Az egész napban a legszörnyűbb az az volt, hogy meg kellett látogatnom megint anyámat. Vagyis nem, de ahhoz, hogy felvegyem Tinit (baszki, hát még mindig nem hiszem el, hogy tényleg ez a neve), meg kell állnom anyámék előtt. Előre elhatározom, hogy biztos, BIZTOS, hogy nem fogom hagyni magam beinvitálni a házba. Aztán ahogy becsengettem és az ajtóban megjelett Tini helyett az anyám… nyilván beinvitáltak a házba.
- Nem fogják kettévágni és eladni a szerveit, nyugodj már meg! - mordulok most már erősen kiakadva anyámra, pedig csak addig jöttem be (jaj) amíg Tini felveszi a cipőjét. Tudom mitől fél, de azt hittem, hogy ezeket a kötelező köröket már letudtuk a múltkori találkozásunkkor. Nem tudok többet tenni és mondani annál, hogy vigyázok rá, nem lesz baja, mert miért lenne, én is életben vagyok még. És akkor, ha bár itt tartunk, engem is igazán félthetne, ha már Tinit félti.
- Megerőszakolni sem fogják - beszélgetek anyámmal tovább és megfogadom, hogy nem fogom ezt eljátszani az összes lehetséges negatív végkimenetelre. Habár nekem nagyon bejön Tini, simán lefeküdnék vele, ha nem ismerném anyám családját és mondjuk egy évet levonnánk az életemből. Annak amúgy is örülnék, mert minden szar megtörtént velem az utóbbi időkben. - Mehetünk? - nézek nem kérdőn, hanem könyörögve Tinire, mert én biztos, hogy nem bírok ki ebben a házban még egy percet.
- Tehát… - csukom be a kocsim ajtaját. Ez egy új kocsi, nemrég kaptam a szabadulásom után, természetesen azért, mert életvitelszerűen nem tudnék élni, ha nem lenne. A régit meg elkobozták, mikor lecsuktak és hogy őszinte legyek, máig nem láttam viszont azt az autót. És ezért egy kicsit pipa vagyok.
- Hány radar, nyomkövető, hüvelyknyílásérzékelő van rajtad? - Amúgy nem ezt akartam volna kérdezni, csak gondolom cukkolom még, amiért ennyire anyuci pici lánya. Igen, ez tényleg marhára szúrja a belem.
- Rám lett szólva, hogy meg kell kérdeznem téged, hogy mit szeretsz jobban, gint vagy tequilát. - Ő még nem tudja, hogy ez most sorsdöntő válasz lesz. Amúgy fogalmam sincs mit pattogott messengeren Oliver, én meg vezettem az elmúlt percekben, szóval nem dobáltam őt vissza kérdésekkel, pluszban végül jófiú voltam, hogy meg is kérdeztem Tini vágyait. Merthogy feltételezem az a kérdés, hogy melyikből mennyit vegyen.
- A srácok meg vannak veszve, hogy új lányt hozok a képletbe. - Ugyanezt csinálták Domival is. Nincsenek nagyon hozzászokva az új arcokhoz, legfeljebb akkor, ha valaki elhozta az új barátnőjét, de ahhoz meg értelemszerűen nem lehetett nyúlni. És ez valahol szomorú volt. - Ha túlságosan érdeklődnének, mondd, hogy van pasid, aztán lekopnak. Nem bunkók, úgyhogy tényleg le fognak kopni. - Jut eszembe… - Egyébként, semmi tolakodás, mely ilyenek már a nap elején, de van pasid? - Ezt már csak kíváncsiságból kérdezem, amúgy semmi közöm, csak rájöttem, hogy lehet faszságot beszéltem az előbb és nem álszentség az, ha lekoptatja a srácokat. Meg miért is ne lehetne barátja? Fiatal, szép, csinos, dögös, szexi, meg a többi hasonló jelző.
- Sainzot csapd le nyugodtan, ha sokat pofázna, Oliver baromira idegesítő lesz a harmadik pohár után, mert elkezd geci gyorsan hadarni és a szavainak fele informatikai szakkifejezésekből fog állni. Grace, ha ott lesz amúgy jó fej, csak mostanság hisztis és biztos megint kiönti majd a lelkét, Chris meg időnként egy agresszív állat részegen, de a tömegderbi helyett rendszerint csak Tobyval izmozik. - Zárójelesen megjegyzem, hogy szerintem Chris meleg és rohadtul fel akarja szedni Tobyt, de ezt még nekünk nem vallotta be, úgyhogy a kurvaannyát. - És ami nagyon fontos: ha valaki elkezd sztorizgatni, hogy milyen volt a dutyiban, egy szavát se hidd el. - Nem akarom beparáztatni, de ami tény az tény, a legtöbbjük bent sem volt a börtönben, honnan tudhatnák, milyen volt. Ha jól emlékszem, ennyi, ezzel le is tudtam az idegesítő tulajdonságok gyorstalpalóját.

Nem, ez aligha fog menni a jövőben nekem. Egyszerűen fojtó anyám házában lenni, pedig sosem volt az anyám és nem is kellene többet képzelnem a családjukba, mint egy átlagos random családot, nekem mégis szorulni kezd a gyomrom amint belépek hozzájuk, leginkább talán azért, mert érzem, hogy alakulhatott volna úgy is az életem, hogy én is itt élek velük. Sejtettem, hogy előjön anyámból a féltő szülő, de patt helyzetben van, mert tudja, hogy ha nemet mond most erre és nem engedi el velem szórakozni a lányát, akkor azzal kinyilvánítja, hogy nem bízik bennem, a fiában és egyúttal félti is tőlem Tinit. Tudja, hogy milyen életet élek, de ha akar még tőlem valamit, akkor ezt mond engedni fogja.
Martina fullos egyébként, állati jól néz ki az öltözékében, amit meg is osztok vele tekintetemmel még mielőtt anyával nekiállnának ugyanazokat a köröket megfutni, amiken én már remélhetőleg túlestem. Felnevetek.
- Én biztos, hogy nem megyek olyan helyre szórakozni, ahová nyakkendő és ing kellene. – Az speciel más kérdés, hogy egy kisestélyi is lehet n agyon dögös, szóval szerintem jók vagyunk így, ahogyan most vagyunk. Amint minimális jelét is meglátom az indulásnak, már fordulok is ki, hogy kilépjek a főbejárati ajtón.
Azért jó hallani, hogy anya nem szokott máskor ekkora műsort rendezni, így már biztosra vehetem, hogy miattam parázik. Ez jó érzés, tényleg!
- Gondolom velem van baja. Nem ismeri a barátaimat, de bizonyára vakon elképzelte őket. Engedd el, nem lesz úgysem semmi gond. – Ha gáz lenne, úgyis engem akarnának, nem őt, mivel Tini ártatlan, ezért amúgy se vehetnék elő. Bár hozzáteszem, hivatalosan mi is ártatlannak vagyunk kikiáltva. A piás válaszára elvigyorodok, aztán egy hosszabb egyenes szakaszon lepötyögöm Tini válaszát a haveromnak.
- Szerintem már kedvelnek. – Ahogy ismerem őket, ez a válasz felér egy belépővel a baráti társaságba. Mivel nagyon kevesen vagyunk, az új arcok, akik ráadásul megbízhatóak is, mindig jól jönnek és rendszerint jól kijövünk velük, hiszen basszus, mi is szeretnénk egy kicsit többek lenni, mint illegális téren mozgó tökfilkók, akik ugranak, ha mondják és hálásak vagyunk mindenért, ami kvázi átlagos.
- Valami rumból készült italt szívesen megittam volna, habár vezettem utána és lehet nem akartam volna kockáztatni, mert mostanság eléggé rám szálltak a zsaruk és az utóbbi hetekben háromszor állítottak meg szondáztatni, meg az irataimért… Szóval talán maradtam volna a sörnél. - Nyilván én is tudom, hogy nem véletlenül vesznek ki mindig a forgalomból, egykel kell bármivel lebuknom és nekem lőttek, mehetek vissza a rácsok mögé, ami alapból a céljuk. Éppen ezért nem vagyok barom, aki saját sírját ásná, ennyit nem ér egy rum.
Azért kicsit mesélek a srácokról, csak mert tudom, hogy nagy egyéniségek és jobb ha ez a felismerés nem egyszerre csalódik Tini retináján. Tény, hogy ritkán csatlakozik hozzánk valaki „kívülálló”, mert főként olyanok jönnek, akikről tudjuk, hogy ártatlanok és nincsenek kapcsolatban sem a zsarukkal, sem a másik bandával, akik uralják New York egyéb részeit és hát mi eléggé fosunk, szóval kevés az ilyen új ember.  Viszont annál inkább örülünk az új arcoknak, akiket a látszat és az első órák benyomása ellenére nem csak meg akarunk dugni. Már ha egyáltalán lány persze…
- Oké – elnevetem magam, de puszta izgalomból, hogy vajon mi lesz itt és vajon, hogy tervezi az ismerkedést Tini. Én nem fogom őt úgy védeni, mint anya, az biztos. - Most mi van? Én aztán nem fogok rád mozdulni… - felelem értetlenkedve, mert ez miért lenne tolakodás? Manapság amúgy is mindenkinek ez az első kérdése. Aztán bólogatni kezdek, mert tudom, hogy miről beszél, ha az utolsó évemet nem nézzük, én is imádtam mindig szinli lenni, így nem voltak kötelezettségeim, nem kellett egy nőnek sem megfelelnem egy kapcsolatban, de bárkivel jól tudtam érezni magam, akivel akartam.
- Teljesen megértelek amúgy, én is ilyen voltam kb tavalyig. – Nem fogom titkolni előle a teljes életemet, szóval szeretném, ha kiderülnének a közös tulajdonságok. Nem vagyok jó az ilyen érzelmi beszélgetésekben, de egy pillanatra rálesek, mert látni akarom az arcát. Most elgondolkozhatnék, hogy milyen ez a valódi szerelem, de nem akarok átmenni szentimentálisba, úgyhogy inkább nyomok egy balost a következő kereszteződésben.
Oh igen, látom az előbbi elszólásomra nála sem jött ki a matek, mert ha azt vesszük – mondjuk úgy – hogy kb egy éve nem vagyok szingli, akkor, hogy az istenbe van máris gyerekem. Mondjuk ez sem megoldhatatlan, csak nem ideális. Az én életem messze van az ideálistól.
- Hát hivatalosan másfél éve, fizikailag meg igazából pár hónapja. Elég bonyolult, de annyi a lényeg, hogy a munka okozta különlét miatt nem sokat tudtunk eddig találkozni. Nem is sokat voltam New Yorkban ha már itt tartunk. - Hanem főleg Kolumbiában, meg párszáz kilométerre innen egy farmon éldegéltem nagyon nem boldogan. Börtönben már itt voltam, de azt sem mondanám úgy, hogy járhattam a város utcáit. - A lány most négyéves, asszem. Nem tőlem van egyébként, mielőtt kérdeznéd – teszem hozzá egy újabb szemkontaktus közben. Nem fogok erről sem hazudni neki.
