Mindkét szülőm ír bevándorlók gyereke volt, úgyhogy nem igen volt kérdéses, hogy katolikus nevelést kapnak. Már amennyire kaptak; más-más lábát fogták meg a dolognak, hogy úgy mondjam. Az anyám naivitásig hatóan hitt a megbocsájtásban és abban, hogy fordítsd oda a másik orcádat is, az apám meg abban, hogy egy nő pár sékelért megvehető, és a bor krisztus vére, szegényt meg csak nem kéne szárazra szívni, szóval maradjunk a whiskynél.
Amíg az anyám élt, minden vasárnap jártunk templomba; miután meghalt, a nagynéném vitt el a sajátjába. Azok persze Bronxban voltak, jóval szerényebbek, mint a többi negyedben, bár erős összeköttetés, fordított arányosság figyelhető meg egy szomszédság átlagos egy főre jutó bevétele és a hitre fordított idő és anyagiak tekintetében. A Wall Streeten a pénz az Isten; aki pedig Mott Havenben nőtt fel, az csak egy láthatatlan deitáshoz imádkozhat jólétért, ha már a kormánytól hiába vár segítséget.
A manhattani St. John the Divine katedrális egészen más skálát képviselt, mint amiben én felnőttem. A gótikus építészetnek megvolt az a hatása, hogy úgy érezted, olyan magasra tör és annyira légies és megosztott, hogy valóban Isten keze munkája van benne; és ha eléggé sokáig nézel felfelé, majd visszanéz rád. Nem tudom, vajon az is ilyen szemmel nézett-e rá, akit nem rémisztgettek éveken át minden hétvégén Jézus Krisztus passiójának igen morbid részletességgel ábrázolt ikonjaival, de ha megállt az ember egy ekkora katedrális előtt, aprónak érezte magát, és egészen más szemszögből, mint mikor egy felhőkarcoló előtt állt. Bailey régen imádta azt a mesét, A Notre Dame-i Toronyőrt, és mintha annak az elején lett volna egy rész, mikor a sötétbe öltözött és rusnya muksó, akiről innét tudod, hogy a főgonosz, megermed a templom faragványainak kereszttüzében. Tényleg érdekes módját választották az ember becsalogatásának: békés szeretet sugárzása helyett megfélemlítéssel. De a kereszténység már csak ilyen, nem?
– Szép estét, fiam! – szólít meg az egyik öltönyös, minden bizonnyal a pap, már csak azért is, mert legfeljebb tíz évvel idősebb nálam, és valami fura fehér gallér veszi körül a nyakát. A kezében egy szemeteszsákot tart, és valamiért szürreális a helyzet, pedig a szemetet, nyilván, mindenkinek le kell vinni.
– Önnek is – biccentek felé, beleszívva a cigarettámba. Már a vége felé járok, és igazából nem tudom, miért nem ültem be az autómba, aminek épp nekidőlök, és ahol jóval melegebb van, mint az utcán januárban.
– Csak nem a csatlakozáson töri a fejét? – mosolyog, ahogy felnyitja az utcán álló kuka tetejét. – Egy óra múlva lesz egy misénk.
– Hiányt szenvednek hívőkből? – pöccintem le a hamut a járda mellé, a lefolyóba. – Azt hittem, csak jehova tanúi meg a mormonok szoktak az utcán téríteni.
Erre felnevet, és jobban belegondolva, azt hiszem, az episzkopálisok is teljes papi hacukában szoktak misét tartani, szóval talán mégsem ő a helyi pap. Vagyis, püspök. Végülis, több is lehet belőlük. – Csak feltűnt, hogy nagyon szemez a templommal. Gondoltam, jobb, ha megnézem közelebbről az arcát, hátha be talál törni.
Csak viccnek szánja a tónusa alapján, amúgy elég rossznak, de nem hibáztatnám érte. A zöld kabátommal meg az arcomba húzott kapucnival és egy gyanúsan bezacskózott tárggyal (ami egyébként egy szendvics az út túloldalán lévő bisztróból) bámulni némán a templomot az én ábrázatommal nem fest túl jó képet.
– A maga kocsija? – Bólintok egyet. – Akkor rendőr.
– Honnan veszi?
– Látom a villogót a tükör felett – mondja, összedörzsölve a kezeit. Kérdő tekintettel nézek rá, mire megemeli a vállát. – A fiam járőr.
Persze. Az episzkopálisoknak szabad házasodniuk; sőt, mintha pár éve lett volna valami botrány, miután nem csak, hogy nőket engednek be papnak felszentelni, de nyíltan melegeket is. Talán ez a fickó is az, a haja és a szakálla legalábbis gyanúsan jól van vágva.
– Magának meg nyomozónak kellett volna mennie ezzel a megfigyelőképességgel.
– Mindketten az Úr munkáját végezzük, így vagy úgy. De azt hiszem, a felekezetemnek több szüksége van a megfigyelőkészségemre, mint a bűnüldöző szerveknek. Egyszer el kéne jönnie. Látom, hogy nyomja valami a lelkét.
Erre már én is felnevetek. – Ezt az Úr súgta meg?
– Dehogy, pusztán a statisztika. Mindenkinek van valami, amitől szeretne megszabadulni, nem? Emberek vagyunk, úgyhogy bűnözünk, ez már csak ilyen. Ezért keressük a megváltást. – Mindig lenyűgözött, hogy a papok – a jó papok – milyen könnyen, kisujjból ráznak ki egy-egy leckét, tanítást, mikor beszélsz velük. Valahol szinte már azt is megértettem, hogy sokan miért járnak hozzájuk tanácsadásért, mintha terapeuták lennének. Kezdjük mondjuk azzal, hogy ingyen vannak. – Nekem meg se kell vallania semmit; Isten bocsájt meg, nem én.
Megrándul a szám sarka, savanyú mosolyra húzódva, ahogy ellököm magam az autótól, és a csatornába ejtem az elszívott csikket. – Az én Istenem nem megbocsájtó. Ő inkább a bűnhődésre szavaz.
Már az autóm mellett áll, és magamon érzem a tekintetét, ahogy megkerülöm a motorházat, hogy beüljek a vezetőülésre. – Katolikus barátainkat is szívesen látjuk.
Azt nem kétlem. Meg azt sem, hogy a hivatalos templomunk papja már azt se tudja, ki vagyok, ha ugyan él még egyáltalán. Tizenhét éves korom óta nem voltam templomban; hacsak az esküvőt nem számítjuk. – További szép betörésmentes estét, atyám.
Nem tudom, miért lett jobb kedvem ettől az egészen random és teljesen lényegtelen beszélgetéstől. Azt viszont tényleg el kell ismernem, hogy ennek a papnak volt némi igazsága; szinte másom sincs, csak megbánásom, nem? Ez már az a mennyiség, amire nem számít még egy; ezért is járom felső Manhattant, amit egyébként gyűlölök, és várom, hogy valami értelmes is felszólaljon a rendőrségi frekvenciára állított rádiómon, amin egyelőre főleg járőrök átlagos jelzései szólnak a diszpécser felé, és vice versa.
Egy adott hívásra várok. Azok alapján, amit Carlos kiderített, az egyik itteni szórakozóhely raktárhelyiségében fog gazdát cserélni némi illegális kelet-európai kézifegyver meg egy nagy adag mexikói kokain. Nem egy hatalmas fogás, mint a tévékben szokott lenni, de az a helyzet, hogy mióta a Jefe rajtunk tartja a szemét, nem próbálkozhatunk nagyobb fogásokkal. Mikor megtudtam, hogy a DEA és az NYPD közös razziát tart az egyik, ismerten a Solntsevskaya fennhatósága alatt álló körzetben Harlemben, önkényesen szolgálatba helyeztem magam. Már titokban, persze.
A szendvicsem fele elfogyott már, mikor befut a hívás, a rádió recsegve kel életre.
– Járőri jelenlétet kérnek az Adam Clayton Powell Jr Boulevardra, útlezárás és elkerítés. Potenciális fegyveres menekülők. DEA akció.
Olyan élesen vettem be egy balkanyart, hogy kis híján megpördültem.


Az Alibi Lounge hírhedt volt a drogügyesek körében. Már csak azért is, mert a kevés megmaradt megfizethető éjszakai klubok egyike maradt, és mert nem volt messze a New Yorki egyetem campusától, ami egy rakás idióta, vadul partizó huszonévest jelentett apu-anyu pénzével. Nem volt épp magasröptű hely, ellenben mindig akadtak itt illegális drogok.
A DEA most azért szállt ki, mert itt sejtették tartózkodni a Sureños banda egyik helyi fejesét; engem viszont inkább az érdekel, vajon mennyi lesz a tömegben a potenciális Sinaloa-kartell tag, és mennyi, akit a Solntsevskayához köthetnénk. Elég ahhoz, hogy eloszlassa a kétségeket a statisztikai véletlenségről? Egyelőre nincs a kezünkben semmi, szóval még ez is nyereség volna.
Az autómat három utcával arrébb tudom csak leparolni, még a megkülönböztető jelzéssel együtt is; bár egyébiránt jobb is, ha a helyi zsaruk nem veszik észre, hogy itt szaglászom, ezért nem is próbálok a jelvényemmel érvényesülni.
Az igen hosszú nevű sugárút még nagyobb terjedelmű, úgyhogy nem zárhatták le az egészet, a klub köré azonban szép hálót zártak. Az egész környéket megtöltik a különböző rendőrautók villogó fényei és a rádiók recsegése. Mire odaérek, néhányakat már bilincsben visznek a várakozó rendőrautókba, hogy az őrsökre szállítsák őket kihallgatásra. Az arcok alapján nem épp egyetemi hallgatók.
Sokan várakoznak már a sárga szalagokon kívül, a ruhákból ítélve olyanok, akik a klubba kívántak volna bejutni. Nem is próbálok odanyomakodni, túl feltűnő volnék; főleg, hogy ismerem a fejét vakaró DEA-s kollégát. Már dolgoztunk együtt, és egészen biztosan felismerne, ugyanis ki nem állhat.
Más taktikát választok, hogy gyorsan tájékozódhassak a helyzetről. A szomszédos épület sarkánál egy huszas éveiben járó lány áll, és épp igen erőteljes, könnyen értelmezhető mozdulatokkal kommunikál a telefonján. Az arcából ítélve cseppet sincs oda azért, hogy nem ihatja magát részegre, mikor azért öltözött ki. Gondolom.
Megvárom, hogy a másik irányba nézzen, azután sétálok mellé. – Hé… Bocs a zavarásért. Nincs tüzed? – emelem meg a kezemben tartott szál cigarettát. Az öngyújtómat gondosan a farmerzsebembe rejtettem, hogy ha kérne is egy szálat cserébe, ne jöjjön rá, hogy hazudok.
Aztán a rendőröktől hemzsegő elkerített részre nézek, mintha csak most tudnám jobban megnézni magamnak. Összeráncol szemöldökkel biccentek arrafelé. – Mi a fene történt itt? Lelőttek valakit?

