Hosszú hét volt a mostani. Főleg lelkileg. Az EPA-nál, ahol főállásban dolgozok, pedig most még bejött egy csomó elbírálásra váró kérelem is, amit ki kell vizsgálni, engedélyezni, vagy hiánypótoltatni, vagy teljesen elutasítani, ami nem csak rengeteg papírmunka, hanem helyszíni ellenőrzéssel is együtt jár, így még fizikailag is kimerítő. A városban történő vezetés pedig külön idegőrlő, mert gyakran egy métert sem halad a kocsisor. A kávézó, ahol kisegítőként vagyok felszolgáló, pedig még jobban leszívja a még megmaradt energiámat, amit nem ártana kicsit tartogatni a lövészetre, az edzésekre és táncra is. A lelki dolog pedig… Nos, bár csak néhány hónapja vagyok a városban, mégis azok, akik vigyáznak rám, úgy hullanak mellőlem, mint a legyek. Néha kezdem azt hinni, hogy az én hibám, de sosem mondják ki ezt, így nem tudok változtatni a dolgon.
Ma délutánra besokaltam, az EPA után örültem, hogy ma nem hívtak be a kávézóba. Edzeni magamnak edzek, nincs konkrét tervem vagy edzőm, így nem is várnak sehol. Szabad délutánt vettem ki, hogy át tudjam gondolni a dolgokat, így kimentem kicsit a Central Parkba, miután végeztem az EPA-nál. Most nem volt kedvem egyelőre átvergődni a fél városon metróval, hogy hazajussak a Queens észak-nyugati részén lévő bérlakásomba. Egészen jó környék Queenshez képest, de a tömegnyomor, ami ilyenkor a tömegközlekedésen van, most nem nekem való.
Nagyon kellemes az idő, így egy padon üldögélve elmélkedek, és veszem számba azokat, akik eddig vigyáztak rám, majd eltűntek az életemből. Ryan, aki katona, és PTSD miatt átmenetileg eltávon volt, amíg meg nem gyógyult, de létszámhiány miatt hamarabb visszahívták, hogy külföldön, egyelőre csak képezze az újoncokat. Ez talán nem az én hibám volt. Majd ott volt Ryder, akivel nagyon nem egyeztünk, mert szinte teljesen lekorlátozta a mozgásteremet, ami egy idő után egyfajta menekülési kényszert váltott ki belőlem. Tudom magamtól is, hogy veszélyben vagyok, de az a fajta őrzés, ahol mindig a sarkamban vannak, mindenhová visznek, kizárólag a meghatározott helyen edzhetek a meghatározott időben, csak online órákat adhatok annak a pár diáknak, akit spanyolra oktatok, klausztrofóbiássá tett. Egyébként is pánikrohamaim vannak, amit a bezártság is előhoz, most is kezdett kijönni rajtam. Ez a fajta felügyelet pedig csak megerősítette bennem azt a félelmet is, ami egyébként is körbe leng állandóan, így az egyébként is problémás alvásom még jobban rémálmokba fulladt, amitől még kevesebbet aludtam. Ezért muszáj volt megszakítani a kapsolatot. Majd most ott volt Darren. Nagyon jól kijöttünk, megértettük egymást, szinte egy nyelvet beszéltünk, de hirtelen, szinte egyik pillanatról a másikra áthelyezték a rendőrségen belül, így már nem tudott vállalni. Vagy legalább is nekem ezt mondta, hogy áthelyezték, de ez után a sok csalódás után néha átfut az agyamon, hogy lehet, ő kérte, hogy helyezzék át, csak engem akart kímélni az igazság elhallgatásával.
