Miután megérkezett a felkérés - vagy előzetes felkérés, nevezzük ahogy akarjuk -, Yindee részéről, legszívesebben a bátyám orra alá toltam volna azt, hogy véglegesen és örökre befogjam a száját azzal kapcsolatban, hogy akkor végső soron van-e értelme a francia szakon szerzett diplomámnak vagy sem. Philip határozottan állította, hogy nyelvszakot választani lustaságra vall, mert idegen nyelvet az iskolarendszeren kívül, saját szórakoztatásra is lehet tanulni. Én hiába hoztam fel neki a józan ész határán belül és kívül minden érvet azzal kapcsolatban, hogy miért nincs igaza, ő hajthatatlan maradt. Én pedig megtanultam elengedni a dolgot. Részben mert a fizikumom közel sem elég jó ahhoz, hogy leüssem őt, vagy megpróbáljam elásni. Előbb fáradnék bele az ásásba, mintsem hogy sikerrel járjak. Végső soron pedig nem az ő elismerésére vágytam. Kaptam elegendő támogatást azoktól, akik napi szinten, vagy épp a karrieremben támogattak engem. Ez a mostani felkérés csak még inkább megerősített engem abban, hogy nem szabad lekicsinyelnem azt a tudást, amit egyszer megszereztem, végső soron pedig hogy hasznos, ha tényleg szinten tartom azt, vagy épp újra meg újra leporolom.
Végső soron a humán tárgyak és a művészetek pártján állok, ezért mint magam is a művészetek egy formájának aktív művelőjeként nem mondhattam nemet Dee-nek. Csak úgy, mint a színház mentor programját, így hasznosnak tartottam minden olyan kezdeményezést, ami a fiatal, vagy kezdő művészeket támogatta abban, hogy magabiztosak legyenek a döntésükben, abban, hogy amit csinálnak, az összességében megéri. Művészetek nélkül egysíkú, szürke életünk lenne. Nem élhetnénk másnak, pusztán annak, hogy valamilyen módon fenntartsuk a gazdaságot, naphosszat irodákban üljünk és olyan problémákat oldjunk meg, amelyeket nem tudunk elengedni. Engem taszított ez az életforma és minden nap képes lettem volna hálát adni azért, hogy színésznő lehetek, vagy hogy szimplán megvan a lehetőségem arra, hogy bemenjek egy múzeumba, vagy meglátogassak egy kiállítást.
Bíztam benne, hogy ez olyasmi lesz majd, amit reklámozhatok az ismerőseimnek is, csak hogy emeljék a látogatottságot és megtapasztaljanak valamit, amiben nincsen minden hétvégén részük. Öröm ült hát az arcomon egy mosoly formájában, ahogy megközelítettem Yindee-t a kávézóban. - Köszi! - A tanácsát megfogadva elfoglaltam egy helyet mellette, majd megszabadultam a vállamon nyugvó táskámtól, és végül a dzsekimtől is. Elég kellemesnek bizonyult a kávézó ahhoz, hogy ne kelljen attól félnem, hogy esetleg megfázom.
- Szuper! Magam sem tudom mikor jártam utoljára Bronxban és nem tudtam ideérek-e időben. A színház miatt Queens a felségterületem - jegyeztem meg halkan nevetve. Nem voltam egyike azon embereknek, akik fennhangon hangoztatták, hogy Bronx mennyire veszélyes környék. Voltak pontjai, amelyeket én kifejezetten szerettem, s ezeknek épp egyike volt az itteni operaház.
