A hetekig tartó csendem egészen hosszúra nyúlt, s ha lehet, még inkább visszahúzódtam a csigaházamba. A főnököm csak azért nem tolt le, hogy ugyan miért hiányzom a munkából az első héten, mert édesanyám telefonált neki és intézkedett, hogy hazamenjek a kórházból. Nem haza... hanem édesanyámékhoz, mert ragaszkodtak hozzá, hogy ameddig nem szedem össze magam, náluk kell maradni. Apával mertem vitatkozni, de anyával a mai napig nem merek szembe kerülni és ezzel nem csak én vagyok így. Nem volt kedvem a telefonomat nyomkodni, nem volt kedvem filmeket nézni vagy sorozatokat. Nem hallgattam zenét sem és az evést is visszább fogtam azóta, hogy a kínaiban elvesztettem a stressz és a pánik miatt az eszméletem. Annyira sokat dolgoztam azon, hogy a felszínen maradjak és mégis elég volt egy telefonhívás ahhoz, hogy újra a mélybe rántsanak, újra a felszínre hozzák minden eltemetettnek hitt fájdalmam. Megint cukor nélkül ittam a teámat, ám mindehhez az is társult, hogy anya addig rágta a fülem, ameddig Angeloról ki nem faggatott olyan mélységig, ahol már csak azt tudtam ismételni, hogy annyira nem ismerem. Nem tudom, hogy mi a fiú kedvenc színe.. nem tudom, milyen zenéket hallgat.. nem tudom, mi volt az első tetoválása és rá kellett jönnöm, hogy hiába, hogy képes arra az olasz férfi, tulajdonképpen semmi fontos és tényleges információm nem volt róla. Mert minden alkalommal, amikor olyan kérdést tettem fel, ő is a felszínt kapargatta. Inkább másra terelte a témát, de a valódi gondolatai, a folytonos jókedve alatti rétegeket nem volt képes vagy hajlandó felfedni nekem. Nem hibáztattam ugyan, mert én sem engedtem őt beljebb - ahogy mást sem igazán, mert az én mélységem eltért másokétól és talán még én magam sem tudtam, hogy mennyire mélyre kellene bárkit is engednem anélkül, hogy a következő pillanatban hátraarcot véve kisétálnak az életemből. Annyira akartam bízni másokban, mégis.. a bennem élő és rejlő gátak, amik keletkeztek évekkel ezelőtt nem engedték a totális és teljes szabadságot és uralmat saját magam felett.
Láttam az üzenetét. Aztán az újabbat is, amit a válaszom nélkül küldött ismét, és ha hívott, akkor húztam el az ujjam a piros gombon, hogy megszakítsam a hívást, de csak azért, hogy végre rávegyem magam arra, írjak neki, hogy amúgy is kifutottam a pár napból, de később talán jó ötlet lenne az állatkert... elnézést kértem és bántam, hogy nem kerestem korábban, hogy nem reagáltam akkor, amikor az eszébe jutottam üzenet formájában, de ha anyáékat nem is tudtam, másokat igyekeztem kizárni a gondolataimból, mielőtt még inkább összekuszáltak volna mindent bennem. Egy héttel ezelőtt jutottam el addig az ebédszünetem alatt, hogy a reggel óta nézett mobilomra marjak rá és húzzam azt az ölembe, úgy dédelgetve, mintha egy sérült kisnyulat tartanék az ujjaim közt. A pillantásom a már kihűlőfélben lévő ebédemre siklott és nem csak a hőmérséklete miatt nem falatoztam be az egész adagot, egyszerűen nem volt kedvem sem a zöldségekhez, sem a húshoz, sem a tésztához. Pedig egyébként a lasagne gyerekként az egyik kedvenc cheat meal-em volt.
"Szia! Most, vagy jövő hétvégén.. van kedved az állatkerthez?" Mielőtt elküldtem volna az üzenetet, kerülve a szóbeli megbeszélést, még megittam a maradék vizemet. Elmentem mosdóba és háromszor töröltem ki a messengerből. Kétszer ki is léptem abból, csak hogy akkor nyomjam meg az elküldés gombot, amikor összerezzentem attól, mert Tracey épp tüsszentett tőlem nem messze. "Az előbb elfelejtettem írni... előre meg kellene online venni a jegyet, hogy ne kelljen órákig sorba állnunk a kassza előtt."
