvileg intelligens orvosokból és tudósokból álló konferencia vacsora. Lehet, hogy önmagában a hangoskodás nem feltétlen rossz tulajdonság, de ez a fajta viselkedés szerintem egyáltalán nem méltó se a szakmájukhoz, se a környezetükhöz. Ez itt nem egy kocsma. - mutatok a plafon felé ujjammal téve néhány körkörös mozdulatot. Persze nagyrészt igyekszem tréfásan bemutatni a helyzetet, de azért lássuk be, sokat megengedtek maguknak az urak, és ez még csak az első nap, annak is csak a fele volt. Egy ideig elnézegetem őket, filózom, mi végett akarhatják kikaparni egymás szemét, majd sóhajtok egyet és visszapillantok Khal-re.
- Itt kérem szépen valamiféle vádaskodás folyhat. A bal oldali, legszélső úr, aki egyre inkább visszahúzódik a vitát illetően, ő robbanthatta ki a konfliktust a vele szemben lévő ácsorgóval, aki a harmadik olykor lábával toporzékolóval szócsatázik, alig-alig megválogatva szavait... Hmm, azt a következtetést tudom levonni így elsőre az ücsörgő előtt lévő majdnem teljesen üres boros üvegből és az asztaluk negyedik megterített üres helyéről, hogy hiányzik onnan valaki, aki minden bizonnyal őt kavarta fel a legjobban. - találgatok, mert annyiféle oka lehet még mindennek, viszont jó krimibe illően előadva, még akár elgondolkodtatóvá is tehetjük. Közben megérkeznek az italok, és már-már jobban lekötve magam a jelenlegi eseményekkel, hasra ütésszerűen választok valami egyszerűbb fogást, több körettel, mint hússal. Miután pedig ismét magunkra hagy a pincér folytatom. - Na szóval az ücsörgő minden bizonnyal előbb az idegesen toporgótól érdeklődte meg, merre lehet a másik kettő, aki nyilván nem tudott választ adni, de közben már szépen nekiláttak a bor üvegének fenekére nézni, így érthető okokból elfajultak az indulatok, és az ülő fickó, addig-addig hergelte a toporgót, míg végül az szinte egymaga is szembe szállt a harmadikkal, miután az egyedül érkezett. Az ülő így mossa a kezét, csupán néha szól bele, akkor is csak káromkodva, de a nagy részét a másikra hagyja. Ügyesen kimanipulálta, hogy a végén még ő jöhessen ki ártatlannak. A harmadik fél meg tök egyedül van, ketten is támadják, így érthető okokból félelemből támad vissza, mert minden bizonnyal gőze sincs róla, hol a negyedik. Szóval idióták. Annyi eszük vagy akaratuk nincs, hogy felkeljenek és utána menjenek, esetleg körbe kérdezzék akár az itt dolgozókat. Inkább isznak és egymást szapulják. - csóválom fejem mélyet sóhajtva, mert még ha félnének is az eltévedéstől, lépten nyomon bele lehet botlani egy-egy őrbe, takarítóba, szóval ez volna kézenfekvőbb a bor és a vita helyett. - Aztán lehet, hogy tévedek... - teszem hozzá Khal-re pillantva. - Te is megoszthatnád gondolataid a témát illetően. - mosolyodom el kíváncsian. Mindig mindenről meg volt a véleménye, hát pont most ne lenne? Mind azon által biztos jól szórakozik az eseményeken, ami engem is jókedvűbbé tesz, ki tudja minek okán.
- Ó, hát hellyel-közzel bármelyik tud fejtörést okozni. Ha egy depresszióval küzdő érkezik hozzám, azzal okoz fejtörést, hogyan értessem meg vele, hogy a tanácsaim azért vannak, hogy meg is fogadja őket, ahelyett, hogy hazaérve a felügyeletemen kívülre esve, megint visszazuhanjon. - válaszolom inkább panaszosan, mint viccelődve, mert valóban így van. Még a legegyszerűbb eseteknél is vannak dolgok, amik komoly gondot okoznak. Ugyanígy azonban engem is érdekel, hogy ő mivel foglalatoskodik éppen, milyen világmegváltó tervei vannak vagy lesznek a jövőben. Az élethű protézisek és művégtagok alapvetően már így is elképesztő fejlesztés, de azt gondolom Khaled nem az a típus, aki megállna ennyivel. Túlságosan törekvő, túlságosan a tökéletességre hajt.
