Általában határozott személyiség vagyok, és sokan talán túl komolynak is tartanak, de, ami azt illeti könnyen zavarba tudok jönni, ha a gyengémre találnak. A munkámban aligha volna kivetni való, na de a magánéletem, már amennyit meghagyok belőle a munka mellett, nos finoman szólva is katasztrófa. Nincs mentségem, ismerem a hibám, és dolgozom rajta, hogy... nos kevesebbet dolgozzak. De mindig akad kibúvóm. Egy kétségbeesett hívás az egyik betegemtől vacsora közben, vagy egy új, teljesen ismeretlen diagnózisú eset. Ha megtagadnám a segélykérést egy olyan valakitől, ki éppen a tetőn szélén áll ugrásra készen, még is, hogy milyen ember volnék? Ugyanakkor megértem a másik oldalt is, mert, ha nincs rá időm, még is miért vagyunk együtt? Fogalma sincs miért regisztráltam fel az alkalmazásra, és azt sem, hogy igazából mit várok tőle. Ritkán használom másra a telefonom, mint hívások fogadására és küldésére, és nem tagadom, elég elkeserítő számomra, hogy idáig süllyedek, de úgy érzem, lépnem kell, mert másképp nem találom meg... az igazit. Korábban is voltak már randijaim, jók, jobbak és kevésbé kellemesek is. De vagy a munkánál lyukadtunk ki, vagy a szimpatikussága mögött mindig sikerült kianalizálnom valamit, amivel nem tudtam volna elképzelni, hogy több legyen köztünk, mint barátság. Volt, hogy a randi elején őszintén bevallotta a hölgy, hogy igazából nem akar elköteleződni, viszont nem tudta volna megbocsájtani magának, ha nem fekszik le velem. Én ugyan egy pillanatig sem terveztem az első alkalommal átlépni az ismerkedés szabályait, de ő lényegében mindent erre épített. Nem mondom, hogy helyes volt így cselekednem, de mindketten felnőttek vagyunk, és a megbeszélteken túl egyikünk sem volt döntésképtelen állapotban.
Bevallom már most kissé zavarban voltam a gondolattól, hogy megint randira megyek. Legalábbis ismerkedni. Lawrence-ről csak annyit tudtam, amennyit megosztott magáról a Tinderen és a Facebookon. Nem mintha nem lennének itt-ott ismerőseim, akik ne tudnának utánanézni, de az ilyen távol áll tőlem. Amúgy sem hagynám, hogy ilyen dolgok befolyásoljanak.
Talán túlzás az öltöny egy pub-ba, de mivel mindig is ezt a stílust tartottam szimpatikusnak, valahogy nem érezném jól magam a bőrömben, ha egy farmerben és pólóban jelennék meg. Nem mintha, nem volnának ilyen darabjaim otthon, sőt, azt hiszem a szekrény mélyén még egy bőrdzsekim is akadhat, de azt gondolom, az öltöny az, ami nem csak jól áll, de igazán én vagyok.
Kissé idegesen érek a pub elé, de ezt igyekszem még a kocsiban levedleni, és belépve már inkább a kellemes izgatottság és a kíváncsiság hajt tovább. Az eszembe sem jut, hogy a képei alapján csalódást okozhatna, pedig volt már rá példa, de ezek is tünetei valami problémának, amit aztán jobbára az italozás alatt próbálok boncolgatni. Munkahelyi ártalom, és mostanság sikerül megtartanom fejben ezen gondolataim, mielőtt elijeszteném az irántam érdeklődőt. Ő vesz észre előbb, amiért hálás vagyok, mert ebben az időben éppenséggel akadnak bőven a helyiségben. Szóval egy aprócska mosollyal odasétálok az asztalához és egy szélesebb mosollyal kezet is fogok vele.
- Szia! Igen, Shane Webster. - mutatkozom be, bár ez nyilvánvaló volt már az alkalmazásnál is, hiszen mindenki a teljes nevét használja. Emiatt nem éreztem zavarban magam, inkább csak kicsit furcsának hatott, viszont úgy tűnt, nagyjából ő is annyira van ezeknek az illem dolgoknak a magaslatán, mint én. Nekem már a tegeződés is olyan különös, lévén, hogy a pácienseim és a kollégáim nagy részét is magázom. De talán pont ez miatt lesz kicsit könnyedebb a beszélgetés. Mert éreztetjük a másikkal, hogy nem figyel minket senki stopperórával, nem akasztanak érmét a nyakunkba, ha minden illendő dolgot pontosan úgy teszünk, ahogyan azt kell, görcsösen ragaszkodva az apróságokhoz is.
- Köszönöm. - mosolyodom el újfent, s bár nem tart soká, míg megérkezik a felszolgáló, abban röpke pár másodpercben is elkezdenek kattogni azok a bizonyos fogas kerekek. Próbálom nem feltétlenül szakszerűen megfigyelni, inkább a magunk javára kielemezni, például azt, hogy jóképű, a beszélgetéseink alapján jó humorú, az állása is remek, még is a Tinderre szorul. Ahogyan én is. Ám míg én tudom az én indokom, az övét nem. A hűség például egyik felsorolthoz sem köthető, és a múlt is sokszor hunyó ez ügyben. Az egyik elvált kolléganőm mondta egyszer, hogy ő megválogatja kivel találkozik, kinek ad esélyt. Mikor valaki például elárulja neki, hogy már harmadszorra vált el, megkérdi az okát. Ha a férfi mindig a nőket hibáztatja, annak oka van. Ő pedig sosem félt felkeresni ez ügyben az exeket, akiknek, ha egyezett az indokuk, már is kiderül, hogy a férfi őszinte vallomása, csupán manipuláció volt, semmi több.
- Igen, én is. Munka mellett sokszor igen nehéz ilyesmikre időt keríteni. - válaszolom, ami nem csak, hogy igaz, de kétséget kizéróan ő is pontosan átérzi. Ha valaki csupán egy 4 órás pizzafutár, értetlenkedve vakarja fejét, miért nincs ideje a másiknak erre arra. Viszont ő tűzoltó, életeket ment, és mindketten tudjuk, hogy arra nincs lehetőség, hogy majd később megyünk, ráér még.
- Ugyanazt kérném, köszönöm. - nézek fel a felszolgálóra, majd vissza is tekintek távozta után Lawrence-re. Kell egy téma, és sajnos ezekben nem vagyok túl jó.
- Na és milyen a tűzoltók élete, azon kívül, hogy életveszélyes? Igaz az a pletyka, hogy van, mikor napokig haza se engednek bennetek egy-egy komolyabb eset alatt? - érdeklődöm, mert hall az ember ezt azt, és elképzelhetőnek találom a dolgot, hisz a szükség nagy úr, már pedig, ha szükség van rájuk, idő, mire mindenki beérkezik. Szórakozottabbnak és valamelyest cserfesebbnek találtam az üzenetei alapján, de meg lehet csak zavarban van, talán a kávénál kicsit többre van szüksége. Talán egy pszichológus nem a legjobb választás randikra. Ha más nem, akkor majd átveszem a gyeplőt, és megpróbálok kicsit kiszakadni az orvosi módszerből, miszerint én kérdezek és hallgatok, ő pedig mesél. Őt és magam is kimozdítom a komfortzónából.