Érzelmileg ez nagyon megvisel, és nem csak önmagában, hogy veszélyben vagyok, hanem, hogy állandóan elhagy az, akire az életemet bízom. Kimerítő. Legalább is számomra. Persze vannak olyanok, akik élvezik, ha veszélyben vannak, de én nem tartozom ezek közé az emberek közé. Én szeretnék végre biztonságban lenni. Vagy legalább azt, hogy számíthassak valakinek Tíoékon kívül. Vajon tényleg velem van a baj, hogy más nem tart ki mellettem. Lényegében az egész életemet ez a folytonos elhagyás jellemezte. A biológiai apám sosem foglalkozott velem vagy Anyuval. Most nemrég kiderült, hogy nem is érdekli a létezésem, mindössze annyira, hogy tartsam magam távol tőle, hogy nehogy botrányba fulladjon a jövendőbeli karrierje. A születésem miatt Anyu családja vele együtt kitagadott minket. A férfi, akit az apámnak tekintek, szintén így járt a saját családjával miattam. Majd őket is elvették tőlem egy betöréses rablás alkalmával öt éves koromban. Az árvaházban senki sem fogadott be csak az a család, akik kemény bűnözők voltak, és mellettük a poklot jártam meg, bár akkor már tizenhat éves voltam. Tío volt az egyetlen, aki befogadott, bár először ő is parancs miatt, de utána szerencsére jól alakult köztünk a viszony. És most úgy érzem, hogy megint minden kezd elindulni előröl.
Persze azért figyelni is próbálok a környezetemre, és, mintha egy nagyon ismerős arcot látnék felém közeledni. Persze még jócskán messzebb van attól, hogy teljesen biztos legyek a dolgomban, de nekem ismerősnek tűnnek a vonásai. Michaelre emlékeztet, így kicsit hunyorogva próbálok jobban fókuszálni a férfire.

Most úgy érzem, hogy százfelé cikázik az agyam, és hiába próbálom kordában tartani, nem megy. Bár sorba veszem a veszteségeimet, azért közben egyéb gondok is bevillannak, és így némelyik szinte azonnal szerte is foszlik. Talán az egyetlen, ami mindegyik után ott marad, a lehangoltság. Szinte maga alá is temet. Persze ilyenkor mindig bekapcsol a túlélési ösztönöm is, ahogy eszembe jut hogyan is kerültem ilyen helyzetbe, és erősen igyekszek a környezetem teljes egészére odafigyelni. Nem tudom, hogy paranoiás vagyok, de azt tudom, hogy, ha nem is feltétlen szó szerint üldöznek, olyan akar megtalálni, akit én soha többé nem akarok látni, sem közelről, sem távolról. Hallani is csak kényszerből akarok róla, és bízok benne, hogy az lesz a hír még jó hosszú ideig, hogy még börtönben van, és minden üzenetét, beszélgetését teljesen nyomon követik. Viszont mégis tisztában vagyok azzal, hogy ez sokáig nem maradhat így, mert nincs teljes biztonság, és mindig van emberi hiba, mindig van váratlan. Én már túl sok holttestet láttam, pontosabban, túl fiatalon láttam a szüleimét, és egy életre elég sokkot okozott, és nem is akarok többet látni. Legalább is normál esetben, mert a mostohabátyámét nem feltétlen hagynám ki, csak, hogy biztos legyek benne, hogy igaz a hír. De ezeket a gondolatokat igyekszek most kiverni a fejemből, mert egyre rosszabbul érzem magam lelkileg.
Ebből a lassan letargiába forduló gondolatmenetből egy ismerős arc feltűnése rángat ki. Szinte nem is akarok hinni a szememnek. Michael O’Connor. Tío egyik volt katonatársának a fia. Évek óta nem is láttam, és sosem gondoltam volna, hogy pont itt, New Yorkban futunk össze. Ahogy megláttam, hogy mosolyogva közeledik felém, az én arcomra is mosoly költözött. Bár akkor, amikor először találkozunk, minden embert igyekeztem kerülni, és lehetőséget adni arra mindenkinek, hogy ők akarjanak távol maradni tőlem, ez a viselkedés leginkább az iskolában volt jellemző rám, vagy az utcán. Michael-éknél egészen normális voltam, bár talán az indokoltnál zárkózottabb, de ki akar olyan múlttal nyitott lenni, mint az enyém? Ki akar arról beszélni, hogy bírósági tárgyalásra jár, mert a mostohacsaládját igyekeznek egy nagyon elhúzódó perben lecsukatni, akit annyi rendfenntartó egység üldöz, hogy szinte az egész ABC kijönne a megnevezéseikből, és ezek még csak az USA-ban tevékenykedők? Szerintem senki.
