A tegnapi napom nem úgy alakult, ahogy terveztem. Jól indult, Raelynnel még jót is motoroztunk, amíg bele nem futottunk abba a rohadt balesetbe, ahol a kocsi nem mondom, hogy váratlanul, de felrobbant. Mindketten olyat repültünk, hogy egy pillanatig azt sem tudtam, hol vagyok, de a szarabb az volt, hogy a karom nem tudtam mozgatni. Nem jöttem be a kórházba, minek ilyen pitiáner dologgal ugyebár… De most, hogy műtét előtt vagyok, nem vagyok benne biztos, hogy meg fogom tudni oldani ezzel a kézzel. Egy szívműtét nem vicc, rezzenéstelen, stabil kézre van hozzá szükség, az enyémbe pedig minden egyes mozdulatra olyan fájdalom hasít bele, hogy csak sziszegek itt magamban. Nem igazán akarom bevallani még magamnak sem, hogy nem fogom tudni megcsinálni ezt a műtétet. És az a baj, hogy ha a kezem eltört –márpedig van rá elég nagy esély-, akkor még az is lehet, hogy jó ideig nem műthetek. Az meg már tényleg nagyon nem hiányzik, ugyanis az lenne a hab a tortán az eddigiek után. Először a főorvosi rang, most meg még a műtétekről is levesznek egy ideig, nagyon fasza. Mindig baromira vigyáztam a kezemre, kerültem azokat a sportokat, ahol túlzottan erőltetni kellene a kezem. A motorozást is jól megfontoltam, mikor elkezdtem, de ez egy megbízható járgány, szóval nem igazán szoktam vele esni-kelni. Már a bemosakodásnál tartok, és még mindig tántoríthatatlanul azt gondolom, hogy meg fogom tudni csinálni a műtétet. Összeszorított foggal, de menni fog! Azt hittem, de nem ment, a rezidens csinálta végig a billentyűcserét az asszisztálásommal. Picsába. - Dr. Harper! Meg kellene nézni a kezét! – fut utánam a rezidens lány, akinek még egy év alatt nem sikerült megjegyeznem a nevét. - Igen, majd mindjárt megyek. Szóljon le a röntgenre – mondom kissé idegesen, mert nemhogy nem sikerült lenyugtatnom magam, hanem éppen ellenkezőleg, jobban felspanoltam magam a dolgon. – Ja, és erről egyelőre egy szót se szóljon senkinek, mert ha megtudom, hogy eljárt a szája, lőttek a műtéteinek – lépek még oda hozzá, mielőtt elindulnék lefelé a röntgenre. Nem lesz ez így jó, nagyon nem. Ma még lenne két műtétem, de így biztos nem fogom tudni megcsinálni, és még ki tudja, mennyi ideig nem lesz használható a kezem? Mire leérek a röntgenbe, két nővér már kint vár a folyosón. - Jöjjön, Dr. Harper, előkészítettük a dolgokat – mosolyognak bájosan, de nekem most kurvára nincs kedvem a jópofizáshoz, így szó nélkül viharzok be a terembe, be se csukom magam után az ajtót, már menet közben elkezdek vetkőzni, többször is káromkodva magam előtt. – Jó ég, Shane, mit műveltél magaddal? A derekadon is van egy bazi nagy kék folt – csatlakozik Irina, a radiologusunk is, amire már egy halvány mosoly kúszik az arcomra. Na, ő az, akivel már kicsit bensőségesebb volt a kapcsolatom, de… most már az is megszűnt ugyebár, ugyanis ha hiszik, ha nem, monogám üzemmódba váltottam, Lotte miatt. - Hát sajnos nem azt, amire gondolsz. – Egyelőre még kímélem Lotteot, szóval most már kerek másfél hete nem szexeltem, ami azért komoly teljesítménynek bizonyul nálam. Elmesélem nekik a sztorit, mi történt, amire hüledeznek egy sort, én pedig közben belenézek a tükörbe és szemügyre veszem az ütésnyomot a hátamnál, amit eddig észre sem vettem. Baszki. Mindegy, ezt igazából le sem szarom, a kezem érdekel. Mikor már indulnék be a beugróba, hogy elkészítsék a röntgent, ismerős alakot figyelek meg elsuhanni az ajtó előtt. - Lotte? – szólok ki, de ezt nem igazán gondoltam át, ugyanis kicsit félreérthető lehet a dolog, így félmeztelenül három nővel egy szobában. Nem mondtam neki ezt a tegnapi incidenst, nem akartam feleslegesen idegesíteni. Lehet, hogy most is jobb lett volna kicsit sunnyogni.
