Amikor elkezdtem a főiskolát környezetvédelmi szakon, azt hittem, hogy ez egy olyan szak, amit kizárólag a természetszeretet és a műszaki dolgok, azaz a fizika, matematika, esetleg a kémia hat át, és ami egy mindenhol, mindenkor változatlan formában létező dolog. Vagy pontosabban, aminek az alapjai változatlanok, hiszen a víz körforgása a Föld minden pontján ugyan az, ahogy a fizika, a matematika és a kémia is független az országhatároktól. Bár tanultunk egy borzalmas féléven keresztül jogot is, mindenki azt hitte, ez csak egy töltelék tantárgy, és mindenkinek az volt a célja, hogy minél hamarabb letudja, és a kötelező félévnél többet ne kelljen vele időznie. Miért is erőltettük volna meg magunkat, hiszen alig néhány kredites volt a tárgy, és a tanár is borzalmasan unta a saját óráját, arról nem is beszélve, hogy jegyzetelni is alig lehetett, mert annyira elhúzta a mondandóját, valamint egy csoporttárs jogi suliba járó párja úgy húzogatta át jegyezetek, hogy öröm volt nézni, mert nem volt helytálló. Erre, amikor elhelyezkedtem kiderült, hogy szinte tisztán jogi részen alapul az egész. Mindent jogszabályban fektetnek le, amit legjobb esetben is éves szinten legalább egyszer módosítanak. Arról nem is beszélve, hogy néha nagyon fontos dolgok maradnak ki a szabályzásokból, míg mellékes dolgokról paragrafusokon keresztül írnak.
Az előző helyemen, ha mondhatjuk így, a „végrehajtói oldalon voltam”, aki mint „szennyező” igyekszik a lehető legkisebb mértékre szorítani a károkozást. Persze ez nem azt jelenti, hogy bűnözők voltunk, csak hulladéktermelők, szennyvíztermelők és vízhasználók, valamint, akik ilyen-olyan módon fűtenek, ami bizonyos fokú légszennyezettséggel jár. Ez normális, a legtöbb ember ilyen, ahogy a legtöbb munkahely is. Most viszont a hatósági, az ellenőrző oldalon vagyok, aki bár szintén szennyez, elvileg a legjobban követi a jogszabályi változásokat, így persze a legjobban be is tudja tartani.
Bár én a New Yorki részen, a központban vagyok, az USA hatalmas ország, rengeteg szabályzással, hiszen az igények és környezeti adottságok is merőben eltérőek. Ráadásul nekünk is együtt kell működni más országokkal minden környezeti elem védelmében, ami jócskán tovább bonyolítja a helyzetet. Én eddig azt hittem, tudom, értem, és viszonylag napra kész vagyok a jogszabályokkal, ami lehet így is volt, de most jócskán megváltozott a helyzet. Rengeteg jogszabályt gyökeresen megmódosítottak, és van olyan is, amit hatályon kívül fog helyezni egy vadonat új pár hónapon belül. Ennek a nyomon követése és elsajátítása az értelmezéssel együtt viszont nagyon körülményes, és sok galibát is okozna, ha mindenki maga próbálná értelmezni, így erre egy konferenciát hirdettek. Hawaiira.
Én nem olyan régen vagyok az EPA-nál, a környezetvédelmi hivatalnál, így nem gondoltam, hogy nekem is mennem kell, hiszen én még kishalnak éreztem magam egy ilyen úthoz. De tévedtem, szinte az első voltam, akit felírtak a résztvevők listájára. Persze ezzel jócskán megkavartam magam körül mindent, hiszen engem szemmel kell tartania az FBI-nak, ha már a tanúvédelmi programból ki tudtam maradni, Tío jóvoltából. Tío, bár vezető különleges ügynök az FBI-nál, és mindig is ilyen felépítésű rendszerben dolgozott, hiszen régen katona volt, nem bízik annyira ezekben a rendszerekben, ahogy én sem. Minden esetre a csapata, akikre én a családomként tekintek, megoldották, hogy minden sínen legyen, és ne akadályozza a munkámat. A Honolulun lévő FBI-nál találtak egy olyan személyt, aki vállalta, hogy rajtam tartja a szemét, és, ha baj van, bármikor személyesen áll a rendelkezésemre.
A több, mint tíz órás repülőút, és a Honolulu-reptértől a szállodáig vezető buszos utazás az egész csapat kimerülését okozta. Szerencsére éjjel érkeztünk meg, így, amint elfoglaltuk a szobákat, szinte egyből el is aludtunk. Reggeli után pedig kezdődött a konferencia, ami valamikor kora délután ért véget, de utána szabadfoglalkozás volt.
A legtöbben lementünk a partra, ahol volt egy bár is, meg egy egészen nagy parkettázott tér, ami valószínűleg táncparkettként funkcionált esténként, de most üresen, elhagyatottan állt. Végül is jogos, ki akar nappal a tűző napon, ilyen melegben táncikálni, ha fürdeni is lehet? Én biztosan nem, még akkor sem, ha egyébként imádok táncolni.
Jelenleg viszont elég fáradt és elcsigázott vagyok, így a bárba veszem az irányt valami innivaló miatt, bár még nem is tudom, igazán mit innék.

Mindig szerettem a természetet, és még mindig nem hiszem, hogy hiba lett volna ez a szak. De most zsong a fejem a rengeteg, tömény információtól, amit pár óra alatt belezsúfoltak. Még a főiskolán sem volt ennyire tömény az anyag, mint itt. Azért reménykedek benne, hogy a fennmaradó napok kicsit könnyebbek lesznek, mert ez a bő fél napos, kizárólag jogi részeken alapuló információmassza szinte sokként érte az agyamat, ami a végére már kezdett kikapcsolni, mostanra pedig, mintha teljesen le is állt volna.
Mivel a partra készültünk néhány kollégával és kolléganővel, így mindenki fürdőruhát húzott, meg rá valami könnyed ruhát. Én egy farmersortot választottam egy vékony rövidujjú, sárga inggel, amire egy görcsöt kötöttem elől. A parton, a vízhez közel pedig a többiek helyet foglaltak, de én kicsit tartottam attól, ha lefekszem napozni, vagy pihenni, el is alszom, így inkább a bárt választottam. Onnan tökéletes rálátás nyílt a hatalmas, gyönyörű, késes-zöld víztömegre, ami a távolban egybeolvadt a szikrázóan kék éggel. San Juanban nőttem fel, ami szintén tengerparti város, így biztosan tudom, hogy már gyerekként is mindig lenyűgözött a tenger látványa, még akkor is, ha tudom, hogy mennyire veszélyes és kiszámíthatatlan is tud lenni. Ez az érzés pedig itt sem változott.
