ogalmam sincs, mikor aludtam utoljára ennyit és ilyen jól. Tényleg nem, már-már kezdek hozzászokni, hogy igazából nekem az olyan, hogy kipihent állapot, igazából nem is jár. El sem merem képzelni, mi lenne akkor, ha mondjuk büntetőjogi ügyvédnek mentem volna, szerintem az alvást el is felejthetném. A sok nyomozás, minden szál összekapcsolása… ilyen szempontból a válóperek elég barátiak, ugyanakkor ennek is bőven megvan a maga izgalma. Kinyomozni minden apró dolgot, ha nem olyan szép a válás, és azokat olyan formába önteni, hogy fel lehessen használni a bíróságon. Nem véletlenül szeretem az izgalmasabb ügyeket, azok fogják igazán megdolgoztatni az agyam. Ha van egy szerződés, előre, nos, az nem igazán tartogat semmi meglepetést, sőt, csak papírmunka az egész, abban segítségnyújtás… na meg, ha nem akarnak csúnya válást, abban sincsen semmi. Meg nekem sem sok pénz az ilyen. Nem mintha ez olyan szép dolog lenne, hogy ilyesmiért szurkolok, de ügyvédként az ember nem árt, ha megszokja, hogy van egy olyan oldala, ami bizony nem szurkol azért, hogy boldogan, amíg meg nem. Valamennyire mindannyian gonosz kis köcsögök vagyunk, nem véletlen a sok kritika felénk, ami ezt hangoztatja.
Visszatérve viszont most végre tényleg kipihentem magam. Jót tett ez a pár nap kis szabadság, szerintem már baromira régóta ért, hogy végre kivegyem, és kicsit helyrehozzam az életem egyéb területeit is. A lakásban már nem is tudom, mióta szórakozott az egyik égő, és fogalmam sincs, hogy ezt éppenséggel a nejem miért nem volt képes kicserélni, miért csak engem piszkálni, de most végre megtettem. Elhiszem, vannak ilyen dolgok, amik férfimunkák, de attól még hiszek a feminizmusban és abban, hogy ezek a nemi szerepek bőven cserélődhetnek. Most, hogy több időt töltöttem otthon, arra is rá kellett jönnöm, mennyire unom és utálom a mostani kanapét, szóval kicseréltem a komplett ülőgarnitúrát egy hirtelen ötlet ihlette. Aztán, ha így volt, akkor már egy nagyobb tévét is vettünk, amit felszereltem a falra egy kis segítséggel, és mivel amúgy nem mondanám, hogy annyira értek ezekhez a dolgokhoz, imádkozhatom, hogy ne essen le onnan. De talán, ha eddig kibírta, akkor most már nem fog semennyire sem kilazulni onnan a csavar.
Most viszont vissza a munkába, mit ne mondjak, nem túl nagy kedvvel, még akkor sem, ha amúgy félreértés ne essék, baromira imádom csinálni, és baromira tud hiányozni, amikor nem csinálom. Mégis, most valahogy még jól esett volna pár nap, lehet csak azért, mert mire végre rákaptam az alvásra, véget is kellett neki vetni. Maradnak az itt-ott adódó négy-öt órák. Kiszállok az irodaháznál a kocsimból, köszönök a portásnak, majd a liftben állva már nézegetem a papírjaim, amíg végre fel nem érek a szintünkre. Sietős léptekkel indulok az irodám felé, majd hirtelen egy hiányérzet kap el, de első pillanatban még nem igazán tudom hová tenni a dolgot. Aztán rájövök, hogy a reggeli újság mellé megivott kávé már mintha nem is lenne a szervezetemben, meg amúgy is, a megszokás egy nagy úr, szóval azonnal elkezdek valami kávéforrás után kutatni. Jelen esetben a teljesen elveszettnek tűnő hölgy felé, aki gyanítom az új gyakornok lehet, akiről beszéltek nekem már, hogy majd fog érkezni. Minden bizonnyal innen lehet ismerős az arca is, mintha láttam volna a jelentkezési lapját… de már kezd összefolyni a dolog, elég sok ember jelentkezési lapját láttam már életem során, és elég sokra mondtam azt, hogy ki van zárva, részemről. Pláne, ha a családjog érdekli őket, mint ahogyan őt is, ha jól rémlik. – Jól rémlik, hogy Ön az új munkatárs, ugye? – kérdezem, amint odasétálok hozzá, és nekidőlve az asztalnak mérem végig. – Shane Draper – mutatom be magam. Bár ezt nem nekem kellene kezdeményezni, mit is mondhatnék.