- Neeem, ez is a szivatás része - kacagok fel, hiszen engem is meg úgy mindenki mindenkit is orrba-szájba szivat mindennel. De vágom, hogy mire akar ezzel kilyukadni Tini és tényleg jobb, ha most tudja meg. - Párunkat lecsukták háromnegyed éve, előzetes letartóztatásban voltunk, amíg be nem bizonyították, hogy ártatlanok vagyunk. És hát mivel a jog sosem a gyorsaságáról volt híres, ezért háromnegyed év kellett erre. De nem tudom, hogy ott lesznek-e azok, akik ültek, az egyik lehet, de szerintem pont ő nem akar róla beszélni. Tudod, mindenkinek szórakoztató ez a sztori csak annak nem, aki átélte. - Fact, ezzel én is így vagyok. Én sosem mondtam, hogy anyu félelme nem jogos, azt sem, hogy szentek vagyunk, egyedül azt az ígéretet tettem, hogy vigyázok Tinire.
- De ennek tudatában, ha most vagy később haza akarsz menni, akkor szólj és megoldjuk. - Haza kísérem, ezt is megígértem és én tartom a szavam, bár bízok benne, hogy ennyi még nem tántorítja el. Közben leállítom a motort, merthogy lehúzódtam az út széléra az egyik téglaépület elé. Látom a bejáratnál ott dohányzik egy feka raszta csávó (Sainz), szóval ezek szerint mégiscsak eljött ő is. Kezében ott van két gin, valószínűleg azért szaladt le a boltba, csak kihasználja még az utolsó nyugodt perceit, hogy elszívja az új cigarettamárkájának egyik darabját.
- Na helló! Szóval ő a tesóm - mutatom be neki Tinit, ahogy odaérünk hozzá, mire Sainz végignéz rajtunk és pár másodperccel később képen röhög minket. Megtörli röhögéstől kiszaladt könnyeit és megpróbál felegyenesedni.
- Hallod, hát ezt nem tudod velem megetetni… Bocs haver, de egy szőke hajú fehér csodaszéééép – méri végig azért nem szerényen, mert egy bók mindig megbújik a szavai között – csajszi esélytelen, hogy a húgod legyen, szóval szerintem téged átbasztak. – Nem veszem magamra, mert valami hasonlítóra számítottam tőle.
- Én mondtam, hogy fehér az anyám, te nem hittél nekem. - Sainz amúgy jól ismeri apámat és nagybátyámat is, mindkettő erősen arab, úgyhogy ezért nem bír meglenni a ténnyel, hogy márpedig én félig egy átlagos nyugati fehér ember vagyok még ha nem is mutatom magam annak. – Amúgy Tininek hívják – teszem hozzá, hogy végre eljussunk a bemutatás végére is, de ezúttal is nevetésben tör ki Sainz. Ő is ismerte azt a Tinit. Azt a másikat…
- Jajjj bocs, tényleg, én nagyon sajnálom - fogja meg a vállamt miközben sírva röhög a szánalmas életemen, holott az övé sem jobb. De éppen ezért tud ennyire nevetni. Bocsánatot kér, mert tudja, hogy megérintett Tini halála és én ezúttal már nem tudok vele nevetni. Nyilván nem véletlenül sokáig nem tudtam a tesómat Tininek szólítani.
- Helló, szia! Csak mintha otthon lennél, tudod, majd ment megismerkedünk meg ilyenek - öleli magához a lányt, ő ilyen nagoyn közvetlen, szerencsére csak lányokkal, meg mondjuk félreérthető, mert úgy jön le, mintha ez az ő lakása lenne, pedig talán kétszer volt itt.  
- Szóval ő Sainz… - fordulok Tini felé, most már érti, miért ennyire nehéz eset és akkor ő még csak egy volt. Inkább jobb, ha elindulunk befelé, de a legfelső emeletre, Sainz meg majd jön, ha elszívta a cigijét. - Mondanám, hogy csak részeg, de még nem az.  

Azon kívül, hogy engem közel taccsra vágott mentálisan a múltkori családi találkozónak csúfolt esemény, azért elgondolkodtam azon is, hogy vajon Tinit mennyire vágta pofán a megjelenésem. Én mindig tudtam, hogy van egy anyám, meg azt is, hogy van egy csodálatos családja, aminek én nem vagyok a része és ez bár kurvára fájt, de mégis meg tudtam azért birkózni ezzel a ténnyel, végül is volt rá közel harminc évem beletörődni. Azt nem tudom, hogy ez Martinanal hogy volt és még nem volt pofám rákérdezni, mert mégis, hogyan kérdezhetném meg. „És amúgy zavar, hogy létezem?” Vagy valami ilyesmi…
Egyébként igaza van, tényleg nem kell mitől aggódni, de azért csak-csak ott motoszkál a fejemben, hogy oké, just chill, viszont azért mégis jobb lenne, ha úgy érkezne meg a helyre, hogy kezdi kapizsgálni, hogy vannak elcseszett emberek is a helyen és nem csak azért, mert szeretnek inni és füvezni, hanem mert párunknak van tapasztalata a rendőri szeretet megnyilvánulásaiban. Ettől függetlenül bólogatok, mert jah, baszki, azért elég érett már ahhoz, hogy egyedül is el tudja dönteni, jönni akar, vagy inkább menni. Nem lesz bezárva, bármikor leléphet.
Szemöldökeim táncolnak egyet, ahogy meglebegteti mellettem a gines üvegét, elmosolyodom, mert látom, hogy egy nyelvet beszélünk. Az meg, hogy hogyan jut ő haza, pontosabban, hogy mivel, nos szerintem majd meglátjuk.
- Odafelé sofőr, visszafelé meg… mondjuk bodyguard? - pillantok rá pajkosan, mert ez olyan menőn hangzik. Egyébként voltam ilyen kidobósember, vagy ki, igazság szerint már akkor sem tudtam megállapítani, hogy mit is várnak tőlem pontosan a főnökeim, hamar ki is vágtak a francba. Az volt életem utolsó igazi munkahelye, amit sok hónap balfaszoskodás követett és ezt megelégelte a nagybátyám, úgyhogy bedobott az éhes ebek közé. Nem sírtam, hogy kapom a nagy lóvékat egészen addig, amíg saját bőrömön is megtapasztaltam, hogy mennyire nem játék ez. De ez már kurva régen volt. Jó kérdés mondjuk az, hogy nem ártok-e neki azzal, hogy az éjszaka közepén, vagy másnap reggel én kísérem haza és nem inkább egyedül megy, de ez olyasvalami, amit sohasem tudnék elszámolni anyámmal, végtére is én hiszek Tini talpraesettségében, ám ha valami baja lesz, anyám hamarabb vágja le a fejemet, mint a mexikóiak.
Ingázás… végülis igen, annak is mondhatjuk, mert valóban jöttem-mentem Amerika szerte és a fasz se tudta, hogy épp hol vagyok, gyakran még én magam sem, nemhogy Domi. Még nem beszéltem senkinek sem Dominique-ról, szóval elég furcsa most ezt tennem, de nem érzem magam kellemetlenül, vagy sarokba szorítva. Bandán belül gyakran gyomorgörccsel említjük a családot, főként azért, mert mindenkinek a gyenge pontja és vigyázunk rájuk. Tinivel szemben lehet elvakult vagyok, de belőle sehogy sem tudom és nem is akarnám kinézni, hogy ártani akarna az információkkal.
- Most igen - vágom rá egyből, de talán kicsit félreérthető ez a „most” kifejezés. - Úgy néz ki, hogy talán nyugodtabb időszak vár ránk. -  Vagyis, ha mindenki úgy akarja, akkor talán végre otthonunknak is nevezhetjük azt a lakást, amiben most élünk, ami számomra nagy szó.
- Szerintem egész jól kijönnétek egymással. Majd mondom neki, hogy csapjatok ki a hámból egyszer közösen - nevetem el magam, pedig semmi konkrétra nem gondolok. Dominak is szüksége lenne Tinire és arra, hogy végre lazulhasson. Asszem van már pár barátnője, de mit tudom én, lehet meglátják egymásban a nagy BFF-et. Én adnám alájuk a lovat az tuti.
Nem fogom kérdésekkel magára hagyni Tinit, ahogy nem is szándékozok olyan zárkózottá válni, mint ami náluk voltam, holott sejtem, hogy amint megtudja az igazat, megérti, hogy miért viselkedtem az apjuk előtt úgy, ahogy. Nincs mit titkolnom, mert beköpni bár beköphet, de akkor magát és a családját (a családunkat?) is veszélybe sodorja. Ezt majd megpróbálom később elmondani neki, de egyelőre igyekszem lassan és emészthetően adagolni neki a szeleteket.
- Szóval hallottál az esetről? - pillantok rá gyorsan, meglepett tekintettel, mert hirtelenjében nem tudom hova tenni azt, hogy nem teljesen lepte meg amit mondtam. Ha tudott rólunk, akkor lehidalok, ha anya mondta el neki, az azért érthető, ahogyan az is, hogyha netán mutatta volna a pofánkat a híradó.
- Jah, vannak dolgok, amikről jobb, ha apád nem tud - mondom ezt úgy, hogy ha lehet, ő se közölje az apjával, mert szépen kicsinálja vele anyát, meg igazából én is örülnék, ha nem veszíteném el az anyámmal való kommunikációt, kivéve, ha én azt akarom. - Anya meglátogatott anno a börtönben. Szerintem az, hogy látott narancssárgában eléggé felkavarta és most a közelségével próbál óvni. - Mitől óvni? Leginkább magamtól. - Viszont nem fogok sokat nálatok ólálkodni, szóval nem lesz ebből hisztéria, nyugi. - Nem fogom tönkretenni a családját a jelenlétemmel. Ha Tini nem beszél erről az apjának, akkor minden marad a régi, amúgy mi is találkozgathatunk, az mindegy, szerintem az a lényeg, hogy anyát ne vonja felelősségre a férje.
- Bocs, nem akartam elcseszni a hangulatod - mondom kissé rekedtes hangon mielőtt még rátaposnék a fékpedálra a lakás előtt. Ha nem ismertem volna fel Sainz béna pofáját, akkor lehet meg sem ismertem volna a házat. Valójában annyira nem problémázok a hangulatunkon, végtére is előbb-utóbb úgyis ez történt volna, szóval tökre mindegy. Elindulok Sainz felé, örülök, hogy átlépem az útpadkát, mikor érzem, hogy a csaj visszahúz. Felé fordulva, Sainznak háttal nézek Tini szemeibe nem épp meglepett tekintettem, hiszen láttam rajta, hogy vannak elvarratlan szálaink. Próbálok a lelkéig nézni, kutakodok tekintetében, ami azonban nem szikrázik, inkább… nem is tudom, aggódva érdeklődő.
Kihallom a szavaiból, hogy már érti. Érti mi folyik itt, még ha a részletekkel nincs is még teljesen tisztában. Elmosolyodom, olyan igazán barom módjára, csak mert nagyon tetszik a féltestvérem észjárása, ami tudatos érzékenységgel párosul. Hú, baszki, ezt a csajt szét akarják majd kapni odabent!
- Ahogy kívánod Cariño! - suttogom még utána mosolyogva és követem őt egészen Sainzig, akinek valahogy be kellene bizonyítanom, hogy ő tényleg a tesóm. Amúgy meg bekaphatja, mert nem fogok harcolni vele, szerintem míg élni fog, nem fogja elhinni, hogy tényleg testvérek vagyunk, én pedig ezzel egyébként együtt tudok élni. Látom Tininek is leesik, hogy reménytelen a csávó és inkább csesztetni kezdi, mint meggyőzni. Míg Sainz röhög, kezemet a nyakamhoz emelve mutatom, hogy tényleg reménytelen eset, ne áldozzon rá túl sok energiát, max majd bent, más témák közben. A nevével kapcsolatos röhögést már nem akarom megvárni érdemben, de azért tőle legalább bocsánatot kér (vagyis mondjuk úgy, hogy ez az volt), szóval az ölelésük után magammal hívom Tinit és inkább megindulok a kopottas, itt-ott betört lépcsőfokokon felfelé. Amúgy jó is, hogy mondja a gint.
