Én már nem is tudom komolyan, hogy direkt próbál kihozni a sodromból és megpróbál az agyamra menni, vagy csak kurva jó érzéke van ehhez. Bármelyik is a kettő közül, nem lesz ennek jó vége, már előre látom, és a szülői házban veszekedni sem lehet normálisan, mert a végén még meghallják. A csendes harag pedig a legrosszabb, még az üvöltözős veszekedésnél is rosszabb. A kérdésem kibukik, pedig nem állt szándékomban ilyesfajta beszélgetést kezdeményezni, mégis muszáj vagyok megkérdezni. Furdal a kíváncsiság, és a válasza... nem is tudom, hogy megnyugtat vagy épp ismét a fejembe száll a vér.
- Olyan kérdés, hogy megkell kérdezzem, mert ebben sem vagyok biztos. Veled kapcsolatban már semmiben, az a helyzet és folyamatosan összezavarsz. – a hajamba túrok. Nem tudom már, mit hihetek el neki és mit nem. Egyáltalán azt sem tudom, hogy minek próbálom megérteni vagy megfejteni a dolgokat, hisz lehet, hogy nincs is értelme. Magammal és vele küzdök egyszerre és ez igencsak embert próbáló dolog.
- Nem emiatt akartalak elvenni. – Sok minden másért, ezernyi dolog volt ami miatt feltettem a kérdést neki, de a leginkább fontos az volt, hogy úgy szerettem, mint soha senkit. Az évek múltával sajnos ezt még most sem tudom megcáfolni, mert azóta egy kibaszott komolyabb párkapcsolatom nem volt, na nem mintha olyan nagyon törekedtem volna... De miért tenném, ha a nők nem érdemlik meg, hogy szeressék őket? Lotte tett róla, hogy esélyük se legyen elnyerniük a szívem... Meghal majd lehet, és ekkora űrt hagy majd maga után. Gyönyörű lesz, mit ne mondjak...
Az agytekervényeim folyamatosan kattognak amíg a bőröndökért megyek, és a várost szemlélve megrázom a fejem.
- Mi a faszomat keresek én itt? Mi a kurva életet? Hogy rohadna meg! – olyan erővel csapom be a kocsi ajtaját, hogy zeng az utca. Nyugalom Shane... csak lélegezz mélyeket.
Visszaérve újra beáll köztünk a kellemetlen csend és nem is tudom melyik a jobb. Ha bármelyikünk megszólal, vagy hogy a légy zümmögését is hallani?! Eldőlök az ágyon, amíg elmegy megcsinálni a kötést és lecsukom a szemem. Már félig elalszom, mikor kijön és megtöri a csendet. Megforgatom a szemem, és hallgatom, amit mond. Mélyet sóhajtok, de nem felelek semmit, mert ha mondanék bármit is, akkor újabb összeszólalkozás lenne a vége. Arrébb megyek kicsit az ágyon, mikor lefekszik, és mélyet sóhajtok. Nagyon fáradt vagyok, de amikor motyogva szólal meg, kipattannak a szemeim. Még mindig nem szólalok meg, megvárom, míg elnyomja az álom, és amikor az légzése egyenletessé válik, lassan feltápászkodom az ágyról.
- De nem eléggé... – suttogom és az állkapcsom megfeszítve nézek le rá. Felkapom a hátizsákom, amibe a cuccaim egy része van és halkan csukom be a szoba ajtaját magam mögött. Lefelé igyekszem a lépcsőn ls bemegyek a konyhába, ahol már javában készül az ebéd.
- Shane, hova megy? Lottie hol van? – kérdezi az anyja kétségbeesett arccal, ahogy meglátja a kezemben a táskát.
- Lepihent. Pár rokonom itt él nem messze, meglátogatom őket. Sürgős. Visszajövök majd holnap este. – mondom neki megnyugtatásképp, és az apja felé pillantok.
- Válthatnánk pár szót? – kérdezem, mire bólint és kifelé igyekszem vele a ház elé.
- Elmondta, hogy beteg igaz? Figyeljen rá kérem. Az elsősegély doboza a szobában van a kisszekrényen, az oxigén maszk is mellette. Gyakran rosszul van, tudja mit kell tennie, de azért felvázolom néhány szóban. – mondom neki, majd öt percig ecsetelem, melyik vészhelyzetben melyik bogyót kell bevennie és mi van, ha komolyabbra fordul a helyzet.
- Köszönöm Shane. Nagyon hálás vagyok, hogy ennyire figyel rá. – mondja és megszorítja a vállam. A szemében ott a szomorúság, amit próbál leplezni, de ezt nem lehet. Épphogy visszakapta a lányát, és bármikor el is veszítheti.
- Az orvosa vagyok, ez a dolgom. – mondom és biccentek neki.
- Sietek vissza. Nem leszek messze, ha bármi baj történne, itt a számom. – átnyújtom neki az utolsó névjegyem és hátra sem nézve indulok a kocsim felé. Az autó kerekei csikorognak ahogy elhajtok a ház elől, és cél nélkül indulok el.
Fél órája vezetek, már sötétedik és a szememet dörzsölöm. Elhagytam pár falut és most egy erdős részen haladok úgy száznyolcvannal. A sebességet már nem veszem észre, az autó amúgy is olyan, amiben nem érzékeli az ember. Kivéve, amikor egy több, mint száz kilós állat ugrik ki eléd az útra.
- A picsába! – kiáltok fel és elrántom a kormányt úgy, hogy éppen nem ütközök neki a szarvasnak, viszont az árokban landolok, fejjel lefelé az autóval. A hirtelen megrázkódtatástól egy percig ki sem merem nyitni a szemem, és a szívem is a fülemben dobog és annyira szerencsétlenül nyomódom össze, hogy alig kapok levegőt. Felnyögök és megpróbálok megmozdulni, de nem sikerül, a fejem hasogat és lassan nyúlok a homlokomhoz, s a kezemen pirosló vér jelenik meg.
