Nehéz heteken vagyunk túl, ami a műtét utáni időt illeti. Voltak pillanatok, amikor nem volt egyszerű a helyzet, volt, amikor már majdnem én is feladtam, mert úgy gondoltam, nem sok értelme van tovább küzdeni. Mégsem adtuk fel, mert Clémence tartotta bennem a lelket, hisz tulajdonképp majdhogynem a karrierem ment rá a végtelen önfejűségem miatt. A kórházigazgató behívott elbeszélgetésre, miután kiderült, hogy mit műveltem és elvette a főorvosi rangot. Azt hiszem, örülhetek, hogy csak ennyire ütöttem meg a bokám, és nem lesznek súlyosabb következményei a történteknek. Persze az, hogy a műtét sikeres volt – és nem okoztam egyszerre két ember halálát-, enyhítő körülménynek vetődött fel, de még így is megszegtem a szabályokat erősen, mellesleg a kollégáimat is olyanra kényszerítettem a cselekedeteimmel, amire nem szabadott volna. Nem mondom, hogy nem érte meg, de hatalmas áldozatot hoztam, és nem, nem várom el, hogy Lotte ezt meghálálja, hiszen ez a dolgom... Csak egyszerűen eleve kérdések vannak bennem, hogy mit érzek én eziránt a nő iránt, és egyáltalán ő mit érez? Irántam? A férje iránt? Semmiben nem lehetek már biztos, és ez a nagy bizonytalanság lassan az őrületbe kerget. Három hét telt el. A műtét utáni első napokban kerültem a kórházat, Clémencere bíztam a viziteket, amíg helyre raktam magam... Két nap után azonban elég erősnek éreztem már magam ahhoz, hogy én magam lássam el a feladataimat, és persze Lotte kezelését nem is akartam másra bízni. Valahogy senkiben nem bíztam ezt az ügyet illetőleg. - Dr. Harper, megcsinálom az esti vizitet Mrs. Greennél, tudom, hogy fárasztó napja volt – jön velem szembe a folyosón az egyik rezidens, aki ugyan sokat segített, most mégis nem kívánok élni ezen tulajdonságával. Egyébként is, az utóbbi napokban az esti vizitek tartották bennem a lelket, ugyanis nem igazán szoktam ahhoz hozzá, hogy bárkinek is alárendelt legyek. Legalábbis az utóbbi időben nem. Mióta Steve végre megkapta a hőn áhított, a kardiológia főorvosa címet, azóta azt hiszi, hogy egy kibaszott lábtörlő vagyok. Azt hiszem, ez talán a bosszú lehet részéről, de igazából rohadtul nem érdekel a dolog, hiszen úgyis vissza fogom szerezni a főorvosi rangot. - Ne hívja Mrs. Greennek, mert mindjárt rosszul leszek. Majd én megcsinálom – mormogom kertelés nélkül, hisz hiába is leplezni bármit is, mára már mindenki tisztában van vele, hogy a kétszáztizenhatos kórteremben hozzám közel álló személy fekszik. Hátat fordítva a rezidensnek már indulok is a kijelölt kórterem felé, menet közben felkapva a kórlapokat, és be is csukom magam után az ajtót. Lotte már sokkal jobban néz ki, mint napokkal ezelőtt, amikor már-már tényleg kételkedtem, hogy fel fog-e épülni vagy sem. Már színe is van, és talán már a kedve is jobb egy fokkal, remélhetőleg. - Szia – köszönök egy mosollyal, és leülök az ágya szélére. Az éjjeliszekrény tele van virágcsokrokkal, csupa jókívánságos levélkével, ami a felépüléséhez járulhat hozzá. Még apám is küldött egyet... Én meg minden egyes reggel hoztam be egy szál sárga rózsát egyenlőre még fogalmam sincs, miért és hogy egyáltalán van-e értelme. A felépüléséért persze mindent, de hogy én mit is akarok, még számomra is rejtély. Arról nem is beszélve, hogy neki vajon milyen gondolatok járhatnak az agyában... – Hogy érzed magad? – kérdezem, miközben kitűröm a haját az arcából. Még mindig nem beszélhet túl sokat, sőt, az elmúlt napokban kezdtem el csak megengedni neki, hogy pár szót mondjon a maszkot félrehúzva, de talán már van annyi ereje, hogy egy kicsit beszélgetni tudjon. Mértékkel persze, semmit nem kell túlzásba vinni. - Jól nézel ki, Lotte. Egyre jobban – küldök felé egy bíztató mosolyt, miközben a fülembe teszem a fonendoszkópot, hogy nekiláthassak a vizsgálatoknak.