A Tinderen folytatott beszélgetéseink alapján, Lawrence-t egy kissé komolytalan, elég társasági, de a társadalmi normákhoz részben igazodó férfinek ismertem meg. Amihez jött még, hogy amúgy nem csak élvezi a munkáját, de jól is csinálja azt. Lényegében éppen olyan fontos számára, mint számomra a sajátom. Nehéz összeegyeztetni ezene jellemzőket, de nem példátlan. Ezért is kezdett érdekelni ő és ezeknek az okai. Az emberek életét lelkén viseli, de nem minden esetben, és a maga épségét is képes volna sutba dobni egy idegenért. De mondjuk azt már nem nézném ki belőle, hogy aprót adjon a hajléktalanoknak. De nem is ítélem el emiatt. Bevallom, mint orvos is roppant kíváncsi voltam rá, és szívesen pszichoanalizáltam volna egésznap, akár az ő bevonásával is, de azt hiszem, a továbbiakban messziről kerülne. Eltudom róla képzelni, hogy a munka végett nem talál párt, ahogyan azt is, hogy nem is feltétlenül a hűtlenség ad indokot a másiknak, mint inkább az, hogy Lawrence ráun az emberre. Lehet, hogy mindkettővel bakot lövök, de elgondolásként mindkettő állja a helyét.
- Ez sajnos teljesen így van. - értek egyet, és nem is feszegetem tovább a témát, mert hajlamos vagyok megfeledkezni róla, hogy ez itt nem az irodám és a velem szemben ülő nem a páciensem, aki a tanácsaim miatt keresett meg. Talán a tapasztalat, hogy a munkahelyemen is előbb feloldódom, mint a betegem, talán Lawrence szimpatikus kisugárzása és nagyon is megnyerő mosolya, ahogy zavarba jön és mindez még a homlokára is van írva, de én egyre jobban érzem magam vele, noha talán még 10 perce sincs, hogy leültem. Szeretném ezt az alkalmat nem elszúrni egy feladatsorral vagy túl bonyolult eszmecserével, amire minden bizonnyal a kutya sem kíváncsi, de mivel nehezen tekintek el az ehhez hasonló szituációktól, ahol éppen a beteggel vagyok, akaratlan is megtartom magamat a hallgatóságnak. Pedig én már nem feszengek, ellenben meg lehet, hogy ő némi segítségre szorul. Bedobom hát a munkát, mint témát, amiről látom, szívesen beszél, én pedig szívesen hallgatom, már csak amiatt is, mert érdekel, hogy valósak e az elhangzottak. Jó érzéssel tölt el, ahogy hallgatom, mert kiérzem szavaiból, hogy ez nem egy előre betanult szöveg, vagy a zavarból adódó hablaty, tényleg szereti, amit csinál.
- Bár én nem kockáztatom az életem minden percben, de, teljesen átérzem. Persze nyilván felemelő érzés alkotni valamit, vagy felállítani egy komplett házat, azért úgy gondolom, semmi sem fogható ahhoz, amikor embereket mentünk. Akár vízzel oltva a tüzet, áttörve az égő ajtókat, akár ártalmatlanítva egy betörőt, vagy végrehajtani egy életmentő műtétet sikeresen. A pénz nem minden, az élet mentés az, amiért megéri. - válaszolom utána az én meglátásaim, ezzel a sorok közt elismerve elkötelezettségét munkája iránt. Folytatását azonban továbbra is érdeklődően hallgatom, főleg amiatt, mert nem is tudtam, hogy ilyen ágazata is van a tűzoltóságnak. Pedig így belegondolva valóban fontos. Csodálom, hogy még nem sikerült előre lépnie. De talán nem is akar. Minél nagyobb rangot képviselünk, annál nagyobbak az elvárások, a stressz. Ezt pedig nagyon sokan nem tudják kezelni. A végén pedig annyira beleőrülnek, hogy a kollégáikon vezetik le.
Megérdeklődtem volna még, hogy a tűzoltóságnak akad e pszichológusa, mert arról nem nagyon hallani a rendőrségivel ellentétben, pedig a szénné égett holtestek látványa bizonyosan az ő elméjüket is próbára teszi, ám erre nem kerül sor, én pedig nem szeretném, ha azt gondolná, hogy szándékosan terelek. Szóval a kérdést későbbre hagyom.
- Igen, úgy van. - bólintok egyet határozottan a szakmámat érintő kérdésre. - Hát valójában ez önmagába elég szűk fogalom, és olyan munkákkal is jár, éppen ezért néhány évvel ezelőtt magánpraxisba kezdtem, így "mezei" ügyekkel is foglalkozom mellette. Az igazságügyi pszichológus dolga lényegében a bírósági perek, rendőrségi ügyek alatti pszichológiai vizsgálatok, azon belül is inkább az a rész, ami alatt megállapítom, hogy az ügyfelem mentálisan milyen állapotban van. Beszámítható e vagy sem, és annak milyen okai lehetnek. Én adom a táptalajt a bíróságon ahhoz, hogy végül a vizsgálataim alapján eldöntsék milyen jövő várjon az illetőre. Például 10-ből 8-szor gyerek elhelyezési ügyek miatt keresnek meg, és olyankor egy-két alkalmas beszélgetés alapján eldöntöm, hogy a gyermek melyik szülőnél volna jobb helyen. Már ha alkalmasak rá. Vagy egy gyilkossági ügynél, én vagyok a doki, aki leül a gyanúsítottal és megállapítja, hogy milyen indíttatásból tette, amit tett. - írom körbe nagyjából, igyekezve közérthetően, bár tűzoltóként úgy gondolom, sok ismeretlen fogalommal nem találkozik az elmondottak alatt. - Talán nem tűnik így hirtelenjében túl izgalmasnak, de elég sok hajmeresztő esettel volt már dolgom, és a tudat, hogy életek, sorsok felől kell dönteni, elég bonyolulttá teszi az egészet. - vonok vállat, mert sokan tudom azt hiszik, hogy csak ülünk és beszélgetünk, ami részben igaz is, ám az elhangzottaknak súlyuk van, és az én dolgom figyelni, elemezni és dönteni. Eszembe is juttatja, hogy lényegében ez az oka annak, hogy még nem találtam senkit, akivel akár a napom eltölthetném, mert, hogy nincs nap, amit rá szánhatnék másra. Így két nap után már az kész öngyilkos ötletnek tűnik, hogy bevállaltam kolléganőm kölyökkutyáját két hétre, amíg szabin van.
Idő közben kiérkezik a rendelés így én is belekortyolok a kávéba, majd, ha nagyon elakadna a beszélgetés, ismét bedobok egy témát.
- Kérdezhetek egy kicsit személyesebbet? - nézek rá, s amennyiben bólint rá, megosztom vele kíváncsiságom, ha pedig elutasít megpróbálok még a munkájáról beszélgetni, mert úgy láttam, az feloldja a feszültségét.
- Öhm... Megkérdezhetem, hogy miért ért végett az előző kapcsolatod?

Különös részleteket oszt meg velem Lawrence az életének bizonyos pontjairól, amiket eltöprengve rajtuk hallgatom őket. Egyszerre tűnik határozott véleményű férfinek, még is majdnem minden mondatából az érződik, hogy kényszeresen akar valamit jót, vagy kevésbé rosszat mondani. Pedig nálam nincsenek rossz válaszok. Mintha attól félne, hogy ezzel elveszi a kedvem, vagy megsért. Nyilván nem ismer, nem tudja, hol vannak a határaim, sokszor még én sem mindig, de ilyesmikkel biztosan nem fog megbántani, pláne, ha mindezt betudom zavarának. Mikor 3 héttel ezelőtt az egyik betegem példálózva lepedofilozott, na az, az ütött.