A vacsoravégeztével aztán nyugovóra térünk, én is elköszönök tőle, majd hozzá hasonlóan, csak néhány perc eltéréssel, magam is elvonulok a szobámba, az esti rutint követően pedig be is dőlök az ágyamba, bár el még nem alszom. Mostanság amúgy is borzasztó rossz alvóvá váltam, pedig nem sokkal több stressz ért, mint alapvetően. Talán a Cale-ügyek kicsit megdobták mindezt, de pont ezért is vettem ki anno szabadságot. Talán elsiettem a visszatérésem.
Még éppen csak elérem a felületes alvási fázist, mikor felriasztanak a sikolyok. Először nem is veszem komolyan, főleg, mert az agyam addigra már erőteljesen pihenő módban van, és az is megfordul fejemben, hogy esetleg csak a három illető részegedett le és hányták össze magukat, ami... nem volna meglepő. A sokadik sikolyt követően, illetve a kinti mocorgást hallva végül elszánom magam, hogy felkeljek, bár azt gondolom nem tudnék több segítséget nyújtani a részegek összekaparásában, mint bárki más. De jó lesz így mindenki reggele... Kissé álmosan, nyújtózkodva lépek ki én is a szobámból, miközben ásítozva követem tekintetemmel merre gyűlnek az emberek. Rajtam csak egy fekete melegítő nadrág és egy sötétszürke póló volt, így nem okozott gondot egyből követni a tömeget. Azóta hordok alsón kívül mást is estéként, mióta éjszakáként is kapok telefont, vagy keresnek meg a rendőrségtől, hogy menni kell. Hm, hát... tulajdonképpen már értem, miért vagyok olyan rossz alvó... Nem emlékszem melyik volt Khal szobája, de biztosan nem azon a felén láttam, bár ez koránt sem jelenti azt, hogy vele is minden rendben, ahogy azt sem, hogy bármi baja esett. Ő előbb kiszúr a tömegben, de elkapom kérdő biccentését, amire megállva vállat vonok. Talán semmiség. Bár az arcokat látva ez nem egy kis részeg randalírozás. Talán valaki allergiás rohamot kapott? Valahogy kételkedni kezdek ebben is, hiszen vannak köztünk orvosok, csak kezdenének valamit a helyzettel. Olyan sokan tömörülnek az ajtóba, hogyha nem kezdek kicsit tolongani, oda sem férek. Utólag mondjuk meg is bánom, hogy betolakodtam a szobába. Még csak nem is krimibe illőnek mondaná a látványt, mint inkább egy nem szokványos horror filmnek. Sose szerettem őket igazán, és bár a rendőrség berkein belül láttam már ezt-azt, jobbára csak fényképekről, így érthető okokból engem is lesokkol kicsit az egész. Ki is hátráltam a szobából, mert jól láthatóan én itt már nem tudtam volna mit tenni, ugyanakkor a bámulásukkal nem akartak volna épeszem is elveszteni, mint inkább gyorsan összegezve a helyzetet. Ugyanis van két hullánk, ellenben gyilkosunk még egy se. Amint pedig némi levegőhöz jutok, odébb állva a tömegtől, hajamba túrva egyik kezemmel próbálom feldolgozni a sok infót, míg végül vagy Khal ér oda hozzám, vagy én sétálok hozzá közelebb, amennyiben nem kívánta ő is megszemlélni a bent lévőket.
