Piros + Sárga = Narancs
- Három testvére van, ő lényegében a középsők idősebbike.
- Világ életében élénk volt a fantáziája, valószínűleg azért, mert rengeteget olvasott és rajzolt gyerekkorában.
- Kedves volt kislánykorában, de nem kedvelte túlzottan a társaságot. Könnyen feltalálta magát egyedül
- Kreatív; amikor a  bátyja levágta valamelyik babájának a haját, akkor sírás helyett csinált neki újat fonalból
- Tud és szeret is varrni, amire szüksége van. A legtöbb ruháját az alakjára kell szabni, mert ami combban jó neki, az nem megy fel a fenekén, ami pedig tökéletesen áll rajta ott, az a derekán nagy.

Kék + Piros = Bíbor, vörös
- Első ránézésre is feltűnő jelenség, amihez az is hozzásegít, hogy a testvéreihez hasonlóan ő is magas. 170 centi, mégis a legalacsonyabb az Amarin gyerekek között.
- Annak ellenére, hogy nagyon vékony, előszeretettel hord olyan ruhákat, amiktől sokan óvva intenék. Jó stílusérzékkel van megáldva, egy pólóból is képes felejthetetlen összeállítást csinálni.
- Jobban kedveli a sötét és erőteljes színeket, mind a sminkjét illetően, mind az öltözékében. Gyakran hord és használ feketét
- A haját ennek ellenére szívesen festeti szőkére, vagy egyéb világosabb árnyalatra.
- Több tetoválása és egy piercingje is van a köldökében. Egyszer szúratott magának az orrába egy septunt, de a szülei kérésére kivette.

Kevés kék + Sok piros = Barna
- Ridegnek tűnik, de valójában melegszívű. A szeretteiért képes a tűzbe menni, de ezt nem a legjobban fejezi ki. Sokat veszekedik a testvéreivel, de ez a legtöbbször féltésből történik.
- Ritkán gondol magára és a boldogságára
- Mindig jó volt abban, hogy barátokat válasszon és borzalmas a párkapcsolatok terén.
- Jobban szeret hallgatni, mint beszélni.

Sok kék + kevés sárga = sötétzöld
- Akaratos, nehezen látja be, ha valamivel kapcsolatban nincs igaza.
- Hisz abban, hogy mindig mindent meg lehet javítani valahogy.
- Meggondolatlanul beszél, ami miatt bántó dolgokat mond.
- Inkább pesszimista, mint optimista látásmódú.
- Igyekszik két lábon állni a földön és reálisan nézni a világot.
- Ragaszkodó típus, mind a tárgyakhoz fűződő viszonyát illetően, mind az emberi kapcsolataiban.
- Könnyen keveredik toxikus környezetbe, amiben gyakran benne is ragad. Szereti, ha neki lehet igaza, vagy végül övé lesz az utolsó szó, ez pedig sokszor a saját szenvedéséhez vezet.

Kék + kicsi sárga = türkiz
- 5 éves volt, amikor kiderült, hogy van tehetsége a képzőművészetekhez
- 20 éves korában már nem fejlődött tovább, ennek ellenére hatalmas tudást szívott magába, rengeteg technikát jól alkalmaz
- Egyre kevésbé tetszenek neki a saját kis alkotásai, ami miatt egyre ritkábban van kedve foglalkozni a szabadidejében festéssel vagy rajzolással
- Már rég elfogadta azt, hogy elérte a maximumot, a tehetséges diákjait inkább támogatni próbálja, nem pedig visszahúzni, vagy bántani
- Ennek ellenére szigorú a tanulóival, mivel tart attól, hogy a kora miatt nem veszik elég komolyan
- Kiscsoportos szemináriumokon tegeződik, azokkal a diákokkal, akiket névről meg tud jegyezni, nagyon jó kapcsolatot ápol.

Piros + Fehér = Rózsaszín
- általában, ha valaki iránt gyengéd érzelmeket táplál, akkor nem létezik számára más
- képes a párját a végtelenségig mentegetni a családja és saját maga előtt is
- ha olyan férfivel van együtt, aki alá tudja rendelni, akkor hajlandó lemondani a jogairól és boldogtalanná válik
- titokban rajong a Blackpinkért és mindig azt mondja, hogy ha meg fogja csalni a barátját, akkor valamelyik taggal teszi meg

