Nehezen tudtam volna egy szóval megfogalmazni és leírni azt a kapcsolatot, ami Dan és közöttem van. Ha teljesen őszinte vagyok, azt hiszem ez egyébként is lehetetlen küldetés lett volna. Nem azért, mert olyan bonyodalmas, vagy átláthatatlan lett volna a kapcsolatunk. Valójában minden elég egyértelmű volt. A vonzalom közöttünk, az, hogy lenyűgözött az intelligenciájával, a kiállásával, a humorával és azzal, hogy érezni véltem benne valamiféle ösztönösséget minden helyzetben, amikor cselekednie kellett. Nem akartam szerelmes tinilánynak érezni magamat a közelében, de titkolni sem tudtam volna, hogy mennyire levett a lábamról. Könnyedén tudtam neki igent mondani, amikor megkérdezte ráérnék-e találkozni vele, amikor áthívott magához, vagy amikor ő akart meglátogatni. Nem akartam túlgondolni ezt az egészet. Megtanultam már, hogy ha görcsösen próbálok ragaszkodni valamihez, az annál inkább kicsúszik a kezeim közül. Ha soha nem tanulom meg, hogy bizonyos dolgokat el kell engedni, annál inkább fáj minden alkalom, amikor elveszítek valamit - vagy valakit.
Azt is tudtam, hogy érezhetek akárhogyan, fel kell készülnöm arra, hogy lehet egy pont Dan életében, amikor rájön - és velem is tudatja -, hogy nem vagyunk egy szinten ahhoz, hogy a kapcsolatunkat tovább emeljük, akármilyen szint is lenne a következő. Talán a nyilvánosság lett volna a legközelebbi lépcső, aminek így is a peremén egyensúlyoztunk. Elvégre voltak olyan emberek, akik már tudták, hogy mi van közöttünk és mi magunk is komfortosan mozogtunk ezek között az emberek között. Ott volt Dan öccse és unokaöccse, vagy éppenséggel Cassidy, aki a legjobb barátnőm - és aki talán többet tud a kapcsolatomról, mint azt Dan maga gondolná. Mondhatjuk, hogy ez olyan csajos dolog. Elvégre én magam is tudtam, hogy Cassie milyen gondolatokkal ment neki annak a kibontakozó kapcsolatnak, ami közötte és Dan ügyvéd barátja között alakult ki.
Hajlamos vagyok arra, hogy szentimentális legyek és önmérséklő, a magamé elé helyezve mások boldogságát. Mégis talán kissé önző módon nem akartam belehajszolni magamat olyan gondolatokba, amelyek elronthatták volna a Dannal való kapcsolatomat. A közöttünk lévő legbonyolultabb dolognak épp ezért csak azt voltam hajlandó tartani, hogy hogyan békítjük meg a férfi unokaöccsét a ténnyel, hogy ő és én már korábbról ismerjük egymást. Dan öccsét csak azért nem keverem bele ebbe a témába, mert ő kezdettől fogva higgadtan kezelte, hogy a bátyja nem egy társadalmi rangban hozzájuk közelebb álló nővel tölti az idejét. Persze az is lehet, hogy ez ilyen formában csak engem foglalkoztatott ennyire és egyedül én tartottam attól, hogy a szerelmemnek baja és hátránya származhat abból, hogy én az vagyok, aki.
A helyzet az, hogy csak azért értem rá ennyire ilyeneken gondolkodni, mert egyedül voltam a Seo testvérek lakásán, elhagyni azt pedig csak később terveztem, Dannal közösen. Meg tudtam volna szokni azt a fajta biztonságot, amit ez a párkapcsolat nyújtott nekem, még ha ennyi idősen nem is hajszoltam fejvesztve a saját családot és gyerekeket. A gondolataimból a csengő egész lakást átjáró hangja zökkentett ki.