Most viszont csak felváltva nézem a kéklő vizet és az itallapot, amin bár angolul is fel vannak tüntetve az italok nevei, és alattuk az összetevők, a betűk csak nem akarnak összeállni bennem egy-egy értelmes szóvá. Tényleg nagyon leszívott a konferencia, hiszen hasonló jelenséget utoljára a főiskolán, a vizsgákra való tanulás alatt tapasztaltam, amikor hetekig csak három-négy órát aludtam, és éjjel kettőkor igyekeztem felfogni a magasröptű jegyzetek lényegét. Amikor eljutottam erre a szintre, egy idő után mindig beláttam, hogy már fölöslegesen kínzom magam, mert nemhogy a bekezdés lényegét nem fogtam fel, hanem azt sem jutott le a tudatomig, hogy olvasok valamit. Hiába értettem a nyelvet, mintha olyan nyelven íródott volna az anyag, amiről még életemben nem is hallottam. Most is ilyen állapotban vagyok, ami azért meglepő, mert egyébként én állandóan pörgök, és mindig csinálok valamit, és sosincs időm pihenni.
A pincér még mindig nem kapott rendes választ tőlem, hogy mit kérek, így úgy tűnik egyelőre feladta, és megegyeztünk, hogy majd szólok, ha sikerült döntenem. A mélázásomból egy mély hang rángat ki, és én egyből megfagyok. Semmi fenyegető nem volt a hangjában, és bár évekig arra tanítottak, hogy mit kell csinálni, ha fenyegetés ér, és ez a váratlan próbákon mindig működött is, most mégis vakon engedelmeskedek az utasításnak. Bár ez talán tényleg csak annak köszönhető, hogy a legkisebb fenyegetés vagy rosszindulat sem fedezhető fel az idegen hangjában. A mellettem lassan elnyúló kezét is csak a szemeimmel követem várva, hogy mit is készül csinálni. Most már feltűnik a szemközti tükör is, és most már abban nézem a férfi ténykedését a közelemben. Jóképű, bár nekem személy szerint sosem tetszett sem a szakáll, sem a bajusz. A következő mondatára viszont teljesen megfeszülök, és tudom, hogy ez kívülről is látszik. - Nem kell elnézést kérnie, mert én tartozom hálával, amiért megmentett - mondom, miután visszatér most már százlábú nélkül, és nekem is sikerült feloldódni, és megtalálni a hangomat, bár néhányszor végig szaladt a hátamon a hideg. - Én vallom, hogy minden élőlénynek helye van a világban, és, hogy egyiknek sem lenne szabad kipusztulni, de természetes élőhelyén, ami részemről azt jelenti, hogy nem a lakásban, és pláne nem rajtam - teszem hozzá most már nevetve. Most már igazán fel sem fogom, hogy hogyan tudtam én anno néhány hónapig az utcán élni. Bár valószínűleg sokat segített a helyzeten, hogy sokkal jobban féltem a mostohacsaládomtól, mint bármi mástól a világon. - De úgy látom, hogy Ön nagyon jártas az itteni élővilágban, talán idevalósi? - kérdezek mindenféle hátsó szándék nélkül. Az előző pillanatokban felszabadult adrenalin miatt viszont beindult az agyam is, így más könnyedén tudok kommunikálni.

Ritkán utazok úgy, hogy elhagyjam a keleti partot, bár talán az pontosabb lenne, ha azt mondanám, hogy New York és Washington DC között ingázok leginkább. Ha megyek valahová messzebb, akkor általában Tíoval vagy a csapatának legalább egyik tagjával, akik jóval jártasabbak az utazásokban, mint én. Viszont, ha utazok, akkor az esetek többségében kicsit készülök rá, és utána nézek az élővilágnak, a helyi adottságoknak, hasonlóknak, de most valahogy ez kimaradt. Legalább is részleteiben. Azt tudom, hogy itt Hawaiin jónéhány emberre veszélyes cápafaj él, hogy itt is élnek skorpiók, tűzhangyák, tigrisszúnyogok, és gyilkos méhek, amik mind-mind potenciális veszélyforrások, de ezeket utánajárás nélkül is tudom. Viszont nagyon úgy tűnik, hogy nem csak ezeket kellett volna megismernem, hanem a hernyókat is, mert valamiért egyes példányok vonzódnak hozzám.
- Én nem is az egyes egyedekre gondoltam, hanem azon fajokra, amik kifejezetten az emberek miatt halnak ki, akiket butaságból, félelemből szándékosan írtunk ki, vagy csak ezért, mert egyesek fizetnek a tetemeikért vagy egy-egy részeikért - pontosítok kicsit, mert úgy tűnik, hogy félre értettük egymást a férfivel. - De az tény, hogy az marad életben, aki fel tudja venni a harcot a őt körülvevő tényezőkkel, hiszen ez így van már évmilliók óta. Személy szerint engem az zavar, hogy az ember egyre jobban egy élhetetlen helyet teremt, minden élőlény számára, és még azt sem fogják fel nagyon sokan, hogy saját magunk számára is. De elnézést, nem akartam ennyire mélyen szántó lenni, és ilyen komoly témát boncolgatni - teszem hozzá végül bocsánat kérően, mert nem mindenki vevő ilyenekre, és nem is biztos, hogy osztja az én véleményemet. Úgy tűnik, hogy még nem sikerül teljesen kiszellőztetni a fejemet a délelőtti konferencia céljából, így ismét előtör belőlem a környezetvédő.
- Ettől azért nem tartok, de köszönöm a tippet. Azért bízom benne, hogy egy kis úszkálás a tengerben, meg utána egy alapos hajmosás elegendő lesz - nevetek én is vele. Arról nem is beszélve, hogy azt mondta, ez egy hernyó volt, ami nem a kifejlett állapot, így viszont még nem is érhette el az ivarérettséget, tehát nem tartom valószínűnek, hogy szaporodna. Ezt viszont biztos, hogy ő is tudja, csak látva a reakciómat, meg akart viccelni. Legalább is szerintem.
- Ez valóban így van, főleg, ha valaki ennyire messzire utazik el az otthonától, ráadásul egy egzotikus szigetre - értek egyet vele. - A felkészültség pedig sosem árt - teszem még hozzá. - De Ön mindig ennyire alapos? Hogy utána jár minden apró élőlénynek, esetleg természetbúvár, akinek egyszerre hobbija és kötelessége ezeket ismerni? - érdeklődök mosolyogva.
- Nos, ha tud ajánlani valami nem alkoholosat, elfogadom. Köszönöm! - nézem még mindig kicsit tanácstalanul a kínálatot, közben pedig az idegenre mosolygok kedvesen.
