Amikor Aznap eljöttem a Rosából, szinte öntudatlanul fizettem ki a taxit és mentem fel az üres lakásba. Azt hittem Rae otthon van, de ezek szerint magánjellegű programja lehetett. Lényegében azt hiszem, hogy akkor talán jobb is volt így, mert nem biztos, hogy lett volna erőm beszélni a dologról, nyugtatót viszont találtam a gyógyszeres dobozomban, amiből csak egy fél szemet merek egyszerre bevenni. Nem tudom, hogy mikor hatott a gyógyszer, csak annyira emlékszem, hogy egyszer még sírok, utána meg már szól az ébresztőm. Rám fért az alvás, mert már napok óta alig aludtam a nélkül is, hogy kiderült volna, hogy a férfi, aki bármikor bukkant is fel, feldobta a napomat, a féltestvérem. Túl sok volt ez nekem egyszerre, hogy újra veszélyben vagyok és kiderül, van egy csodálatos féltestvérem, és ha akarnám, akkor egy karnyújtásnyira lenne a biológiai apám is.
Marilyn nagyon megértő volt, és utólag rájöttem, hogy nagyon zavarban is lehetett, de minden hozzám intézett szava nagyon jól esett. Valahogy átmeneti reményt adott, hogy nem fog összedőlni körülöttem a világ, legalább is, ami még megmaradt belőle, bár én úgy érzem, hogy nem így fog történni. Azt meg el sem tudom mondani, hogy mennyire hálás vagyok azért, hogy megengedte, hogy továbbra is neki dolgozzak. Akkor annyira sokkos voltam, hogy nem igazán tudtam válaszolni neki, még megszólalni sem, és előtte igazán sírni sem szerettem volna. Ahogy a végén megérintette a hátamat, majdnem össze is törtem ott a helyszínen, és azzal átszakadt volna egy olyan gát, aminek sosem szabad megtörténnie.
Tudtam, hogy Lynnek igaza van, és meg kellene ezt a dolgot beszélni Bennel, de nagyon félek még mindig a találkozástól. Nem is igazán magam miatt, hiszen valahol tudat alatt sosem zártam ki azt, hogy biztos van valahol egy igazi család, ahol az apa az én apám is. Ezzel meg együtt jár, hogy van testvérem, de ez így most túl valóságos lett, mert más elképzeli a dolgokat, és más szembesülni velük. Az meg csak még ront a helyzeten, hogy így megkedveltem a testvéremet. Túl hamar kötődök az emberekhez, de ha kell, el tudok tőlük szakadni, főleg, ha az ő érdekükben történik. Nem egyszer történ már meg, hogy ki kellett lépnem mások életéből, de akkor mindig a fokozatos leépítést alkalmaztam, hogy nekik könnyebb legyen.
A gyors kötődési hajlamot valószínűleg anyutól örököltem, ő volt mindig olyan, hogy nagyon hamar megszerette az embereket. Az elszakadást meg azért tudom viszonylag könnyen megcsinálni, mert nagyon sokan elhagytak az életem során, ki szándékosan, ki önhibáján kívül, így mondhatni, hozzászoktam ehhez a fájdalomhoz. Bár nem könnyű, de elviselem, és lehetőleg úgy, hogy mások ne lássák rajtam. Így utána nem is kerestem Bent, és nem is kérdeztem felőle, hiszen ez Neki lehet a legnehezebb, és ha Ő nem akar látni többet, akkor megértem és elfogadom, bár nem egyszerű.
Sokáig szinte félve mentem be a Rosába, mert valahol féltem a találkozástól, hogy gyűlölettel, undorral néz rám. Mert bármennyire is tudom az eszemmel, hogy nem tehetek róla, de attól még szégyellem, hogy a féltestvére vagyok. Arról meg már ne is beszéljünk, hogy az utolsó találkozásunk alkalmával milyen viselkedést produkáltam, arra még magam előtt sem találtam, így utólag elfogadható magyarázatot, hiszen tudom, hogy sosem tudna bántani. Lehet nem is akarom tudni, mit gondol róla igazából.
Azóta már az EPA-nál dolgozok és a külsőmön is változtattam egy keveset, hiszen a hajamat átfestettem szőkére. Most egy céges félévértékelővel egybekötött ismerkedős megbeszélésen vagyok a Rockefeller Center hatvanötödik emeletének éttermében. A hivatalos rész már lement, így a kötetlen beszélgetésbe már én is jobban be tudok csatlakozni, hiszen eddig nem túl sok mindent tudtam volna hozzáfűzni a témákhoz. Nem soká, az egyik kolléganőm felhívja a figyelmemet egy igazi hírességre, aki tőlünk nem túl messze beszélget egy másik - szerinte nagyon vonzó - féri társaságában. Ahogy én is arra pillantok észrevétlenül és egyből rekord sebességgel sápadok el, hiszen a „nagyon vonzó férfi” nem más, mint Ben. Hát ez igazán szuper! Minden esetre nyugalmat erőltetve magamra visszafordulok az asztalunk felé egy „valóban” egyetértő megjegyzéssel, és megpróbálom elrejteni az aggodalmat az arcomról, és reménykedek benne, hogy nem futunk össze személyesen is, hiszen, ha eddig nem keresett, azt jelenti számomra, hogy ki akar törölni az életéből.
A vacsora alkalmával viszont az egyértelműen megállapítható, hogy a kollégák egyáltalán nem vetik meg az italt, de az is, hogy előre kikért aperitif és a vacsorához kikért nagyon jó minőségű bor kombóját meg én nem bírom. Így mivel érzem, hogy ez már sok, elnézést kérve elhagyom az asztalt, de mivel a teraszra Benék asztala mellett kellene elmennem, így egy másikat keresve, az egy szinttel feljebb lévőt választom. Itt nincs senki, ami tökéletes, mert nem akarok most senkivel beszélgetni. A friss levegő jót tesz, és a kilátás sem utolsó, így annyira belemerülök a látványba és a gondolataimba, hogy észre sem veszem, valaki kinyitja az ajtót, csak a csapódásra eszmélek fel, és már fordulnék is az illető irányába. A bocsánatot kérő hang hallatára viszont egy pillanatra megdermedek, és a torkomra fagy a szó, hiszen nem más áll mögöttem, mint Ben. Hallok valami zörgést felőle, így megfordulok, és látom, hogy az ajtóval babrál, de nem úgy tűnik, hogy eleget szeretne tenni néma kérésének és ki akarna nyílni. - Inkább nekem kellene bocsánatot kérnem, hiszen, így pont azzal lettél összezárva, akit valószínűleg a Pokolra kívánsz - csúszik ki az első mondat az ajkaim közül, ami megfordul a fejemben, és visszafordulok a korlát irányába. Nem akarom látni ítélkező tekintetét. A menekülési kísérletéből nem tudok másra következtetni, hogy utál, és nem akar látni többé, így nem is tudom, hogy mi mást mondhatnék még.

A levegő általában jó tesz, főleg, ha enyhén szédülök az alkohol miatt. Ben felbukkanása az étteremben pedig csak még jobban megzavarta a fejem, hiszen minősíthetetlen körülmények között váltunk el egymástól. Alapvetően nem kezelem jól a múltamat, főleg nem a szüleim halálát, mert igazából még nem sikerült teljesen feldolgoznom a halálukat. Bár nem is tudom, hogy képes lenne-e bárki is, aki öt évesen megtalálja a saját szülei holttestét a nappalijukban. Az meg külön megadta az alap hangulatomat, hogy halálfélelmem volt napokig, mert még mindig rettegek a mostohabátyámtól, aki hamarosan szabadul. Így amikor Lyn és Ben elkezdtek kérdezősködni, hogy mi közöm van a medálomban lévő személyekhez olyan témát feszegettek, amikről még nagyon közeli barátoknak sem igazán tudok beszélni.