- És ennél több nem is kell, hogy az ember jó legyen abban, amit szeret. Az elismerés csak azért fontos, mert bárki bármit mondjon, tudja, hogyha folyton csak adunk s adunk, de semmi soha nem kapunk viszont, egy idő után üressé válunk és ez csökkenti a motivációt is. Nem kell, hogy ez pénz legyen, néha elég egy elismert vállveregetés, egy köszönöm, vagy egy őszinte mosoly is. Példának okáért nekem egy külön dobozt kellett nyitnom az akták között, ahová a nekem szánt gyerek rajzokat gyűjtöm a betegeimtől vagy ügyfeleimtől. Sosem kérem őket, még is sokan személyesen jönnek el, hogy átnyújtsanak egy űrhajós vagy zsiráfos rajzot. - mosolyodom el gyengéden, de őszintén, ahogy gondolatban magam előtt látom a már most túl zsúfolt dobozt. Olykor-olykor, mikor nagy takarítást végzek az akták közt, óhatatlanul is belebotlok a dobozba, és akkor mindig belenézek, és eltöltök pár percek. Különös, de, ha önmagában kéne felidéznem a gyerekek arcát s nevét, nem tudnám megtenni, ám a rajzokról mindig beugrik. Könnyen bele szoktam feledkezni, akár egy órát is ellapozgatom őket, de kétségtelenül sokat segít, ha éppen borús a hangulatom.
Talán az első alkalmak zavara, talán írásban kicsit könnyebb beszélgetni, de eleinte úgy tűnik, hogy Lawrence fél beszélni. Csak arra válaszol, amiről kérdezem, olykor kicsit bővít rajta, de eltérni sosem tér el, hogy aztán újabb témát boncolgassunk. Nem baj, nem sietünk, sőt, tulajdonképpen hálás vagyok neki és a sokadik elhatározásomnak, hogy rávettem magam, hogy eljöjjek végre egy találkozóra. Ám, ahogy telnek a percek és kiérkezik a kávé is, kezdünk egyre jobban belejönni. A munkájáról áttér az eddigi próbálkozásaira, és egy kis ízelítőt kapok a családjáról is. Egyből próbálom is kitalálni ezen apró információ morzsákból, hogy vajon kihez húzott jobban a szíve. Inkább anyás fiú lehetett? Vagy egyik sem? Bár elsőre úgy tűnhet neheztel az "öregére", sokszor téves ez a megállapítás. Egyszerűen csak nem értettek egyet, de rosszban lenni egy szülővel, nos az teljesen mást takar. Egy szülő pedig nem kaphat kézikönyvet, vagy pontos utasításokat a gyermekéhez, mert nincs egyforma, nem, még az ikrek közt sincs. Van, aki szentül hiszi, hogyha erősen tartja a gyeplőt és magas elvárásai lesznek a gyermeke iránt, akkor az ügyvédi munka lesz a minimum, ha nem is egyből politikus válik belőle. Van, aki úgy tartja, nem szólhat bele ilyen téren a gyermek életébe, hanem hagyja, hogy azzá válhasson, akivé akar, még, ha az egy cirkuszi bohóc is, aki jó, ha a napi betevőre keres némi pénzt. De elfelejtik, hogy a gyermek nem a szülei. Egy nap a neves ügyvéd fiú is odaállhat apja elé számonkérően, amiért olyan szigorú volt vele, mert noha dús gazdag, egyáltalán nem boldog. A bohóc fiú pedig sírva neheztel majd anyjára, amiért hagyta, hogy tanulás helyett kint focizzon, és orvos helyett bohóc legyen, bár mostanáig boldog volt, a munkáját pedig élvezi, még sem teljes az élete, hiszen pénz híján alig jut ételre. Nehéz szülőnek lenni, és képtelenség folyton jót cselekedni, hibátlanul végezni a nevelést. Azt hiszem nincsen rosszban az apjával, annyira, hogy hallani se akarjon róla, de ha nem muszáj, nem keresi a társaságát.
Az öltönyös mentegetőzésén újfent elmosolyodok, de nem reagálok ennél többet, mert úgy gondolom azzal csak rontanék a zavarán, független attól mit felelnék. S noha a szemkontaktusból nem igazán engedek, mikor felhozza ezt az "öltöny melót" nem tudom magamban tartani a nevetést. Persze visszafogom magam, és szám is eltakarom, megbántani sem szeretném ilyesmivel, mert nem azért nevetek a zavarán, mert annyira arrogáns vagyok, hogy jobbnak képzelem magam a helyzetében, hanem, mert egyszerűen viccesen mentegetőzik és jól esik kicsit mulatni az ilyen pillanatokon. Manapság úgy sem nevetek sokat, a betegeimmel töltött órák is inkább búsan telnek a problémák feltárása miatt, szóval igen, azt kell mondjam, hálás vagyok Lawrencenek, hogy bevállalta velem ezt a pár órát.
Aztán jövök én és a pszichológia. Próbálom nem unalmasra venni, és nagyjából érthetően elmagyarázni miben is különbözök a kórházban dolgozó kollégáktól.
- Igen, valóban elég sok különbség akadhat még két hasonló ügy közt is. Talán a legnehezebb benne az, hogy mindig úgy kell tekintenem a betegemre, mintha nem ismerném a kórtörténetét, a múltját. Akkor is elfogulatlannak kell maradnom, ha előző nap én magam is olvastam a hírekben a gyilkos tetteiről. Vagy ha ismertem az áldozatot. Bár utóbbinál nem is túl törvények, ha ismerős orvost kérnek fel. Etikátlan és kegyetlen. - magyarázom, noha csak a törvénykönyvből idézve, jó magam ilyesmit még nem kellett, hogy átéljek. Mikor éppen kerüli a szemkontaktust, akkor is jobbára az arcát fürkészem ennek okát keresve. Úgy érzem egyre jobban megnyílik, amit jó jelnek veszek. Ezért hagyok neki néha némi időt, hogy szusszanhasson egyet, mielőtt újabb kérdéssel bombázom, mert minél jobban bele merülünk, annál lazábban beszél, könnyebben nyit.
- Nos... a szakképesítésem miatt, írhatok fel recepteket, ha erre gondolsz, illetve kérhetek felülvizsgálatokat vagy ilyesmi, de igen, lényegében csak ülünk egymás előtt és beszélgetünk. Meglepő, de a legtöbb emberen már pusztán ez is sokat segít. Manapság annyira sok a gondunk, hogy már azt is fárasztónak és bosszantónak véljük, ha nem adhatjuk ki magunkból, nem, hogy még más is lelkiszemetesnek használ. Sokaknak már az is kész felüdülés, ha beszélhetnek valakihez, akkor is, ha amaz valójában nem is figyel rájuk. De mi pszichológusok nem csak hallgatunk, hanem figyelünk is. Segíteni pedig nem úgy segítünk, hogy elmondjuk a megfejtést, hanem, addig addig beszéltetjük a beteget, míg saját maga ki nem mondja. Aztán persze jön a sokk és a hitetlenkedés, hogy hát, hogy nem jutott ez eszébe. De ha nincs kivel eszmét cserélni, beszélgetni, úgy nehéz egyről a kettőre jutni. - magyarázom, s talán kissé hosszúra is nyúlik, de mind eközben a sorok közt arra bíztatom, hogyha úgy érzi neki is szüksége van valaki, ne féljen megkeresni, akár engem is, akár mint barát vagy beszélgetőtárs. Mert ez idő alatt úgy ítéltem meg, hogy szüksége lehet rá néha, és akkor talán nagyon, már pedig, ha valakinek segítségre van szüksége, annak felénk nyúló kezét nem csapjuk el.