- Nem, igazából én is New Yorkból jöttem egy konferenciára - nevetem el magam, ahogy tudatosul bennem, hogy az útvonal és a jövetel célja közel azonos volt. Bár nem ismerős a délelőtti környezetvédelmi konferenciáról, lehet, csak a látómezőmön kívül volt, de más konferenciák is lehetnek itt. Nekem nem volt még nagyon lehetőségem szétnézni, még azt se nagyon, hogy milyen konferenciákat hirdetnek a táblák. Ébredés után reggeli, majd a dolgozókat kérdeztük meg merre kell menni, hogy biztosan odataláljunk, így nekünk lényegében csak az útbaigazításokat kellett követni. - Ön milyen konferenciára is érkezett, ha szabad érdeklődnöm? - kíváncsiskodok, de lehetőséget hagyok arra, ha nem akar esetleg válaszolni.
- Flor Sánchez Moreno. Nagyon örvendek! - fogadom el a felém nyújtott jobbot. „Vad idegen, alig tudok róla valamit, és mégis képes vagyok a teljes nevemen bemutatkozni. Ráadásul még azt is megmondtam honnan jöttem. Ha a mostohabátyám ismerőse lenne, ezzel lényegében tálcán nyújtanám át magam a számára. Már csak arra kellene rájönnöm, hogy ki nevelte belém, hogy a teljes, valódi nevemen mutatkozzak be. Tío tényleg aggódhat értem” gondolkozok magamban egyfajta ironikus dicséretképpen.
- Sajnálom, de a szállodán kívül ez az egyetlen hely, ahol eddig jártam - mondom bocsánat kérően. - Ráadásul most járok itt először - teszem még hozzá. - Egyébként a szigetcsoport melyik részén járt már korábban, ha nem titok? - érdeklődök kedvesen.

Általában, ha mélyebb témákba kezdek, akkor a beszélgető partnerem, vagy partnereim menekülőre fogják. Most viszont azt hiszem, kellemesen csalódok, és ezen meglepődök, még akkor is, ha ez nem látszik meg rajtam. Hárítja a bocsánatkérésemet, és azt is elárulja, hogy miért. Válaszára elmosolyodok, és valahol talán meg is nyugszok, és reménykedek, hogy megoszthatom a nézeteimet valakivel, aki értelmesen tud válaszolni, és nem feltétlen egyből a kibúvót keresi. - Örülök, hogy így gondolja, és annak, is, hogy én is találtam az Ön személyében olyat, akivel komolyabb témákban is lehet beszélgetni, nem csak az imént említettek, vagy az időjárás és a divat - mosolyodok el, bár azért a női témák még kiegészülnek a pasikkal. Persze tudom, hogy a férfiaké a nőkkel, de, ha most van rá lehetőségem, inkább az előzőt folytatnám. - Így viszont az előző megjegyzéséhez hozzáfűzném, hogy legfeljebb a mostani ember alkotta világunk végéről beszélhetünk; legalább is szerintem. A Föld már nagyon sok világméretű katasztrófát élt túl. Az embert is túl fogja élni. A természet csodálatos, és, ha lehetősége van, mindig visszafoglalja a területet. Az életet teljes egészében nem lehet kiirtani. Mindig lesznek élőlények, amik túlélnek mindent, még akár egy atomkatasztrófát is - és, ha rákérdez, tudok is ilyet mondani. - Viszont abban egyet értek, hogy az emberek ezen uralmának végéhez talán most járunk a legközelebb. És iszonyú kegyetlenül hangzik, de lehet, hogy valahol, ha nem tudunk változni ezen, nem is feltétlen ez a katasztrófa - gondolkodok most globálisan. - Persze nem azt mondom, hogy ezen kell segíteni, hogy minél hamarabb bekövetkezzen, de, ha ennyire nem képes meghallani a nagy többség a tudósokat és természetet, akkor hagyni kell, hogy kibontakozzon, aminek kell - teszek egy megjegyzést még a végére. A legnagyobb bajom ezzel a dologgal, hogy nem azok szívnak először és a legjobban, akik megérdemlik, hanem az ártatlanok.
- Részben igaza van. Nem az vagyok, aki naphosszat az ágyban heverészik, és bámul ki a fejéből - mosolyodok el. - Bár az igazsághoz az is hozzátartozik, hogy néha nagyon szeretnék egy pár összefüggő ilyen napot, hogy pihenhessek - fűzöm hozzá. - Ön nem érzi legalább néha úgy, hogy az állandó fokozott figyelem a részletekre a végkimerülés felé tereli, hogy néha jobb lenne, ha passzív, vagy valamennyivel passzívabb módon tudna élni? - érdeklődök. Nekem az állandó figyelem már összeforrt az életben maradással, így lehet, hogy ez a vágyam inkább annak szól, hogy biztonságban szeretnék már élni. Így még magam előtt sem tisztázott, hogy a félelem az, ami kimerít, vagy maga az állandó figyelem, amivel a környezetemet pásztázom.
- Kedvelem őket. Köszönöm az ajánlatot, és a meghívást is! - teszem hozzá hálásan. Nálam a kimerültségnek, még, ha az csak mentális is volt, sosem volt jó párja az alkohol. Így ezt most nagyon hanyagolnám. Ha mégis sikerül összevegyítenem ezeket, akkor szeretek a családom körében lenni ilyenkor, mert előttük nem kell félnem, hogy olyat mondok, amit később megbánok, hogy kikotyogtam, vagy, hogy mélységesen maga alá temet a múltam.
- Én egy környezetvédelmi konferenciára érkeztem. Jól átvariálják a jogi hátteret, így most azt ismertetik, és most úgy tűnik, hogy az okokat is ki fogják fejteni - mosolyodok el. - Az új kutatások, felfedezések változásra késztetnek minket, hiszen újabb és újabb területek és élőlények kerülnek védelem alá, amivel a szakembereknek tisztában kell, vagy legalább illene lenniük - teszem hozzá mosolyogva. Én örülök, ha minél több terület lesz védett, mert ott talán van lehetőség hatóságilag fellépni a károkozók ellen. A kérdés már csak az, hogy ez mennyire valósul meg, és a kormányok mennyire veszik ezt komolyan.