Az elmúlt percekben, amit itt kint töltöttem egyre csak az jár a fejemben, hogy Ben vajon hogy élhette meg azt az estét, hogy azóta mit gondolhat rólam. Én nem is tudom, mit éreznék, ha az Ő helyében lennék. Nagyon nehezen tudok elvonatkoztatni attól, hogy az életem mondhatni felét család nélkül töltöttem, és, hogy mennyire szeretném, ha lenne apukám, anyukám, testvérem, és mindenki más, aki a szűk családba tartozik. És ugye, Ben ilyen körülmények között él, és én most ezt tönkretettem a felbukkanásommal.
A sors furcsa fintora, hogy én éppen azt a város választottam, ahol a biológiai apám él, hogy abban a kávézóban kaptam először állást, ahol a bátyám -, de furcsa így gondolni Benre, - barátnője a tulaj, és hogy az első találkozásunk alkalmával, annyira egymásra hangolódtunk. Ezt viszont az igazság kiderülésével azt hiszem tönkre is tettem, ráadásul egy kisebb pánikroham a lehető legrosszabbkor tört rám, na, nem mintha bármikor ideális lenne.
Sosem akartam ennek a családnak a része lenni, megismerni nem akartam a benne élő embereket sem. Ennek ellenére mégis ürességet érzek, ha arra gondolok, hogy Bent örökre elveszítettem. De majd egyszer biztos ehhez is hozzá fogok szokni. Egyszer talán majd nem fog fájni, hogy ő sem lett igazán része az életemnek. És talán Neki így a legjobb, már a körülményekhez képest. Ha nem vagyok a látómezejében, talán idővel elfelejti még a létezésemet is. Amikor eljátszottam a gondolattal, hogy él valahol valaki, aki az én féltestvérem, sosem gondoltam arra, hogy meg szeretném ismerni, mert hagyni akartam abban a tudatban, amibe az apja, az apánk, meghagyta.
Nem tudom, hogy mi fordult meg azon az estén a fejében, hogy mit gondolt rólam legelőször, és a legvégén rólam, de abban azt hiszem, hogy biztos lehetek, élete legrosszabb élményét adtam neki, pedig nem ezt érdemelte. Tőlem legalább is biztos, hogy nem.
Ahogy kilép arra az erkélyre ahol most én vagyok, és az ahogy innen menekülni próbál, több minden elárul számomra, mint azt gondolja. Ahogy felé fordulok, és sajnálkozva bocsánatot kérek, hogy ismét az életébe csöppentem nem is figyel rám, inkább továbbra is azt ajtót próbálja kinyitni. Nem mondom, hogy nem fáj, amit látok, - és el is fordulok tőle -, de valahol mégis jogosnak érzem, hogy nem akar látni. Vannak, akik szinte ellehetetlenítik a féltestvérük életét, főleg ha olyanok a körülményeik, mint a miénk. Tehát még ez a legszerencsésebb állapot a többihez képest, hogy egyszerűen minél távolabb akarja tudni magát tőlem.
Nem válaszolok az első megjegyzésére miszerint kizárt minket, mert nem tudok mit szólni a dologhoz, mert nem akarom még jobban magamra haragítani, és most nem hiszem, hogy van olyan mondat, ami ne rontana a helyzeten. Talán az lenne a legszerencsésebb, ha nálam lenne az erkély kulcsa, de ezzel nem szolgálhatok. A mobil nekem meg sem fordul a fejemben, amíg szóba nem hozza, de akkor automatikusan nyúlok a farzsebemhez. Pontosabban nyúlnék, ha nadrág lenne rajtam, de most egy fekete egybe-ruha van rajtam, a telefonom pedig a táskámban maradt az asztalnál. Az meg csak egy pillanatra fut át a gondolataimon, hogy Ryan ezért le fogja szedni a fejem. Most viszont nem hiszem, hogy szükségem lenne Ryanre, és ha Ben rám szeretné zúdítani a haragját, akkor sem fogok semmit tenni, mert teljesen megértem, hogy miért tenné. Válaszomra viszont érezhetően számít. - Én szívesen megtenném, de az enyém sincs nálam. Az asztalnál maradt a táskámban - magyarázom meg, hogy nem azért nem hívok senkit, nem azért, mert nem akarok neki segíteni, hanem mert nem áll módomban megtenni. - Azt hiszem, hogy itt ragadtunk, amíg nem találnak meg minket - fűzöm hozzá csendesen. Ez pedig idő kérdése lehet, mert errefelé nem nagyon jár senki, így lehet, a leghamarabb csak akkor történik meg, miután valamelyik asztaltársaság észreveszi eltűnésünket.
- Ben - szólítom meg, miután összeszedtem minden bátorságom, de még így is egészen félénk a hangom. - Én annyira sajnálom az egészet, ami aznap történt. Soha nem akartam Neked ártani, és azt kívánom, bárcsak kitörölhetném azt az estét, hogy ne érezz miattam fájdalmat, szomorúságot és haragot - mondom el őszintén neki. Rossz őt így látnom, és szívből szeretném, ha újra olyan vidám, játékos és könnyed lenne a lénye, mint amikor megismertem. Ha megtehetném, eltörölném a fájdalmát, a szomorúságát és a dühét, még annak az árán is, ha nekem kéne érezni azt is, amit ő érez, csak tudjon mihamarabb túllépni ezen.

A kollégáim nagyon jól belemerültek a beszélgetésbe, így nem hiszem, hogy annyira hamar észrevennék a hiányomat, főleg, hogy eddig viszonylag csendben is voltam, mert az elmúlt félévben végzett munkákat értékelték. Szerintem a legjobb esélyünk Ben részéről érkezhet, hiszen ők csak ketten voltak, bár ebben sem lehetek biztos, hiszen semmit nem tudok, hogy miért is találkoztak, lehet, hogy a másik férfi csak aláír valami, és Ben nem is őt várja. Sajnos nem figyeltem, hogy tudjam, melyik asztalnál ki mióta ül. Ha a kolléganőm nem hívja fel a figyelmemet arra az asztalra, lehet észre sem vettem volna, ki ül tőlem nem is olyan messze.
Ben hangján és minden mozdulatán érzem, hogy mennyire feszült, és én szeretném valahogy feloldani benne ezt, de a történtek után nem tudom hogyan. Ha nem róla lenne szó, akkor valószínűleg megölelném és meghallgatnám, hogy mi bántja, de ez most nem lehetséges, hiszen nem vagyunk olyan kapcsolatban. Ráadásul tudom, vagy legalább is részben tudom, hogy mi bántja.
Csendben nézem, ahogy szinte telepatikusan próbál valamiféle segítséget idevonzani. Kár, hogy nem hiszek az ilyenekben, bár annyi biztos, ártani nem fog, és ameddig nem tévesztjük szem elől a folyosót, segítséget sem veszíthetünk.