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me

A magány csendes gyilkos.
Egészen addig észre sem veszed, hogy behálózott, amíg sebeket nem kezd el rajtad ejteni. Semmi nagyot, semmi túl szembeszökőt, és legfőképpen, semmi olyat, amit még ne tudnál elviselni – nem akarja, hogy túl hamar észleld a jeleket. Nem akarja, hogy akkor cselekedj ellene, amikor még könnyű.
Napról-napra növeli feletted a hatalmát, te pedig úgy érzed, napról-napra nagyobb és szürkébb az esőfelhő, ami a nyomodban jár, eláztat, és elszakít mindazoktól, akik a napfényben sütkéreznek. Már érzed, hogy baj van, de… nem tudod, hogy mi, azt pedig főleg nem, hogy miért. Miért pont most, miért pont téged, miért nem vagy képes szabadulni tőle?
Nem depresszió ez, azt te is tudod, de mégsem sima rosszkedv, ahhoz túl makacs, túl nehezen ereszt. Embert próbáló feladat lerázni magadról a béklyóit, egyedül esélytelen (nem hiába hívják magánynak), de a szabadság még segítséggel sem jön rögtön. Nem, előbb magadnak kell megküzdened a fejedben tanyázó démonokkal, és csak akkor tudod megragadni a feléd nyújtott segítő kezet, ha ezekből a csatákból sikeresen felálltál.
Persze, olyan is bőséggel akad, aki nem olyan szerencsés, hogy segítséget kapjon, és addig-addig gyűrűzi az egyedüllét, mígnem az érzés legyőzhetetlennek látszik.
Mindez úgy hangzik, mint egy bő nyállal megküldött Paulo Coelho könyv első bekezdése, vagy egy depresszív szuperhősfilm, és ha még egyszer ennyi szart összehordok egy rakásra, telibe öntöm benzinnel, meggyújtom, és én is belesétálok abba a kibaszott tűzbe.
Még én se teljesen hiszek magamnak, amikor meg kell állapítanom a szomorú, de igaz tényt, hogy egy korty alkohol, és egy slukk fű nélkül hoztam össze mindezt. A tudat majdnem annyira ijesztően hat, mint egy menzeszkimaradás, ami annyit jelent, hogy kurva aggasztó; orvosolnunk kell – arra pedig mi más lehetne alkalmasabb, mint az alkoholszintem tényleges megnövelése?
Ha részegen halandzsázok az emberi lélek rejtelmeiről, legalább tudom mire fogni.  
Ez volt az első gondolatom, amikor a pihenősnek szánt szombat estémen felültem az ágyon, a macskák legnagyobb bánatára, mert az egyik jobbra, a másik balra kezdett zuhanni. Sose tanulják meg, hogy nem vagyok párna.
Elég későre járt, legalábbis, ha azt nézzük, hogy kinek a társaságához tudok még odaszólni, akik még nincsenek teljesen beállva; a házibulis ismerőseim ilyenkor már ritkán vették fel a telefont, ahhoz túl hangos volt a zene; Nick pedig valószínűleg épp lepedőakrobatikázik valakivel.
Egy kolléganő neve jutott eszembe, akinek azért mondtam nemet még tegnap, mert nem igazán volt szimpatikus sem a hely, ahova menni akart, sem pedig az okok, amikért menni akart. Az Alibi Lounge rossz híréről a semminél kicsivel tapasztaltabb szórakozni járók közül csak az nem hallott, aki nem akart – ellenben a Marynek ez most pont kapóra is jött, az egyetlen célja ugyanis az volt, hogy beszerezzen valami új designer specialitást, ami szerinte most „nagyon trendi”. Nem, Mary nem egy idióta kamasz. Mary egy felnőtt nő, és laborpatkányt akar játszani egy ismeretlen droghoz, amit a „trendi” szóval jellemez. Szerintem érthető, miért nem vágyok a társaságára. Vagy az Alibi Lounge-ra, ami teli van a Maryhez hasonló agyhalottakkal, és drogtanyának sem utolsó.
De a szükség törvényt bont, vagy mi a franc, engem pedig annyira elfogott ez az elviselhetetlen egyedüllétérzés, hogy félek, ha ez így is marad, még több faszságot fogok összehordani, csak immáron a kádba gubózva, amivel meg mindig kézen fogva érkeztek a szuicid gondolatok, így hát azon kapom magam, hogy mégis az ő számát tárcsázom, és reménykedek benne, hogy még nincs belőve. Mázlim van, még el sem indult otthonról.  
Remek; csináljunk valami ostobaságot, amit holnap megbánhatunk.

Szeretek úgy gondolni magamra, mint valaki, akit nem sok minden rendít meg. Ha meglephetetlen nem is vagyok, azért elég magas az ingerküszöböm, a koromhoz képest sok mindent is láttam, a legtöbb dolgon nem akadok fel egykönnyen. Mégis, azért arra én sem számítottam, hogy alig telik el egy óra a lakásból való kilépésem után, és egy bűnügyi helyszín kellős közepébe csöppenek. Igazából, ez még a kisebbik gond. A nagyobbik, hogy amikor találkoztam Maryvel az épület előtt, játékos mosollyal beavatott, hogy igazából nem venni szeretne abból a már említett cuccból, hanem eladni. Úgy mutatta meg a kabátja alá rejtett anyagot, mintha kamaszok lennénk, és az otthonról bebúrt whiskys üveggel akarna vagánykodni.
Na neeeeem, ehhez még én sem fogok asszisztálni. Szíves örömest baszom el az életem a tőlem telhető legkreatívabb módokon, de azért nálam is van egy határ, aminél azt mondom, hogy kösz, de ezt inkább kihagynám. Ez most pont ilyen volt.
Én hitetlenkedtem, Mary pedig értetlenkedett egy sort. Én nem tudtam felfogni, hogy mehetett egyáltalán bele valami ilyesmibe, ő meg úgy vélte, hogy csak drámázok és kéretem magam. Dafuq, bitch, beverted a fejed idefele jövet? Amikor a sokadik szóra sem hallgatott, inkább faképnél hagytam. Utólag visszanézve, ez kivételesen okos döntésnek bizonyult, mert az utána tíz perccel megjelenő zsaruhad szirénái több fényt festettek a környező épületek falaira, mint az újévi tűzijáték. Kíváncsi lennék, hogy Mary még mindig úgy gondolja-e, hogy túlreagáltam, amikor jobb esetben menekülni kényszerült, rosszabban pedig már bilincsben vitték el a helyszínről. Nem mintha túlzottan meghatna, inkább csak örülök, hogy ezt a golyót elkerültem.
Hazudok; jobban érdekel a dolog, mint ahogy azt bevallanám. Legfőképpen csak azért, mert nem akarom, hogy egy esetleges kihallgatáson megemlítse a nevem, és valami olyan szarba keverjen, amihez éppen pont nincs semmi közöm. Vagy akárcsak hamis tanúzást akarjon tőlem, vagy tudom is én. Messze nem nézek elég krimisorozatot, hogy legyen bármiféle reális elképzelésem a dolgok tényleges menetéről. Már amennyire a krimisorozatok reálisak lehetnek.
Próbálok laza maradni, de az egész testem remeg az idegtől, és úgy szívom az egyik szomszédos épület előtt járkálva a cigarettámat, mintha nem lenne holnap. Alig tudom kikeresni Nick számát a címlistámból, pedig az övé az első, de az ujjaim csak sokadik belső könyörgésre akarnak engedelmeskedni, és minél többször teszem meg ugyanazt a háromméteres távot a fel-alá járkálásommal, annál jobban idegesít a tűsarkúm kopogása. Igazából szerencsésnek kéne éreznem magam, amiért olyan stabilan tudok bennük létezni, hogy egy kicsit sem kell félnem a bokám kifordulásától, mindegy, hanyadjára koccannak össze a térdeim, de csak arra tudok gondolni, hogy mennyire jól esne kitörni mindkét sarkat, és messzire dobni őket. Remélhetőleg valaki fejére. Maryére, ha már itt tartunk.
Komolyan kezdenek elhatalmasodni rajtam a dühkezelési problémáim. Vajon így születnek a tömeggyilkosok is?
A vonal túl felén hangposta fogad, erre számítottam, és őszintén, könnyebb is így elmesélni ezt a szarcunamit, ami összecsapott a fejem felett. Szívem szerint inkább Mary hangpostáját küldtem volna meg egy csinos kis üzenettel, megspékelve a hét nyelven ismert „baszd meg” tudásommal, de feleslegesen pazarolnám rá a levegőt, egyrészt mert úgysem értené az a liba, másrészt pedig mi van, ha bizonyíték lesz a telefonja? Ez így működik egyáltalán? Minek van nyomozó barátom, ha szart se tudok ezekről? Egyszer meg kell kérnem Greget, hogy vázolja már fel nekem a procedúrát.
Tovább maradok vonalban, mint amennyit ténylegesen igénybe vesz a hadarós elbeszélésem, de ez valahogy megnyugtat. Menet közben eldobom a túlszívott cigimet, és újat gyújtok meg.
Ki tudja, meddig tartottam volna a süket telefont a fülemhez, tekintve, hogy csak akkor teszem le, amikor leszólít egy hajléktalan. Öcsém, ha most akarsz kizsebelni, nem jókor találtál be!
De csak tüzet kér, és második pillantásra már igazi hajléktalannak sem tűnik - ahhoz túl tiszta. Csak stílusban akar valamiért rájuk hasonlítani. Szerencsétlen fazon vagy kivan az élettől, vagy hipszter, bár utóbbihoz túl idősnek tűnik.
- De, akad – kapom elő a kabátom zsebéből az öngyújtómat, és felpattintva felé nyújtom. Megvárom, amíg a cigije füstölni kezd, majd a kezemmel együtt visszamélyesztem a zsebembe. Azt hittem, ez a beszélgetés ennyi is lesz, de nem, mert természetesen muszáj katasztrófaturistáskodni. Tipikus.
Követem a pillantását a még mindig hangyabolyként nyüzsgő szórakozóhely irányába, és kétkedve vonom fel az egyik szemöldököm a kérdésére.
- Nem igazán vagy az a szórakozós típus, ugye? – kérdezek vissza. Nem tudom, hogy én járok-e az átlagnál értelmesebbekkel bulizni, remélem hogy nem, mert ha azok a gyökerek az értelmiség, bajban vagyunk, de még ők is értő módon bólogatnak, valahányszor szóba kerül az Alibi. Az egyik nem túl messze elsiető DEA-s kabátjára mutatok, ami nagybetűkkel hirdeti, hogy… nos, hogy DEA. – Ezek a kábszeresek. Valami drogügylet. A közelben laksz?
Akkor nem lesz könnyű az elalvás. Nem tudom, miért folytatom a bájcsevejt. Talán mert addig sem azon kattogok, hogy megölök valakit.

