Madness Returns: Doctor

Anya azt mondta egy újonnan nyílt játéküzletbe megyünk, mikor beültem mellé a kocsiba hátulra. De tudtam, hogy hazudik. Hogy honnét? Onnét, hogy eddig sem vitt soha ilyen helyekre. Ha akartam valamit nekem kellett megvenni. De ritka pillanatnak számítottak a "közös" programok, így mindig megadtam az esélyét, hátha nem iratok megírása, ügyintézés vagy fogorvos volt az úticél. Még csak nem is leplezte, mennyire nem érdekli az egész. Nem volt se boldog, se izgatott. Ugyanolyan búval baszott, sznob fejjel bámult ki az ablakon, ahogy mindig. Kisgyerekként még meg-megpróbáltam a kedvében járni, de ma már tudom, hogy ami nincs neki, abba nagyon beletaposni sem lehet. Egész úton rám se néz, nem csak hallgat. Mintha a világ legnagyobb hibája volnék és pusztán a közös vérünk miatt nem hajlandó túl adni rajtam, pedig szíve mélyén már rég elásott volna a kert végébe. De azért kíváncsi voltam, mert a fogaim jók, az irataim a rendőri incidens óta teljesen meg vannak és már a munkahelyi kis baki miatt sem járunk bíróságra vagy hasonlókra, tehát ahová megyünk, ezektől különálló, és ezért volt érdekes számomra.
Az út sem ismerős, hiába pillogok ki néha kíváncsiskodva, míg meg nem állunk egy hatalmas épület előtt. Egy... labor előtt? Okoz némi meglepetést, de mivel elég sok furcsa dologgal foglalatoskodik anya és apa is, gondoltam csak beugrunk ide, vagy ő egyedül és aztán megyünk az igazi úticélunk felé.
- Ezután elmehetnénk fagyizni is, nem? - kérdem rá mosolyogva, de ha át is látnék a sötétített, fekete napszemüvegén, akkor is látnám, hogy le se szar. Válaszra sem méltatva száll ki, amint a sofőr ajtót nyit neki, én pedig szemeim forgatva dőlök vissza az ülésbe egy halk, lemondó sóhaj kíséretében, mert nem szeretek kocsiban ülő pincsi lenni, aki várja a gazdiját. De nagy meglepetésemre a sofőr sem vágódott vissza a vezető ülésbe anyám kieresztését követően, hanem nekem is ajtót nyitott. Kérdőn még magamra is mutatok kifelé pislogva ő rá, de nyilván a sofőr is levegőnek tekinti amúgy a hangom, szóval csak ide-oda kapkodva fejem szállok ki a kocsiból és lépek a még járdán álló anyám mellé.
- Remélem nem valami kis tesó van tervben. Nem akarok testvért. Utálom a kölyköket... - váltok át a családi vonást tekintve hasonló flegma hangnemben, miközben torz grimaszokkal bombázom a nőt, aki ügyet sem vet rám. A labort látva hirtelen erre tudok csak asszociálni. Valami beültetés, valami kísérlet, hogy valami jobb legyen vagy változzon. Más különben miért is jönnénk ide? Nem mond semmit, még csak egy száj rántást sem intéz felém, csak, mint egy néma gyászoló fekete kosztümében szépen felsétál velem a lépcsőkön, át az automatikusan nyíló ajtókon keresztül, egészen a puccos váróterem információs pultjáig. Én el bámészkodom a termet kémlelve, miközben ő néhány szót vált a pult mögötti egyik hölggyel.
- Doktor Nolanhez jöttünk. - emelte le szemüvegét, s bár hangja még akár kellemesen csengő, kedves is lehetne, ha volnának érzései, így elég különös kontrasztot kelt hangja és ábrázata. - Időpontra, és a megbeszéltek szerint. - tette hozzá, és bár összevont szemöldökkel néztem el feléjük egy pillanatra, úgy tűnt nem csak én nem értem a célzást. Oké, mi ez a titkolózás? És ki előtt próbál sunyiskodni? - Az mondta megoldható, hogy én ne várjak itt a végéig. Ugyanis más dolgom is akadna. - jegyezte meg félre húzott szájjal éreztetve, hogy magasabb rangban van ő, mint a pult mögött ücsörgő és ezzel jobb mielőbb tisztában lenni. A nővérkének lassan, de láthatóan leesik. - Hát persze. Szólok neki, egy pillanat. Addig tessék várakozni egy kicsit. - intett el a székek felé.
Jól van, nincs gáz, nem faszoskodik, csak szokásához híven él a protekció lehetőségével. Doktor Nolan... elég nőgyógyászos név. De nagyon remélem, hogy nem lesz itt gyerek csinálás, mert abban én nem veszek részt. Leültünk ugyan, de sokat nem kellett várni. Pontosabban csak annyit, hogy még pont ne legyen kínos ott ücsörögni a sok emberke közt. Már majdnem a zsebembe nyúltam, hogy telón youtubozhassak, mikor valaki a nevemen szólított.
- Dommiel Patrick Lloyd? - kaptam fel teljes nevem hallatára fejem a hang irányába, bevallom, kissé morcosan. - Csak Dommiel. A másodikat nem használom, mintha nem is létezne... - finnyáskodtam, mert valahogy sosem volt szívem csücske a középső nevem, viszont remekül elterelték vele figyelmem arról, hogy anyám helyett az én nevem hangzott el.
- Elnézést. - mosolygott bájosan a fiatal, fehér köpenyes hölgy, majd biccentett fejével, kezében valami mappával, hogy kövessem az egyik szárnyba. Őszintén szólva a bennem élő vészmadár már akkor megdöglött, mikor megszülettem, szóval nem voltak olyasfajta megérzéseim, mint másoknak, hogy ezt talán nem kéne. Anyámra néztem.
- Majd jövök! - pattantam fel, mert úgy voltam vele, minden izgalmasabb, mint ott ülni ki tudja meddig és várni erre a doktor Nolanre. Nem kizárt, hogy csak elakar csábítani és dugni szeretne, de majd lerázom, ha már bejutottunk oda, ahová nekem talán tilos. Azaz abba a szárnyba, ahová követtem. Követtem én a dupla ajtón túlra, noha a folyosó ott sem volt különb, mint más kórházaknál, maximum kevesebb volt a civil ruhás, és nagyobb a tisztaság.
- Király... még sosem voltam ilyen helyeken... De miért sietünk ennyire? Nézelődjünk még egy kicsit... - szóltam a siető léptékben haladó kislány felé, akinek arcát bár nem láttam, jelét sem mutatta a bájosságnak. Csak egy csali volt. Meg se hallott.
- Hé, ott mi van? - böktem el egy ajtó irányába kíváncsian mosolyogva, míg át nem léptünk egy börtönökben hasonlatos - csak sokkal modernebb - rácsos kaput, aminek túl végén volt egy kisebb porta is. Akkor torpantam meg és hagytam fel a nőci követésével, mikor az egyik ápoló kinézetű, gorilla a kulcscsomójával, amivel kinyitotta az ajtót, be is csukta mögöttem. Azaz bezárta. Meg is fordultam a kulcs zárásának nyikorgására, mert hát mi a szar? Biztos csak elővigyázatosság, de nem tetszik, hogy ki lettem zárva... vagy be. Szóval odasétáltam a bamba képű kopaszhoz és elböktem ujjammal a zár felé.
- Öreg, én nem ide tartozom... Kint vár az anyám... - vigyorogtam kelletlenül, mert hát neki is tök kínos, meg nekem is, de spongyát rá. De nem is reagált. Mi a picsa, ma mindenki szart evett reggelire? Aztán megláttam anyámat belépni a dupla ajtón a folyosó végén valami köpenyes oldalán. Oda is intettem, de felém se hederített.
- Anya! - kiáltottam oda vigyorogva, tovább kalimpálva, hogy lássa, bajba a fia és jó volna, ha közbe lépne. Ehelyett kapott valami néhány oldalas valamit meg egy tollat, és olvasás nélkül alá firkantotta. Nyilván a dolga elsőbbséget élvez nála, mint én, de nem úgy tűnt, mint, aki nagyon jönne kinyitatni az ajtót. Váltottak még pár szót, én meg értetlenkedve figyeltem a dolgot, aztán végre felém nézett... majd nemes egyszerűséggel felvette a szemüvegét és hátat fordítva el is hagyta a szárnya és gondolom az épületet is. Mi a fasz? Jó, oké, volt már, hogy büntetni próbált, de sosem ítélt még szobafogságra sem. Hülye ez?
Úgy fikszíroztam a folyosó végén lévő dupla ajtót, mintha csak az volna bennem, hogy csak rám akar ijeszteni, de mindjárt kinyílik és visszajön, hátha ebből már tanulok. De kurvára meg se moccant az ajtó. Akkor kezdtem realizálódni bennem, hogy itt valami nagyon nem jó. Az a rohadt kurva itt hagyott...
- Te büdös ribanc!! Kijutok és megöllek!!! Felgyújtalak!!! HALLOD?! Mocskos kurvaaaa!!! - ordítottam utána dühödten, s bár már láttam szemem sarkából, hogy mindez nem maradt szem és fültanúk nélkül, nem hittem volna, hogy bárki belém is kötne pont most. Dühös voltam és borzasztóan elkeseredett. Úgy éreztem magam, mint azok az egerek, akikre lecsap a csapda és tudják, hogy nincs hova menekülni és a biztos halál vár rájuk, bár igaz, ennyire talán nem volt elkeserítő a helyzet. Hát milyen anya az ilyen? Annak ellenére, hogy mérges arcot vágtam, szívből gyűlölve ezért anyámat, könnyek gyűltek a szemembe az önsajnálat oltárán. Aztán hirtelen megragadtam a rácsokat és rázni kezdtem őket, miközben úgy ordítottam, mint egy őrült. Akkor pillantottam meg a szemem sarkából még kettő közeledő ápoló ruhás fickót. Balhé lesz, érzem. Csak épp nem érdekeltek. Egészen addig, amíg a rácsok rázása közben az egyik el nem kapta az egyik karom, hogy letépje a rácsról, én meg egyből bele is haraptam a karjába. De nem csak ilyen kis figyelmeztetésképp, hanem faszán kiharapva belőle egy darabot. Ahhoz képest, hogy a vére és a földre köpött darabka belőle nem volt olyan kicsi, nem ordított fel, inkább csak felkiáltott, amire többen is odajöttek, és ki a derekamnál átkarolva, ki a karjaimat lefeszegetve szedtek le a rácsokról. Rúg kapálni kezdtem, ők úgy a padlóra küldtek, hogy még a fejem is koppant egyszer, amit még én is megéreztem. Ennyi barom ellen viszont már esélyem sem volt, már pusztán a súlyukkal a földön tartottak, és akkor még valamit a nyakamba is szúrtak, amitől egy-kettőre megadtam magam.