Napokkal később pedig a világ egyik legismertebb állatkertje felé tartva szálltam le a metróról a West Farm megállónál, remélve, hogy.. Angelo is hamarosan megérkezik az Ázsia kapuhoz, amit két nappal ezelőtt jeleztem neki, remélve, hogy megtalálta azt az opciót is, hogy lehet olyan jegyet venni, ahol a kötélpályán álcsúszhat az állatkert egyes részei között. Én soha nem tenném, mert a kalandvágyam vetekedett egy lajháréval.. épp, hogy csak annyi is elég volt, hogy tömegbe jöjjek, s ma kivételesen Gianna sem segített az öltözködésben, magam is megoldottam azt egy kényelmes fehér cipővel, farmernadrággal és lila pulóverrel, amit a könyökömig feltűrtem a vékony karjaimon... két objektívet rejtve el a kameratáskámban és a szükséges iratokat, kulcsot és a bankkártyámat elpakolva még... beleszenvedve egy kis vizet is, ha esetleg a nagy sétálásban megszomjaznék.
Zavartan néztem fel a telefonomból, ahogy Angelora vártam.. a kapu előtt,csak bele-belehallgatva a mellettem elhaladók beszélgetésfoszlányaiba, rámarkolva a táska keresztpántjára a mellkasom előtt, ahogy megláttam a férfit.. eltéveszteni sem tudtam volna.
- Szia! - egy apró mosoly jelezte az arcomon, hogy örülök annak, eljött. Még ha korábban ő is hívott el engem, épp elég idő telt el azóta, hogy meggondolja magát. Elsüllyesztettem a telefont a farzsebembe is, tétován nézve el a kapu irányába is. - Mehetünk? Vagy.. nem? Itt van a jegyed, ugye? - pillantottam fel a szemeibe, és ha nem volt ellenvetése, akkor tényleg elindultam, hogy lecsippantsák, érvényesítsék a jegyeinket. - Hogy vagy? - mert érdekelt. Ahogy és amit láttam belőle, nem lett több tetoválása... talán.

Az elmúlt hetek napjai a gyötrelmes és az unalmas között váltakoztak, és őszintén mondom, annyira elfáradtam idegileg ettől az egésztől, hogy még az alvási szokásaim is felborultak. A sok más minden mellett. Zariaht pár hónapja ismertem meg csupán egy kötelező csoportterápia alkalmával, s onnantól kezdve az életem részévé vált. Lehet, hogy eleinte nem akarta, lehet, hogy én sem, de megtörtént. Talán mert sokkal több empátia szorult belém, mint azt valaha is gondolni mertem saját magamról, hiszen hamar ráéreztem arra, hogy valami nagyon nem stimmel ezzel a lánnyal. Ezért hamar elkezdtem kapargatni lelkének felszínét, ami alá minél előbb próbáltam bejutni. S ez sikerült is. Sajnos azonban nem Zariah engedett be magától, hanem én kúsztam a mélybe aljas módon, az engedélye nélkül. Az eseményeket ugyan nem én váltottam ki, hiszen mikor ájultan találtam rá, az éppen a sötét múltjának feltörő emlékeinek volt a következménye, mégis kénytelen voltam belefolyni mindenbe azzal, hogy beleolvastam a telefonjába. S megtudtam a sötét titkát... A kórház után nagy reményekkel nyúltam a telefonomhoz, s küldtem el neki lelkesítő üzenetem, amit még magányomban meg is mosolyogtam a kanapén ücsörögve. A bajok pedig itt kezdődtek.
Nem válaszolt már aznap. Teljesen érthető! Kikészítették az események, az újabb kórházban töltött idő, és biztosan az ájulás okozta kisebb sérülések. Biztosan nincs energiája a telefonhoz. Vagy talán lemerült? Kellene vinnem be neki töltőt? Á, az túlzás lenne, úgy tűnne, mintha egy nyomulós idióta lennék. Szóval, ezt aznapra elengedtem.