- Édes istenem. – próbálok lélegezni, de a tüdőm össze van nyomva és fejjel lefelé a vérző fej sem éppen előnyös, így hamar tompulnak el az érzékeim és eszméletemet vesztem...

Credit

A sötétség úrrá lesz a testemen és orvos létemre semmit nem tudok kezdeni magammal, mert mozdulni sem tudok, még az a mázlim, hogy be voltam kötve. A biztonsági öv éles széle a nyakamat marja, és képtelen vagyok megmozdulni, de megébredek a semmiből egy apró csörrenésre, ami a telefonom hangja, de alig egy másodperc alatt elhal. Pedig felcsillant a remény, mert az a helyzet, hogy azt sem tudom, hol vagyok pontosan. Azt hiszem, amíg erre tartottam, nem sok kocsi jött velem szemben, de a fáradtság erősebb volt nálam, így nem tudok semmit sem biztosra mondani. Előre döntöm a nyakam, hátha úgy kevésbé száll bele a vér, de olyan erős hányinger és szédülés tör rám, hogy nagyokat próbálok nyelni, mert tudom, ha itt most elhányom magam, akkor simán megfulladok. Gondolom nem egyszerű fejjel lefelé okádni. Lecsukom a szemem, és egy pár percig csak a csendben vagyok ott, imádkozva, ha már templomban voltam nemrég, hogy járjon erre valaki. A háttérből kicsit később fel is csendülnek az autó kerekek és a motor hangja és reménykedem, hogy nem egy bunkóval állok szemben és hajt tovább egy árokba borult autó mellett, mert bizony sok olyan van, nem csodálkoznék. Legnagyobb megnyugvásomra azonban hallom, hogy az autó lelassít, megáll, és sietős léptekkel közelít valaki.
- Hé, jól van? – guggol le mellém a nő, én pedig bágyadtan emelem rá a lélektükreimet de nem szólalok meg. – Hívom a mentőket, maradjon nyugton. – utasít, én pedig ha tehetném, kiröhögném. Mégis mit gondol, elszaladok? Hallgatom ahogy bediktálja a dolgokat.
- Agyrázkódás. – suttogom halkan, ő pedig közelebb hajol, kérdezi, mit motyogok, mire behunyt szemmel préselem ki újra a szavakat a számon, de aztán csendben maradok, mert kurva hányingerem van és a szédülés is újra jelentkezik. Forog körülöttem az egész világ, és már csak elhalkulva érzékelem a dolgokat, ahogy a nő megnyugtat. A sötétség újra magával ragad és a vér- és oxigénhiánytól elájulok.

***

Lassan nyitom ki a szemem az ajtónyitás után nem sokkal, és bágyadtan pislogok, míg tekintetem nem a kezemet szorongató Lotte-ra siklik. Mélyet sóhajtok, és újra lehunyom a szemem. Még mindig nem vagyok teljesen jól, és hirtelen azt sem tudom, hol vagyok.
- Hol vagyok? – kérdezem halkan. A szám kiszáradt, és körbe pillantok a szobában, ahol anélkül is, hogy Lotte bármit mondana, rájövök, hogy a kórteremben fekszem. Hirtelen cseréltem helyet a betegeim tömkelegével és most én fekszem a kórház ágyban a plafont bámulva.
- Mi történt? – kérdezem, és mikor Lotte elmondja, hogy balesetet szenvedtem, a fejemhez kapok, ahol kötés díszeleg. Hasogat a fejem minden pontja, de beugrik, amikor a szarva ugrott elém az út közepére. Persze a dög megúszta épségben, mert éppen elrántottam a kormányt. A reflexeim ennyire még hála az égnek rendben voltak. Nem szívesen találkoztam volna azokkal a hatalmas agancsokkal közelebbről. Nem mondok semmit, csak bámulok magam elé, és mélyeket lélegzem. Már tudom. Beaufortban voltam, amikor egy újabb veszekedés folytán indultam el a semmibe... Beugranak az elmúlt napok emlékképei, és olyan ötletem támad, amitől még én magam is megszédülök.
- Hányadika van? Lotte... Rendbe kell jönnöm a nagy napig. Mit kell még elintéznünk? Beszéltél az anyámmal, hogy intézze el a galambokat? – kérdezem felelevenítve az öt évvel ezelőtti emlékeket. Rezzenéstelen az arcom, és annak hála, hogy sokáig járattak anyámék a New yorki színjátszó körbe, egészen jól kifejlesztettem a színészkedés csínját-bínját. – És mi legyen Marie nénikémmel? Nekem nincs kedvem hallgatni, hogy ő nem lett meghívva az esküvőre. Láttad anya arcát, amikor közöltem vele, hogy nem szándékozom meghívni a házsártos öreglányt? – halkan nevetek fel és csóválom meg a fejem. Lottera emelem a tekintetem, aki természetesen úgy veszi a dolgokat, mint vártam. Az elképedés az arcán megér egy misét, én pedig kérdőn, ártatlan tekintettel pillantok.
- Mi az? Jaj ne... Az anyakönyvvezető lemondta?! Mondtam én már az elején, hogy nem szimpatikus. Ó Lotte, csak egyszer hallgatnál rám. – A plafonra emelem a tekintetem, és már alig várom, hogy orvosért szóljon, mert nem tudom, kifogom-e bírni nevetés nélkül. Lehet, hogy aljas vagyok, de megérdemli, még akkor is, hogy tudom, egyre közelebb táncol a sírjához és nem ez lenne a legnagyobb baja, hogy azt gondolja, elvesztettem az emlékezetem egy részét. Bennem van a tüske, és a bosszúvágyam eddig nem volt olyan nagy, de most már egyre feljebb tör, és nem tudom elnyomni magamban...