- Hűha! Egy igazi zsenivel hozott össze a véletlen - ámulok el, és remélem, nem szól rám, hogy a véletlen nem létezik, csak a nagy számok törvényét nem ismerők vélekednek így. - Hihetetlen, hogy most már mire nem képes a tudomány. A 3D-s szervnyomtatástól kezdve addig, hogy akarattal működtethető végtagokat biztosítanak a rászorulóknak - mondok néhány közismert példát. - Arról hallott, hogy egy európai orvoscsapat most már egy lebénult emberen tesztelt egy olyan szerkezetet, amivel most már tud állni és járni? Bár még csak kapaszkodva járássegítővel, de akkor is - hozok fel egy a szakmájába vágó témát, amire én is csak nemrég bukkantam teljesen véletlenül, és már azt sem tudom, hogy mit kerestem eredetileg, de ez megragadt. - A szerkezet olyan, mint egy glória, és valahogy csatlakoztatják, azt hiszem az agyhoz is meg a gerinchez is, és úgy továbbítják a jeleket a végtagokig. Csak kérem, pontosabbat ne kérdezzen - nevetem el magam. Persze, nem fogok megharagudni, ha kérdez, de válaszolni nem fogok tudni, mert ez minden, amit megértettem és megjegyeztem ebből az egészből. Bár nem is eresztették túl bő lére a cikket, amit találtam, mert nem tudományos honlap volt, hanem egy hírportál. De, ha hallott róla, és el tudja magyarázni, akkor azt szívesen fogadnám. Bizonyos szintig ez is érdekel, mint ahogy sok más tudományos dolog is. - Ha ezek a kísérletek sikeresebbek leszenek, és szélesebb körben elérhetőek, akkor talán az orvosi szaktekintély mellett, lesz egy másik előnye is a dolognak; hogy visszaszorul az illegális szervkereskedelem - gondolkodok most egy másik agyammal. Tío, aki FBI-os, és, aki mellett tíz évig éltem, és akivel mai napig rendszeresen beszélünk, nagyon rám ragasztotta a munkája gondolkodásmódját. Persze nem ez volt a cél, hanem, hogy a katonai múltjából megtanítsa nekem, hogy miként lehet figyelni a környezetemre, hogy kiszúrjam a rám veszélyes személyeket, és megtanítson megvédeni magam.
- Nos, én valahogy úgy érzem, ha eljutok egy ilyen helyre, és nem fedezhetem fel, vagy legalább egy kicsit nem élvezhetem, akkor nem ér semmit az egész - hozom el egy kicsit a számat. - Viszont ez a „pihenés is kellene” dolog ismerős, és egy idő után nehéz kilépni az örökké pörgő, megállás nélküli életből. Pedig szerintem mind a ketten tudjuk, hogy ez nem jó - gondolkodok hangosan. - De remélem, hogy összejönnek a tervei, és most szerepel köztük a pihenés is - mosolygok rá kedvesen. Pillanatokkal később pedig érkeznek is az italok. Khaledhez hasonlóan pedig én is felemelem a poharamat - Még egyszer köszönöm! Egészségére! - mosolygok a férfire. - Esetleg megosztja velem, hogy milyen tervei vannak az ittléte alatt? - érdeklődök kedvesen. Nekem túl sok lehetőségem nem volt felmérni a lehetőségeket, így remélem, hogy most kapok néhány ötletet.
- Miért ne!? - állok fel a székről, és elindulok. - Merre menjünk? - érdeklődök, mert részemről mindegy. Túl messzire úgy sem tervezel elkószálni a többiektől.

Igyekszek, már megszokásból is, figyelni Khaled mimikáját, így nem kerüli el a figyelmemet az apró mosoly, ami a szája sarkában bujkál. Persze azt, hogy ennek az áll-e a hátterében, hogy naivnak tart, vagy egészen más az oka, azt nem tudom. - Nos, igaza lehet, mert azt a fajta lépést, ami szükséges lenne a visszafordításhoz, nem fogjuk meglépni, bár elméletben létezik a megoldás - gondolom végig lehetőségeket és a megoldásokat. - A környezetvédelemi aktivisták legradikálisabb megoldása a „Vissza a fára!”… elmélet - és itt el kell gondolkoznom, hogy ez valóban „elmélet-e” vagy valami más, de bízom benne, hogy a szóhasználtom nem viszi félre a magyarázatot. - Bár ezt a mai emberek képtelenek lennének meglépni, mert a legtöbben még arról sem képesek lemondani, hogy ne legyen állandóan a kezükben az okostelefon - nézek kicsit szét a környéken, hogy az itt lévőkkel mi a helyzet. Nos, bár nem sokan vannak itt a melegre való tekintettel, de azért szép számmal lehet látni olyanokat, akik a telefonjukat bújják. - Szóval… - gondolom végig én is - önmagunk miatt visszaordíthatatlan, és legfeljebb csak lassítani tudnánk, ahogy Ön is mondta - összegzem szomorúan. Radikális megoldás kellene, de a most „környezetkímélőnek” beharangozott dolgok, inkább csak olaj a tűzre.
- Nos, több állásom van, és, ha az egyikből szabira is megyek, azt gyakran a másik miatt teszem, vagy ügyintézés miatt, ami engem valahogy nem tud kikapcsolni - mosolyodok el kedvesen. A múltkor lejárt néhány igazolványom, amit csak azért vettem észre, mert igazoltatásnál szólt a rendőr, hogy pár nap múlva lejár, és pechemre az online ügyintézői felület is akadozott, így egy fél napot töltöttem az ügyintézéssel.
Figyelmesen hallgatom, hogy őt mi kapcsolja ki, és én is végig gondolom, hogy engem mi az, ami legalább rövid időre kikapcsol. - Nos, most, hogy így mondja… engem a tánc az, ami kikapcsol - mosolyodok el a gondolatra. - Amikor a parketten vagyok, akkor nem kell gondolkoznom, csak a partnerre és a zenére figyelni, de igazából már ez is ösztönös. És ez jó, de ez sem helyettesíti egy idő után a pihenést, és azt, hogy tudom, nincs „holnap vagy néhány óra múlva” kötelességem, ahol teljesíteni kell - osztom meg vele, hogy én mit hiányolok az életemből többek között. Persze azt már nem teszem hozzá, hogy, amíg a mostohatestvérem bosszúra éhes, addig nem tudok igazán kikapcsolni, és minden pihenőt, amit kiveszek az edzésből és a lövészetből, veszélyesnek tartok. - Lehet, szükségem lenne egy-két hét szabira - gondolkodok hangosan most, hogy összegeztem a dolgokat, csak az a kár, hogy egyelőre erre nincs esélyem, mert kell a pénz az albérletre, kajára és talán még ennél is több az edzésekre és főleg a lövészetre.
- Igen, ha nem is napi szinten, de hetente többször járok terepre, főleg a városban, hogy méréseket és egyéb ellenőrzéseket végezzünk a környezetben, hogy figyelni tudjuk, hogy mondjuk egy tó mennyire szennyezett, vagy szennyezett-e egyáltalán - válaszolok a kérdésére. - Szeretem, mert nem kell egész nap az irodában ülni, bár néha a városi forgalom idegőrlőbb, mint az irodai munka - gondolok bele, hogy néha majd’ egy óra mire megteszek egy egyébként alig fél órás utat. Persze mondhatnám, hogy megyek gyalog, de a mintavételre használt eszközök sok helyet foglalnak, nehezek, és sokszor törékenyek is.
- Szabad tudni, hogy eddig milyen eredményeket értek el, és milyen területen?- érdeklődök én is. Tényleg kíváncsi vagyok, még akkor is, ha nem tudok pontosan fogalmazni. Ezeket az orvosi kutatásokat nem követem, bár, ha belefutok egy-egy hírbe, akkor megnézem, de külön nem keresek rájuk, mert nincs időm ezekre. Viszont tényleg érdekel a téma. Azt már hallottam, hogy egészen szuper új művégtagokat tudnak már biztosítani a rászorulóknak, bár én még mindig úgy érzem, hogy képtelen lennék ilyennel élni, legyen az bármennyire is modern.
