Elég húzós napokon, sőt heteken vagyok túl. Kezdve az egyetemen zajló beadandók listájával, az újdonsült féltestvérem őszinte vallomásával a bűnrészességéről és a féltő apámról, aki úgy érzi jogosult irányítani az életemet. Kicseszettül fáradt vagyok és frusztrált és ebben az sem segít, hogy ez már a második hét, amit nem a saját ágyamban, hanem apa egyik szállodájában töltök. Egyszerűen belefáradtam az állandó kiokításaiba és az elvárásaiba, amiket folyton elém tár, mintha csak tényleg nem lenne beleszólásom és ráhatásom a saját életemre. Elég durván sikerült összevesznem vele, ami addig fajult, hogy azt mondja, ha valami nem tetszik el lehet menni, nem kötelező az ő jó tartását élvezni elvégre felnőtt nő vagyok az istenért. Én meg persze voltam annyira makacs és önfejű, hogy összeszedjek egy bőröndnyi cuccot és ott hagyjam a hőn szeretett kis otthonunk. Abban a felhevült állapotban csoda, hogy volt annyi eszem, hogy kihasználjam a szállodái adta lehetőséget és meghúzzam magam egy kis időre, míg ki nem találok valamit vagy apa észhez nem tér. A személyzet már egyébként is megszokta, hogy hol jövök, hol megyek, így nem újdonság számukra, hogy pár napot ott időzök. Azért igyekszem egy helyen nem sok időt tölteni, hogy apám ne feltétlen tudjon a hol létemről és ne rángasson haza azzal, hogy elég volt a hisztiből. Bőven elég a nem szűnő telefonhívások anya részéről, hogy apám nem gondolta komolyan és ideje haza költöznöm.
Szóval a kimerítő napom után a Queens-i Faena nevű szállodánk felé tartok és másra sem vágyok, mint egy forró fürdőre és egy kis lazításra, anélkül, hogy bárki is hozzám szólna, ezért sem véletlen a hangosan szóló zene a fülemben, amit akkor sem veszek ki, amikor belépek az előterembe, ahol biccentek a recepciósoknak. Erős, határozott léptekkel veszem az irányt a liftek felé, amikor Nick az éppen műszakos recepciós elém ugrik és erősen gesztikulálva hozzám beszél, amiből én semmit sem hallok. Kiveszem a fülest a fülemből és kérdőn tekintek rá, hogy mi a probléma, mert semmi kedvem most más nyomorát hallgatni, bőven akad nekem is.
- Hölgyem! Meg kell kérnem, hogy távozzon! Hebegi habogja nem túl meggyőzően, én meg kinevetem, hogy ne szórakozzon már velem.
- Nick, ugye? Bökök rá a névtáblájára és igyekszem nem bunkó lenni, de ma véges a türelmem. - Ugye tudja, hogy ki vagyok és nem kell bemutatkoznom? Nem szoktam ennyire nagyképűen azzal jönni, hogy ki az apám és miért tehetem meg, amit, de mint mondtam nyűgös vagyok és mi az, hogy távozzak. Mit képzel magáról? - Természetesen Miss Quinlan, de az apja.. Az apja utasítására kérem, hogy hagyja el a szállodát! Konkrétan képen röhögöm szegényt és, amikor odaér a lift és nyílik az ajtó megpaskolom a mellét. - Csak nyugi Nick, majd én beszélek apámmal. Ezzel a mondattal be is szállok a liftbe és intek neki, hogy ne stresszeljen már, bár engem sikerült eléggé felcsesznie azzal, hogy apám azt hiszi kitehet innen.
Tulajdonképp az eszem megáll, amiért ez tényleg megtörtént és gondolatban már a fürdőkádban vagyok egy üveg pezsgővel, hogy lenyugtassam magam kicsit, de ezt a szép képet rontja a nyíló liftnél álló két biztonsági őr, akik elég morcosnak tűnnek. - Sajnálom Miss Quinlan, de az előbbi nem kérés volt, hanem utasítás. Hagyja el a szállodát és ne csináljon botrányt! Hurrá! Most már nem csak ők, hanem én is morcos vagyok. - Apám kérésére mi? Komolyan mondom ez nevetséges! Szállok ki a liftből, de tovább már nem engednek a két nagydarab fickó az utamat állja. - A bőröndje már lent várja a bejáratnál, kérem ne nehezítse meg jobban ezt nekünk! A hangjuk hivatalos, de amit mondanak kész röhej. - Tehát maguk fogták magukat és bementek a szobámba, a személyes dolgaim között turkáltak és akkor most kiakarnak dobni? Egyre hangosabbá és felháborodottabbá válok, de ők mit sem törődve vele megfogják a karom és a visszaért liftbe berángatnak. - Bassza meg ez fáj! Kurvára felfogom jelenteni! Üvöltözök most már és képtelen vagyok felfogni, hogy mi történik. - Kurvára nem megyek sehová! Ellenkezek, de amint leérünk az egyik fölkap a vállára és halad velem tovább egészen a szálloda bejáratáig, ahol le tesz a földre, nem törődve a kapálózásommal és a visító hanggal, amit kiadok magamból. - Ez itt a csomagja. Az apja üzeni, hogy a későbbiekben ne szálljon meg a hoteljeiben, mert nem fogják beengedni. Költözzön haza és fejezze be a gyerekes viselkedést. Átnyújtja a bőröndömet és képes fapofával végig mondani. - Maga igazi kis csicskás lehet, ha biztonsági őrként képes bébiszittert játszani. Ha már a postás szerepét is vállalta, akkor üzenem apámnak, hogy rohadjon meg és addig fogok a szálloda előtt időzni, amíg be nem engednek! Szánalmas egy brigád! Ha apám füttyent, maguk csak úgy engedelmeskednek? Rohadtul nem volt joguk ehhez!Üvöltöm neki, de már csak a hátát látom és a körülöttem járókelők mind engem figyelnek. - A kurva életbe! Állapítom meg és ordítok még egyet, ha már úgyis hibbantnak néz mindenki körülöttem.

- Ma te zársz? - kérdi az újonnan felvett bartender nagy lelkesen, miközben lassan tíz perce vakarom a pultot, hogy leszedjen róla a kiöntött cukorszirupot.
- Én biztos, hogy nem. Tíz perc múlva már itt sem leszek. - Ma délutános voltam, úgyhogy reggelig én akkor sem maradok, ha fagyvert szorítanának a homlokomhoz. Az agyfasz legnagyobb mértékével vágom be a szivacsot a mosogatóba, még az ottani mosogatók is felvonják a szemöldöküket, hogy ugyan ma meg mi bajon van.
- Minden rendben, Rea? - hallom mögöttem a hangokat, mire megfordulok és széttárom a karomat.
- Jah, amúgy tökre fasza minden. – Az, hogy most ez igaz vagy hamis állítás, én sem tudom megállapítani, mert lényegében nem történt semmi extra, noha nem is javultak a dolgok körülöttem, a pillanatnyi feszültségem pedig csupán néhány vendég balfaszkodása és még néhány kihagyott cigarettaszünet eredménye. Szalutálva intek a konyhában lévő szorgos hangyáknak, aztán én lépek is.
Amint bőröm a friss kinti levegővel érintkezik már kapom is elő a cigarettát. Általában nem készülök ki ennyire a napjaimon, de ma a szokásosnál is nagyon nyüzsgés volt a bárban, meg még pincérkednem is kellett az étteremben, amit kifejezetten gyűlökök. Csak álltam notesszel a kezemben és vártam, hogy kitalálják, mit választanak, miközben elvileg azért hívtak magukhoz, mert már rohadtul eldöntötték, mit szeretnének. Na de mindegy is, a számban már a Marlboro és a buszmegállóig csak egy még mindig nyitva tartó kávézó állíthat meg a szokásos módon, a szokásos időben és majdhogy a szokásos pultossal.
- Szió, ma is egy americanot, légyszi - könyökölök rá a pultra fáradtan, miközben a bácsika csak elmosolyodik. Értetlenül nézem, hogy most meg mit néz, vagy mit lát rajtam, amit máskor nem.
- Lányom, ugye nem fogyózol? - Oké, ez most így hirtelenjében erős volt, pár másodpercre nem is tudok levegőt venni.
- Dehogy! Fogyózik a halál! - legyintek csak, mert vágom, hogy ezek szerint megint vékonyabbnak nézek ki, ami tőlem sosem volt szándékos.
- Vigyázz magadra, mert a végén erőd sem lesz ahhoz, hogy megidd ezt a kávét. - Nem vagyok egy thebestbody alkat és nem is vágyok kifutómodellnek, szóval összességében nem sok energiát fektetek a testembe. Mondjuk lehet ő is pont az utóbbira gondolt, csak kaja formájában. Oké, lehet, elnézek, mi van még a kávézójában.
- Akkor dobj hozzá még a kávéhoz egy muffint is kérlek - mutogatom a kínált sütik közül arra a muffinra, ami szimpatikus, mondjuk ilyentájt már maximum háromféle sütiből tudok választani, annyi maradt csupán. A helyzet az, hogy nagyon szeretem ezt a bácsit, mert roppant törődő típus, megjegyzett már vagy egy éve magának, mert itt dolgozok a szomszédba és gyakran mond kedvességeket, vagy apróságokat, amikkel felhívja olyan dolgokra a figyelmemet, amikre én úgy alapjáraton nem gondolok.
- Köszi, hello! - intek fizetés után nekik, aztán robogok is a buszhoz, mert ma kifejezetten nem akarok hazasétálni.
A nagy sietségnek aztán az lett az eredménye, hogy korábban is érek a megállóhoz, mint kellene. A muffinomat majszolom és a kávémat szürcsölgetem, mint minden normális ember reggelente, csak én ezt éjszaka szoktam csinálni.
Süteménnyel a számban fordulok meg az erős sikítások és ordibálások hangjára, majd wtf fejjel nézem végig a jelenetet, ahogy szerencsétlen csajt kidobják a mögöttem, azaz immáron előttem lévő hotelből. A szavakból nagyjából azért összerakom a történetet, de a kerek egésztől azért nagyon messze állok én, meg az azóta megtorpant néhány járókelő is. Bár eleve nem szoktam nagyon csendben maradni, még akkor sem, ha totál nem az én dolgom lenne bármibe is beleütnöm az orromat, de a betonjárdán kettőt pattanó fülhallgató látványa arra késztet, hogy lehajoljak érte még mielőtt valaki szépen átsétálna rajta.
Kemény csajszi! Tetszik, nem, egyenesen imádom, ahogy nem feladva megmondja magáét a biztiboyoknak és nem tagadom, hogy élvezem, amit látok. Imádom, ha egy nő keményen kiáll magáért és nem hunyászkodik meg százhúsz kiló tömény izom láttán. Aztán ahogy vége a műsornak, jövök én.
- Gyökerek! - Ez nem együttérzés, tőle függetlenül is ez a véleményem a viselkedésükről. Közben felé nyújtom a füléből vagy zsebéből kiejtett fülhallgatóját. - Komolyan, úgy dobtak ki, mintha bankot raboltál volna! - Nem tudom, hogy a pofázásommal jót, vagy éppenséggel rosszat teszek neki, de általában nem szoktam megkérdezni, hogy megszólalhatok-e.
- Kell segítség úgy bármiben? - pillantok a bőröndjeire, vagy mit tudom én, most dobták ki egy hotelből és attól még, hogy hazamehet, nem érzem azt, hogy ez lenne élete döntése.