Másnap reggel már a kellemetlen csörgés előtt felvillantak a fények a mobilomon, hiszen az agyam türelmetlensége nem bírta tovább. Felébredtem. Azonnal a képernyőre tapadtak fáradt szemeim, s még a készülék is alig tért magához, mikor az üzenetekre léptem. Sehol semmi. Biztosan sokat pihen és alszik, ez teljesen érthető! Talán hazaengedték aznap, és most élvezi, hogy a négy fal között lehet egyedül. Biztosan én is sok lehetek most a számára, elvégre olyanok vagyunk mi ketten, mint az ég és a föld. Ő a csendes, én a hangos. Ő a lágy fuvallat, én a pusztító földrengés. Hagyok neki időt. Így lesz. Direkt nem is fogom megnézni a mobilomat az elkövetkezendő hat órában, amíg bemegyek a társulathoz, és megszerelek egy hűtőt. Igen ám, de ez az önként kitűzött korlát annyira gyötört már, hogy minden egyes rezdülésre összeszorult a gyomrom, és csak azon tudtam agyalni, hogy mikor ér véget a kitűzött hat óra. Mintha soha nem következett volna el... Ezért is telt ez az idő unalommal, hiszen semmi szórakozást nem leltem egyik tevékenységben sem, amivel próbáltam elterelni a gondolataimat. Aztán eljött a várva várt délután három óra... Telefon a kézbe, ééés... Semmi. Talán rosszabbul van? Esetleg sok nyugtatót adtak neki, és még mindig pihen? És esetleg kábult, és a legkisebb problémája most az, hogy a telefonját bámulja, ami nemrég majdnem a vesztét okozta? Tényleg pihennie kell. Nagy lelki trauma lehetett ez most a számára, és talán fél, hogy mikor bekapcsolja az üzeneteit, ismét a nyomozóval kell farkasszemet néznie. Teljesen érthető, ha inkább távol tartja magát az internettől. Én megértem. Következzék hát ismét egy hat órás limit magamnak, amit megint csak nehezen várok ki, s az esti zuhany után úgy vetődök az ágyra, mintha a padló is lávából lenne. És ott a messenger jel!!! Azonban nem Zariah arca villan fel, hanem a húgom, Gaia néz vissza rám. Unott arccal pötyögök neki vissza, aztán lehajítom a telefonomat valahova az ágy végébe. Aztán megint magamhoz veszem, a kezem ügyébe, hogy közel legyen. Mint egy komplett idióta. Megvan az az érzés, amikor annyira vársz egy üzenetre, hogy minden egyes átkozott másodpercben azt várod, hogy rezegjen a telefonod? És még a hajnalban, mikor egy kósza kinti zaj felébreszt, akkor is képes vagy a telefon képernyőjét bámulni, és szuggerálni a saját üzeneted, hogy kapj már végre választ? Az első napok így teltek. Talán még az első hét is. Annyit sikerült azért megtudnom, hogy hazaengedték, azonban mikor ötödszörre jártam a házánál, és csöngettem keservesen, mire senki sem nyitott ajtót, kezdtek kicsit megváltozni a gondolataim. Talán túl sok vagyok most neki. Sőt, biztosan! Eddig is úgy rohantam őt le, mint egy tornádó, és az a lelki sokk a kínaiban talán túlságosan nagy volt ahhoz, hogy bárkit is beengedjen a privát szférájába. Esetleg így könnyebb neki, hogy eltűnik, és nem kell magyarázkodnia, miközben megvárja, hogy szépen lassan elszivárogjak az életéből? Talán így van. És mikor ez tudatosul bennem azon az estén, mikor utoljára járok a lakásánál, akkor a hazafele vezető úton már nem nézegetem a mobilomat. Nem tartom rajta egy ujjam legalább, hogy érezzem annak rezgését. El kell fogadnom Zariah döntését. Csak ne lenne olyan átkozottul nehéz! Hiszen segíteni akarok neki, de nem tudok. A tehetetlenség pedig kikészít. A második hét már talán könnyebb így, hogy elfogadtam a dolgokat. Az üzeneteim még mindig árván, megválaszolatlanul figyelnek. Az életem pedig szépen lassan kezd visszatérni abba a körforgásba, amibe Zariah felbukkanása előtt kerültem. Egyre kevesebbszer nézek már rá a messengerre, és már nem hagyok neki több üzenetet sem. Ezért sem tűnik fel, mikor láthatatlanul ugyan, de felbukkan az arca az eddig üres karikában: megnézte, amiket írtam neki... S mikor az újbóli találkozásunk előtti napokban az edzőteremben egy pár perces szünet alatt megnézem a mobilom... A megemelkedett pulzusom és vérnyomásom hirtelen annyira a magasba szökik, hogy megszédülök tőle, kiráz a hideg, lever a víz, és mintha az ideg a fejem tetejétől futna végig a talpamig. Ezek szerint tényleg csak idő kellett neki! És én hagytam. Mert mást nem tehettem.