Fájdalmasan kilógtam a bulizni vágyók tömegéből, ezt én is tudom. Legjobb esetben is egy életközepi válságát érő ötvenes középvezetőt tudtam volna hitelesen alakítani, úgyhogy szívesebben maradtam a részeges építőmunkásnál, alapul nem kicsit a sógoromat, Antoniót véve. Az álcám határozottan jól sikerült, a lány arcán ugyanis elsőre undor fut át, jóval nagyobb adag ingerültséggel keverve. A végén szakmát kell váltanom.
A füst mindenesetre ismerős nehézséggel önti el a számat, szinte érezni, ahogy a rák felkel nem túl hosszas álmából, hogy nyújtózkodva induljon a reggeli kávéért. Ha minden alkalommal ugrana és terjedne, ahányszor rágyújtok, már rég fittebb lenne, én meg halott. – Kösz – pöfögöm a cigarettával a számban. Kezeim közben a zsebembe találnak, a jobbikban kitapogatom a telefonomat. Nem mintha félnék, hogy elhagyom, csak még hasznos lehet. Legalábbis remélem, nem feleslegesen fagyasztottam szét a seggem az utcán várva a fülest. Nem lett volna jobb dolgom, az igaz; de a mézesmadzag mégiscsak túl csábító, hogy figyelmen kívül hagyjuk.
Felvont szemöldökkel bámulok a lányra, valószínűleg túl élelmesen, mint amit egy részeges építőmunkásnak produkálnia kéne. – Ez nem éppen az én… közegem. – A szünet alapján is érzékelni lehetett, mekkora is a szakadék köztem meg az itt torlódók között. Nem feltétlenül az ő javukra, bár ezt nehéz megállapítani. Meglepően kis különbség van egy „várd csak, míg apu/anyu megtudja!” egyetemista és egy hajléktalan drogos között. No meg a magukat bronxi gengszternek gondoló kertvárosi anyukák kicsi fiai, akik azt gondolják, ha eléggé kivarratják a karjukat, majd senki nem akarja feldugni azt a seggükbe. Néhányan anélkül tetováltatnak magukra bandajeleket, hogy tudnák, mekkora baromságot is csináltak épp. Ha nem a zsaruk kapják el őket véletlenül, akkor az ominózus bandák, direkt. Nem egyszerű kiszűrni a tömegben azt, aki csak bulizni és/vagy drogozni jött, meg azt, aki utóbbit árulta.
A lány valószínűleg nem utóbbiba tartozott, ellenben elég magabiztosan mozgott, még ha csak szóban is, hogy feltételezzem, nem ez az első alkalom, hogy itt jár. Akár azt is megkockáztatnám, hogy bent volt már, és megitta a maga rövid-adagját. Nem azért, mert alkoholistának tűnne, hanem mert ha ránézek, megfagyok. Vagy az alkohol fűti, vagy a hazaszeretet.
Vagy tényleg csak én vagyok kibaszott öreg.
– Olyasmi. A környéken dolgozom – mondom két slukk között, és ez még csak nem is igazi hazugság. – Hallottam a szirénákat… Azt hittem, valamelyik épület gyulladt ki, azért sietnek ennyire. Néhány hónapja két utcával lentebb égett ki az egyik saroképület, a fodrászüzlet felett. Először gázrobbanásnak tűnt, de aztán kiderült, hogy droglabor volt, és zárlatos lett az egyik gép. A sok szar, amivel a kokaint higítják, durvább elegyet alkot, mint egy C4-es töltet. – Többet beszélek, mint terveztem, de a lány kicsit közlékenyebb, mint gondoltam. Legalábbis, visszakérdezett; az már valami, főleg a… „mai fiatalságnál”. – Szeretem a kémiát – vonom meg a vállam – , bár nem… ilyen szinten.
A kordonnal lezárt részre mutatok. Egészen kevés rendőr van kint ahhoz képest, mennyi kocsi áll kint, tehát valószínűleg épp igazoltatnak odabent. Nekem pedig valahogy anélkül kell itt állnom, hogy feltűnjön, nagyon figyelem őket. Ezt a tervet nem gondoltam át eléggé.  
– Sokat jársz ide? – bökök a fejemmel az Alibi felé. – Az egyik kollégám szerint az oroszoké a hely. A másik szerint meg a mexikóiaké. De így a törzsvendégek alapján elég nehéz megállapítani, melyikük lóg a másiknak sörrel. – A lányra sandítok és megeresztek egy vigyort az eregetett füstfelhőn át. – Gondolom, te egyik sem vagy.
És valószínűleg egyre kevésbé érti, hogy ha már megkaptam az áhított tüzemet, miért beszélek tovább. Valószínűleg meg is ragadnám a lehetőséget arra, hogy tovább álljak, ne legyen túl feltűnő az itt létem, ha nem akadna véletlenül össze a tekintetem az egyik DEA-sével. Nem ismer fel teljesen, ahhoz túlzottan hunyorog felém, csak látott valami ismerőset; és ezen a ponton túl feltűnő lenne sarkon fordulni. Márpedig az utolsó dolog, amit szeretnék, az az, hogy a DEA azt higgye, bele akarok kontárkodni a nyomozásába. Amennyire megnehezítjuk mi néha a helyi nyomozók munkáját, annyira más léptékben játszik a drogelhárítás.
Agyam felpörög, a szívem pedig némileg hevesebben kezd verni; nem hagyhatom, hogy közel kerüljek a lebukáshoz. Úgyhogy a lányhoz fordulok. – Vágj pofon – kérem, avagy inkább kijelentem. A hangsúly nehezen értelmezhető, ellenben  a következő szavakat már sürgetőn pakolom egymás mögé: – Kérlek. Mondj valamit fennhangon, hogy megcsaltalak, vagy tudom is én, és pofozz fel. Kapsz érte egy százast.

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me

Még mindig meglehetősen eseménydús és szürreális ez az este. Nem mondom, hogy sose volt még hasonló, de azon esték szürrealitása inkább a fűből, vagy a buli hangulatából adódott, semmint a díler barátnőből (ha nevezhetem annak), a szórakozóhelyet lerohanó DEA-rendőrhadból, vagy a furcsán beszédes, és indokolatlanul kapucnis férfiből. Nem tudom, milyen hatást szeretne elérni vele, de ha nem lenne ennyire nyilvánvaló, hogy tényleg nem az a szórakozós típus, a drogos lenne az első tippem. De nem, nem hinném, hogy ez lenne a helyzet; amennyire látom, ahhoz túl tiszta a tekintete, és ha vannak, az elvonási tüneteket is túl ügyesen leplezi, ezért feltételezem hát, hogy nincsenek is.
Aztán ki tudja. Nem mintha ítélkeznék; felőlem mindenki úgy bassza el a saját életét, ahogyan csak jól esik. Carpe Diem?
- Igen, azt látom – értek vele egyet. Azt jótékonyan nem teszem hozzá, hogy már csak a korából adódóan is nevetséges lenne, ha diszkópatkánykodni akarna, noha csak megtippelni tudom, hogy saccperkábé mennyi is lehet. A szar közvilágítás és a nyúzott arca sem segít.
Nem tudom, hogy a szentimentalitás kezd elhatalmasodni rajtam, vagy a kíváncsiság, egyiket sem tartom rám illő jelzőnek, de szokatlan mód érdekelne, hogy vajon milyen élete lehet, amitől csak úgy süt belőle a kiégettség. A munkája okozza, az anyagi problémák, vagy a családja? Esetleg mindhárom? Vagy egyik sem? Fogalmam sincs, de értelemszerűen nem fogok ilyen jellegű kérdésekkel lerohanni egy idegent.
A második cigim is lassan leég, ezért az épület falához nyomom, hogy eloltsam, és amikor elég biztos vagyok benne, hogy nem fogom magam ezzel felgyújtani, egy zsebkendőbe helyezve a zsebembe rakom. Utálok szemetelni. Kicsit már azt is bánom, hogy az első cigimen vezettem le a feszültséget és elhajítottam.
Érzem ugyan a késztetést, a kattogást az újabb szálra, úgyhogy emlékeztetnem kell magam, hogy én uralkodok a szenvedélyemen, és nem az rajtam (valami netes cikkben olvastam, és ugyebár mindenki tudja, hogy minden amit a neten olvasol, igaz), hogy ellenálljak a kísértésnek. Helyette feljebb húzom a dzsekimet, mert már percek óta fázok, csak nem törődtem vele, és zsebre vágom a kezeimet. Igazából fogalmam sincs, hogyan tovább ezzel az estével.
Tehát a legértelmesebbet csinálom, amit a helyzetben csak tenni tudok: maradok, és beszélgetek a furcsa fazonnal, akinek a nevét sem tudom. Nem a valaha volt legjobb ötletem, de hé, élni izgalmasan kell. Többnyire.
- Mondanám, hogy meglepő, miszerint az Alibi közelében drogügyletek folynak, de hazudnék. És még Manhattent tartják New York jobb környékének – horkantok fel a droglaboros sztori hallatán. Oké, kissé túlzok, egy New York-i lakos tisztában van vele, hogy mindegyik városrésznek megvannak a maga fénypontjai és gettói, de kérdezz meg egy random turistát az utcán, hogy hol lakna a legszívesebben, tízből kilenc Manhattent fogja mondani. A tizedik meg Brooklynt.
- Én minden szinten utálom, legfőképp mert nem értem. Valamiféle megfáradt tanár vagy, vagy ilyesmi? – kérdezek vissza. Az mindent megmagyarázna. Huzamosabb idő a kis dögök között, akiket gyerekeknek nevezünk, és én is úgy néznék ki, mint ő.
Félig-meddig a kordonok felé fordulok, ahogy odamutat. Még senkit nem láttam bilincsben elvezetve, sem most, sem pedig úgy… soha. Ami jobban belegondolva egész különös, elvégre ez New York, Amerika, itt mindig történik valami szar, ami miatt a világ értelmesebb részein mindenki rajtunk röhög. Erre lenne egy jó politikai viccem is, de sem a politikához, sem a viccekhez nem értek, úgyhogy még gondolni sem gondolok rá, az lesz a legjobb.
- Ha tehetem, nem – válaszolom némi fejrázással. – Egyszer-kétszer voltam itt ezelőtt, de a töménytelenül drogos bulik nem az én világom.
Már. Már nem az én világom. A fűről meg minden fogyasztója tudja, hogy voltaképpen nem drog (nyilván ezen lehet napestig veszekedni), és én sem akként gondolok rá, márpedig az utóbbi 2-3 évben csak azzal élek. Meg a cigivel és az alkohollal, de az elég gyakori. Nem mintha a fű nem lenne az.
Akaratlanul is felvonom a szemöldököm a feltételezésére, és ezzel egy időben halványan el is vigyorodok.
- пошёл на хуй, manapság ez rasszizmus – vágok vissza, de a hangsúlyomon csak szórakozottságot érezni, sértődöttséget nem. Remélem, nem beszél oroszul, mert most ajándékoztam meg egy ótvarul kiejtett „baszd meg” felszólítással, de a lelkemnek jól esik felvágni a tudással. Megmondtam, hogy hét nyelven tudok elküldeni valakit melegebb éghajlatra, és nem hazudtam. Életem leghasznosabb tudása. – Mindenesetre, merész pont New Yorkban bárki nemzetiségét megtippelni. De ebben most igazad van, nem vagyok sem orosz, sem mexikói. Csak brooklyni – jelentem ki, és hagyom, hogy a tipikus brooklyni akcentusom megszínezze a szavaimat. Szívem szerint mindig így beszélnék, de az artikuláció ezen fajtája nem passzol össze a sötétebbik munkámmal, ezért leszoktam róla.
A szemöldököm mozdulatára aztán a következő megszólalásánál már enyhe megnevezés a felvonás, egyenesen felszalad, majdnem a hajvonalamig, és a vigyorom is kiszélesedik. Na, ez egészen új. Ilyen jellegű környezetben még sosem kértek tőlem pofont.
- Tény, hogy megspórolsz magadnak némi időt, ha tudod, hogy mit akarsz a nőktől, de nem gondolod, hogy ez egy kicsit gyors? - érdeklődök oldalra billentett fejjel, és ha akarnám sem tudnám visszatartani a finom piszkálódást a hangomból. - Legalább egy italra meghívhatnál, ha már vacsorára nem is.
Aztán az illúzióm gyorsan szertefoszlanak, amikor hadarva hozzáteszi a maradékot. Oké, ez nem úgy hangzik, mint valami furcsa fétis, de ezekben sosem lehet biztos az ember lánya. És mi a francért ajánl érte pénzt? Ezzel most burkoltan lekurvázott? Már ő is?
Vagy lehet, hogy mások nem szívesen ütlegelnek idegeneket a nyílt utcán? Well shit, can’t relate.
Az mindenesetre gyanús, hogy el-eltekintget mellettem, így én is arrafelé nézek az oldalra söpört, szélfútta hajam tincsei között. Miért szemez ennyire ide az a DEA-s? Basszus, lehet, hogy lecseréltem az egyik díler pajtimat egy másikra?
Hogy azt a rohadt szerencsémet.
- Magyarázatot akarok utána, nem százast – fordulok teljes testemmel felé. Stressz levezetést akartam, nem? Különben is szeretek másokat megütni, bár elvesz az élvezetből, hogy a fura fazon egyszerre akarja is, és számít is rá, hogy megüssem. Lelombozó.
Nem hiszem, hogy a DEA-s kukkolónak sokat számítana, tekintve, hogy nem fogja látni, de nekem könnyebb belerázódnom a szerepbe és hihető érzelmeket vinnem a hangomba, ha meglepettséget és dühöt színlelek, tehát így teszek. Említettem már, mennyire utálok szerepet játszani? Akkor majd most.
- És még van pofád ezek után elém állni?! – Lendül a kezem, és talán kicsit hangosabb csattanással is ér célba, mint ahogy eredetileg terveztem. Áu, ez fájhatott. Biztos jobban megsértett az a száz dolláros felajánlás, mint amennyire azt bevallom magamnak. – Mocskos csaló!
Egy drámakirálynőt megszégyenítve dobom hátra a hajam a vállam felett és a vállammal az övét meglökve sietek el mellette. Kicsit gyerekesnek érzem magam tőle, de a nyílt utcán való balhézás is elég gyerekes. Nem megyek túl messzire, csak befordulok balra az épület mellett, hogy annak fala jótékonyan takarjon a zsaruk elől.
Remélem, hogy ez a mazochista díler követ, mert csak illene legalább megköszönnie, hogy lejárattam magam egy rakat rendőr előtt (nem mintha érdekelne, de ezt ő nem tudhatja), én pedig megakarom kérdezni, hogy mi történt az elmúlt öt percben.
Ha tényleg így tesz, megvárom, amíg ő is a fal takarásába kerül, és értetlen arccal, csípőre tett kézzel kérem számon: - Mégis mi az isten volt ez?