Mondtam már, hogy mennyire szar napom van? Ja igen.. azt hiszem megemlítettem, de az előző történések leforgása után most már a faszom is ki van az egésszel. Apám most már tényleg túl messzire ment. Kidobatni a saját lányát a szállodájából már nem holmi vicc, amit majd a későbbiekben felemlegetünk, és egy jót nevetünk rajta. Ez rohadtul nem vicces. Sőt, ez megalázó. Nem tudom mivel érdemeltem ezt ki nála, és miért érzi úgy, hogy egy 23 éves nőt kénye-kedve szerint irányíthat, mintha csak egy darab tárgy lennék, akit ide-oda rakosgathat, de én ebből nem kérek. Lesheti, hogy én ezek után valaha is hazatoljam a seggem, én aztán nem hódolok be. Tőlem aztán jöhet bármilyen bocsánatkéréssel, nem fog meghatni innentől kezdve. Kíváncsi lennék anyám erről az akciójáról mennyit tud, és ha tud miért nem volt képes legalább figyelmeztetni engem. Feltudnék robbanni dühömben.
Azért jól megmondom a magamét ennek a két nagydarab gorillának, legalább ennyit megtehetek. Nem mintha sokat elérnék vele, de egy kicsit könnyít a lelkemen. Most mégis mihez kezdjek? Látom a sok döbbent tekintetet, akik a jelenet fül- és szemtanújává váltak, és biztos nem keltettem túl nagy szimpátiát az éles nyelvemmel, de egyre csak azt tudom kérdezni miért engem büntetnek? Mit vétettem, amiért ekkora megaláztatást kell elviselnem? Legszívesebben bevernék most valakinek egyet, akkor lehetne csak igazán engem szánakozóan elítélni.
- Csicskák! Egészítem ki a mellém lépő lány megjegyzését, de amíg nem nyújtja felém a fülesemet, egészen addig abban a hitben élek, hogy csak saját magam szitkozódását bővítem ki. - Ööö.. köszi. Térek magamhoz a gondolataim tengeréből, és elveszem tőle a fülhallgatómat, ami mostanáig fel sem tűnt, hogy kieshetett a zsebemből. Biztosan a nagy kapálózásban, amikor a gorilla a hátán cipelt ki, egészen a bejárati ajtóig.
- Az jó lett volna, akkor legalább lenne értelme és lenne mit elkölteni. Nevetek fel kínomban, és komolyan jól esik, hogy valaki az én pártomat fogja.
- Aha, egy szabad szoba ággyal most jól jönne! Mondom ki a számomra nyilvánvalót, az elsőt, ami eszembe jut. - Azt hiszem keresek egy hotelt a közelben, ami nem az apámé, vagy ahol még nincs kint a képem a bejárati ajtón, mint valami bűnözőé. Egyszerre sóhajtok és nevetek azon, hogyan is festhetek most. - De az is lehet, hogy beülök egy kocsmába és ezek után inkább leiszom magam. Még egy kibaszottt piát sem volt időm kicsempészni. Nem tudom mire vélni ezt a szófosást, de végülis ő kérdezte. Miközben várom a reakcióját, ha még nem ijesztettem el teljesen, próbálom ténylegesen kitalálni hova is mehetnék, mert az biztos, hogy apámnak nem adom meg az örömöt, így ezek után haza menni már nem opció. Azt meg nem tudom Tiger mennyire díjazná, ha bedobnám neki az ötletet, sőt kész tényként közölném vele, hogy intézhetne nekem egy kecót, mint újdonsült testvérének, ha már papíron egyébként is ezzel foglalkozik. Mondjuk az tuti, hogy ezen az egészen ő jót röhögne. Nem a nyomoromon, csak a helyzeten vagy valami ilyesmi, azt hiszem.

Most mondanám, hogy annyira kipurcantam már így közel a hajnali órákhoz, hogy hallucinálni tudnék, de igazság szerint tök jól bírom. Már, egy kávé meg némi muffin után. Persze nem mondom, hogy totál okés vagyok, épp azon bosszankodok, hogy mikor jön már az a rohadt busz, mire megkapok egy komplett drámajelenetet a nyakamba. Falatozva fordulok meg a hangok irányába és kissé kómásan pislogok ugyan, de elég hamar felfogom a szituáció tragikusságát. A nők sem szentek és biztosan van rá egyfajta nonszensz őrült magyarázat, amiért épp kirakják a lányt, de basszus, nem úgy néz ki, mint aki megkéselt volna hat embert odabent.
Egyébként meg bírom! Egyszerűen nem bírok nem vigyorogva majszolni a kajámat és fanatikusan szurkolni a lánynak, hogy jól mondja meg a magáét a gorilláknak, én lehet még lökdösődésbe is kezdenék, de jobb is így, végül is, így csak hat ember figyelmét keltettük fel, meg ki tudja még hányan lestek ki az ablakokból a hangzavarra. Ezen a ponton pedig nagyon örülök, hogy még nem jött a busz.
Legalább kissé kimozdítom a feldúlt állapotából azzal, hogy elé nyújtom a dulakodások folyamán elejtett fülhallgatóját. Látom rajta, hogy jól esik neki, hogy valaki az ő párját is fogja, mindeközben pedig vetek néhány szúrós pillantást a még mindig körülötte ácsorgó nézőközönség felé, akik értik a néma lebaszásomat és torkukat köszörülve odébb állnak.
- Pontosan, és csodálkoznak az emberek, hogy milyen „modortalanok a mai fiatalok”, miközben úgy bánnak velünk, mint szeretett kutyájukkal sem. - Esküszöm, ha most mennénk bankot rabolni is szét lehetne tárni a kezünket, hogy mégis mi a probléma, ennél sokkal kisebb bűnökért is úgy bánnak velünk, mint valami rablóval, akkor már legyen nekünk is hasznunk belőle. Vagyis neki, merthogy ő a szenvedő alany, viszont én meg annyira mozgalommániás liberalista, feminista nőszemély vagyok, hogy természetesen úgy állok be mellé a sorba, mintha muszáj lenne.
Mikor mondja, hogy kellene egy szoba, egyből arra asszociálok, hogy kopogtat az ajtómon, aztán felvázolja terveit és rájövök, hogy mégsem. Viszont a pillanatnyi szomorkodás után felfogom, hogy amúgy elég konkrét információkat osztott meg magából és hirtelen minden értelmet nyer. Mármint, semmi sem nyer értelmet. Ha az apjáé a hotel, miért lett kidobva?
- Vá-vá-várj, az apádé a hotel? - mutatok hosszú ujjaimmal a bejárat felé és arcomon látszódik, hogy erősen menetelek az agyvérzés felé. - Most komolyan kidobtak az apád hoteléből ahelyett, hogy királynőként kezeltek volna? - Baszki, ha apám gazda lenne elvárnám, hogy naponta vessék a lábkörmömet. Nyilván nekünk sosem volt sok pénzünk, így én ezt nem érthetem, de az is biztos, hogy ha az én apám lenne a tulaj, akkor a gorillákat dobná ki a traktorával. De amúgy meg tökre mindegy, megtörtént, ez van, inkább vállat vonok, mert végül is nem az én életem és mit segítenék neki azzal, ha kiakadnék. Amúgy sem feltétlenül a szentlélek hajt, egyszerűen csak szeretek emberek, pláne jó csajok társaságában lenni.
- Jah, király ötlet, de amúgy, ha van kedved, ugorj fel nyugodtan hozzám, van két üveg vodkám, de még beszaladhatunk valami piáért. Meg amúgy van egy mini park lakás mellett, oda is letanyázhatunk, ha van kedved. - Mindezt úgy mondom, mintha egy barátnőmmel futottam volna össze.
- Most jövök melóból, aztán ilyenkor sosem tudok elaludni már - vonom meg megint vállamat erősen gesztikulálva. Nem szoktam félrebeszélni, most is úgy vagyok vele, hogy én szívesen eldumálgatnék, lazulgatnék, nem gáz a részemről.
- Amúgy is mindjárt jön a busz - fordulok a megálló felé, ahonnan ebben a pillanatban farol ki a busz. Baszki már! Egy pillanatra lefagyok, míg megemésztem, hogy ebből séta lesz. - Újratervezés! Hazafele menet beugorhatnánk piáért és a parkban lecövekelhetnénk. Amúgy nem lakom messze, csak busszal mindig jobb menni nyolc óra munka után.

Úgy érzem az életem kezd egy valóságos szappanoperává változni, de én cseppet sem kértem benne a főszerepet. Mégis, újra és újra elszabadul körülöttem a káosz. Ameddig pedig azon igyekezem, hogy ne uralkodjon el teljesen rajtam, az ez idő alatt úgy szippant be magába, mintha már azt sem tudnám hogyan kell nélküle élni.
Ezért nem megy az elengedés sem. Inkább felveszem a képzeletbeli bokszkesztyűmet, és megkezdem a küzdelmet apám által, külön az én idegeim tönkretételére kinevezett gorillákkal. Nem hátrálok meg, még akkor is támadok, ha teljességgel kedvezőtlen, és esélytelen a helyzetem velük szemben. Ordibálok, mert jelenleg csak így tudom kiadni magamból azt a szégyent és csalódottságot, amit apám irányába érzek.
A pillanatnyi őrjöngésem után pedig nyoma sincs az együttérzésnek, nem is tudom mire számítottam igazából. De az a megvetés, ami visszatükröződik az emberek szeméből, őszintén mondom, hogy rohadt mód fel tud bosszantani. Esküszöm, most szívesen a kezükbe nyomnék egy popcornt, szimplán jelzésértékűen, amiért ráérnek rajtam szórakozni, és ítélkezni, pálcát törni felettem, mintha tényleg valami piti kis bűnöző lennék. Nyilván nekem is vannak bűneim, de az tuti, hogy apám áll a lista elején, amiért az ő lánya vagyok.
Kicsit megint kezd minden összeomlani bennem, amikor váratlanul kirángat egy ismeretlen lány a befelé fordulásomból, amit most igazán tudok értékelni. A szúrós pillantásai a nézőközönség felé, pedig kifejezetten feldob, főleg miután úgy tűnik, hogy az emberek veszik a jelzést.
- Nincs igazi tudáscsomag a fejükben. Csak egy csomó előítélet és az elvárások.. Mintha elfelejtették volna ők milyenek voltak fiatalon.. Teljes mértékben osztom a lány véleményét, és hozzá teszem a magamét is. Elvégre ez most megint arról szól, hogy az emberek, ahelyett, hogy kérdeznének levonnak egyfajta következtetést, ami valószínűsíthetően meg sem közelíti a valóságot. A bánásmódról meg annyit, hogy megalázó, azt hiszem ez így elég beszédes.
Nem arról van szó, hogy ez az ismeretlen lány a bizalmamat élvezheti, hiszen nem vagyunk mi barátok, mégis mindezek ellenére úgy osztom meg vele a dolgaim, és a helyzetemet, mintha ezer éve ismerném, és nem lennének az irányába kételyek. De az egészben az a legfurcsább, hogy ő vevő rá, ezért úgy érzem kiadhatom magamból, megoszthatom anélkül a gondjaimat vele, hogy azt teherként élné meg.
Az az igazság, hogy ebben a rossz pillanatomban két dolgot tehetek. Összeomolhatok, padlóra kerülhetek, mindenféle küzdelem és remény nélkül, vagy pedig nevethetek az egészen. Azonban a lány szavai hallatán, gondolkodás nélkül már csak kínomban is, de kitör belőlem a nevetés.
- Apám egy mániákus, irányításmániás vadbarom. Az ő tiszteletére dobtak ki a hotelből. Vonom meg a vállam én is, hozzá hasonlóan, és egyre inkább rá kell jönnöm arra, hogy apámmal ez valószínűleg egy örökös harc marad. Csak ne játszana ennyire mocskosan, és ne nyerne ekkora fölénnyel velem szemben.
Őszintén meglep a lány közvetlensége, holott már az elején is ő volt az egyetlen, aki a pártomat fogta, ettől függetlenül mégis csak két idegen vagyunk a másiknak. Mégis úgy beszél hozzám, és ajánlkozik, mintha csak az egyik barátnője lennék, rám pedig úgy ragad a kedvessége, hogy kezdem el is hinni ezt, bármekkora képtelenségnek is hangzik.
- Ebben az esetben pofátlan módon élni fogok az ajánlatoddal.. Mosolygok rá, mert ezt váltja ki belőlem. - De előtte.. Nyújtom felé a kezem, mert mégiscsak jó lenne tudni a nevét, ha már megment ebből a hülye helyzetből. - Martina Quinlan. De nyugodtan szólíts csak Tininek. Teljes névvel mutatkozom be, nem azért, mert abban hiszek, hogy ez most egy örök barátság kezdete, valahol mégis úgy érzem ez így a helyén illő. Egyébként meg soha nem lehet tudni, van valami ebben a lányban, ami bizakodásra enged következtetni.
Miután az ismerkedésnek ezen a részén túl vagyunk, kihúzom a bőröndöm kis húzókáját, és kicsit ráncba szedem magam, majd felé fordulok, hogy mutassa az utat.
- Mit dolgozol? Érdeklődöm egyrészt, hogy én is megtudjak róla valamit, másrészt, mert elég kínos lenne néma csöndben a guruló bőrönd hangját hallgatni. Bár valami azt súgja, hogy mi ketten könnyen elfogunk tudni kötetlenül beszélgetni.