Gőzöm sincs mennyi idő telhetett el, de mire magamhoz tértem, már totál más ruhában voltam és egy ágyhoz voltam szíjazva. Nem éreztem magam jobban, se nyugodtabbnak, mert még mindig az volt bennem, hogy elárultak. A saját vérem. Kibaszott ribanc! Fáradt voltam, és nagyon, de nagyon kényelmetlen volt, hogy nem tudtam rendesen mozogni.

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Mindig is tudtam, hogy több szempontból is megérte a rendőrségen beépített embereket tartani, akik nekem dolgoznak. Azaz nekem is. Az élet mindig igazolja, hogy jó döntéseket hozok és ez most is megtérült, ugyanis az egyik rendőr talált egy tökéletes alanyt. Az anya kapott a lehetőségen, felkeresett engem a fia miatt, én pedig megértő voltam vele. Hogy is ne lennék? Nem csak érdekből, hanem egyébként tényleg valahol a lelkem mélyén át tudtam érezni a nő helyzetét, aki bármit megadott volna, hogy a fiából normális embert faragjak. Lehet nem ő volt a legjobb anya, de minden anyának a fia a legfontosabb és ő is a fiának szerette volna a lehető legjobbakat. Még ha csak presztízs kérdés is volt az anyja szemében a gyerek normális léte. Nem tudhattam, hogy pusztán presztízsből, vagy őszinte érzésekből akarta, de ez nem is volt nekem fontos. Sőt. Az anyja és az érzései egyáltalán nem voltak fontosak, engem a fiú érdekelt.
Megértő voltam és támogató, nem igazán kelthettem egy pszichopata képét az anya szemében és meglehetősen szakmai is voltam, hiszen nekem a vele való beszélgetésből kellett leszűrnöm az első információkat. Ki ő, mivel foglalkozik, hány éves, milyen betegségei vannak, mik a panaszok rá, milyen problémák vannak, mit szeretne az anya elérni, stb. A szülő volt az első lépés a fiú és a gyógyulása felé.
Azt már a beszélgetésből leszűrtem, hogy ide nem elég egy nyugtató, hiszen a fiúnak valószínűleg erős személyiségzavara és fejlődési rendellenessége van, amit az MRI Valószínűleg ki is fog mutatni az agyában és a pszichológiai teszteken is szépen el fog hasalni. Ez nem lesz könnyű menet, hiszen minden személyiségzavaros agyában úgynevezett "fizikai sérülések" vannak, amik nem gyógyíthatóak könnyen. Általában a személyiségzavarosoknál nem csak gyógyszeres és nem csak pszichoterápia szokott lenni, hanem a kettő egyben és az is elég hosszú folyamat. Na már most azért voltam én, hogy ezeket az időszakokat lerövidítsem és jóformán csak gyógyszerekre legyen szükség, terápiára ne. Elég jó eredményeket értünk már el eddig is, szóval túlzottan nem aggódtam, hogy gondok adódnának.
Nagyban befolyásolta a helyzetet az is, hogy Dommielnél milyen helyzetben jelentkeznek a tünetek, mennyire gyakran és mennyire erősen, az agyában lévő sérülések mennyire súlyosak és milyen egyéb más betegségek vannak nála. Erre az orvosi vizsgálatok és a labor biztos eredményt fog nyújtani nekem. Az anya elmondásai során nem kis sérülés lehet a koponyája alatt, ami nekem rossz hír volt, hiszen minél betegebb a páciens, nekem annál nehezebb dolgom van a terápia során.
Elbeszélgettem tehát az első számú szülővel, majd miután ő távozott az irodámból igyekeztem méltó képen felkészülni a fiú fogadására és előkészültem a fogadására. Összeállítottam a vizsgálatokat, berendeztük neki a szobát, azaz a celláját, majd elkezdtem gondolkodni milyen gyógyszereket, milyen hatóanyagokat is adhatnék neki.
Mikor eljött a nap, a kamerákon át figyeltem Dommielt és az anyját is természetesen, de nekem a fiú volt az első számú látványosság, főleg az, ahogy felvette a harcot a személyzettel. Nem volt túl nagy falat, de azért feladta a leckét az ápolóknak.
- Lenyűgöző - mondtam, mikor láttam, hogy kiharapott egy darabot az ápolóból és mindent feljegyeztem, amit láttam, majd mikor a fiút elvitték az ápolók a cellájába lenyomtam egy gombot, ami a laborral kötötte össze az irodámat.
- A 024-es páciens a helyén. Vegyenek tőle vér, bőr, köröm, haj és vizelet mintát és vizsgálják be. Alapos eredményeket szeretnék - mondtam, majd az MRI-be is jeleztem, hogy készítsenek felvételeket a koponyájáról és a kiválasztó szerveiről, majd míg aludt alsónadrágra vetkőztették őt az orvosok és rákapcsolták EKG-re, EMG-re, EEG-re és EOG-re. Mindent tudnom kellett az egészségi állapotáról, hiszen a mentális problémák hátterében gyakran más szervi és egyéb fizikai, keringési, reumás megbetegedések is állhattak. Ahhoz, hogy pontos képet kapjak az állapotáról, teljes kivizsgálásra van szükségem. Monitoroznom kellett őt alvás közben is és ébren is.
Ott álltam az ágya előtt, a lábainál mikor magához tért.
- Jó "reggelt" Mr. Lloyd. A nevem Dr Sebastian Nolan. Gyógyszerész kutató vagyok. Főleg pszichiátriai és neurológiai felhasználású gyógyszerekkel foglalkozom, de munkásságom során alapos orvosi és gyógyszerészeti ismeretekre tettem szert és átfogó képem van a teljes orvostudományról.
Jelenleg az én kutató intézetemben vendégeskedik. Ami épp önnel történik az egy elektrookulográfia, elektroenkefalogram, elektromiográfia, elektrokardiográfia vizsgálat és több laborvizsgálat is folyamatban van - mondtam, noha nem fejetettem neki ki, hogy ezek a vizsgálatok mire szolgálnak.
- Gondolom ön is tisztában van vele, hogy az édesanyja bízta önt az én szakértelmemre. Az itt töltött ideje alatt sokkal kényelmesebb és biztonságosabb lenne mindkettőnk számára, ha együtt működne velem. Ez mindannyiunk érdeke. Amennyiben nem hajlandó közreműködni kényszerítő erőt kell alkalmaznom.
   