ikor beadtam az önéletrajzom a Latham & Watkins-hoz, már eléggé kétségbe voltam ahhoz esve, hogy ne érdekeljen különösebben, hogy a családjogi osztályon kik dolgoznak. Ehhez képest, az egyébként jól sikerült felvételi elbeszélgetés után a lift felé menet megláttam… Abel apját. Nem gondoltam, hogy valaha újra találkozom vele, pláne mert gyakorlatilag semmit sem tudtam róla, azon kívül, hogy családjogi pályán van, azon belül is válóperes ügyvéd. Egy olyan konferencián találkoztunk, így ha más nem is, ez szóba került. Kisebbfajta pánikban vettem elő a mobilom a földszinten, és az előtérben leülve a cég honlapjáról próáltam kideríteni, hogy csak véletlen volt-e az ittléte, vagy… Nem volt véletlen. Shane Draper. Eddig azt hittem, hogy Shawn… Az rémlett. A terhességem vége felé volt is egy hamvában holt kísérletem arra, hogy felkutassam a Shawn nevű válóperes ügyvédeket az Egyesült Államokban, de hamar feladtam, mert csak elkeserített. Meg nem is voltam benne biztos, mit kezdenék vele.
Nem lepett meg, hogy szakmailag is jó hírnévnek örvend, elvégre akkor is vendégelőadóként volt ott, a fiatal kora ellenére. Mire összeszedtem magam annyira, hogy haza tudjak taxizni az irodától, meggyőztem magam, hogy úgysem fognak visszahívni, ahogy eddig sem hívtak vissza. Persze visszahívtak. Persze elmentem. Vagy ez, vagy beismerem a vereséget, és valamelyik családtagomhoz kell fordulnom egy kis protekció reményében, márpedig azt nem akartam. A jelek szerint még kevésbé, mint együtt dolgozni a gyerekem apjával, aki nem is tud a gyerekről. Prioritások. Így aztán visszamentem második fordulóra is, sőt, fel is vettek, és munkába is álltam. És eddig a napig nem találkoztam Shane-nel.
Sejtettem, hogy a végtelenségig nem lehet szerencsém, így mikor az előbb megláttam kilépni a liftből, már-már rezignáltan konstatáltam, hogy eddig tartott. Gyorsan kimentem magam Mary-től, aki épp a katalogizáló rendszert magyarázza, és még azt is felajánlom, hogy hozok neki is kávét, mert tudom, hogy az asztala Shane irodája felé útba esik, és… odáznám a pillanatot. Ezzel szemben persze, hogy irányt vált a pasi, és kávézni jön inkább. Jellemző. Férfiak. Még véletlenül se csináld azt, amit én szeretnék, nehogy. Látványosan elmerülök a kávékészítésben, elvégre észre sem vettem, hogy jön, nem én. Még a meglepettséget is sikerül hoznom, mikor megszólít, és felnézek rá. Oké, így józanul, reggeli fényben tényleg annyinak néz ki, amennyi a kora, mikor utána néztem, kicsit elképedtem rajta, mert nem tűnt annyinak anno.
– Munkatárs-jelölt, talán – mosolygok rá, bár nem túl őszintén, ahogy lerakom a kávétartót a kezemből, hogy kezet nyújtsak neki. – Leandra Dávila – mutatkozok én is be, és szerintem még életemben nem sikerült ennyire amerikaiasan kimondanom a nevem. Annak idején ugyanis megjegyezte, mennyire tetszik neki, ahogy az „r”-t pörgetem, biztos nem az angol az anyanyelvem. Azóta is kicsit feszengek ezzel kapcsolatban, mert alapvetően addig azt hittem, szép az angol kiejtésem. De bezzeg a nevét nem tudtam felidézni… Magamban nagyon-nagyon-nagyon remélem, hogy ő is maximum annyira emlékszek arra a balesetre, ami köztünk történt, mint én. Akkor ugyanis nem hiszem, hogy megismer, azóta elég sokat változtam, minden tekintetben. Sajnos a nevem nem, épp ezért aggódok kicsit miatta. Több mint négy éve volt, miért emlékezne? Nem ő maradt ott terhesen, neki egy jó éjszaka volt. Vagyis… gondolom, hogy jó volt neki. Nekem jó volt, míg ki nem derült, hogy terhes vagyok. – Kávét szeretne? Épp kifogyott, de akkor rakok fel több adagnyit – intek a kávéfőző felé, és újra a kezembe veszem a kávésbödönt, hogy feltöltsem a gépet. Korábban már kiürítettem a zacctartót, és öntöttem bele vizet, amit kicsit sajnálok, mert most milyen jól el tudnám magam vele foglalni. Mondjuk ahelyett, hogy a szemem sarkából őt lesem. Nem tehetek róla, alapvetően megöl a kíváncsiság, Able örökölt-e tőle valamit.