Talán nem is akartam tovább mondani, de teljesen megakasztja minden gondolatmenetemet, ahogy csendben arra utasít, hogy fejezzem be a szóáradatot. Ahogy pedig azt mondja „nem haragszik” még jobban leblokkolok, és igazából abban sem vagyok biztos, hogy jól hallottam vagy jól értelmeztem-e, amit mondott. Ha a kapcsolatunk természete miatt nem is vagyok hibás, a viselkedésem miatt nyugodtan haragudhatna, legalább is én így gondolom, és elég zavartan, és kérdőn nézek rá e miatt. Ezt viszont nem biztos, hogy látja, hiszen annak ellenére, hogy már felém fordult, még nem nézett rám. Már éppen nyitnám a számat, de ekkor végre egyenesen a szemembe néz, és ő kér elnézést a viselkedéséért, és automatikusan meg is rázom tagadóan a fejem. Annyira nehéz most megszólalnom, mint még soha, de nem hagyhatom, hogy ő kérjen bocsánatot, amikor nem követett el semmit. Lesokkolta a hír, és elviharzott, jó oké, nem kellett volna ránk zárni az ajtót, de nekem sem kellett volna úgy bepánikolmon. Abba meg bele se gondoltam akkor sem, és azóta sem, hogy mi fordult meg a fejükben akkor.
- Ben, én nem gondolom, hogy goromba lettél volna - mondom el neki őszintén. - Igazából én voltam az, aki - enyhén szólva - húzom el fintorogva a szóhasználatomon, ami egy cseppet sem fedi a valóságot - túlreagálta a helyzetet, mert akkor egy nagyon rázós dolgot tudtam meg, ami elől próbáltam homokba dugni a fejem, de rá kellett jönnöm, hogy nem sikerült - vallom meg neki, ahogy arra a két hétre gondolok, amit azelőtt megéltem, hogy kiderült volna, Ben a féltestvérem. - Nem kell bocsánatot kérned, hiszen ott egyedül Neked volt jogod kiborulni - veszem fel vele ismét a szemkontaktust, hiszen korábban megszakítottam, ahogy visszagondoltam a struccpolitikámra.
Az utolsó megjegyzésére viszont csak elmosolyodok, hiszen akár arra céloz, hogy megint össze vagyunk zárva, mint akkor, úgy valóban van benne némi gunyoros háttér, és ahogy visszagondolok a helyzetre. Bár, ha onnan nézem, hogy pont egy olyan helyen futunk össze, ahol én eddig még sosem jártam, és akkor, amikor az új kollégáimmal vagyok, akkor is igaz.
- Gyakran jársz ide? - kérdezek rá, hogy hátha csak az én szempontomból ennyire különleges a hely. Ben, habár nem került soha szóba, vagy legalább is nem emlékszem rá, de szerintem sokszor tárgyal, így elképzelhető, hogy időnként ide szerveznek megbeszéléseket. - Mert én most vagyok itt életemben először - mosolyodom el halványan.
Arra egyelőre biztos, hogy nem akarok rákérdezni arra, hogy az utolsó találkozásunk után mi történt, hiszen nem biztos, hogy szeretne beavatni, és én nem akarom erőltetni. Én már annak is örülök, hogy egyáltalán szóba állunk egymással, és bízom benne, hogy talán… egyszer újra olyan kapcsolat lesz köztünk, mint régen volt, vagy valami ahhoz hasonló.

Valahol talán mindig kíváncsi voltam, hogy a biológiai apám, ha fény derül a létezésemre, érdeklődne-e irántam, hogy milyen lettem, milyen voltam kicsinek, milyen volt az életünk Anyuval. Bár igaz ez leginkább akkor foglalkoztatott, amikor elárvultam, és sok gyereket elvittek az árvaházból, mondhatni mellőlem. Abban az időben gyakran elképzeltem, hogy egyszer csak felbukkan, és magához vesz, és újra egy igazi család részese lehetek, ahol nem mindenki teljesen idegen, de ahogy teltek az évek rá kellett jönnöm, hogy vagy nem is tud a létezésemről, vagy egyáltalán nem érdeklem, és egyik lehetőség sem tetszett. Talán ezért is mondtam le arról idővel, hogy valaha is meg szeretném ismerni. És még most sem lehetek benne biztos, hogy Ben az apja elé állt, és elmondta neki, hogy megtudta, van egy lány, akinek ő az apja. Nem akarok erre rákérdezni, bár az a kislány, aki annyit várt rá hiába az árvaházban, valahol még ott él bennem, és reménykedik, hogy csak azért nem jött érte, mert nem tudta, hogy várja. Hagyom, hogy ha Ben majd akarja, akkor elmondja, hogy mi is történt azután, hogy elment, hogy az apánk tud-e a létezésemről, és mit gondol erről, mit gondol rólam.
Ahogy Ben összefoglalja az aznap este történéseit csak egy egészen apró, helyeslő bólintással válaszolok. Ha akarnék, sem tudnék mit mondani, maximum csak annyit, hogy nagyon enyhén foglalta össze a dolgokat, de ezt inkább nem mondom ki hangosan.
Amikor ragaszkodik a bocsánatkéréséhez túl sok minden fut át rajtam egyszerre. Zavartság, hogy miért is ragaszkodik ehhez ennyire. Megkönnyebbülés, mert akkor lehet, hogy mégsem teljes mértékben az én saram, ami akkor történt. Remény, hogy talán még menthető valamilyen, a mostaninál jobb kapcsolat köztünk. Hála, hogy mégiscsak megismerhettem. Ebből persze nem tudom, mi rajzolódik ki az arcomon, vagy mi tükröződik a szememben, de biztos, hogy nem teljesen érzelemmentesek a vonásaim.
Ahogy felsóhajt azt a benyomást kelti bennem, hogy a túl vagyunk a nehezén, és megpróbálok hinni is benne, hogy tényleg így van. Nem akarok belegondolni, hogy mi fog történni, ha mégsem lesz így.
A kérdésemre adott válaszánál egyértelműen kiderül számomra, hogy egy kicsit félre értettük egymást, legalább is nem ugyanabban a léptékben gondolkodtunk. Mosolya viszont jól esik, mert úgy érzem, tényleg jó felé haladunk. - Nem pont erre értettem - mondom egy kicsit szélesebb mosollyal, mint ami az előbb az ajkaimon játszott, ahogy kicsit körbenézek az erkélyen. - Hanem az épületre - egészítem ki, bár gondolom, hogy ő is sejti valahol a gondolatmeneteink közötti félresiklás nagyságát.
- Valóban - értek egyet azzal a nézetével, hogy az épülethez kötődő legelső élményem emlékezetes lesz. Én már csak abban bízom, hogy kizárólag pozitívan fog tudni megmaradni mind a kettőnk emlékezetében. Ha esetleg ez mégis egy lezárása lesz az ismeretségünknek, jó lenne, ha szép emlékekkel búcsúznánk egymástól. - Az új kollégáimmal vagyok itt egy félévértékelő megbeszéléssel egybekötött ismerkedős vacsorán. Most viszonylag sok újonc került egyszerre a hivatalhoz, és a vezetőség úgy gondolta, hogy itt jobban meg tudjuk egymást ismerni, mint bent munka közben - magyarázom ittlétem okát. - És téged mi szél hozott ide? - érdeklődök kedvesen. Rajta túl sok árulkodó jel nincs, hiszen bármikor találkoztunk mindig nagyon elegáns volt. Tehát nála még mindig lehet egy munkatárgyalás, de akár egy baráti találkozó is, vagy bármi más.
Ha nem konkrétan a hajszínemre kérdezne rá, akkor biztos, hogy értetlen szemekkel merednék rá, hiszen most meg is felejtkeztem arról, hogy néhány hete átfestettem a hajam. - Úgy gondoltam, hogy kipróbálom hogyan is áll - mosolygok rá. Azt már nem említem, hogy kilenc-tíz éve voltam már egyszer szőke. Ha nem érzem magam biztonságban, akkor nagyon gyakran változtatgatom a külsőmet és az öltözködési stílusaimat abban bízva, hogy így nehezebben találnak rám. Lehet, hogy naiv vagyok, de tartok attól, hogy ha elárulom az igazi okot, hogy miért változtattam magamon, akkor esetleg belekeveredik, amit semmiképpen nem hagyhatok.