Credit

A bosszúvágy felébred bennem, és hirtelen ötlettől vezérelve fekszem úgy ott az ágyon, mint aki lemaradt öt évvel, és a fiatalabb Shane Harpert alakítom. Nem mondom, hogy ilyen eszeveszett fejfájással egyszerű lesz a koncentráció, de Lotte arcát nézve rájövök, hogy megéri a színjáték. Ez a nő megérdemli, hogy visszavágjak neki, amiért olyan aljas módon otthagyott a kibaszott oltárnál. Fogalma sincs róla, hogy mit éltem át. El sem tudja képzelni, és volt olyan merész, hogy visszatérjen az életembe, ezzel dupla annyi keserűséget okozva nekem. Ha nem lenne szívbeteg, akkor biztos, hogy az első pillanatban elküldtem volna a búsba, és most nem feküdnék itt a halál faszán egy kibaszott kórházban. Nincs nekem erre se időm, sem energiám, de a gondolatra, hogy nem segítek neki gyógyulni, önzőnek érzem magam. Túl kell tudnom lépni a büszkeségemen, és többnek kell lennem, mint ő valaha is volt. Fordított esetben egyáltalán nem vagyok abban biztos, hogy ő ezt megtenné értem. Bármit, amit az elmúlt hetekben tettem érte… Mi oka volna rá? Na, de nekem mi van?!
- Na jó, de hol vagyok? Mert ez nem a New yorki kórház, abban egész biztos vagyok. – mondom, és olyan éles fájdalom nyilall a tarkómba, hogy a fejemhez kapok és káromkodva mormogok magamban. Lottera emelem a tekintetem, és kérdőn nézek rá, mint akinek fogalma sincs arról, hogy éppen a szüleihez utaztunk, és egy veszekedés után viharzottam ki a szülői házból, elindulva a semmibe.
- November? Baby, ezt te sem gondolod komolyan. Ne hülyéskedj velem… - forgatom meg a szemeimet, mert fejben január végére kell repülnöm, és komolyan felelevenednek előttem az emlékeim, amint az esküvőnket szervezgetjük. Hányingerem támad a gondolattól is, mennyire hagytam magam az orromnál fogva vezetni, és nem vettem észre, hogy az élet, amit élek, egy kibaszott színjáték.
- Jól vagy? Nem nézel ki túl jól. Sápadt vagy. Biztos vagy benne, hogy nem vagy terhes? – fúrom a kisírt szemekbe a tekintetem komoran, és megpróbálok belelátni a nőbe, akit valaha szerettem. A gyerekkérdés folyamatosan ott lengett a kapcsolatunkban, de ő nem akart még családot, én annál inkább. Ma már el sem tudom képzelni, hogy nekem valaha egyáltalán legyen gyerekem, akiről gondoskodhatok. Elvette tőlem ezt is, és hallani sem akarok arról, hogy egyszer majd egy kis Shane, vagy az anyjára hasonlító lány rohangáljon körülöttem…
- Akkor jó, ha senki nem mondta le. De ne titkolj el semmit, oké? – nézek rá összeráncolva a homlokomat, és bólintok, mikor kifelé indul, de látom rajta, hogy nagyon szarul van. Kisebb bűntudat motoszkál bennem, amiért nem tudok túllépni a dolgokon és színészkedem itt, játszva azzal, hogy bármikor rosszul lehet emiatt, mert a felesleges stressz nem tesz jót neki. Tulajdonképp semmi sem tesz jót neki, ami én vagyok… Nem kellene ezt csinálnom, és nem kellene itt lennem sem. Nem tudom, hogy megbántam-e, hogy elvállaltam az esetét vagy ő így érez-e, de valamiért azt súgja az eszem, hogy nem tartunk jó irányba…
A doki felém igyekszik és lehengerlő mosollyal közelít az ágyam felé.
- Dr. Harper… Hogy érzi magát? – kérdezi, én pedig jobban szemügyre veszem a nőt. Ez a mázlim, hogy nem pasival állok szemben, mert egy férfit nem biztos, hogy betudnék palizni úgy, ahogy szeretném.
- Jól, köszönöm. Nem szívesen maradok bent. Egy kis agyrázkódást túlélek. Figyeljen… Dr. Lewis. – leolvasom a névtáblájáról a nevét, és picit tovább időzök a területen, mint kellene. – Mindennel tisztában vagyok, nincs emlékezetkiesésem, csupán játszma az egész. Charlotte megérdemli, és nem akarok erről vitát nyitni. Senkim, így nem tájékoztathatja az igazi állapotomról. Egyébként… nem találkoztunk mi már valahol? – kérdezem, mert kicsit ismerős nekem az arca, de nem vagyok benne biztos.
- Egy egyetemre jártunk. Akkor ezek szerint nem voltam annyira láthatatlan, mint hittem. – mosolyodik el, miközben a vérnyomásom méri, én pedig megpróbálom felidézni, de nem igazán megy.
- Á, igen. Már emlékszem. – villantok apró félmosolyt rá, de élénken azért nem él az emlékeimben. – Szóval, kérem. Legyen ez a kettőnk titka. Meddig akar bent tartani? – kérdezem, mert sejtem, hogy még megfigyelés alatt szándékozik tartani, és én egy pillanatra elgondolkodom rajta, hogy saját felelősségre távozom, de ekkor eszembe jut, hogy jobb lesz itt éjszakázni, mint Lottetal egy szobában, egy ágyban… Nem akarom kísérteni a sorsot újra és újra.