- Az nem biztos, hogy jó lesz – kicsit szomorúan néztem a húgomra, aki valahova nagyon készült a hétvégén, ezért tőlem kért segítséget a ruhát és a sminket illetően. Nyilvánvalóan hajlandó voltam a haját is megcsinálni, bár én sem voltam a legjobb benne, mivel talán a legtöbb, amit csináltam vele az a vasalás volt. Most irreálisan hosszú tincsekkel rendelkezem, amik egyáltalán nem illettek hozzám, és már vártam a pillanatot, amikor egyszerűen nekiesek én az ollóval, mert már annyira nem bírok a saját hajammal.
Hasonlóan szomorú volt az arckifejezésem, mint Priyáé, amikor visszaejtette először a rúzsomat, aztán a pirosítómat a kis táskába, ahol próbáltunk valami olyat keresni, ami neki is jó lehet. Mivel mi ketten baromira különböző külsővel rendelkeztünk, nem volt egyszerű dolgunk már csak amiatt sem, mert az én bőröm több árnyalattal, feltűnően sötét volt az övénél. Finoman borzolgattam össze a haját akkor, most pedig a buszon ülve próbálom fejben összerakni azt, hogy pontosan mire lehet szüksége és mi az, amit a későbbiek során is szívesen használna. Lemertem, volna fogadni, hogy találkozója lesz valakivel, de nem mondta el az igazat. Minden bizonnyal attól tartott, hogy majd jól le akarom meozni a bizonyos személyt, aki előtt szép akar lenni – nem mintha ezt neki nagyon erőltetni kellene – ami valahol jogos volt… Nem akartam, hogy még valaki egyszer összetörje a húgom szívét, mert sajnos túl jó abban, hogy kifogja a taplókat, utána pedig hónapokig tart amíg össze tudjuk kaparni szegényt.
Egy halk sóhajt megengedtem magamnak, aztán megigazítottam a fülemben mozgolódó kis eszközt, ami a zenét szolgáltatta az út végéig. A pillantásom mereven tapadt az ablakra, ami miatt pontosan tudtam, hogy hamarosan le kell majd szállnom. Gyűlöltem busszal járni, azonban nem volt jogosítványom, mivel a pénzem nagy részét a tanulmányaimra fordítottam. Nem szívesen álltam volna fel a helyemről ekkora tömegben, mivel mindig kellemetlen volt nálam sokkal nagyobb emberekkel verekedni, de már egész jó voltam a dologban. Azt, hogy az ember testén hol vannak a legfájdalmasabb pontok, minden esetben a nagy fékezések során tanultam meg, ezt a tudást meg előszeretettel bevetem az öcsém nevelése érdekében is.
- Elnézést – először kisebbet, aztán határozottabbat löktem egy fiatal srácon, aki amúgy kurvára arrébb tudott volna menni, de nem akart. Mikor sikerült az ajtó közelébe kerülnöm, ismét hálát adtam a magasságomért, ugyanis mindenféle erőlködés nélkül sikerült elérnem a busz kapaszkodóját. Mindig elgondolkoztam azokon a sofőrökön, akik nagyon gyorsan vezettek, hogy vajon egy másik busszal versenyeztek és fogadásokat kötöttek egymás között, vagy pedig csak szimplán ennyire retardáltak? Hova sietnek, ha amúgy is időben érkeznek egy-egy megállóba?
Miközben ezen merengtem, egyszer csak azon kaptam magam, hogy konkrétan előre repülök több tucat emberrel, de engem ők valójában nem érdekeltek. Mindent megtettem volna annak érdekében, hogy talpon maradjak, mivel a mai nap során viselt cipőimmel kapcsolatban még az is megkérdőjelezhető volt, hogy egyáltalán hogyan tudtam járni bennük. Valaki szintén felém kapott, ami miatt a hajamból sikeresen kihúzta a gumit, a fülemet pedig majdnem sikerült letépnie, miközben megszabadított az abban hordott ékszertől. Talán az adrenalin miatt nem éreztem a fájdalmat, ugyanakkor szinte azonnal megszállt a nyugalom érzése, amint sikerült megkapaszkodnom valaki valamelyik testrészében. Elég egyértelmű volt az, hogy egy férfinek gyakorlatilag a karjaiba estem, viszont eddig az nem tűnt fel, hogy delikvensünknek gyakorlatilag a derekát ölelgetem, és lényegében a fenekét markolásztam, úgy… Fél percen keresztül?
Valószínűleg hasonló lehetett az arckifejezésem, mint az övé, amikor találkozott a tekintetünk. Nagyon szerettem volna mondani valamit, vagy minimum elnézést kérni, de mielőtt egyetlen szót kinyöghettem volna, a tömeg őrült módjára indult meg annak érdekében, hogy elhagyhassa a buszt. Talán útban álltam, talán ténylegesen bunkókkal van tele ez a járat, de valaki a derekával akkorát lökött rajtam, hogy én ismét a srác karjaiban kötöttem ki, amitől olyan vörössé vált az arckifejezésem, hogy valószínűleg lazán össze lehetett volna keverni egy paradicsommal. Amikor az ajtók zárását jelző, sípoló hangot hallottam meg, inkább én is egyetlen szó nélkül leugrottam a buszról, miközben hálát adtam az égnek azért, hogy velem szemben állt a fiú és nem mást fogtam meg.