Hogy miben vagyok más, mint a többi bámészkodó, akik kaja helyett is inkább drámát falnak? Technikailag semmiben, mert az én szívemet is a dráma jelenléte mozgatja tartósan, de azért a lánnyal együtt érzett szimpátia teljesen más cselekedetekre késztet. Utálom, ha nőket bántanak, utálom, ha egy fiatal csajt csak úgy kidobnak az orángutánok, mert fizikailag ezt megtehetik vele. És a többi bámészkodóval ellentétben én nem pop corn majszolok (hanem fánkot) és nem annak szurkolok, hogy a dráma ne érjen véget. De véget ér, véget is ért, nálam pedig akad valami, amit elejtett.
- Már ha voltak egyáltalán fiatalok - dobom még hozzá a gondolatomat, de összességében pont nem a tapasztalatok nemléte hiányzik ezekben az emberekben, hanem a kedvesség és lovagiasság.
Imádom, hogy ennyire közvetlen, csak mert én is alapvetően közvetlen vagyok úgy bárkihez, aki megérdemli, hogy egy kicsit is ráfigyeljek. Nem mintha hirtelen a lány életének szakértőjeként állhatnék a világ elé, de azért elkapom az információmorzsákat, amikből sokan ugyan nem szűrök le, de azt nagyon is, hogy szegény lány mentálisan eléggé szarban lehet. Nekem nem nagy emberek a szüleim, de annyi ismerősöm van már, akiknek igen, hogy az elmúlt években kitapasztaltam, miként lehet az ilyen szíveket meggyógyítani.
- Oh basszus, irtóra sajnálom! - Mármint az apját és azt, hogy egy vadbarom. - Végül is, ha apa lennék, én is jobban örülnék, ha a lányom az utcán tengődne ilyen késő este, mintsem, hogy a hotelemben aludna… Ja, várj, nem! - Figurázom ki az apja cselekedetét utólagos engedelmével. Néha olyan abszurd dolgokkal találkozok, hogy az hihetetlen.
Nyilván felajánlom neki, hogy aludjon nálam, hiszen mióta a srácok elmentek, van egy csomó ágy. Aztán miután Hannah is elment, én is magányos vagyok, úgyhogy minden egyes kávé, amit nekem főznek a lakásomban az felér egy karácsonnyal. De tényleg! Jó, persze, a magányosságból nem leszek mártír, hogy ezzel segítségek rajta, de basszus, ha kell neki egy szabad ágy, nálam az épp akad és nem nézném ki belőle, hogy mindenemet ellopná reggelre. Pláne, hogy neki feltehetőleg vagy tízszer több értékes holmija van, mint az én csóró fejemnek. Nincs is mit ellopjon….
Jah, hogy elfelejtettem bemutatkozni… Megesik, bár lényegében ez csak egy név, amin szólíthat. Valójában már ismer, valamennyire. De így akkor ő Tini, én meg…
- Rea - fogok vele kezet. - Vagyis Reagan Moore, de tudod, hosszú, meg unalmas, szóval legyen csak Rea. - Aztán fordulok a busz felé, aminek már csak a piros hátsólámpáját látom. Fasza, na mindegy, nem halunk bele, csak ő is bőrönddel van, én meg utálok sétálni, mert ilyenkor minden hülye vagy részegen belém rúg, vagy próbálna megfektetni.
- A Woodhaven bárban vagyok barmaid már elég régóta. Most végeztem amúgy, ezért vagyok ilyen nyomin fáradtan idegesítő. Te? - Ebben a pillanatban végignézek rajta, mert utólag rájöttem, hogy azt sem tudom, hány éves lehet. Bármennyi, úgy őszintén, amennyire fiatalos még gimisnek is vallhatná magát, csak a beszéde alapján érzem azt, hogy feltehetőleg húsz és huszonhat között van valahol. Legalábbis meglepődnék, ha több lenne.
- Nem New Yorki vagy? Vagy mire fel a bőrönd? Meg úgy a hotel…? – kérdezem, miközben kikerülök egy velem szembejövő személyt. Nem is tudom, ezen miért csak most gondolkodom el, bár eddig teljesen mindegy volt, hogy miért akart megszállni eredetileg az apja hotelében, ahonnan aztán kirakták, mint macskát szarni.
- Ez amúgy egy jó hely - mutatok rá a mellettünk lévő éjjel-nappalira, ahol mindig lehet piát venni. - Kérsz valamit, vagy jó lesz az, ami épp otthon van nálam? Asszem van vodkám, meg ginem. - Próbálok visszaemlékezni, mit nem ittam még meg, merthogy mostanában rászoktam, hogy csak akkor veszek újat, ha elfogynak a régiek és így talán nem találom szemben magam otthon egy szobányi félig üres üveghalommal.

Szinte még mindig alig tudom elhinni a történteket. Az egész kaotikus helyzetet, amibe belecsöppentem, és sorra merülnek fel bennem a kérdések, hogy mivel érdemeltem ki ezt.  Nem vagyok rossz, maximum engedetlen lánya apámnak, de még csak közel sem olyas valaki, aki büntetést érdemelne, csak azért mert régóta már, hogy semmiben sem értünk egyet. Erről pedig nyilván senki sem tud, csak egy őrjöngő hülyét láthatnak, kivéve ezt a lányt, aki képes az egész mögé látni. Legalábbis próbálkozik, és ez több, mint amire számítok.
- Nem túl valószínű, hisz még azt sem tudják, hogy a kedvesség mennyire vonzó, és menő tulajdonság tud lenni. Ez egyértelműen neki szól, egyfajta burkolt bók, amivel a tudtára szeretném adni, mennyire jól esik a közvetlensége. Az a fajta figyelem, ami nem ítélkező, inkább csak kíváncsi, és ezért még csak hibáztatni sem tudom, fordított esetben nekem is bőven akadnának kérdéseim egy ilyen jelenetet követően.
Az apám kifigurázása hallatán, aligha tudom megállni, hogy jóízűen ne nevessek fel, mert így hangosan kimondva, egy idegen szájából, egészen szórakoztatónak tűnik.
- Igazi minta apa.. Forgatom meg a szemeim, ironikus megjegyzésemet hozzátéve az ő szavaihoz, mert ezzel apám most tényleg túl messzire ment. Ugyan sokkal több rejlik a történetben, és bőven tettem olyan lépéseket, amik idevezettek, de túlzás, amit most tesz csak azért, hogy megleckéztessen. Ezért nem is kelek a védelmére, sőt.. később még megkapja tőlem a magáét.
Most azonban sokkal fontosabb kérdések merülnek fel bennem, leginkább a lábam alól kihúzott szállodai szobám fekhelyének pótlását érintően, és amikor ez a lány, teljesen ismeretlenül felajánl egy ágyat a lakásán, konkrétan ledöbbenek. Rajta, magamon, az egész igazából olyan hihetetlennek tűnik, közben meg annyira természetesnek, hogy teljesen összezavarodok. Főleg, miután automatikusan a számra áll, hogy élnék a lehetőséggel, de most őszintén.. van más választásom? Persze lenne, adódna, de olyan mértékű jó energiát sugároz felém, hogy meg sem fordul a fejemben, hogy esetleg sorozatgyilkos. Márpedig az utóbbi időben, bőven okoztak emberek nekem meglepetéseket.
- Rea. Ismétlem el a nevét, miután végre bemutatkozunk, mert talán nem árt, miután úgy döntött egy estére megosztja velem a lakását. Így tekintünk a távolodó busz irányába mindketten, amit sajnálatos, hogy lekéstünk, de már meg sem lep, amiért ez sem megy könnyen. Mondanám neki, hogy szokjon hozzá, hogy mellettem semmi sem fog zökkenőmentesen zajlani, de még véletlen sem szeretném idő előtt elijeszteni. Tényleg jó lenne már kicsit valakivel a gőzt kiereszteni, és ki megfelelőbb a célra, mint egy vadidegen, aki most kisegít, holnap meg talán a reggeli ébredést követően már nem is találkoztok többet.
- Nyomin fáradtan idegesítő? Láttad, te az előbbi hisztirohamomat? Ha valaki, akkor az én alakításom kapja meg ezt a díjat. Szóval bocsi, de erről lecsúsztál.. Adom elő magamat, mert valljuk be, ha valaki ma idegesítőnek és fáradtnak tűnhet, az én vagyok, bár nem kétlem, hogy a hosszú munkaidő után ez nem igaz rá is. Mármint a fáradtság, mert idegesítőnek még véletlenül sem mondanám, igazából pont ellenkezőleg.
- Manhattan. A szüleimmel élek együtt, és eddig megfelelő nagyságúnak tűnt a házunk, hogy elkerülhessem őket, de az utóbbi időben valahogy mindenhol ott vannak, és apám megrögzötten szeret beledumálni az életembe. Kezdek bele egy olyan történetbe, amibe, ha most tényleg részletesen belemennék, sosem lenne vége, ráadásul talán nem részeg emberek kikerülése közben kéne mindezt rázúdítanom. Főleg, hogy könnyebb lenne, ha már mi is azok lennénk. - Hosszú igazából, nem terhelnélek vele, maximum már akkor, amikor önző dög módon a pia miatt úgyis elkezd pörögni majd a nyelvem. Amire könnyen sor kerülhet, ha már arról beszélünk, hogy milyen piák fellelhetőek a lakásán.
Végignézek az említett éjjel-nappalin, mielőtt újra ránéznék.
- Az a legkevesebb, hogy a szállásért cserébe, a piát én állom. Nem tudom mit szeretsz, de én például nagy gin-tonic rajongó vagyok, és ha az neked is megfelel, akkor már intézem is hozzá a hozzávalókat. Mosolygok rá. Na nem mintha túl nagy recept kellene hozzá, a ginen és a tonicon kívül, na meg a citrom és a lime,  jég, de ha neki is megfelel, akkor megkérem, hogy maradjon itt a bőröndömmel addig, amíg beszaladok értük.
A boltban igazából nem húznám sokáig az időt, ezért is tartottam jobbnak ha nem kell malőrözni a bőrönddel, így miután "kisebb" akadályt legyőzve bevásároltam, ott termek újra Rea mellett. Kissé talán bosszúsan, mert úgy tűnik apám a kártyámat is tiltatta valamilyen módon, a befolyásaival, és még kész szerencse, hogy volt nálam készpénz. Különben elég égő lenne az amúgy is engem kisegítő Reától még kölcsön kérni is. Tulajdonképp ezért nem is kötöm az orrára, hogy mi volt bent, mert nem akarom magam még kellemetlen szituba sodorni, habár érzékelhette az elhúzódó időből, és most az arcomról, hogy valami nincs rendben.