- Üdvözlöm! - mosolygok szélesen, ahogy visszaköszönök, és fel is állok a padról, amin eddig ültem. Majd meg is ölelem, ha engedi, és két puszit is kap. - Nem ülsz le? Persze csak, ha nem sietsz sehová - ajánlom neki a helyet. Ha pedig elfogadja, akkor én is visszaülök, most már úgy, hogy kicsit felé forduljak, hogy kényelmesebben tudjunk beszélgetni.
- Néha úgy érzem, hogy a világ kicsit, de most tekinthetnénk erre úgy, mint „jó helyen a jó időben” dologra? - kérdezem kedvesen. Annyira jó látni, mert teljesen normálisan állt hozzám, hogy mindig olyannak éreztem magam mellette, aki átlagos, és nem olyannak, amilyennek valójában éreztem magam. Egy szerencsétlen senkinek, akinek se múltja, se jövője, mert nincsennek gyökerei.
- Hogy vagy? Mi járatban erre? Szolgálatban vagy még? - kezdek szinte azonnal felőle érdeklődni kedvesen mosolyogva. Érdekel, hogy hogyan alakult eddig az élete. Fájó pontokra nem akarok rákérdezni, de azokat is meghallgatom, ha mesélni szeretne. Viszont nem akarom lelombozni sem, ha mesélni akar, így rá bízom, hogy mit oszt meg velem. Egy katonával kicsit mindig nehézkesnek érzem az ilyen kérdezgetést, mert félő, hogy olyan dologra kérdezek rá, amire nem felelhet, mert szolgálati titok, vagy fájó pont. Például teljesen máshogy jön egy „merre jártál” kérdés náluk, mint egy civilnél. A katonaságnál szolgálók, legyen az szárazföldi, tengeri vagy légierő, bejárják az egész világot, de a hivatásuk miatt, és szinte csak borzalmakat látnak, amiket jobb nem feszegetni. Egy civil viszont, ha munka is viszi más országokba, bejárhatja a városokat, és találkozhat a széppel, a jóval, ami örömmel tölti el, ami feltölti lelkileg és mentálisan is. De ugyan így fájó pont lehet, ha a barátairól, bajtársairól kérdezünk, így tényleg szeretnem, ha ő kezdene el mesélni. Utána már valószínűleg könnyebb lesz.

Jól esik az ölelése. Mintha tartoznék valakihez. Számomra Micheal olyan, mint egy nagyon jó barát, szinte rokon, még akkor is, ha csak nagyon ritkán találkozunk. Tisztában vagyok azzal, hogy a külföldön szolgálatot teljesítő tengerészgyalogosoknak, katonáknak még a privát beszélgetéseit is lehallgatják, ellenőrzik, hogy nehogy ellenséges kézre kerüljön bármilyen fontos infó, vagy bármi, ami az akciót érinti, érintheti. Ráadásul nem is korlátlan a beszélgetési idejük, így viszont mi elég ritkán tudjuk felvenni egymással a kapcsolatot. Ismerem az apukáját, így tudok az állapotáról, ezért mindig úgy gondoltam, hogy ezek, illetve, ha van párja, akkor azok a legfontosabb beszélgetések a számára, és nem akartam soha megzavarni a munkájában csevegéssel.
Egy szívből jövő mosolyt kap, amikor megosztja velem, hogy van ideje velem beszélgetni. Talán végre, annyi idő után, tudunk kicsit beszélgetni, és ismét kicsit közelebb kerülhetünk egymáshoz.
- Akkor látogatóban - nyugtázom a válaszát. - Azt hittem, hogy New Yorkba költöztél, csak még nem futottunk össze - kommentálom. - Bár még én is csak néhány hónapja élek itt - gondolom végig, hogy azért nem évekről kell beszélni az én esetemben sem. - Kell a pihenés, még Nektek is - gondolok itt az összes csapattársára is. Bármennyire is szereti a munkáját, neki is kell egy kis nyugalom, amikor az állandó készenlétből kicsit leengedhet. - Fogjuk rá, hogy jól vagyok. Csak New Yorkban minden másabb, mint otthon, és lehet, hogy kicsit jobban is időzíthettem volna ezt a költözést, és nem a tíz éves évfordulóra - nézek rá jelentőség teljesen. Micheal elvileg tisztában van azzal, hogy a mostohabátyámat tíz évre csukták le, mert ezt előtte sosem titkoltuk. - Ettől függetlenül viszont, azt hiszem, jól vagyok - mosolyodok el. Bár a hangulatomra rányomja a bélyegét ez a dolog, meg a korábbi gondolataim, de egészséges vagyok, van munkám, bár több állásom is van, fedezni tudom a költségeimet, jó életem van.