- Reggelig. Az értékei jók, rendben lesz, de nem hazudhatok. Megpróbálom elkerülni a nőt, de ha kérdez… - Nem fejezi be a mondatot, mert közbevágok.
- Ha kérdezi, akkor is azt mondja, hogy ez az agyrázkódás egyik tünete, és folyamatos megfigyelés alatt tart, csinál néhány vizsgálatot és pont. Ezzel tulajdonképp nem hazudik, csak… maximum füllent. – mondom, és végül belemegy nagy nehezen.
- Legyen. Mit tett, hogy ezt érdemli? – kíváncsiskodik, de hamar elhallgattatom. Álljon meg a menet, azért nem tartunk ott, hogy beavassam a magánéletem minden egyes zugába. Megköszönöm neki, és mikor kifelé igyekszik, Lotte már jön is be a kórterembe, és halvány mosolyt villantok felé, de mikor megszólal, az is lehervad az arcomról.
- Mit csináltál? Charlotte, Lexingtonban vagyunk, több órás repülőútra New Yorktól. Rendbe jövök, add ide a telefonom, felhívom anyám, hogy nem kell elindulniuk. – Még az hiányzik, hogy a szüleim iderepüljenek a nagy almából, és szembesüljenek vele, hogy Lottetal egyáltalán nemhogy szóba állok, de elkísértem a szüleihez, akik tulajdonképpen a tudtunk szerint halottak. Jó isten, már látom magam előtt anyám arcát, ahogy a teremtőhöz fohászkodva küld el a búsba, amiért ekkora hülye vagyok, hogy újra beleesek Lotte csapdájába. Apám meg… Ő mindig szerette Lotteot –anya is, de apa valamiért még jobban-, de ő sem nézte jó szemmel, ahogy a drága fia elissza az agyát a nő miatt, akit szeretett. Nem lesz ez így jó. Mi lesz itt, nagy családi hálaadás a végén? Áh, ez kizárt.
- Túl leszek rajta, komolyan nem kell idejönniük. Inkább… te megírtad már a fogadalmad? – terelem vissza a témát újra az esküvőre, mert látni akarom, ahogy küzd magával. Elkapom a csuklóját, és közelebb húzom magamhoz, hogy aztán a fülébe suttogva megadjam neki a kegyelemdöfést.
- Alig várom, hogy a feleségem legyél. Szeretlek, Charlotte Evans. – lassan formálom a szavakat a számmal és ártatlanul mosolygok rá, a nőre, akit valaha tényleg szerettem, és ilyen szavakat suttogtam neki, mit sem sejtve arról, hogy igazából egy álnok, hazug ribanc…

Credit

Bűntudatot kellene éreznem? Hát nem érzek. Ő érzett vajon, amikor elment? Kétlem. Akkor fifty-fifty, bárki bármit is mond, ez nem szemétség, ez csak… bosszú. Egy lightosabb verzióban, mint az övé volt. Még örülhet is, amiért nem vagyok ádázabb, és megrekedtem ennél a szintnél. Nem terveztem, hogy valaha majd valamivel „meghálálom” a kedvességét, de annyira kapóra jött ez a baleset, hogy egy hirtelen ötlettől vezérelve tettettem amnéziát. Megmozdítom a vállam, és felszisszenek, érzem, hogy nincs rendesen a helyén, és csak remélni merem, hogy hamar rendbe jön, mert nem akarok betegállományba menni rögtön azután, hogy hazamentem innen. Nem tehetem meg.
Lotte nehezen veszi a szitut, látom rajta, hogy meg van törve, és esküszöm, némi elégtétel érzést kelt bennem egyszerre a bűntudattal. Szívbeteg és ezt csinálom vele. Stresszhelyzetnek teszem ki, lefekszem vele, csoda, hogy leitatni nem itattam még le… Már csak az szerepelne a tiltott listán, meg persze hasonló káros szenvedélyek, de arra azért nem sok esélyt látok az ő esetében. Hála az égnek.
- November?! – furcsán nézek rá, és próbálom nem lebuktatni magam, bár jobb lenne, ha Lotte inkább belemenne a játékba, mert úgy azért egyszerűbb lenne a dolgom.
- Miért, nem örülnél egy gyereknek? – érdeklődve tekintek rá, és a helyzet kezd nevetségessé válni, így elfordulok az ablak felé, és elfojtok egy apró mosolyt. Shane Harper, te egy igazi bunkó vagy… Ez már biztos. Nem kéne ezt csinálnom. Már épp ott vagyok, hogy bevallom, csak vicceltem, mert a szüleimet mégsem kellene iderángatni New Yorkból holmi kisebb autóbaleset miatt.
- Lotte, add ide a telefont, nem kell idejönniük. – mondom neki, és szúrós pillantást vetek rá. Már csak az hiányzik, hogy idecsődüljön az egész família, és itt tartsuk a hálaadást. A lehető legrosszabb ötlet volt Charlottetól, hogy felhívta őket, és már előre rosszul vagyok attól, hogy mit fog lerendezni anyám a helyszínen…
Szerelmes voltam belé, de most ellenszenvet érzek, még akkor is, ha jól éreztem magam vele legalább egy kicsit az elmúlt napokban. A hirtelen vezérelt ötlet még belém is belém mar, nemhogy belé, amikor szavakat suttogok a fülébe, és lehunyom a szemem az arcélemre adott puszira. Bódító az illata, és magamba szívom azt. Nem érdemlem meg? Ezt akkor mi a faszért nem tudta mondani? Öt évvel ezelőtt? Akkor talán még lett volna esélyem visszatartani és megbeszélni a dolgokat, de egy kis sanszot sem adott arra, hogy változtassak és úgy csináljak, ahogy ő akarja, ahogy elvileg neki jó lett volna. Gondolt egyet és velem meg sem osztva a döntést tűnt el, ami szarabb volt, mindennél…
Lottera emelem a tekintetem, és ahogy a könnyei potyognak, még én is nagyot nyelek. Férfiból vagyok, nem bőgök, mint egy lány, de az előbbi jelenet még nekem is sok volt, mert… mert lehet, hogy még mindig érzek iránta valamit? Nem, az kizárt…
Hallgatom a szavait, de nem szólalok meg. Mélyen szívom be a levegőt, és magam előtt motyogok.