A legutóbbi kis főzőcskézünk után nem történt semmi Shane és köztem, de ez nem jelentette azt, hogy nem került volna a helyére néhány tisztázatlan dolog. A kételyek nem fognak egyik napról a másikra elülni, de azt hiszem jó kezdetnek lehet nevezni, hogy eljött a kérésemre, és maradt is az éjszakára, de szigorúan a vendégszoba kényelmében. Immár kezdek erőre kapni, és vagyok annyira merész, hogy egyedül is útra keljek, de azért még óvatosan bánok ezekkel a kiruccanásokkal. Másfél hete dőlt el, hogy megpróbáljuk együtt, de még senkinek sem kötöttük az orrára, hogy ez hivatalos lenne, vagy mi. Nem mertem kockáztatni, és címkéket aggatni a nem létező kapcsolatunkra, és lássuk be, de mindkettőnknek változtatnia kell a szokásain, ha azt akarjuk, hogy működőképes legyen a paktum. Ma úgy döntöttem, hogy meglátogatom odabent a kórházban, ha már rutinellenőrzésre jöttem, hát összekötöm a kellemest a hasznossal, és meglepem egy ebéddel őt. Nem akartam rámenősnek látszani, vagy olyan nőnek, aki ellenőrzi a friss pasiját, hogy mennyi nő csüng rajta, de ha komolyan szándékoztunk gondolni ezt, akkor meg kellett találni az egyensúlyt a munka, és a magánélet között. Nem akartam túlságosan érzelgősnek hatni, egy hátitáskába pakoltam bele két tonhalas szendvicset, akadt nálam csoki is, természetesen cukormentes, és két üveg víz. Orvosként nem akartam, hogy rossz szemmel nézzenek rá. A kinézetemet sem gondoltam túl egy félórás randihoz, mert tudtam, ha ma be van táblázva, akkor örülhetek annak is, hogy ennyire futja. A kis ördögöt elzártam jó mélyre. A rendelőből kilépve a táskámat a vállamra erősítem, és a leleteket olvasom el figyelmesen, mikor egy érdekes beszélgetés csapja meg a fülemet. - Igen…nem bírta megmozdítani a kezét, és nem sikerült neki a műtét úgy, csak irányítani tudott. Én már tegnap hallottam arról a robbantásról, a hírekben is benne volt, hogy kigyulladt egy kocsi, és hogy egy mentőssel húzták ki a sérültet, de mindketten jócskán kaptak belőle. Dr. Harper… - ennyi elég is, hogy felmenjen a vérnyomásom, és ne csak hallgató legyek, hanem közbelépjek. - Elnézést.. – kocogtatom meg a vállát az egyik nővérnek. - …Shane Harper megsérült? – látom a lelki szemeim előtt még az autóbalesetét, és a rosszullét kerülget. Elsápadok, de megvárom, hogy milyen replika érkezik a másik oldalról. - Igen…nem is tudta? Tegnap Realynnel, az egyik mentősünkkel kimentettek egy sérültet a kocsiból, de az felrobbant a helyszínen. Most éppen lent van a radiológián. – nem is kell több információ, hogy magukra hagyjam őket, és a saját fejem után menjek. Magamhoz képest sietek, két embert majdnem fel is lökök, mire elérek a lifthez, és be tudok szállni. A tekintetem a különböző osztályokat kutatja…ez az a másodikra kell mennem. Benyomom a gombot, és idegesen állok rá az egyik lábamról a másikra. Az örökkévalóságig tart ez az utazás, de a csengőnek hála, ki tudok szállni, és máris a folyosókat rovom, mint egy őrült. - Shane…merre vagy? – nyitok be több terembe is. Ugye nem esett baja, nem sérült meg úgy? Nem bírok magammal, és mikor elhaladok egy nyitott ajtó mellett, akkor meghallom a nevemet, és automatikusan fordulok vissza. - Shane?! – lököm be az ajtót, és körülnézek, hogy mi a fene van itt. Észre se veszem, hogy többen vannak jelen a háta mögött, mert jobban leköti a kékjeimet az a csúnya seb a hátán. - Mi az isten történt veled, és miért nem hívtál fel tegnap? – szakad ki a számból az aggodalom, és azonnal odamegyek hozzá. A két kezemmel akarom érezni, hogy egyben van, ezért végigfogdosom, és megállok a felkarjánál, mikor belemerülhetek az azúrkék íriszekbe. - A frászt hoztad rám. – aggodalommal van átitatva a hangom.