Madness Returns: Doctor

Azt reméltem csupán egy újabb csúnya álom, bár manapság ezek valahogy mindig valósággá válnak. Elképzeltem már milyen lenne egy diliházban leszíjjazva, de ott a fantáziámra bízva magam, mindig kijutottam, mert szupererős voltam. Most viszont... röhejesen kiszolgáltatottnak éreztem magam és azt hiszem... az is voltam.
Az EKG nem mutatott különösebb eltéréseket, úgy tűnt jól bírja a terhelést, mert, hogy amúgy abból van bőven naponta, pláne, hogy se az energia italt, se a kávét nem vetem meg. Az EMG sem mutatott a normáltól eltérő eredményeket, bár a kórlapon szerepel az epilepsziára való hajlam, mivel a nagyszüleim közt is akadtak ebben szenvedők. AZ EEG szintén erre hívta fel a figyelmet... többek között. Mert, hogy itt már jóval több eltérést mutattak az eredmények. Nyilván nem voltak olyan hatalmas jelek, de voltak nyomai bizonyos pszichogén eredetű rohamoknak, melyeket meg lehetett különböztetni így az epilepsziától. Az EOG már normális eredményeket adott, viszont az MRI vizsgálat önmagáért beszélt. Anya nem tagadta, hogy a gyerek pszichológus ADHD-val diagnosztizált és, hogy a felírt gyógyszert sosem szedtem, mert senki sem ügyelt rá folyamatosan. De a vizsgálati eredmények nem csak ezt igazolták. A felvételeken látható amygdala központ lényegében majdhogy nem teljesen sötét volt, ergo a félelem központom a béka segge alatt volt, ahogy arra is választ adott, hogy bizonyos érzelmi reakcióim miért olyan silányak vagy épp túlzottan is erőteljesek. Azt is lehetett látni, hogy nem vagyok pszichopata, ellenben a szociopata személyiségzavar még mindig kérdéses volt, lévén, hogy azt ilyen vizsgálatokkal nem mutatható ki, hisz nincsenek látható elváltozások az agyban ilyen esetekben. Anyát a pénz érdekelte, de mikor itt volt, szeretett volna eladni, bár hazudnia sem kellett hozzá. Elmondta, hogy kiskoromban is borzasztó engedetlen és erőszakos gyerek voltam - mondjuk azért ez nem teljesen így volt - és a dührohamaim, illetve hisztijeim általában sérüléssel jártak, már akkor ön és közveszélyesnek ítéltek meg. A dühöngéseimet gyakorta követték síró rohamok. Arról beszélt, hogy a későbbiekben már senki sem vállalt el, se orvos, se dada, mert féltek tőlem. Nem csak azért, mert bántottam őket, hanem, mert döglött állatokkal játszottam. Bár ez mostanra beigazolódott, azt állította, hogy pszichopata vagyok, mert másoktól tanulom el az érzelmeket, de hozzátette, akármilyen engedetlen is vagyok, bármilyen hisztis is legyek - ha épp nem dühömben kalimpálok és ordítok, csokival, főleg kindertojással mindig le lehet kenyerezni. Vagy plüssökkel. Más különben a figyelmem pillanatok alatt elkalandozik. A testi fenyítés pedig hosszútávon nem működik nálam, mivel a félelem központon nem rögzíti bennem, hogy az fáj és félnem kell. Ezért vannak most is test szerte rajtam kisebb nagyobb foltok, horzsolások, korábbiak és régebbiek.
Mikor felébredtem morcosan sandítottam a fickóra, mert bárki is az, nem volt a barátom. Ha az lett volna, most nem lennék leszíjazva és összevissza ragasztgatva. Míg beszélt el is kezdtem rázni a fejem eszeveszetten, hátha lerázom magamról a cuccokat. Ha nem is az egészet, legalább egy részét.
- Nekem nincs anyám! - kiáltottam rá beszéde közben, addigra a fejrázással is felhagyva. Jól emlékszem rá mit művelt az a ribanc... nekem ő soha többé nem az anyám és ha kijutok innen, meghal. - Nem félek a jedi erődtől! Nekem te nem parancsolsz! És senki sem! - ordítottam rá, aztán újabb próbálkozással igyekeztem kiszabadulni, ezúttal nem csak a fejem rázva. - Ja nem engedsz el azonnal, bepisilek! - fenyegetőztem, hátha meghatja. Mondjuk, ha addigra bekatétereztek, sokra nem megyek vele, de egy próbát megér. - Hol vannak a holmijaim! A telefonom akarom! - üvöltöztem, és bár elég kimerítő volt ez a folytonos mocorgás, amíg bírtam szusszal, addig nem hagytam fel vele. Nem voltam olyan erős, mint az előző gorilla páciense, viszont milliószor hisztisebb voltam nála. A dührohamot pedig idővel felváltotta a szokásos sírás, persze közben is próbáltam néha megfeszíteni a szíjakat.
- Én ezt nem is akartaaaam! Haza akarok menniii! Nem tetszik ez a heeely! Engedjeen eeeel!! - sikoltoztam.

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Figyelmem az EEG-nek szenteltem, mivel a többi vizsgálat nem mutatott semmit, viszont az említett elektroenkefalográfia már "nyugtalanító" jeleket mutatott. Nem pusztán epilepszia jelei voltak, noha voltak rá hajlamai, hanem más fajta rohamok. Talán ezek azok a rohamok, amik a gyilkosságot is előidézték. Bár a tesztek többségében negatívak voltak a többi vizsgálat terén, nem kötöttem le őket a gépekről, mert a további vizsgálatok miatt fontos lesz még a berendezések sokasága.
Az MRI vizsgálat eredményei is elég rosszak lettek. A pszichológus jelentése beigazolódott, de volt ott más is, ami rendellenes volt. Nem volt túl szép látvány, de érdekes volt a felvétel. Nem sűrűn jön velem szemben ilyen felvétel, lehet be kéne kereteznem.
Korábban egyeztettem az anyjával és bár nem kicsit lepett meg az ajánlata, nem volt ellenemre, hogy pénz fejében kiváltsa nálam a fiát. Én fizettem, a fiú pedig az enyém lett. Az anyja már úgy sem tudott vele mit kezdeni, nem kívánatos volt náluk, nekem pedig igen is hasznos alany a kutatásaimhoz. Nem akartam én bántani, megölni, vagy élvezetből szadizni, sőt, ha meggyógyul, ha sikerül normalizálnom őt, akkor még abban is segíthetek neki, hogy talpra tudjon állni. Szállással, állással, induló tőkével. Nem vagyok én szörnyeteg, még ha egyesek annak is szeretnének bélyegezni.
Felébredt, beavattam abba, hogy mi is történik éppen, de nem tűnt túl kompatibilisnek. Persze megértem én őt, éppen most árulta el őt az édesanyja, ami jogos okot adhat a felháborodásra, de azért életveszélyes fenyegetést nem kéne tennie. Ez még nem a világ vége.
- Amíg itt van a laboratóriumban én parancsolok - mondtam válaszul arra, hogy szerinte neki nem én parancsolok. Márpedig itt igen, én. Mindenkinek. Neki is.
Nem aggódtam, hogy ki tudna szabadulni, ezek a szíjak és ez az asztal még Dwayn Johnsont is visszatartották volna, nem, hogy őt. Ide nagy és erős veszélyes elmebetegeket is hozunk, ezek a szíjak, ágyak, kórtermek bomba biztosak. Maximum magát fárasztja le, én pedig addig is figyelemmel kísérhetem, hogy terhelés alatt és ebben a felspanolt elmeállapotában melyik kijelzőn milyen eredményeket látok.
Nem sűrűn érdekeltek a fenyegetései. Majd jön az egyik ápoló és miután átmosta és lefújta fertőtlenítővel ad rá egy pelenkát, ha bepisil. Ennyire egyszerű az élet. Nem fogok ilyen apróságokon idegeskedni.
Üvöltött, ordított, de nekem a szám széle sem rezzent és a pulzusom sem emelkedett meg. Majd elfárad a torka, vagy a hangszálai, nálam az üvöltözéssel még senki nem ment semmire, Roman sem.
- Minden személyes tárgya biztonságban van - válaszoltam és nemsokára az anyja otthonról elhozza nekünk a ruháit, játékait, egyéb személyes holmijait, hiszen lemondott róla és itt helyezi el. Mi ezeket elhelyezzük majd a raktáraink egyikében. Nem közöltem vele még a tényeket, hogy mától én vagyok a gyámja, de idővel biztosan közölni fogom vele, ha arra alkalmas állapotban lesz.
- A telefonját meg fogja kapni, amint a megfelelő mentális állapotban lesz, de az még idő kérdése - válaszoltam tömören.
- Egyelőre nem engedhetem önt el, de, amint a kezelés jelentősebb előrelépések fog mutatni és már nem lesz szükség a szíjakra, utána már sokkal nagyobb szabadságot fogok önnek biztosítani. Sajnálatos módon az EEG eredmények nyugtalanítóak lettek, vannak eltérések a normáltól, így újabb tesztekre van szükség. Meg fogom nézni a kiváltott válaszokat. Ne féljen, csak egy teszt lesz fájdalmas, de nem fogok önben maradandó károkat okozni - mondtam, majd a laptophoz mentem, hogy onnan vezéreljem a berendezéseket.
Az első teszt egy hangteszt volt. Feltettem egy fülvédőt, hogy én ne halljam a hangokat, majd kattingatni kezdtem a gombokat. Különböző erősségű, tónusú, fajtájú hangokat játszottam le a kórterem hangszóróin át. Voltak hangosak, halkak, ijesztőek, barátságosak, természetes és természetellenes hangok is, közben az EEG és a többi berendezés eredményeit figyeltem.
Ezt követte a fényre adott válasz tesztje. Különböző színű és fényerősségű, monoton és vibráló színeket játszottam le a szemei előtt egy monitoron, közben a jeleket figyeltem, amiket a szervezete, illetve agyhullámai adnak rájuk.
A harmadik teszt egy fájdalom teszt volt. Az ágyból tüskék bújtak elő és a hátába, karjaiba, lábaiba, illetve a tarkójába fúródtak, de nem mélyen, csak felszíní szúrások voltak. Már itt figyeltem a jeleket, majd némelyik tüske bizonyos időközönként gyorsan mélyre hatolt. Elsőnek az egyik tüske a hátába fúródott. Nem veszélyesen mélyre, de úgy érezhetően, majd jött a lába, karja és a tarkója, majd ezeken a tüskéken át elektrosokkot is kapott, hogy megnézhessem arra mit reagál a szervezete, az agya.
Milyen szív, milyen neuron válaszokat ad.
A tüskék kihúzódtak belőle, majd fertőtlenítőt spricceltek a hátára, hogy a sebek ne fertőződjenek el, illetve mihamarabb összehúzódjanak.
A monitorozás még mindig zajlott, a gépek még mindig rajta voltak, nem kapcsoltam le róla őt, hiszen a későbbi pszichés válaszok is fontosak lesznek, egyedül az EKG-t vettem le róla, hiszen az már nem fog nekem újat mondani.
Amennyiben korábban a vibráló fények epilepsziás rohamot váltottak ki belőle, úgy akkor és ott gyorsan hívtam egy neurológust az emeletünkről, hogy mihamarabbi kezelést nyújthasson neki a károsodások elkerülése és a felépülés érdekében. Amennyiben nem kapott rohamot, a teszteket tovább vittem és elkezdtem kiértékelni a kapott eredményeket.
   