- Tökre látom magam előtt, hogy kint felejti a gint és az ajtóból fordul vissza érte - figurázom ki, pusztán bosszúból, amiért kinevetett minket, de amit mondok, az inkább egy árnyalás tőlem. Sainz tényleg egy barom, nem játsza meg magát, egy tipikus negro latino csávó, aki fejben máig Nicaraguaban ragadt, de ettől még okosabb és ügyesebb, mint aminek eladja magát és lényegében ezért is veszik őt sokan félvállról. „Úgyis be van állva, nem hall, nem lát semmit.” Aztán utólag koppannak, hogy baszki de, mindent hallott és látott, még célozni is tud és nem csak a húgyát a klotyóba.
- Jaja, ő lenne az. - Majd megtapasztalja, tényleg tudja önteni a szót.
Sejtettem, hogy érdekelni fogja a neve körüli mizéria, ezért is próbáltam inkább elhúzni a belemet Sainz körül, de nem sikerült és jah, nem meglepő, hogy Martina összerakta már valamennyire a képet, vagy legalábbis azt, hogy nem okés valami. Monoton léptekkel haladok csak felfelé, először nem is akarok válaszolni, de vágom, hogy valamit azért csak mondanom kellene. Hirtelen megállok az egyik lépcsőfokon és felé fordulok.
- Tiniiii… mondjuk úgy, hogy egy volt közülünk. És már halott. - Egyéb kérdés? Inkább ne is legyen, mert ő sem akarja tudni. Vannak dolgok, amiket jobb csak nem tudni. Láthatja rajtam, hogy marhára fáj a lány emléke, még úgy is, hogy alig beszélek róla. - Nem az exem volt, de lehetett volna. - És ezzel talán többet is mondtam, mint amennyit eredetileg akartam. Ő szeretett, én nem szerettem viszont, persze nem ezért kellett meghalnia. Túlságosan sokat tudott, tisztában volt valamivel, sőt, részt is vett egy fogadásban, amiről nem beszélhetett. Ő pedig nagyon gyáva volt és nagyon szeretett beszélni, veszélyes volt ránk nézve. Ez a különbség Sainz és közte: Sainz tudja, hogy mikről kell mélyen hallgatni. Nyelek még egyet mielőtt újra elindulok. Érzem, hogy a neve még pár ember szemét ki fogja verni, de majd próbálok úgy tenni, mintha nem látnék semmit.
Felérve a legfelső szintre, benyitok az egyik lakásba, igazából meglep, hogy nyitva van csak így az ajtó, de gondolom Sainz miatt. A tompa zene hirtelen hangossá válik, megcsap minket a fű enyhe illata, de egyelőre senkit sem látni és nem úgy tűnik, mintha bárki észrevenne minket. Oké, mindegy. Egy pillanatra Tinire nézek, aztán bezárom magunk mögött az ajtót és ledobom a csukámat. Magam elé engedem a tesóm, ha akarja és ahogy megcélozzuk a nappalit, feltűnik egy hullahoppozó mozgással táncoló néger alacsonynövésű lány.
- Úgy tűnik, eljött Grace, szóval nem te leszel az egyedüli lány - mondom Tininek és Grace egyből megpördül a hangunkat és feltehetőleg a nevét hallva. Ő is egyből öleléssel köszönti Tinit, meg sem kérdezi, hogy hogy hívják (egyébként azért, mert már tudja), de hogy őszinte legyen, Grace nem egy olyan lány, akit érdekelné, hogy kinek kik a szülei, milyen jegyei vannak az iskolában, egyáltalán mit dolgozik, vagy minél létezik. Grace (megannyi sérelem után) már csak örül, hogy új embereket ismerhet meg, akiben meghízhat, elvégre ha én megbízok Tiniben, akkor értelemszerűen ő is. Ez gyakran így megy nálunk. És ahogy láthatja a tesóm, Grace sincs kurvának öltözve, szóval megnyugtató üzenetet küldhet anyának, aki bizonyára azt hitte, hogy majd biztos mindenki végigdug majd itt mindenkit. Nope. Ettől függetlenül úgyis be akarnak próbálkozni majd nála, de ki nem. Mindegy.
Aztán szép sorban, Grace ismerkedő hangjára megjelenik Oliver, meg Chris is, utóbbi a konyhából, szájában egy muffinnal, de azért megtörli gatyájában a kezét mielőtt azt Tini felé nyújtaná és alig érthetően teliszájjal bemutatkozna.
- Azt mondta, hogy ő Chris, amúgy az unokatesóm - fordítja egyből az érthetetlen szavakat Grace. Oliveren, Sainzon meg Chrisen kívül itt van még egy Dave nevű fickó, ő a nagy csajozós, na meg Sainz, Dacen hangjában érződik is a hízelgés, amit én inkább meg sem akarok hallani. Én csak hagyom, hogy mindenki kezet akarjon fogni vele, addig ellopok egy muffint, ha Chris még nem tolta be magába az összeset.

- Hát, ha visszahozlak egyben és sértetlenül, akkor nem mindegy apádnak, hogy mi a nevem és hogy nézek ki? - nézek kíváncsian rá, bár nem biztos, hogy tényleges választ várok tőle erre. Ha így lesz, akkor jó testőre vagyok a lányának és ha ezen felül még morgolódik, akkor az az ő baja. Egyébként nem gondolnám, hogy ez tényleg az én feladatom lenne, mindketten éljük az életünket és szerintem nem kell nekik megfelelnem, vagy nincs semmi kötelességem feléjük, úgyhogy azért annyira nem félek az apja szavától. Én előbb megvoltam már, minthogy ő megismerte volna anyámat amúgy is.
- Voltak köztünk konfliktusok, meg olyan nehézségek is, amiket inkább mondanék külső tényezőnek. De tudod, hogy van ez… - nézek rá, mert nem hiszem el róla, hogy még sosem volt kapcsolata, vagy ha volt, akkor abban minden tökéletes volt. - Nekem a föld másik oldalára kellett utaznom, vagy megkértek, hogy dolgozzak egy farmon New Yorktól távolabb… Ilyenkor nem igazán tudtunk együtt lenni. - Egyébként minden szavam igaz és az is őszinte, hogy valószínűleg többet veszekedtünk a körülmények miatt, mintsem saját személyiségünkből fakadó nézeteltérések okán. - A jövőt pedig megjósolni sem tudom, szóval meglátjuk. -  Alapvetően ezt szerintem nem kell magyarázni, most nem tudok semmiről, ami miatt külön kellene költöznünk, de bármelyik nap fordulhat a szerencsekerék és a melybe repíthet. Például, ha újra lecsuknak, vagy ha agyonlőnek, de ezeket most nem fogom részletezni, bocs.
Persze gondoltam, hogy előbb-utóbb megtudja az igazságot, nem is terveztem tőle ma úgy elköszönni, hogy nem ismeri a valóságot, már amennyibe persze beavathatom őt. Biztos voltam benne, hogy anya semmit sem említ nekik a helyzetemről, mert a munkámról anya sem tud szinte semmit.
- Sejtettem, hogy anya erről mélyen hallgatni fog. Nem is apád miatt, szerintem ő is nehezen dolgozza fel. Mondjuk annyira nem védem őt, megérdemli a bűntudatot - fakad ki belőlem és talán most először mutatom ki ennyire nyíltan, hogy milyen is anyámmal a valódi kapcsolatom. Mondjuk lehet nem pont a kislányának kellene panaszkodnom.
Némán hallgatok, ahogy anyáról mesél, mindarról, ahogy ő élte meg ezt a kellemetlen helyzetet és érzem, hogy szorulni kezd a gyomrom. Jobban rászorítok a kormányra és nyelek egyet, holott magam sem tudom, hogy mit érzek pontosan a fájdalmon kívül. Dühös vagyok rá leginkább, de mégis elindít némi együttérzést bennem anyám iránt. Azt is mondhatnám, kicsit azért jól esik, hogy az idők során eszébe jutottam.
- Hát, ez fasza. - Ha nem lett volna eddig egyértelmű Tininek, hogy egy érzelmi nyomorék vagyok, akkor most megtudhatja. - Igazából én ezzel nem tudok mit kezdeni. - Szigorú vagyok anyámmal, tudom, de ez van.
- Ha annyira érdekeltem volna, jobban a gondomat viselte volna… Így meg tök jó, hogy gondolt rám, de én abból semmit sem kaptam. És megjegyzem, ő se kapott semmit belőlem. - Anyám nélkül nőttem fel. Nem fogok érzéseket táplálni egy nő iránt, aki sosem viselte gondomat. A múltkori találkozás után kikérdeztem apámat, hogy mi miatt hagyott el minket csecsemőkoromban anyám, de össze-vissza beszélt. Azt vágom, hogy eldurvultak náluk a dolgok, de önmagából ebből nem tudtam még messzemenő következtetéseket levonni.
- Valószínűleg elég durván összevesztek apámmal - adok végül választ Tini burkolt kérdésére, hogy mi lehet a szomorúsága mögött. - Annyira, hogy azóta is retteg apámtól, aki kisajátított magának. De annyira én sem tudom a részleteket, mert egyik sem akar erről beszélni. - Apám meg egy arab pöcs, én meg nyilván teljesen rá ütöttem, így én is az lettem, bár tény, hogy ő akkor költözött Amerikába és a kulturális különbségek egyenesen sokkolták őt. Így hát kérdés sem fért ahhoz, hogy egy újszülött fiú az apát illeti meg, az anyát semmiképpen. Ennél többet én sem tudok.

Egyébként egészen megkönnyebbülés nekem az, hogy letudtuk a kényes igazságot és már úgy tudunk bulizni menni, hogy tudja, ki vagyok és nagyjából kapizsgálhatja, hogy miket tettem. Hálás vagyok, amiért nem itt az utcán egy fa takarásában kell ezt megbeszélnünk, amit egyúttal annak is betudok, hogy még nem vágtam el nála teljesen magamat. Ez most megint úgy hangzott, mintha meg akarnám húzni.
Sainzot ideiglenesen túlélve aztán újabb gyomrost kapok tőle a lépcsőnél, de míg anyám esetében dühös voltam, most inkább csak szomorú. És agresszív kicsit, amiért előkerül újra a lány. Az a lány… Ez nem Tini hibája, elismerem, inkább magamat okolom, meg a sorsot, amely azzal büntet, hogy nem enged szabadulni az emlékétől, pedig én nagyon el akarnám már felejteni. Szemeimben ezúttal tényleg fájdalom csillog, de erről aztán tényleg nem akarok beszélni és kivételesen nem azért, hogy ne tudja meg az igazat, hanem mert nekem maró érzés az emlékezés.
Engedem, hogy hozzáérjen kezemhez - amivel leszúrtam a lányt -, azonban pár másodperc múlva a kezében szorítom ökölbe az enyémet és húzom inkább vissza magamhoz. Nem érdemlek együttérzést, nem érdemlek sajnálatot.