- Bármikor képes lennék kávét inni - jegyeztem meg mosolyogva. Egyesek szerint ez már függőségnek is minősülhetne, és... Nos, ami azt illeti voltak napok, amikor én is egyetértettem velük. Ettől függetlenül még képes voltam este hétkor is egy jó kávéra vágyni, amit gyakran nem is tagadtam meg magamtól. Főleg akkor nem, amikor próbáink voltak a társulattal. - Tetszik a hely hangulata, szóval lehet, hogy visszajövök majd máskor is. Főleg ha tudnék még veled találkozni. - Nem pusztán udvariasságból akartam ilyeneket mondani neki. Ha pusztán futó ismeretség lett volna közöttünk, akkor talán kapásból nemet is mondtam volna arra, hogy most itt legyek vele. Azt hiszem Dee és én többnek mondhattuk magunkat egyszerű egyetemi ismerősöknél.
A pincér érkezését követően nem gondolkoztam sokat a választásomon. Erős kávét és répatortát kértem. A cukortól ódzkodtam, tudtam, hogy csak ideiglenesen érzem úgy tőle magamat, mintha energiát adna, a sugar rush elmúlását követően viszont annál nehezebb belecsapódni a valóságba és abba, hogy mennyire nem kamatozik a testem a nem megfelelő ételektől.
- Igen, erre emlékszem. Hogy tetszik a tanítás? - Finoman oldalra billentettem a fejemet, a rövidre vágott tincseim a nyakamat birizgálták. - Van elég időd alkotni is a PhD mellett? - Volt, amikor kifejezetten jót tett volna, mégis képtelenség volt úgy élni az életemet, hogy ne kövessem a közösségi médián az ismerőseimet - és a rólam szóló híreket.
- Köszönöm, illetve köszönjük. Kedves tőled! - Mosoly kúszott az arcomra, a pillantásom pedig néhány másodperc erejéig az ujjamra simuló gyűrűkre siklott. - Az elmúlt időszak inkább magánéleti jellegű dolgokkal telt, de hamarosan újra
műsorra kerülök egy darabban és megkezdődnek a próbák. - Valójában élveztem azt az időszakot, ami az esküvőig várt rám és azt követően is, ahogyan Kai és én berendezkedtünk egy  újfajta életbe immár férj és feleségként, még ha úgy is gondoltam, hogy a tény, hogy összeházasodtunk, nem változtatja meg alapjaiban mindazt, ami a kapcsolatunkat jellemzi.
- Egész sokáig ráérek, szóval mesélj nekem minél részletesebben - kértem őt egyszerűen. Olyan volt ez, mintha a találkozónk lenne az a kutatómunka, amit egy-egy szerephez is hozzá kell tenni a hitelesség érdekében. Most pedig Yindee volt a fő forrásom. - Persze, kezdjük csak el. - Bólintottam, az egyetértésem jelenként, s közelebb húztam a székemet Dee-hez, hogy jobban lássam, amit mutatni akar nekem.

771 ღ szervusz    ღ lauren sanderson - girl from the internet  ღ ruha ღ

Egészen sok olyan dolog van a munkámban, ami miatt nem lennék hajlandó lemondani róla. Kezdve például azzal, hogy lételemem a szereplés már egészen gyerekkorom óta, és soha nem okozott nekem problémát, hogy színpadra kell állnom, más emberek előtt. Kedvelem azt a gyomorgörcsöt okozó érzést, ami minden alkalommal elfog egy premier előtt és izgatottan várom az alkalmakat, amikor a jelmeztervezővel kell egyeztetnünk, vagy épp amikor ének próbám van. Bevallom, még az is szórakoztat, amikor valaki más elfelejti a szövegét a színpadon és súgni kell neki.
Emellett azonban van egy másik dolog is, amit nem mindenki engedhet meg magának. Ez pedig nem más, mint az, hogy az én munkámnak nem kell pusztán valamelyik színház falai közé korlátozódnia. Bőven van lehetőségem kamatoztatni a tehetségemet és az ismeretségeimet más platformokon is. Ugyanez a platform pedig egyfajta elérést biztosít nekem olyan dolgokban is, amelyekkel felhívhatom bizonyos dolgokra más emberek figyelmét. Legyen az épp politikai, vagy társadalmi felelősségvállalással kapcsolatos tartalom. Elismerem, hogy lehetnék még ennél is nagyobb figyelemmel arra, hogy kihasználjam azt, hogy több emberhez elérnek a posztjaim, mint egy átlagos állampolgáréi. Ugyanakkor soha nem azért csináltam ezt, hogy online jóemberkedjek. Valójában nem is hiszem, hogy bárki is megvádolna azzal, hogy mennyire jó ember vagyok, mert sosem igyekeztem elnyerni mások szimpátiáját. Szerintem felesleges olyanokra pazarolni az energiánkat, akik előtt másnak kell mutatnunk magunkat, vagy akik nem értékelik, amit teszünk értük.
