Magam se tudom, hogy pontosan miért vagyok most ott, ahol. Összességében az ember azt gondolná, hogy olyan sportteljesítménnyel, mint amit én az utóbbi időben nyújtottam, talán szinte alapvetőnek kellene lennie annak, hogy ne járjak plusz egy órára, ahol mozoghatok. Általában minden reggelem egy másfél órás edzéssel indult, majd a suliban maradtam az atlétika csapattal, és levezetésül úsztam egyet. Emellett, ha versenyem volt, be kellett iktatnom még az edzőtermet, és apával együtt futottunk, amikor anya és Joel csináltak valamit, utána pedig cseréltünk. Nem lett volna ellenemre, hogy az öcsém is velünk jöjjön, de összességében tudtam, hogy nem bírná úgy a sportot, mint én és a szüleim, szóval igyekeztem ebből kihagyni, bele se gondolva abba, hogy esetleg megbánthatom vele.
Egyébként az egyik oka annak, hogy bejártam tesire végtére is Joel volt. Viszont a többiekkel ellentétben én nem viseltem egyenruhákat, nem flexeltem az úszó egyesület pulcsijában és a suli atlétika csapatának logója sem díszelgett a melegítőmön. Összességében én voltam az egyetlen, aki úgy nézett ki, mint az otthoni, bekuckózós cuccát vette fel. Mivel ez volt kényelmes, egyszerűen hajlandóságot sem mutattam arra, hogy mást kezdjek el viselni a közeljövőben. Mivel nem bántottam senkit, alapvetően egyáltalán nem értettem most a nagy elcsendesedés okát sem, hiszen csak megjelentem. Akkor engedett fel a többi osztálytársam, amikor a tanárunk is bekocogott, és a fejemről lehúzta a kapucnit, én pedig a szemeimet forgatva próbáltam meg nem tudomást venni arról, hogy mennyire szörnyű a mai nap. Nem elég, hogy a lányokkal összevont tesi van, még a tanár is belém áll.
- Kidobóst fogunk játszani – gondolom fél, hogy a csajok nem bírnák azt, amivel általában minket kínoz – Ki akar csapatkapitány lenni?
Gondolkodás nélkül léptem előre, mint minden alkalommal. Amikor körbe tekintettem, hogy ellenvetést keressek az arcokon, teljesen megelégedve vettem észre, hogy azért félnek annyira tőlem, hogy ne merjenek kikezdeni velem még ilyen helyzetben se. Emiatt egy kicsit elmosolyodtam, de nem tartott sokáig a dolog. Az egyenlőség miatt, a másik csapatkapitány egy lány lett, viszont én nyertem a kő-papír-ollóban, ezért először választhattam. Nyilvánvaló volt, hogy az öcsém vállára fogom csapni a tenyerem, innentől kezdve pedig fájni fog a fejem végig. Gyakorlatilag, ha mi ketten egy csapatban voltunk, az egyet jelentett azzal, hogy két embert kell védenem. Ilyenkor jobban figyeltem a labdára, emiatt a meccs gyakorlatilag abból állt, hogy a menekülni képtelen gyerek elé vetettem magam, elkaptam a labdát és teljes erőmből dobtam vissza a másik oldalra. Talán mindez már reflexként működött bennem, ezért nem is foglalkoztam azzal, hogy konkrétan most lányok ellen – is – játszunk. Mivel a kijelölt pálya egyik végében voltam, Joel pedig a másikban, teljesen bepánikolva indultam meg, gyakorlatilag hazafutást rendezve, amikor láttam, hogy röpül felé a labda és ki fogják dobni. Tudtam, hogy ezek a kis semmiségek is fájdalmat és sérülést tudnak okozni, amit jelen helyzetben én szenvedtem el, ahogy fájdalmasan az oldalamra vetődtem. Viszont a győzelem megvan, a labdát elkaptam és olyan erősen dobtam vissza, ahogy csak tudtam.
- Ne, ne ne – csak akkor vettem észre, hogy pontosan kit céloztam be vele, amikor már csattant a bőrén az. Magam sem voltam biztos benne, hogy fel fog tudni állni a lány, de amikor megtette, a tanár felé pillantottam. Mivel megfagyott a levegő a tornateremben, gyakorlatilag a teljes csendbe szólaltam meg.
- Szerintem úgy igazságos, ha megdobhat, miközben nem védekezek – engem is meglepett, hogy a férfi szemében némi elismerés csillant, de tudtam, hogy el fog velem beszélgetni az óra végén. Kibírom, amúgy is tökéletesre fejlesztettem azt, hogy hogyan ne figyeljek oda az emberekre. Pont ezért is ért meglepetésként, amikor a lány minden erejét összeszedve gyakorlatilag eldöntötte, hogy keresztapát fog csinálni belőlem. A lehorzsolt oldalam még fájt, meg amúgy is megbeszéltük, hogy kidobatom magam és érvénytelen lesz a kör, de arra nem számítottam, hogy olyan helyen fog eltalálni, ami miatt én magam is térdre kényszerültem, de férfiasan tűrtem a fájdalmat.