zlelem egy ideig a nevét a számban. Ismerős. Minden bizonnyal tényleg a jelentkezési lapról, mert most már így tisztán rémlik, hogy láttam. A hivatalos képen mondjuk kevésbé volt csinos, mint így, élőben, de ez nagyon sokszor esik meg így. Azt a fotómat, ami a weboldalunkon fent van, életemben egyszer láttam, és azzal a lendülettel be is csuktam a lapot, és nem veszek inkább tudomást róla. Nem vagyok finnyás az ilyesmire, mert igazából nem érdekel, pontosan ezért van, hogy nem cseréltettem le azzal a lendülettel. Ne a kinézetemmel nyerjek meg egy ügyet – már olyan értelemben, hogy engem válasszanak, nem a bíróságon, mert ahhoz kicsit több kell -, hanem sokkal inkább a tudásommal, rátermettségemmel, na meg az egy-két fondorlatos cuccal, amit beépítek, és hát, az én malmomra hajtja a vizet. Anélkül, hogy ne lennél szemét fasz, már elnézést a trágár kifejezésért, csak szar ügyvéd lehetsz. Még az olyan piedesztálra emelt szubspecifitásoknál is szükséges ez, mint a környezetvédelmi jogász, mert az ellenfeleid nem fognak kegyelmet tanúsítani feléd.
Mindazonáltal szerintem egy kis határozottság nem ártott volna ebbe a bemutatkozásba, minthogy talánokkal lődözik itt. Igaz, gyanítom csak nem akart hazudni, a próbaidő miatt, de szerintem, amikor én kezdtem, sosem mondtam, talán vagyok csak munkatárs. Nem csinálok belőle inkább ügyet, csak bólintok egyet, és kezet rázok vele, amint ellököm magam a pulttól, és így már hozzáférek. – Még nem biztos? Próbaidő? – kérdezek rá konkrétan is, ahelyett, hogy csak magamban találgatok, mi lehet az oka ennek a bemutatkozásnak. A töketlenséget eléggé nehezen tolerálom a szakmámon belül, remélem, csak az első benyomás ilyen érdekes, és amúgy pedig nem lesz ezzel semmi gond. Mivel még gyakornok, így gyanítom, elég sok közös ügyet fogunk kapni, amiben segíthet nekem, avagy én is segíthetem őt, mentorálhatom, vagy hasonlók. Néha a nyakamba varrnak ilyen szarokat. Ha oktatni akarnék, akkor fogtam volna magam, és maradok félállásban az egyetemen, de mivel nem tettem, így aztán a hátam közepére sem kívánom. Kímélni nem fogom, amennyiben ilyen helyzet állna fenn, az biztos. – Családjogra jelentkezett elsősorban, ugye jól rémlik? Láttam a jelentkezési lapját – teszem hozzá, a pontosítás kedvéért.
Bólintok egyet. – Jól esne, az biztos. Legalább a legfontosabb próbán át is eshet, hogy pontosan milyen jó kávét is főz. Nagyon meghatározó, és nyomasztó felelősség, amikor egy fél irodának kell kávét főzni – mondom mosolyogva, miközben előveszem a telefonomat, és elkezdem nézni, hogy pontosan a mai napon mik is a feladataim, mik vannak feljegyezve, mert fejben ezt már elég nehéz tárolni. Nem mellesleg nem hazudok azzal, hogy micsoda felelősség ez, alapvetően nem vagyok egy nagyon háklis ember, de a kávémra én magam is elég finnyás vagyok. Ettől függetlenül ez nem egy olyan hely, ahol ezzel a gyakornokot fárasztanánk, elvégre, vannak asszisztensek, akiknek pontosan ez a feladata, ezért fizetjük őket – részben -, de ha már most magára vállalja ezt a feladatot, és megkínál, megcsinálja nekem, én nem fogok nemet mondani. A magam részéről én csak hálás leszek, mélyen, belül. – És, hogyhogy ez a cég? Hogyhogy az ügyvédi pálya? – sajnos nem voltam ott az interjún, de ez éppenséggel nem olyan dolog, ami annyira meglepő. Ha erre jogosult lennék, már régen ott lenne a nevem a cég nevében, ami nincsen. Idővel majd lehet. Vagy szimplán csak teszek róla, hogy egy cég nevében ott legyen a nevem, de egyelőre kisebb gondom is nagyobb annál, minthogy ilyesmiken fennakadjak, és foglalkozzak. Majd idővel jobban prioritássá válik.