– Valami olyasmi – ingatom a fejem félig beleegyező stílusban. A „megfáradt” jelző mindenképp stimmel, tehát ez már egy féligazság; Bailey szerint legalábbis jobb napjaimon is szarabbul nézek ki, mint koromnál fogva illene. De ezt nem bántásból mondja, azt hiszem, valami furcsa támogatás akar lenni, és egyébként is tisztában vagyok vele.
Valójában azt is mondhatnám, hogy fedett nyomozó vagyok, valószínűleg úgysem hinné el. Bár a vélt rasszizmus alapján talán mégis; az átlag embernek a médiának hála nem idegen a rendőri túlkapás fogalma, általában faji alapon, akkor sem, ha a rendőr maga sem kaukázusi. Mellettem ráadásul még ez sem volt, és bárkinek azt mondani, hogy „de kizárólag latino közösségben nőttem fel” olyan volt, mint elmondani egy poént O. J. Simpsonról, aztán hozzátenni, hogy „de amúgy vannak afroamerikai barátaim”. Egy fekete ismerősöm szerint mondjuk O.J.-val lehet viccelni, mert őt lényegében kitagadták. Ebben az ügyben inkább pártatlan maradok.
És azt sem mondom el neki, hogy tulajdonképpen annyi kelet-európai bevándorlóval van dolgom Brooklynban, főleg Brighton Beachen, hogy ha nem is tudok oroszul, azt azért megértem, ha elküldenek anyámba. Mivel azonban ebben a helyzetben valahol jogos, inkább csak elismerem, hogy amerikaihoz képest, akik híresen képtelenek más nyelven megszólalni, legfeljebb ha kétnyelvű környezetben nőnek fel, jó a durva hangú kiejtése. Szinte ott érzem magam a bodegák, matrioskababák és érthetetlen oknál fogva ordibáló babushkák között.
Arra mondjuk nem számítok, hogy kénytelen leszek tőle azt kérni, amitől esetükben menekültem, mégpedig az ütlegeléstől; nem igen szerették a rendőröket. Valószínűleg ha több időm lett volna gondolkodni és nem ült volna már ott a fáradtság a szemgolyóim mögött, akkor ennél jóval effektívebb, kevésbé fájdalmas és kevésbé szélsőséges ötletem is lett volna arra, hogyan kerüljem el a lebukást.
De nem volt.
– Egy kicsit sietős lenne a dolog – jegyzem meg félhangosan, amikor viccelni próbál; a helyzet komikumát és a gyors reakciókészségét értékelném, ha közben nem kellene attól tartanom, hogy a DEA ügynök, DeFalco, meglát, rájön, hogy van valami közöm az ügyéhez, aztán beárul a belső ügyosztálynál, akik amúgy is a nyakunkba lihegnek, mióta valaki köp nekik Herreráról.
Tudom, hogy a helyzet finoman szólva sem átlagos, ezért is jut eszembe, jobb híján, a pénzfelajánlás. Elvégre, az emberek nem szoktak csak úgy felpofozni másokat, mert azok azt kérik, ugye?
Egy fontos dolgot viszont elfelejtettem: talán nem a Bronxban vagyok, de épp elég közel, és ez még mindig New York. A perverzek, életművészek, wall streeti kokainozó farkasok és a teljes csődtömegek olvasztótégelye. Úgyhogy nem kellene meglepődnöm, mikor hirtelen belerázza magát a karakterbe, mint egy színész az improv előtt. Olyan beleéléssel kiabálta el magát, hogy egy pillanatra én is elbizonytalanodtam, a szemöldököm a homlokomra ugrott, és elgondolkoztam, mit is vétettem ellene. Ezt a gondolatot azonban aztán kiverte a fejemből. Szó szerint.
Megint csak a rasszizmus, de… Nem gondoltam, hogy egy akkora lány, mint Ő, ekkorát tud csapni. A pofonban ugyanis, úgy általában, nincs semmi vicces, és bár nyilván erőfölényben van egy férfi a nővel szemben, ez… Határozottan csíp.
– Au – mondom ki véletlenül hangosan is, a tenyeremmel fedve le az arcomat, mintha a szabad levegő fájna neki. Mire sikerül kimasszíroznom az állkapcsomból az enyhe zsibbadást, és épp eleget szobroztam egyhelyben, hogy úgy tűnjön, kimorogtam magam, sóhajtva indulok meg a lány után. Közben pedig próbálok figyelni, utánam szólnak-e, a hangzavar végett ez nehézkes, de minek után senki sem kiált rám, hogy „DEA, álljon meg”, feltételezem, hogy DeFalco meggondolta magát.
És most már csak azzal a kellemetlen helyzettel kell valahogy megbirkóznom, hogy a lány magyarázatot vár, amivel nem igen akaródzik szolgálnom (a százast hamarabb adtam volna), miközben valahogy fél szemmel a helyzeten is tartom a szemem. Úgyhogy amikor odaérek a sarokra, nem bújok be teljesen; ha nem is sokat, de a kordon legszélét még látom, ha mozgás támadna, a riporterek úgyis úgy kezdenének nyüzsögni, mint egy hangyaboly.
– Ez az volt, ahogy nagyon alábecsültem az erődet – felelem elkínzott képpel. Az első sokkon túl van a sokat látott-túlélt arcbőröm, és bár elég vastag, mégis érzem a fájdalmas bizsergést. Igazából majdnem biztos vagyok benne, hogy ez lilulni fog. – Ha legközelebb arra kér valaki, pofozd fel, előbb vedd le a gyűrűdet.
Miért feltételezem, hogy lesz még hasonló ajánlata? Nos, miért ne tenném? – Szép mutatvány volt egyébként. Szinte elhittem, hogy meg vagy sértve. – És el is szégyelltem magam, amiért én sértettem meg. Sajnos én hasonló színészi kaliberrel nem rendelkezem, úgyhogy nem tudtam előadni a mérges fél-hajléktalant, inkább meglovagoltam a művésznő farvizét. Maradjunk annyiban, hogy valószínűleg tényleg neki köszönhetem, hogy nem buktam le, emiatt pedig tartozom.
– Nem biztos, hogy jól jársz vele, ha tudod – mondom végül. De biztos vagyok benne, hogy ez nem győzi meg; nagyjából olyan, mint mikor Bailey-vel közlöm, hogy… Hát, bármit. Sóhajtok, és ösztönösen túrok bele a hajamba, amitől az az égnek áll, a kapucni pedig lecsúszik a fejemről. – Ismerem az ügynököt. És nem esett volna jól, ha meglát.
Tudom, hogy erre már magától is rá kellett jönnie. De mit akar, mit mondjak? Titkosügynök vagyok a CIA-tól? Vagy Terminátor és Sarah Connort keresem? – Rendőr vagyok. – Ami elég buta kijelentésnek tűnik, elnézve, nos, magamat. És a szituációt. Mint egy különösen rossz Tom Cruise film, pedig az ő filmjei egyébként sem az agytröszti munka végett sikeresek. – Tudom. Nem túl meggyőző. Várj – végig tapogatom a zsebeimet, a mellényemen, a nadrágomon, aztán végül a mellényem belső zsebében találom meg az igazolványomat, a szövegeset, mellette a kis jelvénnyel. Felé nyújtom, hogy elvehesse, és közelebbről megnézze. Nem olyan típusnak tűnik, akinek elég, ha csak felmutatom neki. – Van… egy kis nem hivatalos dolgom néhány személlyel a klubból. A DEA és mi nem vagyunk jóban, úgyhogy nem beszélhetek velük. Ennyi a magyarázat.
Ami persze szigorúan véve nem igaz, de jobban jár, ha nem tud semmit a mélyebb indokokról. – Ezért kérdeztelek a bent lévőkről is. Nem tudom, bent van-e, akit keresek vagy sem. – Pontosabban, akiket keresek, de talán jobban járok, ha nem azt mondom neki, egy egész népcsoportot tervezek megtalálni a frissen kiújult rasszista csípőmmel. – Elhiszed, vagy inkább fussak el, mert ide hívod őket?

