A napom jól indul, ugyanis ma végre szabadnapom van. Remélem, hogy semmi olyan probléma nem jön közbe, ami miatt bekellene mennem a kórházba. Rám fér egy kis pihenés, egy nap, amikor senki és semmi nem határozza meg, hogy mit csinálok.
A konyhába érve, előhalászom Tucker pórázát, rárakom a nyakörvére, és magamra kapom az egyik kardigánt, a fejemre húzom a kapucnit, bezárom magam után az ajtót, és magam után vonszolva a kutyát, a lift felé veszem az irányt. Utálja a liftet, mindig felkell vennem ölbe, amíg beszállunk, le nem érünk, és tisztes távolságba kerülünk a felvonó ajtajától. Kifelé indulok vele, ám az ajtóból visszafordulok, mikor fél szemmel meglátom a portást, aki akkor volt, mikor pár napja Lotte rámtört a lakásomban.
- Hello. Megkérdezhetem, hogy a múltkor a hölgy hogy jutott be a lakásomba? – támaszkodom a pultra, és az arcát firtatom. A fiatal gyerek hirtelen azt sem tudja, hova nézzen zavarában. Olyan kis nyeszlett szegény, hogy fél kézzel is a falnak tudnám vágni a nyakánál fogva.
- Fogalmam sincs, miről beszél, uram. – Hazudozni kezd, de mivel még Charlotte is könnyedén kikotyogta, hogy ő engedte fel, így nincs kérdés bennem.
- Nem kell a duma, öcsi. A nő elmondta, hogy te voltál... remélem tudod, hogy egy szavamba kerülne, és két lábad nem érné a földet?! – jegyzem meg neki szigorú tekintettel, majd a kutyám nyüsszögésére megfordulok, és éppen indulnék.
- Azt mondta, maga rendelte és azt kérte tőle, hogy mire hazaér, legyen a szobájában. – kiáltja utánam, én pedig hirtelen megfordulok. Mi a fasz? Lotte komolyan kurvának adta ki magát?
- Rendeltem? Mit gondol maga rólam, hogy kurvázok? Sosem kellett nőért fizetnem. – nevetek fel, és inkább tovább indulok, mielőtt még komolyabbra fordulna a dolog. Jól fog esni most egy kis futás a parkban. Hogy mi mindenre képes ez az átkozott nő...
A park nincs messze a lakástól, és nagyon szeretek odajárni, főleg futni. Tucker sem bír már magával, így a zöld terület szélén ki is kapcsolom a pórázt, hogy a maga ura lehessen, és futkározhasson kedvére. Sosem tűnt még el, mindig jön mögöttem, ám kicsit lemaradva, meg-megáll egy-két emberrel vagy éppen kutyával barátkozni. Mielőtt elindulnék a futásra kijelölt útvonalon, teszek egy pár bemelegítő mozdulatot, és közben folyton azon kattog az agyam, hogy mégis milyen aljas húzásokra lehet számítani Lottetól. Ami azt illeti, Grace még nem szólt, hogy járt volna nála, pedig direkt kértem, hogy ha megvizsgálta, mondja el, mi az eredmény. Fogalmam sincs, mért érdekel, hogy miért nem tudom elengedni a gondolatot és miért kattog rajta az agyam naphosszat... hogy miért gondolok arra a pillanatra folyton, amikor ott hevert előttem a folyosón olyan tehetetlenül, ártatlanul. Folyton az elmémbe kúszik a kép.