- Ezzel cseszted el az életed. – Tudom, látom a tekintetén, hogy rájött, kamuzok, és a kérdéssorozatok tömkelege biztossá is teszi ezt. Nem válaszolok, csak bámulok kifelé az ablakon.
- Kettőnk közül nem én vagyok a szemét, Lotte. – odakapom a fejem, és megcsóválom, de nem engedem a könnyáztatta szemeket. Nem válaszolok egyik kérdésére is, szótlan vagyok, és csodálkozom, hogy egy pofon nem csattan az arcomon, mert még azt is megérdemelném. Egy igazi fasz vagyok, amiért ilyen helyzetben kellett pont bosszút forralnom ellene. Lecsukom a szemem és hátrahajtom a párnára, s megvárom, amíg kiviharzik, de még a résen nyitott ajtón keresztül is hallatszik a hangja. Az orrnyergemet masszírozom, és iszonyatosan hasogat a fejem. Mintha ütnék valamivel.
- Jobb lesz, Dr. Harper, ha befejezi a bosszúálló hadműveletét, mert Mrs. Green rosszul lett. Szívbeteg. Ne hazudjon tovább. – jön be Dr. Lewis, én meg a plafont bámulom.
- Tudom, hogy szívbeteg. – motyogom mélyet sóhajtva és a nő karba tett kézzel közelít felém. – Én vagyok az orvosa. – mondom ezzel elvágva magam az összes nő előtt, meg mindenki előtt.
- Micsoda? Gratulálok, Dr. Harper. Én erre nem lennék büszke. Ha tudja, hogy szívbeteg és még az orvosa is, hogy teheti ki ilyen stresszhelyzetnek? Nem állhat más a háttérben, mint az érzelmek. – Odakapom a fejem és összeráncolom a homlokom. Egy pillanatig nem jön ki egy szó sem a torkomon, és lassan tornázom fel magam az ágyon ülőhelyzetbe.
- Nincs szó semmiféle érzelemről, és amúgy sincs hozzá semmi köze. – mondom neki és lelépek a földre, majd kiszedem a branült a kezemből.
- Dr. Harper, pihennie kell. Maradjon fekve. – utasít, de engem nem érdekel, leszerelek minden csövet magamról és lassú léptekkel igyekszem kifelé a kórteremből. – Hova megy? – kérdezi zavartan és utánam lép, megfogna, de lerázom magamról a kezét. Most bevallom Lottenak, hogy mit érzek. Mi értelme köntörfalazni, amikor bármikor meghalhat?
- Ne érjen hozzám. – morgom, és visszafordulok egy pillanatra a folyosón, mire végre megtorpan. Benyitok a mellettem lévő kórterembe, de ott nem Lotte van, hanem egy öreglány, így tovább igyekszem, ahol az ajtó résnyire nyitva van, és benyitok.
- Beszélnünk kell. – mondok ennyit, mire az apja megcsóválja a fejét, és kifelé igyekszik, becsukva maga mögött az ajtót.
- Nem fog beszélni a lányommal. Nézze meg, mit tett vele. Szívinfarktusa van és mindez maga miatt. Milyen orvos ön? – ideges és teljesen megértem a hozzá állását, de akkor is beszélnem kell Charlottetal. Normálisan. Nyugodtan. Mint ember az emberrel, férfi a nővel.
- Nézze, én szeretem a lányát, és ezt el kell mondanom neki, amíg nem lesz túl késő. Kérem. – mondom idegesen és a falnak dőlök. Nem erőszakoskodom, de Lotte apja kemény dió, amint látom, és komor arccal ellenkezik.
- Ez nem szeretet. Köze sincs hozzá. – csíkká húzódik a szája én pedig nagyot sóhajtok. El kell engednem? Már azt sem tudom, mit csinálok, mit kéne tennem ahhoz, hogy jobbá tegyem a helyzetet? Picsába az egésszel, megőrülök…

Credit

A bűntudat felébred bennem és igazából leginkább magamra vagyok mérges, amiért pont ebben a helyzetben kellett ellene bosszút forralnom. Megvárhattam volna, amíg jobban lesz. Lesz egyáltalán valaha jobban? Az orvosaként se vagyok benne biztos, az a kibaszott transzplantációs lista baromi hosszú, vannak előtte még legalább nyolcan... Nyolc ember, és a várakozások alapján Lottenak nincs hátra több két hónapnál. Haydennek igaza volt, nem kellett volna belemásznom ebbe az egészbe, mert nem tudok jól kijönni belőle. Az első eshetőség, hogy meghal, és én itt maradok a tudattal, hogy nem tudtam megmenteni. A nagy Shane Harper elbukott. Nem azért lenne bűntudatom, mert meghalt egy betegem a kezeim között, mert azt már megtanultam kezelni az idők során. Van, hogy bele is gebedhetek, de nem tudom megmenteni az embert, pedig mindent megteszek azért. A bökkenő ott van, hogy Charlotteról van szó, és ha az elején még el is zárkóztam tőle, hogy elvállaljam, már életcélommá vált a szívátültetése. És akkor ott a másik eshetőség, hogy sikerül megmenteni. És aztán? Mi lesz aztán? Megveregetem a saját vállam, hogy ez az, jól csináltad?! Itt marad Lotte a földön, és valószínűleg mindenki megy a saját dolgára... Melyik lenne a jobb? Orvosként nyilván a másodikat választanám kérdés nélkül, de itt már rég nem az átlagos orvos-beteg kapcsolatról beszélünk.