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me

- Remélem, azért nem ilyen Walter White stílusú kémiatanár vagy – reagálok a beleegyező szavaira. Ez az „olyasmi” nem tűnik teljesen őszintének, alaphangon is gyanúsan cseng, és ez az elképzelés so-so magyarázatot is adna rá, hogy miért csövel még mindig itt, ugyanakkor felveti annak a kérdését is, hogy tényleg, miért nem lécelt még le?
Igazából, ha nem emlékeztetne körülöttem minden a drogra (ami egy hangyabolynyi DEA-s mellett szerintem tök jogos reakció), vélhetőleg csak életuntnak tartanám a válaszát, és nem szőnék köré paranoiás összeesküvés elméleteket, mint egy unatkozó chemtrail-hívő, de ahogy említettem, nem tudok szakadni a drogos gondolatok közül.
Ugyan kissé kirángat a vadabbnál vadabb elképzeléseimből a semmiből jövő pofonkérésével, noha ez nem tart sokáig; nem ő az egyetlen középkorú, kapuzárásos pasi, akihez szerencsém volt, és aki az enyhe bdsm-ben látja a fiatalkora visszacsábítgatásának lehetőségét. Mondanám, hogy no judging here, szíves-örömest táncolok végig valaki hátán egy tűsarkúban akár ingyen is, de most kivételesen hazudnék ezen kijelentésemmel, mert ezt még én is messzemenően szánalmasnak tartom.
Nem tudom, hogy aggasztónak kéne-e találnom, hogy megkönnyebbüléssel tölt el, hogy nem egy unatkozó vén perverzhez van szerencsém, „csak” egy potenciális drogárushoz, mindenesetre így érzek. Gondolom, miután végzünk a gyorsan előrukkolt elterelő hadművelettel, majd megtudom az igazságot, és még azt is kétlem, hogy utána megölne. Van valami kedves a szemében, ami azt súgja, hogy nem valami drogos maffiózóhoz van szerencsém – vagy ha igen, akkor piszok jól csinálja. Persze, nem zárom ki a lehetőséget, de egyelőre nem szavazok meg neki sok bizalmat.
Meg aztán, itt egy halom rendőr, jut eszembe. Tényleg megárthatott valami, talán kezd elfagyni az agyam, elvégre ez már a második, a valóságtól bőven elrugaszkodott elméletem az este folyamán.
Látom, persze, hogy látom, amikor mind a színészi képességeimen, mind pedig az ütésem erején meglepődik. Az előbbit elkönyvelem, az utóbbi pedig büszkeséggel tölt el. Hé, legalább élethű a helyzet! Néha megvannak annak is az előnyei, ha akkora vagy, mint egy kisebb sövény – senki nem számít rá, hogy talán erős is lehetsz.
Különben is, ő akart pofont. Ha fájdalommentesen akarta volna csinálni, azt kéri, hogy csókoljam meg. Mire én meg tökön rúgtam volna, vagy leköpöm, hátha nem élvezi, úgyhogy voltaképpen sehogy nem jött volna ki kellemesen a helyzetből.
Lehet, hogy nem a legokosabb ötlet eltűnni a rendőrök közvetlen látószögéből, tekintve, hogy alig kettő perce még azon filóztam, hogy megölnek-e, vagy sem, és a rendőrök elég fasza visszatartó erők lehettek volna, de sosem voltam a legélesebb kés a fiókban. Nem vagyok hülye, de többször (jóval többször, mint ahogy bevallanám) bőségesen vezérelnek annyira az érzelmeim, hogy ugyan az észérvek az egyik fülemen utat találjanak befelé, a másikon már távozzanak is kifelé. Az érdektelenségem mindig csak addig tart, amíg a forrófejűségem le nem rúgja a színpadról.
Így kerülök az épület másik fala mögé, ki a rendőrök látóteréből, és itt kérem számon szegény fazont, aki ha másból nem is, az arcát kínzó fájdalomból biztosan emlékezni fog még rám egy pár napig.
- Igen, én is így gondolom – vigyorodok el, miközben az arcát szemlélem. Hátha a téli levegő segít rajta valamennyit. Nem tudom, hogy bóknak szánta-e a megjegyzést, mindenesetre én annak veszem. – Próbálnod kéne a jobb horgomat. Az még egy orrtörő mutatvány.
Szó szerint.
- Persze, hihető lett volna, ha még indulatból lekapom előtte az ékszereimet – bólintok kamu-komolyan. Az ujjaimra pillantok; most csak egy gyűrűt viselek, szerintem egész szerencsésen megúszta. Pénzt se kértem, és még reklamál. Pasik. – És köszönöm. Szívesen máskor is – fűzöm hozzá, és… áh, kit akarok áltatni? Máskor is megtenném, mert amilyen kicsi vagyok, annyi agresszió szorult belém, amit valaki kétszer ekkora is megirigyelne. Mint amikor a nagyra nőtt patkány méretű kiskutyák az ugatásukkal és a harapásaikkal akarják kompenzálni a méretükért. Vagy a férfiak a kocsijukkal a sajátjukat.
Kicsit kihajolok mellette, hogy egy pillantást tudjak vetni arra, ami még mindig ennyire lefoglalja az Alibivel kapcsolatban, de továbbra is csak a nyüzsgést és a rendőröket látom. Nem értem. Nem maradok ebben a pózban, azzal megölném a színdarabunkat, ha valaki véletlenül errefele pillantana és meglátna. Habár, a békülős szex mindig mindenre magyarázat.
- Különben meg kell majd ölnöd? – kérdezek vissza, immáron teljes egészében poénként fogva fel az elképzelést. – Nem akarlak elkeseríteni, de egy sikoly, és a fél banda meghallana – biccentek a fejemmel a zsaruk felé.
Mindenesetre, a magyarázat, amivel jön… igazából, amellett, hogy légből kapott, még hihető is lehet. Hogy is hangzik az az Occam borotvája elv? Mindig az a legvalószínűbb magyarázat, amelyik a legegyszerűbbnek hangzik?
De persze, ettől függetlenül ezt nem fogom csak úgy bemondásra elhinni neki, akkor én is lehetnék Anglia királynője. És különben is, ha ez igaz, miért bujkál a cimborái elől?
Nem tudom, hogy a kétkedéssel vegyes hinni akarást látja rajtam, vagy csak ő is végiggondolta, hogy ebben a helyzetben ez messze nem elegendő, de egy perccel később már egy jelvényt nyújt felém.
Uh, még sosem láttam ilyet ennyire közelről. Ami azt hiszem, nem hátrány.
Elveszem tőle, noha fogalmam sincs, hogyan ellenőrizzem, hogy valódi-e. Feltételezem, rendőr jelvényekből nem igen gyártanak szar minőségű hamisítványokat, ha belegondolok, hogy mégis miféle rétegnek lehet erre szüksége. Csekkolom a képet, ő van rajta egy kicsit kevésbé fáradtabb pillanatában. Megkocogtatom a körmömmel jelvényt magát, elég tömörnek tűnik. Megforgatom egy kicsit a fényben, mint egy idióta, mert úgyse tudom, hogy mit kell rajta keresnem, mint árulkodó jel, de végül csak bólintva visszaadom.
- Hiszek neked – mondom aztán, noha erről nem teljesen csak a jelvény maga győzött meg. – Őszintén; szarul nézel ki. Van egy olyan érzésem, hogyha valami maffiózó tag lennél, megnyerőbb külsőd lenne. Különben is, Bellamy? A szüleid téged se szerettek – ingatom meg a fejem egy halvány vigyorral, a jelvényen olvasott névnek hála. Nem hiszem, hogy bárki önként ezt az álnevet választaná magának.
- Én Val vagyok. Ne kérdezd milyen Val, ennél többet nem mondok, vagy hazudok róla – mutatkozok be én is, hogy tudjon rám valahogy utalni, vagy valami. Fogalmam sincs, hogy van-e értelme titkolnom előtte a nevemet (bár ezek szerint most ütöttem meg egy rendőrt, ezért asszem lecsukhatnak), de jobb félni, mint megijedni.
Hümmögve vágom zsebre a kezem a további magyarázatot hallva.
- Szóval ezért érdekelt, hogy orosz vagyok-e, vagy mexikói – biccentek röviden. Legalább ez is alátámasztja a sztoriját. – Minden rendőrre ennyire jellemző, hogy nem szeretik betartani a munkaóráikat? – érdeklődök. Komolyan, minden áldott krimi sorozatban van egy rendőrfigura, akinek zabszem van a seggében, és nem tud tőle nyugton maradni. Értem én, hogy hivatás, és igazságot mindenkinek, de ha valaki a rend őre lesz, komolyan ennyire ismeretlen fogalommá válik számára a pihenés, kikapcsolódás, és a szórakozás?
- Szóval, úgy kéne nyomoznod a helyről, hogy nem tudhatják, hogy itt vagy – kezdek bele a helyzet összegzésébe. – A hasznos szemtanúkat gondolom már szépen bevitték kihallgatásra, te pedig a helyszínt sem tudod átkutatni, mert… kordonok. Mi a terv? – fordulok felé. – Megvárod, amíg egy-két embert hazaengednek, és megpróbálod őket elcsípni, hátha nem köpnek be rögtön a DEA-s csapatnak, hogy egy gyanús, kapucnis alak a szituról kérdezi őket?
- Esetleg látatlanba belopózol? – sétálok át szórakozottan a másik oldalára. – Szeretnéd, hogy kezdőlökésnek eldúdoljam neked a Mission Impossible főcímdalát? A hangom, mint egy haldokló fókáé ugyan, de a lelkesedésem páratlan.
Esküszöm, még csak nem is hazudok.

Azt hiszem, nem túl hamari feltételezés, hogy újdonsült pofonosztó ismerősöm nem kevés akciófilmet és/vagy könyvet látott-olvasott, a Liam Neeson-Bruce Willis-Keanu Reeves féle argóban ugyanis egészen ismerősnek tűnik. Miféle igazságosztóból lett szökevényt felsorakoztató filmben ne hangzana el egy efféle kifejezés, mint „ha elmondom, meg kell öljelek”? Néha nem szó szerint, de mindig itt van. Többek közt az ilyen filmek végett gondolják azt az általános civil lakosság körében, hogy a rendőri munka csupa agresszió és harc és izgalom, lövöldözések és akciók egymás hegyén-hátán. Pedig megesküszöm: ez nem így van.
Azt nem tudom mondani, hogy pofonokat ne kapnék, szó szerinti értelemben is; sokszor az áldozatok vagy gyanúsítottak női hozzátartozói kívánják így kifejezni a véleményüket rólam meg a „magam fajtáról”, néha pedig a gyanúsított maga válaszol így egy-egy kérdésre. Sosem jön ki jól, utóbbinak következménye is akad, előbbit viszont… valahol mindig megértettem.
Arra mondjuk nem gondoltam, hogy egy napon én fogok idegeneknek hasonló kérést feltenni. De mindent el kell kezdeni, öreg kutya holtáig tanul, vagy valami hasonló.
– Ha lehet, azért ne harapd meg – jegyzem meg félig viccelve. Úgy fest, mint valami komikus szarka egy meséből, amit Charlie nézett. Vagy nem is szarka volt, valami manó, aki ékszereket meg csillogó tárgyakat csempészett. De manónak nem hívhatom; a végén azt hinné, a méreteire célzok vele.
– Köszönöm – vonom fel a szemöldököm, a hangsúlyom végett félig kérdés lesz belőle. Nem tudom, nála az, ha hisz nekem, jót jelent vagy sem. Ezt bárkinél nehéz eldönteni. Sokan nem szeretik a zsarukat, amit szintén megértek. Mi sem mindig szeretjük egymást. A külsőmre tett megjegyzését csak egy önkritikával telt puffogással reagálom le, meg egy kisebb vigyorral. Tudom, hogy igaza van. Már abban, hogy szarul nézek ki; a másik felével kicsit mellé lőtt, de nem fogok vitatkozni vele, ha egyszer az én oldalamon áll. – Ír név. Vagyis francia, de… az írekhez kicsivel több közöm van – vonom meg a vállam. Igazat adok neki bizonyos szempontból; valószínűleg magamat nem neveztem volna el így. Azon a környéken pedig, ahol felnőttem, Rubenek, DeWayne-ek és Antoniók között, ha a bőrszínem nem lett volna elég a megkülönböztetéshez, akkor még ez is. De túléltem. És egészen addig nem gondoltam bele felnőttként, mennyire fura név, míg egyszer össze nem futottam egy tizenkét éves Bellamyval, aki egyébként nagyon szép kislány volt, két oldalcopffal.
A nővérem egyszer megjegyezte, hogy talán ezt akartam kompenzálni, amikor Charlie-nak kezdtem hívni a lányomat.
Az ő neve is előkerül, pedig nem kérdeztem. Nem zavar, hogy megmondta, csak meglep. Elvégre, rögtön utána pedig elzárkózik azzal, hogy ne akarjak többet tudni, mintha én magam követeltem volna tőle a nevét. – Eddig sem kérdeztem – vonom meg a vállam. – De tiszteletben tartom. Val.
Talán el kéne jönnie annak a pillanatnak, hogy megpróbálok egészséges távolságot tartani tőle, tekintve, milyen könnyedén veszi, hogy minek a közepébe is csöppent általam, de ez New York, itt már azon sem lepődik meg az ember, ha a metrón zötyögve hirtelen Batman ugrik fel az egyik megállóban és kezd twerkelni a korlátokon. Úgyhogy főleg így, hogy a megértése igazából csak pozitívumot hoz számomra, eszemben sincs megkérdőjelezni a mentális állapotát. – Az inkább csak vicc volt. Bár elég rossz – ismerem el készséges szangvinikussággal. Aztán kurta nevetést hallatok. – Csak az inszomniásokra.
Nem akarom azzal álltatni, hogy minden rendőr, legyen járőr, nyomozó, vagy akár kapitány, feltétlenül elhivatott lenne a munkája iránt. Sokan azért jönnek, mert ez biztos fizetést jelent, és húsz év szolgálat után, hacsak nem akarnak feljebb lépni, könnyen elmehetnek nyugdíjba, viszonylagos nyugodt pénzügyi háttérrel, hogy aztán valami újba fogjanak. Sokan eleinte lelkesen érkeznek, azt gondolják, megváltják majd a világot, aztán az első öt év alatt kiöli belőlük a rendszer.
De azzal az önámító hazugsággal sem akarom etetni magam, hogy én lennék az „utolsó igazi rendőr”, amolyan lone ranger, egyedül a világ ellen. Baromság. Sokan vannak, és mindannyiónknak megvan a maga szerepe, jó vagy rossz; hiszek abban, hogy a természet így vagy úgy, de egyensúlyt teremt mint mindenben, ebben is.
De nem kell a nagy egésszel törődnünk, csak a magunk dolgát igazgatnunk. Most épp az Alibit. – Nagyjából – bólintok a feltételezésére. – Ez még nem a nyomozás maga. Csak tudnom kell, hogy megéri-e harcolni egy nyomozásért. – A DEA olyan volt nekünk, mint a filmekben a CIA a hősöknek. Kívül estek a hatáskörünkön, látszólag nem voltak fölénk beosztva, mégis mindig mi húztuk velük szemben a rövidebbet. Nem volt kérdés, hogy erőszakkal nem vehetjük el tőlük az ügyet, ha arról van szó, és együttműködésre sem bírhatjuk őket. A kérdés tehát az volt, akadt-e olyasvalaki vagy olyasvalami ebben a klubban, ami megérte benyalni nekik.
Ő elkezdte fejtegetni magában a dolgot – vagy beképzeltem, vagy szinte már élvezte –, én pedig kitekintettem a tömegre. A rendőrautók hada még mindig ott állt, és nem nagyon volt mozgás idekint.
A kérdésre aztán visszavezetem rá a tekintetem. Előbb hagyom, hogy a saját teóriáját fejtse ki, vagy teóriáit, amelyből remélem, csak az elsőt gondolta komolyan. Azért a Mission Impossible-ös dolgot egy halk nevetéssel jutalmazom, míg a cipőm orrára nézek. Van fantáziája, az tény. Meg valami savanykás élethumora. – Szerintem túl sok kábeltévét nézel – mondom aztán. Mint mondtam: a rendőri élet csupa izgalom és dráma. Kivéve, hogy 95%-ban megfigyelésről szól. – Nem kell titkos DNS-nyomokat gyűjtenem bentről vagy egymagam rájönni, mi folyt itt. Ami miatt ők itt vannak – mutatok a DEA-s autók felé – , az nem ugyanaz, amiért én itt vagyok. Véletlen egybeesés.
Nehezen találom a szavakat, hogy úgy mondjam el az igazságot, hogy közben nem mondok el túl sokat. Mert nem akarok hazudni neki; megtehetném, egészen jól megy. De minek? És a legfontosabb ellenérv: hogy ha rájön, hogy hazudok, talán nem segít a továbbiakban. Márpedig így, hogy ismerős ügynökök dolgoznak az ügyön, valószínűleg szükségem lesz a kooperációjára, csak még nem tudom, hogyan.
– Nekem csak valahogy meg kellene tudnom, ki volt bent, úgy, hogy aztán azonosítani tudjam azokat, akiket keresek. Valahogy… – Tűnődve nézem a tömeget. Valószínűleg nincs igaza Valnak abban, hogy a szemtanúkat már elvitték; akkor nem lennének itt ennyien, hanem már rég a kapitányság előtt tobzódnának. Már nem a selfie-ző bulizókra gondolok, akik a kordonok előtt akartnak „insta-pozitív” képeket készíteni ebben a csodás kék-piros fényvilágban, hanem a riporterekre és tévéstábokra. A legjobb az lenne, ha el tudnám kérni valamelyikük felvételeit, de ezt nyilván nem tehetem meg végzés nélkül. Alighanem valamelyik szociális média felületen meg lehetne találni azt a szót, ami épp „trendingel” (ahhoz képest, mennyire beépült ez a mindennapi szóhasználatba, az én nyelvemen még mindig idegenül cseng), aztán megpróbálni összeszedni egy adag fotót a most képeket gyártókból, de maradjunk annyiban, hogy ők nem épp a jó dolgokat fotózzák.
És ez a gondolat szöget üt a fejemben. – Van telefonod? – fordítom felé a fejem. – Mármint, jó a kamerája? – Hülye kérdésnek tűnik, de nem abból fakad, hogy én éppenséggel a vezetékes telefonok szabadabb világában nőttem fel, hanem inkább, mert ahogy észrevettem, egyre többeknek unszimpatikus ez a túlzott telefonra akadt élet a fiatalabb generációk körében is. Szóval ki tudja, nem-e épp Ő olyan, aki otthon hagyja a telefonját?
Nekem is „okos” telefonom van, bár egyébként buta, mint a föld, és szanaszét van törve a képernyője. Szóval arra túl sokat nem bíznék.
– Szerintem még nem hozták ki őket odabentről – mondom. – Túl sok a rendőrautó, ha mindenkit elvittek volna, csak a helyszínt biztosítók lennének itt, míg meg nem jön a helyszínelőcsapat. Már ha akarnak olyat. – Egy klubbot UV-fény alatt látni finoman szólva sem szokott gusztusos látvány lenni. Elmegy az embernek a kedve. – Szerintem még bent vannak, akiket várok. Ami azt jelenti, hogy hamarosan ki fogják hozni őket. Nekem pedig kellenének fotók. Nem tudom elmondani neked, kire figyelj és kit fotózz, muszáj nekem csinálnom, de ha túl közel megyek és túl feltűnően, megint észrevesznek. Szóval… Mit gondolsz, meg tudod bocsájtani, hogy megcsaltalak és megkérni, hogy csináljak rólad profilképet a rendőrségi kordon előtt?