Nem is kérdés, hogy én veszem meg a jegyeket az állatkertbe. Van ötvenféle a hülye oldalukon! Nincs is agyi kapacitásom végignézni az egészet, így rámegyek a “Minden egyben” című jegyre, ami az összes állatkerti programot magába foglalja mindkettőnknek. Természetesen majdnem otthon hagyom őket, de a háztól egy saroknyira azért eszembe jut, hogy leraktam a pultra pihenni... És ott is hagytam. Így teszek egy kanyart a motorommal, s immáron teljesen felszerelkezve egy kisebb táskával a hátamon indulok meg az előzetesen kinézett koordinációk felé. Átszáguldok a városon, s minél közelebb érek a helyhez, annál kellemetlenebb görcs áll bele a gyomromba, hogy mi lesz. Hogy fog viselkedni Zariah? Mit mondjak? Hozzam fel a témát? Vagy beszéljek az időjárásról? Adjam önmagam vagy épp ellenkezőleg, fogjam vissza a harsány énem? Hagyjam beszélni, vagy beszéljek én? Mi a faszt tegyeeek?! Annyira sikerül felidegesítenem magam, hogy mikor megállok a parkolóban, s lemászok a motorról, feltűnik pár vércsepp a földön, mire az orromhoz kapva zaklatottan könyvelem el, hogy bizony eleredt az orrom vérre. Nem véletlen hát, hogy kipirosodott képpel közelítek Zariah felé némi késéssel.
- Olyan régen találkoztunk, hogy alig ismertelek meg! - közlöm lelkesen, temérdek szórakozottságot belevíve szavaimba, ugyanakkor éreztetve, hogy egyáltalán nem haragszok rá, hogy két hétig elnyelte őt a világ. Igyekszek úgy viselkedni, mintha nem történt volna semmi. Holott ha tudná, milyen szenvedés volt ez a két hét... Szerintem nagyon meglepődne.
- A jegye, hölgyem. - nyújtom át neki a méretes papírdarabot, amin nem lehet nem észrevenni, hogy mindenre is érvényes. Rá is bökök egyből lelkesen.
- Remélem, nem terveztél mára több programot, mert ezzel órákig elleszünk! Amúgy arra sem emlékszem, mikor voltam ilyen helyen utoljára. Talán mikor a húgom kisebb volt még. - válaszolom neki, miközben megindulunk a pénztár irányába. És ejj, miért ő kérdezi előbb, hogy én hogy vagyok? Szarul. Ótvarosan szarul.
- Jól vagyok. - hazudom. - Azt leszámítva, hogy egy vámpír jóllakott volna a képemből az elmúlt tíz percben, minden oké. - nevetem el magam, és az orrom irányába mutatok. Még piros, de legalább már nem ömlik belőle a vér.
- Na és te? Mi a helyzet? Anyuka és apuka megbékélt a férjeddel? Amúgy remélem, tényleg nincs harag, hogy ezt kamuztam. - mosolyom egészen széles még mindig, mikor végre túl jutunk a pénztáron, és elénk tárul - számomra - egy labirintusnak tűnő elágazás.
- Van ennek egyáltalán valami logikája? - nézem erősen a térképet, amit az imént kaptunk, de lehet, hogy Zariahra bízom, hogy merre kezdjünk, talán otthonosabban mozog itt, mint én.

