A mai napra már nem volt más dolgom, mint hazamenni, és valami finom késői ebédnek, vagy korai vacsorának szánt meleg étel után átvenni még a holnapi programokat. A szimpóziumra készült előadásom anyagát is folytatnom kell majd, de nem a mai nap. Egy ilyen ügy mindig rengeteg energiát kivesz az emberből. Ráadásul még annak tudatában is, hogy az ítélet borítékolható, nekem még is meg kell írnom a tárgyalásra az eddig tapasztaltakat, és noha meg van a magam véleménye erről az esetről, furcsán hatna a tanúk számára, ha én a vádlott kezelését szorgalmaznám, fel se vetve a kivégzését, és a bíró a végére még is ezzel zárná az ügyet. Kissé sértő, de én vállaltam el, így jobb híján teszem, amit az ország hatalma megkövetel. Emiatt Mr. Braxton sem neheztelhet rám, hisz vele ellentétben az én kezem a törvények által van megkötve.
Még le sem ülök az íróasztalom mögé, hogy nekiállhassak átnézni az emailjaimat, mikor csörög a telefon. Elsőre arra tippeltem volna, hogy a recepciós nővérke az, aki helyettesíti Nora-t, s aki annyira új a kórházban, hogy nehezen találja még meg a dolgokat. Különös módon ahelyett, hogy ott lévő kollégáit kérdezné meg, inkább engem hív fel. Oké, én mondtam a bemutatkozásunk során, hogy bármi problémája van, keressen fel bizalommal, és meg lehet valóban jobban tudom, hogy Nora mit hova tesz, ha az én betegeimről van szó, de még mindig észszerűbbnek tartom, ha a tőle néhány centire lévő kollégáját kérdezi meg. Csak hogy nem ő keresett. Ismeretlen szám volt, így érdeklődve fel vettem. A rendőrség hívott, ám most nem a bírósági üggyel kapcsolatosan vagy egy másik pszichoanalízis miatt, hanem, mert mint kiderült Mr. Braxton-nak valóban sikerült megszöknie. Nem tehetek hangos megjegyzést a mi rend őreinkre, és nem is látok bele a munkájukba, de úgy gondolom, ha mindenki olyan jelleggel végezné a munkáját, amit a szakma éppen megkövetel, ilyesmi nem fordulhatna elő. Az én kezeltjeimből maximum egy-két ember hunyt el, azok közül is, az egyikről kiderült, hogy valójában csak bujkált, a másik beteg gyógyíthatatlan betegséggel küzdött. Először nem értem, miért keresnek fel, mit tehetnék egy túszejtési ügyben, de hamar nyilvánvalóvá válik, hogy az ötlet adó, aki belement, hogy én próbáljak meg hatni a betegre, alkalmatlan a pozíciójára. Még is mi a biztosíték, hogy a túszok túlélik, vagy, hogy én alkalmas vagyok e a tárgyalásra. Erre meg vannak a speciális embereik. Én pedig hiába értek az őrült elmékhez, másképpen szolgálom az életmentést. Konkrétan öngyilkosságba hajszolnak, már pedig én nem szeretnék mártír lenni, annál többre tartom magam. A kétségbeesett háttér hangok azonban még az irodában is majdhogy nem kézzel foghatóak voltak. Nem csak tehetetlen rendőröket hallottam, de civileket, hozzátartozókat is, elvégre egy kórházról beszélünk. Nyilván a törvények nem róhatnak rám büntetést, ha visszautasítom, és úgy gondolom épeszű ember sem nézne rám ferde szemmel, ugyanakkor, ahogy máskor mikor valaki öngyilkosságot akart elkövetni és hajlandó voltam mindent félbehagyni miatta, úgy gondolom ez most sem történhet másként. Ha nem adom meg a lehetőséget, biztosan elbuknak.
Azért kabátom felvétele előtt írtam egy gyors üzenetet Nora-nak, hogy a későbbiekben tudjon róla mit kell tennie a betegekkel, ha én már nem lennék vagy elhúzódnának a tárgyalások. Igazából még vezetés közben is zaklatott a rendőrség, mert minden információval elakartak látni, plusz lényegében azt is megmondták, mi az, amit tennem kell. Nem azt mondom, a tanácsok mindig jól jönnek, de ha már az oroszlánok elévettnek a szakértelmem miatt, mert ők láthatóan képtelenek másként megoldani a dolgot, akkor nem kéne inkább pontosan emiatt rám hagyatkozni? Persze tévedhetek is, de kétlem, hogy ne lenne átlátszó tőlem, ha most olyan fogalmakkal jönnék, amik bizonyosan nem az én szakterületem, és sosem mondanám.
