Furcsa számomra az, hogy amióta a bátyámmal rendeződni kezdett a kapcsolatom, hirtelen az életemben több darab is a helyére került. Bár ott voltak azok a bizonyos sebek, amik minden alkalommal emlékeztettek arra, hogy mennyire meggondolatlan és fiatal vagyok még, ennek ellenére talán először érzem azt, hogy valahova tényleg tartozom. Morbid belegondolni abba, hogy konkrétan elvérezhettem volna a fürdőszobakövön, de valamilyen oknál fogva ez mégsem történt meg, azóta pedig már nem egyedül néztem szembe az egész helyzettel.
Hiába volt ott a nagybátyám, akinek nagyon hálás voltam a segítsége miatt, végül is nem védhetett meg sajnos mindentől, emiatt pedig elég sok szenvedésen kellett keresztülmennem, mire elértük a mostani állapotot. Nem mondom, hogy nem vert ki a frász, amikor Braylen valósággal berúgta az ajtót, és lecseszett, amiért „nem vártam meg az öltözködéssel”. Én már ezer meg egy alkalommal megígértem neki, hogy nem kell majd többet vesződnie velem, amikor igyekszik befáslizni az alkarjaimat, amiket lényegében a tenyerével teljesen körbeér. Jólétben élek már majdnem egy éve, de szerintem egyetlen plusz kiló sem szaladt fel rám, talán csak nőttem egy kicsit. Viszont annyira vékony vagyok, hogy inkább nézek ki alacsonyabbnak, mint magasnak, bár engem kifejezetten nem érdekelt ez a dolog.
- Inget kell felvennem ma, tudod megyek interjúzni… - szimplán csak még mindig kerülgettem a forró kását, és nem akartam gondot okozni neki, de még mielőtt folytathattam volna a dolgot, egyetlen pillantást vetett rám, ami miatt a torkomra forrott a szó. Azt hiszem, hogy a világ legijesztőbb szövetségesét sikerült kifognom a testvérem személyében.
- És fehér ingben kívánsz részt venni a tesi órádon is? – a megjegyzése egészen epésre sikerült, miközben csóválta a fejét és arról mormogott valamit, hogy elkeserítő a tény, hogy mennyire hülyének nézem, amikor ő segíteni akar nekem. Én pedig mindezt nem tudtam magamra venni, mert tudtam, hogy nem gondolja teljesen komolyan. Hiszen minden reggel suliba vitt, és hajlandó volt sokszor pénzt is adni a kajára. Ma kifejezetten megnyugtatott a jelenléte, de sosem raktam volna annak a terhét a nyakába, hogy ezt közöljem is vele. Egy szimpla ebédlőbe fognak felvenni – ha minden jól megy persze – nem pedig vezérigazgatói állásra megyek, mégis izgultam. Ez pedig megint egy ok volt amellett, hogy ne tudjak figyelni az órára, szimplán a padtársamtól kapott, rózsaszín toll mintáit tanulmányoztam. Néhány címszavas jegyzetet sikerült készítenem, és csak ekkor vettem észre, hogy maga a toll is hasonló árnyalatban fog. Ezt pedig ebben a pillanatban egészen aranyosnak tartottam. Alig vártam, hogy kicsengessenek. Nem szerettem ebbe a suliba járni, mert a tanárok minden alkalommal felszólítottak, vagy felhívták a figyelmemet arra, hogy bele lóg a hajam a szemembe. Tudtam róla, de kifejezetten nem zavart a dolog, mert növesztettem már egy ideje.
Annak ellenére, hogy mennyire vártam már a csengőszót, egészen megijedtem, amikor ténylegesen megszólalt az. Határozottan ugrottam fel a helyemről és kezdtem el pakolászni, lényegében, ekkor pillantottam meg a kis plüss anyagból készült kulcstartót, ami minden bizonnyal Holly táskájáról eshetett le. Pont ezért is vettem egy mély levegőt, aztán amint összeszedtem a saját cuccaimat, a vállamra vetettem én is a hátizsákom, és utána siettem a folyosón. Szerencsére jóval magasabb voltam nála, és a hosszú lábaimmal hamar utolértem őt. Talán túlságosan is határozottan csaptam a tenyeremet a vállára.
- Megvagy! – már majdhogynem lihegtem, nehéz volt tartani a lánnyal a tempót – Ezt elejtetted. És a tollad is nálam maradt. Nem akarom ellopni, mert ha most nem adom vissza, legközelebb el fogom felejteni.