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me

Kissé ironikusnak találom, hogy a pillantása alapján Bellamy (teljesen mindegy, hogy francia vagy ír név, vagy, hogy papíron melyik nem szokta viselni, a csengésén ezek nem változtatnak) legalább annyira őrültnek tart engem, mint én őt. Ha magamra venném, emlékeztetném, hogy kettőnk közül ő nem tud megülni a seggén, és ő állt elő ezzel az akciófilmeket megszégyenítő sztorival egy szombat estén, amit ennél csak hasznosabban tölthetne el (próbáld meg ezt elmagyarázni egy munkamániásnak), inkább hálásnak kéne lennie, hogy nem hagyom faképnél – vagy köpöm be a többi zsernyáknak -, nem pedig elítélnie, amiért a sztorija még a „top 5 legfurcsább New Yorki-i élményem” listára sem került fel. De mivel a helyzet inkább szórakoztat, semmint zavar, nem teszem. És még mindig határozottan… élhetőbb – nevezzük így - program belecsöppenni egy B kategóriás rendőr-dráma sorozat legújabb epizódjába, mint otthon ülni a macskákkal és itatni az egereket az elbaszott életednek hála.
Aggasztó, hogy így gondolom? Adrenalin hajhásszá tesz a dolog, vagy csak szimplán egy újabb megerősítése az eddig is ismert ténynek, miszerint gyűlölök józanul a saját gondolataimmal birkózni a szabadidőmben? Passz, bár vélhetőleg nem túl egészséges.
- Gondoltam úgy fair, ha neked is van a birtokodban valami más, mint az „ázsiai csaj”, ha már én is tudok Bellamyként hivatkozni rád a „szarul alvó zsaru” mellett, de javíts ki, ha tévedek – fonom össze magam előtt a karjaimat. Nyomozó létére több minden ül ki az arcára, mint ahogy azt valakiről az ő hivatásában feltételezném, vagy nem is túlzottan akarja titkolni, hogy még mindig bolondnak tart, ezért megeresztek felé egy nyugtatónak szánt vigyort, amivel vélhetőleg csak még jobban ráhozom a frászt. Mit is szoktak mondani? Mosolyogj, mert az mindenkit összezavar? Valami ilyesmi. – Nem vagyok tömeggyilkos, ha épp ezen kattognál, legfeljebb csak az álmaimban. Őrült is csak egy kicsit, de ki nem az?
Összegzem az általam vagy jól, vagy nem jól megértett információkat és felvázolom a sebtében kitalált megoldásomat, mert őszintén; mi baj történhet, mindaddig amíg Mission Impossible-t dúdolsz? Na ugye.
Bell többé-kevésbé érthető módon nem ért velem egyet. – Ha én túl sok kábeltévét nézek, te egy kábeltévé rendőr drámájában szerepelsz – vágok vissza könnyedén. Most mondja, hogy az eddig látottak és hallottak alapján nincs igazam! Melyik rosszabb; ha Dallast nézel, vagy ha te vagy Jockey Ewing?
Nem nehéz megállapítani, hogy csak nagyon felületesen avat be és magyaráz a helyzetről, de ezért aztán nem fogom hibáztatni – én is azon a véleményen vagyok, tudva, mivel foglalkozik, hogy minél kevesebbet tudok, annál jobb. A kommunikációt persze ez nem könnyíti meg, de valamit valamiért.
- Gondolom, nem igazán kérheted el a biztonsági kamerák felvételeit – jegyzem meg, aztán eltűnődök rajta, hogy vajon az ilyen mocskos helyeken megfelelően működnek-e egyáltalán ezek a kamerák, vagy többnyire csak dísznek vannak. Bezzeg, ha ez most tényleg kábeltévé lenne, elég lenne felvillantania a jelvényét a hely tulajának, aki nyilván épp itt lenne, hogy megnézhesse őket, majd drámaian rájöhessen, hogy a szükséges felvételeket törölték.
A helyszínt szemlélve próbálok valami használható ötlettel előállni, de ez annyira nem az én terepem, hogy már kész vagyok bedobni a „flörtöljek valamelyik rendőrrel, hátha?” ötletet, amikor felhozza a telefon kérdést. Felvont szemöldökkel pillantok rá.  
- Mihez képest? – veszem elő a zsebemből az egész minőségi, de már jobb napokat is látott telefonomat, hogy aztán egy gyors feloldás után megnyissam a kameramenüt és Bell felé nyújtsam, hogy megnézhesse magának az élességet, a vakut, vagy amit akar.
Valamivel azelőtt körvonalazódni kezd az ötlete, hogy felvázolná, de az én fejemben ez kevésbé hangzik sima menetnek, mint ahogy ő azt elmondja, és ugyan ha lebukunk, simán a busz alá lököm és azt mondom, hogy a rendőri hatalmával visszaélve kényszerített (létezik valami ilyesmi, ugye?), de ha lehet, ezt a lehetőséget egy az egyben elkerülném.
- Ez elméleti síkon megvalósíthatónak hangzik, de… miből gondolod, hogy elég leszek én ahhoz, hogy ne ismerjenek fel megint? Viszonylag közel leszünk, a kis barátod meg majd egy utcával arrébb kiszúrt, úgyhogy ha nem rejtegetsz egy csereruhát meg egy parókát valahol a kabátod alatt, ez azért elég rizikós – mutatok rá finoman szólva is kétkedve. – Nem lenne az egyszerűbb, hogyha én mennék oda, és a belső kamerával videót csinálnék? Akkor felvennék mindenkit, aki kijön, te pedig később kedvedre vizsgálgathatod a felvételt. Ha pedig úgy látom, hogy a felvétel nem elég jó minőségű, sorozatfotót készítek mindenkiről.
Őszintén, szerintem ez lenne a legbiztonságosabb megoldás, de elég keményfejűnek tűnik ahhoz, hogy mindenáron ő akarja csinálni, ha más nem csak azért, mert tojna tőle, hogy én elszúrom valahogy. Meg kettőnk közül ő a nyomozó, csak tudja már mit csinál. Remélem.
- De ha mindenáron ragaszkodsz hozzá, hogy te csináld, legalább fordítsd ki a kabátod vagy valami – bökök felé. – Odaadjam az enyémet, mintha nem kellene a pózhoz? Rádobhatnánk valahogy a fejedre, vagy ilyesmi. Na jó, talán azt ne, a végén terroristának hisznek. Nincs egy napszemüveged, amit felkaphatsz, mint a menő gyerekek a vaksötét diszkókban?
A megállapodástól függetlenül késznek érzem magam életem első civil rendőrös bevetésére (ha ezt én elmesélem Nicknek), és ha Bell megadja a jelzést, egy instamodell természetességével libbenek át a katasztrófaturisták okozta kisebb tömegen, megcélozva a kordonok azon pontját, ahol a legkevesebb rendőr áll, majd egy túljátszottan lelkes mosollyal fordítok hátat a kordonoknak, mintha életem legnagyobb álma lenne, hogy egy fotón szerepelhessek velük. Hashtag toughlife? Szomorú história, de nincs is instagramom; azon creepy internetezők közé tartozok, akiknek facebookja is azért van, hogy messengert használhassanak.