- Azt hiszem ez nem a szimpózium programjai közé tartozik. Megöltek két embert. - mondom ki az utolsó mondatot úgy, hogy még számomra is teljesen idegenül hat, hát még hihetetlenebbül is. Ha nem a saját szemmel látom, el sem hiszem. Az nem derült ki számomra, hogy kié lehetett a szoba, de beágyazott két személyes ágy előtt térdepelt - igen, tényleg szó szerint térdelt - egy középkorú nő, illetve egy férfi. Azt egyenlőre senki sem tudta megmondani, hogy ismerik-e őket vagy együtt vannak-e, jöttek-e, én pedig jelenleg fel sem tudom idézni, hogy láttam volna-e őket a vacsorán. De talán nem. Vagy úton odafelé. De ebben sem vagyok biztos. Imádkoztak. Minden bizonnyal annak, akié az ágy. Vagy azért, akié? Első ránézésre huzalokkal, vagy valamilyen zsinórszerűséggel tartották őket abban a pózban, azon túl, hogy kezüket és lábukat többször is át tekerték ragasztószalaggal. A legsokkolóbb még is az volt, hogy a vér színe és állaga alapján nem rég lehelték ki lelküket, s még éltek - ha nem is voltak maguknál - mikor az elkövető szó szerint megnyúzta a hátukat, úgy nagyjából deréktól egészen vállukig, a két oldali bőr részt pedig szintén kifeszítette, mint egy fajta szárnyak. Mert, hogy meztelen volt mind a kettő. Az elmeorvosi énem szinte kiált, hogy kezdjek el nyomozgatni a gyilkos után, ahelyett, hogy egyszerű emberként, inkább telefonért nyúlnék és hívnám a rendőrséget. És ha ki érnek? Lehet addigra megszökik a gyilkos. Már ha még itt van. Vagy megöl még pár embert. Ostobaság volna megint hőst játszani, bár legutóbb nem is önként vállalkoztam rá.

Pont ezt akartam mondani. - húzom össze szemöldökeim, ahogy bennem is felmerül miként viseli ilyen jól a szervezete még mindig, hisz jó magam is szoktam kávét fogyasztani, de biztosan nem annyit és nem késő esti időkben, mint ő, maximum, ha a munka nagyon megkívánja. Megjegyezném neki, hogy át állhatna valami kevésbé veszélyesebb italra, mint mondjuk a matchaból készült ezerféle elkészítési módú italokra, de rá térve a káros szenvedélyekre, emlékeztet rá, hogy bizony én sem vetem meg se az italt, se a cigarettát, szóval itt igazán helytálló volna a "Bagoly mondja verébnek..." mondás. Ami azt illeti egy doboz cigi mindig lapul a zsebemben, ha épp úgy van, így most aztán tényleg jobban teszem, ha hallgatok. Csupán egy apró mosolyt ejtek felé, miközben inkább fel sem veszem vele a szemkontaktust. Más esetben biztos nem hagynám szó nélkül és megpróbálnám úgy alakítani a témát, hogy ne csak, hogy vesztesként, de még győztesként jöjjek ki belőle úgy, hogy talán több káros szenvedélyem is van, mint a másiknak. De Khaleddel nem cicóznék. Ismerem már annyira, hogy visszájára fordítaná, intelligensebb ő annál, hogy rám hagyja a dolgot, pláne - kissé talán kétes - jó kapcsolatunk miatt. Így végül rátérünk az étkező hangos férfi csapatára, akik még a halk zenét is túl kiabálják, semmint, hogy nyugton beszélnék meg gondjaikat, mint mondjuk a legtöbb itt lévő. Ezért is kerülnek megfigyeléseink kereszt tűzébe.
- Na de mi lehet itt olyan nyomós, ami arra sarkallja őket, hogy felhívják magukra a figyelmet? Bár igaz, ennél többre úgy látom nem futotta. Az emberek néha csak a rájuk vetülő szempárokra vágyakoznak olyan nagyon. - vizslatom az indulatos asztalnál lévőket. Ám, hogy kiderítsük a valós választ, nem sokat teszünk érte, sőt, azt gondolom még Khaledet sem érdekli annyira, hogy beleártsa magát a hangos trécselők gondjaiba. Az sem biztos, hogy nem küldenék el pofátlanul, noha ő csupán segíteni szándékszik. Látszatra. Mert, hogy ravaszabb ő ennél, hogy ennyiben kimerüljenek szándékai. Tudom, mert emlékszem.