Állandó problémaként áll fenn ez az iskolában. Szerintem otthon már volt egy életre való készletem és nem azért, mert annyira bevásároltunk volna szeptemberben. Egyszerűen átnyújtottam a lánynak a kulcstartót, de közben elkalandozott az arcáról a tekintetem, a tömegben pedig egy olyan valakit szúrtam ki, akitől rögtön túl vörös lett a fejem. Legnagyobb pechemre Joel is észrevett, emiatt pedig még idegesebbé váltam.
- Kivel ebédelsz? – tettem fel végül a kérdést a lánynak – Nem szeretnél velem? Meghívlak valamire, a bátyámtól kaptam pénzt.
Magam sem értettem, hogy ezt miért volt fontos közölni vele, de inkább megkerültem a lányt, a vállára tettem a kezem és úgy kezdtem el magam előtt tolni. Hátha ez az idő elég volt ahhoz, hogy a fiú, akitől elvörösödtem azt higgye, hogy nem engem vett észre.

Az utóbbi időben nem igazán értettem, hogy mi folyik körülöttem. Szerettem volna kézben tartani egy-egy dolgot és talán kijelenthetem azt, hogy az életemnek rengeteg aspektusa kezdett rendbe jönni, azonban ennek ellenére is újabb problémák tűntek fel. Nem lehet azt mondani, hogy ezek egyenértékűek lennének azzal a helyzettel, amiből lényegében az apám kiemelt engem, vagy amikor képtelen voltam szót érteni azokkal az emberekkel, akikkel egy házba kényszerültem. Magam sem tudom, hogy az egész életemet befolyásoló szorongás miatt – vagy csak szimplán azért, mert ezek szerint én egy ilyen típusú személy vagyok – voltam képtelen helyén kezelni egy olyan osztálytársam, akit lényegében kedveltem. Azokat az embereket nem értettem, akik rosszban voltak vele.
Mindig vonzott azoknak a személyeknek a kedvessége, akikből ez egyszerűen csak természetesen áradt. Szerettem olyan társaságban lenni, ahol alap volt a másik iránti tisztelet és rendesen bántak egymással az emberek. Emiatt talán mondhatom azt, hogy Joel jellemvonása nem szimplán szimpatikussá tette a fiút a számomra, hanem egyenesen lenyűgözött. Magam sem tudtam, hogy hova kellene tennem az egész helyzetet, de ez volt a helyzet. Rajta felejtettem a pillantásom, szerettem volna egészen a lelkébe látni. Amikor belépett a terembe és elmosolyodott, minden ki eltörpült mellette, én pedig csak őt tudtam nézni.
Egy ideje már tisztában vagyok azzal, hogy nem csak a lányok iránt vagyok képes romantikus érzéseket táplálni. Az pedig már teljes mértékben egyértelmű volt, hogy Joel elmosolyodott, én pedig teljesen elvesztem… Szerelmes lennék? Nem vagyok benne biztos, de az tuti, hogy rajta kívül nem nagyon érdekel senki a suliból. Most, hogy Braylennel rendben vagyunk, nem akarom neki ezt elmondani, mivel túl jó volt a kapcsolatunk ahhoz, hogy valami ilyesmivel próbáljam meg tönkre tenni. Szóval egyelőre egyedül próbáltam megküzdeni az egész helyzettel, ami lényegében azt takarta, hogy amikor éppen úgy éreztem, hogy a szívem el tudja viselni a fiú társaságát, akkor szívesen voltam vele. Néha talán túl sokszor értem „véletlenül” a kezéhez, de valószínűleg elég jól sikerült ezt előadnom, mivel úgy tűnt, hogy ő sem érzékeli, hogy ez direkt volt. Máskor pedig – hiába láttam a szomorúságot az arcán – egyszerűen elkerültem. Mivel nem tudtam, hogy ő érez-e valamit irántam, egyszerűbb volt így. Talán tényleg túlságosan kedveltem őt ahhoz, hogy megkockáztassam az elveszítését.
Talán ma olyan napom volt, amikor távol akartam lenni Joeltől. Mikor megpillantottam, csak azért imádkoztam magamban, hogy ne mosolyogjon rám. Mivel megtette, nekem gyorsan menekülnöm kellett, Holly pedig jókor volt jó helyen. Nem voltam felkészülve arra, hogy tényleg megijedhet, szóval finoman a dereka közelébe csúsztattam a tenyerem, hátha rosszabbul sülne el az egész akcióm, mint gondoltam. Amikor hátrapillantott rám, csak egy halvány mosoly volt az arcomon. Egy kicsit ezzel próbáltam meg bocsánatot kérni, amiért rá hoztam a frászt.