Az elmúlt hetekben eljátszottam azon gondolattal legalább egy tucatszor, hogy mi lett volna, ha hagynak meghalni. Shane és Dexter is túlléptek egy bizonyos határt azáltal, hogy erőszakosan kitartottak a saját elképzelésük mellett. Ki mondta nekik, hogy boldog leszek, ha megműtenek, vagy feltámasztanak? Az egyikük a síromra kívánta a rózsacsokrot, a másik meg bevallotta a halálom előtt, hogy nem érek neki semmit. Kérdezhetném, hogy akkor mi értelme volt ennek a színjátéknak..de már nem teszem. A felébredésem után egyikükre sem voltam kíváncsi, igazából még fel sem fogtam, hogy mi történt velem. Meghalt valaki, aztán megkaptam a szívét, és most úgy teszünk, mintha ez lenne a világ legtermészetesebb dolga, pedig nem. A szívem megállt, az enyém nem volt képes ellátni a rá bízott feladatokat, és most másé dobog bennem. Megváltoztam…mondhatjuk azt is, hogy a múlandóság átreformálta a személyiségemet. Meglepődésem záloga a szüleim felbukkanása volt. Anya és apa is összezuhanva lépte át a kórtermem küszöbét, és szembesült vele, hogy a lányuk mivé vált, és mi éltette idáig. A régi Charlotte könnyekben tört volna ki, hogy viszontláthatja őket, de én elbúcsúztam. Nem értettem, hogy mi keresnivalóm van az élők között. Az ágyam körül rengeteg berendezés segítette a légzésemet, az új szerv kilökődésének a meggátolását. Nem voltam boldog, hogy ágyhoz lettem kötözve, a méltóságom utolsó morzsáit vették el. Shane-t nem is láttam napokon keresztül, még Dexter vádló, ám egyben bűnbánó tekintetét is csak az üvegen keresztül szemlélhettem meg. Drága férjem meghaltam, és bármennyire igyekszed jóvátenni a veszekedésünk megmaradt emlékeit, sajnos azt már nem fogom tudni elfelejteni. Rajtam múlik, hogy képes leszek-e megbocsájtani neki, amiért semmibe vett, de ez még a rám váró gyötrelmes, fájdalmakkal tarkított hónapok során eldől. Sam is meglátogatott, ugyan nem jöhetett be, de átadták a jókívánságát. A napok ugyanabban a monoton tempóban mentek el, ahogyan megérettek az újak. A nap legnagyobb részét gyógyszerekkel teletömve aludtam át, a vadászpilótára emlékeztető cső szabályozta a légzésemet, az orromat is lefedte. Kézzel hordozható EKG-et kötöttek az ágyam szélére, kanülökkel etettek, és még sorolhatnám a megannyi kellemetlen velejáróját ennek a tortúrának. A lényeg, hogy éltem, és ezzel örömöt csempésztem a szeretteim lelkébe, csak az enyém sorvadt el időközben. Talán egy hét is elúszott, mire Shane tiszteletét tette nálam. Nem beszélgettünk, nem is tehettük volna, de a szemem kommunikált helyettem is. Hogy tehetted ezt. Miért nem hagytál elmenni? Önző vagy Shane Harper! A fejére olvastam volna, addig ütöttem volna, amíg van bennem erő, de nem volt. Csak bámultunk hosszan, mintha egy évszázaddal hamarabb találkoztunk volna, és valóban úgy éreztem, hogy az már egy másik életbe történt.
