Pontosan tudtam, hogy elég para az, ami velem történt a múltkor, emiatt pedig nem is bántam, hogy nem mentem iskolába a betegségem miatt. Mondjuk a házik magukat nem csinálták meg, én pedig nagyon hálás voltam Joelnek, aki minden alkalommal áthozta nekem azt. Hallottam tőle, hogy már mindenki tud arról a bizonyos esetről, amikor a többi lány otthagyott a szórakozóhelyen, legjobb tudomásom szerint videófelvétel is készült erről az esetről, mégsem éreztem úgy, hogy bármit tennem kellene annak érdekében, hogy ez a dolog elüljön. Az eddigi tapasztalataim alapján arra következtettem, hogy itt New Yorkban addig van valaminek hírértéke, amíg valaki nem csinál valami nagyobb dolgot. Ez némiképp kényelmes volt, ugyanakkor szorongással is eltöltött, amiért attól kellett félnem, hogy a számításaim velem kapcsolatban nem igazak. Mindenhol bántanak diákokat, én pedig úgy, hogy ex-zaklatónak vagyok beállítva, nem indultam túl jó esélyekkel.
Egyelőre nem akartam azzal foglalkozni, hogy az életem miként változhat meg az elmúlt időszakban, mivel túlságosan fájdalmas lett volna elfogadni azt, hogy az eddig fennállt állapotok hamar teljesen tönkre mehetnek. Az egészben az volt a legrosszabb, hogy ha logikusan végig gondoltam mindent, akkor sem éreztem azt, hogy felhőtlenül boldog lettem volna eddig. Túlságosan sok dolog miatt kellett aggódnom, de végtére is lettek barátaim, itt vannak azok az emberek, akik valóban fontosak nekem. Pont emiatt kellett erősnek maradnom és döntöttem el azt, hogy visszamegyek a kollégiumba ahelyett, hogy felzabálnám a bátyámék összes sütemény és fagylaltkészletét. Többször elmondtam neki, amikor elvitt az épülethez, hogy jól vagyok és minden rendben van velem, azt pedig láttam rajta, hogy ő nem feltétlenül hitte el, amit mondok neki, de mégis elengedett végül. Nem tudom, hogy tényleg ezt látta helyénvalónak, vagy elég meggyőzően érveltem azzal, hogy rengeteg a házi feladatom és baromira le vagyok maradva a tanulnivalóimmal. Ez valóban igaz volt, mivel még egyetlen házit nem készítettem el, és a Joel által lefényképezett anyagokat sem kezdtem el átmásolni a saját füzetembe. Ezeket mind félretettem, mivel tegnap este végre sikerült elérnem Hollyt, ami miatt az angol kiselőadásunkat vettem előre. Nem akartam a betegségem miatt tovább húzni a dolgot, pontosan tudtam, hogy jövő hétre kelleni fog ez, nekem pedig bőven van időm pótolni az anyagot. Mikor felvillant a telefonom kijelzője Ye Bin nevével, kelletlenül fordítottam meg azt és sóhajtottam fel. Tisztában voltam vele, hogy Holly talán az utóbbi időben azért nem kereste a társaságom még annyira sem, mint korábban, mert hallotta, hogy mi történt. És Yebi hiába nem járt a mi iskolánkban, attól még nem álltam készen rá, hogy pont ő csalódjon majd bennem a történtek miatt.
Nem akartam ennek ellenére sem, hogy hosszútávon rosszakat gondoljon rólam a lány, pont ezért is döntöttem úgy végül, hogy elmegyek némi ebédért mind a kettőnk számára. Én nem ettem jól és megígértem a bátyámnak, hogy ezen változtatni fogok, út közben pedig vásároltam nassolnivalót is. Sokkal inkább nézett ki a szobám úgy, mintha egy csajos estére készülnénk, nem pedig tanulni. Hivatalosan azt amúgy is a tanulószobában kellett volna, de mivel az egy fős szobák egyikét vettem igénybe, nekem nem volt szükségem arra, hogy használjam. Mindenem megvolt a saját kis birodalmamban, ami tényleg nem volt túl nagy, de legalább elég otthonos volt ahhoz, hogy ne érezzem magam túl egyedül.