Nem tudom, hogy Laney hogy volt képes erőt meríteni abból a sok borzalomból, amibe belerángattak minket és nem csak titokban irigyeltem a bátorságát. Ő olyan volt, mint a mindent elnyelő feketelyuk, csak hogy abból táplálkozzon és főnixként emelkedjen felül azon a mocskon, ami engem újra és újra a mélybe taszított, hogy a saját lélegzeteimet se ismerjem már fel. A kongó üresség sötétséget és rettegést szabadított rám, amiből nem, vagy csak alig tudtam szabadulni. Tudom, hogy évek teltel el a drámai történtek óta, hogy ennyi idő alatt fel kellett volna dolgoznom, de nem lényegében nem a fizikális bántalmazás marad meg sokáig az emberekben és nem azon nem tudnak túllépni. A lelki és mentális traumák kísértek végig azóta is, hol nagyobb teret engedve nekik, hol csak alig fodrozódtak a felszín alatt, de mindig ott voltak, mint kisgyermekek ágya alatt az a bizonyos mumus, ami csakis arra várt, hogy félelmet generálva kegyetlenséget szabadítson el a gyerek gondolataiban. Mert ameddig azok csak a képzelet szüleményei voltak, a saját rettegésem tárgya valódi, hús és vér szörnyei voltak. Ha lehetett volna, akkor a szőnyeg alá söpröm a múltam. Ha menekülni tudtam volna önnön gondolataim elől, már nem itt lennék, hanem a Földgolyó túloldalán - talán épp a Milánó-béli Scala üléseinek egyikén hallgatnék operát most. Ha tudnám, hogy van olyan hely, ahol nyugtom lenne, szívesen menekülnék - tán könnyebben is tudnám feldolgozni a történteket. Mert tudom, hogy a saját sebeimet csak én tudom befoltozni, de nem tudom, hogy hogyan álljak neki - megint nem tudom.
Az állatkert felé igyekeztem elterelni a gondolataimat és az utazók beszélgetéseibe némileg belehallgatni, hogy mások élete és látványa elterelje a gondolataimat. Elkalandozott a pillantásom az épületek során is, s bármennyire is akartam, a nevetések nem ragadtak át rám. A vidámság nem melegített fel, csak hagytam, hogy tompán, kedvesen elfolyjanak mellettem a pozitív gondolatok, mégis valamennyire könnyebb lett. Ha nem is mosolyogtam, tudtam, hogy képes voltam rá, s anyának is megígértem, hogy legalább kétszer jelzek neki arról, hogy hol vagyok - ehhez pedig azt gondolom, hogy a legjobb módja az, ha fotókkal tudatom vele, merre is járok. A mellettem elsiető és morgó emberek miatt valamelyest hátrább lépve engedtem elhömpölyögni az állatkertbe belépő sorjázó emberek tömegét, de Angelot eltéveszteni sem tudtam volna, a tömegből kimagasodva nem volt nehéz dolga észrevenni, mert egymagam ácsorogtam a bejárattól jó pár lépésnyi távolságra egyedül. Kikerekedett szemekkel néztem a vörös foltot az arca közepén, lassan kotorva végig a hasam elé húzott táskát, hogy zsebkendőt kerítsek elő. Az üdvözlésemre adott megjegyzésére kínosan néztem a lábfejem felé, mert ha ő nem is így gondolta, feddésnek ítéltem azt meg némileg. Már épp a nyelvem hegyén volt, hogy sajnálatomat fejezzem ki és elnézést kérjek tőle, amiért ennyire eltűntem, de egyszerűen képtelen voltam arra, hogy bárkivel is kommunikáljak anyáékon túl. A jegyet automatikusan végigfutottam a szemeimmel és megakadt egy szón a pillantásom: kötélpálya. A pánik szinte úgy robbant szét az ereimben, nyösszenő hanggal, segítségkérőn pillantottam a férfi szemeibe.
- Nincs programom. Mióta nem találkoztunk, csak a munka és anyáék lakása között közlekedtem. Pontosabban anya vagy apa jött értem minden nap, mintha el akarnék veszni - megköszörültem a torkom. - Utoljára én is.. gyerekként voltam itt, mielőtt.. - elraboltak volna. - már.. nem emlékszem, mikor pontosan - hárítottam csendesen, hogy valamennyire kiszakítsam magam a saját mocsaramból. Nem akartam magamról beszélni, ezért is érdeklődtem meg a hogylétét, konstatálva, hogy még mindig nem adtam neki zsepit..