Yindee projektjébe sem azért mentem bele, mert azt akartam, hogy ő, vagy bárki más aki részt vesz az egészben jófejnek tartson miatta. Igazából nem érdekelt, hogy mit gondolnak rólam. Inkább csak a munkám adta szabadság kihasználása volt ez az egész. Elvégre vannak olyan időszakok, amikor éppen előadás szünet van, nem készülünk semmire és van időnk más projektekbe fektetni némi energiát.
Összességében tehát még izgatott is voltam azt illetően, amit mutatni készült nekem. Részben mert értelmet nyert volna a diplomám és a tény, hogy felsőfokon beszélek franciául. Mondjuk egyébként is bolondulok a francia zenéért - egyes gasztronómiai húzásaikért kevésbé -, így már nem tartottam értelmetlennek, hogy megtanultam a nyelvet.
Ismeretlen voltam a környéken, ezért száz százalékban a taxisofőrre hagyatkoztam, aki még így is szimpatikusabb volt, mintha a tömegközlekedést kellett volna igénybe vennem. Általában a bátyám, vagy Kai voltak azok, akiket könyörtelenül kihasználtam, ha arra vágytam, hogy valahová elvigyék a hátsómat. Egyesek szerint a taxisofőrökben egyébként sem lehet megbízni. Az egyetlen dolog, ami miatt én mégis szívesebben választottam őket, mint a közösségi közlekedést, az nem volt más, mint a tény, hogy akármilyen kicsi az esélye, hogy megtörténjen, de még mindig felismerhetnek engem az utcán - és mint ahogyan adott esetben saját bátyámhoz sem, úgy teljesen idegen emberekhez sem volt mindig kedvem.
A kávézóba belépve nem felejtettem el egyrészt köszönni a dolgozóknak a pult mögött, a pillantásom ugyanakkor már az asztaloknál helyet foglaló emberek között cikázott, keresve az egyetemről ismerős arcot. Amit egyébként viszonylag hamar sikerült is megtalálni, így határozott léptekkel indultam a nő felé.
- Szia! - Begyakorolt mosollyal fordultam felé, amikor odaértem, közben pedig finoman megérintettem a vállát. Nehezen tudtam elhagyni ezeket a szokásokat - gondolok itt a mosolyra -, amikor nagyjából mindig tisztában kellett lennem azzal, hogy hogyan nézhetek ki egy kívülálló számára.
- Régóta vársz? - Reméltem, hogy nincs így. Utálok késni bárhonnan és utálom azokat az eseményeket is, amikor szándékosan nem kezdenek időben. Ha van egy adott menetrend, akkor kövessék, ne játsszanak más emberek drága idejével. - Kijönnek a rendelés miatt, vagy nekem kell odamennem a pulthoz? - Feltételeztem, hogy ez számára nem ismeretlen hely. Helyet foglalni viszont nem szerettem volna, ha a kérdésem második fele igaz.
- Mi újság, hogy vagy? - Ezt már viszonylag nyugodtabban kérdeztem tőle. Ugyan nem csak egy baráti csevegés miatt futottunk össze, de nem éreztem volna magamat komfortosan, ha a formalitásoknál maradunk és nem ejtünk néhány szót arról, hogy mi minden történt a másikkal azóta, hogy utoljára találkoztunk. Ezért is fordultam egészen kíváncsian Dee felé.