A kérdéseim sora gyülekezett, és türelmet erőltettem a fáradt testemre. Küzdeni akart a felépülésért, de én még ellenálltam. Az ember nem lép könnyen túl azon, ha öngyilkos hajlamú gondolatok mérgezték meg a fejét. Az enyémekben csakis ezek zakatoltak, de egy kórházban mégsem csinálhattam ki magam. Hogy mutatott volna a címlapokon? Az özvegy bankár felesége a kórházban adta meg magát a nagyobb hatalomnak. A vadászpilóta felszerelésemet lecserélték a maszkra, de már így is kisebesedett az orrom, és a torkom folyton kapart. A legutóbbi játékom az lett, hogy a kórházi dolgozóknak kitaláltam egy másik élettörténetet, mint akik valójában voltak. Az este rémunalmasan telt el, már a fekvéstől is hánynom kellett, mikor kinyílt az ajtó, és belépett rajta a két lábon járó lelkiismeretem. Shane szemei alatt fekete karikák tanúskodtak arról, hogy kimerült, de a mosolya őszintének hatott, mikor rám nézett. A szokásos gesztusok, a visszafogott düh, mely a belsejében bujkált. Mennyire kívánta az idő visszaforgatását? Csendben igazítottam el a takaróm szélét, mikor közelebb férkőzött hozzám. Az érdeklődésére nem tudtam mit felelni, csak csendesen figyeltem a mozdulatait, a gondoskodó oldalát, amint eltűrte a hajamat. A bók már túlzásokba hajlott át, hiszen egy élő zombi voltam, így mikor már elkezdte volna a vizsgálatot, húztam el a maszkomat. - Mihez képest Shane? A halálhoz. Attól sokkal szebb vagyok, valóban. – gúny itatta át az elgyötört hangomat, mert én is ki voltam készülve, nemcsak ő az eltelt hónapok miatt. Sírni azonban nem voltam hajlandó, kár lett volna rágódni a sérelmeken, melyeket egymás fejéhez vágtunk. Megöltünk mindketten valamit a másikban, és ezt egy szép szó nem fogja elmosni. Már abban sem voltam biztos, hogy van esélyem továbblépni.
Az elmúlt hetek nagyon nehezen teltek. Charlotte nem szólt, csak néha egy-egy kérdésre odabökött egy rövidke választ, és ennyi. A tekintete elárulta, hogy mit gondol, és ez nem sejtetett sok jót, aminek következtében már én sem voltam annyira boldog és kevésbé pozitívan álltam a dolgokhoz. Ennek ellenére a sárga rózsák nem maradtak el. Tulajdonképp nem is tudom, mit akartam. Újra meghódítani? Vagy csak felvidítani? Jó lett volna bármi konkrétumot végre kihámozni a szituációból, de Lotte arca nem sok jót üzent. Most sem. Pedig már eltelt annyi idő, hogy végre egy kicsit beszélgethetnénk egymással, de nem vagyok biztos benne, hogy menni fog. Pedig szépen fejlődik, gyógyul, örülnie kellene és nem sanyargatni saját magát és az okokat keresni, hogy miért nem kellett volna megmentenünk őt. Persze, megértem, hogy nem egyszerű felállni egy ilyen nagy betegség után, de komolyan jó lenne egy kicsit pozitívabban szemlélni a dolgokat. Kezdem már én is elveszíteni a fonalat, nem tudom, mit kellene és mit nem kellene tennem. Ha nem jönnék be hozzá, az lenne a baj, de így meg, hogy bejövök minden egyes nap, lehet, hogy már kurvára unja a képemet. Pedig azt hittem, ismerem, de rá kell jönnöm minden egyes alkalommal, hogy az a Lotte, akit ismertem, ő már