Nem akartam egyáltalán nagy felhajtást csinálni ekörül a hülye robbanás körül, habár a hírek állítólag lehozták, remélem, hogy Lotte nem nézi és nem idegesíti fel magát feleslegesen. Habár, ha nézte volna, akkor már rég említette volna a telefonban, ugyanis beszéltünk már ma, csak éppen nem erről, nekem pedig eszem ágában sem volt elmesélni neki ezt a kis incidenst. Nem vertem nagy dobra, gondoltam egy kis zúzódás és majd elmúlik a fájdalom két nap múlva, de az már kicsit sem vicces, hogy nem tudok rendesen műteni. Sőt, egyáltalán nem. Kurvára nem vicces, az a helyzet. Nagyon rám jár a rúd mostanában, az a helyzet, pedig esküszöm, semmit nem vétettem az univerzummal szemben. Mikor megpillantom Lotte-ot az ajtó előtt, mint a villám elsuhanni, automatikusan szólok utána, de aztán már kicsit meg is bánom. Olyan hirtelen ront be és könnyebbül meg a tekintete, ahogy megpillant, mintha éppen a síromból kelnék ki. - Lotte? – kérdezek vissza újból, ezzel kicsit vicces jelenetté téve az egészet így egymás nevét ismételgetve. Ajaj. Ő már tud erről a dologról, látom rajta. És tessék, már be is bizonyosodik, ahogy mondani kezdi a következő mondatot. - Felhívtalak – vonok vállat, igaz, nem ezért hívtam és még a történetek előtt, de ez így önmagában azért megállja a helyét. – Ma is felhívtalak – húzom a szám szemtelen vigyorra, aztán megnyugtatom kicsit azért. – Azért nem meséltem a történteket, mert ez igazából semmiség. Kutya bajom, látod? – tárom szét a kezem, de a hirtelen mozdulatra felszisszenek. A picsába, miért kell ennyire fájnia ennek a szarnak? - Nyugodj meg, tényleg semmi gáz - nyomok egy csókot a szájára, ahogy közelebb jön, amire a nővérek mögöttem rögtön sutyorogni kezdenek. Irina az, aki alig hallhatóan hümmögni kezd, ugyanis nem mondtam neki semmit, csupán elkerültem az elmúlt időszakban, amit nyilván nem tudott mire vélni. - Most már mindent értek – szólal is fel, de ezt elengedem a fülem mellett. Már csak az hiányzik, hogy elkezdje ecsetelni itt a dolgokat Lotte előtt. Sérült az egoja nyilván, várja, mikor vághat vissza. - És te? Végeztél a vizsgálatokkal vagy még csak most mész? – kérdezem Lotte-tól, aztán felállok az ágyról és készenlétben állok, mikor mehetek be végre a röntgenre. – Mi a terved estére? – érdeklődöm, ugyanis ha a nap végén ő is ráér, elmehetnénk valahová vacsorázni vagy valami közös program jó lenne. - Shane, mellőzd kérlek egy kicsit a nőzést és fáradj be a röntgenbe, nem érek rád egész nap! – Ajaj, kezdődik. Átváltott hárpia üzemmódba, valószínűleg féltékeny. - Egy pillanat és jövök – nézek Lottera és már be is slisszanok a röntgenbe, hogy elkészítsék a felvételt. Bele sem telik két percbe és meg is vagyunk, én pedig ár kezdek is imádkozni, hogy csak zúzódás legyen és ne törés. Kijövök és rögtön a ruhámért nyúlok, hogy visszavehessem