Madness Returns: Doctor

Kész. Vége. Ennyi. Anyám ezúttal túlon-túl messzire ment. Erre már nincs bocsánat. Én sem érdemlek ilyen büntit, csak azért, mert meghalt miattam egy ember a több milliárdból. Most már biztos, hogyha innen kijutok, nem pusztán összetöröm a kedvenc dolgait, de őt magát is elpusztítom. Hazamegyek, ha kell egy száll semmiben, gyalog (!) és rá töröm az ajtót, még apa sem állíthat meg. Fogom a fejét és addig verem a kurva konyha kövébe, amíg fel nem töröm, mint egy kindertojást. Bár abban aligha lesz meglepetés... Már csak ki kell jutnom innen, ami tekintve, hogy még a mozgásomban is igencsak lekorlátoztak, nem lesz könnyű. Az ott lévő fickó sem úgy tűnik, mintha azért jött volna, hogy elengedjen, sőt! Hát bassza meg!
Még ha felemelte volna a hangját, egy röpke, de tényleg csak egy pillanatra elhallgattam volna - az valahogy mindig elér a tudatomig - de így csak tovább erőszakoskodtam a szíjjakkal és a rám kötött drótokkal. Engem csak ne használjanak kísérleti patkánynak. Arra ott vannak a fasz szüleim, vagy a volt munkatársaim. Az első jó néhány percben biztosan olyan voltam, mint, akit megszállt valami, és az nem a poci fájás vagy egy kis migrén. Aztán az izmai lassan kezdtek elfáradni, és így kénytelen voltam a hangomra összpontosítani. Tovább nyűglődtem, ordítottam, sikoltoztam, ami lassan átment sírásba, mert lássuk be, elég kétségbeejtő helyzetben voltam. Nyilván bepisilni nem pisiltem, mert van egy sanszom, hogy okkal nem aggódik miatta, én meg nem akarok még kínosabb helyzetbe jönni, bár egy ponton túl az sem szokott zavarni.
- De nekem most kell a telefonoooom!! - hisztiztem és újfent rugdalózásba és kalimpálásba kezdtem. - Utálok itt lenni!! Utálom az anyám!!! UTÁLOM MAGÁT!!! - rángattam fejem és amennyire tudtam a testem is. - Hülye vagy!! Itt mindenki hülye!!
Mikor elmentem én is lejjebb csavartam a hangerőt, mert hát most... kinek üvöltsek? De azért szipogtam és vágtam a morcos pofákat, miközben már kezdték kidörzsölni csuklóim és bokáim a szíjjak. Mi az, hogy "megfelelő"?! Eddig is teljesen jól voltam, most is jól vagyok! Gyűlölöm ezt a pasast és mindenkit a földön!
A hangokra persze elcsitultam és ha nem is rémülten, kíváncsian kapkodtam a fejem. ADHD-s gyerekként a hangok sokkal intenzívebb hatást gyakoroltak rám, mint mondjuk a színek vagy fények. Ezt a tesztek is jelezték. Nem véletlenül szoktak hozzá az otthoniak is, hogy hangerővel érjék el, hogy figyeljek rájuk, vagy a fakanál pulthoz való csapkodásával. A fény teszt csak zavaró volt, és ha tudtam becsuktam a szemeim. A tesztek csupán azt erősítették meg, hogy hosszú időn keresztül van rá esély, hogy epilepsziát okozzanak a fények, de erre ezúttal nem került sor.
Ami a szúrkálódást illeti, arra úgy reagáltam, mint minden 5-6 éves, akit bökdösnek, szóval nem kicsit túl reagálva rángatóztam és kínlódtam az ágyban, mert hát ez akkor is szadizás. Közben meg nyilván üvöltöttem, sírtam, sikoltoztam, bár a vizsgálati eredmények csak azt mutatták ki, hogyha több idő telt el két szúrkálódás között, akkor az agyam a normálistól eltérően nem készült az újabb fájdalomra, egy szóval nem aggódtam és nem féltem a továbbiaktól, csak mikor már megtörtént. Nem a memóriámmal volt baj, egyszerűen képtelen volt feldolgozni az agyam a veszély jelentését és annak működését. Mint amikor kicsiként többször is rátenyereltem a főzőlapra, pedig nem voltam mazochista.
Nyűglődtem akkor is, mikor bejöttek az ápolók vagy orvosok, hogy lefertőtlenítsenek, viszont annyira azért még figyeltem a környezetemre, hogy mikor leakartak fertőtleníteni hátulról, és lazítottak néhány szíjjon, vagy tán le is vettek néhányat, nem hagytam ki az alkalmat, hogy elszabadulhassak. Amíg a szörnyeteg doki az eddigi eredményekkel foglalkozott, addig az ápolóknak velem gyűlt meg a baja. Jó, hát nem jelentettem nagy problémát, ha az erőviszonyokat néztük, bár a női dolgozókat simán lenyomtam, viszont azzal távol tudtam tartani őket, ha egy-kettőbe beleharaptam. Csak az egyik kezemről vették le a szíjat, de elég volt, hogy néhány vérző harapás után kapjak egy kis teret és leszedjem magamról a többit, meg a műszereket is. Az egyik ápoló éppenséggel egy vérző kézzel és egy ujjal kevesebbel rohant ki a teremből. A többiek már óvatosabbak voltak. Ki nem akartak engedni, ügyeltek, hogy többen legyenek az ajtó előtt, mint bárhol máshol a teremben, de megközelíteni sem akartak.
- ELÉG! Itt most én parancsolok! - ordítottam rájuk a padló felé mutogatva. - Követelem, hogy hozzá ide azt a szemüveges dokit a mobilommal és egy maxikinggel együtt!! Különben... különben... - kezdtem el zihálni, mert jó dolog az adrenalin, csak nem tart olyan sokáig, ha a szervezet már előtte is jócskán használta. - Meg... megharapok még valakit! Nem viccelek! Csokit akarok!!!