rég nem az. Elhúzom a kezem tőle, mikor megkezdeném a vizsgálatot, ugyanis látom, hogy mondani akar valamit. Persze közel sem tetszik az, amit végül kiejt a száján. - Mi lenne, ha megtanulnád fogadni a bókot? – mormogom az orrom alatt, hiszen én tényleg csak az önbizalmát próbálom növelni. Emellett pedig az sem utolsó dolog, hogy komolyan nem annyira vészes a helyzet. Szerintem volt, hogy sokkalta rosszabbul nézett ki, most már kezd kicsit erősödni talán. Persze, egy szóval sem mondtam, hogy egyszerű lesz, nem mondtam, hogy pikkpakk felépül, és ezzel együtt nem is akarta a műtétet. Én mégis erőltettem. Remélem, egyszer majd rájön, mennyire hálás lehet érte. Olyan élete lesz, amit szeretni fog és nem olyan, ami miatt majd párszor azt kívánja majd, hogy bárcsak inkább meghalt volna. Nem mondom, hogy mindenképp velem kell, hogy legyen, sőt... én sem vagyok közel sem biztos benne, hogy jó ötlet lenne újrakezdeni, és abban sem, hogy működne. Azt sem tudom, akarom e vagy sem. Megannyi kérdés bujkál a fejemben, amit majd talán a felépülése után megvitathatunk, de az is lehet, hogy hallani sem akar majd Shane Harperről miután felépült. - Mellesleg nem ferdítettem. Tényleg napról napra jobb a kép, ahogy belépek a kórterembe – erőltetek az arcomra egy halvány mosolyt. Jó lenne, ha egy kicsit jobban értékelné a mondataimat, de lényegében már úgy vagyok vele, hogy lassan én is feladom a bókolást. Már megtanultam rég, hogy olyan nőnek, aki nem értékeli a jó szavakat, nem is érdemes szórni őket. Ha már ennyire nem fogja őket, akkor külső segítségre lesz szüksége, bár ha azt is eltolja ennyire, akkor majdhogynem esélytelen a dolog. Pedig én tényleg szeretném, ha lelkileg is felépülne hamar. Ez pedig igenis nagyon fontos ahhoz, hogy a teste is megfelelően gyógyuljon. - Pozitív gondolkodás, Lotte, ez a nagyon fontos. Hidd el, hogy sok szenvedéstől megkíméled magad, hogyha jól állsz a dolgokhoz. – Már látom előre, hogy ezekre a mondatokra is jön a nemtetsző arckifejezés, esetleg egy-két ellenálló mondattal, de akkor is elmondom, hiszen ez a véleményem, sőt... az orvosi javaslatom.
Minden egyes nap úgy telik el, hogy nem akarok vele beszélni, de jön, mert ez a munkája, mert megígérte, hogy megment. Mikor vált ennyire nehézkessé a kommunikáció közöttünk? Nem a bókolással van a baj, hanem azzal, aki osztogatja. Furán mérem végig őt, amint leemeli a füléből a fonendoszkópot. Jön a visszavágás, már a nyelvem hegyén ékeskedik a válasz is, de elhallgatok. Halljuk, és lássuk, hogy mivel tudna feldobni a nagy Shane Harper. A szájmozgása megakad, és csak a szokásos sablon szöveget kapom meg, hogy a helyzet napról napra jobb, de megint csak a fejében élő kép dominál. Mikor érti már meg, hogy különbség van a lelki felépülés, és a testi értékek javulása között? Lehajtom a fejemet, és a maszkot visszaigazítom, hogy egy nagyobb lélegzetvétel után mondjam el neki a véleményemet, mert ha nem most teszem meg, akkor már sosem fogom. Dexternek nem engedélyeztem a látogatást, mármint igazából be sem jöhetett az