Lassú futásnak eredek, de még mielőtt elindulnék, hátrafütyülök Tuckernek, hogy észrevegye, nem sokáig leszek már egy helyben. Hallom, ahogy apró talpaival jön mögöttem. Futás közben nézelődöm, és figyelem, ahogy szerelmes párok andalognak, fél lépésenként csókot adva egymásnak. Pfuj. Mindjárt elhányom magam. Van azért olyan is, akik próbálják visszafogni a hangjukat, hogy minden szem ne szegeződjön rögtön rájuk, miközben épp a másikat teremtik le. Megpróbálom kizárni a környezetet, és úgy folytatni tovább futást, mikor két lépés között a bokámnál apró harapást érzek, a távolból pedig mielőtt oda néznék, ismerős hang cseng. Száz közül is felismerném. Először oda sem akarok fordulni, de végül leveszem a kapucnit, és a hang irányába fordulok.
- Futok. – mondok csak ennyit mindenféle körítés nélkül nagy levegőket véve. – És te mit csinálsz itt? Neked van kutyád? – kérdezem ugyanolyan meglepett hangsúllyal, mint ő a múltkor, amikor előkerült az enyém. Nem sok kell ahhoz, hogy Tucker is megjelenjen a helyszínen, s apró morgással buzdítja futásra Lotte ebét, majd rögtön utána rohan, előnyt sem adva neki.
- Voltál dr. Elliottnál? – kérdezem, mintha nem tudnám, hogy nem fordult még meg a rendelőben. Nem akarom, hogy egy percig is azt gondolja, kicsit is érdekel a sorsa. Bár azt hiszem, ezt már jól elbasztam a múltkori húzásommal, amikor gondolkodás nélkül megengedtem neki, hogy a lakásomban aludjon. Azért az egy kicsit érdekes, hogy egész véletlenül újra összefutunk, a hatalmas Central Parkban...
- Amúgy te követsz engem? – kérdezem, és elpillantok róla, mielőtt még újra feltűnően végigmérném a tekintetemmel. Az arca kicsit fáradt, a szemei, mintha nem a régiek lennének. Megviselt egy kicsit. Lotte nem hazudik, és lehet, hogy hamarosan tényleg meg fog halni...

Credit

Lotte mindig szerette az állatokat, de valahogy nekünk sosem lett közös. Nem tudom miért, nem jutottunk el addig, hogy megtegyük azt a lépést, hogy kutyánk legyen. Hamarabb vállaltam volna be egy gyereket. Mára fordult a kocka. Kutya jöhet, bármilyen mennyiségben – na jó, azért túlzásba ne essünk -, de a gyerek még egy ideig várhat. Főleg úgy, hogy potenciális jelölt nincs az anya posztra. Lenni lenne, önként jelentkező meg bőven, na de nem gondolja ugye senki, hogy nekem bárki jó lehet? Azt már nem! De nem is keresek jelenleg eme szerep betöltésére senkit.
- Aranyos kutya, de azért megtaníthatnád rá, hogy ne harapdálja a futók lábát… - mormogom, miközben Lotteról leveszem a szemem, és a távolba nézek, ahol a két kutya játszik egymással. Rögtön egymásra kattantak, ahogy látom.
Ahogy felteszem a kérdést Lotte-nak, visszatekintek rá, és oldalra biccentem a fejem, miután kis idő eltelte után nem válaszol, ám annál inkább az izmaimon legelteti szemeit. Úgy kell visszafognom a vigyort, de végül sikerül, és egy apró köhintéssel leplezem az egészet.
- Ja, nem kell elnézést kérned, nyilván nem az én érdekem, hogy holnapután megint ne ess össze mondjuk az út szélén. Mert ha a múltkori jelenet nem a házban történik, és a segítőkész, kedves amerikai emberekre bízod magad, közel sem biztos, hogy most itt állsz velem szemben. Az már más kérdés, hogy én ódákat zengenék érte, hogy ne kelljen összetalálkoznunk folyton, de mindegy. – rázom meg a fejem, ám nyilvánvaló, hogy nem véletlen nem ment el Gracehez. Szerintem egyszerűen fél szembenézni azzal, hogy akár meg is halhat, ha nem tudnak javítani az állapotán, vagy… nem tudom igazából, hol tart az ügy, és hiába is érdekelne, nem fogom megkérdezni tőle.