- Ne tedd. - nézek felfelé a lépcsőn. - Csak ne tedd, nem kell az együttérzés. - Tisztában vagyok vele, hogy most megint egy baromnak tűnök, aki biztosan elég menő meg erős ahhoz, hogy nem kell neki ilyen nyálas dolog, habár szemeim és kisugárzásom egyértelműen ennek és egyúttal szavaimnak ellentétét keltik. De persze hálás vagyok Tini kedvességéért, csak ez most nem olyan, amikor meg is érdemlem. Vágom, hogy egyre jobban vágom magam alatt a fát és kezd minden egyre furcsábbá válni a lányban, nem hibáztatom érte, de most inkább csak menekülni szeretnék, amit meg is teszek - vele együtt - egyenesen a lakásig.
- Szorosabbá teszi a közösséget - vonok vállat az ölelésre tett megjegyzésére, amin most én is elgondolkodok, mert eddig aligha tűnt fel. Nyilván főleg a csajok szeretik ezt az üdvözlő formát, de volt már, hogy Chris a nyakamba húzta magát egyszer, mikor meglátott. Igaz, bőgött és épp nem volt valami boldog. Na de mindegy is.
A srácok amúgy tényleg egy csettintésre úgy kezelik Tinit, mintha ezer éve ismernék őt, nagyon befogadó és barátságos társaság, nyoma sincs annak, hogy a legtöbbjük kezéhez mocsok tapad. De ha meg pont fordítva nézzük: mivel sok szart éltek már át, így örülnek minden pillanatnak, amikor közösen tudnak lazulni és új, megbízható embert ismernek meg.
Míg Tini mindenkivel kezet fog, addig én a konyha felé veszem az irányt, ám megtorpanva nézek vissza rá, ahogy meghallom, hogy Martinaként mutatkozik be. Ez most baromira jól esik, még ha azért is teszi, hogy ne keltsen másokban kérdéseket. Pedig én próbálom átkalibrálni magamban őrá ezt a nevet, esküszöm.
Aztán én már csak egy fél maffinnal a pofámban nevetek fel valahol a szoba túlvégén, ahogy Tini visszakézből utasítja el Davet. Nem lesz gond már én is érzem. Pláne, hogy Grace újfent előveszi a társasági énjét és megint megvesz magának egy barátnőt. Domival is ezt csinálta, nem tudom, hogy mi a titka, de nekem nincs ilyen képességem, az biztos.

3 AM
Grace füllsüketítően sikít, amiért Dave halálra akarja csikizni a nappali másik felében. Sainz a földön ülve támasztja hátát falnak, kezében egy füvescigi, de lehet már nem fogja fel, hogy az még ott van, mert lassan teljesen leég az ujjai között. Én kábultam ülök a kanapén hatra dőlve és imádkozom, hogy Grace abbahagyja a pohártörő sikítását, de közben röhögök is az asztalon fekvő Chris-en, akinek próbálják a szájába önteni Tini ginjét magasról és esküszöm, hogy mindenhová megy, csak a szájába nem.
- Ez fájdalmas látvány - nézek a féltestvéremre hatalmas pupillákkal. - Nem Chris! Az, hogy a szőnyeg szívja be a gined. - Egyébként nem vagyok benne biztos, hogy Tini egyáltalán a közelemben van vagy sem, de én tökre azt hiszem, hogy mellettem ül. Megpróbálok felé nézni és befókuszálni őt.
- Részvétem tényleg!

Úgy érzem, bölcs döntés nem reagálni az apjára, de nem azért, mert nem értenék vele egyet, hanem mert pont, hogy így van. Meg amúgy is, mit akarok kezdeni az apjával, ha még a saját anyámmal sem rózsás a kapcsolatom? Tini az egyedüli esély, hogy jóban legyek velük, számomra ő a kapocs egy kicsit anyámmal, csak mert egy kvázi idegen lányt még mindig könnyebb megismernem, mint szemben állnom a saját anyámmal és vele egy kicsit úgy tenni, mintha minden rendben lenne.
- Az óvatossággal szerintem nem tudsz magadnak ártani. Pláne, ha neked ez így jó. – Én amúgy értem őt. Nem akar nagyon magasról pofára esni, úgyhogy egyszerűen nem megy magasra. - Sokáig én is így voltam, kalandoztam, de semmi komolyabb, mert nem hiányzott az életembe egy komoly kapcsolat. Nem akartam érzelmileg kötődni senkihez. - Aztán falnak mentem és olyasvalakibe kezdtem kapaszkodni, akit azelőtt bántottam. Nem tudom, miért érdemlek meg Domitól szeretetet, miért akar ennyire velem lenni, mikor annyira különbözőek vagyunk. És azt sem tudom, ez meddig tartható, de belefáradtam, hogy örökké megvonjam magamtól az érzéseket. Kimutatni még mindig nehezen tudom őket, de attól még nagyon is megélem az összes hangya fingot is.
- Hát, reméljük - mosolyodom el, mint aki megpillantja a reggeli nap első sugarait. Én is úgy gondolom, hogy ha a vészes időket átvészeltük, akkor a könnyűeket is menni fog, bár vannak párok, akik pont nyomás alatt voltak képesek együtt maradni és a sablonos életben egyszerűen megunták egymást. Azt azért itt megjegyezném, hogy nekem nem nagyon kell attól félnem, hogy túl hosszú időn keresztül unalmassá válna az életem.
Túl gyorsan vágja rá Tini az egyetértő szavakat ahhoz, hogy elhiggyem neki, egy pillanatra rá is nézek, hogy valamit le tudjak olvasni arcáról. Érzékelem, hogy ezúttal ő anyát védi, aminek őszintén szólva örülök is, mert így más szempontokat is megtudok, vagy legalább van min érdekeket ütköztetni és nem ugyanazt a nótát fújjuk. Vágyom arra, hogy Tini valami olyasmit mondjon, ami csettintésre olvasztja meg a lelkemet és megismerjem anyát úgy, ahogy eddig sosem volt rá lehetőségem, de ki kell mondanom: fáj. Fáj róla beszélnem. Tininek egész életében az élete része volt, nekem nem. Ezzel pedig nem is lenne gond, ha most nem pont az anyai érzéseiről és az én anyámhoz fűződő gyermeki viszonyomról lenne szó. Merthogy az… az szerintem már rég elúszott.
- Kíváncsiságból… esélyből… mit tudom én - adok választ, bár nem tudom, mennyire gondolta komolyan a kérdést és várt rá valamilyen reakcióót. - Az a gond Tini, hogy igen, lehetséges bekapcsolódnunk egymás életébe, mint ahogy egy szétkínzott kutyának is lehet új otthona, de az a kutya sem lesz sohasem olyan, mintha kölyökkora óta boldog családban nőtt volna fel. Sebei lesznek, agresszív, vagy éppenséggel félénk lesz már örökké. Lehet szépíteni, csak akkor ne várjuk el egymástól, hogy a jövőben minden olyan legyen, mintha nem történt volna meg az elmúlt harminc év. - Nem vagyok jó ezekben, de nem célom mindenképpen az én véleményemet érvényesíteni, csak egy kicsit szeretném, ha megértené az én gondolkodásmódomat. - És az a bajom, hogy anya szeretné befogadni magához azt a mentett kutyát, miután kiderült, hogy menteni kell, de lehetőleg úgy, hogy az ő kezeiben egy pillanatra se legyenek viselkedésbeli problémáit. És az is jó kérdés, hogy miért csak akkor nyújtott kezet, mikor érezte, hogy tán szükséges.- Szerintem itt ez a gond. Anya tagad engem, nem akarja látni a nyomoromat, nem akarja beismerni, hogy mivé lettem és miket tettem, ő csak azt szeretné, hogy lépjek be az életükbe és mintagyerek legyek. Nem leszek.
- Azért mentem el hozzátok, mert meg akartalak ismerni titeket, hogy ezáltal én is jobban megtudjam, ki is amúgy az anyám. Aztán ha már elkezdtünk beszélgetni, nyilván veled mindent könnyebbnek érzek. Meg téged szívesebben is megismernélek. Az kevésbé fáj és talán általad majd anya is kevésbé fog. Vagy tudja a faszom - vonom meg vállaimat és már egyenesen sajnálom Tinit, hogy ezt mind rázúdítottam. Egyébként sokszor volt, hogy elengedtem a szüleim dolgait, éveken keresztül szartam bele, csak azért mégsem könnyű, ha az anyám évente egyszer mégis megjelenik egy-egy sms formájában és nem hagyja, hogy kitöröljem őt a „miért”-ek listájából. De jah, Tininek igaza van, csak ez néha nem olyan egyszerű, vagy legalábbis nekem nem.
Nem tudom, hogy örülök, vagy sem annak, hogy alkohol nélkül is már ennyire kényes témákat érintünk. Tudtam, hogy elő fognak kerülni és nem akarok előtte mindent is titkolni, de ez ilyen hirtelen nekem is elég nehéz. Halvány fogalmam sincs, hogy hogyan kellene viselkednem a féltestvéremmel, vagy úgy összességében egy féltestvérrel és bármilyen tesóval, de próbálok ellazulni és úgy felfogni a dolgot, hogy ő is csak egy lány. Vagyis az a lány, akit nem megdugok, hanem csak dumálunk, meg akinél érdekel, hogy egyben tér-e haza.
Valószínűleg az éjszaka folyamán párszor már Tininek hívom, mintsem Martinának és ennek csakis a megszokás az oka, ami egyúttal fasza is, mert ez azt jelenti, hogy a Tini nevet már két nőhöz kapcsolom és ebből a második még él is, így van kire használnom. Akartam szólni, hogy a füves cigi nem feltétlenül passzol az alkoholhoz, de nem volt akkora lélekenergiám, hogy érdemben meg tudtam volna állítani és annyira nem is akartam ezt tenni. Ha szarul van, úgyis hívok mentőt, nem lesz baj, addig meg hagy bulizzon kedvére, ez most tényleg az a hely, ahol ellazulhat.
Ha már ellazulás… én már nagyon döntögetem a fejemet jobbról balra, hogy fókuszálni tudjak. Érzem, hogy az izmaim végre engednek a görcsökből és egy kicsit mentálisan, valamint fizikailag is megnyugodhatok. Egyébként tök jó fej. Mármint Tini. Nem állítom, hogy nem felejtettem el időnként, hogy rokonok vagyunk, ilyen állapotokban csoda, ha a nevemet tudom, de ennek ellenére is azt gondolom, hogy kellemes személyiség és tök jó lenne, ha nem rajta csapódni minden szar, ami köztem és anyám között van.
- Ahha. - Fogalmam sincs, miről beszél és mit kalimpál, mert totál kuka vagyok most hozzá, de tudom, hogy úgyis kiderül majd a szövegkörnyezetből. Megható, amit mond, már hogy testvérének tekint, ez gyors volt, azt hittem az ő részéről ez nem lesz ennyire megemészthető, mert mégiscsak az ő családja, amibe én pofátlankodok bele. - Egész könnyen elfogadtad - nézek rá és arcom magától kezd vigyorgóvá válni, ahogy nézem őt a röhögőgörcse közepette. Nálam most ilyen buborék van, mintha vízben úsznék és alig tudok mozogni, csak lassan és határozatlanul. - Elfogadtál egyáltalán? - emelem picit fel a fejemet és nagyon próbálok fókuszálni szemeire. - Tudod, minden hülyeségemmel együtt… - teszem hozzá, de amúgy én sem értem mit akarok mondani, csodálnám, ha ő elkapná a fonalat, amit még én sem szőttem meg.