Igazság szerint nem tartom magam kedvesnek. Sőt, elég bunkó egy ember vagyok, néha verekszem is, bár ez inkább régebben volt rám jellemzők, úgyhogy tökéletesen elmegy mellettem Tini megjegyzése amiért nem ismerek benne magamra. Ezt persze ő még nem tudja és nem azt mondom, hogy szar ember lennék, mert igenis törődök azokkal, akikkel úgy érzem, törődnöm érdemes, inkább csak a stílusom az, amit sokan nem képesek értékelni. De végsősoron most is hozom a formámat és úgy tűnik, hogy Tinit egyáltalán nem zavarja a jelenlétem, szóval végül is jah, magamra húzhatnék egy „kedves vagyok, ne röhögj” pólót.
Nem nagyon a kedvesség mintapéldája az, hahogy kifigurázom az apját, de ha felcseszik az agyam, akkor könnyen kérek vagyok kiállni még a lányáért is egy ilyen férfival szemben. De Tini értékeli, vagyis valami ilyesmit fedezek fel rajta é az egész szóforgatag eléri azon célját, hogy talán jobb nem idegeskednünk az emberen, ha már egyszer megtörtént a káosz és Tini visszafordíthatatlanul az utcára került. Mármint ma. Ma került az utcára, én meg majd lassan követem őt, csak más értelemben.
Látom őt ledöbbenni, amikor felajánlom, hogy alhat nálam. Nem ismeri a sztorimat, úgyhogy megértem, hogy ez most meredek volt tőlem, én viszont nem akarom kifejteni, hogy egy magányos elhagyott csődtömeg vagyok, aki másra sem vágyik csak hogy végre megértsék és vele legyenek. Szóval felteszem a kezemet és beismerem, hogy nem vagyok egy angyal és nem csak az ő kényelméért teszem azt, amit. Ebben mindketten nyerünk, abszolút szimbiózis, vagy mi a bigyó.
Ja hát a nevem meg majdnem lemaradt, de ezt bőven van időnk megbeszélnünk, hiszen úgy suhan el mögöttünk a busz, mintha meg sem ált volna. Úgyhogy sétálunk. Lerohadnak a lábaim, de nem bánom, mert legalább nem egyedül kell megtennem az amúgy nem hatalmas távot. Leállítom a zenét a telefonomban, amit egy idege amúgy sem hallottam már, mert kivettem a fülesemet a fülemből.
- Tökéletesen az első sorból - mosolyodom el, bár azt hiszem ez egy olyan kérdés tőle, amit nem kellene megválaszolnom.
- Baromi dögös voltál közben amúgy. Nekem tetszett az az alakítás. - A nap talán első leszbikus megnyilvánulása tőlem, noha arról is tudnék vitatkozni, hogy csak mert dögösnek vél egy nő egy másikat az miért leszbikus hajlam, viszont az én esetemben ez sosem volt titok. Az volt. De ettől még nem ezért adok neki egy ágyat a lakásomban. Tehát a „nyomin fáradtan idegesítő” díj hirtelen igazán pozitív jelzővé növi ki magát.
Egy picit azért irigy vagyok a pénzükre, meg a random kacsalábon forgó palotájukra, amit feltehetőleg hamisan elképzeltem magam előtt. Érdekes viszont, amit mond.  
- Világos - bólogatok. - És a külön költözés saját lakásba, vagy albérletbe nem opció? - nézek rá, de nyilván nem én fogom neki megszülni a spanyol viaszt, bizonyára megvan az oka, hogy miért hotelekbe jár inkább és lehet tudom a választ, ami az apja lesz. - Nekünk farmunk van, na ott aztán el lehet bújni egymás elől, ha vannak ilyen céljaink. - Szép nagy a kontraszt kettőnk élete között, de már rég levetkőztem magamról a gazdag-szegény ellentétek generálta feszültséget. Jó fej? Jó fej. Ennyi.
- Én tizennyolc évesen jöttem el otthonról, eredetileg egyetemre, de elég gyorsan nyilvánvalóvá vált, hogy nem az én pályám a seggelés, szóval eljöttem dolgozni - mondom, miután ő egyelőre nem akarja részletezni az otthoniakat, amit persze nem is erőltetek rá. Ellenben megállok egy éjjel-nappali boltnál, melynek üvegablakán keresztül elég látványosan vakít ki a benti fény. Fizetni akarja a piát, amire valamiért most bennem van, hogy ellenkezzek, azonban ha józan ésszel belegondolok… miért lennék hülye?
- Legyen, nem bánom, de csak mert most amúgy is picit meg vagyok zuhanva pénzzel. - Mondom ezt őszinte hálával a hangomban, még ha van is bennem egy kis bűntudat, amiért tudom, hogy egyrészt hozhattam volna a Woodhavenből is picit jobb áron, másrészt pedig a maradékot - hacsak nem viszi el majd ő magával holnap -, úgyis én fogom őket bevedelni. Harmadrészt pedig h elfogyna otthon, úgyis veszek magamnak tőle függetlenül is. Mindegy is, na de mit iszunk?  - Jaja, gin az jöhet. Meg a tonic is - Kapcsolok gyorsan, hogy ne tűnjek annyira alkoholistának, hogy magában iszok a töményeket. Kint megvárom a bőröndjével, miközben pánikolok, hogy dohányt kellene vennem, csak aztán rájövök, hogy munkába menet már megtettem, így szerencsére nem kell újabb fordulót tenni ezúttal a boltban.
- Köszi! Eltegyem őket? - kérdezem, mert nem tudom mennyi helye van pakolni, az én táskámban meg elfér egy része tuti.
- Uuu, kedvenc ginem! - mosolyodok el, mikor meglátom az általa vett gint. Ennek ellenére kicsit mintha gondterhelt lenne.
- Hé, minden oké? - nézek vissza rá. - Ugye nem volt bent megint az a csöves, aki üvöltözve szokta szidni a lányoknak? - Teljesen komolyan, már-már válságtanácskozásként kérdezem tőle, mert annyiszor molesztálta már így a lányokat, köztünk engem is, hogy volt már, mikor rendőrt kellett hívni hozzá. Csak mert ha ez történ, akkor eléggé bűntudatom lesz, hogy miért nem én mentem be és rúgtam tökön azt a köcsögöt.

Elég sok jelzőt lehetne most rám aggatni, de a dögös aligha jutna eszembe. Sokkal inkább: ami a szívén az a száján, impulzív, kettyós, és egy igazi lúzer. Ettől függetlenül nem megy el a fülem mellett a dögös szó, sőt kifejezetten jól esik, hogy számára inkább így jött le ez a viselkedés, mint az előbb általam felsoroltak.
- Igazán örülök, hogy elszórakoztathattalak. Szólok, majd ha újabb előadás főszereplőjévé válok. Ha valaki, nos én legalább jót tudok mulatni saját magamon, és nem fogok azon siránkozni, hogy amúgy mennyire szánalomra méltónak éltem meg legbelül, hogy kihúzták alólam a talajt, szó szerint. Hiszen az a gorilla úgy kapott fel, mintha csak egy krumplis zsákot kellett volna kihajítania, és valljuk be, tökéletesen végezte a dolgát, hiábavaló volt a sok kapálózás.
Abszolút megértem azt is, amikor Rea az albérlet és társai opciókat kezdi felhozni, amelyek természetesen már számtalanszor felmerültek bennem is, de valahol mindig úgy éreztem, helyem van otthon, mert az bizony bőven akad. Ezáltal pedig tényleg érthetetlen lehet számára, mit keresek apám hoteljeiben, mire föl ez az őrült játszma, aminek az okait napestig taglalhatnám.
- Azt gondoltam, hogy nem lesz szükségszerű ilyen lépésekhez folyamodnom, de minden jel arra mutat, hogy apám és én, ezt felnőttek módjára nemigen tudjuk már megoldani. Jesszusom.. Komplett idiótának tűnhet most a családom. Már fognom kell a fejemet, kínos zavart mosolyomban, mert valljuk be tényleg nem egy idilli család képét festjük le, amire amúgy annyira tudatosan törekedtünk korábban.
- Mit meg nem adnék, ha most elbújhatnék azon a farmon.. Tagadhatatlanul túl őszinte a megnyilvánulásom, de mostanra annyira elengedtem mindent, hogy záporoznak belőlem ezek a túlcsordult gondolatok, amik arra utalnak mennyire jól esne kicsit eltűnni mindenki szeme elől. Túl sok volt az utóbbi időben a történés, és úgy érzem nem igazán kaptam arra lehetőséget, legfőképp időt, hogy feldolgozzam őket. Egyedül, minden zavaró tényező nélkül. De az is lehet, hogy nem is a magányra, hanem valakire lenne szükségem, aki nem ítélkezik, aki megért, és végighallgat anélkül, hogy briliáns jó tanácsokkal látna el.
- Valószínűleg pont erre a függetlenedésre lenne szükségem, amit te bátran 18 évesen már megmertél lépni. Helyette leragadtam az elvárások tengerében, ami amúgy sokáig rendben is volt, de mostanra kezdett kicsit sok lenni. Ez is egy oka, amiért ma ilyen csudaszuper módon találkoztunk. A találkozást természetesen egyáltalán nem bánom, sőt kifejezetten egy olyan pont a mai napban, ami legalább örömöt okoz, maga az, ahogy történt csúfít csak a dolgokon.
- Én jelenleg a mesterképzést szenvedem el Business és Management szakon. Baromi nehéz, ahogy említetted az egyetem tényleg sok seggelést igényel. Néha legszívesebben én is feladnám, de az van, hogy közben meg élvezem. Mármint nem a seggelést, hanem amikor a tudást végre gyakorlatba átültetheted. Egyelőre nem vallok színt, hogy a gyakorlatokat apám hoteljei kapcsán végzem, az ő segítségével, tudását magamba szívva, mert már így is kész katasztrófának érzem magam, és aligha szeretném azzal tetőzni, hogy ez most egy újabb probléma forrás az életem kapcsán.
Inkább az éjjel-nappali irányába fordulok, majd vissza Reara, hogy kiegyezzünk az italban. Semmiképp nem engedném, hogy fizessen, ez a minimum, amivel a hálámat valamilyen módon legalább kifejezhetem, amiért ma tetőt biztosít a fejem fölé.
- Szuper! Mindjárt jövök. Mosolygok rá, és ezzel együtt már el is tűnök a boltban, ahol hamar összeszedem a szükséges dolgokat. Már a pénztárnál állok, amikor jön a felismerés, egy újabb kibaszás apám részéről, és nyilván nem tudom teljes mértékben leplezni Rea elől, amikor visszaérek hozzá.
- Igen, köszi. Az jó lenne. Nyújtom át neki a cuccok egy részét, ami a táskájában elfér.
Annak azért legalább tudok örülni, hogy olyan gint sikerült választani, ami a jelek szerint a kedvence, de hamar ér az a kérdés, ami egyértelműsíti, hogy az arcom árulkodik arról, hogy valami nem tetszésemet okozta a boltban. Csak nagyokat pislogok rá, amikor valami üvöltöző csövesről kezd mesélni, amire én megrázom félig mosolyogva a a fejem.
- Uram isten, szerencsére nem.. Nevetek fel, de magam sem tudom, hogy ezt most megint kínomban, vagy csak tényleg annyira sok ez az egész, hogy így jön ki rajtam.
- Egy szó: Apám. Úgy tűnik olyan szinten elakarja lehetetleníteni az életemet, hogy még a kártyámat is letiltatta. És ettől az egésztől nyilván pipa vagyok, de közben meg irtó mód égek is előtted. Bocs, hogy egy csődtömeg vagyok. Hát ez van, kibukott belőlem, ha más nem, most már csak szánalomból, de tuti nem hagy az utcán ma estére.