magamra. - Rossz hírem van Shane. Ez itt határozottan törés, méghozzá nem is kicsi. Gipsz fog kelleni – vázolja a helyzetet Irina ahogy a röntgenképre mutat. Hát ez valóban törés, hogy rohadna meg. - A kurva életbe! – mordulok fel és a bal kezemmel az orrnyergem kezdem masszírozni. – Ne szólj erről senkinek jó, Irina? Majd én intézem. – Még talán tudom titkolni. Majd Clémencre bízom a műtéteket a főnök tudta nélkül. Nem tudhatja meg, mert akkor elküld kényszerszabira, aztán ki tudja mi lesz még belőle. Az is lehet, hogy nem műthetek többet. - És te se szólj senkinek Lotte, értetted? - fordulok oda Charlottehoz, mert kicsit sem vagyok benne biztos, hogy nem akarja majd nekem a legjobbat –vagyis nem gondolja azt, hogy majd úgy tesz, ahogy nekem a legjobb- és intézkedik valamit. Ez most komoly és a karrierem a tét…
Én tényleg nem akarom felhúzni magam, vagy beállítani egy idegesítő nőszemélynek a természetemet, de ma reggel beszéltem Shane-el, és nem említette meg a robbantást, meg amúgy a sérülést sem. Más esetben előhozakodnék azzal, hogy mit ér a bizalom, ha ilyesmiket sem oszt meg velem, de még előbb meg kell találnom, hogy egyáltalán tudjam, hogy mi baja van. Képtelenség, hogy egy ekkora kórházban ne találjam meg. Sóhajtok egyet, és már a radiológián járok fel és alá, mikor meghallom a nevemet, és megpillanthatom az élethű kinézetét. Így első látásra nem fedezek fel semmi rendelleneset, és annak is örülök, hogy két lábon jár…valljuk be, hogy halálra rémisztett vele, de ez csak az én belső harcom egyelőre, mert az első két-három percben jutok szóhoz. - Shane… - a laikusok szemével nézve, mint két hülye, úgy szajkózzuk egymás nevét, de tényleg most érzem igazán, hogy kiszáll belőlem az aggodalom, de ez nem látszik az arcszínemen, mert sápadt vagyok. Mi lett volna, ha már eszméletlen, vagy sokkal rosszabb? Megelevenedik előttem a kép, hogy a kórházban fekszik, és csöppet sem tetszik az az emlék. Nem lett jó vége annak sem, de itt és most nem fejeződhet be úgy a történet, mint hónapokkal ezelőtt. - Felhívtál, de nem mondtad, hogy bajod esett. – ki is ment a fejemből, hogy tulajdonképpen ebédelni szerettem volna vele, és ehhez a kis táskámban ott vannak a kellékek. Különösebben az sem zavar, hogy nézőközönségünk van, mert amíg nem tisztáztam, hogy valóban tud két lábon járni, addig nem mozdulok a közeléből, és jöhet ezernyi orvos, meg nővérke is, aki bemászna alá. - Ja…ma is. – kezdődik a hárítás, már ott ül az ajkain a szemtelen vigyor, és megpróbálja nekem beadni, hogy nincs semmi baja. Széttárva a karjait azonban az ellenkezője igazodik be. A pillantásom elsötétül. - Nem kell hősködnöd Shane…mert nem pisszegnél, ha nem fájna. – ingatom meg a fejemet rosszallóan, mint egy anyuka, aki most kapta rajta a gyerekét, hogy füllentett neki. Ezt még át fogjuk beszélni, de