- Meglehet, hiszen sok mindent titkolnak az átlagemberek elől, de ez csak idő kérdése. És az is idő kérdése, hogy ezek a technikák valóban széles körben elterjedjenek, mert a gazdagabb rétegnek találnak még modernebb dolgokat, de valahol akkor is el kell kezdeni. A mostani 3D-s szervnyomtatás még újdonság, de évek múlva már hátha nem lesz az, és nem kell embereknek a szerveikből megélni - tör elő belőlem az optimista. Bár ez mostanában elég ritkán fordul elő.
- Még vagy négy napot - gondolok bele. Azt tudom, hogy New Yorkba pénteken kéne visszaérnünk a tervek szerint. - És Ön? - érdeklődök én is.
- Nos, ez a búvárkodás meg városnézés egészen jól hangzik, és ez utóbbit én is terveztem, ha már itt vagyok alapon - mosolyodok el. - Viszont még nem búvárkodtam soha, így lehet, ez akadályt jelent - gondolom végig, hiszen lehet tanfolyam is kell hozzá, bár ennek még sosem jártam utána. Ezt azért osztom meg vele, hogy tudja, lehet, ebben nem számíthat rám. - Igazából most, hogy nem nyaralás miatt jöttem, annyira nem terveztem semmi külön programot - vallom be őszintén. - A többiekkel sem egyeztettünk még semmit, de lehet, ők inkább a partot részesítik előnyben - nézek végig a parton, és egyre több kollégát látok. - Így, ha sikerül a szabadidőnket egyeztetni, nincs ellenemre - fogadom el az ajánlatot mosolyogva.
- Tökéletes - nézek én is szoborcsoport felé.

- Igen. Lényegében a legradikálisabb nézet a környezetünk megóvása érdekében, mert az alapja, hogy körülbelül éljünk úgy, mint mielőtt lejöttünk a fáról - gondolom végig, hogy ezt hogyan is lehetne a legjobban megfogalmazni. Nálunk ez közismert fogalom, de tudom, hogy nem várom el, hogy mások, akik nem jártasak ebben, azok is ismerjék. - Ezzel persze egyből ki is zárnánk minden modern dolgot, de, lehet még a növénytermesztést és az állattartást is, bár ebbe ennyire sosem mentünk bele. De az majdhogy nem biztos, hogy a gyűjtögetés, halászat és vadászat is kezdetleges, a természetben található dolgokból készítettesz közökkel történne. De ez a valóságban csak akkor valósulhat meg, ha valami világrengető katasztrófa történne - mosolyodok el részben megnyugtatóan, hogy azért egy olyan kihalási hullám mostanában nem várható, mint, ami a dínókat kipusztította. De ott van hangomban az is, hogy valami radikális változás viszont nagyon kéne, mert a vesztünkbe rohanunk, és nem lassuló tempóban, hanem erősen gyorsuló ütemben, és ez aggasztó.
A következő kérdése komolyan megfog. Legelső körben az jut eszembe, hogy meglepetten visszakérdezek, hogy „Mi az a magánélet?”, de ezt gyorsan elhessegetem. - Nos, ha a személyes ügyintézésre gondol, akkor szerencsére sokszor a főnök is elenged, vagy van egyébként is szabadidő kedvezményünk, és akkor ezt arra használom fel. Bár hivatalosan sportolásra kellene kivenni, de néha fontosabb, hogy legyen érvényes jogsi, mint az, hogy munkaidőben menjünk edzőterembe, amit akár este is lehet - mosolyodok el. Ilyen sok állami vagy nagyobb cégnél van tudtommal, bár ki hogyan nevezi. - Ha arra gondol, hogy a barátokkal, családdal történő kapcsolattartás… nos, részben össze van kötve az edzéssel, tánccal, bár gyakran a telefonálásban merül ki a dolog - mosolyodok el. Egy közös buli, közös edzés részemről akár még a „magánélet” kategóriát is kimeríti, ha olyan személlyel végezhetem, aki közel áll hozzám. - És Önnél, ez hogy megy? - kérdezek vissza kedvesen.
- Köszönöm, ezt bóknak veszem - mosolyodok el, és azt hiszem enyhén még el is pirulok. Tudom, hogy látszik az alakomon a rengeteg edzés, bár a tánc főleg a mozgásomon látszik meg, bár Khaled ebből egyelőre nem vehetett észre túl sokat.
- Nos, csak hobbi, de latin vonalon elég széles körben mozgok, bár leginkább a divattáncok azok, amiket szeretek - válaszolok kedvesen. - Pedig hasznos, mind mozgásilag, mind pedig mentálisan, hiszen ezzel még az olyan időskori agyat érintő betegségek is elkerülhetők, vagy késleltethetőkek, mint demencia, de… ha jól tudom, akkor az Alzheimer is - bár ezen komolyan el kell gondolkoznom, hiszen nem vagyok neurológus. Sőt! Még orvos sem, de azt tudom, hogy egy súlyos, az időseket érintő mentális betegség kialakulását gátolhatja. - Szóval én mindenkinek csak ajánlani tudom - fűzöm hozzá kedvesen.
- Ez egy roppant jó kérdés - gondolkozok el. - Szerintem találnék teendőt bőven, amit már jó ideje halogatok időhiány miatt, akár a ház körül is - gondolok bele. Persze a takarítás teljesen nincs elhanyagolva, de egy igazán nagy és átfogó, mindent megmozgató takarítást meg lehetne ejteni. - Bár, jó eséllyel, ha ilyen merülne fel, akkor a valóságban az ágyat nyomnám betegen - zuhanok vissza a realitás talajára. Nekem két hét túl hosszú idő, amikor ne kellene dolgoznom. - És Ön? Mit csinálna hirtelen két hét semmit tevéssel? - kérdezem jó szélesen elmosolyodva, mert valahol úgy érzem, hogy erre még ő sem biztos, hogy tudna válaszolni.
- Nos, mi nem kutatunk új technológiák után. Mármint ott, ahol én vagyok. De az biztos, hogy ez a szakterület nagyban eltér a legtöbbtől, mert a „környezet”, amivel mi foglalkozunk, az túl komplex és túl kifinomult, hogy pozitívan tudjuk befolyásolni. Sajnos az én meglátásom az, hogy a természet még mindig jobban tudja, mint mi, és inkább tanulnunk kéne tőle, mint próbálni irányítani. De… hatalmas felfedezésnek tekinthető egy francia kutató véletlen felfedezése, miszerint egy, a méhkaptár egyik kártevő parazitája meg tudja enni, és meg tudja emészteni a műanyagot - jut eszembe hirtelen egy egészen új felfedezés. - Viszont azok a dolgok, amiket be szoktak harangozni, hogy mennyire környezetkímélő, azok általában a valóságban közel sem olyan eredményesek, mint azt egyesek képzelik - gondolok itt most az akkumulátorokra, amiket most a fosszilis tüzelőanyagok lecserélésre akarnak használni. Igen, egy elektromos autó az úton nem szennyez az orrunk alá, csak az áram előállítása, amivel töltjük az környezetkárosító még mindig. Ebbe a környezetkárosításba pedig a duzzasztógátak is beletartoznak sokak meglepetésére, hiszen azok a helyek, ahol régen mező és/vagy erdő volt, ott a gát miatt nagy víztömeg lesz.