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Bizonyára egyes emberek felemelték volna a hangjukat, kiabáltak volna, ordítottak volna, ha valaki úgy viselkedett volna náluk, mint velem Dommiel, ellenben én nem. Pont azért nem, mert hatalmas nagy fölényben voltam vele szemben, ráadásul soha nem is érdekelt különösebben, amikor valaki a hangjával, vagy a káromkodással, nagy szavakkal akart kitűnni. Dommiel pedig pont az a fajta volt, aki verbális úton akart nagyobbnak tűnni annál, mint, ami. Ez semmitmondó volt.
Nem foglalkoztam a sírásával, a hisztijével. Sajnos nem adhattam neki vígaszt, magának tisztáznia a helyzetet. Én nem törődhetek bele helyette az ő helyzetébe. Az ő dolgában én nem lehetek helyettesítő. Ez nem egy házi feladat volt, amit megírhatok helyette. Az ő érzelmeit neki kellett rendeznie, az ő fejében neki kellett helyre tennie az élethelyzetét.
- Nem kell, hogy szeress, de az orvosod vagyok és jót akarok neked - válaszoltam, noha ez így ilyen formában nem volt igaz. Nem voltam orvos, gyógyszerész voltam, ám rendelkeztem orvosi tudással és voltam olyan szinten, mint a legtöbb orvos, sőt, én magasabb szinten voltam, hiszen engem nem kötöttek itt az orvosi jogszabályok, ráadásul sok olyan módszerem és technológiám, kezelési módszereim vannak, amiket az orvosok nem használhatnak, vagy nem is ismernek. Ez itt a jövő klinikája volt ma. Én hatékonyabb voltam, mert mertem kísérletezni és mertem kockáztatni.
A tesztek sorra erősítettek meg mindent, amire számítottam, bár a dolgok nem várt fordulatot eredményeztek. Az utolsó teszt után sajnos Domi ismét elkanászodott, megtámadta a személyzetet, akik csak segíteni akartak neki és fertőtleníteni. A monitoron át figyeltem és a mikrofonoknak hála hallottam is miről van miről van szó. Kelletlenül sóhajtottam, majd egy injekcióval a kezemben átmentem a raktárba, ahol már ott voltak Domi holmijai, de nem a telefonja kellett nekem, hanem csoki, amit az anyja hozott el a ruháival együtt, majd visszamentem a laborba, vagy hát laborba és egyben kórterembe is. Nem aggódtam, nem féltem tőle. Nem jelent majd túl nagy kihívást nekem. Ha fizikai harcra is kerülne a sor, akkor is hamar legyűrném, de szerintem odáig nem fog fajulni a kapcsolatunk.
- Mr. Lloyd, kérem nyugodjon meg! - szóltam rá higgadtan és az ápolók elé álltam. Be kell majd szereznem neki egy Hannibal Lecterféle maszkot, hogy ne tudjon csak úgy harapdálni, mert itt a végén az alkalmazottaim egy része úgy fog kinézni, mint a kétbalkezes asztalosok. - Azzal nem segít a helyzetén, ha harapdál és ordibál. Próbálja meg összeszedni magát és viselkedni. A saját érdekében. Azzal nem fog hamarabb szabadulni, ha agresszív. Sőt. Minden agresszív megnyilvánulásával csak meghosszabbítja a kórteremben töltött napjait.
Meglengettem a szatyor kinder tojást, majd intettem az ápolóknak, hogy elmehetnek, bár messzire nem fognak menni, hiszen lehet kelleni fognak még. A közelben maradnak, hogy egy gombnyomásra vissza tudjanak jönni nyugtató lövedékekkel a kezükben pisztolyba töltve. Az ápolók elmentek, a szatyor csokitojást pedig odadobtam Dominak. Tegezni is elkezdtem.
- Kapd el! - szóltam és repült is a nejlon, ami be volt kötve, hogy ne szóródjanak ki, mikor a fiú felé repülnek. - Egyed nyugodtan és ülj le! Most! - nyomtam meg a "most"-ot, mint egy szigorú apa, hiszen a tesztek szerint a hangokkal lehet őt befolyásolni. - Oda az ágyra! Gyerünk! - szóltam emelt hangon, szigorúan és csettintettem is mellé egyet.
- Most beszélgetni fogunk komoly dolgokról és szeretném, ha rám figyelnél. Közben azért eheted a csokit, csak ne kiabálj, ne hisztizz és ne harapdálj. Ha harapdálsz, újra le kell, hogy szíjjazzalak! Gondold végig. A szíjakat szeretnéd? Ha nem, akkor viselkedj!
   

Madness Returns: Doctor

Nagy mázlim volt a szadival, mert, ha nem jönnek leápolni a sérüléseim, nem engednek el itt-ott, és akkor az életben nem jutok ki. Mondjuk így sem. Maximum megszabadultam a szíjaktól és az ágytól, amikben a tűk is voltak. S ha már vérrontást rendeztem, gondoltam elég indokot adtam arra, hogy átvegyem a vezető szerepet és én adjam ki a parancsokat. Ez egészen addig ment is a követeléseimmel, amíg meg nem jelent a szemüveges fickó. Oké, most már biztos, hogy ő is a mindensége a dolgozóknak. Leeshetett volna abból is, mikor arról papolt, hogy övé a hely, de manapság ez sem jelenti mindig azt, hogy a főnök az igazi főnök. Örültem és nem is, hogy megjelent, mert ezek szerint eljutott hozzá az információ, viszont gyanúsan szófogadóak voltak az ápolói. Készül valamire... és ez nem tetszik. Nos, ez egészen addig tartott, míg fel nem emelte a rejtegetett  zacskót és meg nem láttam a tartalmát. Nem épp Maxi king, de annál sokkal sokkal jobb. Csak egy röpke pillanatra vettem le pillantásom a csoki tojásokról, amíg elindultak kifelé. Tudtam, hogy okkal történik és hogy készülődik valami, viszont a becsomagolt csokoládé sokkal jobban lefoglalta agytekervényeim és minden figyelmem. Ha csak egy darab lett volna is jobban érdekelt volna annál, hogy mi lesz majd eztán, de egy egész zacskónyi... Huh, azért ez az ürge nem aprózza el. Az is biztos, hogyha egy zsákpénzt hajítottak volna felém a kindertojásokkal együtt, akkor is a csoki nyert volna. Sőt... megkockáztatom, hogy ugyanígy tennék akkor is, ha pisztolyt vagy mindent nyitó kulcsokat is hajított volna oda. Egyből ugrottam is utána, nehogy itt nekem összetörjenek, bár max kiszedegetem őket a zacsiból. Ki is ült egy széles vigyor a könnyes és ordibálástól vörös képemre, ahogy elkaptam a tojásokat. De egyből fel is kapom fejem rá összerezzenve, mikor rám parancsol. Most miért kiabál velem? Nem is csináltam semmi rosszat... mármint mióta ide bent van... Mintha csak apámat hallaná... "Ha eszel, ülj az asztalhoz!", "Ne rohangálj csokival, mert mindent összekensz, te ostoba gyerek!". Morcos képet próbáltam vágni, hátha megriasztom, elvégre az előbb haraptam le valaki ujját, de nem hagyta abba a kiabálást, nekem meg egyből sírásra görbültek ajkaim és összerezzentem az újabb parancsszóra is. Még a zacskót se nyitottam ki, úgy befosatott, szóval inkább engedelmesen visszaültem, és reméltem, hogy nem szúrna tűt a seggembe, mert az bizony elég kellemetlen volna. Még a csettintésre is fájdalmas grimaszt vágtam, ahogy letettem seggem az ágyra. Ha most választani lehetne, inkább küzdök az ápolókkal megint.
- Jóó... - nyüszögtem halkan, sírósan, beleegyezve, hogy felhagyok a felsoroltakkal, legalábbis, amíg ő itt van, mert ki tudja miket művelne, ha nem tenném. Nem mintha félnék, mivel nem is tudom miket művelne, de akkor is... Közben meg elkezdtem lehámozni az egyik csokiról a csomagolást. Legalább ennyi jó van ebben a kurva napban. Azért, ha közelebb jött elsandítottam felé gyanakodva, de nagyjából ez is addig tartott, míg lépett egyet, aztán tovább foglalatoskodtam a csokival, meg a benne lévő meglepetéssel.

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Nem mentem hozzá túl közel, de nagy távolságot sem tartottam tőle. Nem féltem tőle, így olyan távolságot sem tartottam, mintha ellenségek lennénk, ugyanakkor nem is akartam annyira közel menni, mint a barátok szoktak. Valahol a semleges zónában voltam, onnan figyeltem, amint kibontja a csokoládé tojást, amikkel egy kis ideig el lesz.
Be kell őt avatnom abba, mit mutattak ki a leletek és, hogy az anyja lemondott róla, de nem tudtam, miként tudnám számára szavakba önteni. Nem azért, mert az agresszív válaszreakciótól tartottam, hanem, mert nem tudtam mennyire értené meg, mennyire érdekelné, mennyire tudnám a figyelmét fenntartani és egyáltalán képes lenne-e felfogni és értelmezni a szavaim súlyát, ám valahogy meg kell próbálnom beszélni neki róla. Ha csak kicsit is, de hátha felfogja és komolyan fogja venni.
- Domi, kérlek, most figyelj kicsit rám is - szóltam, majd leguggoltam, hogy fel tudjak rá nézni a szemeibe. - Megvizsgáltalak és tudom, hogy te egészségesnek hiszed magad, de sok egészségügyi probléma merült fel. Nem csak a gyermekkori ADHD jelent problémát, hanem az is, hogy az agy "félelem központja" is zárlatos, ráadásul ki vagy téve egy lehetséges epilepszia veszélyének is. Ezeket a bajokat orvosolni kéne, ami nem lesz könnyű - mondtam és a hangsúlyozásaimmal igyekeztem felhívni a figyelmet néha a mondandómra, noha nem kiabáltam, csak igyekeztem kiemelni a lényeget.
- Domi, tudnod kell róla, hogy édesanyád lemondott rólad és itt hagyott nekem. Túl sok gond van veled, így átadta nekem a gyámságodat. Ez azt jelenti, hogy mostantól én vagyok az apád és nekem kell nevelnem és gondoskodnom rólad, így szeretném, ha megbíznál bennem. Hidd el, hogy tényleg nem akarok neked rosszat, még ha ez most nehezen is hihető neked. Szeretnék gondoskodni rólad és szeretném, ha minden téren teljesen egészséges lennél. Ezért akarok segíteni neked.
Ez morbid lehet neked. Az, amit itt történik és lehet, hogy durva voltam, amit sajnálok, de megtámadtad az alkalmazottaimat, így kénytelenek voltunk leszíjazni, hogy ne tudj újra kárt tenni bennük, vagy bennem.
Anyád elhozta a cuccaidat, amit betettünk egy raktárba. Berendezek majd neked egy szobát és ott fogjuk tartani a dolgaidat. A telefonodat is meg fogod kapni, csak kérek még egy kis időt, hogy én is megbízhassak benned, ahogy neked is meg kell még bíznod bennem.
   