- Az a helyzet… - nem igazán tudtam, hogy miként kellene elmondanom a lánynak, hogy az órán sok mindent szoktam csinálni, de jegyzetelni nem – Biztos észrevetted már. Nem koncentrálok túl jól. Csak a tintát pazarolnám a tolladból.
Újabban több animét is elkezdtem nézni, szóval a füzetem széle nem szimplán szamárfüles volt, hanem konkrétan akár egy japán verziós Bosszúállók is lehetett volna az, amit odafirkáltam. Az ember nem gondolná, hogy negyvenöt perc mennyire hosszú tud lenni, amíg nem látja a füzetem. Levi Ackermantól kezdve, Rin Akamurán át, Yagami Lightig konkrétan ott volt mindenki. Nyilvánvalóan ez pont nem fog felkészíteni az érettségire, de mit tehettem volna? Majdnem az összes órán be akartam aludni, annyira unalmasak voltak.
- Nem, nem. Dehogy. Véletlenül se. Én csak veled szeretnék ebédelni – magam sem tudom, hogy miért hangsúlyoztam ezt ennyire, viszont már eldöntöttem, hogy Joel mentes napom lesz. Nem mondom, hogy ennek örültem, de kellett némi távolság közénk, hogy lehetőség szerint ne őrüljek meg. Más kérdés volt, hogy ugyanolyan nehéz volt a szomorú arcát nézni és arról bizonygatni, hogy egyáltalán, sőt véletlenül sem haragszom rá, hiszen barátok vagyunk. Még akkor is, ha utáltam ezt a szót vele egy univerzumban használni. Gyakorlatilag ő vette át az életemben Tiffany helyét, ha akartam, ha nem. Most, hogy a lány elutazott és nem is beszéltünk túl gyakran, keveset gondoltam rá. Megmaradtak a gondolataim valaki másra…
- Siessünk akkor – finoman fogtam rá a csuklójára és úgy kezdtem el navigálni az ebédlő felé – Milyet szeretsz? Egyszerűbb lenne vennünk közösen egyet és megosztani. Vagy te képes vagy egyedül elfogyasztani egy egészet?
Bray szerintem egy családit is képes lett volna teljesen egyedül megenni. Én épphogy legyűrtem a 23 centis kistestvérét, a 32-esbe már határozottan beletörött a bicskám. Az összes nagybátyám, meg talán a testvéreim is aggasztónak találták, hogy egyáltalán nem sikerült híznom, vagy izmosodnom az elmúlt időszakban. Ellenben nőttem, ami miatt még vékonyabbnak tűnök, tehát… Valamerre fejlődök, nem? Nem éreztem magam betegnek, meg semmi egyéb, szóval talán annyira nem volt gáz a helyzet.
- Tavaszi bál? – fogalmam sincs, hogy milyen univerzumban léteztem, hogy erről most hallottam először, de aztán eszembe jutott a végzős bál, amin részt vettem Tiffanyval. A lányoknak ezek az események fontos dolgok, szóval igyekeztem némi érzelmet sűríteni a hangomba – Ja az. Nem hívott senki, szóval szerintem nem megyek el.
Amúgy sem voltam túl társasági lény, könnyen lefoglaltam magam egyedül. Nem tudok táncolni és nem élvezem azt, hogy egy asztal mellett ücsörögjek végig. Ráadásul meg kell majd valahogy tanulnom a végzős bálunkon a táncot, ami épp elég kínszenvedés lesz. Hiába volt a bátyámnak ehhez is tehetsége, kötve hiszem, hogy majd korrepetálna. Főleg annak tudatában, hogy meg is taposhatom a lábát.
- Biztos hasznos azoknak, akiknek mondjuk külsős a barátjuk vagy barátnőjük. Szóval én személy szerint támogatom az ötletet – nyilván nekem az a jó, ami másnak is. Időközben megérkeztünk az ebédlőbe, viszont a sor kifejezetten hosszú volt.
- Mit is mondtál, melyiket szereted? – az államat felszegve próbáltam megnézni, hogy mi a választék – Elég sokan vannak előttünk. Ha nem marad, akkor rendelhetünk is.