intenzívre, mert bármilyen fertőzésbe azonnal belehalhatok. - Örömmel fogadnám, ha őszinte megnyilvánulás lenne a részedről Shane. – annyi igazság rejlik ebben a kijelentésben, hogy még a vaknak is feltűnne, hogy nem bízom meg benne, ahogyan a férjemben sem, de az most egy másik problémakör. Nem szabad leterhelni magam, mert annak nem lesz jó vége. - Pozitív gondolkodás? – enyhén meglepetten szétnyílnak az ajkaim, és elnevetem magam. Ösztönösen és mélyről jön a hahotázás, aminek a végére elfáradok, és szippantok egyet a maszkból. A fejemet a párnának döntöm, és elmerülök a kéklő szivárványhártyákban. -Te ostoba vagy Shane…sosem hittem volna, hogy kimondom, de megteszem. – vonom meg a vállamat, és oldalra döntöm a fejemet. A legtöbb veszekedésünk abból adódott, hogy elbeszéltünk egymás mellett, de most igyekszem higgadtan állni a semmitmondó biztatása mellé. - Egyszer…képzeld a helyembe magad. Haldokoltam, és felkerestelek sok-sok hónappal ezelőtt. A legundorítóbb módon zavartál el, és néztél rajtam keresztül. Akkoriban csalt meg Dexter is, így csak megjátszottam az erős nőt. A kezedben volt a jövőm…és elutasítottál. Hálaadás óta bocsánatot sem kértél tőlem, hogy a betegségem alatt szomjaztál a kis bosszú hadjáratodra, amibe majdnem belehaltam. Hirtelen pálfordulással elvittél ide meg oda, és tartottad bennem a lelket. A vége előtt meg le sem szartál? Felhívtál…meg olyan sms-eket küldtél, hogy nem is érdekellek, azt majd hozod a síromra a virágot? Vártam, hogy utánam gyere, hogy minden követ megmozgass. A húgoddal mélyebb tartalmú beszélgetéseim voltak, mint veled. – a légvételeim elfogynak, és kénytelen vagyok a maszkot visszahelyezni az arcomra. Néma csend költözik a szobába, nem így akartam nyersen tálalni neki, hogy mennyire nem éreztem, hogy mellettem állna. Fáj felszakítani a sebeket, de hallani akart. Talán most az egyszer végre eljut a tudatáig, hogy ez komolyabb cserbenhagyás volt, mint ahogyan elbagatellizálja. - Mit tettél értem az orvosi kötelezettségeken, és a bűntudaton kívül? Nem vettél komolyan, mikor azt mondtam neked, hogy meg akarok halni. Elmentél műteni egy másik nőt, és a babérjaidon ülve vártad, hogy jöjjek be. Elbúcsúztam tőled, és leráztad annyival, hogy gondoljam meg magam. Eszedbe jutott egyszer is, hogy meghallgass a félelmeimről, vagy a kételyeimről? Mikor voltál velem őszintén figyelmes, ahol ne sejlett volna fel a múlt árnyéka? Megbántottalak, de nem ezt érdemeltem, sem tőled, sem a férjemtől. Gyűlöltelek abban a pillanatban, mikor összeestem Shane. Felszínesen szenvedsz, és dobálózol. Mit akarsz tőlem? Mondd meg, hogy mit vártál tőlem. Új esélyt adtál…így kellene felfognom, de nem tudom. Nincs miért örülnöm, mert halott akartam maradni. Némi virággal kárpótolnál a hazugságodért? A szüleimnek is bemutattalak, megnyíltam…de már öt évvel ezelőtt is tudtam, hogy hiba lett volna, ha ennyire mélyen beleviszlek, és igazam lett. Nem érdemelted meg, hogy őszinte legyek. – könnyekkel küszködve rázkódom meg. Az elfojtott érzelmek most törtek a felszínre.