- Mind a ketten menjetek a gyengélkedőbe – ettől csak kínosabb lett az egész, én pedig aggódva pillantottam az öcsémre. Ellenkezni akartam, de nem voltam benne biztos, hogy Hollynak mekkora sérülést okoztam, ezért csak felálltam, és az egyik srác fülébe suttogtam, hogy Joelt ültessék ki a kispadra cserének, vagy más esetben ki fogom nyírni őket. Igyekeztem méltóságteljesen elhagyni az órát, de azért amint kiléptem a folyosóra a kezemet a fájó ágyékom környékére szorítottam. Már az sem érdekelt, ha Holly meglátja és mindenkinek elmondja ezt.
- Tudsz rendesen járni? – láttam, hogy a térdére eset, elég szar hely, mivel teljesen csontos a terület – Felejtsd el.
Ahelyett, hogy az engedélyét kértem volna a dologra, egyszerűen megfogtam a karját és a nyakamba akasztottam azt. A másik tenyerem óvatosan simult a derekára és így indultam el vele. Már így is pletykáltak rólunk, legalább adunk valami alapot rá.
- Ha megtanítom neked, hogy hogyan dobj fejbe, megígéred, hogy legközelebb oda célzol, és nem a még meg nem született gyerekeimet inzuntálod? – magam sem értettem, hogy miért mosolygok, miközben kimondom ezt. Valószínűleg, ha egy fiú csinálja ezt, azt az iskola mögött vertem volna meg, de Holly esete más volt. Vicces még a gondolata is annak, hogy egy ekkora kislány képes lefegyverezni.

Ha választani lehet, biztosan nem kerül a top három kedvenc tantárgyam közé a testnevelés. Nem azért, mert mindig is igazságtalannak tartottam, hogy a tanár semmit nem csinál, még csak komolyabban be sem mutatja a feladatokat, hanem mert az esetek többségében semmire nem voltak jók ezek az órák. Amikor osztályozni kellett persze alaposan be kellett gyakorolnunk a kézen állást és a kosárra dobást is, de a többi óra vagy tollasozással telt odakint, amikor éppen elég jó volt az idő, vagy azzal, hogy a teremben játszottunk kidobóst. Fogalmam sincs mit csinálhattunk volna másképp, de ezektől az óráktól sem komolyabb izomzatra nem tettünk szert a lányokkal, sem különösebb élvezetet nem jelentett részt venni, mert nem beszélgethettünk - túl sokat.
- Elmegyünk órák után a plázába?
Amint meghallom a kérdést, a szám sarkai már görbülnek is lefelé. Nem lepem meg a barátnőimet a válasszal, akármennyire szeretném is, ha más szavak jönnének ki a számon: - Nem lehet, anyukám jön értem. - Néha azt kívánom bár ne tenné, aztán megbánom, mert hálátlannak érzem magamat. Anya erején felül teljesít, hogy olyan jövőm legyen amilyen neki nem lehetett. Ezért pedig el kell fogadnom a szabályait, nem? Később biztosan hálás leszek neki értük.
Amikor az oldalamban megérzek egy könyököt, összevont szemöldökökkel, már-már vádlón fordulok a csoportosulásunk harmadik tagja felé. Fel sem kell tennem a kérdésemet, hogy tudjam miről van szó, ezért is fordulok az ajtó felé, ahol megpillantom Jaydent. Még mindig nem tudom mire vélni a találkozást, amikor visszaadtam neki az ingét. Az évfolyamtársaink pedig érzékelhetően nem hagytak fel a rólunk szóló pletykákkal, még ha én erősen cáfoltam is azokat, amikor valaki rákérdezett.
- Nem mész oda? - Autumn olyan lelkesedéssel kérdezi ezt, mintha legalábbis lenne alapja. Nem fogom senkinek bevallani, hogy helyesnek tartom Jaydent, és jófejnek a tesóját meg az apukáját is, és hogy nagyon aranyos a kutyájuk... Meg kell ráznom a fejemet, hogy visszatérjek a valóságba, majd vissza is fordulok a lányok felé.
- Miért mennék? - A kérdésemet hallgatás övezi, és továbbra is megválaszolatlan marad, amikor besétál a tanár.
Ha van rosszabb dolog a tesi óráknál, akkor azok az összevont tesi órák, ahol kidobóst játszunk. Nem tartom magamat rossz játékosnak, habár túlságosan kiemelkedő sem vagyok. Az egyetlen előnyöm a testalkatom, ami egyszerre tesz gyorssá és nehezen eltalálhatóvá is, mert sokkal kisebb felületre kell célozni, mint mondjuk egy nálam húsz centivel magasabb fiú esetében. Nem vagyok benne biztos, hogy Joel épp azzal a bizonyos húsz centivel lenne magasabb nálam, de már épp elhiszem, hogy el fogom találni, amikor a szemem sarkából meglátom, hogy a bátyja elé vetődik, a következő pillanatban pedig... Hát nem tudom meg, hogy eltaláltam-e bármelyik srácot is, mert a labda arcon vág, én pedig a fájdalomtól összeszorított szemekkel esem a földre.