Érdeklődnék a családja felől is, de inkább másfelé kanyarodom, hogy éreztessem vele, nem csak a felszínt kell kapargatni. Végtére is ismerkedésre adtuk fejünk, és talán nincs abban semmi rossz, ha a párkapcsolatai felől érdeklődöm. Legalább mindketten már az elején tudjuk mire számítsunk a másiktól. Örültem is, hogy nem ellenzi a dolgot, de csak hamar ráébresztett arra is, hogy egy frissebb sebről van szó, amit talán nem lett volna szabad tudnom. Látom, hogy még most is rosszul érinti, noha úgy gondolja ez volt a legjobb döntés. Mindenkinek van egy sajátos értékrendszere, amihez ragaszkodnia kell, ha csak nem történik valami, ami miatt valami fontosabbá válik. És ez a valami okozza sokszor a bizonytalanságot. Tudja, hogy a párja fontosabb kellett volna, hogy legyen, mégsem tudta elfogadni, hogy lemondjon egy olyan dologról miatta, ami eddigi életében az első helyen szerepelt. De a hibák azért vannak, hogy tanuljunk belőle. Hasonló cipőben járok én is, s bizony még most sem sikerült megtalálnom a középutat, ami talán nincs is. A frissebb kutatások szerint ugyanis egy olyan munkát végző felnőtt, mint ő vagy én, vagy egy szívsebész, rendőr ritkábban jut el a házasság 3-4 évfordulójáig, pedig az csupán 4 év. Mindez azért van, mert a kötelező mókus kerék, vagy a mi esetünkben az elhivatottság nem ad igazi lehetőséget, hogy családunk legyen. Maximum jóval régebben. Mert ha menni kell, menni kell. S ha ez minden karácsonykor, szülinapkor megismétlődik, hanyatlik a kapcsolat.
- Nem gondolkodtak esetleg valami párterápiaszerűségre? Vagy egy vita nélküli, nagy átbeszélésre, kompromisszumokra? - érdeklődtem, bár szívem szerint hagytam volna ennyiben, nem akartam rontani a kedvén, és ami elmúlt, azt el is kell engedni, de szakmai szemmel nem tudtam eltekinteni tőle, hogy talán van még valami, amit tehetnénk. Akár, hogy ez a közel jövőben ne ismétlődhessen meg.
Nagy meglepetésemre a téma ellenére is többet oldódott, mint előtte, legalábbis nagyon igyekezett, amit megint nem tudtam nevetés nélkül hagyni. Leginkább a kacsintás végett, ami biztosan elpirított volna, ha nem volnék egy túl sokat hallott pszichológus.
- Köszönöm. - mosolygom a bókjára, bár nem tartom magam olyan hű, de jó képűnek. Azóta meg pláne nem, hogy Hale kisasszony lepedofilozott feltételezésből. Igen, ezt még sokat fogom magamban emlegetni.
- Azt hiszem hasonlóképp vagyok én is. Nem hibáztatom őket, és az utolsó exem is végtelenül türelmes nő volt, de besokallt a munkám miatt. Utoljára még sikerült rábeszélnem egy kiengesztelő vacsorára, és ami azt illeti, határozottan bíztam is benne, hogy magam is túlléptem az akadályokon, de aztán jött egy hívás a kórházból a desszert előtt és hát nem döntenem kellett. Mint előtte oly sokszor. Nem azt mondom, hogy minden alkalommal, mikor így döntöttem helyesen tettem, de, ha a vacsorát választom, amit azok után úgy sem tudnék jóízűen elfogyasztani, másnap pedig azzal keresnek fel, hogy az egyik betegem megfojtotta magát a saját takarójával, nos én... - nem fejezem be, mert mindketten tudjuk, hogy miképp végződhet a mondat. - Olyankor nem mondhatom, hogy magát idézzem: "hogy bocsi, hagy égjen az a ház, nekem vége a napnak". - vonok finoman vállat a kijelentésem közben. Voltak kompromisszumok, sőt, tulajdonképpen nagyon sok mindenben hagytam, hogy döntsön helyettem, főleg, mert sokszor ott sem lehettem, de még is ki lenne képes egy élet megmentése helyett a másik kényelmét választani. Vagy is hát, tudom, ez nem is a kényelemről volt szó, mint inkább talán egy fajta áldozathozatalról, csak éppen egy valódi élet billeget a mérleg egyik felén.
- Őrületes, de olykor úgy érzem egy párkapcsolatot megmenteni sokkal nehezebb, mint egy életet. - sóhajtom, mert ha azt vesszük, ez idáig maximum a pácienseim kapcsolataiban tudtam segíteni. De nem szomorodom el, inkább csak megértően mesélek neki a hasonló problémámról. Senki sem tökéletes. - Kollégákkal pedig nem kezdek, mert az volna csak igazán elmebaj. - somolygom felé, s ezen témát túllendülve, ha csak nem volt hozzáfűzni valója, kérdése, ismét bedobtam egy már előzőleg boncolgatott témát. Főleg azért, mert ahhoz képest, hogy kettőnk közül őt gondoltam nyitottabbnak, még egyszer sem hallottam nevetni vagy úgy igazán mulatni egy-egy mondatomon. Oké, ez lehet az én hibám, amiért mindig vagy borús témát hozok fel, vagy bármi mást csak épp túl komolyan.
- Elnézést, hogy ismételten visszatérek a szakmájához, de egyszerűen nem hagy nyugodni egy másik kérdés, amit mástól nem igazán tudnék megkérdezni, pláne, mert nehéz is volna csak úgy előhozakodni vele, de mindig is érdekelt, hogy a mai napig használják azokat a... - ezen a ponton arcom magasságába emelem kezeim és próbál nagyjából körbe mutogatni, mire is gondolok. - ...fém rudakat? - kíváncsiskodtam, és nem, még véletlenül sem mertem a táncosok által használt rúdhoz hasonlítani, mert az már talán ténylegesen ízléstelen volna tőlem, bár lehet megnevetettné. - Mire jók azok? Nem egyszerűbb a lift vagy a lépcső?

Nos, igen, ez az elsődleges cél. Az elhivatottság. - mosolyodom el, mert ezen részében teljesen egyet kell értsek, s pontosan átérzem, miről beszél. Ez már-már nem is munka, egy olyan embernek, mint ő vagy, mint nekem a pszichológia. Azért csináljuk, mert tényleg hasznos, mert tudjuk, hogy ezzel egy kicsit jobbá tettük a világot, hogy olyasmi részesei vagyunk, ami okot ad az igazi örömre. Ezt persze egy olyan ember, ki nem képes ezt érezni, vagy egyszerűen az ellentétje okoz élvezetet, sosem fogja tudni megérteni, ahogy az sem, aki nem volt még hasonló helyzetben. Viszont minden elismerésem neki, mert meg lehet, hogy számomra is akadnak veszélyesebb ügyek, ő szinte mindig életét kockáztatja, és mint tudjuk, a macskákkal ellentétben, nekünk nincs 9 életünk.