Nem értettem. Sosem voltam abban a helyzetben, mint a betegeim, de valamelyest azért át tudtam érezni, hogy mit élhetnek át a nehéz és a boldog időszakokban. Ha nem sikerült egy-egy beavatkozás, együtt „sírtunk”, de tartottam a lelket a páciensben. Ha pedig valami jól ment, akkor azzal együtt örömködtem. A kudarc nekem és a másik félnek is egyaránt kudarc. De ha valaki kap egy óriási lehetőséget az élettől azok után, hogy minden kibaszott akadályt az elébe gurított, akkor azt igenis úgy fogadjuk, hogy végre... végre egy kis jó, végre felsejlik a fény az alagút végén és talán eljött az idő, hogy kibukkanjunk a fojtogató tenger alól egy kis levegőért. Nem értettem. Lotte szájából az elmúlt hetekben egy köszönöm sem hangzott el és ez azért elmondott mindent arról, mit gondolhat. Közel tíz évnyi kórházban töltött időm alatt nem találkoztam még ilyen beteggel, mint ő. Igaz, egyik sem állt közel ennyire hozzám, nem volt közös múltunk, de utána egyik sem volt ennyire... közömbös. Odakapom a tekintetem, mikor reagál a mormogásomra és azzal intem csendre. Ha ilyen hülyeségeket beszél, inkább meg se szólaljon, jobban teszi. Még hogy nem vagyok őszinte. - Ó az istenért, ha nem lennék őszinte, akkor azt mondanám, hogy egyre szarabbul nézel ki – forgatom a szemem, hisz csak nem tudom megállni, hogy ne reagáljak rá. Halál komolyan mondtam, hogy egyre jobb, de ő minden egyes kibaszott kiejtett szavamban a hazugságot, a rejtett, ki nem mondott gondolatokat keresni. Kérdem én, mi értelme van egyáltalán bármit is tennem az ügy érdekében? A nevetésére már fel sem nézek, csak a kezemben figyelő fonendoszkópom figyelem, és tényleg nem értem, hogy hogy a francban jutottunk el idáig? Az elején még komoly vagyok, de aztán ahogy kiejti a következő szavakat már én is halkan felnevetek. Nem jó kedvemben, kínomban. Ostoba? Csípjen meg valaki, hogy felébredjek, mert ez az álom már közel sem a kellemes kategória. Felvonom a szemöldököm és úgy nézek le rá. - Hogy utánad menjek? – kapom fel a fejem és egyáltalán nem is értem az egész szituációt. – Lotte, te... – kezdek bele, de aztán össze kell szorítsam a fogaimat, hogy ne kezdjek el veszekedni vele. Nem mondom ki a szavakat, mert ebben az állapotban nem hergelhetem fel, holott már szerintem magát felidegesítette. Tehát... mit gondol egyáltalán? Hogy felbukkan és majd tárt karokkal várom? Hogy elnézek mindent ami évekkel ezelőtt történt és eldobok a kezemből minden kibaszott feladatot, hogy utána koslassak? Hogy azt lessem, mikor kell majd megmenteni? Vagy hogy lökjem a kibaszott lelki pásztor dumát neki? Nem tudok csak és kizárólag vele foglalkozni. Én minden tőlem telhetőt megtettem ahhoz, hogy segítsek neki. Fejre is állhattam volna, ő akkor is azt mondja, hogy... – Bocsánatot kértem. – Tisztán emlékszem rá, amikor a rosszulléte után bementem hozzá a kórterembe és elmondtam, mennyire sajnálom, amit tettem, hisz ezt aláírom, tényleg undorító dolog volt tőlem. Ökölbe szorul a kezem, nagyon kell erőlködnöm, hogy ne mondjak semmit olyat, amivel rosszat tehetek neki, mert az lenne itt az utolsó húzásom a kórházban. Egy percnyi néma csend után újra rákezd és komolyan elcsodálkozom, hogy bírja szusszal ilyen állapotban ennyire jól... - Az orvosod vagyok, Charlotte – mondom halkan félbeszakítva a mondandója közepén, hiszen egyszerűen képtelen vagyok felfogni, hogy most mégis miről beszél, hiszen azon kívül, hogy eszeveszetten veszekedtünk párszor a múlt és a jelen hibáinkon, egy szó sem esett arról, hogy bármi más közünk lenne egymáshoz. Talán