- Úgy gondolod? - pillantok rá kérdőn magasba vonva egyik szemöldökét. A szenvedély szerintem is helytálló, de a szerelem azt gondolom csupán látszatkeltő, mint sem valós. Persze mit tudhatom én, hisz jó magam sem igazán érezhettem meg igazán ezt a jövet-menet, mindenhonnan jól ismert dolgot, s azt gondolom, hogy ahogy fogy az időm, nem is fogom. Vicces elgondolás volna, ha tudnám, hogy mindez hamarosan igen csak megváltozik. Eltöprengve pillantok vissza a vitázók felé.
Így estére azt gondolom elég izgalom volt a bőséges vacsora, az épület látványa és a benne lévők emberek néhai hangos megnyilvánulása. Azt gondoltam holnapra is hagynak majd egy kis izgalmas az előadások és beszélgetések által, mely lehet annyira izgalmas, hogy napokig rágódjunk a témákon. Ám olyasmi történik, mi bár tőlem távol nem áll, de nem éppen ilyen formában. Gyilkosság. Ráadásul pont itt és pont most? Ha már javában olyan életem volna, mint amilyen majd lesz hamarosan, egy percig sem kételkednék, hogy egy újabb rosszakaró, ám így tudatlanul, naivan csak sodródom az árral és szörnyülködöm a magam stílusában, mert úgy vélem ez a hangzavar és a levegőt megtelítő félelem nem fog minket előbbre vinni. Nyilván ez is egy fajta gyász, már, aki nem csupán önön érdekből leskelődik, hogy aztán magára hívhassa valamiképp a figyelmet. Ami azt illeti ez nem csupán egy "szimpla" gyilkosság, itt valaki előadásként szánta nekünk a dolgokat, mert nem kevés munka lehetett így összeállítani a holttesteket. A megvizsgálásuk nem szakterületem, és nem is szívesen ártanám bele magam, mint önjelölt segéd, lévén, hogy legutóbb sem igazán úgy alakultak a dolgok, ahogy szerettem volna, arról nem is beszélve, hogy a most érzelmektől és frusztráltságtól túl fűtött emberek onnantól konkrétan tőlem várnák a megváltást. Ellenkező esetben még a végén engem kiáltanának ki gyilkosnak. Így jobbára visszavonulok a tett helyszín ajtajában tömörülő emberektől, vissza Khalhez, aki még csak meg sem próbálja leplezni nyugalmát. Mindig elkápráztat ez a higgadtsága, mely általában a pszichopaták ismérve, noha egy pillanatig sem vetném el ennek lehetőségét. Hiszen még a pszichopaták közt is akadnak, akik hellyel-közzel megbújnak és a maguk módján egyszerűen élik életük, mint sem gyilkolásba kezdjenek. Csupán ez utóbbi büntetendő, a diagnózis nem.
- Persze. Viccelődj csak, aztán majd megnézheted magad, mikor ki kiáltanak gyilkosnak. Én meg majd megint nyomozgathatok. Hm, hé... Vajon hányan szürcsölgetnek kávét lefekvés előtt? - legyintek felé mutató ujjammal, miközben játékosan fürkészem arcot, majd legyintek egyet sóhajtva. - Na jó, vegyük komolyan, elvégre... ez egy súlyos dolog. - felelem, magamat is megdorgálva, mert a végén még kifigurázunk két halottat és egy még talán mindig köztünk lévő gyilkost. Újfent körbenézek, a pánik nem csillapul és talán már repetáznak a kíváncsiskodók, mintha odabent a hálóban bármi is változott volna. Elhúzom szám, mert úgy érzem se most se később nem történik majd e tekintetben javulás, ugyanakkor vendégként én sem ártanám bele magam. Szívem szerint magamhoz venném a pisztolyt, ami mindig magamnál hordok, csak most épp a bőröndben pihenni az összehajtogatott ruhák közt. Ám attól tartok a fegyver látványa még nagyobb pánikot keltenek, arról nem is beszélve, hogy bár össze nem keverhető a pisztoly okozta sérülés és a holttesteken felfedezhetőek, még is gyanússá válnék.