Nem tudok nem mosolyogni a beszélgetésünk alatt, mikor a gyerek rajzokról jön fel a szó, amit tulajdonképpen én hozok fel, mint ajándék a betegeimtől, s ahogy hallom, ezeket ő is nagy kincskét őrizheti. Az viszont nem kerüli el figyelmem a téma alatt, ahogy áttér a gyerekvállalásra, s ahogyan ő vélekedik róla. Őszintén meg is lepett kicsit, mert valahogy nem olyan alkatnak tűnt, mint aki szeretne egy gyereket. Nem azért, mert felelőtlennek gondolom, csupán nem tűnik apa figurának. Remélem ez sem egy bizonyítási vágy az apja felé, hogy majd ő megmutatja, hogyan is kell. Ahogy abban is bízom, hogy végig felelősség teljesen gondolkodik majd erről az életében, hiszen egy gyermek iszonyú nagy felelősség, energia, idő és olykor valljuk be, teher is. Számolnia kell vele, hogyha a gyermeke kórházba kerül és közben ég a szomszéd ház az egész családdal együtt, akkor választania kell, s bármit is választ, az nyomott fog hagyni. A kérdés, hogy kin. Hogy bevállal egy örök időre szóló lelki traumát a család miatt, vagy kételyek közt magára hagyja egyetlen gyermekét a kórházban, aki utána nyúlna, de mint hiába, s ezáltal olyan sebet ejt a lelkén, ami meg lehet örökre nyomni fogja a gyermek lelkét és bizalmatlan lesz mindenkivel. Igazából én sem tudom mit tennék. Talán, ha eljön az ideje és már ott tartok. Bár nem tudom, hogy szeretném e. Gyorsan letudja a témát, bennem pedig fel sem merül, hogy szándékosan, pláne, mert ő maga hozta fel, így számára talán rossz pontként, de rákérdek, ha már így feljött róla a szó.
- A gyermek vállalás nem mindenkinél természetes döntés, de a szavaidból úgy veszem ki, hogy te nagyon is szeretnél. - jegyzem meg még mindig azzal a halvány mosollyal ajkaimon. Nem feltétlenül kezdem el latolgatni, hogy miféle jövőnek nézhetnénk elébe, mert ki tudja még merre kanyarodik a dolog, de amiatt sosem aggódtam, hogy esetleg örökbe kelljen fogadni. Meg lehet akkor is felhoztam volna e témát, ha tudom, hogy ezzel itt és most véget érne a beszélgetésünk. Nem azért, mert ezt akarnám elérni, de szeretek úgy beszélgetni a partneremmel, hogy bizonyos dolgok, kevésbé személyes körítéssel megbeszélhetőek legyenek. A gyermek szeretet és nevelés pedig akár jó pont is lehet, mert ez azt jelenti, hogy az illető gondoskodó típus lehet, azt pedig ki ne szeretné? Viszont már csak azért is kétségek közt hagyom, és jómagam nem avatom be arról, hogy én szeretnék e. Mert ha tudni akarja, megkérdezi. Ha tovább akar lépni, úgy szint hagyom, hogy másik témába bonyolódjunk.
A munka pedig úgy tűnik népszerű téma a körünkben, ami nem is olyan meglepő, mert mindketten könnyebben nyitunk a másik felé, ha erről kell beszélni, és engedjük el magunkat, ha olyasmi a téma, amiben otthonosan érezzük magunk.
- Öhm... ami azt illeti, pont ilyen még nem volt, de olyan már igen, amikor ismertem az ügyfelet, és pont ezért oda se adták nekem. - válaszolom őszintén, bár ha hazudnék sem okoznék nagyobb tragédiát, de ilyesmikben nem volna még csak mentség sem a füllentés, hiszen semmi olyat nem árultam el, amivel bárkit is veszélybe sodornék.
- Na igen, elég bizarr vagy szürreális élmény, de ezt bármelyik civil ember is átélheti, elég csak a legendás sorozatgyilkosok dokumentum filmjeire gondolni. A legtöbbjükről pozitívan nyilatkoztak a szomszédok, ezért is okoztak akkora sokkot. De mielőtt azt gondolnád, hogy állja helyét azaz állítás, miszerint a legtöbb intelligens és brutális sorozatgyilkos csendes természetű, ez nem igaz. Akadnak rá példa, de ugyanúgy ellenpéldák is. - osztom meg vele orvosi véleményem, mert sokan állítják és viccelődnek a "csendes gyilkos" kifejezéssel egy-egy kevésbé beszédes barátjukról. Remek példa rá a múlt hónapi ügyem, ahol Mr. Braxtonnal volt dolgom. Na ő minden, csak csendes nem. Nem akarok belemenni, s ha nem látom rajta a vágyódást a téma iránt, nem is megyek bele a gyilkossági ügyek részletezésébe, élményeibe. Azt hiszem lát elég borzalmat a munkája során, nem hiányzik még neki egy randin is holtestekről csevegni. Ez tényleg olyan téma, amivel úgy gondolom rontanék a beszélgetésünk színvonalán.
Ő viszont tudatalatt egyből bedobja a kérdést, amitől egészen idáig tartottam, és igazából tartok most is. Nem azért, mert hazudni akarok, hanem, mert az őszinteségemmel bevallanám kudarcom és lehet, ez újfent egy olyan pillanat volna, ahol ráijesztenék. Ha viszont már az elején hazudok, még is mit várnék akármelyik kapcsolatomtól. Viszont bevallani sem könnyű, ezért akaratlan is elmosolyodom és próbálom úgy megfogalmazni, hogy lássa, a hibáim ellenére igyekszem és végtére is ténylegesen azért jöttem el, mert megszeretném ismerni, nem pedig kielemezni.
- Hát ami azt illeti... - köszörülöm meg a torkom, és feljebb ülök a székben zavaromban, de húzhatom én órákig az időt, akkor is válaszolnom kell. - Erőteljesen próbálom másként megismerni a másik félt, dee.. igen, nos ez egy borzasztó rossz szokásom, talán a sok munka miatt. De ezen dolgokat általában megtartom magamnak, és ha csak nem hozza fel a partnerem.. - nevetem itt el magam kicsit, amiért neki ez így eszébe jutott, de egyáltalán nem rosszallóan - nem is beszélek róla. - válaszolom egy kissé még szégyellve magam, de hát tudni kell szembenézni a gyengeségeinkkel is. - Volt, akit érdekelt és volt, akit ez rettentett el. - teszem még hozzá. Rossz szokások. De kinek ne volnának...?
- Bár ezt hallanám mindenkitől, aki tanácsér jön hozzám... - mosolygom, s bár viccesen hangzik, azt hiszem nem mondok vele semmi újat, ha azt mondom, hogy az emberek jó nagy része nem így látja. Sokan csak illemből válaszolnak egy sablon szöveget, hogy jól vannak, hogy minden okés, ám valójában a szakadék szélén táncolnak, és fogalmuk sincs merre tovább. Még is különös hallani, hogy hozzájuk is jár egy orvos, ami persze az általa elmondottak alapján érthető. Így belegondolva talán még én is voltam egyszer így, hogy rendőrt vagy tűzoltót kellett megvizsgálnom, de az nem a munkahelyükön történt, hanem az irodámban. Ki tudja... régen volt, ha volt...