Mindig annyira szerettem Ben közelében lenni, és annyira hiányzott a humora is, hogy azt el sem tudom mondani. Ebbe a lehetetlen helyzetbe is sikerül neki egy kis vidámságot csempésznie, ami nagyon ránk fért. Hiányzik, és csak most jövök rá igazán, hogy valójában mennyire fontos lett számomra.
Ahogy hallgatom, hogy miért is van itt, elfog egy kis feszültség, hiszen, ha bukja a találkozóját az (is) miattam lesz, és több kellemetlenséget nem okozhatok neki. Már így is felforgattam az életét, és a mai napját is, nem kell, hogy még több kárt okozzak neki. - Ha kijutunk, és van ötleted, hogy hogyan tudok segíteni, hogy mindezek ellenére - nézek körbe a helységen - sikeresen zárd a találkozót szólj, és én segítek, amiben csak tudok - mosolyodom el kedvesen, és bíztatóan. Ötletem nincs egyelőre, hogy hogyan is lehetnék a segítségére, de ha van ötlete, akkor állok rendelkezésére, legyen az bármilyen hajmeresztő is.
Ahogy a cigijét szívja, mind a ketten a kilátásban gyönyörködünk, és szokjuk, hogy megint egymás közelében vagyunk. Szeretném tudni, hogy min gondolkozik most, de félek a választól, így egyelőre nem kérdezek rá, és azt sem tartom kizártnak, hogy soha nem is fogok.
Persze, Lyn… hiszen ők tartották a kapcsolatot, csak ez most valahogy kiment a fejemből, de nem kellene, hogy meglepjen ez a dolog. Mégis egy pillanatra megfelejtkeztem erről, így átsuhan rajtam egy félpillanatnyi zavartság. A mondat mivel nem kérdésként hangzott el, így csak helyeslően bólogatok leginkább azért, hogy tudassam, figyelek rá. - Kicsit még fura ennyi kihagyás után, de szerintem hamar bele fogok rázódni - mosolyodom el kedvesen. - A munka elég sokrétű, így még inkább a tanuló fázisban vagyok - folytatom néhány pillanat múlva -, de elég segítőkészek és kedvesek a kollégák, így nem hiszem, hogy lesz bármi baj - és ezzel inkább magamat próbálom bíztatni.
Jólesik az elismerése, amit a hajamra tesz, de látom rajta, hogy furcsa neki. A kis szemtelenség, ami felcsillan a szemében, elképesztően jól esik. - Nekem is szokni kellett - árulom el neki egy visszafogott mosoly kíséretében egyelőre. - A jelenlegi főnököm először meg sem ismert, és külön rá is kérdezett, hogy tényleg én vagyok-e - vigyorodom el végül hozzá hasonló módon. Ez a pillanat kicsit olyan, mint régen. A nosztalgia mellett pedig az külön jól esik, hogy próbálkozik ő is. Akkor ez most azt jelenti, hogy Ő is szeretné visszaállítani a régi kapcsolatunkat? Fut át az agyamon. Részemről én nagyon szeretném.
A következő kérdésén kicsit elgondolkozok, hogy most mire is kíváncsi, de valahogy úgy érzem, hogy az elmúlt időszak felől próbál érdeklődni. A választ viszont jól át kell gondolnom, hiszen bennem az elmúlt időszakban történt dolgok összekeveredtek egy kicsit, mert hirtelen történt túl sok sokkoló dolog. Mielőtt válaszolok újra, szét kell szednem, hogy melyik érzés melyik eseményhez tartozik, mert amit nem a köztünk történt események hoztak elő, azokat nem akarom megosztani vele. Jobb, ha nem tudja. - Furcsa még mindig, hogy valóság az, amit eddig csak a képzeletem része volt - kezdek bele, és minden szót megpróbálok átgondolni, amit kimondok. - Amióta az eszemet tudom, azóta tisztában vagyok vele, hogy az Apukám, aki mellettem volt, nem a vérszerinti apám - árulom el neki, azt hiszem most először. - Így később gyakran gondoltam arra, hogy a vérszerinti apámnak biztos van már azóta családja, így gyakran eljátszottam a gondolattal, hogy valahol lehetnek testvéreim is - gondolok azokra az időkre, amikor egyedül voltam az árvaházban, vártam a felbukkanását. A szomorúságomat pedig próbálom elrejteni előle, bár nem tudom, hogy mennyire sikerül, mert inkább a szavaimra koncentrálok, mint az arcvonásaimra. - De gondolni rá, és a valóságban szembesülni vele… nagyon más - nézek a szemeibe, ha ő is felém néz. Nem kifejezetten akartam kerülni a szemkontaktust, de mégis, néha el-elpillantottam róla. - És, őszintén szólva… nem is igazán tudom, hogy mit is érzek vagy, hogy mit kellene éreznem - árulom el neki nehezen. Az évek alatt annyi minden felgyülemlett bennem, és most minden egyszerre rohant le, amivel nem igazán tudok mit kezdeni. - És Te? - kérdezek csak ennyit, mert nem tudom, hogy hogyan is fejezhetném be a kérdést.

Ben első szavainál először teljesen komolyan veszem, amit mond, majd ahogy lassan folytatja, úgy válik egyre világosabbá, hogy ezt ő sem gondolja teljesen komolyan, így csak elmosolyodok a dolgon. - Ha elcsábítani nem is, de szívesen magamra vállalom, hogy miattam voltál távol ennyi ideg, mert kikísértél egy bajba jutott hölgyet a levegőre, akinek megártott a sok izgalom - még véletlen sem az az erős ital, amit a kollégákkal ittunk -, és megvártad, amíg egy kicsit összeszedem magam - adok tippet, hogy mivel lehetne enyhíteni a tárgyalópartnerében felgyülemlett feszültséget, amit Ben távolléte okozhatott.
Kedvesen elmosolyodom, amikor elárulja, megérti a főnökömet. Látom kutató tekintetét, és valamiért olyan érzésem van, mintha nem csak ezt a szembetűnő változást akarná jobban megfigyelni, hanem valami mást is. Nem akarok találgatni vagy kérdezősködni, meghagyom neki, hogy megtartsa magának, vagy ha szeretné, elárulja, hogy tényleg igazam van-e, és mit szeretne még felfedezni rajtam. Általában zavar az ilyesfajta figyelem, és automatikusan menekülök előle, de most csendben és türelmesen várom, hogy megunja az arcom tanulmányozását.
Ahogy válaszolok Ben burkolt kérdésére, hogy hogyan is érint a mi rokoni kapcsolatunk, egy-két részletet elhallgatását leszámítva, őszinte vagyok vele. Valahol abban bíztam, ha hangosan is kimondom, hogy mik kavarognak bennem, és nem csak magamban őrlődök ezeken, megvilágosodok. De ez nem történik meg, még mindig ugyan úgy nem tudom, hogyan is érzek a dologgal kapcsolatban. Ben nem igazán néz rám, így egy idő után én is, hozzá hasonlóan, a kilátásba merülök.