nem itt, mert nem akarom feltartani a kórházi ellátást. A puszijától belém akadnak a szavak, és megérintem az alkarját. Nem…tényleg egyben van. - Máskor ne csináld ezt. – lágyulok el, és úgy suttogom vissza, amikor szétreppennünk, mert a mögöttünk álló személyzet nem nézi jó szemmel, hogy éppen most éljük meg az egymásra találás momentumát. - Én már végeztem, és minden rendben van. Éppen jöttem ki a rendelőből, mikor meghallottam.. – érdemben már nem sikerül felelnem az esti terveimmel kapcsolatos kérdésére, mert beszólítják a röntgenbe. - Utána folytatjuk. – mosolygok rá, aztán félreállok, és leülök a helyére. Szerintem itt sem szabadna lennem, de már szarok rá, hogy ki mit akar. A nővérke, vagy éppen orvos hanglejtése egyértelművé tette, hogy bejön neki…az én pasim? Hát nem tesz boldoggá a gondolat sem, hogy mennyi vetélytársam lehet ebben az épületben, de inkább csendben maradok, és a térdkalácsomra fektetem a két karomat. A vizsgálat hamar lemegy, már mondanám, hogy kint megvárom, de amint felemelkedem a padról..már jön is a diagnózis. - Törés? – nem nagyon vesznek észre az agytrösztök, de azért jelen vagyok. A párbeszédük velős, nem értem, hogy mit kell titkolni azon, ha nincs rendben a keze, de még rám is külön felhívja a figyelmet. - Micsoda? – harapom be az alsó ajkamat. – Odakint megvárlak. – nem felelek neki semmit, csak kimegyek, és a folyosó falának dőlve imádkozom, hogy ez hamar zongorázódjon le. Eltörte…én értem, de a műtétek! Éppen nyílik az ajtó, és az azúrkék szempár tekint vissza rám. - Nem mondom el senkinek. – nyögöm ki kedvetlenül, és elpillantok másfele, mert érzem, hogy könnyek gyűlnek a szemem erkélyére. Magam előtt kulcsolom össze a két karomat, és egy kis fáziskéséssel szólalok csak meg. - Hoztam neked ebédet, csak úgy. – újra ránézek, de nem tudom, hogy mit kellene még mondanom. Aggódtam érted, te mamlasz!
Eszembe se jutott a frászt hozni Lottera, csupán szerettem volna, ha felesleges dolgok miatt nem aggódik. Nem szabad kitenni ilyesmiknek, szóval próbálok minden olyan témát kerülni, amin felidegesíthetné magát. Most mondjuk biztos mérges, amiért nem szóltam neki, de be kell vallania, hogy ez az egész az ő érdekében történt. - Nem akartalak ilyesmivel idegesíteni. Nem kell értem aggódni. Te pedig biztos, hogy aggódtál volna, ami ki tudja, milyen következményekhez vezet, így úgy voltam vele, hogy nem ér meg annyit – vonok vállat. Így mondjuk, hogy itt a kórházban tudta meg, valószínű jobban megijedt, mint kellett volna. Mindegy, késő bánat, ez már így történt és kész. A lényeg, hogy ő jól van. - Persze nem kellemes érzés, azért pisszegek, de remélhetőleg nem több egy zúzódásnál. – Kurvára remélem, hogy nem több! Ha törés, akkor nagy szarban vagyok, az a helyzet. Úgyhogy most nincs más hátra, minthogy imába kezdjek. Más nem nagyon tudok