- Mi történt az orroddal? Verekedtél reggel vagy tegnap? - tudom, hogy nem a legjobb kérdések, de a voltál ringben? és az elagyabugyáltak? kérdések sem tűntek helyénvalónak. A pénztárhoz érve ért váratlanul a kérdése és őszintén szólva már el is felejtettem a kegyes hazugságot. Sürgetőn nyaltam meg a számat is, gondosan összehajtva a jegyet, hogy a vonalkód és a QR kód ne sérüljön, elsüllyeztettem a táskámban azt.
- Anya feltűnően sokat kérdezett rólad, de nem tudtam sok információt elmondani és átadni neki, ki is Angelo D'Amore, a férjem - bátortalan, már-már bűnbánóan apró mosoly jelezte, hogy a szavaim igazságtartalma mellett nem is akartam volna kiadni minden információt, amit megtudtam róla. Mondjuk azt, hogy dühkezelési problémák miatt találkoztunk hosszú hetekkel korábban. Akkor biztos, hogy még a pápai engedély mellett sem találkozhattam volna Angeloval. És ha már a kezeim újfent a táskában voltak, végre ráleltem egy zsepire, és a kulacsomat is kiszedtem onnan, egy pici vizet ráöntve a zsebkendőre, mialatt a térkép előtt megtorpantunk.
- Igazából bármerre mehetsz, úgyis állatok fognak körülvenni. Elméletileg tematikusan van felépítve, szóval az afrikai állatoknál nem fogsz találkozni mondjuk bölénnyel - magyaráztam csendesen. - Várj egy picit.. - óvatosan kinyomkodtam a vizet a zsepiből, és mielőtt még túl lelkesen letaperoltam volna Angelot, megmerevedtem a mozdulatban is, félig felfelé, az arca felé nyújtva a kezem. - Letörölhetem? Nem zavar igazán, de talán nem kellene a pici gyerekekre a frászt hoznod, hogy piros orrú hatalmas bácsi lépked velük szemben - magyaráztam, és ha engedte, akkor lassan, óvatosan léptem közelebb hozzá, hogy előbb a nedves felével töröljem le a vérzés nyomait gondosan, aztán pedig a száraz oldalával letöröltem a halványpirossá váló területet. A markomba gyűrve a zsepit elhátráltam tőle egyetlen lépést, s a pillantásom ismét a térkép felé irányítottam.
- Ne legyen útvonalunk! Csak.. induljunk el valamerre, Angelo - döntöttem el, mert évek óta a spontaneitás hiányzott az életemből, ennyi kalandot pedig ma meg akartam engedni magamnak. No nem csak ezért indultam el, hanem azért is, mert arrafelé kevésbé volt tömeg. Ennyi idő alatt fel se tudtam mérni, hogy az állatok pontosan merre voltak, mielőtt meggondolhattam volna, elindultam jobbra, megkerülve Angelot is, pár lépés után viszont megtorpanva egy negyedet fordulva felé vártam, hogy követni szeretne-e, vagy nem gondolja, hogy nem ez a helyes irány, bárhol is kössünk ki aztán - épp az úgynevezett Jungle World felé.
- Milyen szokásokat hagytál meg, amit otthon a családoddal együtt csináltál? Van reggeli rituáléd? Vagy.. csak mondjuk meghatározott sorrendben vagy hajlandó felvenni a zoknid-cipőd? - kíváncsiskodtam, mert.. ideje volt, hogy ne rólam szóljon minden és ha Angelo el tudta terelni a gondolataim, annak a mai napon borzasztóan örültem volna. - A müzlidet hogyan eszed? Előbb azt öntöd a tálba, aztán a tej rá, vagy fordítva? - és vajon az ananász az szerinte a pizzára való? Mint olasz, ha tippelnem kellett volna, ősellenség számára a Hawaii pizza.