- Valóban… bár nem most voltunk nálatok, de akkor bevetésen voltál - gondolok bele a dologba, bár az is volt már vagy egy- más fél éve. - De jó van. Köszönjük! Ha jól tudom, valahol a fővároson kívül nyomoz a csapattal, de részleteket nem tudhatok - osztom meg vele a dolgot, már amennyit én is tudok. - Viszont egyszer összehozhatnánk egy találkozót, mint régen - jut eszembe hirtelen. Akár családi szinten is, ha alkalmas a helyzet, az időpont. Közben én is követem a tekintetét, szinte automatikusan. Egy tengerészgyalogosnak azért mégis kifinomultabbak az érzékei, mint nekem, és sosem lehet tudni, hogy mit vett észre. Most viszont semmi veszélyeset, így én is mosolyogva nézem a jelenetet, ahogy a gazdi kergeti a kutyát. Amikor már majdnem megfogja, a kutya ismét kitér a kezek elől egy fordulat után.
- A család hogy van? - kérdezem őszinte kíváncsisággal. Érdekel, hogy vannak, de, hogy kiről mesél, és kiről nem, azt már Rá bízom. Természetesen az apukája sorsa is foglalkoztat, de nem akarom erőltetni, ha túl fájó számára a téma. Meg, ha van saját családja már, akkor az is érdekel, bár tudom, hogy ez nem olyan egyszerű az Ő munkájával. Az állandó veszély, amiben él, és az állandó távollét nem könnyíti meg a magánéletet. Egy civil nő ezt nem mindig tudja, főleg hosszú távon elviselni, hiszen állandó aggodalomban él, és szinte olyan, mintha egyedül élne, mert nincs mellette a társa, akire támaszkodhat, akivel megoszthatja a napi eseményeket, a szíve mégis foglalt. Bár az sem kizárt, hogy egy, szintén katonanővel találtak egymásra, aki teljesen tud azonosulni ezzel az élettel.
- Nem. Már nem. Már dolgozok. És szerencsére itt is találtam a szakmámban állást - újságolom mosolyogva. - Bár a felszolgálást még mindig nem tudtam kiiktatni az életemből - teszem hozzá mosolyogva. Amikor legelőször találkozunk, már akkor is dolgoztam, mint pincérnő, csak akkor a suli mellett, így ezt szinte egy teljesen hozzám nőtt állásnak tekinthetjük. Még akkor is, ha nincs hozzá végzettségem.

Csak szélesen elmosolyodok, amikor azt mondja, „nem hagyja el a szülővárosát”, de látom rajta, hogy ő is érzékeli az iróniát. - Azt tekinted az otthonodnak, mert ott vannak a szeretteid, a családod, így az elmeneteled csak időszakos. Szerintem ez normális - adok hangot a véleményemnek. Azt már nem teszem hozzá, hogy nálam ez teljesen zavaros lett, hogy mi a szülőváros, az otthon, a haza, mert az egész életem kusza ebből a szempontból (is). Miamiban születtem, ahonnan nagyon korán visszaköltözött velem Anyu Puerto Ricoba, így a floridai városról csak tizenhétéves koromból van az első emlékem, amikor is megszöktem egy kiruccanás során a mostohaszüleimtől. Nevelkedni már San Juanban nevelkedtem, ahol vegyes emlékeim vannak, de a legkedvesebbek még öt éves korom előttről valók, amik már inkább benyomásokká halványultak. Az itteni főváros pedig mondhatni egyfajta új otthonom lett, mert ott kaptam egy igazi új családot, még akkor is, ha nem a hagyományos értelemben vett család. New Yorkot pedig még nem tudom, hogy minek nevezhetném, egyelőre talán „a hely, ahol élek”, de, hogy mi lesz belőle… A queensi lakásomra minden esetre már úgy utalok, hogy „haza megyek”.