csinálni, az a baj. - És te nem ferdítesz, ugye? Tényleg minden rendben? – érdeklődöm, mert ugyanezt simán kinézem belőle is, amit az előbb én csináltam. Mondjuk az tény és való, hogy az én véleményem szerint is jelentős javulás látszik az állapotán az elmúlt időben, de én csak külső szemlélőként tudok bármit is mondani. Az más, ha valaki a mélyére is ás a dolgoknak. - Amikor hallottad? Szóval már az egész kórház erről beszél? Akkor nem igazán fogom tudni titokban tartani – emelem égnek a tekintetem. A picsába is. Nem is értem, hogy gondoltam, hogy majd nem fog kitudódni a dolog. Itt még a falnak is füle van, semmit sem lehet titokban tartani… Irina elkezdi azt az oldalát elővenni, amivel nem igazán lehet mit kezdeni, de most jobbnak látom gyorsan túlesni a röntgenen, szóval a felszólításra be is megyek. Kérlek, ne legyen törés. Könyörgöm az életemre… Mire kijövök azonban már meg is van a diagnózis, és rohadtul nem az, amit szerettem volna. Hát ez király, mit ne mondjak. A karrierem szépen ível lefelé, nem is tudom már, hol lesz a megállás a lejtőn. - Én nem mondok, de akkor is gipsz kell. Nem csak a csuklód, de a singcsontod is eltört – von vállat, én pedig visszaöltözöm, hogy aztán Lotte után mehessek. Uh, megint hirtelen mozdulok, ami kicsit sem kellemes érzés. - Tudom, értek valamelyest azért ehhez is – ingatom a fejem. Nyilván muszáj lesz gipszelni, különben rosszul forr össze, ami még nagyobb bajt hozhat. Azt pedig már végképp nem szeretném. Már csak az hiányozna ezek után. Kifelé menet a tekintetem rögtön találkozik Lottéval, és látom, hogy még mindig aggódik. Közelebb lépek hozzá. - Hé! – fordítom újra magam felé az arcát. – Nem lesz gáz. Történtek velem azért már rosszabb dolgok is – rándul meg a szám széle, de most nem vagyok én sem biztos benne, hogy ez jót fog tenni. – Köszönöm, de valószínűleg tíz perc múlva már ettől fog zengeni az egész kórház, úgyhogy lehet, hogy az elkövetkezendő hat hétben több időt fogok nálad tölteni, mint eddig. – Ha már ez van, nézzük a jó oldalát. Úgyis én papoltam eddig végig Charlottenak a pozitivitásról, hát akkor most lehet prezentálni. Nem is gondoltam, hogy ez ennyire nehéz lesz. - Komolyan? Az jó, mert már korog a gyomrom és nincs étvágyam az itteni koszthoz – csillan fel a szemem és máris a dereka mögé nyúlok, hogy terelgetni kezdjem a kantin felé. – Akkor együk meg az étkezőben, mit szólsz? Ráérsz? – érdeklődöm, de közben folyton azon kattog az agyam, hogy most mégis mit fog mondani a főnök, ha közlöm vele, hogy hathetes gipszet kapok?! Valószínűleg majd vizsgálatokhoz rendel el, amit én őszintén igencsak utálok, úgyhogy élmény lesz, már látom előre. - Mit mondott Clémence? – kérdezem tőle, ugyanis erre kíváncsi vagyok. Nyilván megkérdeztem volna tőle, de ha már Lotte itt van, akkor jobb az ő szájából hallani.