Ha az emberek megkérdezték volna tőlem, hogy miként képzelem el az életem, akkor mindenképp valami egyszerű tervem lett volna arra, hogy miként szenvedjem el magam a halálba. Talán sok minden változott körülöttem az elmúlt időszakban, de összességében elmondhattam magamról azt, hogy jobb voltam a fizikai munkában, mint az iskolai feladatokban. Elég egyértelmű volt, hogy nem tudok koncentrálni és magam sem tudtam volna megmondani, hogy ennek az az oka, hogy nehéz gyermekkorom volt és nem tudok kikapcsolni egyszerűen abból az állapotból, vagy pedig szimplán csak a tanulás nem nekem való. Mondjuk minden bizonnyal nem egy ember nevetne ki, ha előadnám, hogy mennyire jó vagyok a fizikai melókban, mivel annak ellenére, hogy majd’ hat kilót sikerült magamra szednem, mióta a Yang család gyermekeként élem a mindennapjaimat, még mindig nagyon vékonynak számítottam.
Ettől függetlenül az, hogy átírattak egy másik helyre, nem éppen a kedvemet hozta meg a tanuláshoz, inkább ellenkezőleg történtek a dolgok. Most úgy éreztem, hogy egy csomó gyerekkel kell megint elfogadtatnom magam, mikor az előző, Brooklyn-i középiskolában komoly erőfeszítéseket tettem annak érdekében, hogy átnézzenek rajtam. Most pedig ott vannak a kezemen a sebeim, amit bár Braylen mindennap próbál gondosan letakarni és a nemlétező macskánkra fogjuk a karmolásokat, ettől függetlenül szabályosan érzem, ahogy azok átégetik a gézt és mindenki szeme elé tárulnak… Ha egyszer tesin leoldódna a helyéről, akkor nem tudom miként magyaráznám meg a dolgot. Mert addig hihető, hogy ténylegesen macskakarmolásokról van szó, amíg nem feltétlenül látszanak a sebek, amik egyértelműen borotvával lettek odavágva, ráadásul mélyen. Kiszáradt a torkom és izzadni kezdett a tenyerem annak a gondolatára, hogy meg kell magyaráznom egyszer valakinek ezt, és esetleg szóba kerülne annak a kérdése, hogy szakemberhez járok az eset miatt.
- Ha mindet nekem adod, akkor a végén már egy sem lesz… - halványan mosolyodtam el, miközben megcsóváltam a fejem. Összességében nem volt rám jellemző az, hogy kleptomán lennék, de a tollak fogyóeszközök voltak, és nem feltétlenül a bennük csökkenő tintamennyiség miatt. Sokkal inkább közrejátszott az, hogy kiosztottuk őket a barátainknak, azok meg elfelejtették visszaadni őket. Emiatt érdemes minden iskolakezdésre dupla mennyiségű tollal készülni, Hollynak a színes, illatos tintával fogó íróeszközei pedig értékesek voltak a szememben… Legalábbis én úgy gondoltam, hogy annak számítanak.
- Én? – már éreztem, ahogy a bőröm enyhén vörösödni kezd a bóktól, amit mondott – Biztos vannak nálam rendesebbek is, de jól esik, hogy így gondolod.
Végül is azt mondta, hogy én vagyok az egyik… Az nem azt jelenti, hogy ténylegesen én lennék a legrendesebb. Mindenesetre nem tudom, hogy pontosan mivel érdemeltem ki ezt a jelzőt, mert szerintem az egész iskola tudta, hogy az a kis plüss Holly táskájáról esett le, és bárki utána hozta volna. Emellett, ha már amúgy is nálam volt a tolla, akkor azt illett visszaadni.
- Soha ne add kölcsön a kedvenc tollaidat – csóváltam meg a fejem, miközben halkan elnevettem magam azon, hogy miféle veszteség érte szegény lányt – Ezt úgy kell csinálni, hogy rangsorolod a tollaidat, és mindig tartasz magadnál egy olyat, ami nem vált be nagyon és azt adod kölcsön. Akinek nincs tolla és írni akar, annak bármi jó.
Így legalább, ha elveszíti valamelyik írószerét, akkor nem olyat vesznek el tőle, amit szeret. Cserébe megszabadulhat azoktól, amik csak a helyet foglalják neki a fiókjában, mert amúgy sem használja őket, amiért nem túl jók.
- Állásinterjúra kell mennem – húztam el a szám – Viszont utána szabad vagyok, szóval ha kicsit később ráérsz, még elmehetünk fagyizni.
Finoman mosolyodtam el, nem akartam lepattintani a meghívását annak ellenére sem, hogy voltak már terveim a mai napra. Semmi bajom nem lesz némi szociális élménytől, ráadásul Holly mindig nagyon kedves volt velem. Rajta kívül csak Joel volt itt nekem, de ő meg… Mindegy is.