Nem tudtam róla, hogy vendéget vártunk volna, ugyanakkor nem is az én lakásomról volt szó, tehát legalább három embert kereshettek most éppen az aj túloldaláról, akik közül egy sem én lettem volna. Az is megfordult a fejemben, hogy Dan és Braylen érkeztek vissza a kutyasétáltatásból és azért szólalt meg a csengő, mert elfelejtettek kulcsot vinni, végül mégsem velük találtam szemközt magamat, amikor ajtót nyitottam.
- Szia! - Szélesebbre tártam az ajtót, még ha nem is volt konkrét fogalmam arról, hogy kivel elegyedem éppen szóba. - Dant, vagy Braylent keresed, igaz? Éppen kutyát sétáltatnak, de hamarosan hazaérnek. - Vagy talán ezzel ő már mind tisztában is volt és nem vár tőlem magyarázatot.
- Gyere csak be... - félre álltam az ajtóból, hogy megtehesse, amire kértem, s csak azután nyújtottam felé a kezemet, hogy már mindketten a lakáson belül tartózkodtunk. - Rosalie vagyok, nagyon örülök. - Még ha váratlanul is ért ez a szituáció, nem tehettem meg, hogy homokba dugom a fejemet és nem foglalkozom vele. Ez is pontosan egyike volt azoknak a szituációknak, amelyek miatt pengeélen táncolt, hogy kik előtt vállaljuk fel a kapcsolatunkat Dannal és kik előtt nem.

Rosalie & Felix

Nem esett nehezemre otthonosan érezni magamat egy olyan helyen, ahol az ott lakók végtelen éretten és nyitottan voltak képesek kezelni. Sok mindent lehet mondani Danra és Jaere - és biztos vagyok benne, hogy akik irigyek voltak mindarra, ami ezeknek a férfiaknak megadatott, azok rendszeresen beszéltek is róla -, de azt nem, hogy ne neveltek volna beléjük valamiféle illemet és odafigyelést, amitől az ember rögtön komfortosan tudta érezni magát a társaságukban. Egyikükében talán kicsit jobban is - anélkül, hogy túlságosan belebocsátkoznék a részletekbe. Megpróbáltam nem túl sokat gondolkodni azon, hogy mi is ez pontosan közöttünk Dannal és hogy mit kellene mondanom másoknak a kapcsolatunkról. Ami azt illeti, sokkal könnyebbnek tűnt megfogadni Cassie tanácsát és elengedni ezeket a nyomasztó gondolatokat. Azok után, hogy számíthattam Danra és az öccsére, amikor előkerült Zai... Azt hiszem biztosság váltam abban, hogy én mit érzek és mit szeretnék érezni, amikor megpillantom a férfit, akinek önmagában a telefonbeszélgetéseibe is lenyűgöző volt belehallgatni, még ha olyan nyelven is intézte őket, amelyeken én nem beszéltem. Az én koromban valószínűleg butaságnak hatna arról áradozni, hogy Dan mennyire jóképű, de butaság lenne figyelmen kívül hagyni, hogy valószínűleg az emberek több, mint nyolcvan százalékának megdobban a szíve attól, ha meglátják őt. Ettől függetlenül még mindig azt gondolom, hogy az intelligenciája épp ugyanúgy képes megfogni az embert, mint a kinézete - ha nem még jobban.  
Nem feltétlenül tartom magamat annak az embernek, aki képes megoldani mások problémáit, pusztán azért, mert mindenki más tapasztalatokkal rendelkezik és más élethelyzetekben találja magát. Nyilván vannak olyan események, amelyeket a lakosság nagy százaléka ugyanúgy átél, de ha nagyon különböző társadalmi csoportokból kerül össze két ember, mondhatni megvannak olyan szakadékok az élményeik között, amelyek bizonyos szempontból áthatolhatatlanok. A munkám során is nagyon sokféle, különböző emberrel találkoztam már és azt hiszem rájöttem arra, hogy mi hiányzik sokakból ahhoz, hogy együtt tudjanak élni másokkal. Elvégre Dan könnyedén lenézhetne engem, én pedig kérdés nélkül lehetnék féltékeny azokra a lehetőségekre, amelyeket neki a családi háttere biztosított. De mégis, amikor valaki a felszínen felfedezhető tények mögé néz, meglátja az embert is, aki ugyanolyan problémákkal küzd, mint én, vagy a harmadik ember az utcán. Empátiával és némi érzelmi intelligenciával úgy gondolom mindenki jól járna.