- Kutyával is lehet követni… - mormogom, és megforgatom a szemem a hirtelen kicsattanására. Jó ég, csak egy kérdés volt! Nők! Kurvára nincs kedvem most veszekedni, nem akarom elrontani a napom hátralévő részét. Mikor azonban előhozakodik az üvegekkel, halvány, ironikus mosolyt villantok.
- Kurva vicces volt, mondhatom. Tudod, milyen borválogatások voltak abban a gyűjteményben? Na meg az egyik brandy… Nem két éves volt. Szóval majd várom a teli üvegeket. Nem gondoltad, hogy kiöntöd és majd ennyivel el van intézve?! Amúgy is, nem volt szép köszönetnyilvánítás. Hagyhattalak volna a padlón heverve meghalni. – ripakodok rá, és felidézem a reggeli jelenetet, mikor kómásan indultam a konyhába. Na nem! Nem alkoholért, hanem némi életmentő vízért! A látvány mondjuk engem is közel hozott egy szívinfarktushoz, az üzenet pedig csak hab volt a tortán.
- Nem akarom elfogadni, hogy létezel. Szóval jobb lenne, ha kivonnád magad az életemből, újra. Kurvára nem vagyok kíváncsi semmire ami veled kapcsolatos. – mondom teljes nyugodtsággal, majd mikor megcsörren a telefonja, és felveszi, újra a távolba nézek, és oldalra biccentett fejjel nézem, ahogy a kutyám, éppen Lotte kutyáját… termékenyíti meg. A kezem a szám elé kapom, és elfordulok, hogy ne röhögjek Lotte arcába. Nagy nehezen visszafojtom, majd visszapillantok a telefonáló nőre, és a kezére siklik a tekintetem. A jobb kezére, amiben a telefont tartja, és amelyik kezének a gyűrűs ujján ott fityeg egy karikagyűrű.
- Ki volt az, a férjed? – nevetek fel halkan, először csak viccként felfogva az egészet. A karikagyűrű végülis lehet csak egy gyűrű, ami merő véletlen folytán került a jobb kezének gyűrűsujjára. – Tényleg a férjed volt, mi? – kérdezem hirtelen komollyá vált arccal, aztán újra nevetek. Hangosan. Összegörnyedve. Teljes erőből.
- Azt a kurva. Hát ezt nem hiszem el. Azért ezt taníthatnád. Hogy csináljunk segget a szánkból kurzus Charlotte Evansszel. – nem bírom abbahagyni a röhögést. Igazából fogalmam sincs, miért nevetek ilyen eszeveszetten. Talán azért, mert annyira irreális az egész sztori. Elhagy, mondván a múltkor, nem akart elköteleződni, erre hozzámegy valaki máshoz.
- Őt is ilyen szépen hagytad ott? Vagy vele kurva boldog vagy? Szabadjára engedett? Nem kell otthon ülnöd, mint egy asszonykának… pf. – Végül abbahagyom a nevetést, és az arcom komolyba fordul át. A saját mondatait visszhangzom, és a hajamba túrva nézek újra el a nőről. Talán erre tette fel az életét, hogy férfiakat basszon át? Az éppen egymással hempergő kutyákat nézve, nagyot sóhajtok.
- Gratulálok, nagymama leszel. - fonom össze magam előtt a karjaim, és megcsóválom a fejem. Jó kutya...

Credit

Lotte mindig úgy forgatja a szavakat, hogy ő jöjjön ki nyertesként. Jobban mondva jönne, ha nem én lennék a partnere a szócsatában. Szar helyzetben van, velem sosem volt egyszerű vitatkozni, de mindig szerettem a vállalkozó szellemű nőket.
