Channing & Joel

Szerintem szemét dolog azt mondani, hogy valakinek csak egy példaképe lehet. Mi van akkor, ha én alapból legalább ötöt meg tudnék nevezni, mindet más dolgokért? Senki nem tökéletes, de mindenkiben lehet valamit csodálni, nem? Ha az alapján kellene mondjuk pályát választanom a későbbiekben, hogy ki az, akit legjobban csodálok, akkor én valószínűleg egyszerre akarnék tűzoltó, ügyvéd, tanár, pszichológus, sportoló és rendező is lenni, mert mindegyikben van valami menő. Aztán persze a fizikumom miatt rögtön ki lehetne zárni a tűzoltót, a koncentrálóképességem hiánya miatt a jogászi pályáról is lemondhatnék, tanárnak meg kapásból nem lennék jó, mert ki hallgatna rám egyáltalán? Apa is egész későn döntött úgy, hogy szakmát vált, akkor ha én mondjuk tíz év múlva kitalálom, hogy mással akarok foglalkozni, megtehetem, nem?
Féltem attól, hogy milyen lesz később elhagyni az iskolát és megpróbálni beilleszkedni egy teljesen új környezetbe, de az, hogy egyetemre terveztem menni még nem jelenti azt, hogy mindenkit el kell felejtenem, aki most nagyon fontos nekem. Sőt, szerintem mindegy milyen embereket ismerek meg, amíg Jay, Sky, Kian és még jó pár barátom ott vannak nekem. A ballagásig hátralévő időt meg mondjuk valami sokkal hasznosabbal kellene töltenem. Mint például élvezni, hogy most már nem kell minden alkalommal a hátam mögé néznem, amikor hazaindulok, mert most már én vagyok a végzős és nem azok a srácok, akik annyira szerettek belém kötni. Mást most így hirtelen nem tudnék mondani, mert házit attól ugyanúgy adnak, a biológiát még mindig nem sikerült megértenem és most már valószínűleg nem is sikerül majd. A show kórus hiányozni fog, de ott van a színház, ahonnan már talán Aurora sem akar majd kirúgatni. Mondhatjuk, hogy én csak szeretem irtóra túlgondolni a dolgokat, egészen addig a pontig, amíg már egzisztenciális válságnak lehet őket nevezni. Engem biztosan ez tart életben. Ha megölnek egy karaktert a kedvenc sorozatomban, azon is képes vagyok heteket agonizálni.
Arra véletlenül sem gondoltam, hogy mondjuk ha izgulok a jövő miatt, olyanokat kellene megkérdeznem, akik már tudják milyen az élet gimi után. Ha lehetne, akkor fognám a bátyámat, és mindenhová magammal rángatnám. Még azt is elérném valahogy, hogy velem egy egyetemre járjon, akkor is ha nem is akar egyetemre menni. Valami ilyesmi. Ha nem is iratkozna be, attól még ott ülhetne mellettem minden órámon, nem? Ez egyébként annyira jó ötletnek tűnt, hogy rögtön meg akartam osztani vele, ami miatt elő is húztam a telefonomat, ott a folyosó közepén, hogy ellenőrizzem az ő órarendjét, ami a mentett képeim mellett a családi beszélgetésünkben is ott volt, a biztonság kedvéért. Az eddigihez képest meg kellett hát változtatnom a menetirányomat - pontosan el kellett indulnom a másik irányba. Az túl egyszerű lett volna, ha rácsörgök az ikrekre és megkérdezem hol van pontosan. Arra véletlenül sem számítottam, hogy az iskola falain belül leszek emberrablás áldozata, főleg hogy még mielőtt kiáltásra nyithattam volna a számat még azt is befogták. Menekülési lehetőség híján legszívesebben seggre ültem volna, hátha az váratlanul éri a támadót, de erős kezek fogtak, ezért inkább neki tántorodtam, mintsem a föld felé.
- Jhzsherj! Mhcsntm shmmt. - A számra tapadó kéztől egészen artikulálatlanra sikerültek az egyébként védekező szavak, amelyeket jó pár másodperc szünet követett. A hang annyira ismerős volt, a lábon kihordott szív-infarktus, szívszélütés, és stroke egyszerre viszont túl sok volt, hogy rögtön felismerjem. - Nnhnm? - Most jutott csak eszembe, hogy a fejemet is odafordítva kiszabaduljak a karjai közül, ami így utólag amúgy is túl kényelmesnek tűnt, hogy ennyi ideig neki támaszkodjak, de hát végülis ki figyelt? A folyosón tartózkodó összes diák mellett ugyebár.
- Hát te meg mit keresel itt? - Sokkal lelkesebb arckifejezéssel fordultam felé, hogy a kezeimet széttárva jelezzem neki, hogy azért egy ölelést még megérdemel, mint ahogy kinézhettem, amikor orvul hátba támadott. - A szívbajt hoztad rám, azt hittem idehalok! Komolyan már itt, mondom ITT dobogott a szívem! Szerintem kiugrott a helyéről... - Ökölbe szorított kezemmel finoman megütögettem a mellkasomat, hogy visszarendezzem a bent található szerveket a helyükre.
- Hogyhogy itt? Mikor találkoztunk utoljára? Egyáltalán mit csináltál mostanában, hogy nem találkoztunk? - Nyilván első lépésként mondjuk elballagott. Ez egy elég nagy oka lehetett annak, hogy nem találkoztunk. De ez nem tűnt elégnek ahhoz, hogy ne akarjon néha visszalátogatni, legalább csak azért, hogy minket földi halandókat, akik még a középiskolában szenvedünk, megtiszteljen a társaságával.