Egészen meglepődtem azon, hogy valaki megállt az ülés mellett, amin mindig kívül foglaltam helyet, hogy a mappámnak és az egyéb dolgaimnak is legyen helye. Mivel jelenleg óráról órára rohantam – és a legtöbb esetben sajnos az volt a helyzet, hogy magam sem tudtam pontosan, hogy tartani megyek, vagy pedig hallgatni – megegyeztem magammal, hogy hiába a világ legbunkóbb dolga így leülni a buszra, nekem belefér. Tényleg sok mindent cipeltem magammal, mivel a tanáriban még nem volt asztalom és amúgy sem akartam teljesen tele pakolni a cuccaimmal azt. Nem volt kellemes Bronxból Manhattanbe cipekedni, de ez van. Komótos mozdulatokkal pakoltam a lábaim közé a hatalmas mappát és a táskámat is. Nem voltam túl jókedvű, mert tegnap elhagytam a fülhallgatómat, amit egy hónapja kaptam a bátyámtól, a fülbevalómat szabályosan kiszakították a helyéről, ami kisebb-nagyobb vérveszteséggel járt, emellett a hajam végét megfogta a pasztellkréta is, tegnap pedig nem volt időm megmosni, szóval még mindig enyhén vörösesen verdeste a vállaimat.
- Szia – talán túl szigorú pillantással fordultam oda az illetőhöz, aki hozzám mert szólni. Egyrészt nem vagyok berendezkedve arra, hogy reggeli előtt, az éhségtől morcosan beszélgessek idegenekkel. Ha jobban belegondoltam, amúgy sem voltam olyan valaki, aki ezt csak úgy meg tudta tenni. Sosem értettem, hogy a húgom józanul miként tud helytállni a munkahelyén, mivel nekem a bárban le kell küldeni három kört ahhoz, hogy feloldódjak.
Mindössze két másodpercig nézhettem rá úgy, mint egy morcos macska, aki a sarokban ülve próbálja meg figyelmeztetni a gazdáját arra, hogy meg ne merje közelíteni. Reménykedtem benne, hogy soha többé nem fogom látni a nálam egyértelműen fiatalabb srácot, aki konkrétan úgy mosolygott rám, mintha ezer éve ismernénk egymást, vagy legalábbis ebben a pillanatban szállt volna le a Mennyből. Szinte biztos voltam benne, hogy valójában fele ennyire sem jó, de baromira el tudja játszani. A saját öcsémmel már megtapasztaltam azt, hogy miként néznek ki ezek a dolgok.
- Szia…? – nem igazán tudtam, hogy mit kellett volna mondanom neki. Ja igen, bocsánatkérés. Tényleg nem akartam kézrátétellel ellenőrizni azt, hogy tízből hányas – minimum tizenkettes – a feneke, de így jött össze a dolog. Viszont mielőtt bármit kiejthettem volna a számon, ő egyszerűen a kezemért nyúlt, és beleejtette az elveszített fülhallgatóm párját. Szinte azonnal elmosolyodtam és úgy zártam rá az ujjaimat, mintha egy féltve őrzött kis kincsről lenne szó.
- Köszönöm – most már sokkal kedvesebb volt a hangom hozzá, de hirtelen eszembe jutott még valami, ami teljesen kiverte a fejemből azt, hogy gyakorlatilag molesztáltam őt és minimum elnézést kellene kérnem tőle – Nem találtál tegnap egy fülbevalót ennek a közelébe?
Nem kezdtem el magyarázni azt, hogy pontosan hogyan nézett ki, mivel elég feltűnő darab volt. Emellett szinte biztos voltam benne, hogy nem csak a leszállás után kezdett el vérezni a fülem, szóval tudhat róla. Jut eszembe. Ha nem kérdezte meg, hogy meglátogattam-e a balesetünk miatt a sürgősségit, akkor én is viselkedhetek úgy, mintha ő már betöltötte volna a 21-et és felnőtt lenne. Amit csináltam nem volt erőszak és molesztálás sem, csak egy kétségbeesett próbálkozás azért, hogy megmentsem a saját életem. Legalább még csinálhat gyereket, mert a kifejezetten hosszú, és bordóra lakkozott körmeimmel nem máshova sikerült odakapni.
- Nem láttam – egy pillanat alatt lefagyott a korábbi mosoly az arcomról. Egy határozottan drága darabról volt szó, amit nagyon szerettem. Mivel most már nem annyira volt kedvem beszélgetni, pár pillanat után egyszerűen arra lettem figyelmes, hogy a fiú finoman a vállamra simítja a tenyerét. Már felállt.
- Szállunk – először az arcára, aztán a felém nyújtott kezére pillantottam. Pontosan tudtam, hogy nem lenne tőlem túl hűséges dolog, ha megfognám egy idegen kezét, de egyrészt a barátom nem vette a fáradtságot ahhoz, hogy bevigyen Manhattanbe, másrészt, ha a tegnapi megismétlődik, akkor talán nem csak a fülemet tépik le, hanem a csontjaimat is eltöröm. Meglepően bizonytalanul csúsztattam a kezébe a sajátomat, ő határozottan fogott rá. Egészen addig talán el is könyveltem őt aranyosnak, amíg a fülemhez nem hajolt és ki nem ejtette a száján a következő szavakat.
- Ami a tegnapit illeti… Ráérsz valamikor?