Nem tudom, hogy mit kellene tennem. Mármint össze vagyok zavarodva attól, hogy törése van, és arra kér, hogy ne mondjam el senkinek, miközben belül majd szétfeszít az ideg, és az aggodalom, hogy mi történt. Nem zárhatjuk le annyival, hogy nem volt semmi, és én szóltam neked telefonon. Megígérem neki a röntgen után, aztán magára hagyom, mert kell egy kis friss levegő, na jó, inkább egyedüllét, hogy lenyugtassam saját magamat. A falnak vetem a hátamat, és körülnézek a radiológián. Nem gondoltam volna, hogy a mai napon még itt is jelen kell lennem, de a tervek, és az elképzelések változnak. A két karomat fűzöm össze, mire kijön Shane is, és odasétál hozzám. Eleinte nem is szeretnék ránézni, mert csak a sírás kapna el. Nem vagyok mostanában jó ebben az új barátnő státuszban, vagy bármi is az, amiben vagyok nála. Megpróbáljuk ez szerepelt a lakásomon, mint kimondott eredmény, de ez sokkal nehezebb lesz, mint az elején gondoltam volna. Maga felé fordítja az arcomat, és nem kerülhetem el az azúrkék szempár vonzását. Tényleg látszik rajtam, hogy nem esett jól, hogy így tudtam meg a problémát. - Ne… - esdeklően kérem, hogy ne alkalmazza azt, amit régen is, mert meg fogok törni. Szeretem, és ez bizony azzal jár, hogy jobban féltem, mint kellene. Régebben sem történt másképpen, és akkor még nem volt szakorvos, csak rezidens. Éjjeleket virrasztott át, hogy sikerüljön neki a vizsga, állandóan csináltam a kávét, vagy kijelöltem neki színesen, hogy mi a lényeg. Többel nem tudtam hozzájárulni, de néha eljátszottam neki a beteget is. Viccesen hangzik, de ha valaki nem bírja elfogadni, hogy a párja orvos, akkor bizony bele se menjen a kapcsolatba. Nekik ez az első, sosem lesz másképpen. Az életüket tették fel arra, hogy másoknak segítsenek, és ezzel háttérbe szorulnak az egyéni igények is. - Igen, de most ez volt. Örülj neki, hogy nem lett rosszabb. – tartom fogva a tekintetét, és hallgatom tovább, de abban igaza van, ha én hallottam a folyosón, akkor mások is, és nem fog titokban maradni az eset. Szeretném, ha átölelne, és biztosítana róla, hogy többet nem fordul elő ehhez hasonló, de tudom, hogy nem teheti meg. - Nálam leszel…akkor ez azt jelenti? – nem merem kimondani, hogy esetleg odaköltözne. Nem ismertem az új prioritási szabályait, nem nyaggattam azzal sem, hogy töltsön nálam több időt, mint amennyit képes a munka mellett. A változás nehéz, de igyekeztem, hogy a jót lássa bennem, és ne a régi nőt, aki elhagyta az oltár előtt. A reményemet magamba fojtom, de ha mégis arra kerülne a sor, hogy becuccol, akkor boldogan nézek elébe. Az ebéd hallatán neki is jobb lesz a kedve, és a hátam mögé nyúlva tesz irányba. Kicsit közelebb lépek, hogy ne legyen akkora a távolság közöttünk. - Egy-két szendvicset, neked kávét, meg süti is van nálam, és gyümölcs. Nem nagy szám, de több a semminél. – sosem voltam egy otthonülő háziasszony, de az igaz, hogy mostanában több időm jut a főzésre, a takarításra is az állandó bezártság, és vizsgálatok mellett. - Ráérek, azért vagyok itt, Shane. – mosolyodom el halványan, mert ez részben igaz, de nem akartam úgy elmenni, hogy nem köszönök be neki. A folyosón lekanyarodunk, és a hangzavar nem marad el, de azért még hallom, hogy mit kérdez tőlem. - Most nem csináltak biopsziát, a vérképem jó, és a szívultrahang is. A megfázásnál szóvá tette, hogy benne volt a kezed, különben rosszabbul is járhattam volna. Nem árultam el, magától rájött. – egy pillanatra megtorpanok, és felnézek rá. - Azt mondta, hogy visszakaphatom Bellát. Shane…mehetek kutyát sétáltatni. – ez másnak nem nagy lépés, de nekem igen, és ez boldoggá tesz. Az első félreeső asztalnál foglalunk helyet, és a hátamról levéve a táskát, ülök le, és teszem közénk. - Aggódsz? – nézek a két szeme közé, aztán a felsőtestemmel áthajolva egy puszit nyomok a szájára. - Minden rendben lesz. – befoglalom a helyemet, és csendben pakolom ki a szendvicseket először. - Ki volt az a hárpia, aki a röntgent csinálta? – kíváncsiskodom, és kicsomagolom a szenyámat.
Kezdőlap