- Azért remélem, hogy nem sok felvonásban kell még szerepelned. – Nem kívánom neki, hogy sok ehhez hasonló megaláztatásban legyen része. Ezek bicskanyitogató az én felfogásom szerint, mert egyértelműen azt gondolják, hogy egy fiatalabb, méreteiben kisebb nővel bármit meg lehet tenni.
- Dehogy is, hé, totál megértelek, minden családnak megvannak a maga idiótaságai. Az enyém is egy cirkusz, úgyhogy nem nézek én ki senkit sem emiatt. - Az az igazság, hogy én itt pofázhatok vakon, de tudom jól, hogy úgyis megvan az oka minden döntésének. Alapvetően sem gondolnám, hogy bármi jogom lenne negatív szavakat hallatni a családjára, mikor őt sem ismerem, mindössze egy kellemetlen incidensnek lettem szemtanúja, amitől az én pulzusom is egekbe szökött, míg a védelmező funkcióm bekapcsolt. Felkuncogok arra, hogy eljönne a farmra, ennek egyébként semmi akadálya, csak kétlem, hogy jól érezné magát ott. Elég uncsi tud lenni.
- Ennek tulajdonképpen egy buszjegy az ára. De a lakásomban is tökéletesen el lehet bújni, hidd el, kísérleteztem ezzel az elmúlt években eleget, működik. - Tudom, hogy első hallásra totál olyan embernek tűnhetek, aki simán felszed bárkit az utcáról és hazaviszi, ami részben igaz, de szó mi szó, mostanság eléggé elcsesződött az életem, azzal együtt pedig a kapcsolataim is, úgyhogy lehet van abban valami, hogy pánikszerűen ölelem magamhoz azokat a személyeket, akikkel szimpátiát, vagy bajtársiasságot veszek észre. A lakásomon meg amúgy sincs semmi extra, miért ne jöhetne oda fel bárki lazán. Tininek pedig érezhetően kaotikus napjai vannak, lehet jól jönne neki pár óra lazulás.
- Na hát tökre megértem, hogy besokaltál ennyi elvárástól. Mondjuk nekem is csak a pofám nagy. Hiába voltam világéletemben talpraesett, tizennyolc évesen egy szomorú esemény következménye miatt jöttem el otthonról. Meghalt az ikertestvérem és nem igazán bírtam megmaradni a házban, meg úgy éreztem, hogy küldetésem van, úgyhogy én hülye magamra vettem a tesóm álmait és megpróbáltam azokat megvalósítani. Aztán nyilván nem ment és most ott vagyok, ahol a part szakad. - Húzom el szám sarkát és nem számít, ha hülyének néz, mert annak is érzem magam miatta. Ezt csak azért akarom vele megosztani, hogy lássa, nekem is kellett anno egy szép nagy lökés, hogy csettintésre önállósodjak. Neki pedig állításai szerint eddig kényelmes volt otthon, csak hát jah, ilyen idősen már azért vannak konfliktusok.
Elismerően grimaszolok, mikor mondja mit tanul. Pláne amiatt tudom nagyra becsülni őt, hogy tényleg érdekli az, amit tanul és a hangjából is érződik, hogy élvezi is az egyetemi időszakot. Szerintem ez egy nagyon jó hozzáállás, irigykedem is.
- Azta! Tényleg le a kalappal előtted, nagyon ügyes vagy. Nem értem, miért nem büszkre rád az apád... - mondom teljesen őszintén, elvégre a kettőnk élete olyannyira különbözik, hogy egyszerűen párhuzamba sem vagyunk állíthatók, akkor meg minek elkezdeni a farokméregetést. Nyilvánvalóan ő fogja többre vinni az életben, már csak az anyagi háttere és a munkamorálja miatt is és mivel tudom, hogy nem tudnám utána csinálni, ezért nem vagyok rá emiatt féltékeny.
Megfogom a bőröndjét míg ő beszalad a boltba. Kifelé már kevesebb örömöt látok az arcán, amire egyből rá is kérdezek, míg pokolom táskámba a megvett üvegeket. Elsőre a csövesre tudok gondolni, mert azt az embert már én is párszor falnak vágtam mérgemben, talán emiatt sem mer rám nézni már az öreg. De aki nem tudja, hogy hogyan kezelje őt, annak elég kemény pillanatokat tud okozni egy ártatlan vásárlással.
Tudom ez fura, de én megnyugszom, hogy nem a csövesről van szó, hanem az apjáról, noha elhiszem, ha Tini inkább a csövest választaná. A helyzet, amit felvázol közel sem rózsás. Huh basszus, szegény! Ilyenkor összeteszem a két kezem, hogy nekem saját fizetésem van és senki sem tudja zárolni a számlámat. Oké, a bank igen, meg pár ügyes informatikus is, de velük nem tudok számolni.
- Előttem? - szöknek fel szemöldökeim meglepetten. - Előttem ugyan még csak nem is parázslasz. - Látom rajta, hogy sokkolja, amiért nem fér hozzá a pénzéhez - engem is sokkolna -, valószínűleg ennek tudható be az is, hogy ennyire ostorozza magát előttem. Pedig nekem aztán nincs miért megfelelnie. Fel kell dolgoznia a történteket, nem mondom, ez most tényleg komolynak tűnik. De majd az alkohol segít.
- Oké, nézd, ez most egy mély pont az apáddal való kapcsolatodban, de minden meg fog oldódni, csak előbb le kell nyugodnod, részegedj le, kapcsolódj ki és aztán majd higgadtabb fejjel átgondolod, hogy mi legyen… mennyit vagy hajlandó áldozni az önbecsülésedből ahhoz, hogy visszakapd a pénzt és mik azok a dolgok, amikhez a jövőben is ragaszkodni fogsz, ezáltal apádnak is engednie kell, hogy visszakaphasson téged. - Jaj de okos vagyok! Fogalmam sincs miről dumálok itt neki össze-vissza, de a szociális érzékeim mindig jók voltak és mások életét sikeresen meg tudom szakérteni. Bár így lennék a sajátommal is. Mindenki problémáit meg tudom oldani, a lelki állapotukat rendbe tudom tenni, kivéve az enyémet.
- És akkor végül ki tudtad fizetni? Vagy kell valamit rendezni odabent? - mondom úgy, hogy, ha kell, szívesen bemegyek fizetni. Mondjuk feltételezem ki se jöhetett volna a boltból.
Ha minden megvan, indulhatunk tovább, mert amúgy már nincs olyan messze az épület, ahol lakom. A kapuban bepötyögöm a biztonsági kódot, majd az elektronika fájdalmas hangja visít bele az éjszakai neszekbe, mire kinyílik az ajtó és Tinit magam elé engedve belépek a lépcsőházba. Amúgy eléggé rendben van a lakótömb, utóbbi időben fel is újították, így nem olyan retek már, mint volt.
Az ajtó előtt kikeresem a kulcsomat, aztán már fel is fedem a lakásom nem kis méreteit. Igen, egy nappali, két hálószoba, terasz (alias dohányzó), még egy random üres szoba, meg konyha egybeépítve a nappalival. Egy embernek egyértelműen kurva nagy, de eredetileg nem is csak én laktam itt.
- Mielőtt kérdeznéd, nincs itthon senki, vagyis meglepődnék, ha nem így lenne, mert csak én lakok itt - nevetek fel, míg felkapcsolom a lámpát és lepakolom a cuccaimat. - Szóval érezd otthon magad.

Azt én is remélem, nem sok hasonló felvonásban kell még szerepelnem, de aligha számítok rá, hogy tényleg ez lenne itt az utolsó jelenet. Ahhoz valahogy mostanában túl nagy ívben változnak körülöttem a dolgok, de ettől függetlenül egyetértően bólintok, hiszen persze.. jó lenne ebben hinnem, és jó érzés, amiért ő sincs oda a ezekért a megalázó helyzetekért.
- Akkor megpróbálok nem mentegetőzni. Ezt persze meg nem ígérhetem, de igaza van abban, hogy egyik család sem tökéletes, mégis az enyém most mintha túlszárnyalna mindenkit az abnormális viselkedésével. Főleg miután állandóan a tökélyre törekedett.
Kuncogása engem is nevetésre késztet, és az ajánlata sem rémiszt el, hiszen nem véletlen bukott ki belőlem, mennyire jól esne kicsit eltűnni a világ szeme elől.
- Ezt a kijelentésed elraktározom későbbre. Célzok itt arra, hogy mindössze egy buszjegy lenne az ára, hogy a családja farmján időzhessek, ha úgy tartaná kedvem, amennyiben a pár perces ismeretség ellenére komolyan is gondolja. - Viszont mivel a lakásodra tartunk, szívesen felmérném a terepet, mégis milyen lehetőségek rejlenek benne. Ha már állítása szerint tökéletesen el lehet ott is bújni, szívesen megerősítem, vagy épp megcáfolom ebben.
Azt kell, hogy mondjam van valami megnyerő Reaban, és elsősorban nem arra gondolok, hogy ő volt az egyetlen aki a segítségemre sietett, hanem van valami benne, ami nem vet fel kérdést az őszinteségét illetően. Pedig bőven lenne okom óvatosabbnak lennem az idegenekkel, mégsem érzem azt, hogy hátsó szándék vezérelné, egyszerűen csak jófej, vagy én vagyok túl naiv, de jelen helyzetben ezen most még csak eszembe sem jut gondolkodni. Főleg nem miután olyan dolgot oszt meg velem, amire egyáltalán nem számítok.
- Sajnálom az ikertestvéredet. Mondom ezt biggyesztett ajkakkal, hiszen szörnyen megrázó lehetett elveszítenie a testvérét, és ugyan nem régóta részese Tiger az életemnek, sőt még úgy igazán nem is az, de elképzelni sem tudom milyen szinten sújtana le, ha bármi történne vele. - Igazából megértem, amiért akkor így gondolkodtál. Talán szerettél volna valamilyen módon kapcsolódni hozzá, és akkor ez tűnhetett a legjobb kapaszkodónak. Csak feltételes módban beszélek, alig ismerem Reat, de az ő helyzetében nem kizárt, hogy én is így cselekedtem volna. - Nálunk például sosem volt kérdés milyen egyetemre, és milyen szakirányra esik majd a választás, és még csak azt se mondhatom, hogy én ne akartam volna, de ez nem jelenti azt, hogy néhanapján nem kapom magam azon, hogy gondolkodóba esek vajon tényleg ez az én utam. Hülyén hangzik, de van abban valami, hogy az ember egész életében keresi önmagát. Ezt leginkább azért mondom, mert néha a túlzottan egyértelmű, kijelölt jövő is tartogathat magában bizonytalanságot, legfőképpen azért, mert sosem merült fel más lehetőség, pedig az élet hozhatja úgy, hogy mégsem ez a nekem való. Bár egyelőre erről szó sincs, de önismeretre még biztosan szorulok.
- Azt hiszem büszke, csak a saját önérzete nagyobb annál, hogy ezt hangoztassa is.  Válaszolom azután, hogy megköszöntem az elismerését, mert néha nap azért nekem is jól esik, amikor valaki ezt megteszi, akkor is, ha Rea megbizonyosodni a tudásomról még aligha tudott.
Amíg a boltban vagyok elkalandozok, azon gondolkodva, hogy apám tényleg büszke-e rám, de túl sok időm nincs ezen kattogni, főleg nem miután ő az, aki újabb sakk-mattot ad nekem. El sem akarom hinni, hogy erre képes, és ennyire aljas szintre süllyedt a mi évek óta tartó "játékunkban", ami a legkevésbé sem tűnik már annak. Először dühöt érzek, majd szánalmat az irányába, végül kellemetlenséget, amikor visszaérek Reahoz, és ez nyilván mind az arcomra is van írva, miután rákérdez mi lehet a baj. Nem szívesen, de a túlcsordult érzelmek újfent győzedelmeskednek felettem, így kitálalok, amíg átnyújtom neki az üvegeket, amiket ő elpakol a táskájába. Nem gondolom, hogy ezek után meggondolná magát a meghívás kapcsán, de némi rossz érzés nyilván van bennem, amiért egy szerencsétlenként kell állnom előtte, és ezért elnézést is kérek tőle, amire neki azonnal magasba szöknek a szemöldökei. Látom rajta, hogy meglepett, de nem azt hangsúlyozza ki, hogy ez most mennyire egy elcseszett helyzet, hanem sokkal inkább olyan tanáccsal lát el, aminek még értelme is van. Igaza van. Most ebben a percben úgysem tudok tenni ellene, és később átfontolva a lehetőségeimet, jobb tárgyalási pozícióban lehetek apámmal szemben, de ehhez a mai napi lerészegedés minimum dukál.
- Na jó.. figyelj.. te ezt tanultad valahol? Kérdezem nevetve, de nem azért mert gúnyolódnék rajta, hanem tényleg tetszik, amit hallok, és jó hatással van rám, ahelyett, hogy elkattannék, mint néha. Nem szokásom, de megesik. - Úgy értem rendben, szükségem van arra a lerészegedésre. Természetesen nem csak ennyit fogtam fel abból amit mondott, de felesleges ma már több időt elpazarolni az apám és a köztem lévő kapcsolat elemzésére, így inkább ragadom meg azt a részét, ami a szórakozásra irányul, és az elengedésre.
Kérdésére azonnal megrázom a fejem, és biztosítom, hogy nincs már adósságom a bolt felé, a legkevésbé sem hiányozna, hogy még kölcsön is kelljen kérnem tőle készpénz hiányában. Amint ezt a részét végre letudtuk, és elindulunk, az én szégyenérzetem is kezd múlni, és mire odaérünk a lakótömbhöz egészen sikerül erről megfeledkezni. Belépek a lépcsőházba, és abba az irányba indulok, amerre Rea mutatja most már emelve a bőröndömet, mert nem szeretném az összes lakót felverni. Miután nyitja az ajtót, és felkapcsolja a villanyt, én is követem őt a lakásba, ami meglepően tágas, annak ellenére, hogy egyedül él.
- Minek ekkora lakás, ha egyedül élsz? Nem drága fenntartani? Szökik ki a bunkónak hangozható kérdésem, miközben lepakolom a cuccaim és beljebb lépek, de egyáltalán nem olyan szándékkal teszem fel. Egyszerűen csak indokolatlannak tartom, még akkor is, ha a mi lakásunk hatalmas méretei sem épp szükségszerűek. - Bocsi, nem akartam bunkónak tűnni, csak ahogy elnézem akad még itt pár szabad szoba. Nézek körbe egy kicsit jobban a konyha egybeépítve nappalival helyiségbe érve. - Ha gondolod szívesen megcsinálom a gin-tonicot, csak segíts abban hol találok poharat, illetve valamit amin, és amivel a citromot felvághatom. Lime nem volt, ahogy jég sem. Van itthon? Mármint jég, a lime annyira nem érdekel. Ajánlom fel, és érdeklődök egyben, nem azért mert égek a vágytól, hogy azonnal alkoholt ihassak, de elvileg ezért jöttünk, meg az ideiglenes szállásért a mai éjszakára, amire inkább biztos ami biztos alapon újra rákérdezek. - Tuti biztos, hogy nem para, ha ma itt húzom meg magam?