Mikor Holly üzent, hogy megérkezett, gyorsan felpattantam a helyemről és könnyed, ruganyos léptekkel indultam el lefelé még annak ellenére is, hogy a gyomromban valójában egy kicsit ott volt a görcs. Mikor megláttam, mégis mosolyt erőltettem az arcomra és igyekeztem a szemébe nézni annak ellenére is, hogy nagyon tartottam attól, amit esetleg láthatok rajta.
- Szia – nem tudtam eldönteni, hogy megöleljem-e, de végül a megfázásom miatt távol maradtam tőle. Legalább ezzel át tudtam adni neki a lehetőséget, én pedig nem ragasztottam rá semmit az akaratán kívül – Mi újság? Gyere csak.
Egy mozdulattal invitáltam beljebb a kapun, majd az udvaron keresztül indultam el vele együtt az épület felé.
- Szóltam már a portán, hogy vendégem lesz, ezért nem kell semmit csinálnunk ezzel kapcsolatban – miközben az épületben megtalálható lifthez sétáltam, úgy éreztem, hogy valamivel ki kell töltenem az időt, ezért jobb híján beszéltem – Hoztam magunknak enni, szóval remélem éhes vagy.

669 szó || ruha || ne légy morcii    || dua lipa - phisycal || szoba || ∞

Nem szép dolog mások kárának örülni, én mégis megnyugodtam valamelyest, amint új téma kezdett el keringeni az iskola falai, de leginkább az évfolyamunk tagjai között. A Jayden és közöttem történt incidens mintha valójában nem is lett volna, mindenki azt találgatta, hogy pontosan mi történt Natalieval és miért. Amikor eszembe jutott, mindig odaszóltam azoknak, akik ezt a témát feszegették, hogy nem szép dolog másról beszélni a háta mögött. Elvégre a legegyszerűbb az lenne, ha valakinek lenne bátorsága a lány elé állni és beszélni vele... De eddig mindenki kudarcot vallott, vagy egyszerűen nem is érdekelte őket annyira az igazság. Mindenki könnyebben vette annak az akadályát, hogy maga gyártson különféle történeteket, csupán a másoktól hallott részletek alapján. Persze olyan alkalmak is voltak, amikor nem voltam fültanúja annak, amit a többiek mondtak Natalieról. Megállítani egyáltalán nem lehetett már ezt a történetet, valószínűleg csak az a megoldás maradt, hogy valaki kideríti az igazat és a pontos részleteket.
Őszintén szólva nem én akartam lenni az önként jelentkező, aki megteszi ezt. Lehet, hogy DÖK tagként van némi szerepem abban, hogy a diákok közötti konfliktusok és az ő panaszaik rendeződjenek, de Natalienak tulajdonképpen nem is volt panasza. Részletkérdés, hogy ez inkább csak azért volt, mert egyébként betegségre hivatkozva hiányzott az órákról. Persze nem azt akarom mondani, hogy hazudott volna az állapotáról! Függetlenül attól, hogy a történet melyik verziójának hittem, a vége mindig az volt, hogy a lányt egyedül hagyták odakint - mindegy, hogy esett, vagy szimplán hideg volt -, ezért megfázott.