- Remélem nem félsz tőlünk. - Mondjuk most már lehetnék olyan szíves, hogy befogjam a pofámat, mert biztos erre nem igazán kíváncsi jelen körülmények között, aztán én leszek megint a szar, aki elrontja a hangulatot, az úgyis ment ma már párszor.

Ahogy a legtöbb emberrel, már kezdetekkor megfogadtam magamnak, hogy Tinivel is teljesen őszinte leszek. Ez nem azt jelenti, hogy egyből mindent kipakolok magamról és az érzéseimről, mert én sem szeretem, ha mások lelki szemetesládának használnak, de összességében igyekszem a lehető legőszintébben és legodaadóbban válaszolni neki minden témát illetően. A szándéktól függetlenül viszont a szerelem egy olyan dolog, amiről még mindig nem nagyon tudok értelmesen megnyilvánulni. Hiába érzem azt, amit, ha szavakkal is játszanom kell, legtöbbször vagy csalódást okozok, vagy retardáltként állítom be magamat. Domival párszor lefutottuk már ezt a kört, talán most már eljutottunk odáig, hogy megérti, hogy ez nekem annyira nem megy és én inkább cselekedetekkel fejezem ki mindazt, amit gondolok és érzek, viszont Tinit még nem ismerem annyira, hogy egyáltalán kísérletet tudjak tenni ilyen téren. Megbántani nem akarom, meg amúgy is, szerintem tök jól áll hozzá a szerelem, meg a pasik kérdéséhez, szóval nagyon mást nem is tehetnék, mint egyetértek vele.
Az őszinteségem inkább anyámra értendő. Nem titkolom, hogy hogyan tekintek rájuk, a múltkori találkozóra, vagy csak úgy összességében anyámra, mint ahogy lényegében a mostani találkozásunk is egy próba számunkra, hogy mi magunk is kideríthessük, hogy egyébként úgy istenigazából képesek vagyunk-e meglenni együtt. Ha pedig igen, jön a kérdés, hogy mit jelent az a féltestvéri lét, merthogy nekem fogalmam sincs.
- Egyikünk sem tehet azért, hogy így alakultak a dolgok, ezért én a mai estére, meg úgy összességében kettőnk ismeretségére nem úgy tekintek, mint valami erőltetett testvériség. Neked amúgy sincs miért kellemetlenül érezned magad a családod, vagyis inkább anyánk miatt csak mert én most megjelentem a láthatáron. - Amúgy sem hinném, hogy sokáig kapcsolatban maradnék anyámmal, mert éreztem, hogy ez sok konfliktust fog szülni, de ennyire homályos feltételezékkel még nem akarom Tinit terhelni. - Amiatt egyébként ne aggódj, hogy bomlasztanám a családotokat, én is látom, hogy nem ér annyit a köztem és anyám közti viszony, hogy tönkretegyem a ti családotokat. - Csak tisztázni akartam, na meg valahogy emlékeztetni is őt arra, hogy emiatt ne érezzen semmi rossz érzést, mert felesleges.
Úgy veszem észre, hogy egészen egy cipőben járunk a hozzáállásunkat és az érzéseinket tekintve. Ha Tini öt éves korában bemutattak volna a családnak és úgy nőttünk volna fel, hogy valamennyire ismerjük egymást, sokkal könnyebb dolgunk lenne. De mindegy, mert szerintem jól megvagyunk, de valahogy majd megemésztjük, hogy félig egyezik a vérünk.
- Nem feltétlenül kicseszett szar. Vagyis az anyámmal való viszonyt akár így is jellemezhetjük, bár én jobban szeretem inkább csak nem létező kapcsolatnak tekinteni, ami köztünk van. De anyámtól függetlenül én jól megvagyok. - Ezzel nem szándékozom felülírni azt, amit az előbb mondtam, de nem szeretném, ha azt feltételezné rólam, hogy az én életem szar, engem mindenki bánt, én egy szarkupac vagyok és nincs fény az alagút végén, holott egészen lazán élem az életemet, néhány érzelmi mélypont van, ez tény, de alapvetően az összes szarságot én idéztem magamnak és vállalom is a következményeket. A DEA ügynököket sem köpöm szembe, hogy miért akartak visszajuttatni a börtönbe, mert nálam jobban senki sem tudja, hogy hány olyan dolgot tettem már életem során, amivel többszörösen életfogytigra ítélhetnének. Emiatt nem is panaszkodok. Azt viszont nem fogom hagyni, hogy anyám úgy akarjon magához kötni, hogy nem veszi figyelembe, hogy én nem az a példás és sikeres ember lettem, akinek látni szeretne. De majd eldőlt, mi sül ki ebből, én adok egy esélyt anyámnak.
- Az esélyt én megadom. Sőt, nem is gyűlölöm őt, noha szeretettet sem tudok érezni iránta. Meg szerintem neked és az apádnak is van beleszólása abba, hogy mennyire kerüljek közeli kapcsolatba veletek. - Ekkor egyenesen Tinire pillantok, mivel érdekel, hogy áll ehhez. - Én már azon is csodálkoztam, hogy egyáltalán hajlandóak vagytok megbarátkozni a gondolattal, hogy anyának van még egy gyereke és ez az idegen kölyök besétál az ajtótokon. Teljesen megértenélek, ha nem akarnál osztozni az anyádon. - És szándékosan az ő anyjaként említem kettőnk anyját, ezzel is utalva arra a szerepre, amit nála betöltött az élete során, nálam viszont nem. Mondhatná azt, hogy húzzak a picsába, az apja is megtehetné, hogy nem kér a kellemetlenségekből. Én arra számítok, hogy amint mindenki tudni fogja, hogy mivel foglalkozom valójában, tiltást kapok a családjuk látogatására, én pedig szót fogok fogadni, mert jót akarok nekik, nem szándékozom veszélybe sodorni őket.
Nem értem miért meg honnan, de kedvesen!! elmosolyodom Tini érzéseit hallva, talán most először látszik ennyire kellemesnek az arcom. Tényleg jó megfogalmazás az, hogy felkavaró volt az a találkozó, ezzel én is így voltam, mindezek után pedig aligha tudom felfogni, hogy miért örült nekem Tini. Értem, hogy miért, de felfogni nem tudom. Miért ennyire kedves lány?
- Pedig bombajó voltál! - Én így láttam őt velem szemben az asztalnál, hiába ő ezek szerint nem így érezte akkor magát. Tini jófej. Remélem nem fog akkor sem megváltozni, ha kiderül számára az igazság.
Márpedig ahogy telnek az órák, a tortából fokozatosan egyre nagyobb szeletet eszik meg. Kérdés, hogy meg is emésztette-e- már.

Én homályosan látok, de az azért jogosan merül fel bennem még ilyen állapotban is, hogy Tini hogy van még függőleges pozícióban és kivételesen nem úgy értem, hogy már réges-rég keményen dugnia kellene őt valamelyik srácnak itt közülünk. Ha visszamennénk egy olyan 4-5 évet az időben, én is simán húznám most és mit sem számítana a köztünk lévő kapcsolat, amit anyánktól kaptunk. Az utóbbi időkben kiéleződött bandaharcok viszont részben óvatosságra intettek és észrevettem magamon, hogy már nem igazán tudom olyan mértékben kiütni magam, hogy ne adj’ isten, ha kell, lábra tudjak állni.
- Nem találkoztam még ennyire erős női gyomorral, mint a tied - veregetem meg a combját, amiből lehetne konteokat gyártani, hogy huh micsoda szexuális mozdulat, de egyikünk sincs szerintem abban az állapotban, hogy több értelmet szenteljen ennek, mint amennyi célja volt. Ez egy kibaszott elismerés, fejet hajtás, őszinte vélemény.
Hogy fogalmaztam korábban? Csak lesek és gondolkodom, de ez jelenleg teljesen zsákutca, azt sem tudom, melyikre gondol, vagy hogy én mire gondolok, szóval csatlakozok és megvonom a vállamat, mert ahogy ő is mondta: „tudja a faszom”. Aztán ilyet szól: „minden hülyeségemmel együtt”, mire felröhögök. Bocs, egyszerűen csak jönnek belőlem a faszságok most.
- Hát, ha ennyi az összes hülyeséged, akkor mehetünk testvériség tetkót csináltatni - röhögve válaszolok, de így gondolom, egyáltalán nem érzem azt, hogy sok hülyesége lenne, nem látok még rajta semmi olyat, ami kibírhatatlan lenne. Pont ez az, annyira normális és tökös csaj, hogy még fogáspontot sem tudok találni rajta, amibe beleköthetnék. Ezt mondjuk vehetjük egy idegesítő pontnak is. Vagy csak részeg vagyok.
Gondolom már feltűnt neki, hogy van pár tetoválásom, szóval sejtheti, hogy annyira nem kellene győzködni egy újabb tetkóért, ez igazából rajta áll, a mondandóm lényege ettől függetlenül nem változik. Nem tudom mi lappang a szívemben józan állapotban, de én most totál látom benne a húgomat.
- Tőlünk? Nem! - Ezt olyan határozottan és erőteljesen vágom rá, hogy szerintem ezek után sosem gondolja azt, hogy mi bármikor bántanánk őt. Nem bántunk mi senkit, amíg ők maguk nem veszélyesek ránk. Ok nélkül még sosem öltünk meg senkit, olyan viszont volt már, hogy jó okom volt rá. Jogosan is tettem, ha a saját érdekeimet nézem, viszont utólag megbántam a tettemet. De nem fogok két Tinit megölni, akkor már én pusztulok meg. - Inkább úgy mondanám, hogy kalandos életünk van és aki velünk lóg, szintúgy kalandos életet él. De neked nincs mitől aggódnod, megmondtam, hogy haza foglak vinni. - Ezt most is amolyan ígéretként mondom és amit én megígérek, ritkán szegem meg. Igazából nem tudom, hogyan kellene kinyögnöm azt, hogy drogokkal kereskedünk, ezt egyelőre még nem sikerült, pedig egyből minden képet helyrerakna Tini fejében is rólunk. Az utóbbi fél órában elgondolkoztam azon, hogy miért ennyire nehéz ez. Nem félek tőle, ha besétálna a rendőrségre, bizonyítékok nélkül csak képen röhögnék. De azért csak számít, basszameg. Számít a véleménye és az, hogy ne érjen véget kettőnk kapcsolata egy kiadós veszekedéssel és ezzel magamat is meglepem. Nem kellene, hogy érdekeljen a véleménye és mégis ezt érzem. A kérdése viszont segít, én pedig egyből bólogatni is kezdek, mint kábult bólogató kutya az autó kalaptartóján.
- Ja, decemberben engedtek ki, miután háromnegyed évükbe telt, hogy ártatlannak nyilvánítsanak. - Magam is meglepem, hogy mennyire ügyesen tudom eladni magam ártatlannak, viszont ezen a ponton már szánalmat érzek saját magam iránt és eljutok arra a pontra, hogy nem akarok többet köntörfalazni. Szóval jah, kösz Tini, hogy ezt kihúzod mind belőlem, mert magamtól nem ment volna.
- De amúgy ott lenne a helyünk - térek vissza a börtönre, miközben Chriséket figyelem. - Egy bandaháború kellős közepén vagyunk, mi is tettünk olyanokat, amit nem kellene, meg velünk is tettek hasonlót azok a kibaszott mexikóiak, szóval nem nagyon akarnám mosni a kezemet, mert úgysem lesz sosem tiszta. - Ezzel igazából kimondom. Bandaháború. Ezáltal pedig simán értheti már, miért veszélyes velünk lenni, ha az alkohol nem tompítja a hallását.