Szép lassan pedig bedobok egy kicsit mélyebb témát, ami a későbbiekben mélyebbnek bizonyul, noha most a hangsúlyából azt veszem ki, hogy már teljesen megbirkózott vele és elengedte. Hirtelen még ha még félvállról is venné az előbbiekhez képest. Innen is gondolom, hogy nem volt helyes rákérdezni. Ha viszont bocsánatot kérek, ahelyett, hogy elfeledkeznénk róla, csak tovább emelem a vérnyomását esetleg. Szerencsére szépen ki is zökkent a válását felhozva.
- Sajnálom. - válaszolom, bár ezt leginkább a kudarcba fulladt próbálkozásokra értem és arra, hogy nem vették észre előbb a jeleket. Anyám erre biztosan azt mondaná, tanuló pénz, és lesz még pár ilyen, de az ember egy kicsit mindig okosodik. Akkor is, ha ugyanazt a hibát véti el újra s újra. Szégyenletes, de én nem oszthatok meg ilyen történeteket vele, mivel, ha a közelében is jártam a házasságnak talán egyszer, akkor is hirtelen és gyorsan jött a szétválás.
- Igen... - nevetem el magam visszafogottabban a köpenyes idézetre. Ez pontosan így van. De pont emiatt nem is hibáztatok mást sem. Bízom benne, hogy ez számára sem hátrány, ha esetleg bármi többet is akarnánk egymástól. Az biztos, hogy én nem szólnék bele mikor és mennyi életet menthet, elnéző volnék, ha egy vacsora kellős közepén rohanna el segíteni, függetlenül attól, hogy félteném. Viszont mind ezeknek meg van a hátránya is. Két "átlagos" munkával rendelkező embernek is kihívás összeegyeztetniük szabadnapjaikat, mi pedig... nos... szerintem képtelenség lenne. Az együtt töltött idő hiánya pedig erősen megkérdőjelezné a párkapcsolatunk fogalmát. Bááár, ha néha "pánikrohamot" kapna egy tűzoltósisaktól, én pedig néha elfelejteném, hogy nem szabad az irodában dohányozni, akár munkán belül is megoldhatóak lennének a találkozások... Na de, viccet félretéve, sajnos ez világszerte probléma.
Azt hiszem kezdünk mindketten elég jól felengedni, pedig még csak egy kávét ittunk, viszont meglepettségén megint elnevetem magam. Kezdem ténylegesen azt hinni, hogy én valamit nagyon rosszul csinálok, ha mindenki nőcsábásznak hisz, meg pedolfilnak.
- Munkahelyen?? - kérdeztem vissza, mintha ez annyira természetellenes volna, de közben is nevettem és láttam, hogy ő is jól mulat a témán. - Neem. Meg... egyébként sem... Maximum fiatalabb koromban. De munkahelyen soha. Az maga lenne a katasztrófa. - rázom a fejem még mindig mosolyogva. - Persze meg voltak, vannak a lehetőségeim, mert ugye a magánpraxisom az itteni Kingsboro Pszichiátriai Központban van, ami a kórházzal van egybe kötve, és nem tagadom mindig akadnak fiatalabb orvosok, nővérek, sőt még betegek is, akik finoman vagy... kevésbé finoman szokták a tudtomra adni, hogy szinglik és ráérnek meg ilyenek, dee... nem is tudom. Nem akarom mindig mentségül felhozni a munkám, de nálam ez egy olyan dolog, amit szeretek "tisztán tartani". Ha például összejönnék ott egy nővérrel, akkor tudatosan, tudatalatt elvárt volna, hogy kivételezzek vele, mert hát ő a párom. Az pedig nagyon nem volna helyén való. - csóválom a fejem, bármennyire is szigorúnak tűnök e tekintetben. - Viszont, ha egy orvos társam választanám, egyrészt sosem tudnék megszabadulni a gondolattól, hogy ő ezt a helyet társkeresőnek használta, ahelyett, hogy a munkáját végezné, másrészt pedig, aki a kórházat társkeresésre használja, azaz én szememben sosem lesz elég jó orvos. Tudom ez most elég... csúnyán hangzik, de ha belegondolunk, hogy ez az orvos, a munkahelyi ügyek helyett, a betegei kezelése alatt a betegei helyett azon töpreng fejben, hogy hova menjünk vacsorázni, mikor házasodjunk össze és hasonlók, akkor igen nagy rá az esély, hogy hibát vét. Akár végzeteset is, ha épp rossz gyógyszert ad be a betegnek. - magyarázom, hogy azért ténylegesen ne tűnjek túl elérhetetlennek vagy kerülőnek. De ha az ő helyébe gondolom bele magam is, micsoda katasztrófa sülne ki belőle, mikor mentés közben arra gondolna egyik kollégája, hogy mennyire szereti a másikat és akkor rossz helyre lép. Tudom, hogy ez akkor is előfordulhat, ha nem egy helyen dolgozunk, de nagyban megnöveli esélyét, ha a folyosón minden alkalommal egymásba botlunk.
- A mindenki mindenkivel enyhe túlzás, de valóban gyakoriak lehetnek az ilyen esetek, főleg a nővérek és ápolók közt, mert már én is nyitottam rá a takarítói szertárban egymást.. nagyoon odaadóan szerető fiatalokra. - mosolyodom el a végén, szándékosan nem kiejtve az egyértelműt, de jelentősen nyomatékosítva, hogy arra gondolok. Az megint más, hogy én erről aztán egy szót sem ejtettem. Egy nővér és egy ápoló volt, fiatalok. Más élete nem múlt rajtuk, és egyébként is biztos rájuk ijesztettem annyira, hogy perceken belül már kint a folyosón igazgatták a ruhájuk. Én is tettem merész dolgokat fiatalon, szóval azt hiszem ez elnézhető.
És ha már a kíváncsiskodásnál tartottunk, nem tudtam nem megérdeklődni ezt a bizonyos dolgot, amit mesékben is sokat látni, bár sosem értettem, hogy miért vált ez ilyen szimbolikussá a tűzoltóknál. Most pedig erre is választ kaphattam.
- Szóval ez komoly...? Tényleg használatban van? - kérdeztem nevetésem visszafojtva, de próbálva emésztegetni mindezt, mert az ottalvós dolgot még hihetőbbnek is gondoltam, de azt hittem, kinevet, hogy ez csupán mese. Most viszont igazán együgyűnek érzem magam tőle.
- Persze, miért is ne...? - bólintok, majd a pincér felé is, bár úgy érzem a hangulat kezd adottá válni, szóval ki tudja majd mit hoz még ki belőlünk az alkohol. S ha már alkohol...
- Voltál már olyan ittas, hogy emlékeztél másnap, de jobban örültél volna neki, ha nem? - dobtam be a kérdést, már csak amiatt is, mert ezeken barátok körében is jót nevetni, nem kell hozzá túl szoros barátság, hiszen mindenkivel esett már meg, és igazából hazudhat is, arról sem fogom tudni, hogy igaz e.