Több oka volt annak, hogy miért nem kerestem rögtön Nataliet. Az egyik az volt, hogy nem akartam én lenni a buzgómócsing, aki valószínűleg még kifejezetten fake-nek is tűnhet mások szemében, amiért elsőként akarja tudni, hogy mi történt. A másik ok pedig szimplán az volt, hogy nem tudtam mit kellene gondolnom arról, amit a többiek mondtak. Én személy szerint nem voltam az a fajta, aki inni ment a barátnőivel és nem is csak azért, mert túlságosan fiatal vagyok még hozzá, hogy felügyelet nélkül fogyasszak alkoholt. Egyébként sem volt okom rá. Én hiszek abban, hogy nem kell alkohol ahhoz, hogy jól érezzük magukat, habár tény és való, hogy sosem ittam még olyan sokat. Szilveszterkor valamennyi pezsgőt, anya felügyelete alatt. Nagyjából ennyi.
Mindkét indokom ellenére végül győzött a lelkiismeretes énem és felajánlottam Natalienak, hogy egy házon kívüli hely helyett oldjuk meg a kiselőadásunk összerakását nála, hogy a betegsége után ne kelljen járkálnia mondjuk hozzánk. Abban egyeztünk meg, hogy jelzek neki, amikor a kollégiumhoz érek, amit egy üzenetben meg is tettem és csak reménykedtem benne, hogy ránéz a telefonjára és nem kell kint álldogálnom, mint egy szerencsétlennek.
- Szia Natalie! - Mosoly jelent meg az arcomon, amikor végül megpillantottam őt, a továbbiakban azonban hezitáltam az illetően, hogy egyszerűen várnom kellene-e amíg bentebb invitál, vagy esetleg megöleljem-e. Már éppen közelebb szerettem volna lépni hozzá az utóbbi miatt, amikor ő is mozdult, hogy jelezzen nekem, hogy bentebb mehetek. - Köszi. - Megköszörültem a torkomat és gyakorlatilag mindenhová vetettem egy gyors pillantást, csak a lány arcára nem. Csak akkor fordultam felé, amikor feltettem neki a kérdésem: - Hogy érzed magad? Jobban vagy már? - A kérdő hangsúly mellé egy ugyanilyen pillantás és a felvont szemöldökeim is párosultak. Lehet, hogy hirtelen nem tudtam hová tenni ezt a helyzetet, de attól még ugyanolyan őszintén kíváncsi voltam a hogylétére, mintha nem történt volna semmi és még mindig Jay és én lennénk a suli fő témája.
- Ó, semmi extra. Korábban a könyvtárban voltam, lefénymásoltattam néhány dolgot neked. - Valamiért néhány tanárunknak - köztük az angoltanárnak is - még mindig mániája volt, hogy ne a tankönyveinkből adjanak gyakorló feladatokat, hanem papíron osszák azokat ki, amit aztán jellemzően az osztály nyolcvan százaléka két hét alatt elveszített. Ezekkel készültem most Natie számára.
- Szuper, köszi. Nem is tudtam, hogy itt ennyire komolyan veszik a dolgot. - Jártam már mással kollégiumban, de emlékeim szerint ott nem vették ennyire komolyan a vendégeket. Azt persze nem mondtam, hogy egyet is értek azzal a hozzáállással.
- Nagyon rendes tőled! Pedig úgy voltam vele, hogy nem zavarlak sokáig és megcsináltam volna akár egyedül is... - Mosoly jelent meg ugyan az arcomon, magamban viszont végig azon gondolkoztam, hogy vajon a tanulás iránti lelkesedésem olyasmi-e, ami tényleg egy hatalmas lúzerré tesz, vagy nincs ezzel gond. Ha menőnek nem is éreztem magamat tőle, de igenis szerettem, amikor sikerült megértenem valamit és úgy éreztem, hogy ezt a tudást használhatom majd máskor is.
- Na és szeretsz itt a kollégiumban lakni? - Nem jutott eszembe jobb kérdés addig, amíg még csak útban voltunk a szobája felé, elvégre nem kezdhettem azzal, hogy akkor milyen felosztásban gondoltam elkészíteni a kiselőadást. Ráadásul valamikor még azt is fel kellett volna hoznom, hogy mesélje el, mi történt vele pontosan.

ruha * én sosem vagyok morcii * 766 szóban