- Ha nem törtél volna be a lakásomba, nem verek egy nagy öklöst a falba, szóval nem kell a duma, Lotte. Egyszerűen hiába próbálsz mindent rám fogni, a szíved mélyén úgyis tudod, hogy mindenért te vagy a felelős, és tudod... isten nem ver bottal. – jegyzem meg, s áthelyezem a testsúlyt a másik lábamra, aztán csinálok pár karkörzést.
- Már nem jelentesz semmit, úgyhogy esélyed sem lenne a karrieremmel szemben. – szúrok vissza neki félvállról. Nem engedem, hogy egyetlen szóváltásnál ő nyerjen.
Eléggé letaglóz a tény, hogy Lotte férjhez ment. Nem azért, mert nem tudom elképzelni, hogy valaki annyira szeresse, hogy letérdeljen és megkérje a kezét, hanem mert felmerül bennem a kérdés: akkor én mért nem voltam jó neki? Az rendben van, amiket elhordott nekem a múlt éjszaka, hogy fontosabb volt a karrierem, meg hasonlók, de valahogy nekem még mindig nem tiszta a kép. Nem mutatom Lotte felé, hogy mennyire feldühít a dolog, bár az iszonyatos nevetésből, ha kicsit is ismer még, tudja, hogy ez nem az igazi. Valamiért azonban mégsem tudom abbahagyni. Amikor kinyögi, hogy válófélben van, lassan, de abbahagyom a nevetést.
- Meg sem kérdezem, hogy te voltál-e, aki beadta a papírokat. – vetem oda félvállról, mert az előbbi telefonbeszélgetés alapján arra következtetek, hogy igenis ő kezdeményezte a szétválást. Legalábbis sejtem, hogy nem akar együtt vacsorázni vele a faszi, ha épp ő volt, aki kikosarazta. Kíváncsi lennék, nála mi volt az ok?! Vajon az őt is kiforgatja majd a vagyonából? Kíváncsi lennék, hogy néz ki. Hm. Nem érdekel. Miért érdekelne?!
Felkapom a fejem a kérdésre, ránézek, majd el. Már megint kezdi. Manipulál. Végighallgatom, amit mond.
- Most morzsoljak el egy könnycseppet? – kérdezem lenézve rá, kicsivel közelebb támolyogva hozzá. Megint bekúszik a parfüme az orromba... – Grace jó orvos. – mondok csak ennyit, bár tényleg meginog a kiállásom. Nem segíthetsz neki, Shane! Még akkor sem, ha a halálán van. Grace ránéz, megírja a véleményt, és ennyi. Abban azonban tényleg igaza van Lotte-nak, hogy nem nyom annyit a latba az aláírása a transzplantációs listán, mint az enyém. Nem. Akkor sem. Nem mondok neki többet, de hála az égnek a kutyák közbe szólnak, még mielőtt bármi olyan visszavonhatatlan dolgot mondanék neki, amit a későbbiekben biztos megbánnék. Nem egyszerű a helyzet, mert akárhonnan nézzük, igaz, hogy átvert, de valaha baromira szerettem, mindennél jobban... és most haldoklik, és én a bosszúvágyam miatt nem adom meg a kibaszott aláírást?
Szólásra nyitom a szám, de elindul a kutyája felé. Nem bánom, még jó, hogy az eb közbe szólt. Tucker felém rohan, leguggolok hozzá, megsimogatom, majd tovább is rohan, én pedig a kétségbeesett exem felé veszem az irányt. Pánikszerűen matat a szájában, én pedig szét tárom a karom.
- Sajnos a kutyát nem tudom megmenteni. – mondom, majd körül pásztázom a parkot. – Túl reagálod. Az csak egy madár lehetett. Vagy valami rágcsáló. Kétlem, hogy bármi baja lenne, Lotte. – vonok vállat, és beakasztom Tucker nyakörvébe a pórázt. Leguggolok melléjük, és magamhoz hívom a kutyáját. Semmi baja nem látszik, bár persze, ha mérgezett volt az állat, akkor az csak később mutatkozik.