Madness Returns: Doctor

Azt szeretem a Kinder tojásban, hogy bár valóban mindig kész meglepetés, ami a csoki tojásban rejlik, csalódást még sosem okozott igazán. Nyilván nem számítok valódi aranyra vagy ehető, esetleg drága dologra, mint egy műanyagból vagy papírból összerakható kis mütyürre, amire 5 perccel később, miután összerakom emlékezni sem fogok, még is kész öröm az egész míg tart. Meg hát az sem utolsó, hogy a csokija is finom. Ellenben az élet meglepetései tapasztalataim szerint általában rosszak, de nagyon, és mikor már azt hinnéd rosszabb úgy sem lesz, történik valami, ami még annál is súlyosabb, és hirtelen el is felejted, hogy előtte abban a hittben voltál, hogy ilyesmi nem létezik. Idővel pedig beletörődsz ezekbe a dolgokba. Na hát én nem ilyen vagyok. Nem hagyom, hogy egyik, másik dolog letörjön, legalábbis nem hosszútávon. Nem hitegetem magam azzal, hogy jobb vagy rosszabb lesz, mert felesleges. Inkább megpróbálok nem is foglalkozni a dologgal. Mint például, mikor apa rálépett a kedvenc autómra. Persze mondogatta, hogy véletlenül, bár mit sem számított, mert nem lehetett rendben hozni s mivel addigra már sehol sem lehetett kapni, nem is sikerült pótolni. Mármint, ha akarták is volna. Vagy most, hogy anya itt hagyott büntetésből. Szívás, és igenis túlzó, hogy így bünteti a saját gyerekét, de azt gondolom, oké, majd visszajön. Ma vagy holnap. Haragudni fogok rá, mert így is elég kényelmetlenséget okozott, és biztos bántani is fogom, mert láthatóan ő is szintet lépett a büntetésben, ezért én is kénytelen leszek rá, de gondolom majd ennyiben kimerül a dolog és éljük tovább az életünk...
De tévedtem...
Az első tojás ehető részét hamar elpusztítottam, miközben a benne lévő játék darabkáit is összeszereltem és igazából már csak a körömnyi kis matricák hiányoztak a pindúrka motorról. Nehéz is volt így figyelni, és bevallom sokszor, ha rövidke időre is, de elkalandozott a figyelmem, mikor eleinte beszélt hozzám. Az, hogy valaki nem ért velem egyet dolgokban, nem újdonság, ahogy az sem, hogyha szó szerint nem is mondja ki, hülyének vagy őrültnek tart, pedig szerintem ő is pontosan tudja, hogy ebben a világban már nincsenek egészséges emberek. Ő sem az. Aki embereket kínoz a tudomány nevében, sőt még tán meg is öli őket bűntudat nélkül, az sem egészséges. Talán még nálam is rosszabb. Csak lopva pillantottam el felé, mikor közelebb érve leguggolt, mert hát azért ez így szokatlan, és a szokatlan dolgokra oda szoktam figyelni. De nincs gáz, nem akar bántani, vagy ilyesmi, csak leguggolt.
- Nem vagyok őrült... - húztam mosolyszerűre a szám kijelentésem nyomán, mert azért na, nem vagyok az. Más vagyok, mint ő, de senki sem hasonlít a másikra. Az teljesen képtelenség. Persze azért bevallom kicsit zavart mondadójának tartalma, így bár a csoki evéssel nem volt gond, a második játék darabkáinak összepattintása már nehezebben ment, mert a figyelmem kényszerűen próbált megoszlani, már pedig egyszerre csak egy dologra tudok figyelni, és a csúnya elhangzottakat tekintve, inkább a játékra koncentrálnék, ami ki is derül micsoda, ha végre összeraktam.
- Az epilepszia pedig nem gyógyítható... De eddig sem kaptam rohamot. Eztán se fogok. Láttam milyen, a nagymamám is ebbe halt bele, nekem pedig nincs ilyenem. - feleseltem vissza, nem hangosan, csak kissé flegmán, igyekezvén leplezni frusztrációm, amit tulajdonképpen ő okoz. Zárlatos??? Hát kösz... De nem próbálok oda se figyelni, hiszen nyilvánvaló, hogy butaságokat beszél. Már az is tök fura, hogy tegezz, mintha... nem is tudom... mintha barátok vagy rokonok lennénk, pedig tök idegenek vagyunk egymásnak.
Bosszant, még is elnevetem magam kínomban, ahogy anyámról beszél. Nem arról, hogy itt hagyott, hanem, hogy lemondott rólam.
- Na eeez az, ami őrültség! - jelentem ki félig még mindig szórakozottan röhögcsélve, ahogy meg-megrándul arc izmom, mert sehogy sem tudom a helyére pattintani, pedig látom a lyukat, és azt, amit belekéne nyomni. Miért beszél ilyen hülyeségeket? Lemondani? Megőrültek ezek? Nem egy kutya vagyok, akit örökbefogadnak aztán lemondanak róla... De nem is értem, hogy én mit foglalkozok ezzel... Baromság. Az egész egy nagy baromság. Ez a szar, meg biztos rosszul lett gyártva, azért nem megy a helyére! És különben is, mióta kék a dinó? Miért nem lehetett egybe belerakni? Itt mindenki meghülyült? Velem van túl sok gond??? Velem?! Ez a dinó kék!! Ráadásul praktikusan is bele lehetett volna rakni a sárga izébe, ha két részre osztják.
- Na ez, tuti bull shit... - csóválom fejem hitetlenkedve, vigyort erőltetve képemre, mert legbelül, nagyon, nagyon mélyen érzem, hogy nem megvezetni akar, hanem... még igaz is lehet. - Még, hogy az apám... hülyeség... ezt csak kitalálod... - zavaromban már magam sem tudom, hogy magázzam vagy tegezzem. Ez a hülye kék dinó meg farok nélkül marad, ha már képtelenség összeszerelni. Sőt, ahogy tovább hallgatom, csak még inkább elönt a keserűség, düh és kétségbeesés egyvelege, így hirtelen felindulásból vágom a padlóhoz a félkész játékot, ami anyaga lévén, vissza is pattan onnan valahova el a francba. Meg is érdemli...
- Ez nem is igaz! Csak hazudsz! - ordítok rá idegesen, könnyes szemekkel, végén éppen csak nem csuklik el hangom. - Ez a világ állandóan csak hazudik! Azt hiszi magáról mindenki, hogy milyen jó és becsületes, közben meg hazudik! Felnőtt vagyok! Nem kell nekem senki! Nagy vagyok már! Nem vagyok zárlatos! - kiáltottam, ami egyből átment nyüszörgésbe, aztán pityergésbe, mert hát eddig a dolgok őt igazolták, és így talán még rosszabb az egész.
Ez képtelenség! Egyáltalán hogy történhetett ez meg? Nem vagyok ennyire rossz! Most mit csináljak? Mi tévő legyek? Kihez forduljak segítségért? És egyáltalán, hogy forduljak ezzel bárkihez is? H-hogy voltak erre képesek? Egy pillanatra erős hasonlóságot véltem felfedezni magamban és a faroknélküli fogyatékos kék dinóban, aki a padlóra száműztem nem éppen kedvesen. Zárlatos dinó. Zárlatos Domi.
Jelenleg senkiben sem tudtam megbízni, már igazán önmagamban sem. Úgy éreztem magam, mintha egy vége láthatatlan tenger kellős közepén ülnék egy pár fadeszkából álló tákolmányon, amit úgy dobálnak a hullámok, hogy előbb vagy utóbb biztos bele esek. Úszni meg ugye nem tudok, szóval... Azt tettem, amit minden kisgyerek tenne, ha úgy érzi, hogy a világ ellene fordult, mégha csak néhány órára is... leszálltam az ágyról és a nyakába borulva, azt átkarolva zokogtam.
- Utálok mindenkit, mert mindenki olyan hülye... - bőgtem, miközben ott volt azért az egyik kezemben az a kis motor, így a tragédiám közepette, ha csak el nem tolt magától előtte vagy közben, párszor végig gurgattam hátán a motor kerekeit.
- Legalább még mindig egyke gyerek vagyok...? - nyugodtam le kicsit, de azért még szipogtam egy párat, miközben a motorral babráltam. Még csak az hiányzik, hogy kiderüljön, hogy a fél labor a gyereke.