- Akkor közel azonos ideig leszünk itt - állapítom meg mosolyogva. Egy ilyen helyen ezt az időt lehet, kicsit kevésnek tartom a magam részéről. Bár tudom, hogy munka miatt vagyok itt, ha már ilyen messzire eljöttünk, akkor élvezhetnénk kicsit hosszabb ideig az itteni kikapcsolódási lehetőségeket.
- Nos, akkor Ön legalább annyira jártas a szállodája programjaiban, mint én a sajátomban - nevetem el magam. Tényleg nem tudom, hogy milyen kikapcsolódási lehetőség állnak az ott megszálló vendégek részére.
- Én a mellette lévőben - mutatok arra, amelyik az övé mellett van, és szinte közvetlenül az általunk az előbb elhagyott bár mögött van. Itt egymást érik a szállodák, a hotelek.

Khaled költői kérdésére csak veszek egy mély levegőt, és anélkül, hogy egy szót is szólnék, csak egyfajta beletörődő bólogatást végzek, miközben egy sóhajjal kiengedem a levegőt a tüdőmből. Erre nem lehet felelni.
- Nos, ez egy jó bonyolult kérdés, mert, teljesen a körülményektől függ. Ha úgy képzelem, mintha egy teljesen lakatlan szigeten vagy az őserdő kellős közepén vagyok egymagam, ahol az összes nálam lévő holmi a rajtam lévő ruha, azt kell, hogy mondjam, túl sokáig nem valószínű. Túl távol állok attól, hogy kövekből meg botokból olyan eszközöket készítsek, amik hatásosak lennének a nagytestű ragadozóktól való önvédelemre vagy egyéb állatok elejtésére. Viszont, ha ezt úgy vesszük, hogy lekapcsolják a modern civilizációt mozgató erőket, mint mondjuk az áram, de hozzáférek modern késekhez, és egyéb eszközökhöz, akkor már inkább elképzelhető. Bár én úgy vélem, hogy a legtöbb modern ember, akik a steril körülmények között élnek születésüktől, azok képtelenek túlélni, főleg a mostani szennyezések után. Egy indiai, akinek az immunrendszere fel van készülve a Gangesz szennyezésére vígan ihat belőle, de mi már attól is szörnyű, akár napokon belül halálos fertőzést kapunk már, ha csak megfürdünk benne, még akkor is, ha az arcunk közelébe sem kerül a víz. És, ha azt mondom, hogy az itteni felszíni vizeink nem is annyira szennyezettek, mint a Gangesz, akkor is rengeteg szennyezés van benne, még akkor is, ha felforraljuk, és már az esővíz sem sokkal jobb, a környezetszennyezés miatt - foglalom össze a gondolataimat. A közös munka miatt, tudom, hogy a New Yorki csapvízzel semmi baj, és fölösleges ásványvizet venni, csak annak jobb a média ajánlása. De a csapvíz is egy tisztított víz, mert a rengeteg környezetszennyezés miatt, rengeteg méreganyagok ki kell szűrni a vízből, még akkor is, ha az adott földtani közeg nem tartalmaz természetes módon is káros anyagokat az emberekre nézve. - És Ön, mit gondol, túlélne a természetben? - kérdezem meg én is.
Ha belegondolok, hogy mi is a magánélet, nem vagyok teljesen meggyőződve arról, hogy nálam igazán van-e ilyen. Egy ilyen része van az életemnek, amit Tíoékkal töltök, mert a többi valamilyen kötelességből áll, mert az időm legtöbb részét valamilyen munka köti le. A visszakérdezésem révén viszont nagyon úgy tűnik, hogy Khaled is valami hasonló életvitelt folytat; munka, és minimális pihenés, ami leginkább talán azért van, mert az agyunk egy része mindenképpen kiköveteli a pihenést. - Megállapíthatom, hogy mindketten egyfajta… munkamániában szenvedünk? - kérdezem mosolyogva, pedig ez egyáltalán nem vicces.
- Sokan vannak ezzel így - fűzöm hozzá a táncokra vonatkozóan. - A latin-amerikai, és Európa déli részein előkön kívül, valahogy azt veszem észre, hogy a tánctól idegenkednek, főleg a férfiak. Ezért sem lep meg, hogy Önhöz sem áll közel ez a mozgásfajta - mosolygok kedvesen, és semmilyen negatív érzelmet, hangot nem érzékelhet felőlem, mert nincs bennem ilyen. Az, hogy ezt ki érzi önmagához közel, az leginkább attól függ, hogy milyen kulturális környezetben nő fel. Egy közép- vagy dél-amerikai számára a tapasztalataim szerint elképzelhetetlen, hogy ne táncoljon, legyen az férfi vagy nő, ott mindenki táncol. A kultúránk szerves része. Itt északon inkább negatívan stigmatizálják azt a férfit, aki táncol, pedig tapasztalataim szerint sokkal kiegyensúlyozottabbak és így boldogabbak is, azok, akik táncolnak. Arról nem is beszélve, hogy sokkal könnyebben ismerkednek, már csak abból adódóan is, hogy önbizalmat ad.
- Egyébként milyen az élet Egyiptomban? - szúrom közbe kíváncsian a kulturális eszmefuttatásom révén. - Valahogy számomra az annyira távoli világ, hogy… legfeljebb csak a felszínét kaparászhatom abból adódóan, amit a képek és a média igyekszik felénk sugározni - mutatok rá, hogy a valóságról nem sok fogalmam van. A média alatt pedig nem csak a híradásokat értem, hanem az utazási irodák reklámjait is, meg a filmeket is, amik nagyon becsapósak lehetnek. Szóval kíváncsi vagyok egy helybéli véleményére, még akkor is, ha már rágen elköltözött onnan.
- Valahogy nem lep meg - jegyzem meg kedvesen. A bizonytalanság pedig leginkább azt mutatja számomra, hogy az az életkép teljesen elképzelhetetlen a számára. De az, hogy ez jó-e vagy rossz, azt nem tudom megítélni. Talán is-is. Tovább viszont nem feszegetem a témát, mert úgysem tudna többet mondani.