- Van itt a sarkon, tíz perc sétára egy állatorvosi rendelő. – közlöm vele, mert kezd a nő is elég rosszul kinézni. Ahogy látom, eléggé a szívén viseli a kutyája sorsát. Nem egyszerű kis család, mit ne mondjak. Felállok, és lassan indulok el. A mai futásomnak már ennyi, szóval úgyis arra megyek, amerre Charlotte is.
- Jössz? – nézek hátra a park széléről rá. Annyi minden történt mindkettőnkkel, mióta meglépett. Ha csak egy fél órára is félre tudnánk tenni a sérelmeket, kíváncsi lennék a dolgaira. Főleg arra, hogy miért máshoz ment férjhez helyettem?!

Credit

Az állatorvoshoz vezető úton nem igazán szólunk egymáshoz, csak néha én töröm meg a csendet Tuckerre parancsolva. Lotte látszólag pánikba került a kutyája miatt, de szerintem nem lesz ebből semmi komolyabb. Nem hinném, hogy épp egy mérgezett állat tetemét ette volna meg a kutya. A dokihoz érve Lotte meg se várja, hogy bármit kérdezzenek tőle, már löki is a szöveget. Hallgatom, és felkapom a fejem a neve hallatára.
- Green. – A Harper jobban hangzott volna. Ízlelgetem a nevet, de nem mondok többet. Majd a későbbiekben megemésztem, hogy a nő, aki nem akart hozzám jönni feleségül, hozzáment valaki máshoz. Talán jobb is. Látszik, mi lett a vége. Nem bír megmaradni egy férfi mellett. Akkor meg mi értelme? Valószínűleg most már nekem is problémát jelentene, hogy lecövekeljek bárki mellett, azután, amilyen életstílust folytatok, folytattam az elmúlt négy évben. Pont ezért nem is kezdek semmiféle kapcsolatot. Na, nem mintha bárki lenne, aki megfelelne potenciális jelöltnek. Valahogy nem látok semmi mást a nőkben manapság, csak az álszentséget, a rejtőzködő ribancot. Pont, mint amilyen Charlotte volt.
Mikor hátranéz mielőtt bemenne, nem válaszolok neki, csak aprót bólintok. Nem vagyok benne biztos, hogy megvárom. Miért kéne? Na jó. Legyen, de csak mert kíváncsi vagyok, hogy minden oké-e a kutyával. Azután indulok haza.
- Tucker. Lábhoz! – ripakodok a kutyámra, mikor már ismét az egyik lány kutyát szagolgatja, s mikor odajön hozzám többszöri felszólításra, pórázra kötöm. – Elnézést, kanos kicsit mostanában. – mosolygok rá a gazdájára, aki nem mellesleg nem is néz ki olyan rosszul. Sőt, meglehetősen dekoratív a nő. Ami azt illeti, vele én is lennék egy kicsit kanos jelen pillanatban.
- Délután egy ital esetleg? – kérdezem kertelés nélkül, zsebre dugott kézzel, mire széles mosolyra húzódik a szája.
- Nem keresek kapcsolatot, és mellesleg a barátnőd épp most ment be a rendelőbe. – válaszol, én pedig mindkét felvetésre halkan nevetek fel.
- Nem a barátnőm, csak egy ismerős. És… én se keresek semmiféle kapcsolatot. – kacsintok rá, majd vállat vonok. Ha benne van a dologban, akkor nem gondolkozik rajta, ha nem, akkor is megért egy próbát. Valamiért azonban mégis úgy érzem, hogy nem lesz kérdés benne.
- Hard Rock, fél hat. – mond ennyit, én pedig bólintok. Képzeletben megveregetem a saját vállam, majd magamhoz húzom a kutyám, és simogatom kicsit, míg Lotte ki nem jön a rendelőből.
Mikor kijön, megkönnyebbültséget látok az arcán. Hála az égnek, hogy nincs baja annak az ebnek, nem istápolnám Lotte lelkét tovább.