Válasza egy kicsit sem nyugtat meg. Azt hittem, hogy ez csak nekem ilyen zavaros, mert egyedül vagyok ezzel a dologgal. Tíonak nem árultam el, hogy megtaláltam a féltestvéremet, mert attól félek, hogy ezzel elárulom Őt. Még akkor is, ha tudom, az Ő helyét az életemben senki sem veheti át. - Én nem szeretek erre gondolni, mert akkor az azt jelentené, hogy van egy felsőbb hatalom, aki kénye-kedve szerint játszik mások érzelmeivel, életével - felelem csendesen megjegyzésére. Nem akarok abba belegondolni, hogy valaki Odafentről irányítja a tetteimet, tetteinket, mert akkor az azt jelenti, hogy Miatta kellett elárvulnom, árvaházba kerülnöm, majd egy olyan helyre, ahol testileg és lelkileg is megtörtek, úgy, hogy évek kemény munkájába került, hogy talpra álljak. Hogy e miatt a valaki miatt kell Bennek és nekem is átélni ezt az őrlődést, amiben most vagyunk, és még kitudja, hogy hány embernek, akiről én még nem tudok.
Ben kérdése meglep. Nagyon is, mert egyáltalán nem számítottam rá, hogy ezt felajánlja. Így rá is kapom a szemeimet, de egyből látom rajta azt, ami a hangjában is bujkál, nem igazán szeretne erről beszélni. Még mindig nem tudtam eldönteni, hogy akarom-e egyáltalán tudni igazából, hogy a biológiai apám tud-e a létezésemről, és ha igen, mióta. Így nem is erre kérdezek rá. - Anyunak nem sok lehetősége volt beszélnie a… biológiai apámról - kezdek bele egy kicsit távolról a dologba, de a megnevezésnél el kell gondolkoznom, mert a nevét nem tudom, de „apának” nem tudom szólítani, meg nem is biztos, hogy Bennek nem szúrnék még egy tőrt a szívébe, akaratom ellenére, ha így hívnám. Abban reménykedek, hogy talán ez a legkevésbé rossz megnevezés. - Nem feltétlen megismerni akarom, csak tudni, hogy milyen ember, hogy milyen apa - érdeklődök bizonytalanul. Valahol a lelkem mélyén mindig olyan érzésem volt, mintha hiányozna valami. Valami, ami meggátolja, hogy megismerjem önmagam. Külsőre inkább anyura hasonlítok, de személyiségemről már ez nem mondató el, és sosem tudtam eldönteni, hogy mi az, amit a körülmények alakítottak ki bennem, és mi az, amit örököltem.
Válasza után viszont úgy érzem nekem is lehetőséget kell biztosítanom neki, hogy ő is megtudjon rólam, Anyuról vagy bármiről bármit, amit csak szeretne. És megfogadom magamnak, hogy kérdezzen bármit, őszintén válaszolok rá, titkolózás nélkül. - De biztos Neked is sok kérdésed van. Válaszolok bármire, amire csak választ szeretnél kapni. Amit csak tudok megválaszolok - biztosítom afelől, hogy minden kérdésére válaszolok, amire csak tudok, vagy, ha nem tudom rá a választ, akkor elárulom, hogy miért nem tudok rá válaszolni. Őszinte szeretnék lenni Vele. Legalább ennyi jár neki, ha már felborítottam az eddigi életét.

Sosem fogom igazán megérteni az üzleti világot, ahol mindenki kizárólag a saját érdekeit nézi, de éppen azok vannak mindig a legjobban felháborodva, ha velük szemben viselkednek így, akik máskor a legjobban ragaszkodnak ehhez a nézethez. Egyre jobban segíteni szeretnék Bennek, de még ha be is vállalnám ezt az elcsábítós-lealkudós dolgot, akkor sem tudnám, mint kellene pontosan olcsóbban megszereznem ettől a bizonyos Jacksontól, és az a néhány infó, amit Ben meg tudna velem osztani, biztos kevés lenne. Látom rajta a csalódottságot, de hiába kutatok megoldás után, nem találok semmit, így csak hang nélkül, tekintetemmel fejezem ki felé, mennyire sajnálom, hogy nem tudok Neki segíteni.
Túl régen volt már, hogy Anyu beszélt nekem az igazi apámról, így nem kizárt, hogy szóba került New York, ami a tudatalattimban megragadva ebbe az irányba hajtott. De tudatosan biztos, hogy nem gondoltam, hogy itt él, valahogy, ha elképzeltem mindig Michigan felé tájoltam, de az okot már rég nem tudom. Valamiért nekem könnyebb elfogadni, hogy a tetteinket nem felsőbb hatalmak mozgatják, hanem olyan korábbi események, amik megragadtak bennünk, de már a tudatos részünk megfelejtkezett róla. Számomra még azt is könnyebb elképzelni, hogy a szüleinktől örököltünk néhány emléket, amik esetleg befolyásolhatják a későbbi döntéseinket, ráadásul ilyen jellegű kutatások már voltak is, és igaz döntő bizonyítékot még nem találtak, de akkor is szimpatikusabb, mint a másik lehetőség.
Nem akarok tapintatlan lenni, és túlfeszíteni a húrt Bennél. Egyébként sem hiszem, hogy bármely kérdésemre tőle kellene választ kapom. Talán a feltett kérdésem az, amire igazán Ő tud felelni, és nem más. Ben az, aki úgy látja ezt a férfit, mint ahogy én láttam volna, ha részesei vagyunk egymás életének.
Akaratlanul is látom Benen, hogy kezdi kapizsgálni a múltam bizonyos pontjait, de biztosat nem tudhat. Nem nézem ki belőle, hogy rákérdezne, túl jó hozzá, hogy egy ennyire fájó pontot feszegessen. Észreveszem rajta azt is, hogy nem akar túl sok mindent megosztani velem az apjáról. Valószínűleg én is így lennék ezzel, ha egy idegen azzal a lehetőséggel fenyeget, hogy szétcincálja vagy a feje tetejére állítja a családomat. Nem akarom faggatni, rá szeretném bízni, hogy mit mond el; amúgy sem lehet így megismerni valakit, de talán annyit elérek, hogy a bizonytalanságom csökken. Sosem tudtam igazán eldönteni, hogy meg akarom-e valaha ismerni. A reakció, amit a kíváncsiságom vált ki belőle legelőször, beszédesebb, mint azt bárki is képzelné, és azt hiszem ezzel körülbelül meg is kaptam a választ. A szavai sem cáfolják a korábbi reakcióit, így bizonyos tekintetben megnyugszom, nem voltak rosszak az ösztöneim, amikor úgy döntöttem, hogy nem akarom megkeresni. Számomra könnyebb elfogadni, hogy nem lett egy ilyen ember az életem része, de azt hallani, hogy Ben csak egy ilyen embert látott apai példaként, több mint rossz. Miért lehet egy ilyen embernek két gyereke is, amikor nagyon sok olyan férfi és nő létezik, aki a tenyerén hordozná a gyerekét, de sosem lehet sajátja? - Sajnálom - mondok csak ennyit, de biztos vagyok benne, hogy tudja, mire gondolok. - De köszönöm, hogy válaszoltál - mosolygok rá őszintén. Többet nem is akarok kérdezni, mert az az érzésem, hogy ez is megerősítette benne azt a késztetést, hogy ismét a kiutat keresse. De valóban frusztráló, hogy ennyire nem hiányzunk senkinek az asztaltársaságainkból.