- Vígasztal, mert úgy tűnik, hogy most ezt ki tudjuk használni - mosolyodok el szívből. - Bizonyos szempontból valóban hamar, de talán még van egy kis időm, mert nagyon úgy tűnik, még marasztalják, mert verekedésbe keveredett[/color] - jut eszembe a dolog. De ez lehet egy hónap is, főleg, ha helyhiány lesz, mert „eléggé felkapott hely”. - De, ha onnan nézed, hogy, bár más-más területen, de mind a ketten mennyi mindent átéltünk ez idő alatt, mennyit fejlődünk a szakterületünkön, akkor ez a tíz év talán nem is olyan hosszú - gondolok bele a másik oldalról, hiszen ő is mennyi helyen járhatott, ahol újabb és újabb dolgokat kellett elsajátítani. De én is rengeteget tanultam, fejlődtem minden téren, ami sokakra nem igaz. Bár egyesek a gyerekben látják az életük értelmét, az életnek mindig az az értelme, amit mi adunk neki. Én nem érzem egy gyerek hiányát, és eddig sem éreztem. Mich is, és én is, túl sok szörnyűséget láttunk, láthattunk, hogy mindenáron egy olyan ártatlan lényt akarjunk létrehozni, mint egy gyerek. Bár nem biztos, hogy nála is ez az indok, de nem csodálkoznék, ha ez lenne.
Én is elnevetem magam azon a feltételezésén, ami Tíora vonatkozott. - Nem is tudom - válaszolok egy egészen kicsit ironikusan, még mindig nevetősen. - Azért, ha őszinte lehetek, féltem. Tudom, hogy képtelen lenne megülni egy íróasztal mögött, a korai nyugdíj meg pláne nem jöhet nála szóba, de… mégsem a mi korosztályunk már - húzom el egy pillanatra a számat, kicsit megkomolyodva. Talán valahol fejben azt akartam mondani Tíora, hogy „nem fiatal”, de képtelen voltam ezt kimondani, főleg, hogy látok nála sokkal rosszabb fizikumú, még tőlem is fiatalabb embereket. Bár Tíonak jók a reflexei, mégis e miatt aggódok a legjobban, hogy „lesz egyszer valaki, aki gyorsabb, mint ő”.
Szomorúan hallgatom, hogy az apukája egyre rosszabb állapotban van, vagy legalább is nekem így jön le. Annak viszont örülök, hogy többiek jól vannak, így erre csak kedvesen elmosolyodok. - Nem is tudtam, hogy Max itt van - lepődök meg. Bár a testvére korban kicsit közelebb áll hozzám, valahogy Michel mindig könnyebben megtaláltam a hangot, de ettől függetlenül Maxszel sincs az égegyadta világon semmi bajom. - Nos, a tűzoltók beosztása az, amit szerintem kívülálló csak akkor tud lekövetni, ha rákérdez az illetőnél, hogy „most dolgozol?” - mosolyodok el. - Nem is tudja, hogy itt vagy? - kérdezem kicsit meglepetten.
- Mivel az csak másodállás, így inkább abban reménykedek, hogy egyszer letehetem. Cikinek én sem tartom, csak, ha nem lenne rá szükségem, akkor az valahol azt jelentené, hogy nem kell már rendszeresen járnom edzésre, önvédelemre meg lövészetre, csak, ha úgy hozza a kedvem, vagy, ha a papírok miatt kell - vallom meg őszintén. Ezzel mindössze arra akarok utalni, hogy ezekre a dolgokra a mostohabátyám miatt van szükségem, hogy felkészüljek arra, ha újra találkozunk, mert ezek eléggé sokba vannak, főleg a lőgyakorlatok. Viszont, ha ezektől meg tudnék szabadulni, akkor nem lenne szükségem másodállásra sem. - Bár itt még nincs fegyvertartásim, a gyakorlatból viszont egyelőre nem akarok kiesni - fűzöm még hozzá mellékesen, bár nekem ez azt is jelenti, hogy így a fegyverem, amit Tíotól kaptam, az sincs nálam. Persze másik pisztolyom sincs, mert bár próbáltam egy ahhoz nagyon hasonlót, visszahúz a szívem az eredetihez.
- Persze! - állok fel én is a padról lendületesen. - Merre induljunk? - kérdezem kíváncsian.