- Mondtam, hogy nem lesz baja. – jegyzem meg, majd ránézek. Ismét nem fest jól. Mélyet sóhajtok, és állnék fel, hogy induljunk, de kiderül, hogy Lottenál nincs pénz, hogy kifizesse a dokit. Nem akarok elpazarolni még plusz fél órát a szabadnapomból, így a zsebembe nyúlok és a kezébe adok száz dolcsit.
- Fizesd ki, és menjünk. Majd odaadod. – mondok csak ennyit. Nem fogok belehalni, ha még száz dollár pluszba megy a számlájára, ez ahhoz képest, amivel lelépett, lófasz. Lotte viszont egyre szarabbul néz ki, és látom, a rosszulléte megint megfog ismétlődni.
- Na jó. Hol van a blokkolód? Hol van az oxigén spray? – nézek rá, de nagyon úgy tűnik, hogy egyik eszköz sincs nála, hacsak nem rejteget valahol a kabátjában külön zsebeket erre.
- Mondtam, hogy menj el Grace-hez, a picsába, Lotte. Most azonnal beviszlek. – mondom, és előkapom a mobilom a zsebemből, hogy hívhassak a mentőt. Meg sem várom, hogy bármit reagáljon, mert ha két lábbal kapálózik is, ma bemegy Dr. Elliotthoz, ha törik, ha szakad. Háromszor találkoztunk, abból kétszer rosszul lett, azért ez nem a legjobb arány. Kurvára nincs rendben, és szerintem kurvára nincs ideje sem, hogy ilyenekkel játszadozzon.
- Semmiféle kifogás nem érdekel, a mentő öt percen belül itt van. – kiveszem az előbb odaadott dollárt a kezéből és a recepcióshoz megyek, hogy kifizessem a vizsgálatot. Bemegyek a rendelőbe a kutyájáért Tuckerrel együtt, és várom, hogy Lotte feltápászkodjon a székről, és mehessünk…

Credit

Lotte rosszulléte nem is lep meg annyira. Még mindig kibaszott mérges vagyok rá, hogy ismét felbukkant, és jött, hogy megmérgezze az életem. Sikerül is neki, ugyanis az elmúlt napok nem szólnak másról, mint róla. Pedig nem kéne, hogy így legyen. Csak hagynom kellene, hogy sodródjon az árral, menjen, amerre akar, akihez akar. Ehhez képest itt istápolgatom, és mentem meg… ahogy látom, már másodszor.
- Ha szívbeteg vagy, magaddal kéne vinned még a sarokra is, nemhogy sétálgatni vagy tököm tudja. Picsába! Milyen orvosod van, aki nem kötötte a lelkedre, hogy ne merészeld otthon hagyni azt a kurva gyógyszert? – förmedek rá, ugyanis nem helyes, amit csinál. Csak hosszabb utakra viszi magával azt a rohadt gyógyszert? Elméletileg végstádiumú szívelégtelensége van, az istenért… Ha ez tényleg így van, akkor nemhogy nincs rendben, hogy nem hordja folyton magával, hanem hogy egyáltalán sétálgatni jár, és különös stressz helyzetnek van kitéve, mint például a válás… na, az már csak hab a tortán!
Egy cseppet sem érdekel, hogy mit mond a nő, gondolkodás nélkül tárcsázom a mentőket. Grace ma megvizsgálja majd Lotte-ot, ha fene fenét eszik is. Berobogok a kutyáért a rendelőbe, lekapom az asztaltól, nem törődve azzal, hogy valószínűleg nem fejeződött még be az ellátása. Nincs időnk most erre.
- Leszarom az infúziót. – mondom, majd elkezdek gondolkodni. Nem vihetem magammal a két kutyát és még Lotte-ot is. Csak vele is elég nehéz lesz, nemhogy még a két eb is ott rohangáljon körülöttem.