Nem tudom mi az az érzés, mikor egyszerre lepődök meg és közben meg mégsem, de nagyjából ez a helyzet velem most. Egyrészről irtó váratlanul ér Tini őszinte kifakadása és egyben vallomása, amelyben leleplezi a családjának valódi arcát és nem tagadom, azért meglep, hogy mennyire más lehet belülről, mint amilyennek mutatják magukat a Quinlanok, de közben meg mégsem tudok lehidalni, mert tényleg túl szép lett volna, hogy igaz legyen, így lényegében Tini szavai vannak annyira földhöz ragadtak, hogy ne tudjak hátraszaltózni tőle. Azon kapom magam, hogy elvigyorodom. Tetszik, hogy lázad és kicsit sem remeg meg attól, ha változások következnek be a családjában, miközben tudom, hogy olyan rizikókat azért ő sem szeretne, ami velem járna együtt. Viszont ez utóbbi gondolatot most én is elfelejtem ideiglenesen, mert valami teljesen más tereli el a figyelmemet.
- Oké, vágom már. Ha meg roncsolni akarod a család tökéletes leplét, én nem fogok kihátrálni. - Konfliktuskerülő vagyok, de csak azért, mert non-stop konfliktusok vesznek körül és ha én nem is keresem, akkor is megtalálnak. És úgy gondolom, hogy ha legalább erre jó leszek, akkor örömmel segítek seggbe billenteni Tini családját úgy, ahogy ő azt akarja. Nem mintha tudnám, mit jelent ez, de nem is számít most, majd kiadja a jövő.
- Na ez mondjuk egy elég ütős történet. - Az összes érvemet kiüti egyszerre, amivel magyarázhatnám, hogy miért nem akarok közeledni anyához, viszont ahogy neki is mondtam, már elhatároztam, hogy az esélyt megkapja tőlem annak ellenére, hogy elengedtem már őt. De hát Tini is elengedett már engem, mégis itt vagyunk, megyünk a jövőbe és lesz, ami lesz. Elég kísérteties ez a párhuzam, de be kell látni, valószínűleg ilyen téren ugyanazt érezzük Tinivel.
- Akkor könnyű dolgunk lesz kimozdítanunk a komfort zónájából - utalok már az apjára. - Talán képes lesz engedni bizonyos dolgokból, ha cserébe nem találkozol velem. - Ami nyilván nem azt jelenti, hogy nem is fogunk találkozni, hisz amiről nem tud az nem fáj, de legalább az alkupozíciója Tininek meglesz általam.
- Nem fogom amúgy magamra venni az ellenszenvét. Megértem, ha nem örül a jelenlétemnek, úgyhogy ez nálam nem fog álmatlan éjszakákat okozni, de azért már csak azért is megpróbálom majd elfogadtatni nála magam, ha anyámmal és veled is minden jól alakul. - Nagyon előre szaladok és olyan képet festek fel, aminek bekövetkeztében én annyira nem hiszek, de meglátjuk. Egyébként teljes mértékben egyetértek az apjával, bele sem tudnék kötni a viselkedésébe férfi szemmel. Tini szemszögéből már igen, én meg ugye elsőként az ő érdekeit nézem most.
- Hát mert technikailag az - nevetek fel és itt most nem anyára, mint személyre gondolok, akit Evelynnek hívnak, hanem anyára, mint családtag, mint funkció. Az az anya, aki anyaként nevel fel. Az pedig lényegén Tini anyja. - De ennek ekkora jelentőséget nem tulajdonítok, sokkal inkább érezteti ez az elszólás velem azt, hogy még tényleg nem vagyok kész mentálisan arra, hogy befogadjam őt az életembe. - És talán ennél nagyobb önvallomást ma még nem tettem.

Lenyűgözve bólintok arra, hogy milyen rendszeres és kemény edzéssel látja el a testét, ahogy elnézem az izmait is, de ezúttal inkább a gyomrára és a májára gondolok. Az a baj, hogy nem ismerem a határait még, nem tudom megítélni, hogy csak a pia beszél belőle és két perc múlva mentőt kell hozzá hívni, vagy tényleg teljesen jó állapotban van. De én ugyan nem fogok ebből előre problémát csinálni, szóval engedek a kábultságomnak és inkább lazítok.
Eddig pont az a tapasztalatom, hogy addig kell nőről tetováltatnom, amíg meg nem ismerem igazán, mert utána már nem fogok akarni. Na hát én még addig sem jutottam el, hogy érdemben női nevet írjak magamra, Domival kapcsolatban van már egy-két látványtervem, egy idézet, de még csiszolok rajta kicsit szabadidőmben.
Jó érzés röhögni minden faszságon és elvakítani az érzékszerveimet, megbolondítani az agyamat és nem hagyni, hogy a baromságok nyomást helyezzenek a vállamra. Tart ez egy darabig, merthogy nagyon hamar tovább főzzük a beszélgetést és kilyukadunk oda, ami mondhatni elkerülhetetlen volt a nap, vagy a következő találkozás folyamán. Valószínűnek tartom, hogy mindkettőnkben ott motoszkált végig az a bizonyos börtönös sztori, én azon törtem a fejemet, hogy miként mondjam el neki, ő pedig talán azon, miként hozza fel. Nos hát itt vagyunk, szemtől szemben az igazsággal és én elmondom neki, mert ez a kapcsolat úgysem lehet szorosabb a jelenleginél, ha nem tudja meg az igazat. Egyetlen egy gondom van ezzel: az információ néha veszélyes.
Látom Tinin, hogy lefagy, érthető, mert tök normális reakció a részéről, elég epic lenne, ha csak legyintene erre, aztán röhögnénk tovább. Várom, hogy megeméssze, nem basztatom feleslegesen, noha a szívverésem fokozatosan gyorsul eközben.
Kerek szemekkel nézem őt és látom, hogy sápad el ahogy a szavak vésővel marnak elméjébe. Jön a „most mi a faszt csináljak?” kérdések sorozata a fejemben, de végül én csak bámulom őt, Tini viszont lép.
- Öhmm, oké - nézek zavarodottan az erkély felé, aminek ajtaját nem torlaszolja el semmi most épp, majd újra Tini arcát keresem és próbálom megítélni, hogy mi van, hívjam a mentőt vagy ne. Vágom, hogy felkavarta a valóság, emiatt mondjuk bűntudatom nincsen, hiszen végig ordított róla, hogy meg akarja érteni, mi van velem, viszont azért már bűntudatom lenne, ha ilyen ittasam a felkavarodott állapota következtében leszédülni az erkélyről.
A srácok mondjuk egyből, már-már csettintésre szimatolják ki, hogy valami megváltozott és néznek felénk kérdésekkel teli tekintetükkel. Gondolom az első gondolatuk, hogy megint paraszt voltam és megbántottam Tinit, tekinthetjük így is az esetet, de nem, ezúttal szerintem nem a parasztságom eredményezte azt, hogy Tini friss levegőért megy, mint kiderül Grace-szel együtt.
Grace kintléte megnyugtat oly módon, hogy ha tényleg rosszul lenne Tini, akkor szólna nekünk, úgyhogy én azon kattogok, hogy hagyjam egy kicsit magára, vagy épp, hogy az lenne a jobb, ha kimennék utána. Persze Chris és Sáinz már a pofámban vannak.
- Mi a fasz? - kérdezi Sáinz.
- Elmondtam neki, hogy börtönben voltunk - húzom elő a cigimet a zsebemből.
- Hülye vagy, honnan tudod, hogy bízhatunk benne? - pislog Chris.
- Nem fog beköpni, higgadj már le. Amúgy meg nem azt mondtam el neki, hogy kit herélti ki tegnap, hanem csak azt, hogy börtönben voltunk és ennek oka van.
- Csak azért, mert a tesód? - kér számon Sáinz és lehuppan mellém a kanapéra, ahol eddig Tini ült. Elgondolkozok a válaszon, de be kell látnom, hogy egyszerűbb a valóság, mint gondolnám.
- Jah - vallom be. Elmondtam neki, mert a tesóm. Ennyi. Mondhatnék szentbeszédet, de az nem lenne valós, tekintve, hogy alig ismerem még őt. Még csak azt sem mondhatom, hogy úgy igazán megbízhatnék benne. De a tesóm. Féltesóm. Pont.
Sáinzék látszólag teljesen meg vannak lőve a válaszomtól, keresik a támadási felületet, de végül feladják, hiszen nem nagyon tudok itt körünkben olyan személyt, akiknek a családi kötelékek mérhetetlenül fontosan és kvázi megkérdőjelezhetetlenek. Látom, hogy nyertem, ennek örömére felállok, otthagyom őket a szobába, hagy emésszék azt, hogy Tini előtt eddig voltak szüzek, én pedig kinyitom az erkélyajtót.
- Minden oké?  Jól vagy? - kérdezem aggódó tekintettem Tinitől, majd miután végigmérem a sápadtságát, Gracre nézek, hogy legyen már olyan kedves és hagyjon minket kettesben. A lány egyből leszűri a helyzet kínosságát, úgyhogy a részegsége ellenére is bemegy a srácokhoz természetesen sértettség nélkül.
- Még mindig tartom magam ahhoz, hogy bármikor hazaviszlek, amikor szeretnéd. Ha nem akarsz tovább velünk lenni… - tárom szét karjaimat a mondatom befejezése helyett, miközben rákönyökölök a korlátra és próbálok úgy fordulni, hogy lássam a szemeit, hátha valamit ki tudok belőlük olvasni.

Általában az van, hogy nem igazán akarom elmondani másoknak, bandán kívüli személyeknek, hogy tulajdonképpen mivel foglalkozom és milyen életet élek, mert úgysem kezelnék jól, meg amúgy az információ teher is tud lenni, ha nem megfelelően kezelik. Gyakran teljesen felesleges leterhelnem vele másokat, úgyhogy nem félek a hazugságoktól, vagy féligazságoktól, pláne nem úgy, hogy a valóságra én magam sem vagyok büszke. Viszont most Tini esetében én magam is késztetést érzek arra, hogy elmondjam neki az igazat. Eddig egész idő alatt tanakodtam, hogy ezt az érzésemet miként fojthatnám el, de végül kikívánkozott belőlem, nyilván részben az ő forszírozására. Nem bántom, hogy megtörtént, viszont továbbra is ott van bennem a gondolat, hogy lehet ez elhamarkodott lépés volt tőlem, már amennyiben egyáltalán megérte megtudnia. De már mindegy.
Míg Tini kimegy levegőzni, a srácok körém gyűlnek. Legyen itt bárki holt részeg, ha valami furcsát tapasztalnak, csettintésre rázódik össze a bagázs. Ez jó, de most legszívesebben kihagynám a magyarázkodást. Senki sem tartja jó ötletnek, hogy itt egy random lány és máris tud rólunk elég sok mindent, ezt önmagában én sem díjaznám, de egyszerűen nem tudom semmissé tenni azt, hogy a húgomról van szó. Amennyire bosszús vagyok anya miatt, Tinihez valamiért elkezdtem ragaszkodni. Nehéz ezt bevallanom magamnak is, de így van. Még azt sem tudom megfogalmazni, hogy ez mi miatt lehet így, benne van a pakliban, hogy a neve is olyasfajta érzelmeket ébresztett bennem, ami előhívta belőlem a törlesztés vágyát. Azt, hogy tartozom egy lánynak, nem ennek a Tininek, hanem egy másiknak, de ez tudat alatt teljesen mindegy. És talán igenis vágyok egy családra, ami nem az arab véremből fakad és így Tinit oly mértékben akarom bevonni az életembe, ami még saját magamnak is ijesztő. Viszont egy valami kétségtelen: jó érzéssel tölt el, hogy tudja az igazat, még ha oly keveset is, de tudja. Ha ezzel többet nem találkozunk, megértem.