Fesztelenebb reakciója engem is mosolyra késztet, leginkább azért, mert a pácienseim közt ritka, ha valaki ennyire gondtalanul képes beszélni magáról. Nyilván azért, mert ez itt és most nem egy munka. Furcsa módon nekem mégsem mindig sikerül kibújnom a munkában történő szokásaim mögül. Igen, pszichoanalizálom, mert ez azt hiszem már részemmé vált. Az viszont, hogy ezt önmagamtól meg is osszam vele, nem. Egy percig sem tagadja, hogy szeretne gyereket s ez nem baj. Meg lehet akadnak, akiknek ez olyan téma, amiről nem szívesen beszélnek idegeneknek, de mi pontosan azért vagyunk itt, hogy megismerjünk egymást azzal a céllal, hogy esetleg többet is akarjunk a másiktól. Így aztán már is nem tűnik olyan nehézkes témának, pláne, hogy mint kiderült, mint kettőnknek munkája része alkalom adtán. Aztán az, hogy valaki akar is és jó szülő is lenne, két különböző dolog, és utóbbi csak akkor derül ki, ha már ott vagyunk. Az előtte tett ígéreteket nem szabad elhinni, még önmagunkat becsapva sem.
- Ezzel nincs is semmi baj. A felelősség épp olyan fontos a gyermek vállalásban, mint maga a megbúvó érzés, hogy akarunk. A gond akkor kezdődik, mikor a felnőttek félvállról veszik a kockázatok felmérését. Azzal nem csak magukat, de a gyermeket is bajba sodorják. - beszélek a gyermeknevelést érintő meglátásaimról, bár talán nem okoztam vele nagy meglepetést, s valahogy még is, szerte a világon milliónyi ellenpélda van. Visszakérdez, ami adódhat udvariasságból is, vagy mert ő is épp úgy próbál beigazítani életébe, elképzeléseibe, s elemezni, hogy ez mennyire lehetséges. Elmosolyodom.
- Nem állítanám, hogy olykor-olykor ne jutna eszembe vagy nem képzelem el milyen is volna, ha valaki, akinek az élete szintén általam formálódik, nem Doktor úrnak hívna, hanem apának, de egyenlőre én sem érzem úgy, hogy ez most megoldható lenne. Igaz, bár most kissé szkeptikus vagyok, úgy gondolom, amint először néznénk egymásra, biztosan ő volna az elsődleges az életemben. - nevetem el magam finoman, mert akaratlan is elképzelem milyen volna, akár egy új szülöttet tartani a kezeimben, vagy egy árva kisgyermeket magamhoz venni, tudva, hogy innentől kezdve csak is rajtam múlik milyen élete lesz, és én a legjobbakat akarom neki. Izgalmas, életre szóló kaland.
A munkámat érintő téma béli meglátására őszintén bólogatok, ugyanis egyet értek. Nehéz, néha nem is lehet felismerni, hol ott hányszor halljuk a tévéből, rádióból és olvassuk könyvekben, hogy az ember sokszor - szinte mindig - csak egy álarcot mutat. Az, hogy ez miféle célt szolgál nem feltétlenül büntetendő. Van, aki gyilkosként ártatlan álarcát viseli és van, aki depressziósként egy mosoly maszkot húz, csak, hogy a világ másképp nézzen rá, amiért boldogtalan. Sőt, ugyanez van a plasztikázásnál és az egyéb megfelelési késztetéseknél. Sokan tesznek úgy, mintha érdekelnék azok a dolgok, mint, ami a másikat is, hol ott nem. Lehet, hogy azért, hogy ne sértse meg a másikat, s lehet, hogy azért, hogy lefektesse. Nem mondom, hogy ne ítéljünk el ilyen dolgokat, de előre erre alapozni nem szabadna. A munkámat azonban nem csak a felismerés képezi, de a tapasztalás és az elemzés is. Amikor pedig folytonossá válik, elkerülhetetlen, hogy a civil életbe ne folyna bele mindez. Zavarba is hoz a kérdésével, de várható volt. Nincs is mit tagadnom, s igazából nem is szépítek rajta. Elismerem, hogy a szokások rabja vagyok, néha már fel sem tűnik, ugyanakkor, igyekszem változtatni rossz szokásaimon.
- Igen. Az egész olyan... automatikus. Olyasmi lehet, mintha mondjuk neked szemet szúrna a házamban, hogy kissé tűz veszélyes a... fogalmam sincs... tűzhely. És tudod, hogy egyenlőre nincs baj, de lelked mélyén azért megosztanád velem észrevételeid, talán meg is osztod, viszont ha mindenkinél így jársz el, egy idő után sokan lesznek, akik rossz szemmel néznek rád, hiába ártalmatlan dolog. - oké, azt hiszem ez már az elejétől véve rossz példa volt. Nálam? Remélem nem vette kacér utalásnak. Mindenesetre igyekszem úgy tenni, mintha nekem fel sem tűntek volna ezek a dolgok. Lehet csak én gondolom túl és saját magam kezdem analizálni. Ördögi kör. - Bár, ha jobban belegondolok, még ha én szakmailag kissé mélyebbre is merülök az analizálásban, igazából minden ember analizálja a másikat. - állapítom meg, egy csöppet elterelve a dolgokat a példáról, de témában maradva. Szavaiból és nevetéséből ítélve úgy érzem ő is kissé zavarban érzi magát, bár ennek oka sok minden lehet. Hasonlóképp nevetek én is a viccén. Randi kiértékelő kérdőív, hát ez jó. Ha a munkám során legközelebb kérdőívbe botlok, biztosan eszembe fog jutni.
A munkámról aztán az ő párkapcsolatára térünk rá. Bár ez elég éles kanyar lehet, de igazából szerintem nincs olyan téma, amit ne lehetne belefonni egy másikba. Sőt odavissza, ahogy ő is teszi most. Mindenesetre sajnálom, mert minden bizonnyal csalódott és ez örökre megmarad az emberben. De azért elmosolyodom, mert látom, hogy igyekszik valóban túl tenni magát rajta és poénokkal üti el a dolgot, hogy ne is szomorodjon el a beszélgetés. Plusz jól eső bók, hogy élvezi a társaságom. Ez pedig kölcsönös. Bolondos elképzelés, hogy együttélésünk alatt a problémáink egy kollégámmal szeretné meg beszélni. Én meg ülhetnék a saját várótermemben. Az volna csak igazán őrületes. De valóban, tényleg élvezem a társaságát, mert nem semmiségekről beszélünk, még is könnyedebb, még ha a téma maga nem is mindig. Az meg, hogy mindig megtaláljuk bennük a pozitívumot, vagy viccelődni tudunk rajtuk nagyon jó dolog.
- Úgy van, ahogy mondod. De inkább sózzon el egy levest, mint, hogy rossz gyógyszert adjon egy betegnek vagy műtét közben benne hagyja a tűt a betegben. - bólogatok magyarázás közben, igaz, magam is belátom, hogy ebben is kissé szigorú vagyok. Talán pont ezen kéne változtatnom. Ennyi erővel kivételt képzelhetne minden olyan munka, ahol emberi életeket mentünk, akár az övé is, s akkor teljesen feleslegessé válik ez az egész. Engednem kellene az elveimből és a szigorú meglátásaimból. Talán pont tőle tanulhatnék ilyen módon. Hiszem, hogy ha esetleg még sem egymásra esne a választásunk, akkor is megmaradnánk beszélgető partnereknek. Az mindkettőnk számára jó volna, mert úgy gondolom tényleg jól elbeszélgetünk, s megkockáztatnám, hogy akármilyen témát is dobnánk be, simán ki tudnánk vesézni, anélkül, hogy elunnánk magunkat.