- Itt maradnak, majd délután visszajövök értük. – adom a recepciós kezébe a pórázt, miután rákötöttem Bella nyakörvére is. Körbepillantok, és mindenki tátott szájjal figyeli az eseményeket, legfőképpen az előbb éppen velem flörtölő hölgyike. Gondolom, nem fogunk ma találkozni a Hard Rockban. Már meg sem lepődöm.
- De uram. Nem hagyhatja itt őket, én dolgozom! – kezd bele a recepciós, én pedig szúrós tekintettel meredek rá.
- Ne papoljon itt nekem, az istenért. Nem látja, hogy rosszul van? A kutyák itt maradnak, és kész. – zárom rövidre a beszélgetést, majd Lotte-ra pillantok, aki már a padlón fekszik. Az égnek emelem a tekintetem. A picsába, miért baszol ki velem állandóan? Ennyi kérdést intézek csupán az égiek felé, majd lehajolok a nő mellé a földre.
- Jól van. Nem tudok mit tenni. Csak imádkozz, hogy ne infarktus legyen. Lélegezz mélyeket, hallod? – utasítom az exem, majd körbenézek, de nem látok semmi olyat, és eszembe sem jut semmi olyan, amivel egy állatorvosi rendelőben segíteni tudnék neki. Meg kell várni a mentőt, nincs mese. Arrébb tolom Lotte kutyáját a nőtől, majd a recepciós felé pillantok, és intek a fejemmel, hogy vigye arrébb a kutyát. Ez fogyatékos, esküszöm…
A következő pillanatban már robognak is befelé az ajtón a mentős kollegák. Bólintok nekik, majd a kezem nyújtom az orvos felé, hogy adja ide a sztetoszkópot.
- Az elmondottak alapján végstádiumú szívelégtelensége van. Most mellkasi fájdalom, nehéz légzés. Vagy infarktus vagy koszorúérgörcs. Add a nitroglycerint.  – mondom, miközben a szívverést hallgatom. Lassú, de egyenletes. Ahogy az orvos odanyújtja a gyógyszert, már küldöm is a hordágyért, én pedig Lotte szájába tömöm a pirulát.
- A nyelved alá rakd. – mondom neki, majd megpróbálom kibogozni a szaggatott beszédjéből, hogy mégis mi a francot akar mondani.
- Orvos vagyok Lotte, az isten áldjon meg. Nem kellenek a papírok. – mondom neki, majd felpattanok, hisz a hordágy már itt is van. Az orvos a lábánál, én pedig a hóna alatt fogom meg, hogy aztán felrakhassuk a hordágyra. Nem érdekel semmiféle kifogás, megyünk és kész.
- Majd jövök az ebekért. – kiáltok hátra, mikor már kifelé haladunk a kocsi felé. Már várom, hogy Lotte ellenkezni kezd, ugyanis biztos, hogy nem fog együttműködni, de akkor nem állok jót magamért, az is biztos. Remélem, Elliott dolgozik, mert nem szeretném én megvizsgálni, de ha muszáj lesz, akkor muszáj lesz.
- Kösz, megleszek vele hátul. – mondom Jamesnek, a mentős orvosnak, hogy nyugodtan üljön előre, ő pedig kérdés nélkül tesz eleget a kérésnek.
- Kurva felelőtlen vagy, Charlotte. – szúrom le, mikor elindulunk, és leülök az ágy mellé. – Jobb már? – kérdezem, de látom rajta, hogy kezd rendbe jönni. A gyógyszer hatott, szóval jó eséllyel nem szívroham volt. Rosszabb esetben az lehetett volna, de ha most nem, majd legközelebb. Mert ami késik, nem múlik, és ha Lotte ennyire félvállról veszi a dolgokat, akkor nem fog előre haladni, én meg… engem meg nem érdekel. Legalábbis szeretném ezt hinni.

Credit