Amikor én is felajánlom neki, hogy kérdezzen, látom rajta, hogy először nem akar semmit megtudni, de mégis várok, hátha eszébe jut valami, ami érdekli. Az első kérdése egy pár pillanatra megzavar, de aztán rájövök, hogy kire is gondol „igazi apa” alatt. Ő máshogy látja ezt a helyzetet, így nem csoda, hogy máshogy nevezi, mint ahogy én. A kezdeti „nincs kérdésem” állapotból végül eljutunk oda, hogy egy egész csokrot kapok, amin el is mosolyodok egy egészen kicsit, ahogy ez így megfogalmazódik bennem. Viszont azt hiszem, ez kell is ahhoz, hogy kicsit pozitívabb lelki állapotból induljanak a válaszaim, mert így talán nem lesz annyira nyomasztó a hangulat a végére, mint e nélkül. - Ez nem olyan egyszerű, mint ahogy elsőre tűnik - mosolygok visszafogottan. - Egy kisgyerekkel ezt nem lehet annyira megtárgyalni, mint például egy kamasszal. De valahol mégis magyarázatot kell adni arra, hogy miért nem hasonlítasz egy kicsit sem az apukádra, és hogy miért különbözöl annyira a többiektől - gondolok itt elsősorban arra, hogy én világosabb bőrű vagyok, mint az átlag puerto ricói. Itt inkább tűnök egy lebarnult személynek, de ott túl fehér voltam a többiekhez képest, főleg ha a szüleim mellett álltam. - Így igazából Anyu csak annyit mondott, hogy az apukámmal már akkor ismerkedett meg, amikor én már megvoltam, és megmutatta fényképen, hogy ki az „igazi apukám”. Vagy legalább is, én már csak ennyire emlékszem - gondolkozok el azokon az időkön, hogy tudhatok-e még valamit. - De ez valamikor három-négyéves koromban került szóba - magyarázom meg, hogy miért tudok az apánkról olyan keveset. - Nagyon régen volt, és már csak kevés igazi emlékem maradt azokból az időkből, a legtöbb inkább már csak benyomás, de erre még emlékszem - gondolkozok el. Sokszor már nagyon nehéz elválasztanom az igazi emlékeimet az álmaimtól, ábrándjaimtól. De az apa-témáról egyértelműen tudom, hogy megtörtént, és a lényegre is pontosan emlékszem. Ezt nem felejti el az ember bármennyire is kicsi még. - A medál mindig nagyon tetszett, így egyszer Anyu csak úgy nekem adta. A fényképek akkor még nem jelentettek annyit, mint most - fogom meg automatikusan a medált, ami már egy másik láncon lóg. Az ékszerész szerint már nem lett volna értelme megjavítani, mert mindig újabb és újabb helyeken szakadt volna el, annyira elkoptak a szemek.
Ben végül felteszi azt a kérdést, amire állandóan változott a válaszom az évek alatt, és ez az állapot azóta sem szűnt meg. - Amikor Anyuék még velem voltak, akkor sosem merült fel bennem ez a dolog. Utána egy ideig nem is gondoltam rá, amikor meg újra eszembe jutott, akkor meg nem volt lehetőségem igazán „megkeresni”. San Juan egy öt és tíz év közötti gyerek számára nagyon messze van az Államoktól - mosolyodom el hamisan, ahogy a szemébe nézek, mert nem akarom, hogy sajnáljon a múltam miatt. - De utána nagyon sokáig vártam, hogy egyszer csak felbukkan, és hazavisz magával - gondolok vissza azokra az árvaházi időkre, amikor még vártam a csodát. - Majd lassan kezdtem rájönni, hogy vagy nem érdeklem őt, vagy nem is tud a létezésemről, így lassan a sok csalódás egyszer átcsapott egy másik érzelembe - és szándékosan nem nevezem nevén. A nevelőszülőknél töltött időt is szándékosan hagyom ki, és csak végigfuttatom, hogy ott hogyan is gondoltam rá, de ezt nem akarom Bennel megosztani. Talán már ez is sok neki. - Tizennyolc évesen meg már nem is akartam megismerni, bár akkor már nagyon könnyen megkereshettem volna - Tío segített volna, de akkor már vagy nem érdekelt, vagy úgy akartam találkozni vele, hogy azt lássa rajtam, hogy nélküle is minden elértem, amit akartam.

Az élet szívás; ebben egyet értek Bennel. - De szerencsére minden családban van legalább egy olyan ember, akivel közelebb álltok egymáshoz, és aki miatt sajnálnád, ha teljesen fel kellene számolnod az életednek ezt a szálát - nézek rá kedvesen, úgy hogy érezze: én nagyon örülök, hogy Ő az életem része lett. Persze a szavai és a mosolya ellenére is érzem a zavarát, amit a téma vált ki belőle. Elképesztően nehéz lehet neki, hogy ezt kellett megtudnia az apjáról.
A kérdéseire válaszolni most nem annyira nehéz, talán azért, mert elhatároztam, hogy őszinte leszek vele, amennyire csak tőlem telik, és szerencsére most kihagyhatom az életem legszörnyűbb részeit. Látom Benen, hogy tényleg érdekli a történetem, mert nagyon úgy tűnik egészen ki tudta zárni a tudatából a szorult helyzetünket. Valahol biztos meglepi a kezdésem időpontja, de máshonnan nem tudok indítani. Valahogy nem érezném teljesnek, és talán még korrektnek sem, ha csak onnantól adnám meg a választ, hogy igazi lehetőségem lett volna megkeresni, mert onnantól inkább arra hajtottam, hogy ne tudjam ki is ő. Ezzel viszont úgy gondolom, hogy azt sugallnám, hogy sosem akartam megismerni, de ez nem lenne igaz, és őszinte akarok vele lenni. Tőlem érdemelné meg a legkevésbé, hogy hazudjak neki. A történet másikfelét, a teljes képhez, úgy gondolom, hogy csak én tudom neki megadni, és azt hiszem, ehhez joga van. Felnőtt ember, ha az igazságot akarja megtudni, én nem fogok az útjába állni, bár teljesen tisztában vagyok azzal is, hogy gyakran ez a legfájdalmasabb dolog az életben.
Ahogy néha-néha rá-ránézek, azért látni vélek egy-egy meglepett arcot rajta, majd ahogy szépen összerakja az ismeretségünk óta történt közös dolgok darabkáit a most elhangzottakkal, biztos vagyok benne, hogy rá is jön, milyen hamar veszítettem el a szüleimet. Amikor azt ecsetelem, hogy vártam az apánk felbukkanását, mintha valami átsuhanna a szemén/arcán, de nem tudom most beazonosítani, és találgatni sem szeretnék. Valahogy úgy érzem, hogy most már talán leszünk olyan kapcsolatban a későbbiekben is, hogy bármikor titkok nélkül beszéljünk egymással, tehát, ha úgy érzi felkészült megosztani velem az ő gyerekkori élményeit - akár pozitív, akár negatív - meg fogja tenni.
Egy pillanatra döbbenten kapom Benre a pillantásom, a biológiai apám, apánk, nevének hallatán. Briannek hívják? Ezt nem is tudtam. Valahol érzem, hogy ez majd némi magyarázatra fog szorulni, de most nem akarok erre kitérni, mert fontosabb dolgot akarok mondani a féltestvéremnek. - Te nem vagy felelős az apád tetteiért. Neked nem kell semmilyen szinten felelősséget vállalnod azért, amit ő tett, főleg, ha a saját érdekében tette. Tehát nem kell sajnálnod semmit - mondom neki nagyon komolyan, mert fáj, hogy ő akar felelősséget vállalni ezért. Ben hangjából és gesztusaiból valami - számomra - idegtépő dologra tudok csak következtetni, amit Brian nem tenne zsebre, ha úgy találkoznánk, hogy tudok arról, amiért Ben most így reagál. A hangomat próbálom a lehető leglágyabbra fogni, pedig felháborít, hogy Brian helyett még most is más (akarja) átvállalni a felelősséget. Alapvetően jobban tudok olvasni másokban, mint az átlag, de valahogy mindig is úgy éreztem, hogy Benre az átlagnál is jobban „ráhangolódtam”, most meg - a témának köszönhetően - még érzékenyebb vagyok rá. Lehet, hogy én is ezt teszem, de a magam részét másnak tekintem, hiszen mindenki, aki ebben a helyzetben van, szerintem akarva-akaratlanul is hibáztatja félrelépésből születő gyereket is.