- Talán mindegyik egy kicsit. De lehet egyik sem. Lehet be sem számítható, vagy éppen mindenkinél intelligensebb. - pillantok vissza Khaled felé bizonytalanul, mert vele ellentétben engem azért aggaszt, hogy valószínűleg egy gyilkos járkál az épületben, szép sunyin szedve az áldozatait. Minden okom meg lenne, hogy gyanakodjak Khalre, hisz még csak nem is rejti véka alá mennyire nem kavarta fel az eset, ugyanakkor, tisztában vagyok vele, hogy ő már előtte is ilyen volt. Ennek az eseménynek pedig semmi értelme nem volna. Még is miféle indokból tette volna...? Badarság. Közben azért az itt dolgozók is igyekeznek tenni valamit, amire jómagam is odakapom a fejem, bár a biztonsági őr tanácsa egy percig sem okoz megnyugvást. A legtöbb jelenlévővel egyetemben én sem vágynék többre, mint, hogy mielőbb választ kapjunk, illetve lehetőleg a gyilkost is elcsípjük, ám tekintve, hogy a biztonsági őr is csupán ennyit tudott tenni értünk, úgy érzem szükségszerű lesz beavatkozni. Persze, végülis így is híján van a karrierem, de miért is ne? Miközben kezd szétszéledni a tömeg, kissé hitetlenkedve pillantok barátomra.
- Pedig éppen ez volt a tervem. Tekintve, hogy még annyi hozzáértésem sincs, mint a biztonságiőröknek. - jegyzem meg pöppet talán rosszallóan, mert egy dolog, hogy fejben magam is erről győzködöm, de azt reméltem Khaled majd rábeszél ellenkezőjére és ténylegesen visszavonulunk. Fenébe Khal, ez így túl veszélyes.
- Na jó... - sóhajtok, és a szobám ajtajához lépve lököm be azt, hogy a bőröndhöz lépve, kicipzározzam és kivegyem belőle a pisztolyt. Meglepett volna, ha már hűlt helye, pláne, hogy feltűnt volna, ha bárki is bemegy, és tudni sem tudhatott róla senki, elvégre, nem hordunk magunknál túl gyakran ilyesmiket orvosként. Nálam is csak azért bevett szokás, hogy valamiképp megtudjam magam védeni a Cale Braxton féléktől. Kiveszem a pisztolyt, ellenőrzöm a tölténytárát, majd megfordulva el is teszem, lehetőleg úgy, hogy senkinek ne szúrjon szemet, így magamra veszek egy cipzáros pulcsit is. Azt gondolom addig ne lendüljünk akcióba, míg az emberek fel nem szívódnak és az őrök is odébb állnak, esetleg értesítve a rendőrséget vagy átkutatva a hatalmas kastélyt.
- Nem vagyok túl jó ezekben, de talán most jobban is szemügyre vehetnénk a holttesteket, kiindulási pontnak, mert ha most mi is körbe-körbe járjuk az épületet, kevésbé valószínű, hogy a gyilkosba botlunk, mint inkább, hogy elkeveredünk valami lehetetlen helyen, és a végén csupán a csontvázainkat találják meg. Ha csaak... egyikünk nem dönt úgy, hoogy... - nem fejezem be, mert a kannibalizmus gondolatától is kiráz a hideg. Ha Khalnek sem volt ellenére és mindketten megbizonyosodtunk róla, hogy immáron csend honol a folyosókon, legalább is a közelben, akkor átsétáltunk a gyilkosság tetthelyszínére.
- Te jobban értesz az ilyenekhez, nem? Mármint a halál beállta, meg ilyenek... Szerinted éltek még mikor... ezt művelték velük? - kérdem, persze halkabban a normál hangerőmnél, mert nem kell, hogy bárki is felfedezzen minket. A látvány még mindig önmagáért beszél, bár engem inkább megbotránkoztat, semmint, hogy elismerjem, hogy egyébként kreatívan megoldották a kiállításukat.