Utólag visszagondolva, már kiskorom óta bennem volt a vendéglátás szeretete, annak ellenére is, hogy gyakran hunyom le úgy a szemeimet, hogy utálom az emberiséget. A bunkó fazonokkal tényleg ez a helyzet és azt is elismerem, hogy én is tudok úgy viselkedni időnként, hogy mások egyből megforduljanak, amint meglátnak engem, viszont amikor valaki első látásra szimpatikus, vele csettintésre tudok teljesen lelazult és vendégszerető személyként törődni. Én kóbor állatokat is sokszor csak úgy felkapok és hazaviszek, kicsit gondozgatom őket, aztán miután rájövök, hogy semmi időm rájuk, rendszerint beviszem őket a menhelyre. Erre a törődő magatartásomra leginkább a nagyon mély depressziós korszakom után figyeltem fel és talán azzal, hogy másokkal törődöm, egy kicsit magamat is gyógyítom. Az is kétoldalú, hogy most Tinivel pont a lakásomra tartunk, de ugyanilyen egyszerűséggel ajánlom fel neki farmunkat is, ahova simán elvinném, ha nem kellene holnapután dolgoznom megint. Szóval egyelőre közelebb van a lakásom.
Szívesen megosztom vele a történetemet, még akkor is, ha voltak benne tragikus események, amik ugyanúgy formáltak engem az elmúlt években, mint a pozitívak. Jól esik az együttérzése, miközben szemeimet a járdáról időnként az arcára emelem.
- Abszolút! Ráadásul attól még, hogy mi választunk magunknak egy irányt, egy idő után könnyen kiderül, hogy mégsem annyira nekünk való az a szakma és az az élet. Vagy csak… valami hiányzik belőle. De talán ezért mondják, hogy az ember örökké keresi önmagát és azt, amiben kiteljesedhet. - Én is így voltam, mikor otthagytam az egyetemet és bár a mostani munkahelyem sem jó, de legalább jobban elvagyok, mint nagyon okos turisták között idegenvezetőként. Vagy akár a farmon is maradhattam volna dolgozni, hisz anyáéknak mindig kell a segítség, de nekem az túlságosan ingerszegény környezet volt. Ilyen értelemben New York belvárosában én sokkal jobban megtaláltam önmagam. Szóval értem, mit mond Tini és azt is, hogy miért érez így.
Engem tényleg lenyűgöz, ha valaki ennyire okos és kitartó, nem csak az egyetemen, hanem a családja iránt is, ami valljuk be, olyan apukával, mint ami Tininek van, nagy elhivatottságra utal. Biztosan bonyolult lehet a közöttük lévő viszony, egyszerre büszke rá az apja, de nem érezteti vele (aminek hallatára elhúzom szám sarkát), szereti, de közben kirakja az utcára… ez a nevelési mód nekem pár perc ismeretség után még nagyon homályos, viszont nem akarok többet kérdezősködni, mert úgy érzem, hogy ezt nem fogom tudni felfogni pár helyesen megfogalmazott válaszából sem. Ehhez huzamosabb ideig kellene mellette léteznem és figyelnem őt.
Azt mondjuk nem tudom megérteni, hogy az apja kirakja a hotelből és még le is tiltja a kártyáját, vagyis ott van fedél és értelmezhető mennyiségű pénz nélkül a lánya az utcán. Ez már engem is felcsesz, de a halántékomon pulzáló erem elenyészik Tini idegessége és a haragja mellett. Nem csodálom, hogy kiakad, hagyom is, hogy kidühöngje magát, mert szerintem jó dolog ez, jobb, mintha magában tartaná, aztán viszont én próbálom elterelni a figyelmét az apjáról az imént vett ginre. És ahogy látom, hatásos is, amit összehordok. A megjegyzésére elnevetem magam.
- Az élet tanította - vonom meg vállam. - Nem, amúgy csak össze-vissza beszélek. Majd megunod reggelig - legyintek, aztán újra megigazítom hajamat. Miután kiderül számomra is, hogy volt nála annyi pénz, hogy kifizesse az alkoholt, tovább indulunk egyenesen a lakásomig, ami bár nem a szomszéd utcában található, de azért nem kell sokáig húznia bőröndjét a már igencsak töredezett járda betonján.
- Fenntartani annyira nem, mert sokat dolgozok, úgyhogy annyira nem sok a rezsi. A lakbérrel meg szerencsém van, mert már itt lakok lassan hat éve és a főbérlővel jó a kapcsolatom, ezért kedvező áron lakhatok itt. Teher neki a lakás, nem akar időt fordítani se rá, se ingatlanosokra, a pénzre pedig nincs úgy szüksége, hogy megérje neki kipaterolnia. - Mázlista. Mindig csak így gondoltam rá, de mivel neki ez megéri, hogy a viharba ne kussolnék és élvezném a jóindulatát. Inkább az a bajom, hogy tényleg nagyon üresnek hat egyedül.
- Igen, úgyhogy nem kell kanapén aludnod - kacsintok is hozzá. - Persze az is kényelmes, meg felőlem akár az én ágyamban is alhatsz, szóval bőven van miből válassz. - Elmosolyodom a gondolattól, hogy mi van, ha itt van ez pár üres szoba, de mégis egy ágyban kötnénk ki. Viszont elijeszteni sem akarom magamtól, úgyhogy tudatosan poénként fogalmaztam meg.
- Egyébként ez nem bunkóság! Nem kell velem megválogatnod a szavaidat. Lökjed csak, ami a szíveden, az a szádon - terelem a témát, aztán intek kezemmel, hogy menjünk a konyhába, hisz mindkettőnknek kellően száraz lehet már a torka.
- Naná, mutatom! - Azzal kinyitom az egyik felső konyha-szekrényt és előveszek két hosszú nyakú poharat, amiből én gin-tonicot szoktam inni, jó nagyok, fér beléjük bőven alkohol.
- Ezeket a munkahelyemről loptam, annyira megtetszettek. Jég van a fagyasztóban, lime szerintem nincs most, de citrom van még talán. Plusz vannak fagyasztott gyümölcsök is, meg múltkor kaptam ajándékba ilyen perzsa rózsaszirmokat, amik elvileg megszínesítik a gint. Azt mondják, hogy tök jók, de én még nem próbáltam ki. - Leveszem a polcról az ajándékot és lecsavart kupakkal Tini elé teszem. Aztán igazából minden hozzávaló a pultra kerül, én pedig egy kicsit most örülök is, hogy nem én rakom össze az italt, mert egész eddig mást sem csináltam a munkahelyemen.
- Köszi, hogy megcsinálod, szerintem csak ma vagy ötven gin-tonicot kevertem be a vendégeknek. De legalább most már én is ihatok - vigyorodom el, míg egy laza mozdulattal felpattanok a konyhapultra. Én itt idehaza ilyen lazán nyomom. Felszöknek szemöldökeim a kérdésére, hát nem igaz, még mindig azt hiszi, hogy teher számomra az ittléte, ezt a gondolatot pedig nagyon gyorsan ki kell ráznom belőle.
- Extra brutál mega tutkó biztos, hogy nem para, nyugi már, chillout. Látod, hogy amúgy is megölt volna a magány. Így meg legalább nem magamba kell beszélnem. Kérsz chipszet, vagy… mi ez… - veszek le a mellettem lévő konyhaszekrényből néhány nasis zacskót, amiből az egyiket nem tudom egyből beazonosítani, így kétszeresen is meg kell néznem - pepperoni pizzás crackert? - Ja, igen, már emlékszem, ez a boltban nagyon megtetszett, csak aztán beraktam a szekrénybe és nyilván megfeledkeztem róla. - Vagy kávét, melegszendót, mirelit pizzát, kukoricapehelyt? - Hirtelen ennyi jut eszembe, míg a pulton ülök és feltépem ennek a pizzás valaminek a száját, hogy megkóstoljam most már tényleg, ameddig Tini összeönti az előbb vett folyadékokat.
- Ez amúgy egész jó - ropogtatom a számba vett száraz snack egy darabját, majd Tini felé nyújtom, hogy ő is vegyen belőle.
- És amúgy mit csináltál ma, mielőtt visszatértél volna a hotelbe? - "Hogy telt a napod" kevésbé idegesítő változatát próbálom megfogalmazni, mert amúgy érdekel, hogy hogyan telnek a mindennapjai. Van még pár kérdés a fejemben, de nem akarom őt megőrjíteni vele.

Ez a csaj elképeszt, a jó értelemben. Laza, és magával ragadó, ráadásul nekem most épp erre van szükségem, és bár érintünk szomorúságra okot adó témákat, mégsem sajnálatot érzek. Persze sajnálom, ami a testvérével történt, és hogy ezt milyen nehéz lehetett feldolgozni, de közben olyan összhangban tudunk működni, ami nem enged a szomorú perceknek. Nem sajtolja ki belőlünk az erőt. Bár talán, ha már közelebb állnánk egymáshoz, és egy részeg este során hoznánk ezt szóba, lehet mindketten úgy bömbölnénk, mint egy kisgyerek, de valljuk be annak is meg van a maga szépsége. Amikor minden fájdalmat kiadhatsz magadból anélkül, hogy bárki is ítélkezne. Azt hiszem Rea ilyen. Nem a sírós, de aki megértene, akivel tudnék lelkizni, ha arról van szó.
- Mintha csak a számból vetted volna ki szót. Értek vele egyet, mert tényleg ezt az érzést kelti bennem, mivel minden szavával egyet tudok érteni. Tényleg így van. Talán egész életünk során önmagunkat keressük, időszakokra lebontva meg is találjuk, ami boldoggá tesz, majd történik valami, ami miatt már mást keresünk. Változásra vágyunk, és egyébként ez így jó. Ebben van a kihívás. Legalábbis szerintem.
Vagyis jó lenne, ha csak ennyi lenne. Ha nem lenne az apám, és nem nehezítené meg, és nem futnánk a fölösleges köröket. Hagyná, hogy én döntsek a saját sorsom felett, hibázhassak, majd kijavítsam őket, de az ő nevelése sosem ebben merült ki. Ő mindig a tökéletesre törekszik, így egy szem gyermekénél sincs kivétel. Talán épp ezért lázadok, ezért akarom a kezembe venni az irányítást, amit a mostani kép is lefest mennyire nem megy. Nem engedi, nem akar szabadon engedni, és ez felbosszant. Már nem vagyok kisgyerek, vágyom a szabadságra, és az önálló döntésekre, melyek lehet rosszul sülnek el, mégis az enyémek voltak. Nem egy roboté, akit az apja irányít. Márpedig sokáig így volt. Ő határozta meg a baráti körömet, hova mehetek el, egy olyan pórázra kötött melyet bármikor rövidebbre vehet, ha elkanászodnék. Pontosan ebből van elegem, és ezt láthatja rajtam Rea is, amit egyébként valahogy Tiger felbukanása után véltem magamon felfedezni. Mintha csak ő lenne, aki egy más világot fedhet fel előttem, és ez még csak nem is áll távol a valóságtól.
- Nekem tetszik. Válaszolom nevetve, már ha ez a zagyvaság nála, amit össze-vissza beszél.  Mivel használ, könnyít rajtam, és míg eleinte zavartan, szerencsétlenként álltam előtte, most már legalább sikerült elengednem ezt mire a lakásáig érünk. Közben lehet épp ennek hatására dőlnek belőlem a hülyeségek, bunkó vendégként, aki nem tudja mikor kell befogni, de mégsem tudom szó nélkül hagyni a lakás méreteit melyet egyedül élvez.
- Akkor ez egy igazán mázlis, kedvező helyzet. Bukik ki belőlem az őszinteség újfent, de ez van, tényleg szerencsés, hogy ilyen lehetőségek mellett lakhat itt. - És nem magányos? Mármint néha tökre jó, hogy senki sem idegesíti az embert, de néha nem hiányzik valaki, aki a szokásos gáz szöveget eltolja milyen napod volt, de mégis tőle sokat jelent? Kérdezem már ezt azok után, hogy szemügyre vettem a kanapét, és gondolatban elraktároztam az ő ágyát is. Egyébként is ő mondta, ami a szívemen az a számon.
Közben a konyhába érünk, és a poharak után nyúlok, amiket elővesz, majd elnevetem magam azon, hogy a munkahelyéről lopta őket. - Csinos darabok. Jegyzem még meg, mielőtt a fagyasztó felé venném az irányt ahonnan előveszem a jeget és a fagyasztott gyümölcsöket, majd  a poharak aljába teszem őket. Ez idő alatt minden a pultra kerül, és nem kihagyva rózsaszirmokat  elkezdem összeállítani az italainkat.
- Fuu.. és egyébként, hogy bírod? Biztos sok a hülye a különleges kéréseikkel. Húzom félre a szám, amiért valószínűleg nekem nem sok türelmem lenne a részegekhez, de minden elismerésem, amiért nem törli fel velük mondjuk a piával áztatott pultot. - A pizzás cracker jól hangzik. Köszi. Voilà! Nyújtom felé az ő italát időközben, hogy összekoccinthassuk az enyémmel, bár nyilván nem olyan szép, mint mondjuk aki tényleg ért is hozzá, de a célnak megfelel. Elveszek egy nasit is, és azzal is koccintok, majd a poharam aljára nézek. Igen, konkrétan az aljára, mert úgy ahogy van bármekkora is a pohár űrtartalma addig iszom, míg el nem fogy.
- Eskü, nem vagyok alkoholista, de jöhet még egy? Kérdezem mosolyogva, ha még van a poharában, és megvárom, hogy kiürüljön, majd csak azután hozom az utánpótlást.
- Átlagos vizsgaidőszak, amikor a hajadat téped egyébként is, erre még apád is megfoszt a maradéktól. Hagyjuk is. Szar. Ez egy kifejezetten szar nap volt, viszont.. igyunk arra, hogy kihozzuk belőle a legjobbat! Koccintok vele újra miután feltöltöttem a poharainkat, majd felpattanok mellé a konyhapultra.
- Mondhatok valami egészen furcsát? Ja persze. Ami a szívemen a számon. Nevetem el magam a mondat közepén, és lehet ezt már az első kör gyorsan benyelt gin tonic teszi velem, de folytatom. - Úgy érezlek magamhoz közeli személynek, hogy nem ismerlek, ami amúgy vicces. Talán soha nem is engedtem senkit közel. A név, a befolyás, mindig az volt a benyomásom, hogy ezért közelednek. Érted.. Nem miattam, hanem AKI vagyok, és ez akkora baromság. Hiszen nem is ismernek. Ez most lehet sok, túl őszinte, de még mindig olyan hatással van Rea rám, hogy semmi kétségem nincs afelől ezt érti-e. Tudom, hogy érti. Valamiért érzem a zsigereimben.
- Adj még abból a pizzás szarból. Röffenek fel, na nem azért, mert tényleg szar, mert egyébként egészen ízletes, de na.. ma már úgysem a tökéletes megfogalmazásra fogok törekedni, ami az egész életem végig kísérte.