- Köszönöm, de nem cigizek - utasítom vissza kedvesen mosolyogva. - Túl ártalmas az egészségre - fűzök hozzá most csak ennyit. Valahol megértem, hogy úgy érzi: Neki most erre szüksége van, így nem kezdem letámadni, hogy mennyi betegséget okoz. Abban viszont biztos vagyok, ha nem ilyen állapotban leszünk, említek neki néhány olyan „apróságot”, amin talán tényleg elgondolkozik, mint például az impotencia, bár ez nem rám tartozik, és úgy dönt leteszi azt a bűzrudat végleg.
- Megkeresni? - visszhangzom a kérdését, hogy biztos jóra fogok-e válaszolni. - Nem, megkeresni nem - mondom határozottan egyenesen a szemébe nézve, mert tényleg így van, nem akarom megkeresni. Azok után meg pláne nem, amit Ben nemrég elárult róla. A találkozás már egy másik kérdés, de erre még nem kérdezett rá. Ha Brian szeretne esetleg velem találkozni, mert eddig nem tudott rólam, akkor valószínűleg igent mondanék. De ez persze nem jelentené azt, hogy bármit is akarnék tőle a későbbiekben. Nekem már van családom, és őket semmiért és senkiért sem cserélném le. Ha viszont tudott rólam, de sosem akart megismerni, akkor megvan róla a magam véleménye, de akkor látni sem akarom, mert azzal Bennek okoznék fájdalmat, mert biztos vagyok benne, hogy nagyon sok minden vágnék a fejéhez.
Még mindig nem tudom, Brian tud-e rólam, hiszen azt sem tudom, hogy Ben beszélt-e rólam valakivel Lynen kívül. Jó lenne tudni, de nem tudom, hogyan is kérdezhetnék rá. Nem akarom Bent kényszeríteni, hogy beszéljen erről, ha nem szeretne. De azt sem szeretném, ha egy olyan dolgot cipelne miattam, mert titkolóznia kell a családja előtt. Nem akarom, hogy miattam szenvedjen valaki, így is úgy érzem, hogy túl sokan kerülnek miattam bajba, nem akarom szaporítani számukat. - Ben, Te hogy szeretnéd? - bukik ki belőlem a kérdés mielőtt még átgondolhatnám, hogy mit is mondok. Ő máshogy látja ezt a helyzetet, és nekem nagyon fontos, hogy Ő mit szeretne. Bár nem tudom, hogy mennyire érti a kérdésemet, mert néhány pillanat alatt túl sok minden futott át az agyamon, és egy kicsit elkalandoztam az ő eredeti kérdésétől.

Negatívnak ható válaszára először kicsit elbizonytalanodok, hogy valóban ennyire rossznak látja a családját vagy most csak nagyon maga alatt van, és ezért éri így. De, ahogy meglátom a hamis mosolyát, megnyugszom, hogy csak szívatni próbál, és csak egy rosszalló szemforgatást és fejrázást kap cserébe. Én az ilyen családos témákban elég könnyen rászedhető lennék, ha nem tudnék könnyen olvasni az emberekben, de Benen, lehet éppen a családi kötelék miatt, mindig könnyebben megláttam, hogy mit gondol valójában. Vagy csak egyszerűen nem akart sosem félre vezetni.
Ben olyan furcsán reagál, amikor közlöm vele, hogy ne sajnálkozzon az apánk helyett. Nem is tudom hova tenni igazán, így egy ideig csak bizonytalanul figyelem az arcát. Ennyit arról, hogy Bent könnyen olvasom. Csak akkor kapom el róla a tekintetemet, amikor rám szól. - Bocsánat! - mondom rögtön, szinte reflexszerűen. - De előttem nem kell titkolóznod, tudok titkot tartani is, és összeroppanni sem roppanok össze olyan könnyen - bíztatom, hogy szükség esetén nekem akármit elmondhat, nem kell egyedül megbirkóznia ezzel. Majd eszembe jut, hogy a legutóbbi találkozásunknál bizony teljesen összeomlottam, amiből Ben simán következtethet arra, hogy gyenge vagyok, és nem számíthat rám támaszként. - A múltkorinál már nagyon tele volt az a bizonyos pohár, de nem abból kell feltétlen kiindulni - mondom egészen halkan, és egy kis mosolyt erőltetve magamra, mert még mindig szégyellem azt a kirohanásomat, de azt nem szeretném, ha az alapján ítélne meg.
- Még sosem próbáltam, csak passzívan - vallok színt cigi-ügyben. - De már attól is köhögő rohamot kaptam - árulok el még egy kis apróságot. - A férfiaknak, mert a nőknek ott van ahiszti meg a sírás - vigyorodom el. Azt szerintem úgy is látja rajtam, hogy nálam most egyik lehetősége sem áll fenn, így szerintem viccelhetek ezzel. - De ha nagyon ragaszkodsz hozzá, kipróbálhatok egy slukkot - nézek rá hamisan. Kíváncsi vagyok, ehhez mit szól. Ennyitől még úgy sem lesz senkinek baja, ha meg is engedi. Ráadásul valamiért az cigijének a füstje sem irritál annyira, mint régen a fősulis haveroké. De lehet, hogy csak azért, mert még nem jött rám közvetlenül, olyan töményen, mint ott néha, ami sosem volt szándékos.
Látom az arcán, főleg így, hogy most szembe kerültünk egymással, hogy megkönnyebbült. Tehát nem szeretné, hogy találkozzak Briannel. Ezt pedig tiszteletben fogom tartani. Legalább is én, így most már kerülni fogom annak a lehetőségét, hogy találkozzak vele. Ha eddig nem tudtam önerőből igazán eldönteni, hogy megismerkedjek a biológiai apámmal, akkor más érdekében, Ben érdekében, igazán megtehetem, főleg, ha tényleg így szeretné, a szíve mélyén.