Nem fogom hagyni, hogy Grace vigasztalja meg Tinit helyettem, úgyhogy én is felállok, hogy kimenjek a lányok után. Semmi bajom Grace-szel, sőt, hálás vagyok, amiért lelki támaszt nyújt neki, csak nem úgy érzem, hogy jobb lenne, ha ezt én beszélném meg Tinivel. Ezt ő is így gondolja, ahogy látom, úgyhogy hamar megtörténik a szerepcsere. Persze talán Grace jobban bánna a szavakkal.
- Megrázott a hír téged és ez teljesen rendben is van, megértem, mert nem egy könnyű téma. De köszönöm, ha maradsz. - Ezen a ponton értem már, hogy nem fél tőlünk, ami jó érzéssel tölt el. Aztán a korlátra könyökölve hallgatom szavait, az érzéseit és egyszerűen szűnni nem akaró rendszerességgel futnak végig az idegek rajtam. Bizsergek, mert egyszerre simogatóan jól esnek a szavai, az, hogy megkedvelt és testvéreként tekint rám, közben pedig irtó nagy szomorúság van bennem, amiért el kellett keserítenem. Pont, mint anyát. Ha tehetném, új ember lennék. De nem tehetem. Mondanék erre valamit, de összeszorul a gyomrom. Legszívesebben bezárkóznék egy szobába és lekuporodva a fal tövében dohányba fojtanám bánatomat. Nehéz megtennem, de összeszedem magam és Tini szemeibe nézek, ahonnan viszont pont azt olvasom ki, hogy inkább ne szakítsam félbe. Így hát hallgatok és közben hálás vagyok, mert kimond mindent és így nekem van időm megismerni őt, valamint összeszednem magam is. Annyira különbözünk, hogy az hihetetlen és mégis mennyire jól működünk együtt.
Egyszerűen lenyűgöz ez a lány, az, hogy mondja és mondja az érzéseit és én szívom őket magamba, mert minden szavára úgy figyelek, mintha kincset érne. És közben hallom, hogy nem baromságokat beszél, mint anno sok csaj, akik kiborulva zúdították rám a sérelmeiket. Nem tudom a mostani érzéseket mihez hasonlítani, egyszerűen páratlanok. Egyetértek vele, valahol mégis pofán vág, hogy majd az információk tudatában eldönti, akarja-e, hogy az életük része legyek. Nem értem, miért fáj ez ennyire, hisz én is így akartam, azt mondtam neki, hogy nem haragszom, ha kitagadnak és most mégis gyomorszájon vág, ahogy ebbe belegondolok. De egyetértek és végső soron kénytelen vagyok kezébe adni az életem ezen „normális” részét. Nem baszhatom el a családját, csak mert biológiailag én is kaptam anyám génjeiből.
A hideg zuhany hatását még mindig érzem, ázottan, szinte dideregve nézem magunk alatt az utcafrontot azon tanakodva, vajon milyen információkat lenne érdemes tudatnom vele. Nyilván a minden erre nem kielégítő válasz, de végül csak sóhajtok és hajamba túrok.
- Nem vagyok rossz ember, Tini, annak ellenére, hogy rossz dolgokat teszek. És ez nem mentség, tudom, mindössze talán magyarázat arra a kettősségre, hogy miért kedvelhettél meg, miközben az információid egy teljesen más ember képét festik le. - Halkan beszélek, mert nem akarom, hogy a többi lakó is meghallja.
- Az igaz, hogy minél többet tudsz meg rólam, rólunk, annál nehezebb lesz. És előre szólok, ha csak a száraz tényeket mondom el, olyasvalakinek fogok tűnni, akitől nem csak menekülni akarnál, hanem egyenesen halálbüntetésre ítélnéd. De elmondom a történetemet, az én személyes történetemet, aztán abból eldöntheted, hogy elzárkózol a családoddal előlem, vagy nem. Tiszteletben fogom tartani. - Maximum fájni fog, mint fokol, de hát ez nem szeretetszolgálat, meg egyébként is megérdemlem, hogy szenvedjek, ha a már említett száraz tényeket nézzük. Minden porcikám utálja azt, hogy vallanom kell magamról, de közben meg mégis ezt akarom tenni, úgyhogy benyálazom ajkaimat.
- Igazság szerint fogalmam sem volt, hogy mire vállalkoztam. Nem volt normális végzettségem, se munkám, eléggé lézengtem a gimi után, úgyhogy mikor kezet nyújtottak felém sok pénzzel, jó ötletnek tűnt ez a meló. Hozzád hasonlóan én is küzdő szellemű voltam, úgy voltam vele, hogy bár furcsállottam, hogy embert kell ölnöm, de végsősoron nem ártatlanokat öltem és ez kezdetben elég vígasz volt. Végül is látszólag sáros embereket büntetni nem vétkezés. Fel sem fogtam igazán, miket tettem, csak örültem, hogy dől a pénz a zsebembe és végre volt nekem is saját keresetem, amiből azt vehettem, amit akartam. Szabadnak éreztem magam általa és közben vakon hagytam, hogy bilincset tegyenek a kezemre. De elfogadtam, hogy drogot árulok, majd csempészek, mert ha nem én, akkor majd más teszi meg ugyanannyi pénzért. Nem tudom, hogy fogalmazhatnám ezt a kötődést meg… borzasztó dolgokat csináltam és csinálok manapság is, de lett egy közösség, amihez tartozhatok és lett egy családom, akik védelmeznek, akikkel lóghatok. Napi szinten többször érzem azt, hogy bármikor meghalhatok, de közben mégis megéri ez a kockázat, mert ezáltal nem vagyok elveszett. Legalábbis sokáig így gondolkoztam és bevallom, még ma is vannak ilyen érzéseim amellett, hogy legszívesebben újrakezdeném az életemet, de ez ebben a műfejban lehetetlen. - Nem vagyok áldozat, mert önként vállaltam mindent, de közben mégis belekerültem egy olyan spirálba, amiből nem lehet már kilépni. Ezúttal viszont már ránézek Tinire.
- Pár éve volt egy nagyobb összeröffenés a másik nagyobb helyi bandával. Nem tudom, hallottál-e a parkolóházas lövöldözésről Manhattanban, akkoriban eléggé híre ment. Szerencsére mi megúsztuk, de a rendőrségnek ez elég volt, hogy elővegyenek minket. Aztán a jó ügyvédek miatt nem kellett sokáig ülnünk. - Csak, hogy kerek legyen a sztori neki is. Próbálom leolvasni arcáról az érzékeket, biztos tele van velük, de nem is siettetem semmivel. Az én hangom is lassú, halk, de utólag visszagondolva könnyebben ment a sztorimesélés, mint gondoltam. Tini kihozza ezt belőlem.

Nem érzek vele együtt, mivel én sosem voltam az a tudásszomjas ember, aki nem addig hajtotta magát, míg tökéletesen meg nem értett valamit. Nekem, ha azt mondták, hogy vannak dolgok, amit nem tudhatok, jó, ha nem tudom és ne foglalkozzak vele, akkor örültem neki, hogy legalább valami nem az én problémám és nem kell vele bajlódnom. Ettől függetlenül volt, hogy elgondoltam a dolgok összefüggésein és akkor gyakran magamtól is rájöttem, hogy mik állnak a dolgok mögött, de akkor sem hajtottam magam, hogy a tudásomat mások ismeretére adjam. Csendben voltam és valószínűleg pont ezért vagyok még életben. Tininek persze semmi oka nincs arra, hogy ilyen legyen és örülök, hogy ebben különbözünk, tényleg szívből örülök neki! A gond csak az, hogy amit tudni szeretne, azt én megosztom vele, de neki fájni fog. Ha pedig beszél is róla másoknak, akkor bajba is keverheti magát, de van annyira értelmes lány, hogy ne vágja maga alatt a fát, úgyhogy nem aggódom az ő esetében emiatt.
A helyzet viszont az, hogy az érzései nagyon is fontosak lettek nekem. Kialakult iránta a törődésem, így az ő szavai bennem is érzéseket generálnak. Azt nem mondanám, hogy meg akarok felelni neki, mert pontosan tudom, hogy ez a hajó elúszott, meg amúgy is olyan életet élek, hogy én már ne akarjak ilyen álmokat kergetni a nagybátyám kivételével, de szeretném, ha az életem része maradna. Ez viszont már teljes mértékben az ő döntése.
Jól esik, hogy még nem tart rossz embernek azok alapját, amit már megtudott rólam és csak bízni tudok abban, hogy ez így is marad, bár rendszerint ügyesen elbaszom ezeket a dolgokat, úgyhogy sok reményem hosszútávon nincs. De próbálkozom. Az egészben a legrosszabb az, hogy én sem tudom, hogy tekintsek magamra, jó vagy rossz emberként. Ha a cselekedeteimet nézem, nyilvánvaló a válasz, azonban, ha a lelkemet vetítem ki úgy már elbizonytalanodok. Nem őrültem meg, még nem, vagy már nem. Vannak bűnök, amikkel máig nem tudok leszámolni magamban, ilyen például Tini, a másik Tini meggyilkolása is. Vannak érzéseim, én is tudok szeretni, tudok szerelmes lenni és boldogságot akarok ébreszteni másokban. De közben meg meglapul bennem egy nagy adag gyűlölet is, ami a félelemmel társítva borzalmas dolgokra késztett ebben a teher alatti világban, amiben én minden másodpercben élek.
Egyben próbálom neki elmondani a helyzetemet, mert attól tartok, hogy ha darabokban adagolnám neki, akkor más értelmet nyernének a mondatrészek. Így viszont egyben sok, látom rajta, nekem is az lenne. Őt nézem és olyan, mintha tudnám mit érez, pedig marhára nem ismerem még őt. Mintha marcangolná magát, keresné a megfejtést, vagy egy stabil pontot, amibe belekapaszkodtak és meg tud általa állapodni a benne kavargó érzelemrengeteg.
- Nem számít, mit kellene érezned, csak az számít, hogy mit érzel - szólalok meg még utoljára valami béna bölcsességgel, de végül is, csak azt akarom kinyögni ezzel, hogy leszarom a normákat. Ha tud szeretni így is, akkor szeressen, ha a szemembe nem tud már nézni, akkor ne eméssze a köztünk lévő vérkapcsolat. Az a baj, hogy itt a tényeknek semmi értelme már. Őt úgysem fogom bántani, teljesen mindegy, hogy mit teszek más emberrel. Gyilkos vagyok, de nem az ő gyilkosa, bűnt követek el, de másokat szeretni tudok. Ezt a kettőséget persze neki kell mérlegre tenni, én pedig megvárom, hogy melyik irányba lendül ki.