Tini gyorsan leszűri a lényeget és elég jól meglátja, hogy mennyire kedvező helyzetben vagyok azzal, hogy a főbérlő megengedi, hogy itt éljek ebben a lakásban. New York egy olyan város, ahol a lakások egyszerűen kelendőek és szerintem a Rego Park van annyira kedvező helyen, hogy sokkal drágábban is ki lehetne adni albérletként a helyet. Úgyhogy azt hiszem, eszemben sincs új helyet keresnem csak mert egyedül vagyok egy nagyobb lakásban. Lehet, hogy a nagy üres és kihasználatlan tér elég depresszív érzéseket kelt bennem, de még mindig jobb, mint egy beázott plafonú, összetört csempés, penészes odú nagyjából ugyanennyiért. Szóval igen, jól látja Tini, meg szerintem azt is érzi, hogy kellően nincs kihasználva a lakás, amit ma éjszaka mi kellően magunkévá fogunk tenni.
- Ehh, de. Igazából eléggé magányos itt nekem. Régen amúgy többen voltunk, de egyetem után mindenki szétszéledt. Tudod… mindenki máshol talált munkát, vagy megházasodott, én meg… - tárom szét a karijaim - örökké ugyanaz maradok. - A keserű téma ellenére sem negatívan mondom ezt, mert én sem vagyok benne biztos, hogy milyen lennék egy tartós kapcsolatban, boldog, vagy sem. Gyereket meg úgysem akarok, szóval az esküvő és miegyéb procedúrák nem tartoznak az álmaim közé, szóval ilyen téren kicsit sem baj, hogy csak lassan változik az életem, legalább elmondhatom, hogy sokáig vagyok fiatal. - Ugyanitt lakás kiadó jó áron, részben bútorozott - poénkodok úgy, hogy kicsit sem viccből mondom, de laza mozgásom, mellyel a konyha irányába tartok, azért enyhít a lakáshirdetés komolyságán.
Nem tudom nem fél szemmel őt lesni már a konyhában. Imádom, hogy ő is ennyire laza, otthon érzi magát egy csettintésre és végre valakinek nem kell könyörögnöm, hogy foglaljon helyet, vagy igyon valamit. Tini mellett én is tudok lazulni a saját lakásomban és bár azért hívtam át, mert megígértem neki, hogy felvidítom, mégis azt érzem, hogy ehhez nem kell nekem különösebb erőbedobást kifejtenem, mert minden csak jön magától. Néha úgy meglepődöm, mikor a dolgok csak megtörténnek pont úgy, ahogy én akarnám, de mégsem kell megfeszülnöm azért, hogy mindent koordináljak. Míg ő nekiáll a gin-toniknak, addig én előveszek nassolni valót.
- Néha rosszabbul, néha jobban, de igazából elvagyok ott a pubban. Váltanék, ha nagyon gáz lenne a helyzet, de egyelőre még nem érzem, hogy más meló jobban izgatna. Na meg biztos mindenhol vannak feszkók, meg baromságok, szóval ezek miatt nem akarok váltani. Amúgy szó mi szó, eddig egy-két kivételtől eltekintve egészen jó fej munkatársaim voltak, a vendégeket meg igazából leszarom. Van pár visszatérő, őket nagyon bírom, aki meg bunkó, azzal én is az vagyok. - Lehet kissé túl kimerítő választ adok Tini kérdésére, de jó érzés kibeszélni magamból ezeket. Amennyire nyüzsgő az élet a munkahelyemen, jó érzés hazajönni és kicsit elvonulni, magam lenni, ilyen téren nem rossz a magány, csak ha meg eszembe jut, hogy baszki, lehetne több barátom is a pubon kívül, akkor meg jön a depi.
Elrágcsálok egy crackert, miközben Tini felé fordítom a száját, hogy ő is tudjon venni belőle, ha kér. Aztán kész a gin, én lehuppanok a pultról és elveszem a felém nyújtott poharat.
- Irtó guszta lett! Köszi - nézem egy kicsit a művet, mert én ezeket a keverteket már csak így hívom, aztán ajkamhoz érintem a poharat, de Tinihez képest vagyok akkora fáziskésésben, hogy kikerekednek a szemeim mielőtt megdönthetném a poharamat. Ez a csaj, hát ez kész!  - Azzz igen, bébi, megtarthatlak? - hallatszik belőlem az elismerő döbbenet, ahogy kiissza a poharát. Ez aztán a volt-nincs ital.
- Öhm.. persze! - vonom meg a vállam a következőre, mintha mi se lenne természetesebb, hát mit fogom én meggátolni abban, hogy igyon? Mondom ezt úgy, hogy az én poharam még félig teli, de attól nem félek, hogy ne tudnám meginni a következő adagot is. Gyorsan megiszom a maradékomat, aztán a pultra teszem a poharat Tinié mellé. Amíg ő újra tölt, én egy kicsit érdeklődöm.
- Áhhh - szóval vizsgaidőszak. Előtörnek belőlem a háborús emlékek régről, mikor még nem adtam fel a tanulást. - Jó hát ez tényleg katasztrofálisan hangzik. - És igazából ennyit is akarok hozzátenni, többet nem, mert azt hiszem, mindent értek. Jobb elfelejteni, mármint neki. Erre újat koccintunk, aztán visszamászok a konyhapultra ezúttal Tinivel együtt.
Beleiszok a gin-tonikomba, mikor Tini érzhetően belekezd valamibe, amire egyből felkapom a fejem és kíváncsian nézek rá. Vele együtt vigyorodom el, pedig még azt se tudom, mit akar mondani. Imádom, komolyan! Aztán amit mond… az eléggé megérint. Elsőre nem tűnik egy nagyon érzékeny embernek, pedig valójában az vagyok, nagyon is. Eleve azt már fájdalmas hallani, hogy eddig nem engedett közel magához sok embert, már csak azért is, mert egy órája az utcán velem csettintésre úgy viselkedett, mintha barátoknak születtünk volna. Hogy őszinte legyek, ez engem is meglepett, mert mikor visszaadtam neki a fülhallgatóját, akkor jóesetben is legfeljebb egy „kösz”-t várttam volna. Nekem is meglepő, hogy most meg itt vagyunk és tényleg közösen iszunk. Én általában mindenkivel közvetlen vagyok, de ez azért nekem is ritka.
- Talán mert jól látod, hogy nem vagyok több annál, mint aminek mutatom magam. - Lehet ez lesz a kulcs. Nem csak nálam, hanem Tininél is, mert bár ő neki érezhetően komplikáltabb a családi háttere, de mégis úgy érzem, hogy aki most gubbaszt mellettem a pulton, az a lány a szíve mélyén lényleg teljesen önmaga és a nagy tervek ellenére sem akar több lenni, mint önmaga. - Hát én nem tudom ki vagy, vagy ki az apád, de az az igazság, hogy nem is hiszem, hogy bármit tudnék nyerni veletek. Hacsak nem szállítotok ingyen piát. - Szar példa, de tényleg fogalmam sincs, hogy mire tudnám kihasználni Tinit olyan módon, ami miatt neheztel másokra. Kérésére felé nyújtom újra a nasis zacskót és úgy fordulok, hogy a szemeibe tudjak nézni kényelmesen. - Annyira sok a felszínes ember! Undorítóak, én komolyan hányok mindegyiktől. És tudod mit? Asszem ezért szeretek a pubban dolgozni, ott tényleg megmutatkozik az emberek valódi arca az alkohol miatt. - Pár pillanat csend, míg iszok. Mert inni azt kell. - Szerintem mindenki nagyot veszít, ha nem azt keresi benned, aki személyiségednél fogva vagy. Mondom ezt úgy, hogy nem ismerlek még teljesen, de amit eddig tapasztaltam belőled, az egyszerűen imádnivaló és elég ritka is! - És ezt úgy mondom, hogy a legrosszabb állapotában láthattam meg őt, vagyis az egyik legrosszabban, és mégis ahogy ott ordítozott az biztonságiakkal, az is annyira dicséretreméltó volt.
- Én a legjobb dolognak tartom, ha valaki annyira meg tudja élni az érzéseit, mint te. Ebben hasonlítunk - nyújtom felé a poharamat, hogy ha akarja, koccintsa hozzá az övét. Szerintem Tiniben annyi érzelem lapul és vár arra, hogy kitörhessen belőle, hogy az valami hihetetlen, ritkán nyűgöznek le ilyen mértékben. Basszus, kurvára megérint, amit mond és ahogy mondja, miközben azon agyalok, hogy vajon ugyanolyanok vagyunk, vagy pedig teljesen komplementerek. Nem tudom eldönteni, már ami a jellemünket illeti és nem a külsőnket.
- Gyere, kapcsolok valami zenét - simítok végig karján, majd leszállok a pultról és magamhoz veszek pár alkoholos és alkoholmentes üveget és azokkal együtt megyek be (Tinivel) a nappaliba.