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Dom láthatóan nagyon szépen lekötötte magát a kinderrel, viszont azt is szerettem volna, ha az én szavaimra is figyel, így a hangsúlyozással igyekeztem felhívni a figyelmét arra, mikor érdemes rám figyelnie, illetve mikor várom el tőle, hogy rám figyeljen.
- Egy szóval sem mondtam, hogy őrült vagy - válaszoltam, mivel ez tényleg nem történt meg. Én ilyet nem mondtam. A hozzá hasonló páciensek nem őrültek, csak van bennük egyfajta genetikai zavar, vagy gyermekkori traumák, sérülések okozta elváltozás. Ha jobban belegondolok, nincsenek őrültek. Talán a skizofrének, de ők is csak betegség miatt. A betegségek pedig gyógyíthatóak.
- Még nem kaptál rohamot, de kaphatsz, a hajlam benned van. Egyébként pedig gyógyítható. Műtét nélkül is. Erre a célra találták ki az antiepileptikus gyógyszereket, amik 70%-al csökkentik a rohamok gyakoriságát, ám ez nem 100%. Az én elképzeléseim praktikusabbak. Van az úgynevezett epileptikus fókusz, amit ki szoktak műteni. Ezt gyógyszeres úton elkorcsosítjuk, mint, mikor egy tumort a sugárkezeléssel, vagy a kemoterápiával elpusztítunk. De remek megoldás, ha megakadályozzuk, hogy a neuronok egyszerre süljenek ki, így célszerű olyan készítményeket legyártani, amik elfojtják a neuronokat. Mint, mikor egy számítógép teljesítményét lehúzzuk, vagy ha egy autó motorját visszafojtjuk, hogy ne tudjon a sofőr egy sebesség fölé menni - válaszoltam, noha ezt lehet nem értette és talán nem is érdekelte.
Viszont azért ez egy fontos információ, amit a nagymamáról mondott. Ezt érdemes lehet beleírnom a kórtörténetébe.
Azt sem kerülhettem el, hogy beszéljek neki az édesanyjáról és arról, amit tett. Akár tarthat hazugnak is, de miért? Miért hazudnék? Nekem ő senkim, nincs értelme hazudnom, nincs értelme palástolnom az igazságot. Mondhatnék neki valami mást, igen. Hitegethetném. Talán örökké hitegethetném, de miért tenném? Nem nyernék vele semmit. Nincs értelme hazudnom neki az anyjáról és rólam.
Kezdetben nem hitt nekem, pontosabban nem akart hinni nekem. Láttam rajta, hogy próbálja palástolni, próbál küzdeni az igazság befogadása ellen. Nem szeretne szembe nézni az igazsággal, de nem erősítettem meg benne, hogy ez csak egy kegyetlen vicc, hiszen ez a kegyetlen igazság volt. Én pedig nem szoktam hazudni a betegeimnek, de a rokonoknak sem.
Ahogy az ujjai közt tárolt dinót figyeltem az nagyon beszédes volt. Ujjai, arca, hangja egyre beszédesebb lett. Egyre jobban megzuhant, ami annak a jele volt, hogy lassan, de biztosan elkezdte tudatosítani magában az igazságot. Nem számítottam agresszióra, éppen ezért teljesen nyugodt voltam, igyekeztem ismét megerősíteni az igazságban azzal, hogy beszéltem neki róla, hogy nemsokára berendezzük neki a szobát az ide átköltöztetett cuccaival.
- Miért hazudnék neked, Dommiel? Abból nekem nem származik érdekem. Ha igazat mondok, ha hazudok, rád itt ugyanaz a sors várna mindkét esetben. Jobban éreznéd magad, ha hazugságokkal hitegetnélek? Inkább most nézz szembe az igazsággal, ne sok-sok hitegetés után. Így könnyebb, mintha minden nap várnál rá és én mindig kifogásokkal állnék elő - jegyeztem meg neki ezt a kis infót, hiszen ez így sokkal tisztességesebb volt tőlem, mintha hónapig mentegetőznék,  ő pedig hónapig várná az anyját, aki sose jön már el érte.
- A világ nem hazudik, csak vannak a világban emberek, akik hazudnak, de az nem én vagyok. És hidd el nekem, sok őszinte ember él a Földön. Talán csak te vonzottál be az életedbe olyan sok negatív szereplőt.
Úgy érzed én olyan jó embernek képzelem magam? Hidd el, nem érzem magam szentnek én sem. Nem is vagyok az. Nem próbálok meg többnek és jobbnak látszani, mint, ami vagyok - javítottam ki a téves meglátásában.
A szemeiben láttam és a hangjából hallottam, hogy most jött el az a perc, hogy teljes mértékben tudatosult benne a helyzete és jött a kollapszus, vagyis az összeomlás. A pillanat, amikor megértette a tényeket, megértette a helyzetét. Befogadta a fájdalmas igazságot, arra viszont nem számítottam, hogy engem fog menedéknek tekinteni, holott eddig én voltam számára az ellenség. Nem löktem el, de volt bennem annyi paranoia, hogy arra gondoljak a nyugtató injekciót szeretné megszerezni és ellenem fordítani, így kényesen ügyeltem rá, hogy ne tudja megszerezni. Sőt. Kifecskendeztem a padlóra, így már egyikünk sem tudja használni, majd egyszerűen félre dobtam és átöleltem a fiút. Nem gondoltam volna, hogy megtámadna, de ha meg is teszi, erősebb vagyok, de úgy véltem az, hogy már nincs nálam a fenyegető injekció, talán növelhetem a szimpátiám és jobban meg fog bennem bízni.
Sírt és éreztem a hátamon a játékot, így már biztos voltam benne, hogy nem fog bántani. Most nem, de később ki tudja? Beszámíthatatlan. Sose tudhatom hányadán állok vele, óvatosnak kell lennem, mert a tűzzel játszom. A szomorú az volt, hogy még mindig utálkozott és másokat vádolt.
A kérdés viszont már megnevetett és megsimogattam a hátát.
- Igen, az vagy. De sajnos anyád az nincs, mert egyedül élek - leszámítva a komornyikom, noha lehet egyelőre a saját házamba nem vinném el. Jobb lesz, ha a kezetekben csak a laborban töltöm vele az időt és ha már beszámíthatóbbnak ítélem, csak akkor viszem ki a felszínre. Nem lenne jó, ha megölne valakit a köreimből, vagy elszökne megölni az anyját. Még nem bízhatok benne.
   