zek szerint még nem is hallott róla, hogy jövök, mondjuk nem mintha bajom lenne vele, csak a többi ügyvéd úgy tudta, mi a helyzet velem. Nem is vagyok egyedül így az irodánál, csak családjogon vagyok egyedül. – A diplomámat Puerto Rico-ban szereztem, így a new york állami bar még hátra van. Három hónap múlva esedékes, mire az meglesz, kiderül, hogy szükség van-e itt rám – magyarázom hát tárgyilagosan. Nem különösebben zaklat a státuszom, ha már meglenne a bar, akkor is próbaidőn lennék, akkor is bele kéne tanulnom mindenbe. Ami hátránya ennek az egésznek, hogy munka mellett még tanulnom is kell, méghozzá nem keveset. Persze a jog mindenhol jog, de elképesztően sok nüánsznyi eltérés van aközött, amit tanultam a mi rendszerünkben, és aközött, ami itt mérvadó. Rendesen megizzaszt néha, hogy felülírjam az agyamban a dolgokat. Aztán Shane megcáfol, és bebizonyítja, hogy mégis van fogalma róla, hogy ki vagyok, mire megengedek magamnak egy halvány mosolyt a bólintás mellé. – Igen, arra specializálódtam, azon belül is főleg válásokkal szeretnék majd foglalkozni – felelek verbálisan is, elvégre nem árt, hogy tudja, hogy… figyelem majd. Mármint amit csinál. Mióta felfedeztem, hogy ő Ő, utánanéztem, és tudom, hogy tényleg jó a szakmájában, a cégnél az egyik legjobb.
Kicsit felszalad a szemöldököm, ahogy előrevetíti, hogy nekem majd a fél irodának kávét kell főznöm, mert… nem. Szerencsére látni nem hiszem, hogy látja, mert a telefonjába merül, én meg a kávéfőző felé fordulok, mielőtt megforgatnám a szemem. – Ennek fényében lehet, hogy direkt elrontom, és akkor talán nem kell kávét főznöm a fél irodának – jegyzem meg könnyedén, miközben őrölt kávét kanalazok a gépbe. – Mellesleg lehet, hogy az asszisztensek úgy éreznék, az ő területükre léptem, és megutálnának. – Eddig még csak kedvességből, önként felajánlva főztem kávét, éppen pont annak az embernek, akivel valami dolgom volt, és magam is szerettem volna inni. Ha ez a fickó nekiáll majd rendelgetni álam a kávét, lehet, hogy cseppet morcos leszek. Meg fogom csinálni, mert kvázi a főnököm, de… nagyon fagyos mosolyokra számíthat mellé. Ha meg sokat kéri, akkor kap extra erőseket, aztán forgolódhat éjjel álmatlanul, azon töprengve, hogy miért százhúsz a pulzusa.
Sikeresen felrakom a kávét, és beindítom, éppen azon töprengve, hogy párologjak el innen, míg lefő, de Shane kérdez, én meg… itt ragadok. – Olyat kerestem, ahol erős a családjogi osztály. Az állami bar hiánya nem volt jó ajánlólevél, viszont Robert ismeri egy volt professzorom, és felfigyelt az ajánlólevelére. Szerencse, igazából – ismerem el. Nem kértem protekciót otthonról, se a családtól, se a volt tanárokról, viszont ilyen ajánlólevelek csatolása kvázi kötelező, és Robert felfigyelt rá, beszélt is Martin Professzorral, így itt vagyok. De legalább magam miatt, és nem a családom miatt. Remélem. – A jogi pálya valahogy adott volt, negyedik generációs jogász vagyok. A családjog utáni érdekeltség az előbb említett professzornak köszönhető – felelek a második kérdésére is, és közben, hogy elfoglaljam magam, veszek elő bögréket a lassan csöpögő kávénak, szép akkurátusan felsorakoztatva mind a hármat, alátéttel, kanállal, minden csésze fülét ugyanolyan szögbe fordítva. Mert így szép. Nem, nem vagyok kényszeres. – És Ön? Miért pont családjog? Már ha szabad visszakérdeznem, és ez nem egy megkésett pót-állásinterjú – pillantok a mobiljába merült férfi felé. Nem bánom, hogy nem az enyém a teljes figyelme, bár ha nem az lenne, aki, akkor valószínűleg zavarna. Kissé illetlen. De részeg egyetemistákat részegen teherbe ejteni, és aztán nem emlékezni rájuk is az, szóval… gondolom ő egy nem túl udvarias pasi.