A némasága szinte fagyként tépi a bőrömet ott mellette az erkélyen. Érzem, hogy hevesen ver a szívem, várok, hogy mondjon vagy tegyen valamit, mert tudom, ez csak a vihar előtt csend és ennek a beszélgetésnek nem itt és nem most van vége. Úgyhogy várok feszülten. Pont mit a srácok odabent. Pontosan tudják, mi zajlik idekint még ha nem is szűrődnek be a hangok.
Aztán gyomorszájon rúg a semmiből, átvitt értelemben, de attól még nagyon éles és hirtelen fájdalom tarolja le a testemet, szinte hullámként terjed szét ujjbegyeimig. Pillanatra elfog a hányinger – mintha tényleg gyomorszájon rúgtak volna - , de a szédülés nem kerít annyira hatalmába, hogy ne vegyek egy mély levegőt.
- Rendben - szinte suttogom, mert nem jön ki több hang belőlem. Ritkán éreztem ekkora mentális fájdalmat, ami nem adrenalindús helyzetben ért el. Üresnek érzem magam már a gondolattól is, hogy elvesztettem őt. Őt is. Zombiként, üveges tekintettel kész vagyok arra, hogy elinduljunk a bejárat felé, elvégre tiszteletben tartom a döntését, ahogy az ígértem is neki már a találkozásunk pillanatától kezdve, vállamat érintő kezétől azonban nem mozdulok. Nem mozdulok, míg ő nem teszi.
Aztán újra szól és mozdul is, változik a pozíciónk, ami ideiglenesen megszünteti bennem a csalódottság okozta bódultságot. Kiélezettek már az érzékszerveim.
- Most akkor mi? - kérdezem már elveszítve a fonalat, de ahogy nézem őt, nem jutok előbbre ilyen téren. A lány jóformán egy őrült ábrázatát kelti itt előttem és ez jelen pillanatban egyenesen ijesztő. Alig ismerek rá.
Teljesen elveszítem a fonalat, figyelem ahogy fel-alá járkál míg én ott vagyok egyhelyben. Egy pillantást teszek befelé, találkozik a tekintetem Sáinzzal, aki kéttárja karjait azt a kérdés formálva szájával, hogy most mi a fasz van, de nem reagálok rá. A következő másodpercekben tekintetem a környezetünkre vetül, lecsekkolom, hogy vannak-e más kint valamelyik erkélyen, de nem látok mozgást. A függönyök sem mozgolódnak.
- Tini, szerintem, ha ez segít… - szólalok meg, miközben közelebb lépek felé és megragadom a karját. Valahogy támogatni akarok kavargó gondolataiban, de már nem tudom kinyögni, hogy adjon magának időt, hogy megeméssze mindezt, ugyanis közbeszól, majd karjaival akkorát taszít rajtam, hogy három-négy lépést kell tennem hátra, mire újra kiegyensúlyozom magam.
Pár másodperc erejéig ledöbbenek annyira, hogy se mozgás, se szó nem érkezik tőlem, ellenben bent a srácok jobba felegyenesednek, hogy többet lássanak belőlük. De nem lépnek semmit, tudják, hogy ez az én dolgom, nem az övék. Nem tudtam, hogy azon a bizonyos mondatomon ragadt le Tini.
- Nem. Én azokat büntetem, akik biztos, hogy sárosak, nem csak látszólag azok. - Ez a rövid válasz, de önmagában ez még nem ad valódi értelmezést az egésznek. Teszek felé néhány határozott mozdulatot, mert szeretném, ha újra egymás szemeibe nézhetnénk normális távolságról. Remélem azért ez nem rémíti meg. - De ez így csak filozófiai baromság. Nem vagyok filozófus, nem hiszek egyetemes gondolatokban vagy elvekben. Itt élethelyzetekről van szó. Vannak, akik ki akarnak végezni és bántják a szeretteimet. Ahogy már meg is tennék nem egyszer. Nem tudod, mekkora gyűlöletet keltenek ezek az emlékek bennem irántuk és igen, meg akarom őket büntetni. Meg akarok szabadulni tőlük, mert veszélyt jelentenek ránk és a környezetemre. De ez két csoport konfliktusa, nem elvi szinten az emberiség problémája. - Úgyhogy ebből nem alkothat statisztikát. Attól még, hogy egy bizonyos bandával szemben így cselekszem, más „látszólag” sáros embereket lehet, hogy magasról leszarok. Van egy adott szituáció, mi pedig emberek vagyunk, tele érzésekkel.
- Engem úgy neveltek, hogy cselekedjek, ha kést szorítanak a barátnőm nyakához és nem tudok sudokuzni, amíg megjön a rendőrség, mert addigra megölik. Márpedig megölik. Ez nem a netflix, nincs időhúzás, meg drámai lassítás. - Ez pedig a válasz arra, hogy miért kell cselekednem. A példa egyébként megtörtént eset. Nem tudom ennél jobban szemléltetni vele, hogy mi az én gondolkodásmódom. Viszont kezdünk túl hangosak lenni, ilyen gondolatokat pedig veszélyes egy erkélyen megosztanunk egymással, egyelőre azonban figyelem a reakcióját.

Első ránézésre biztosan azt gondolják rólam, hogy egy öntelt pöcs vagyok, aki nem tűzi el, hogy csak úgy lekezeljék, megüssék, bántsák, szidják. Pedig sokkal több pofont kaptam már az életem során, fizikai és átvitt értelemben is ahhoz, hogy ezek különösen megrengessenek. A figyelmeztető értékük azonban elengedhetetlen és gyakran érzem azt, hogy egy pofon, vagy srácoktól egy szép péppé veres nagyon sok mindent meg tud oldani. Olykor biztos, ha elfogynak a szavak, de bennünk felgyülemlenek az érzések, mint ahogy most Tiniben is. Meglep, nem tagadom, mégis inkább örülök, hogy beszél hozzám még ha ezt ilyen formában is teszi, mivel basszus el kell ismernem, fontos lett számomra, ráadásul olyan módon, mint még ezelőtt senki. Nem is könnyű ezt az érzést magamban helyre tennem, de szerintem ebben kölcsönösen osztozunk.
Túl régóta élek ilyen környezetben ahhoz, hogy a jó és a rossz egyvelegén gondolkozzak, vagy épp mérlegeljem a tetteimet. Időnként előfordul, mint a másik Tini esetében is, amikor fizikailag is belebetegedtem a saját saramba és ott fejben rendesen szétestem utána. Ha viszont a mexikóiakról van szó, sajnos már nem érzek magamban felülvizsgálatot, pont azért, mert tudom, hogy ő is mindenre képesek lennének csak hogy fölénk kerekedjenek.  
Értem, milyen érzésekkel harcol és kicsit az az érzésem, hogy túlságosan objektíven akar rám nézni, vagy mérlegelni, hogy helyes-e velem lennie vagy sem. Nyilván nem egy perc alatt tud magában dűlőre jutni ezzel kapcsolatban, úgyhogy nem akarok elkezdeni neki most okosságokat mondani, nem is tudnék, nem utálom a filozófiát és én amúgy sem így működöm.
- Ha elítélsz, ha nem, nem fogsz tudni bíráskodni felettem. Ha bűnösnek gondolsz, akkor is szabadlábon vagyok, ha pedig kvázi ártatlannak, akkor is lehet, hogy holnap megölnek. Tudom, hogy nem könnyű, meg nem kell rám hallgatnod, de szerintem az a fontos, hogy te mit szeretnél és te mit érzel velem kapcsolatban, mint testvér. Remélem tudod, hogy sosem bántanálak, vagy nem hagynám, hogy bajotok legyen miattam. - Viselkedjek bárki mással bárhogy, Tini nem azt az énemet kapja meg belőlem. Nem tudom, hogy ez segít-e neki a gondolkodásban, de egy választ megért.
Aztán megértem én is, hogy mi az, ami igazán megrémiszti őt és bassza meg, de egyet tudok érezni vele. A kaotikus helyzetek szörnyeket alkotnak még az angyalokból is, ami egyenesen szörnyű. Pedig ilyen az ember. Minél jobban szeret valakit, annál messzebb képes elmenni azért, hogy megvédje.
- És ezzel így van az emberiség nagy része… - ezt már csak együttérzően dörmögöm hallkan. Kicsit nekem is más fényben tünteti fel az embereket. Ott van például Tod. Az életemet is rábíznám, mert tudom, hogy megmentene, holott tudom, hogy ha én fenyegetném az ő családját, akkor ő is ugyanolyan könnyen gyilkolna le, mint bármely ellenségem. Én ezt valamennyire elfogadtam, tudom, hogy mindenki, aki engem körülvesz az nem egy betonbiztos jellem, hanem egy folyton változó maszlag.
Összességében úgy gondolom, hogy Tini egy okos lány. Irtó módon félek, hogy sosem fogjuk már látni egymást és én nem fogom ráerőltetni magam a jövőben, de most jó ötletnek gondolom, ha hazamegy. Már amúgysem érezné jól magát itt, persze én sem, de max leiszom magam újra az éjszaka maradandó részében.
- Nézd, Tini, megértem - tárom szét a karjaimat amolyan „mit tehetnék” mozdulattal, azonban ebből a mozdulatból magam sem tudom hogyan, de egy ölelés bontakozik ki. A szívem olvad le a helyéről, a talpam is bizsereg az bennem kavargó kellemes érzésektől ahogy mindkét karomat átfonom hátán. Ez most új. Így még sosem öleltem át egy lányt. Tini hevesen dobogó szívverését átveszem és kissé szorosabbra és hosszabbra veszem az ölelést, mint előre feltételeztük volna. Megőrjít a tudat, hogy ez lehet az utolsó találkozásunk, egy nagy nyeléssel próbálom letuszkolni torkomon a szomorúságot. Ritkán vagyok szomorú. Főként haragot, dühöt, csalódottságat érzek, de szomorú nem gyakran voltam ennyire tisztán.
- Remélem találkozunk még, de csak akkor, ha tényleg ezt szeretnéd - szinte suttogom már. Nem bírok érzésekről normálisan beszélni, ilyen értelemben analfabéta vagyok, de arcom sok mindent elárul ezúttal. Próbálom úgy felfogni, hogy ha nem is látjuk többet egymást, akkor legalább nem sodrom veszélybe őket és ez mindkettőnknek jó, mondjuk jelenleg ez elég gyenge vigasztalás.
- Kezdetektől fogva megígértem, de ha nem tettem volna sem történhetne másképp - Hazaviszem, ez sosem volt kérdés, szerintem benne sem, csak most a szándékát akarja ezzel véglegesíteni. Szóval… meg kellene mozdulni.
Az ölelésből kiszakadva megcsapja mellkasomat a hűvösebb levegő, ami részben enyhíti az erős érzéseimet és segít, hogy összeszedjem magam. Míg Tini elköszön a srácoktól - akik persze kérdés nélkül búcsúznak tőle, hisz lényegében tudják, mi történt, a részleteket meg úgyis kiverik belőlem, ha visszajöttem -, addig én veszem a táskám meg a fontosabb gönceimet. Így azért már más hangulatban megyünk le a lépcsőház rideg lépcsőin. Nem nagyon beszélünk, én sem tudok már mit mondani, úgyhogy a figyelmemet próbálom teljesen az utcára és annak rám potenciális veszélyforrásaira helyezni. Időnként viszont nem tudok ellenállni a késztetésnek és Tinire pillantok, hogy érzelmeket rejtő arcának vonásait fedezzem fel az éjszakai lámpafények mozgásában.
Gyűlölöm az életemet. Gyűlölöm ezt az életet.