Megtudom érteni Reat, amikor a magányról beszél, hogy egy ekkora lakásban egyedül miért érez így, és míg nekem ugyan ott vannak a szüleim, nem érzem kevésbé elhagyatottnak magam. Kicsit olyan vagyok, mint akinek mindene megvan, mégis magának való, ezért még nem talált olyan társra, aki meg is értené. Aki igazán venné a lapot, hogy az az élet, ami nekem adatott, mégis miért érződik kevésnek és hiányosnak számomra.
- Amikor különböző életszakaszokba, más-más utakra lépünk, akkor tényleg nehéz megtartani a barátságot.. de azért tartod a kapcsolatot a többiekkel? Gondolom azért jó sok emléket hordoz magában ez a lakás. Egy-két görbe este, szaftos sztorik.. kétlem, hogy ebből hiány lenne. Húzódik mosolyra a szám, mert amilyennek ez a kis idő alatt megismertem Reat valahogy úgy képzelem, hogy ezek nem maradhattak ki, és ilyenkor jövök rá mit mulasztottam el azzal, hogy maradtam a szülői ház kényelmében.
- Lakótárs jelentkezésre készen. Emelem fel a kezem viccelődve, miközben a konyhába követem, habár jobban belegondolva, egyáltalán nem rémiszt el a gondolat, hogy ide cuccoljak. Sőt.. valahogy ez az egész, ahogyan mi találkoztunk, mintha egy fontos jelként villanna egyet, ami arra sarkal, hogy komoly változtatásokra van szükségem az életem tekintetében, és az első lépés talán épp az lenne, elhagyjam a családi fészket, ami gúzsba köt, még akkor is, ha Rea talán csak poénkodásnak szánta a lakáshirdetést.
Mindenesetre könnyedséggel veszem az akadályt, hogy érezzem magam otthon, valahogy és valamiért mellette nem tudok másként tenni, így már készítem is a gin tonicokat, miközben kicsit faggatózni kezdek arról, hogy milyen lehet egy pubban dolgozni.
- Szerintem nem létezik olyan meló, ahol nincsenek pöcsfejek. Mármint én csak gyakornokként tapasztalom ezt, de ameddig azt, amit csinálsz élvezed, addig ezeket letudod szarni. Vagyis én ezen az elven próbálok működni, mégha igen vannak jobb és rosszabb napok is. Nem mondom, hogy teljes mértékben áttudom érezni, hogy neki milyen lehet, de azt magamról tudom, hogy amikor azt csinálhatom, amit szeretek, képes vagyok a belemet is kidolgozni, és odarakni magam, épp azoknak az orruk alá dörgölve mindezt, akik lebecsültek. Na és ez kibaszottul jó érzés tud lenni. Éppen ezért kifejezetten jól esik most erről kicsit beszélni, így az ő válasza sem tűnt egyáltalán kimerítőnek számomra, hiszen nem is érdeklődtem volna, ha nem érdekelne ő hogyan éli meg a mindennapjait a munkahelyén.
Elfogadok egy crackert, amit az ital előtt még elrágcsálok, majd  mint aki szomjan akarna halni húzom le a koccintás után a teljes italom tartalmát. Nem mondom, hogy nem csináltam már ilyet, de most valahogy különösen szükségem van rá, hogy az alkohol végig marja a torkomat, és ezáltal kieresszem magamból a gőzt, ami már csillapodott, de szerintem mostanra fog csak igazán távozni is belőlem.
Felnevetek Rea kérdésen, és zavaromban megtörölöm a szám szélét, hogy az utolsó cseppek ne a nyakamon fussanak végig a nagy kapkodásnak köszönhetően.
- A tiéd vagyok! Kacsintok rá alig félreérthetően, de képtelen vagyok nem ilyen könnyedséggel válaszolni, míg arra várok, hogy ő is elfogyassza a maradék italát, és amikor az üres pohara a pultra kerül, már indulok is az utánpótlásért.
Nem túl részletesen, de mesélni kezdek neki a vizsgaidőszakról, amit ő is pontosan tudhat mekkora szívás, amikor még egyetemre járt, de valójában a gondolataimat nem a tételek sokasága foglalta le, hanem apám és Tiger, akik nem tudtak nyugtot hagyni, melyektől most épp szabadulnék, így a felejtés érdekében éppen csak információmorzsákat osztok meg. Egyelőre. Aztán ha igazán inni kezdünk, lehet szegényre minden rá fog zúdulni akarja vagy sem, de ez ellen valószínűleg úgysem fogok tudni tenni, amilyen leterheltté váltam az utóbbi napokban.
Ez pedig még az előtt történik meg, hogy számítanék rá, hiszen olyan nyíltsággal kezdek el kitárulkozni Rea előtt, amikor már az újabb itallal koccintunk és a pulton egymás mellett ülünk, hogy őt biztosan, de még engem is meglep. Kicsit el is érzékenyülök, de végig mosolygok, mert anélkül, hogy ismerném, az a benyomásom, hogy számíthatok rá, és épp ezt próbáltam, ha nem is teljesen egyértelműen, de a tudtára adni.
Egy ideig csak csendben hallgatom, mialatt iszok egy-egy kortyot, most már lassabbra véve a tempót, és a szavaival megérint. Nagyon tetszik nekem ez a csaj, mintha csak barátnőknek születtünk volna, csak eddig nem jó helyen kerestem, de végre rátaláltam.
- Talán csak az volt a baj, hogy eddig nem az ösztöneimre hagyatkoztam, nem a saját érzéseimet követtem, hanem megakartam felelni az elvárásoknak, és ilyenkor mindig egy naiv kislánynak érzem magam, aki eleget tesz az apja igényeinek, de abban az életfelfogásban, hogy mindig a tökéltest mutasd, valahogy egy ideig azt hittem ez a jó. Aztán hiányozni kezdett valami. Az, hogy az életemet a sajátomnak érezhessem, és ne azzal törődjek kinek mi a jó, hanem, hogy én mire vágyok. Érkezik a részemről egy újabb őszinteségi kitörés, de anélkül tudok Reanak ezekben a dolgokban megnyílni, hogy kényelmetlenül érezném magam, ezért folytatom. - Legyen bármilyen elbaszott, hogy ma kidobtak apám hoteléből, ráadásul az ő kérésére, de ez végre felnyitotta a szemem, és örülök, hogy ott voltál, ahogy most is itt vagy nekem. Lehet ez már túl nyálas, túl csöpögős, de őszintén hálás vagyok ennek a lánynak, amiért nem hagyott magamra, és olyan szeretettel fogadott be ma éjszakára az otthonába, mintha ezer éve ismernénk egymást. Habár érzésre tényleg olyan, mintha ősidők óta legjobb barátnők lennénk.
Lehúzom a maradék italomat, amikor Rea a karomon simít végig, és az ötletét támogatva huppanok le a pultról. Segítek neki a piákat behordani a nappaliba, hogy ott már zenére engedhessük el magunkat, és  táncra ösztönözve egymást, ugrálunk, énekelünk, felszabadítva magunkból mindent, ami eddig bezárkózva nyomta a lelkünket. Ez minden, amire vágyok most, de legfőképp rá, az ő barátságára, ami azt hiszem a mai estével kezdődően örök időkig fog szólni.

- Születésnapokkor felköszöntjük egymást, vagy néha-néha egymásra írunk, ha van valami konkrét célja a beszélgetésnek, de ezen kívül nem igazán járunk már össze. Mindenki el van az új életében… - vonom meg a vállaimat, mert hát ez az igazság, mit szépítsek. Jól megvoltunk együtt, míg együtt laktunk, úgy értem… többségében azért nem csak veszekedtünk, de érezhető volt, hogy a közös lakóhely tart minket össze és nem pedig a közös témák. De ezzel nincs is semmi baj, gimibe is jártam, onnan is kikoptak a barátok, egyetemen is ugyanez volt a helyzet, mert egyszerűen, ha nincs már közös téma, akkor hiába szórakoztunk jól régen, a jelenünkben már nincs annyi időnk, energiánk és kedvünk sem, hogy erőltetve fenntartsuk a viszonyt, én pedig már rég elengedtem azt, hogy mások után görcsösen fussak csak hogy elmondhassam magamnak, hogy vannak barátaim.
- Válassz szobát - bökök a hálószobák irányába egy kacsintással, mintha mi sem lenne természetesebb, igaz, csak poénból, vagyis részben poénból, mert előbb mindenképpen kell egy gin-tonik, amiből aztán kettő lesz, de sebaj, maradhat. Aztán valószínűleg részben a lustaság miatt is a pulton kötünk ki ahelyett, hogy kényelmesebb ülőalkalmatosságot néznénk ki magunknak.
Együtt tudok érezni Tinivel a munkát illetően. Én is azt vallom, hogy mindegy, hogy ki mit dolgozik, legyen az vendéglátás, irodai meló, vagy mit tudom én micsoda, az emberi tényező ugyanúgy meglesz, ami nehézzé teszi a mindennapokat. Sokakon érzem azt, hogy dobnak egy hátast azoktól az emberektől, akiken kosztüm van, és laptoppal a kezükben rohangálnak még az étteremben is. Hát nem tudom. Szerintem az a fontos, hogy mindenki megtalálja azt a munkát, amit szeret csinálni, vagy legalább, amiben jó és el tudja fogadni benne magát. Tinin azt érzem, hogy ő szereti a munkáját még az egyetem mellett is, ami pont ilyen irodai ügyintézős dolognak tűnik nekem és külön szimpatikussá teszi őt számomra az, hogy mégsem néz le engem, csak mert én az alkoholisták között mozgok. Azért ez ritka, nah…
Én egyébként szeretek lelkizni. Jó kibeszélni magamból a dolgokat és szeretem is meghallgatni a másikat, mert - és ez most lehet fura lesz, de -, jó érzés tudni, hogy ezen a világon nem egyedül csak nekem vannak bajaim, hanem mindenki küzd a sajátjaival. Egyúttal pedig azt is tudom, hogy a saját gondunkra sokkal nehezebben találjuk meg a megoldást, az ilyen beszélgetésekkel pedig könnyen felnyithatjuk egymás szemét a lényegére. De most semmi ilyesmiről nincs szó… pusztán csak örülök, hogy megismerhetem Tini történetét és érzéseit, annak pedig különösen, hogy ennyire könnyedén meg mer bízni bennem. Ez nagyon jó érzés, végre valakivel nem kell izmoznom, hogy na ugyan szólaljon már meg.
- Ugyan nekem sosem az volt a célom, hogy tökéletesnek mutatkozzak, de azzal teljesen azonosulni tudok, hogy milyen az, amikor mások útját járjuk és nem a sajátunkat. Ugye említettem az ikertestvéremet is… - utalok vissza arra, hogy lényegében az ő álmát akartam megvalósítani, bár most nem ez a lényeg, csak azt akarom, hogy tudja, nem légből kapottan, álszenten beszélek. - Folyamatosan volt bennem egy belső feszültség, mintha fulladoznék és sokáig nem tudtam, hogy mitől. Gondolom az apád által kijelölt út is valami ilyesmi lehet - pillantok rá. Aztán majdnem rákérdezek, hogy ő, azaz Tini mire vágyik, mi az ő álma, életcélja, de valamiért mégsem ejtem ki számon a kérdést. Valószínűleg azért némulok el, mert ez azért egy elég meredek téma, én sem tudnám megválaszolni, hogy mi az életcélom. Nagyon keresek valamit és végtelenül hisztizek, amiért nem kapom meg, de őszintén szólva még magam sem tudom, hogy tulajdonképpen mit is akarok elérni az életben, hova akarok kilyukadni. Kis céljaim vannak, de hosszútávúak nem, úgyhogy úgy döntök, hogy nem terhelem Tinit életfilozófiai kérdésekkel egy ilyen estén.
- Szerintem apád szigora alól nem úgy fogsz tudni kikerülni, ha asztalra csapsz, ahhoz elég szigorúnak és befolyásosnak tűnik nekem és hát, mégiscsak az apád… de ha apróban kezded és kvázi úgy próbálod meg önmagadat megvalósítani, hogy ő azt alig veszi észre, vagy még elfogadható kérésekkel állsz elé, akkor azért könnyen kifolyhatsz a kezei közül. - Nők taktikája az erős férfiakkal szemben, lényegében mindegyik kapcsolati státuszra, mindegy is, hogy párkapcsolatról, vagy családi viszonyról an szó. - Egyfelől ki kell mondani, hogy ő az erősebb, másrészt pedig mégiscsak az apád, én azért bátorítalak, hogy azért nincs minden veszve és meg tudjátok találni a középutat idővel, amiben te is önmagad lehetsz, de neki is megfelelsz, még ha kicsit máshogy is, mint ahogyan ő elképzelt téged réges-régen - simítok végig a felkarján, amolyan zárszóként. Igen, befejeztem ezt a baromságot, ezt a túltolt bölcselkedést, mert már kezdek undorodni magamtól. Én csak tényleg remélem, hogy önmaga tud lenni úgy is, hogy közben nem kell feladnia a családját, mert ez egy tök szép filmjelenet, de azért a valóságban nem annyira jó buli rosszban lenni a szülőkkel, mindegy milyen korosztályban van az illető. Az meg, hogy mi számít kis lépésnek, jó kérdés. Nem tudom. Ide bármikor jöhet, eliszogathatunk, vagy tényleg költözzön be az egyik szobába és akkor, ha kedve van, itt tartózkodik, ha meg haza akar menni, akkor meg otthon alszik. Nem érzem, hogy nagyon szigorúan kellene ezt venni. Már amennyiben komolyan mondta és tényleg szívesen jelentkezne a lakótársi pozícióra. De ma még ezzel sem vagyok hajlandó foglalkozni, majd reggel rákérdezek, hogy mennyire volt tőle poén.
Bekapcsolom a TV-t és elindítom rajta a Spotifyt. Szerencsére nem túl vékonyak a falak, szóval, ha nem is üvöltetem így késő este a zenét - mert már párszor majdnem kivágtak a lakásból emiatt -, de azért bulizható hangerővel kezdem el kiélvezni a ritmusokat. Hangom az nincs, vagy úgyis mondhatnám, hogy illegális ahogy énekelek, de most még ez sem érdekel, pörögjünk, amíg bírjuk, aztán úgyis eldőlünk valamilyen vízszintes felületen.