Lotte apja igen hajthatatlannak tűnik, és majdnem biztos vagyok abban, hogy nem fog beengedni a lányához, így hamar fel is adom a próbálkozást.
- Rendben, békén hagyom. Nem akartam, hogy ez legyen. – mondom lehajtott fejjel, és a falnak vetem a hátam.
- Mégis mi van maga és a lányom között? – szegezi rám a tekintetét és kérdőn néz. Komolyan elkezdek gondolkodni a válaszon, de megrázom a fejem.
- Fogalmam sincs, Mr. Evans. Fogalmam sincs... – összepréselem az ajkaim és ekkor pillantom meg, hogy Lotteot kitolják a vizsgálóból. Összeakad a tekintetünk, de egy kurva bocsánatkérés sem csúszik ki a számon. Nem mintha lenne időm rá azalatt a pár másodperc alatt, de konkrétan a szívem szakad meg, hogy most miattam lett rosszul. Az apja ott hagy, én meg a fejemhez kapok, mert eszeveszett forgásba kezd körülöttem minden és fél pillanat alatt dobom ki a taccsot a kórház folyosójára.
- Mr. Harper, menjen, feküdjön le, pihennie kell! – szalad oda az egyik nővérke egy pohár vízzel a kezében, és a karomnál fogva vezet vissza a kórtermem felé, de lerázom magamról a kezét.
- Megy egyedül is. – morgom és visszaoldalgok a helyemre. Lefekszem és a kezeimet tördelve bámulom a plafont korgó gyomorral. Nem tudom, mikor ettem utoljára, de ez most a legkisebb bajom. Folyamatosan azon kattog az agyam, hogy mi lehet Lottetal, jobban van-e már. Addig gondolkodom, míg elnyom az álom.
- Ó, kisfiam. Nem néz ki túl jól, Steve. – Anyám hangja riaszt fel álmomból és egy pillanatra nem vagyok benne biztos, hogy kiszeretném nyitni a szemem. Picsába, elfelejtettem felhívni őket, hogy ne jöjjenek. Már csak ez hiányzott ennek az utazásnak a csúcspontjára, semmi más.
- Jól vagyok. – morgom az orrom alatt és végül kinyitom a szemem és oldalrapillantok a szüleimre.
- Shane? Apád faszát, nincs is amnéziád. Konzultáltam az előbb az orvossal, mégis mi ez az egész? – Apám hangja töri meg a csendet és elmosolyodom egy pillanatra.
- Sajnálom, hogy iderángatott titeket. Jól vagyok, csak egy kis agyrázkódás. Pár óra és le is lépek innen, ti pedig az első repülővel mehettek vissza New Yorkba. – mondom nekik és felülök az ágyon. – Lotteról nincs hír? – emelem a tekintetem a szüleimre és anyám kezdi is a szentbeszédet.
- Shane... Krisztus nevére, mi a fenéért kellett ebbe újra belemenni? Hát nem emlékszel... – Hamar emelem fel a kezem és fojtom belé a szót, mert ez hiányzik most a legkevésbé...
- Ne most jó? Szívbeteg. Nem akarok most erről diskurálni, majd később megbeszéljük. – mondom, miközben feltápászkodom a kórházi ágyról és leveszem magamról ezt az istenátka kék pólót, és egy pillanatot kérve anyáméktól igyekszem kifelé a folyosóra, hogy aláírhassam a saját felelősségre távozásról szóló papírokat. Megkérdezem, merre van a lift és az irányítótáblákat végigfutva nézem meg, a kardiológia hányadik szinten van és már megyek is a harmadikra. Kiszállok a liftből és rögtön a nővérpult felé megyek.
- Jó napot. Charlotte Evans állapota felől érdeklődnék. – mondom, és az ápoló csak megrázza a fejét. Kérdőn nézek rá és a pultra támaszkodom.
- Nem adhatok ki információt, csak a közvetlen rokonoknak. Sajnálom. – sajnálkozó arccal néz rám, és az állkapcsom megfeszül.
- Az orvosa vagyok, úgyhogy mondja. Dr. Shane Harper. – cinikus a hangom, kénytelen megosztani az információkat Lotte hogylétéről.
- De hát maga tiltólistán van, hogy lehet az orvosa? – fájdalmasan nyögök fel, és a nő értetlenül áll a dolgok mögött. Hát ez frenetikus. Hova jutottunk?!
- Oké. – mondok ennyit, és megfordulok, hogy visszaballagjak a két szinttel lejjebb lévő területre, de ekkor pillantom meg a résnyire nyitott ajtónál a kórteremben fekvő Lotteot. Megtorpanok egy pillanatra, aztán végül elindulok a lift felé, na de nem ám azért, hogy annyibban hagyjam a dolgot. Az egyik nyitott ajtón surranok be az egyik kórterembe, ahol épp alszik a beteg. A nővérhívóra tapad a tenyerem és már oldalgok is gyorsan vissza az ajtó mögé, ahol megvárom, míg az ápolónő besiet én pedig azzal a lendülettel ki, hogy aztán a pár ajtóval arrébb lévő Lotte kórtermébe lépjek be, becsukva magam mögött az ajtót.