Nyilván egy teljesen ismeretlennek szemben, aki Danék lakásába érkezett különösebben nem értem volna semmit azzal, hogy empatikus vagyok, vagy hogy milyen szinten állok az érzelmi intelligenciámat tekintve, de talán jelentett valamit abban a nyitottságban, amivel Dan világát tudtam fogadni. Mert ő is ugyanilyen nyitott volt rám és az én életemre. Az ajtóban álló srác pedig pontosan ugyanolyan kellemes csalódásnak számított - már ha maradt még egyáltalán bármilyen előítéletem Dan világával kapcsolatban -, mint minden, amit a párom mellett tapasztaltam.
- Ó, Braylen sosem tagadta, hogy barátok vagytok. Bocsánat, legjobb barátok - jelentettem ki nevetve, amikor kezet fogtunk. - De a lovardába sosem kísérted el őt, igaz? - Akkor találkoznunk kellett volna, de nem emlékszem a fiú arcára. Másrészt, ha számításba vesszük, hogy milyen pletykák és feltételezések keringtek Braylennel kapcsolatban a lovardában, akkor érthető lett volna miért nem láttunk vele korábban soha senkit. Már Dan is újdonság volt.
- Ó... Dan-é - felelem enyhe zavarral, ami miatt most a fülem mögé tűrök néhány sötét tincset. - De nem hirdetjük annyira másoknak... - Óvatos pillantást vetettem a fiúra, aki Braylen kortársaként az öcsémnél is közel tíz évvel fiatalabb lehetett. Nem volt törvényszerű, hogy attól kelljen tartanom, hogy Felix világgá kürtöli majd, amit tőlem megtudott, szimplán csak nem szerettem volna, ha bárki kritizálja miattam Dant.
Segített a zavaromon a tény, hogy a fiú nagyon is komfortosan érezte itt magát, ezért én magam is követtem a lakás belseje felé, hátha megkínálhatom valamivel, mint az egyetlen itt tartózkodó. - Nem, ami azt illeti még nem. - Mosolyogva vettem tudomásul a figyelmességét, ami nem volt jellemző sok korabeli fiatalra. - Nem mesélte, hogy szórakozni mentek majd, de ez jól hangzik. - Nyilván nekik. Én jó ideje nem voltam már ennek a híve. - Nagyon figyelmes vagy, biztosan értékelni fogja Dan is. - Megálltam valahol a konyha és nappali között, ahonnan az előbbi helyiség felé intettem. - Megkínálhatlak valamivel? Bármilyen itallal... - Még én magam sem voltam benne biztos, hogy mit taláálok a hűtőben a tegnap este megkezdett boron és a kávéba szánt laktózmentes tejvariációkon kívül, de tudtam, hogy mennyire feleszerelt ez a lakás, ezért mertem házigazdaként viselkedni.
- Na és mióta ismeritek egymást Braylennel? - Tettem fel mosolyogva a kérdést, amire valójában nagyon is érdekelt a válasz, még ha nem is akartam kihúzni belőle olyan dolgokat, amelyekkel kapcsolatban mi a lovardában csak találgatásokba tudtunk bonyolódni. Nem lett volna helyes tőlem, ha így akarom megismerni azokat a családi problémákat, amelyekről még Dan sem feltétlenül mesélt nekem nyíltan. Túlságosan tiszteltem őt ahhoz, hogy ezt tegyem vele. Felix és én pedig biztosan találunk más témát, amíg Dan és Braylen haza nem érnek a kutyasétáltatásból.