Madness Returns: Doctor

Talán csak akaratlan forgattam ki szavait, talán tényleg így gondolja. Nem baj. Nem érdekel, mert tudom, hogy ilyenek vagyunk mi emberek. Elítéljük a másikat. Ezt a bélyeget pedig akárkire rá lehet húzni. Túl hangos? Őrült. Túl halk? Hibbant. Táncol az esőben? Ámokfutó. Sír? Zavarodott. Bárkire, bármikor ráhúzhatják, és kifogja majd kideríteni az igazságot? Senki. Mert senkit sem érdekel a másik baja. Nem vagyok hülye. Tisztában vagyok vele, hogyan gondolkodnak az orvosok... vagy gyógyszerészek. Nem embert lát bennem, hanem egy tünetekkel élő két lábon járó beteget. Ezért is vagyok olyan ellenszenves vele. Legalább is mikor épp nem a motor matricázgatása vagy a kék dinó farkának bepattintása foglal le. Figyelek, bár olykor - elég sokszor mondjuk - kihagy a figyelmem. Hallok dolgokat, értelmezem is, csak épp oda nem jut el az agyam a legtöbbször, hogy érdemben válaszoljak is. Egyszerre két dologra nem tudok figyelni, így mindig arra figyelek, ami jobban leköt. Ez esetben pedig váltakozó volt a dolog, hiszen a játék összeszerelése bőven lefoglalna, de mivel, hogy megnyom bizonyos szavakat, erőteljesebb hangsúllyal átadva a mondanivalót, nehéz nem felnézni rá olyankor.
- Nem tudom lenyelni a tablettákat... - füllentek, mert nem akarok kísérleti nyúl lenni, és mindenféle szert bevenni, amitől talán meg is halok. Jól érzem magam így. Nincs semmi bajom.
- Az autó akkor jó, ha gyorsan tud menni... - felelem közben, mégha elég gyermeteg reakcióként is.
Akkor kezdett igazán frusztrálóvá válni az egész, mikor olyasmiről kezdett beszélni, ami viszont ténylegesen őrültségnek hangzott. Lehet nem én vagyok a legjobb példakép a kölykök közt, de azért arról beszélni, hogy az anyám lemondott rólam, ráadásul olyasvalakinek, akit se én, se ő nem ismer, és még hozzá nem is nevelési célzattal, mint inkább kísérleti alanynak. Na ez, elég morbid. Pedig aztán a házban épült rejtett szobáról még nem is tudnak, ami az óriási plüss maci mögött rejtőzik. De ahogy belemerül, ahogy részletezi, akaratlan is belekucorodik elmémbe a kérdés: És ha még is igaza van?
Egy ponton túl pedig minden olyan zavarossá vált, nem csak a külvilágban, de a fejemben is. Egymással ellentétes gondolataim születtek, egyik pillanatban még paranoiásnak is éreztem magam, aztán mindezt teljesen logikusan alá is támasztottam. A dinó se akart elkészülni, ráadásul rendkívül kiborító volt, hogy számtalan elfogadható szín helyett, pont kékre festették. Ezek még sosem láttak dinót?! És őt sem tudtam megérteni. Eddig is bántott, fogva tart és szurkál, miért bánt akkor még mindig? Mire jó ez neki? Az csupán hab volt a tortán, hogy mindezeknek tetejében azzal is tisztában voltam, hogy egyelőre megkockáztatom, hogy még az ajtóig se jutnék. Főleg, mert mintha láttam volna nála valami injekciót. Ki tudja abban is mi lehet. Lehet most úgy csinál, mint azok az állatdokik az öreg kutyákkal. Kedves és őszinte, de annyira nem, hogy elárulja, elfog altatni és aztán egy fekete zsákban kidob a kukába. Kétségbeestem, s őszintén szólva ilyenkor érzem szükségét leginkább valakinek, aki megvéd attól, amitől most épp senki. Kényelmetlenséget már először sem éreztem, inkább csak azon őrlődtem őt hallgatva, hogy mit csináljak, hogy ne bántson, és én se szorongjak tovább. Mert, hogy szorongtam, mégha a magam módján is.
A szorongásom pedig agresszív módon vezetem le, vagy inkább fejezem ki. Elsőként a kék dinó bánta, aztán neki is megmondtam a magamét, mégha félidőben el is bőgtem magam. Attól még dühös voltam, csak az érzelmek olyan szinten túl csordultak bennem, hogy már nem tudtam magamban tartani őket. Nem éreztem mennyire bizarr, hogy pont őt választottam, mert ilyenkor az ember amúgy sem lát tisztán, én pedig nem is szoktam erőltetni. Ösztönösen cselekszem, mindig is így tettem. Ezért lett agyonverve az a barom is. Megérdemelte. Már jó régóta... S ahogy a megértés, úgy a dolgok feldolgozása sem úgy működött nálam, mint másnál. Nem ugrottam szinteket, egyszerűen csak úgy reagáltam, ahogy egy gyerek reagálni, mikor meg is érti a helyzet súlyosságát és közben mégsem teljesen. Fáj, de most mit tehetnék...? Szóval olyan dolgok miatt kezdtem aggódni, amire most nagyon esély volt. De szerencsére megnyugtatott, hogy nem kell vetélytársam, nem kell bátyust vagy kisöcsit játszanom.
- Hála égnek... - pillantok fel a fehér plafonra kisírt szemekkel, megkönnyebbülve, mert, hogy egyáltalán nem bánom, hogy egyedül él. - Egy is épp elég volt... nem is kell több... soha. - morcoskodtam, mert attól még anyámat ugyanúgy utálom. Azért a simi jól esett. Ilyenkor sose számít, hogy kitől vagy mitől kapom. Aztán el is engedem idővel, és megtörlöm a képem, persze ügyelve rá, hogy ne szúrjam ki a szemem a motorral.
- Éhes vagyok... - pillantottam rá, nem duzzogva, és nem is követelőzve, de mégis kicsit egyvelegének tűnhetett. - Ha már megbízol bennem, elmehetek innen? Akár még másik országba is? - mert azért nem árt tudni, hogy most akkor pórázra vagyok e kötve és ha igen, az lekerül e rólam.

öltözék: x zene: Mad World helyszín: Nolan's Lab

A blueprint for life blueprint your life

Aggressively primal cultural high

Öltözet:This zene: Drama for Life Helyszín: Nolan's Lab

Nem mondom, hogy nem volt igazság abban, amit Domi gondolt. Én ugyan nem láttam bele a gondolataiba, de volt már annyi tapasztalatom az emberek és páciensek terén, hogy tudjam mire gondol. Valóban részben egy két lábon járó tünetegyüttes volt a szememben, de csak részben, hiszen én minden páciensemben megláttam az embert is. El tudtam különíteni a beteget az embertől, így képes voltam egyszer az egyiknek kezelni, másszor a másiknak. Hol úgy bántam velük, mint egy klienssel, hol úgy, mint egy emberrel és ez nem lesz másként Dommiel esetében sem.
Amíg meg nem gyógyul, egyszerre fog a szememben páciens lenni és egyszerre lesz a szememben ember is. Pontosabban az a valaki, akit mostantól nekem kell nevelnem. Volt köztünk tizenhárom év, szóval végül is tényleg, akár a fiam is lehetne. Képes leszek rá, hogy a megfelelő helyzetben úgy tudjak rá nézni, úgy tudjak cselekedni, ahogy az szükséges.
Remek kifogás volt a tabletták lenyelése, csakhogy létezik szirup és injekció is. Márpedig az injekcióról már tudjuk, hogy beadható neki, arra nem lehet kifogása. De erre nem mondok neki semmit, hiszen mind a ketten tisztában vagyunk vele, hogy nem fogok lemondani a kezeléséről, hiába is szeretné. De jobb is erről nem beszélni. Nem kell feszegetni ezeket a nehéz kérdéseket, majd ha oda kerül a sor, akkor megbirkózik a tudattal. Utána úgyis kárpótolom majd valami finomsággal és le lesz kenyerezve, a sebek pedig begyógyulnak majd a maxikingtől, vagy a kindertojástól. Igen, ez kissé lesarkított és biztos nem ennyire egyszerű, de mondjuk azt, hogy igen.
Lehet, hogy Domi jól érezte magát így is a bőrében, de szerintem a lelke mélyén, valahol a tudata egy eldugott zugában ő is tudta, hogy nem egészséges, csak nem akart ezzel szembe nézni, mert az túl fájdalmas lenne. Talán csak félt az igazságtól, félt a fájdalomtól, a szégyentől, a tökéletlenségtől és félt a kezelésektől és a kezelések lehetséges negatív hatásaitól.
- Nem minden esetben. Vannak sebesség határok. Ráadásul néha veszélyes gyorsan menni az autókkal. Mindennek megvan a kockázata. A gyorshajtásnak is. Haltak meg már tőle - javítottam ki. - És néha olyanok is, akik ártatlanok. Amikor egy gyorshajtó balesetet okoz, annak vétlen halottai is szoktak lenni.
Szorongott, ami idővel csak erősödött. Minél inkább ránehezedett a valóság terhe, annál inkább. Ez teljesen normális emberi reakció volt és nagyon kíváncsi lettem volna mit mutatnak a neuronok jelei, de már nem volt rákötve a gépekre, így ezt nem tudhatom már meg. Pedig jó lenne megfigyelni őt, de arról most lecsúsztam és nem is tudom mikor lesz rá újra lehetőségem.
Azért, ha nem is teljesen, de sikerült őt némileg megnyugtatnom, ha mással nem is, azzal, hogy csak ő lesz nekem és neki is csak én. Se anya, se testvér.
- Idővel. Ha bizonyítasz nekem. Természetesen azt a bizalmat ki kell érdemelni és ha megbízom benned és te is bennem, akkor elmehetsz egyedül is. Elsőnek csak rövid távra és időre vissza kell majd jönnöd, de ha ez gond nélkül működik, idővel el foglak engedni egyre hosszabb távra is. A kölcsönös bizalom és az, hogy bizonyítunk a másiknak. És ezt a bizalmat nem szabad felrúgni.
Gyere, együnk - intettem neki és elindultam az étkezőbe. - Kezdjük el felépíteni azt a bizalmat és legyünk jó viszonyban. De előbb kapsz tőlem pár normális ruhát is - mondtam és elvittem őt a raktárba, ahol a cuccai voltak. Telefon, tablet, laptop, kések, stb nem voltak ott. Se kommunikációs, internetes, telefonos cucc nem volt, se semmi, amit fegyvernek tudna használni. Csak ruha, játék, meg egyebek, amik voltak neki.
Miután átöltözött, elvittem őt egy elkülönített étkezőbe, hogy ne tudjon kapcsolatba kerülni másokkal és szökni se.