- Ne sikíts, ne hívd a nővéreket, ne próbálj semmit csinálni. Két perc és itt sem vagyok, de beszélnünk kell. Csak két perc... – kérlelő arccal nézek a sápadt arcra és ha nem tesz semmit azellen, hogy itt legyek, beszélni kezdek.
- Sajnálom. Tudom, hogy ez kibaszott nagy faszság volt a részemről, és esküszöm, ezerszer megbántam, hogy egyáltalán eszembe jutott, hogy ezt tegyem. – kezdek bele a magyarázkodásba, és közelebb merészkedem az ágyához.
-Jó kezekben leszel itt? – kérdezem, és erősen agyalni kezdek azon, hogy most mi lenne a legmegfelelőbb lépés? Pár órája még kb szerelmet akartam vallani neki, de talán jobb is, hogy nem jutottam be hozzá a vizsgálóba... Az visszafordíthatatlan lett volna.

Credit

Már én sem tudom, hogy képes vagyok-e arra, hogy megmentsem Lotteot, vagy egyáltalán akarom-e. Összezavarodott minden a fejemben, és azt sem tudom már, merre járnak a gondolataim. A karrieremet keverem a magánéletemmel és ez a lehető legrosszabb dolog, amit tehetek, ugyanis jó vége biztos nem lesz... Hogy bánhatnék vele úgy, mint egy átlagos beteggel, amikor annyi múltunk van?! Ha vészhelyzet van, képes vagyok úgy bánni és kizárni mindent, de így, hogy tulajdonképp a peremén táncol az egésznek, még simán megtudom vele tenni azt, amit még normális állapotban sem kellene. Mardos a bűntudat, és legszívesebben szemen köpném magam azért, amiért ezt csináltam vele...
Charlotte borzalmas állapotban van, és rossz így látni őt, így nagyot nyelek, mikor megpillantom. Erősen mentegetőzöm, de erre nincs bocsánat, úgy, ahogy neki sincs arra, hogy lelépett. Mondhatnánk, hogy kvittek vagyunk, de a fene sem akart lesüllyedni ilyen szintre, hogy nekem ez legyen a fontos. Elégtétel? Minek?
- Ne sírj, kérlek. – mondom neki halkan, amikor észreveszem, hogy kibuggyan az első könnycsepp a szeme sarkán, és nagyon lassan közelítek felé. Még mindig nem vagyok biztos abban, hogy nem fogja hívni az ápolókat, vagy nem fog üvölteni. Túlléptem egy határt, és most a következőt feszegetem. Megszólalnék két mondata között, de nem enged szóhoz jutni, és ezt tulajdonképp meg is értem. Minek mentegetőzzek tovább? Elbasztam, nagyon is. Nem kellett volna ezt csinálnom, és már ezerszer megbántam, amióta megtörtént. A szavai összefolynak, és tudom, hogy minden igaz, amit mond, így nem nézek rá. Lesütöm a szemem, és inkább szótlanul állok a szekrénynek dőlve, majd arra nézek, amerre ő is. Nem szeretem nézni, ha sír, sosem bírtam.
- De, szerettelek, Lotte. Nem kérdés, de ezen már nem éri meg rágódni. Ha nem szerettelek volna, nem így viselkednék, tudod, mert... – Belevág a szavamba, és nem érdekli a folytatás, kizárja a hangom, és nem foglalkozik velem. Miért is tenné?! Nyilván már nem érdekli, ezzel betettem a kiskaput, még ha egy kis remény is volt arra, hogy normális legyen a kapcsolatunk. Amikor kimondja, hogy váljanak el az útjaim, belém mar, de tisztában vagyok vele én is, hogy ez lesz a lehető legjobb választás.
- Rendben. Én csak... Legalább hadd bízzalak jó kezekbe. – motyogom, és kérem arra, hogy ennyit engedjen, de nem úgy tűnik, mint aki engedni készül, mert csendben van, én pedig rá sem merek nézni. – Egyszer már elhagytál, kész vagyok túlélni a következőt, de azért jó lenne, ha... – Felkapom a fejem, ugyanis a csipogás lassul, majd az életvonal kisimul a monitoron. Elkerekedik a szemem, és eltompulnak körülöttem a hangok. Ijedség ül ki az arcomra, és az agyam olyan gyorsan kattan át, hogy észre sem veszem, már ledöntöm az ágy háttámláját, hogy vízszintbe kerüljön, és felpattanok az ágyra a lábaim közé fogva Lotte testét, hogy aztán elkezdjem a szívmasszázst.
- Nem lehettek ezek az utolsó mondataid, érted? Nem halhatsz meg, a kurva életbe. Még nem! – fújtatok, és körbe nézek a szobában, mert defibrillátort nem látok a büdös életben sehol. Ez igen, jól felszerelt kórház, meg kell hagyni. Fél perc múlva hallom a hátam mögött, hogy berontanak a kórterembe.
- Maga mit csinál? – teszi fel a nővér elképedve a kérdést, bennem meg olyan méreg gyülemlik, hogy félő, hamarosan robbanni fog.
- Mégis mi a fasznak tűnik? Újraélesztem, mert mire maguk ideérnek, addig hatszor meghal a beteg. Hozzon már egy kibaszott defibrillátort! – üvöltöm, miközben nem hagyom abba egy pillanatra sem a nyomást, és fejben számolom a harminc nyomást, hogy aztán kettőt a szájába fújhassak. Az egész eredménytelen és már kezdek kétségbeesni, mert az görbe még mindig ugyanolyan egyenes, mint az előbb, egy-egy kiugrás kivételével.
- Gyerünk már. – morgom, és mikor megérkezik az ápoló a defibrillátorral és nyomában Lotte szüleivel, elkapom tőle az eszközt.