- Teljesen kiszakadtunk a természetből, ami egyáltalán nem jó. Lehet, hogy én már csak abban bízom leginkább, hogy még van néhány évtizedünk, amíg a teljes környezeti összeomlás megtörténik - mosolygok a valódi jókedv legkisebb jele nélkül. Hátborzongató számomra, hogy az emberek úgy tekintenek magukra, mintha egy olyan felsőbbrendű lennénk, akikre semmilyen hatással nincs a környezet, amiben élünk, és most nem csak a természeti részre gondolok, hanem mindenre, ami körbe vesz minket.
Séta közben élvezem a koktélt, és homokos tengerpart adta lehetőségeket. New York is az óceánparton van, de ott teljesen más ez az érzés. Itt a Nap bár forrón süt ránk, a víz felől érkező hűs szellő miatt kellemes az idő, ahogy a süppedős homokban lépkedünk. New Yorkban inkább hűvösnek mondanám az élményt, a víz sötétebb látványa pedig kevésbé felemelő, mint itt.
Gyorsan végig futtatom a konferencia beosztását a fejemben, mielőtt igent mondanék a meghívásra. - Részemről rendben, mert nem rémlik, hogy ott is lenne előadás - felelem kedvesen. - Ha véletlen rosszul emlékeznék, vagy változna valami, akkor feltétlen értesítem - mondom őszintén egy mosollyal kísérve. A bárnál biztosan lehet üzenetet hagyni.
Nem fűzök kommentárt, csak elfogadom, hogy igazából mind a ketten munka miatt érkeztünk a szigetre. A vacsorameghívásra pedig már éppen igent mondanék, amikor eszembe jut, hogy én, vele ellentétben, a tengerparthoz öltöztem. - Nos, azt hiszem, hogy én nem vagyok vacsorához öltözve - mosolyodok el, ahogy kicsit végig nézek magamon. - Azt pedig nem szeretném, ha lekésné a konferenciát - teszem hozzá kedvesen. Bár gyorsan át tudok öltözni, a vacsora helyére is el kell érnie, megvárni, amíg elkészül a rendelés, és vissza kellene érnie a számítógépéhez, hogy be tudjon jelentkezni a videóhíváshoz. Az én számításaim szerint pedig ez nem a kényelmes tempó, így nem akarom rákényszeríteni arra, hogy megvárjon. Ha úgy dönt, hogy megvár, akkor sietős léptekkel elvonulok átöltözni, ellenkező esetben pedig elbúcsúzunk a következő találkozásig, ami vagy az este folyamán lesz, hiszen még korán van, vagy a holnap délután. Holnap reggeli után már kezdődik is az első előadás, ami ott kell lennem, így akkor nem lesz lehetőségünk találkozni.

- A „vissza a fára” viszont annyival lenne másabb, hogy ott nem katasztrófa miatt élnénk a technika előtti világban, hanem… mondhatni szabad akaratból. Ha viszont „apokalipszis” miatt kényszerülünk erre, amikor semmi sem működik, hogy Ön is leírta, akkor nem csak a városokban lesz élhetetlen világ, hanem a teljes bolygó is az lesz - gondolok bele jobban abba a vonalba, amit felvázolt. - Az atomreaktorok ellepték az egész világot, hiszen az egyetlen, lakott kontinens, ahol nincs, az Ausztrália. Ha minden leáll, akkor egy idő után olyan katasztrófák sora fog bekövetkezni, mint Csernobilban, mert bár már elvileg vannak vészkapcsolók, meg nagyobb a biztonság is, de, ha minden leáll, akkor előbb utóbb a reaktorok működése is elszabadul. Így viszont nem sok minden lesz, ami életben marad, főleg nem hosszú távon életképesen - fűzöm hozzá az én meglátásomat, amire igazából eddig nem is gondoltam. Azt tudom, hogy a csótányok vígan túlélik az atomkatasztrófát, de ez sovány vígasz a Föld életben maradását tekintve.
- Nos, adott körülmények között én szeretem a túrákat, bár valóban ritkán van rá lehetőségem. A természetet viszont nagyon szeretem, nem véletlen választottam ilyen szakirány - mosolygok kedvesen. - Viszont, ha nem szükséges, akkor önszántamból nem akarom kipróbálni, hogy milyen életben maradni a vadonban egy szál késsel, ahogy egy-egy katonai kiképzésen szokás - vigyorodok el. Tío volt katonai mesterlövész, és ő életben marad ilyen körülmények között is, és valamennyire engem is próbált tanítgatni, ha a szükség úgy hozza, akkor életben maradjak. Viszont erősen bízom abban, hogy, ha oda kell menekülnöm a mostohabátyám vagy az emberei elől, akkor lesz időm arra, hogy ne csak az általában nálam lévő késsel induljak útnak. Bár lehet, nem lenne túl nagy baromság a részemről, ha összeraknék egy túlélő csomagot, csak azzal az a gond, hogy folyamatosan figyelni kell a benne lévő romlandó dolgokra, ami „béke-időben” fölösleges pénzkidobásnak tűnik; legalább is számomra.
- Akkor Ön sosem dolgozik - szélesedik ki egészen a mosolyom. - Néha én is így érzem, csak van, hogy a bürokrácia beterít, illetve frusztráló, amikor az egyes személyek érdeke felülír minden mást - húzom el a számat egy pillanatra. Bár nem igazán akarok most ettől jobban belemenni, és remélem, így is érti, mire gondolok.
- Az a nő dolga, de kell mellé valaki, aki tartja, aki támaszt nyújt, aki irányítja, egy ellentét; mint mindenben ebben is érvényesülni kell a „jin és jang” elméletnek - érvelek a tánc mellett. - De nem rábeszélni akarom - fűzöm még hozzá, mielőtt félre ért. Ráadásul egy férfiban is kell lennie egy egyfajta lágyságnak, hogy a párja ne úgy nézzen ki egy érintése után, mint akit vernek. Legalább is szerintem.
- Valóban, csak hosszú távú életvitel szerű ottani élet után lehet levonni valódi következtetéseket egy-egy országról, helyről - értek egyet vele. - Én Puerto Ricon nőttem fel, bár már régen nem jártam arra, és egyelőre gondolni sem merek arra, hogy mikor fogok tudni oda visszamenni - nevetem el magam a válasz végén, mintha csak arról lenne szó, hogy nagyon elfoglalt vagyok. Pedig ez nem csak ez, vagyis inkább nem ez. Bár sokszor honvágyam van, félek visszamenni. Félek a múltamtól, az emlékektől, és nem csak a mostohacsaládomnál töltött időre gondolok, hanem a szüleim halálára is. - Ön járt már arra, vagy vannak ottani kapcsolatai? - érdeklődök mellékesen, hiszen azt mondta sok helyen járt már, így lehetséges ez is.