Nem engedték, hogy közel parkoljak le, és a kíváncsiskodó tömeg végett nagyon nem is tudtam. Mikor pedig kiszálltam, már körbe vettek a rendőrök és úgy vezettek a kapitányhoz, mintha valami komoly nyomozói kolléga volnék. Mint a filmekben. Elismételték mi az, amit tudunk, amit nem, és amit feltételezhetünk. Elmondták mi a cél, és mi az, ami esetleg előfordulhat ilyen körülmények közt és kevésbé tűnik elfogadhatónak. Igen, itt a járulékos veszteségekről papoltak, amiről én lehetőleg most hallani sem akartam. Ha már most azon törném a fejem, hogy hány embert érdemes beáldozni, veszett ügy, és akkor én nem is kellek. Nem csak mentálisan próbáltak felkészíteni, de amennyire tudtak védelmileg is elláttak. Nem tudom, hogy Mr. Braxton, pláne így sérülten milyen jól tud célozni, de egyenlőre most még csak azt érzem, hogy a golyóálló mellény csupán kényelmetlen, és aligha fog jó szolgálatot tenni. Bár Cale nem volt elég világos, hogy mit kíván idekintről beszélgessünk, vagy menjek be és szemtől szembe legyünk, de feltételezem az utóbbi. Ideges voltam, persze, de leginkább attól a frusztráló energiától, amit az épület körülötti emberek okoztak. Úgy figyelték minden mozdulatom, mintha valami díva volnék, aki belép a híres operaházba. Miközben pedig beléptem, arra gondoltam, hogy a kórház elég nagy, sok folyosóval, kijárattal. Aki tudta használni a lábát és nem kerül elé, az valószínűleg már kint volt. Kommandósok pedig nem csak a filmekben léteznek, sőt! Sokkal hajmeresztőbb dolgokra is képesek, amit nem mindig rögzít a fejkamera. Ezt egy kollégámtól tudom, aki börtön pszichológusként dolgozik. Ha nem kapok elsőre golyót a fejembe, az már jó pont nekem. Sokat pedig nem kellett sétálnom, talán egy emeletnyiit, kettőt, hogy rábukkanjak az orvosi köpenybe bújt, de már azt is vér áztatta fickóra, aki még mindig egy ápolónőt szorongatott. Aggódhatnék mindenki életéért, épségéért, és aggódom is, de ha krokodil könnyeket is ejtek, kétlem, hogy az fog segíteni rajtuk, így a fegyházban tett látogatásomhoz hasonlóan igyekeztem nyugodt maradni. Mikor szemtől szembe kerülünk, de jó pár méternyi távolság van még köztünk, a helyzethez méltóan felemelem kezeim megadóan.
- Mr. Braxton, beszélgetni akart. Miért gondolja, hogy most bármelyikünk is előnyben van ezzel kapcsolatosan? Vagy hogy volt. De mielőtt válaszolna, kérem engedje el a hölgyet. Úgy gondolom mindenkinek, beleértve magát is, kényelmesebb és biztonságosabb volna, ha elvonulnánk az egyik vizsgáló terembe és ott folytatnánk. Én hajlandó vagyok együtt működni, ha maga is. - szólalok meg első körben, s nos úgy gondolom, így az első percekben ez is elég lehet. Nem kezdtem el arról papolni, ami számára is nyilvánvaló, hogy a kapkodott, ideiglenes ellátás sem tudja meggátolni a szövődményeket. Sőt, a varratok minden mozdulatánál jobban s jobban felszakadnak, ami vér veszteséggel jár, s tekintve sérüléseit, nem kicsivel. Az ácsorgás, a közben elvesztett vér és a vérveszteség mennyiségét nem kontrolálló heves szívritmus csak ront a helyzetén. Egy időn túl még az adrenalin sem fog segíteni, mert, ha az agy feladja kimerültségében, a szív sem fog küzdeni. Nem azt mondom, hogy felajánlom neki korábban tanult orvosi ismereteim és ellátom, mert ahhoz egy komplett műtét kellene, de esetleg az megoldható, hogy inkább visszakerüljön a börtönbe, semmint, hogy itt vérezzen el. Ha nem együttműködő, nekem úgy is jó. Az állapotát tekintve nem sokára már látni is alig fog, így pedig csak nagy szerencsével tud majd eltalálni bárkit is.