- Vigye ki őket, ezt nem kell látniuk. – Éppen visszakapták a lányukat, és most haldoklik, az is lehet, hogy húsz perc múlva már csak a gyász marad nekik. Nem engedem, hogy így legyen... A két fémlapot összedörzsölöm, és lepattanok közben Lotte felől, majd a mellkasára helyezem a tappancsokat, hogy aztán kiüssem. – Picsába. Picsába. A kurva életbe. – káromkodok, ideges vagyok, jobban, mint bármikor, de nagyobb töltést adok, és újrapróbálkozom. Nagy levegőt veszek, de mikor újra csippanást hallat a gép, bennem reked a légvétel. Szédülök, és nem tudom, hogy ennek az az oka, hogy agyrázódásom volt, vagy mert épp az előbb került a halálhoz nagyon közel a mellettem fekvő nő. Ez nem mehet így tovább. Nem bírja a szíve. Borzasztó állapotban van. Az elmúlt pár órában volt egy szívinfarktusa és egy leállása, arról nem is beszélve, hogy az utóbbi egy hónapban a szíve kétszer állt meg. A végét járja. Ha nem kerül előbbre a transzplantációs listán, esélye sincs, és én végig fogom nézni, ahogy szépen lassan, szenvedve halálozik el. Ráhúzom az oxigénmaszkot az orrára, és az ápoló felé fordulok.
- Hívjon mentőhelikoptert. Azonnal New Yorkba szállítjuk. Itt nem éli túl. Műteni kell. – mondom a nővérnek, és letörlöm a verejtéket a homlokomról a karommal.
- De.. de egyáltalán ki maga? – szegezi nekem a kérdést, és mélyet sóhajtok. Miért kell ugyanazokat a köröket futnunk újra és újra?! Miközben felelek, lélegeztetőgépre kötöm, mert ilyen sokk után nem megy neki a légvétel. Az infúziót kicsit intenzívebbre teszem.
- Az orvosa vagyok, figyeljen. Nincs ideje. Ha nem műtöm meg rövid időn belül, meghal. És ha meghal, nem állok jót magamért. Hívja azt a helikoptert. Azonnal. – emelem fel a hangom a mondatom végére, és egy pillanatra a másik nővérre nézek.
- Adjon neki altatót és fájdalomcsillapítót is. Figyeljen rá fél percet, mindjárt jövök. – mondom, és kiviharzok egy pillanaton belül a folyosóra, ahol két aggódó szempárral találkozik a tekintetem.
- Mr. és Mrs. Evans?! Sikerült az újraélesztés, de azonnal New Yorkba kell repülnünk, mert itt nem éli túl. A kórház nincs megfelelő felszerelés a műtéthez. A transzplantációs listán fent van, most valószínűleg előrébb is fog kerülni kicsit, de nagyon nehéz megfelelő donort találni. Beültetek neki egy implantálható cardioverter-defibrillátort, ami azt jelenti, hogy nem engedi leállni a szívet. Az utóbbi három-négy hétben háromszor állt meg a szíve, és félő, ha még egyszer megtörténik, akkor nem lesz mit tenni. Az életmentő műtét előtt szükség van erre, hogy megnöveljük a túlélés esélyét. – Gyorsan foglalom össze a történteket és tájékoztatom őket arról is, hogy mi fog történni majd az elkövetkezendőkben. – Felhívom a kórházat, hogy mindent készítsenek elő. Apámnál van a kocsikulcsom, kérem mondja meg nekik, hogy az autómmal jöjjenek haza. – fordulok Lotte apjához, mert az anyja annyira zokog, hogy félő, semmit nem fog fel abból, amit mondok neki.
- De Shane, és mi? – kétségbeesett tekintettel néz rám. – Még csak most kaptuk vissza, kérem... mentse meg. – mondja, az ajkam pedig vonallá keskenyedik. A nyomás hatalmas rajtam, én mégis képes vagyok felülemelkedni most mindenen, és csak arra koncentrálni, hogy Charlotte Evans ne haljon meg a kezeim között, mert ezt a luxust nem engedhetem meg... sem a karrieremnek, sem pedig magamnak.
- Jöjjenek el a szüleimmel. Ígérem, mindent megteszek az ügy érdekében, Maximilian. – kapok a vállához és két kisebb ütést mérek rajta. Elfordulok onnan, és a nővérpulthoz oldalgok, mielőtt még én is komolyan elsírnám magam. Odafigyelek a légzésemre, mert attól tartok, hogy én is rosszul leszek mindjárt, hiszen a közérzetem még mindig szar.
- Dr. Harper, a helikopter tíz perc múlva itt van. – mondja, én pedig bólintok, és visszasietek a kórterembe, hogy megfogjam a kocsi egyik oldalát, és ha a nővér tolja mellettünk az infúziós kiskocsit és a monitorokat, a nővér irányítása alapján tolom Lotte-ot a hordágyon. A tetőn landol a helikopter, ami nagy szelet csap, én pedig a jobb kezem az arcom elé tartva várom meg, míg landol, aztán óvatosan, de sebesen igyekszünk vele, hogy végre felszállhassunk. Lexington és Beaufort madártávlatba kerül, és miközben felváltva nézem Lotteot és a monitorokat, azon gondolkodom, hogy jutottunk ide.
- Túl leszünk ezen. Megoldom. Meg kell, hogy oldjam. Lehet, hogy nem érdemled meg, hogy megmentselek, de a lelkiismeretemnek kell, hogy így tegyek. Nem halhatsz meg, mert abba én is belepusztulok, az istenit. – Mélyen szívom be a levegőt, és lenyelem a gombócot a torkomból, mert tudom, hogy ez már rég nem arról szól, aminek indult...

Credit