– Csak annyira, amennyire te is – vonom meg a vállam. Gyakori félreértés az a médiának és a különböző sorozatoknak hála; bár igencsak jól jönne, a nyomozók hatásköre nem terjed ki mindenre és mindenkire, akire csak akarjuk. Ahhoz van jogkörünk, amihez kapunk kulcsot; azokat pedig olyan vérmes házőrzők őrzik, mint a bíróságok, ügyvédek, meg az Alkotmány. Amivel mindenki mérhetetlenül tisztában van, mikor épp kihallgatnád, annak ellenére, hogy töriből kétszer bukott már általánosban is.
Én örülnék a legjobban, ha ez olyan egyszerűen menne. Ugyanakkor meg talán mégse, mert épp elég módon kapják meg az információimat csak úgy – elég azokra a személyesen neked címzett e-mailekre, termékreklámokra vagy biztosítási ügynökökre gondolni, akik valahogy megszerzik a telefonszámod és a neved is –, hogy ne akarjak még több felületen jelen lenni. Nem arról van szó, hogy attól félnék, egyszer ellopják a személyazonosságom és olyasmit kennek rám, amihez semmi közöm – ez nagyon is reális kimenetel lehet sokszempontból, de félni felesleges tőle, mert ha meg akarják tenni, meg is teszik. A személyes szabadsághoz való jog viszont, amit a millió kamera léte eleve meg is szeg bizonyos szinten, még ha a saját biztonságunk érdekében is (hivatalosan), nem csak alkotmányos, de emberi és elidegeníthetetlen.
Mert én is mérhetetlenül tisztában vagyok az Alkotmánnyal.
Végül mégis az általa felvetett kamerák gondolatfonalát továbbvíve jut eszembe az Instagram. Mert nem, sajnos nincs ott a napi top 5 gondolataim között. Erről pedig beugrott… a telefon. Megértem, hogy külső szemlélőként nem ennyire egyértelmű, hogy lyukadtam ki ide, de szerencsére, vagy épp félnivaló módon, újdonsült ismerősöm nem kívánja megkérdőjelezni az ép elmémet. Talán igaza lehet abban, hogy egy kissé mindenki őrült.
– Az enyémhez – mutatom fel én is az ominózus darabot, aminek képernyője több helyen fehéresen repedt, mint amennyi még fekete. Vehetnék újat. De így legalább egészen biztos vagyok benne, hogy ha nem akarok beszélni valakivel, elég arra fognom: nem tudtam felvenni. Bár ez munkaügyben sajnos nem mindig működik, mert arra külön, ezer éves, még nyomógombos telefont tart a rendőrség fenn mindenkinek. Amin senki sem lepődik meg, ha látta, hogy még mindig aktív használatban vannak a vezetékes telefonjaink.
Elmondom, amit akarok. Jó tervnek tűnik. Nem a legjobb, de ritkán van esélyünk tökéletes tervet készíteni, amiben nincs hibalehetőség. Úgyhogy megbarátkozom vele. Aztán ő mondja, amit ő akar, és… Nos, lehet, hogy tényleg van benne valami, az ember egy idő után belefárad a munkájába, főleg, ha sok gondolkodást igényel, és befásult módszereket hajlandó csak követni. Azt, amit már ismer, és ami sikerült; ami pedig messze nem egyenlő azzal, hogy különösebben jó lenne.
Szóval igaza van.
– Nos… Ez is egy módszer, igen – kezdem óvatosan, a kordon felé pillantva. Az övé sem tökéletes ötlet, messze nem; de abban igaza van, hogy valószínűleg könnyen kiszúrnának. A francba is. Nem arról van szó, hogy élet-halál kérdése volna, másként is szerezhetünk bizonyítékot az együttműködésre, de… Akkor teljesen feleslegesen szúrtam el napokat. Ami nem feltétlenül számít; legtöbbször ugyanis hónapokat várunk eredményekre, de az mások késedelme, nem az enyém.
Nem szoktam viszont hozzá ahhoz, hogy az efféle ügyködések közepette váratlan társam van, akivel nem csak számolnom lehet és kell, de felelőséggel is tartozom. Nem illegális felvételt készíteni, ugyan; amíg mindezt publikus térben teszi, bármit megtehet. De a DEA határozottan bárkiről tud valamit előkeríteni, ha a bögyükbe kerülsz, márpedig ha az ügynök tényleg felismert, és esetleg hozzám köti, akkor erőteljesen a bögyükbe kerül. Senki sem szereti, ha az ügyük körül legyeskedsz.
Összeszorítom a szemeim, már kezdenek fájni az erős villogó fényektől – fogalmam sincs, régen hogy bírtam mindezt –, aztán a kezem is felemelem, hogy meggyűrjem az arcom. Hidegek az ujjbegyeim. Állítólag a hosszantartó dohányzás tönkreteszi a véráramlást a végtagokban. Mégse járkál mindenki ujjhegyek nélkül, ugye?
Felpillantok, bár még színes foltok táncolnak a perifériámon; Val határozottan… Határozottnak tűnik. – Rendben. Legyen az, amit mondtál – bólintok. Jobb, ha nem kerülök túlzottan szem elé. – Valószínűleg civilruhás rendőrök is lesznek, és közrefogják majd a fickókat, úgyhogy … A legegyszerűbb, ha mindenkit felveszel. Ha nem jön össze, akkor nem; inkább ne legyél feltűnő. – Úgy próbálok tanácsot adni neki, mintha Én magam már annyiszor csináltam volna ezt. Csináltam; csak nem ezt és nem így. Jobb szeretem én intézni a dolgokat, nem másokra osztani ki a feladatokat; ezért nem is próbálkoztam hadnagyi előléptetésre jelentkezni, pedig korban már megértem rá. A fene se akar egy íróasztal meg a papírmunka mögül parancsot osztogatni, miközben a telefonon meg a HR-rel diskurál.
– Köszönöm – bököm aztán ki, mielőtt még nekiindulna nagy lelkesen. Nem túl hálálkodó a hangsúlyom, de nem azért, mert ne gondolnám komolyan. Inkább csak… óvatos. – Hogy segítesz. Bár még nem egészen értem, miért, de… – Megvonom a vállam. A pofonosztó rész egy dolog volt, ez pedig egy teljesen másik.
Nagy ömlengésekre viszont szerencsére nincs idő; hamar egyedül maradok, és csak a távolból követhetem az eseményeket. A sarok mögé húzódom, és rágyújtok egy szálra, hogy annyira azért mégse legyen feltűnő a bámészkodásom. A kelleténél jobban harapom a szűrőt, a papír kezd ereszteni fogaim őrlésének. Feszült figyelemmel követem, ahogy végül megjelennek a rendőrök, és hirtelen a tömeg is felnyüzsdül; nem sokkal másabb, mint mikor a riporterek hordája csap le a bíróságról kisietőkre, csak itt kevesebb a kamera. Az emberi kíváncsiság és borzongási vágy, ugye; biztos jó sztori lesz ebből a haveroknak. Hé, képzeld, ott voltam egy rajtaütésnél…!
Gyorsan történnek a dolgok, és bár a cigarettám kissé bánja, a lány – fogalmam sincs, mennyi idős lehet, de úgy sejtem, még bőven egyetemista korú – hamar visszaér mellém, én pedig türelmetlenül veszem át tőle a telefont. Távolról sajnos semmit sem láttam.
– Melyik az? – kérdem, mert nos… Nem vagyok jóban a modern technikával. Amint megnyitja a felvételeket, szinte teljesen kizárom a külvilágot, úgyhogy ha mond is valamit, nem hallom. Csak az arcokat látom. Nem olyan egyszerű kivenni, az esti sötétség és a villogó fények zavarták a kamera fényérzékelő funkcióját, és élesíteni se tudott eléggé, de látható. Nem ismertem fel minden arcot, bár ha mindet elviszik, nyilván van valami kapocs, a DEA sokkal tájékozottabb ezügyben; de vannak, akik mellett nem lehet elmenni. Alfredo Esqueda, Raúl del Toro, vagy az egyik Dieguez fivér. Nagyon hasonlítanak, nem tudom megmondani, melyik melyik. Sureños. A mexikói mafiához némileg köthető, bár a mafia név elég megtévesztő tud lenni; igazából börtönbandáról van szó, Kaliforniában. A csápok viszont elég messzire elérnek; és szálak kötik a Sinaloa kartellhez is.
A Sinaloa kartell… a Solntsevskaya területén. És láthatóan nem a tudtuk nélkül; akadt néhány egyértelműen orosz arc is, akikkel annyira nem voltam tisztában, kishalak lehetnek, valószínűleg csak felügyelték, nem pedig áment mondtak. Nem azért tudom, hogy oroszok, mert az feltétlen annyira látszana; inkább a bőrdzsekik alól kilógó tetoválások halvány nyomai – például az a baszott nagy ortodox kereszt a nyakukon – árulkodnak.
Ez a bizonyíték, amire vártam. Bólogatok, de nem tudom, hogy tényleg magamnak-e, vagy Valnak, akinek a létezése csak lassan kúszik be a tudatomba, minden mással együtt. A cigaretta lassan leficcenve lóg a számból, míg épp időben ki nem veszem, hogy lepöcöljem a hamut, mielőtt az a képernyőre esne.
– Át tudnád küldeni? Azon a … Blue-izén. – Nem kell, hogy eszembe jusson a neve, csak használnom. Be is kapcsolom a szanaszét törött mobilom fogadási képességét. – Ha elfogadsz egy tanácsot, akkor hamar letörlöd ezt a sajátodról. És nem jössz ennek a környéknek a közelébe, hacsak nem állsz készen arra, hogy valaki nem engedi el a füle mellett, hogy oroszul baszd megelsz neki. – A fejemmel a rendőrautók felé biccentek, ahová az utolsó embereket is bepakolják. – Szerintem a nagyjuk elég jól beszéli a nyelvet.

