- Hát, szerintem mondjuk rosszabb, mint volt – néztem előbb a tagra, aztán a falra, amire felkent egy jó réteg glettet. Két nappal ezelőtt minden erőnket bevetettük, hogy valahogy a végére járjunk, hogy lehetne a konyhában éktelenkedő penészfoltoknak végérvényesen elejét venni. Ennek a vége persze az lett, hogy hajnalok hajnalán két slukk spangli között egymás torkának estünk valami Youtube tutiralt bámulva magáról a glettelésről, amit mutatott, hogy egyáltalán el tudjam képzelni, miről magyarázott végig. Aztán valahol ott kezdődtek a kreatív ellentétek, hogy mi a fasz lehet egyáltalán az a tortavágó szerű valami – hiába magyarázott nekem a spakliról, én baszd meg, nem hiszem, hogy ezt a szart tényleg így hívnák – amivel az anyagot felkenik a falra, és vajon nem lehetne-e ahelyett inkább konyhakést használni. A vége meg az lett azon a homályos éjszakán, hogy egy párnába temette az arcát, hogy egyszerűen csak üvöltsön bele, én meg igazán nem akartam ebben megzavarni. Azt mondta, szaki a témában, ami mondjuk már ott gyanúsnak hangzik önmagában, hogy valahányszor valódi szakembereket próbáltam kérdezni arról, hogy, például, hol a francban lehet egyáltalán glettport szerezni a környéken, azok inkább csak gyanúsan méregetni kezdtek ahelyett, hogy egy cigi mellett vállalják az elméleti oktatást.
És pláne ritka az a szaki, aki két nappal mindezek után, egy újabb cigi mellett hajlandó vállalni a gyakorlati megvalósítást. De ha ezt nézzük, talán nem olyan meglepő, hogy csak idegesen sóhajtott egyet, mielőtt kurva anyázásokba kezdett, majd elkérte azt a huszonöt dollárt, amiben megegyeztünk. Majd mivel végül csak húszat kapott, nekem ingyen járt egy fejmosás arról, hogy akkor se lett volna szebb az a kurva fal, ha tényleg nekiállok konyhakéssel levakarni, vagy rávakarni a glettet. De nézd, csak egy relatíve ép falat akartam, nem feltétlenül veszekedéssel tölteni az egész estét, szóval, ahogy távozóba vette az irányt, még azért a kezébe nyomtam plusz tíz dollárt, ami kábé egy belépő árának felelt meg a hamarosan következő egészen könnyed távozására. Ő mosolygott. Én csak próbáltam visszamosolyogni, de nincs az a vigyor, ami jól esne, ha a fizetés előtti utolsó két napban nagyjából az utolsó tíz dollárosodat adod tovább. Aztán a tag végül is csak lépett, én meg maradtam, hogy egy gondterheltnek szánt, de aztán semmissé lett sóhaj mellett tovább bámuljam a glettelt falat. Akkor… ez végül is ennyi volt, nem?
Nem az, hogy ne lett volna kedvem aztán egész este csak azt bámulni, hogy szárad a glett, de csak egy utolsó pillantást vetettem rá, mielőtt visszaindultam volna a házban oda, ahol Ryn-t hagytam. Valami három órája hagytam ott, azzal az ígérettel, hogy csak öt perc lesz az egész, amíg ezt a konyha kérdést érdemben intézem. Nem az, hogy ezek után pánikszerűen kezdtem keresni volna, azt már talán megszokta, hogy kábé kénytelen vagyok egyszerre két dologra koncentrálni. Készültem egy hosszabb monológgal arról, hogy miért is volt fontosabb a kibaszott konyhafal, minthogy épp nem tud lábra állni, de három órával ezelőtt, mikor leléptem öt percre, valami olyasmi szöveggel hagytam hátra, hogy azért legyen csak bátor, próbálja meg, ha szerinte nem kellett orvos a lábára, talán nem olyan vészes a helyzet, de…
Hát, van az a furcsa nyomás ott gyomortájékon bármely úriemberben amúgy is, ha öt percre hagy hátra egy nőt, és aztán órák lesznek belőle. Nos, pláne, ha eközben tényleg olyan szarul volt épp a lába, mint ahogy hisztériázott róla. Ja, a hisztéria lehetett szimpla tényközlés is, örök kérdés, hogy estére kelve tényleg lehet-e fontosabb egy konyhafal egy emberi lábnál épp, de bizonyos dolgoknak a gyakorlatban kell eldőlnie.
Rákopogtam, a válaszát se várva benyitottam, és nem tudom, miért tűnt jó ötletnek ezek után csevegő hangnemmel rárontani (valami reményféle biztos élt bennem, hogy nem a halálomat kívánja, ha már ennyit várattam), de végül csak annyit kérdeztem, hogy
- Jobban vagy?