Visszaérve a bárhoz megbeszéljük a holnapi találkozót, mert nem szeretném, hogy elmulassza a kötelezettségeit. - Azért bízom benne, hogy nem jön közbe senkinek semmi, és tudunk itt találkozni - jelezvén ezzel, hogy én is hasonlóan fogok cselekedni holnap három órakkor. - Önnek is legyen szép estéje, Khaled! - mosolygok búcsú közben. Ezt követően visszatérek én is a hotelszobába a többiekhez, ahol együtt megyünk végül vacsorázni a hotelhez tartozó étterembe. Ezt követően viszont mivel igazán még az út fáradalmait sem tudtuk kipihenni, a mai fejtágító pedig ezt csak felerősítette, elég hamar kidőltünk.
Reggel én már fittebben ébredtem, mint előző este, bár most nem aludtam valami jól, de nem voltam rosszabb állapotban, mint szoktam. Csapatosan mentünk először az étkezőbe reggeliért, majd a konferencia sorozatra, ami a várnál hosszabbra nyúlt, bár bőven három óra előtt véget ért. Így volt időm egy-két infót beszerezni a búvárkodásról, és a hozzátartozó felszerelésről. Bár alapvetően nem szeretem az egyrészes fürdőruhákat, most vettem egyet megfogadva a tanácsokat, hogy az lesz a kényelmes a búvárruha alá. Miután kényelmesen elkészültem, elindultam a megbeszélt bárhoz, és bár Khaled már ott ül egy üdítő társaságában, még van pár percem háromig, így nyugodtan állapítom meg, hogy nem késtem. - Szép Napot, Khaled! - köszönök mosolyogva a férfi mellé érve, amit csak akkor láthat, ha felém fordul.

A mostohacsaládom miatt, akik lényegében a Puerto Ricon működő legnagyobb csempészhálózatot működtették, eléggé tartok az emberektől, és komolyabb témákban igyekszek nem elmerülni, mert tartok attól, hogy rám ismernek. Persze Khaleddel lehet ezt már akkor elrontottam, amikor bemutatkoztam. Viszont benne akkor is egy kellemes beszélgetőpartnert találtam, ami a tartózkodó stílusom ellenére is egyre kevesebbszer akad az utamba.
Csak sokat sejtetően elmosolyodok a férfiak táncérzékére tett megjegyzésén, de nincs kedvem cáfolni. A tánc bizonyos szintig mindenki által elsajátítható, de ehhez az is kell, hogy valamilyen szinten akarja is az illető. Khaled pedig szemmel láthatóan nem akarná, még, ha lehetősége lenne rá, akkor sem. Legalább is én ezt látom, érzem.
- Szigorúan csak hobbi, sosem akartam, hogy ez bármilyen szinten pénzforrási lehetőség legyen, vagy karrierként legyen jelen az életemben. Nagyon profin lehet táncolni, de versenyen már elveszíti azt, amire eredetileg kialakult, hogy kifejezzük vele önmagunkat, hogy érzelmeket fejezzünk ki vele. Ha nem showtánc, akkor számomra az egy elképesztően mű és természetellenes valami, a showtánc pedig… nos, valóban lenyűgöző, de, akkor is kötelező jelleget kap, hiszen a megélhetésünk függ tőle - fejtem ki bővebben a választ. Nekem a tánc az, ami leginkább a szabadság és a kikapcsolódás eszköze, mindig az volt, és remélem, mindig is az lesz.
- Nos, vannak ott rokonok, de velük már nagyon régen megszakadt a kapcsolat, minden közeli családtagom a keleti parton él - válaszolok mosolyogva, és bár nem teljes igazság, de nem akarom traktálni a tragédiámmal. Anya és apa meghalt, a biológiai apám New Yorkban él, de hallani sem akar rólam, mint megtudtam az egyik féltestvéremtől, akivel szintén megszakadt a kapcsolat, de őket nem is tekintem a családomnak. Anya családja még a születésem előtt kitagadott anyuval együtt, és apu családja is, amint összeházasodtak. A férfi, akit a nagybácsimnak tartok, a fővárosban él, és a csapatával alkotja a családomat, de egyikőjüket sem köti hozzám vérségi kötelék. Így viszont nem is tekinthető akkora hazugságnak, amit mondta, csak egy kis ferdítésnek.
- És mit gondol, élne ott? - kérdezem mosolyogva. - Mindössze kíváncsiság, és bármit válaszolhat - bocsátom előre, mert én minden oldalával találkoztam, és igazából kínácsi vagyok, ő mit tapasztalt. Ráadásul nagyon más, mint New York, és szerintem Egyiptomtól is nagyon különbözhet, mint az itteni élettől is eltér.
Másnap a megbeszélt időben érkezem a találkozóhelyre, legalább is az órám szerint. - Csak egy jó erős feketét, ha még belefér - válaszolok, mert bár egyelőre még nem érzem, hogy álmos lennék, az éberségem szinten tartásához szükséges. Nagyon sok kávét iszok, és gyakran kérdezik, hogy érzem-e még a hatását, amire mindig azt válaszolom, hogy leginkább azt, ha kimarad. - Sokat késtem? - kérdezem a biztonság kedvéért. - Elhúzódott az utolsó konferencia, mert az utolsó előadó kicsit jobban belemelegedett az anyagba, mint kellett volna - húzom el egy pillanatra a számat. - Önnek milyen volt a délelőttje? - kérdezem az előadására célozva leginkább, bár, ha van más, amit megosztana velem, akkor természetesen az is érdekel. Nem akarom sokáig húzni az időt a kávéval, csak annyira, hogy ihatóra hűljön a koffeinbombám, mert nem akarom megégetni a nyelvemet vagy a számat. Ez után pedig már pattanok is fel a helyemről miközben a szükséges pénzt is az asztalra helyezem, mert nem várom el, hogy mindent Khaled fizessen.
- Nem szorít határidő, mert mára vége a fejtágításnak, bár úgy hiszem, hogy egyébként sem lenne már értelme további előadásoknak a mai napon, mert elég tömény volt már így is - mosolyodok el. Bármennyire is tartozik a munkánkhoz, és bármennyire mondhatják, hogy a felsőoktatásban is vannak hosszabb napok, az agynak is van egy bizonyos befogadó és/vagy koncentrációs maximuma, amit fölösleges átlépni, mert úgy sem ragadnak meg onnantól kezdve a dolgok. - És nem hiszem, hogy gond, ha az ön autójával megyünk - mosolyodok el, bár tudom, hogy ez nagy felelőtlenség a részemről. Khaled egy idegen egy idegen helyen, és minden rendfenntartó elsők között említi meg, hogy sosem szálljunk be idegen autójába. Viszont én bízok a megérzéseimben, mert eddig még mindig tökéletesen működtek, és nem érzek semmi olyat, ami miatt vissza kellene utasítanom a dolgot. - Merre megyünk? - kérdezem, mielőtt ténylegesen elindulunk, mert nem tudom, hogy merre van az autója.