- Igazad van. - látom be, egyúttal azt is, hogy én tévedhetek. Másrészt viszont, attól tartok nem csak erről van szó. Ha most engednék, ha nyitott lennék a munkahelyi kapcsolatokra, belegondolni is rossz volna miféle pletykák kezdenének el terjedni. Féltékenykedések, gonoszkodások, rivalizálás kollégák közt. Egyetértően bólogatok még a nyers megjegyzésére is, mert teljesen átlátja a dolgokat. Ezekből pedig nehéz engedni. De ha úgy adódik, majd talán valamikor teszek egy próbát. Nem Lydiával, de valaki mással. Ha azonban sikerül valami kevésbé kellemetlen módszerrel megismerkednem mással, tegyük fel itt és most Lawrence-el, akkor bizony még gondolatban sem merészkedem odáig, hogy ezt valaha is bevállaljam.
Az ehhez kapcsolódó múltbéli történeten én is jót nevetek vissza gondolva mennyire zavarba voltak ők is és én is. De úgy hiszem, így volt a legjobb. Mármint, hogy nem rohantam kirúgatni őket. Másként, másképpen, lehet én is ilyen fiatal lettem volna.
- Talán tényleg csak az izgalom. A folytonos munka, a kevés szabad idő, a mókuskerék unottá teszi az embert, nulla motivációval, ami kiégéshez és boldogtalansághoz vezethet, ha nem élhetünk a hobbinknak vagy nem élhetünk kicsit változatosabb életet. Ha pedig annyira le vagyunk foglalva, hogy nővérként vagy ápolóként sokszor egész nap ugyanazon a folyosón haladunk végig, tesszük a dolgunk, minden betegnél ugyanazt, nos... könnyen lehet, hogy még sokan fogják a szertárban végezni így... - mosolygom, de a dolognak van alapja. A depressziós nem ok nélkül üti fel fejét, nem véletlen a nép betegsége. Valakit nem zavar a monotonitás, ám, ha gyári szalag munka is, kell egy kis idő kikapcsolódásra, viszont a háztartásra is. Mindenki szereti a patyolat rendet, de vannak, akik inkább a kikapcsolódást választják. Az én szerencsém, hogy nekem a munkám a hobbim is, és elég változatos ahhoz, hogy elkerüljenek az ilyen problémák. Helyettük csak... egyedül fogok meghalni, magányosan... Lehet a fiatalok csinálják jól. Hmm.
Aztán teszünk egy újabb kitérőt a munkája felé, onnan is a pletykákban terjedő ma is használatos csúszdarúd felé. Meg is lep a válasszal, és hiába hallom egy szakmabelitől valahogy nem tudom elképzelni ezt így a valóságban. Amikor viszont arra invitál, hogy próbáljam ki egyszer, nos elég vizuális vagyok, hogy ennek próbálkozásait magam előtt lássam, s ha eddig nem is sikerült annyira zavarba hoznia, most a saját képzeletem végett talán még el is pirulok. Pont akkor jön rám a nevetés, mikor visszatér a pincér is, én meg annyira szégyellem magam nevetés közben, hogy el kell takarjam fél kézzel arcom, leginkább szemeim. Ezen vígjátékba illő pillanatképeket pedig nehéz elhessegetni a fejemből, így azzal próbálom korrigálni, hogy emlékeztetem magam rá, hogy ez a poénos elképzelés az ő esetében valós és abban a pillanatban kicsit sem vicces. Így is kell egy kis idő, de nem várakoztatom meg őket nagyon, és én is a sör mellett döntök.
- Elnézést... - köszörülöm meg a torkom, de szám sarkaiban még mindig ott lapul a mosoly és nevetés apró szikrája, és tudom, hogy ha megint bevillannak a képek, már nem biztos, hogy elég lesz eltakarni az arcom. Az én hibám, én hoztam fel. De okosabb is lettem.
- Komolyan? - vonom fel szemöldökeim meglepetten. - Nem is tudom, nem tűnsz túl erőszakos embernek. Igaz, az alkohol sok mindenen képes változtatni, de valahogy nehéz elképzelnem az általad elmondottakat. - mosolygom, bár nem állítom, hogy füllent, hiszen ilyesmikben aligha füllentene valaki. Tény, hogy a munkája tele van stresszel, és az alkohol valóban felszínre hozza ezeket a fel nem dolgozott sebeket. Viszont én úgy érzem, hogy ő nem az a típus, aki sokáig ülne egy egy dolgon. Képes elengedni, ha nem is teljesen, de ezáltal talán meg is békél vele. Aztán lehet én gondolom túl, és a filmekben látott pulton átvetődés már tényleg túlzás. Az viszont kétségtelen, hogy jó fizikumban van, szóval nem lepődnék meg, ha a kiszemelt áldozat járt volna rosszabbul. Nem állítanám, hogy én nem kerültem volna hasonló helyzetbe, de az nem bárokban történt, inkább könyvtárakban, iskolában. Fiatalként sem jártam ilyen helyekre, csak a társaságom kívánta meg olykor.
- Ami azt illeti... nem, nem igazán. De ismerek néhány helyet, ahova főleg kollégákkal szoktunk beülni fontosabb alkalmakkor. Vagy ha nem is bárokban, de van, hogy egy-egy páciensemmel is kávézókban tartjuk a beszélgetést. Van, aki így érzi könnyebbnek az egészet, mint sem, hogy egy számára teljesen idegennek nyíljon meg egy teljesen idegen helyen. - vonok aprón vállat, mert bár azt belátom, hogy ez egy nem mindennapi dolog főleg ebben a munkában, de amíg meg tudom oldani, és a betegem is így hajlandó együtt működni, miért ne?
- Valójában akadna bőven szabadidőm, csak én merülök el annyira bizonyos ügyekben, hogy túlórázom miatta. Olykor kész krimi regényekbe csöppenek, és nehéz nekik ellenállni. Régebben, amíg kezdőként csak egyszerűbb munkákat kaptam és saját praxisom sem volt, akkor eljártam edzeni, könyvtárba. Akkoriban a szomszédomban lakott egy három gyermekes család, ahol a nagyobbik lány jogsira készült, de nem volt, aki segítsen neki, így végül engem kértek meg. - emlékszem vissza rájuk elmosolyodva és az első pár alkalomra, ami kész életveszély volt a lány túlzott szórakozottsága miatt. Viszont szégyenszemre hirtelen más nem is jut most eszembe. Hobbi szinte főzök és sütök is, de azt inkább nem teszem hozzá. Más elfoglaltságom pedig azt hiszem nem nagyon volt. Így belegondolva már akkor is kissé merev voltam, bár nem annyira, mint most. Viszont azt gondolom, ha nem ilyen életformát élnék, akkor most nem ott lennék ahol. Ettől függetlenül ezekben is változtatni szeretnék. Mire nem jók ezek a terápiákon kívüli beszélgetések...
- Neked vannak hobbijaid, amiket ma is szívesen csinálsz? - kérdek vissza kíváncsian. Talán még ötletet is meríthetek belőlük.