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me

- Senki nem mondta, hogy az nem egy féltégla, hanem telefon? Kinek a fejét verted be ezzel? – érdeklődök a magam előtt összefűzött karokkal, valahol a vigyor és a hitetlenkedés közötti arckifejezéssel, de mindenképpen szórakozottan. Értem én, hogy elég egyszer rosszul földet érnie szerencsétlen érintőképernyőnek, de ez a pókhálótörés a képernyő minden egyes centijén nem egy elejtés eredménye, hanem legalább háromé. Alaphangon. – Azt hittem, arra van külön bototok, vagy a lőfegyver, ha megfelelően tartod.
Marad hát az én telefonom. Még akkor is az én telefonom maradna, ha kétszer-háromszor olyan megviselt állapotban lenne, mint amilyenben ténylegesen van, mert ha Bell telefonján lenne is használható belső kamera, teljesen mindegy lenne, a képernyőn az égvilágon semmit nem látnék. Hogy a nyavalyába fogad ezeken hívásokat? Hogy érzékel még a képernyő? Miféle mágia ez?
A terv hát megvan, tekintve, hogy Bell egyetért velem – amire amúgy nem számítottam, de valahogy mégis simogatja az egómat -, már csak a megvalósítás maradt hátra. Nem hiszem, hogy túl nagy kihívás lenne – tartom magam annyira rafináltnak, hogy kikecmeregjek a szituációból, ha esetleg forróvá válna a talaj a lábam alatt. Nyilván ez kissé módosul, ha a törvény bátor őreiről van szó, mert ők egy idő után csattintanák a bilincset a csuklómon (gondolom én, szentéletű vagyok, csak a filmekből ismerem ezeket a dolgokat), de reményeim szerint odáig nem jutunk el. Ha mégis, beköpöm Bellt, és csak azt fogom sajnálni, hogy már most elfelejtettem a számát a jelvényről. Volt rajta egyáltalán szám? Banyek, a memóriám napról-napra rosszabb.
- Eszem ágában sincs kockáztatni, hogy bevigyenek vagy valami ilyesmi, úgyhogy attól nem kell félned, hogy túl merész lennék vagy valami – nyugtatom meg, amennyiben ez megnyugtató az ő helyzetében. Közvetve mindenképpen; ha nem figyelnek fel rám, nem fogom rá az egészet, és nem rúgja fenékbe egy feljebbvalója. Igaz, hogy egy pillanattal ezelőtt még az járt a fejemből, hogy bármiből kidumálom magam, és ehhez tartom is magam, de ha már alapból elkerülhető a helyzet, akkor nyilván elkerülöm. Nem vagyok hülye. Vagyis, nem teljesen.
- Én sem – vonok még egyszer vállat, előre bekészítve a telefonomon a kamera menüt, hogy lecsekkoljam, hogy minden okés-e. Tényleg nem lesz a legjobb minőség, de a plusz fény használata csak felhívná rá a figyelmem, így csak remélhetem, hogy a szirénák majd segítségemre lesznek. Meg hogy az NYPD-nek van valami profi képélesítő szarja, amit minden krimisorozatban használnak. – De szívesen – eresztek meg egy mosolyt. Igazából hónapok óta nem volt ilyen eseménydús estém, ezért akár én is hálás lehetnék. Nem vagyok, de lehetnék.
Felkapom a kapucnit a fejemre, ami lehet, hogy gyanúsabbá tesz, lehet, hogy nem, de valamiért jobban érzem magam tőle, és akcióba lendülök.
Felkészültem én aztán minden rosszra, ami valamilyen úton-módon a megbilincselésemmel és a rendőrautóra fektetésemmel végződhet (miért hangzik ez ilyen indokolatlanul szexuálisan?), de a megvalósítás messze nem telik ennyire izgalmasan. Tökéletes példája az elvárás vs valóság problémájának; azt hittem, hogy majd fullba kell nyomnom a kreté… mármint, a kémet, hogy ne vegyenek észre, a valóságban pedig senki le se tojt. Az egyetlen nehézséget az jelentette, amíg mind a 160 centimmel átpogóztam a már összegyűlt, és valamiért még szét nem oszlatott nézőseregen. A szívem a torkomban dobogott, a tenyerem sikamlóssá vált az izzadtságtól – indokolatlanul. Ott álltam majdnem teljesen a kordonnál, és… senki le se tojt. A közelemben volt ugyan pár rendőrautó, de a gazdáik valamivel messzebb álltak, és rohadtul nem érdekelte őket még egy katasztrófaturista.
- Oké… - jegyzem csak meg úgy magamnak, ahogy felemelem a telefont, és belövöm a szöget. A képernyő alsó sarkában látszódok én, a többi pedig a távolban álló zsarukat. Egy leheletnyit rájuk nagyítottam és fókuszáltam, amennyit még megengedett a telefonom minőségvesztés nélkül. Baromi ravasznak éreztem magam, mert megtámasztottam a karomat egy kissé már illuminált csávó vállán, aki azt se tudta, merrefelé van arccal, így pedig kissé kevésbé tartottam feltűnőnek a felfelé nyúló karjaimat.
- Egy kibaszott kaméleon vagyok, Bellamy West, akinek nem női neve van, csak ír, mintha ez bármin is segítene – suttogom, noha nem tudom miért, a hangra vélhetőleg nem is lesz szüksége.
Jókor érkeztem, mert alig pozícionálom be magam, megjelennek a klubból kiáramló rendőrök. Showtime, bébi, vagy mit szokás ilyenkor mondani. A kitámasztásnak hála, ha más nem is, a felvétel mindenképpen nézhető lesz. Nem tudom menetközben csekkolni, mennyire láthatóak az arcok, de olykor-olykor megkockáztatok egy nagyítást, nem sokat, csak amennyit szerintem még én is kitudnék korrigálni egy online képszerkesztőben.
Az egész kivonulás lezajlik néhány perc alatt, mialatt senki rám sem hederít. A csávó mellettem néha rám pillant, majd összevonja a szemöldökét, mintha nem értené, mit keresek mellette, de amikor rászólok, hogy bambuljon csak tovább, nyugodt szívvel tesz is így. Remélem, van vele valaki.
Amint vége a műsornak, leállítom a felvételt és egy mély levegővétel után elindulok visszafelé. Kicsit remegek, gondolom az adrenalin utóhatásai – ennek ellenére szélesen vigyorgok már messziről is Bellre. Jobban belegondolva, szerintem ez is egy utóhatás.
- Vannak még körmeid, vagy lerágtad őket aggodalmadban? Szuszá, szerintem jó munkát végeztem – adom át neki a telefonomat, mert ha nem teszem, szerintem ő tépi ki izgalmában. – A legfentebbi. Hacsak nem állítod át, a legújabbakat teszi legfelülre – magyarázom furcsán lelkesen, mintha Bell a technológiai analfabétás nagymamám lenne.
Míg ő végignézi a felvételt, rágyújtok egy győzelmi cigarettára és arra gondolok, hogy kissé tipikus, hogy azon dolgaim sülnek el ilyen jól, amik nem befolyásolják az én életem irányait. Mármint, nem bánom, hogy nem basztak mellkassal egy motorháztetőre (a gondolattól is fájdalom hasít bizonyos pontjaimba), csak örülnék, ha minden más is hasonló sikerrel zajlana a mindennapokban. Őszintén, hozzá tudnék szokni ehhez a sikerélményhez. Úgy érzem magam tőle, mint egy doromboló macska.
Vidáman nézem a bólogató Bellt, még ha a mozdulat nem is nekem szól. Ezek szerint csak sikerül valami hasznossal szolgálni.
- Persze, átküldöm azon a Blue-izén. Blueass, amúgy, blueassnek hívják – jegyzem meg ártatlanul, visszavéve a telefonom. Nem kell zseninek lennem, hogy rájöjjek, Bell bluetooth – azaz, blueass, remélem így fogja emlegetni – neve a telefonja típusa, így kérdés nélkül indítom meg az átküldést.
- Ha ez megnyugtat, máris törlöm – jelentem ki, miután ellenőriztük, hogy sikeresen átment a videó. Nem hazudok, tényleg kitörlöm. Nem akarok rendőröket a nyakamra, ha nem muszáj, és nekem semmi hasznom a felvételből, tekintve, hogy fogalmam sincs, kiket látok rajta. Rosszarcúakat, nyilván, de hogy azon túl, nem tudom. Jobb is, szerintem. – Jó tipp. Akkor majd előveszem a franciám. Vagy a németem; minden baromi ijesztő, ha németül beszélsz. Bár ez a franciánál is igaz.
Elrakom a telefonom és szépen-lassan eloltom a cigimet is, kivételesen eldobva azt, mert szeretem az érzést, ahogy ráléphetek.
- Hát akkor, gondolom, ez a munkakapcsolatunk végét jelenti – biccentem kissé oldalra a fejem, az ajkaim félmosolyra húzódnak. – Szinte már szomorú vagyok, egészen élveztem. Sok sikert a nyomozással, Bellamy, örültem a találkozásnak – nyújtom felé még egyszer a kezemet. – Amúgy a Val a Valerie becézése. Valerie Vane a nevem; bizalmam jeléül.

A szenvtelenség előbb-utóbb kihal az emberből. Vagyis, ezen módosítok: inkább kihal a vakmerőség. Vagy azok halnak ki, akik túl vakmerőek voltak; ez vitatható, szerintem mindenesetre a természetes szelekció szerencsére nagyrészt végzi még a dolgát. Nagyrészt, mert többek között még én is itt vagyok, pedig elég sokan meghaltak körülöttem ahhoz, hogy ennek bizonyossága megkérdőjeleződhessen bennem. Általában az a film jutott eszembe, a trancsír horroros, ahol átvágták a halált, ezért utólag eljön értük... De az is meglehet, hogy csak az éjszaka és a téli depresszió végett gondolok ilyeneket. Vagy azért, mert képtelen vagyok felfogni, miért gondolják jó bulinak ezek a huszonéves suhancok a rendőrségi razziát.
Vagy mert valójában tényleg aggódom az ismeretlen lányért. Nem ő lenne az első, aki az én meggondolatlanságom miatt kerül bajba, és ezen a tudaton az sem segít, hogy soha senkit nem kényszerítettem semmire.
De visszaér, és a kekeckedő kommentekkel sem szűkmarkúskodik, de tekintve, hogy mennyit segített – többet, mint gondolná, lévén, fogalma sincs a háttértörténetről –, az utol gondolatom ezt felróni neki.
– Igen, megnyugtat – bólintok, fél szemmel figyelve csak a töltőcsík előrehaladását, ami indokolatlanul lassúnak tűnik. Később alaposabban átnézem majd, és megmutatom Carlosnak is, ő talán ismeri az orosz arcokat. Most nincs rá időm; folyamatosan úgy érzem, mintha egy tekintet lyukat égetne a hátamba, pedig tudom, hogy a falnak legfeljebb füle van, szeme nincs; ez már csak az általános paranoia. Néhány embernél feszültség, stressz okozza, esetleg a fáradtság, vagy egy régi emlék. A mi szakmánkban azt hiszem, az általános mindennapok. A tény, hogy tudod, mi minden történik másokkal, gyakran banálisan ostoba okkal. Veszett egy dolog az emberi elme, nem? Ha olyan kevésre is tartod a saját életedet, valahogy mégis félted, és tudattalanul is kapaszkodnál bele.
Nem tudom, vajon Val szintén hasonló gondokkal küzd-e, vagy azon ostobák közé tartozna, akik úgy gondolják, a múlt végett érdemesebb eldobni a jövőt is. Nem tűnik különösebben meggyötörtnek. De néha pont ez a baj; hogy nem látszik. Mindenesetre, legnagyobb szerencsénkre nem a pszichológusának kíván alkalmazni. Azzal mindketten mocskosmód rosszul járnánk.
– Vagy abbahagyhatnád a baszdmegelés – jegyzem meg, egy csepp segítőkészség nélkül. Vigyorgok magamban, mert megértem a baszdmegelés fontosságát, gyakran éltem is vele. Manapság legfeljebb magamban. Cseppet sem mondható réginek az ismertségünk, de úgy vélem, nem csak engem tűntet ki ezzel a megkülönböztetett figyelemmel és obszcenitással. Igazából még szimpatikus is lesz tőle. Jobban és könnyebben bízom a hamari emberekben, akik kimondják, ha gondjuk van, mint akik elfojtják. Arra itt vagyok magamnak.
A csík végül célba ér, én pedig még csekkolom a fájlt, és bólintok annak jeléül, hogy törölheti. Félszemmel azt figyelem, és megkönyebbülök, mikor eltűnik a videó ikonja a telefonja képernyőjéről. Aztán végigkövetem a cigarettacsikk útját az esőáztatta betonig.
– Azt hiszem – pillantok fel rá. – Nem volt túl hosszú, de esküszöm, hogy te voltál a kedvenc partnerem. Látnod kellett volna a korábbi idiótákat – vigyorodom el. Nem tagadom: első blikkre még Markot sem kedveltem. Azt gondolni pedig, hogy különösebben jól kiismertem Valt, hamis lenne, olyasmi, amivel regényekben és filmekben hozakodnak elő. Elvégre, még a teljes nevét sem ismerem.
…Vagyis, nem ismertem. – Hmm. Valerie Vane? Mint egy Marvel-szuperhős – vigyorodom el. De megjegyeztem a nevét. Valójában a legtöbb nevet és arcot megjegyzem. Bólintok, és vetek még egy utolsó pillantást a kordon felé. A megmaradt rendőrök elkezdték oszlatni a szelfizőket. – Én is örültem. Remélem, hogy többé nem kell találkoznunk – kontrázok rá a magam felével. Nincs túl sok barátom; az új emberekkel pedig csak bizonyos körülmények között ismerkedem meg. Remélem, hogy soha nem kell se rossz hírt közölnöm vele, se kihallgatnom. Más eshetőségről nem is szólva.
– Ha mégis gondod adódna… Hívj fel. Megtalálod a számom az NYPD honlapján. Vagy kérheted a kapcsolást. Igyekszem nem figyelmen kívül hagyni.
A kézfogást elég erősnek gondolnám, úgyhogy egy biccentésre futja, elismerésem jeléül. Aztán elindulok. Nem haza; Herrera azt hiszem, ma éjszakai szolgálatban van, úgyhogy meg kell várnom a végét.
Addig még egy mise is belefér. A bor biztosan.

Sippin' on straight chlorine

let the vibes slide over me