Nem lesz egyszerű feladat megtartani a saját pozitív színvonalam Zariah előtt, hiszen nekem is bőven megvannak a saját problémáim. Állandóan a háttérben motoszkál a tény, hogy vajon a nagybátyám mikor bolondul meg, s mikor pécézi ki magának a húgom, vagy bárki mást a családomból. Messze vagyok a hazámtól, messze vagyok azoktól, akiket szeretek, és itt tombol bennem az örökös tehetetlenség is, hiszen egymagam kevés vagyok ahhoz, hogy Luciano teljes seregét megszüntessem. Apámnak és a bátyámnak sosem voltam elég, és tudom jól, hogy nekik áldás a távollétem. Ellenben Gaiával, a húgommal, akinek szintén borzalmasan telnek a hetei nélkülem. Egyszóval, bőven akad nálam is probléma, és most Zariah mellett sem tudok csak úgy elmenni. Állandóan az forog a gondolataimban, hogy mi van, ha a húgommal is ilyen történne? Ő nem maradna egyedül. Azonban úgy érzem, hogy Zariah viszont igen. Ezen pedig muszáj segítenem még akkor is, ha csak nemrég ismertük meg egymást.
- Akkor ideje volt egy kicsit elszakadnod a hétköznapokból egy ilyen remek társasággal, mint én vagyok. - bökök vigyorogva a mellkasom irányába. Ugyanakkor tudom jól, hogy az ilyen kizökkenések sokszor nyűgnek számíthatnak, mégis ragaszkodom ahhoz a gondolathoz, hogy ki kell törni egy kicsit a megszokásból, és engedni az új élményeknek. Még akkor is, ha esetleg borzalmasan sikerül a mai napunk.
- Dehogy. Néha úgy dönt a testem, hogy sok a vérem, és azt ki kell engedni. Mint most is... Mikor máskor? - forgatom meg szemeimet erősen. - Csak nyugodtan! Köszönöm. - hagyom hát, hogy kezelésbe vegye a meggyötört orrom. - Nagyobb látványosság lennék, mint a majmok. - mosolyodom el szélesen, mikor végzett. Merem remélni, hogy ma már nem lesz több ilyen, de szerencsére az idegrendszerem érzem, hogy kezd megnyugodni. Én is a térképre vetek egy pillantást, aztán hűen követni kezdem Zariaht.
- Semmit. - vágom rá egyből gondolkodás nélkül. - Nincs itt senkim, minden családtagom Rómában van, így minden szokás is ott maradt, amit velük csináltam. - ez egyértelmű. Nem járogatok el random kislányok balett előadásaira, nem tartok hatalmas, több fogásos lakomákat saját magamnak, s nem öltözök ki díszvacsorákra sem.
- Ami szokás megmaradt, az igazából csak a motorozás és a testmozgás. Az edzőtermet, a bokszot nem hagytam el, itt is találtam egy fasza kis csapatot, akik befogadtak. - és minden pillanatát élvezem annak, ha a szart is kihajthatom saját magamból. A mozgás mintha kiszedné a felgyülemlett feszültséget a testemből. Az már más kérdés, hogy utána újra visszamegy minden...
- Na és te nem gondolkoztál még valami olyan sporton, ami rohadtul távol áll tőled? Vagy valami olyan tevékenységen, amit sosem csináltál, de szívesen kipróbálnád, csak félsz tőle, vagy esetleg nincs rá lehetőséged? - érdeklődök vissza, hiszen ne csak rólam szóljon már a beszélgetés. Hangomat azért fel kell erősítenem, hiszen kapásból a különféle majmok ketreceihez érünk, amik épp nagyon elemükben vannak.
- Azt nézd ott! - állok meg egy pillanatra egy hatalmas, fekete, büszke orangután előtt. - Tökre hasonlít rám. - röhögöm el magam, mire történik az állatnál egy kattanás, és nekiront az üvegnek. Akaratlanul is lépek hátra egyet.
- Látod, mondom! - megfordul, felénk mutatja a hátsóját, majd mintha mi sem történt volna, elsétál tőlünk. Tényleg vannak hasonlóságok...
- Ahogy nézem, van itt egy állatsimogatós rész is. - bökök a térképre nem messze tőlünk. - A gyűrűsfarkú makikhoz be lehet menni. Már ha nem tartasz tőlük. Viszont elég sok simogató van nyitva. Van olyan, ahova nem szívesen mennél? Csak mert ha rajtam múlik, akkor semmit sem hagyunk ki! - felelem lelkesen. Természetesen a kötélpályát várom a legjobban, az mocskosul izgalmas lesz!