- Te biztos meg tudod fűzni a néniket erről, legyen így – finoman tettem a tenyerem a fejére, de egy pillanat múlva el is vettem azt onnan, mert Tiffany megtanította nekem, hogy a lányok nem szeretik, amikor tönkre teszik a hajukat – Én szerintem választok majd akkor, ha látom, hogy még milyenek vannak.
Ez egy logikus döntésnek tűnt, mert nem igazán rendelkeztem kedvenc ételekkel, ami miatt kicsit nehéz volt velem bármit kezdeni, de ez volt az igazság. Az alkatom miatt válogatósnak tűnök, de valójában képes vagyok megenni azokat az ételeket, amik nem is ízlenek.
- Aha – igyekeztem olyan tudálékos fejet vágni, mintha éppen nem arról lenne szó, hogy fogalmam sincs róla, hogy pontosan miről van szó. Soha nem figyeltem túlzottan a kipakolt plakátokat, mivel nem jártam el – eddig – az iskola által szervezett eseményekre – Láttam. Mi a bál témája?
Mivel benne volt a diákönkormányzatban, biztosan tudta ezt. Más kérdés az, hogy komplett idiótát csináltam magamból a kérdéssel, mert az előbb erősítettem meg őt abban, hogy tisztában vagyok a bállal, aztán kiderül, hogy valójában annyira nem is. Na mindegy.
- Ennyire szeretnéd, hogy elmenjek? – már a nyelvem hegyén volt a kérdés, hogy akkor esetleg ő eljönne-e velem, de gondolom egy szervező teljesen más szerepet tölt be a bálban. Talán, ha Tiffanyt magammal hoznám, akkor egy kicsit jobban érezném magam, de akkor viszont folyamatosan mögé bújnék. Az egyetlen név, ami végig bennem volt az Joelé, de kiszáradt a torkom annak a gondolatára, hogy őt hívjam el. Mi van, ha nem is akarna elmenni egy fiúval? Nem gondoltam magam annyira rafináltnak, hogy el tudjam hívni csak úgy baráti szándékkal.
- Hát van egy, de ő már egyetemre jár – vontam meg finoman a vállam – Engem visszafogtak egy évig, neki meg szerintem vannak már más barátai meg elfoglaltsága.
Attól még ugyanúgy beszéltünk Tiffanyval, csak pont a saját félresikerült végzős bálunk miatt nem tudtam most hova tenni a barátságunkat. Kedveltem azt a lányt, és hálás voltam a családjának, de attól még megbonyolódott minden a saját bálunk után és nem nagyon beszéltünk emiatt.
- Nézem – lábujjhegyre emelkedve próbáltam átlátni a tömegen, de nem voltam biztos abban, hogy van-e belőle – Látok valami hasonlót, de az is lehet, hogy van rajta gomba. Nekem nincs kedvencem, szóval bármelyik jó lesz.
A csípős ételekkel sem volt bajom, bár olykor megfájdult tőlük a hasam, de onnantól kezdve, hogy az étkezéseim jó részét egy tradicionális kínai étteremben oldottam meg, lényegében mindegy volt, hogy pontosan csípős ételeket eszek-e vagy sem.
- Hm? – nagy szemekkel pislogtam rá, mert kicsit randomnak éreztem a kérdést, de sokkal kellemetlenebb volt az, hogy gyakorlatilag szinte válaszolni sem tudtam normálisan a kérdésére – Igazából nem nagyon vannak kedvenc életeim, mindent megeszek.
A bőröm csak vörösebb lesz, miután ezt hangosan kimondtam, mert én is cikinek éreztem azt, hogy gyakorlatilag nem tudok felmutatni egy ételt, amit szeretnék. Némi gondolkozás után a következőt böktem ki.
- A tiéd mi? Az lesz az enyém is – óvatosan mosolyodtam el, maj finoman a vállához értem, hogy előrébb tudjam terelgetni a sorban – Tök béna mi? Gyakorlatilag csak elpusztítom, amit elém raknak.
Abban sem volta biztos, hogy rendelkezek-e ételintoleranciával. Igazából annyit tehettem, hogy reménykedtem, hogy nincs így, mert igazán bajban lettem volna, ha mondjuk a nyilvánvaló laktózérzékenységemen kívül másban is szenvedek. Nem akartam nyilvánosan rohanni a WC-re.