Visszapislogom a könnyeimet, miközben talpra küzdöm magamat, és úgy nézek a tanár felé, hogy mit felel Jayden javaslatára, akit ebben a pillanatban legszívesebben nem csak labdával dobnék meg, hanem jól meg is csapkodnám. A fiúk között talán az ilyen agresszív játék teljesen rendben van, de mi lányok nem vagyunk hozzászokva a teljes erőből megküldött veszélyes magasságokban repülő labdákhoz. Mindent beleadok, amikor visszadobom a labdát Jayden felé, és előbb látom hogy hol fogom eltalálni, mint ahogyan ténylegesen megtörténne, ezért rögtön a szám elé kapom a kezeimet. Kikerekedett szemekkel bámulok rá, megfeledkezve a korábbi esésemről és arról, hogy még mindig sajog az arcom ott, ahol Jay eltalált.
Szinte hálás voltam a tanárnak, amiért elküldött minket a gyengélkedőre, mert nem kellett az évfolyamtársaim szemébe nézni azután, hogy gyakorlatilag keresztapát csináltam Jayden Heoból. Sántikálva indultam a folyosó felé, mert éreztem, ahogyan a könnyeim újra a szemembe gyűlnek és mire kiértem a teremből már totál homályosan láttam csak a környezetemet. Nem ellenkeztem, amikor Jayden megfogta a karomat vagy épp a derekamat. Hogy kiegyensúlyozottabban tudjak mellett lépkedni, én is átkaroltam a csípőjét, ami nagyjából elérhető magasságban volt számomra. Az sem érdekelt ha többiek látnak minket, vagy beszélnek rólunk. Eddig nem volt rá igazi okuk, most már nem érdekelt.
- Miért dobtál vissza olyan agresszívan? - A hangom sírós volt, és hiába akartam hogy ne így legyen, nem volt mit tenni. Ugyanúgy feltehette volna nekem ugyanezt a kérdést, megérdemeltem volna ha ő vádol azzal, hogy gyakorlatilag gyilkosságot követtem el, de tény, hogy mérges voltam rá amiért az történt, ami. Azt hittem nem haragszik rám, ez pedig most érezhetően megcáfolódott, hiába tartottunk együtt a nővérszobába.
- Én nem is oda akartam célozni, jó? - Most már jóval inkább önmagamnak éreztem magamat, ahogy feltettem a felháborodott kérdést. Szipogva vártam a választ, már ha érkezett egyáltalán, de a kíváncsiságom erősebb volt, ezért Jay felé fordítottam a fejemet. - Nem akartam... - megköszörültem a torkomat, mert nem tudtam mit mondhatnék. - Szóval én nem oda... Nem akartalak ott megdobni. - Éreztem, ahogyan az arcom felforrósodik, amikor jobban belegondoltam, hogy miről is beszélünk éppen és muszáj volt elfordítanom a fejemet, hogy ne érezzem még kellemetlenebbül magamat.
- Nagyon fáj? - Remélem legalább annyira, mint az én arcom. Csak remélni mertem, hogy nem lilul be a labda nyoma, mert akkor aztán magyarázkodhatok anyának.
- Menjünk egy kicsit lassabban, jó? - Ökölbe szorult a kezem a felsőjén, ami egyfajta jelzés akart lenni neki, hogy ne rohanjon annyira. Vagy legalábbis ne használja ki a testi adottságait és a tényt hogy kétszer akkorákat lép alapból, mint én.
- Nem kellett volna védekezned, vagy valami? - Mondhatjuk, hogy még mindig ezen puffogtam, de tényleg nehéz volt elengednem a témát. Elvégre tényleg bosszút akartam állni rajta, de nem gondoltam, hogy képes leszek. Ettől pedig összességében most már nem éreztem jobban magamat. - Mondhattad volna azt is, hogy meghívsz egy csokira ebédszünetben. Akkor lehetnének még gyerekeid. - Amint kimondtam ezt, én is éreztem, ahogyan felfelé görbül a szám széle. Már a szemeimben csillogó könnyek sem zavartak annyira. - Egyébként szerintem nem tudsz megtanítani jobban dobni, mert most is az arcodra céloztam. - És jól el is vétettem. Ami minél többet gondoltam rá, annál viccesebbé vált. - Mit fognak most gondolni a többiek? Hogy összevesztünk és azért gyilkoljuk egymást? - Nem csodálkoznék, elvégre eddig is elég jó témának tűntünk.

ruha ＊ próbálkoznunk kell majd * 984 szóban