it ne mondjak, alapvetően szükség szerintem mindig lesz rá. A büntetőjog elég csábító mindenkinek, mert az az igazán izgalmas, ha úgy nézzük, bár szerintem eléggé túl van fújva a dolog. A családjog már kevésbé lehet vonzó, sokak szerint túl egyszerű lehet egy válást lebonyolítani, pedig amúgy ebben is van bőven izgalom, véleményem szerint, ha megtalálja az ember. Persze, hangosan ezt nem mondom ki, még a végén nagyon elbízza itt magát nekem, amire semmi szükség. – Így már értem. Igen, meglátjuk. Üdv a csapatban, mindazonáltal – mondom neki, formálisan, ennyi még kijár neki a jópofizásból, utána már sajnos nem sokat fog számítani, hogy mennyire kedves, aranyos, a munkáját fogjuk nézni. Én legalábbis biztosan, más nem különösebben érdekel. Hasznos tagja kell, hogy legyen a csapatnak, különben nem sok értelme van a kedvességnek, a csinosságnak, meg egyéb dolgoknak, amiket első blikkre rá tud húzni az ember, amikor rápillant. Mondjuk, a kedves része persze még kérdőjeles, de az, hogy kávéval kínál, végül is, jó pont. – Akkor nem is tudom, hogy drukkoljak-e Önnek, még a végén itt konkurenciát kapok – halványan el is mosolyodom. Aztán elgondolkozom, és végül is, annyira nagy korkülönbség azért nem lehet közöttünk, vagy hát, szeretem ezt hinni, és amúgy is, olyan béna az egész. – Mindazonáltal szerintem hagyjuk ezt a magázódást. Kollégák vagyunk – közlöm vele. Neki illene nőként felajánlania, de mint kvázi felettese, jelenleg, így viszont nekem illik. Meg is teszem.
- Kétlem, hogy ilyen előfordulna. Szerintem egyik sem önérzeteskedik, ha nem neki kell napi ki tudja, mennyi kávét lefőznie – vonom meg a vállam. Nem tudom, nem értek hozzá, nem sokat kommunikálok ilyen mélységekben az asszisztensekkel. Persze, nem azt mondom, hogy akkor most vegye át ezt a munkakört, mert valóban nem ez a dolga, de szerintem abba senki sem fog belehalni, ha hasonlóan áll hozzá, mint most a dologhoz: minthogy a nagyobb embereknek felajánlja, hogy feltesz nekik is egy kávét. Az csak jó pont, tudatalatti befolyásolás, hogy sok téren hasznos. Persze, ha a munkája viszont szar lesz, senkit sem fog érdekelni, hogy milyen kávét készített, de ha megfelelő, a jó pontok épp sosem ártanak, véleményem szerint.
Bólintva egyet végül felnézek a telefonomból, amint mindent átnéztem a mai nappal kapcsolatban. – Na igen, nem hátrány, ha megvan a bar exam – értek egyet. – De az ajánlólevél is elég fontos, még ha amúgy hamar rá is kell jönnie az embernek, hogy az egyetem falai között oktatott anyag és a valóság bizony eléggé eltérő tud lenni – vonok vállat. Az egyetemi professzorok egy jól elmondott tételt követően szeretnek kiadni ajánlásokat. Aztán pedig kiderül, hogy a gyakorlatban bizony semennyire sem tud funkcionálni. A betanult jogi szövegeket nagyon prímán vissza tudja adni, de amúgy pedig semmi kiállása sincs, amikor maga kell, hogy valamit alkosson. Persze, azért is jók részben ezek az ügyvédi irodák, hogy adnak egy keretet, egy kis segítséget, támaszt, de attól még kell ebbe az ő munkája is, vagy eltapossák. – Hm, és merre dolgozik a családja? Nem rémlik, hogy New Yorkban lennének, pedig ilyen nagy múlttal már biztos, hogy belefutottam volna a nevükbe – kérdezek rá. Akkor már csak az a kérdés, hogyha nem itt, akkor ő minek jött New Yorkba. Nem mintha gond lenne, szabad ország, szabad város, lehetőségek ezrei, csak szimplán kíváncsi vagyok, mi vezérelte, hogy elkerüljön a családjától. – Nem az, egyáltalán. Ez tetszett, ehhez volt érzékem, leginkább. Személyes tapasztalatok, ilyesmik – felelek kicsit köntörfalazva, de nem érzem helyénvalónak, hogy első nap elkezdjem kifejteni neki életem minden apró részletét. Még akkor is, ha amúgy értem, hogy a kérdése csak egy ártatlan visszakérdezés, de emögött is elég sok tartalom van. Marad a sablonválasz. Már betanultam, nem ő az első érdeklődő.