Most azt hiszem, hogy kicsit félre értett, mert nem a tanácsát kértem, hanem azt akartam megtudni, hogy ő mit szeretne, hogy neki hogy lenne a legjobb. Azzal viszont, hogy még a fejét is lehajtja, csak még jobban megerősít abban, hogy nem szeretné, ha befurakodnék a családjába. Végül mégis választ kapok, ami azért annyira nem lep meg, főleg a korábbi jellemzése alapján. Amikor Brian jövőbeni terveit pedzegeti, döbbentem kapom rá a tekintetemet, amit észre is vehet, ha rám emeli a tekintetét. Sosem voltam igazán jó véleménnyel a politikusokról, persze vannak kivételek, de nem sok. - Akkor pedig jobb, ha felkészül arra, hogy úgy átvilágítják az egész életét, mint MRI vizsgálatnál - mondom kicsit sem eltitkolva a véleményemet és érzelmeimet. - De azt nem szeretném, ha az Anyukád inná meg ennek a levét - nézek rá kedvesen. - Brainen kívül nem szívesen látnék más hátán célkeresztet, és ha rajtam múlik, én nem is fog nyilvánosságra kerülni - nyugtatom meg, hogy nem kívánom az egész világ elé tárni, hogy Brian Henson törvényen kívüli gyereke vagyok. - Bár ő igazán megérdemelné, hogy a sajtó és az emberek szétcincálják, de annak Te és az Anyukád is meginnátok a levét, és saját magam körül sem akarok felhajtást. - Más családtagról nincs tudomásom, így mást nem is említhetek más. - Ben, - szólítom meg egészen lágyan. - Ha Brain valóban nem akarja, hogy az Anyukád megtudja, hogy rajtad kívül van még egy gyereke, akkor jó lenne, ha ő maga mondaná el, mert ismerve a mai világot és a technikát, csak azt nem derítik ki az emberről, amit nagyon nem akarnak. Ráadásul a bulvársajtónak nem is feltétlen kell bizonyíték ehhez, elég egy kétes eredetű fotó is - figyelmeztetem Bent, bár ez igazából nem neki szól. Manapság egyre kevésbé vannak titkok a modern technikának köszönhetően. Ráadásul én már azt sem feltétlen tartom kizártnak, hogy van/volt még néhány félrelépése Briannak, amiből szintén nagy botrány lehet otthon is, nem csak a médiában.

Bocsánatkérésemre csak egy mosolyt és egy szemforgatást kapok, amiből arra következtetek, hogy túlzásnak érzi megint. De nem is én lennék, ha ezt most meg tudnám állni szó nélkül. - Ha nem akarod, hogy állandóan bocsánatot kérjek, akkor ne hozz olyan helyzetbe, amit csak így tudok lekezelni - próbálok rá rosszallóan nézni, de valahogy képtelen vagyok, és a mosolyom lebuktat, hogy hiába akarok én szúrós lenni vele szemben, erre képtelen vagyok.
Látom Ben arcán, hogy neki is az utolsó találkozásunk jut az eszébe, mielőtt még én megemlítettem volna. Bentől is egy olyan választ kapok a kérésemre, mint általában az férfi ismerőseimtől. És bármennyire is szeretné velem lehitetni, hogy meg fogja majd velem osztani a gondokat, látom rajta, hogy ő sem gondolja teljesen biztosan, hogy tényleg így lesz. Ezt viszont már nem teszem szóvá, viszont azt sem ígérem meg neki, hogy ezt később nem fogom felhozni ellene. Bent úgy ismertem meg, mint aki betartja az adott szavát, főleg, ha erre még emlékeztetik is. Én valahogy nem értem igazán, hogy a férfiak miért akarnak minden gonddal egyedül megbirkózni, főleg, amikor mások még a segítségüket is felajánlják nekik. Mert valahol biztosra veszem, hogy mellette is állnak olyanok, akik, ha nem is mindenben, de sok mindenben a segítségére lehetnének, ha másban nem is, legalább meghallgatnák.
Mikor megosztom vele, hogy csak most, csak ő még egy slukkra is rá tudna venni, akkor egyből mosolyogva hátrál, hogy miatta tényleg nem kell ezt bevállalnom. Válaszul csak halkan felnevetek. Éreztem, hogy csak viccel velem, de azt hiszem, hogy megleptem az ajánlatommal, méghozzá nem kicsit. Az arcáról viszont azt is leolvasom, hogy így még inkább tetszik neki a dolog, mint, ha elfogadtam volna.
Ben tisztességes szeretne lenni velem szemben, és rám akarja bízni, hogy találkozzak-e a biológiai apámmal, az apánkkal vagy sem. De számomra ő egy idegen, és ha eddig megvoltam nélküle, akkor ezen túl is megleszek. Bent pedig nagyon megkedveltem, habár nem túl sokat találkozunk eddig. Ha nem ilyen lenne, hanem egy undok, gonosz, számító alak, aki bántott, vagy bántani akart volna, csak mert a féltestvére vagyok, akkor valószínűleg „csak azért is” alapon találkozni akartam volna Briannal. De így, eleget teszek a néma kérésének, mert úgy érzem, hogy ennyit igazán megtehetek Benért. Mert lehet, hogy számára nem nagydolog emberszámba venni a féltestvérét, de nekem sokkal többet jelent, mint azt el tudná képzelni.
Brian jövőbeni terveit és következményeit boncolgatva, Ben is megerősíti, hogy ő sem tartja ezt olyan fenemód nagyon jó ötletnek. Nem tudom, hogy neki személyesen is van-e olyan titka, amit nem akar nyilvánosságra hozni, vagy csak az édesanyját akarja védeni, de az világosan látszik rajta, hogy neki is érdeke lenne, ha nem lenne a közvetlen családjában politikus. - Talán megemlíthetnéd neki, amit mondtam, hogy egy politikus magánélete mindig nyílt titok, és ami kiderül, arról a nagyközönség is előbb-utóbb tudomást szerez. Tío, a nagybátyám - fordítom le neki a szót, és öntudatlanul hagyom ki az igazi kapcsolatunk természetét - rendfenntartó egységnél dolgozik, és szükség esetén ők is ki tudják deríteni bárki hátterét, még azt is, amiről állítólag senki sem tud - nyomatékosítom az előbbieket. Én ezzel nem állhatok Brian elé, de Ben igen; és ha neki is érdeke, hogy a családjuk életének bizonyos momentumai titok maradjon, akkor nem ártana nyomatékosítani az apánkban a dolgot.
Csak kedvesen és megértően rázom meg a fejem, jelezve, hogy nem kell hálálkodnia. Ha meg tudnám tenni, hogy úgy omlasztom össze Brain életét, hogy más nem sérül vagy szenved miatta, nagyon valószínű, hogy megtenném. Ennek a tudatában pedig pláne nem érzem úgy, hogy jogos a hálája. Nem feltétlen vagyok az a jó és ártatlan kislány, mint aminek általában néznek. Bár általában sosem sújtanék több fájdalommal és szenvedéssel senkit, mint amit ő okozott másoknak, de a jogos és igazságos büntetéshez szívesen hozzásegítem az illetőt, ha tehetem. Mondhatni ezzel segítve a karmát, bár igazából ebben sem hiszek.
- Valószínűleg tényleg nincs, de talán éppen ezért kell megelőzni a katasztrófát, hogy minél kevesebb áldozatokat követeljen - értek vele egyet. - És ha ebben tudok bárhogy segíteni, szólj - ajánlom fel neki, hogy ne érezze úgy, hogy egyedül van továbbra is. Itt ismét rám néz, és valami pozitív dolog megcsillan a szemében, amit először nem is tudok hová tenni, de szinte rögtön érkezik is a válasza. Mögöttem két alak jelenik meg, ráadásul a kollégáim, és egy kicsit talán túl értetlennek is tűnnek, de biztos, ami biztos alapon megtartják az ajtót, majd egy hamuzóval támasztják meg.
- Renden. Sok sikert! - szólok még gyorsan Ben után, mielőtt még eltűnik a hallótávolságból.
- Már mindenütt kerestünk, és még a telefonodat is az asztalnál hagytad - szólal meg Wendel a telefonommal a kezében. - Minden rendben egyébként? - érdeklődik kedvesen.
- Köszönöm - veszem át a telefonomat legelőször. - Persze, minden a legnagyobb rendben, csak kizártuk magunkat - válaszolok mosolyogva, és azt hiszem, ezt most tényleg így is gondolom. Örülök, hogy sikerült néhány dolgot tisztázni Bennel. Erre azt hiszem mindkettőnknek nagy szüksége volt.