már azt is bánom, hogy lefeküdtem vele. Végtére is férjnél is van ugyebár. Nem tudom, így hogy várhatná el, hogy bármit tegyek... kettőnként? Meg még utána menjek, amikor egyértelműen a tudatomra adta párszor, hogy egyáltalán nem érdeklem és jobb, ha nem is keresem?! Mi vagyok én? Gondolatolvasó? Nem ilyen bánásmódot érdemelt volna? Hát milyet? Mégis mi a jó fészkes fenét tettem, amivel azt mondhatjuk, nem bántam vele jól? Persze, elbasztam a hálaadáskor. Beismertem, hogy egy paraszt voltam. De ezen kívül? Bármit tettem, nem volt jó. - Legyen ez a végszó – préselem a szavakat a fogam között, miután kiejtette az utolsó mondatot, fel is állok az ágy széléről és kikapom a vázából az összes kibaszott rózsát, és felmarkolva, mielőtt feltépném a kórterem ajtaját egyenesen a szemetesbe hajítom az összeset. Nem szólok egy rohadt szót sem, becsapom az ajtót magam mögött és olyan lendülettel viharzok végig a folyosón, hogy többen elképedve néznek utánam. - Shane? – néz rám elkerekedett szemekkel Clemence, de nem állok meg. Olyan ideges vagyok, hogy legszívesebben most azonnal szétvernék valakit. - Vizsgáld meg Céleste. Ezentúl a te szárnyaid alatt gyógyulgat... Mrs. Green – köpöm a szavakat és lassan ki is érek a friss levegőre, ami most jobban esik, mint bármikor máskor. A száguldás pedig csak hozzátesz a kellemes érzéshez és a lenyugváshoz.
***
KÉT HÉTTEL KÉSŐBB
Két műtétre jöttem be az elmúlt két hétben. Szabadságra volt szükségem, mert összeomlott már körülöttem a világmindenség is. Persze érdeklődtem Lotte állapota felől, és azt is megmondtam Célestenek, hogy jobb lesz, ha beküld hozzá egy pszichológust is, és ha úgy van, hogy az nem ez elég, akkor talán a pszichiáter lesz a megoldás. Szüksége van rá. Kevés lettem volna, és a legutóbb tett látogatásom óta abban sem vagyok biztos, hogy valaha találkoznunk kellene, mégis valami arra ösztönöz, hogy a kórház mellett elhajtva bekanyarodjak az épület felé. Leparkolok, majd nyugodtan lépdelek felfelé a kardiológia felé, ahol olyan ismerős vagyok, de most valahogy, mintha a kollégák is idegennek tűnnének. Kinézem a tablóból Lotte kórtermének a számát, és nem szólva senkihez indulok el a kijelölt felé, de megtorpanok az ajtó előtt. Kopogásra készülök, de aztán hátrálok kettőt. Aztán mégis megteszem. Belépek a kórterembe és nekidőlök az ajtónak. Nem szólok egy rohadt szót sem, síri csendben vagyok, hiszen azt sem tudom, mit kellene mondanom vagy hogy egyáltalán mit keresek megint itt?!
A múltunk nem válik semmissé, ahogyan a vér sem vízzé. A Shane és közöttem lezajló velős párbeszéd nem nyúlik hosszúra, és valamiért csalódottan szemlélődöm, amikor fogja magát, és elhagyja a termet. A virágok illata még tovaszáll, és felkúszik az orrüregembe, de már késő, hiszen azzal együtt mindent vitt, amivel egy kis emléket is csempészett volna a steril kórterembe. A látogatásai menetrendszerűen teltek, az esték nagy részét nálam töltötte, vagy éppen hozatott fel magának valami ételt. Nem beszélt sokat, mert nem voltam hajlandó megnyílni neki, és az állapotom sem tette lehetővé, hogy megtegyem. Csövek lógtak ki belőlem, a szívemet különböző módszerekkel vizsgálták, hol ultrahanggal, hol biopsziával. Már lassan hozzászoktam a tű érzetéhez a karomban, a mellkasomban, és azzal együtt lélegeztem. Egy fekvő pozícióban sok minden megfordul az ember fejében, ahogyan az öngyilkosság gondolata is. Nem szerettem ezt az újat, vágyódtam a régi, és megszokott életem után. Valljuk be csak magamat áltattam, mert az már akkor darabjaira hullott, mikor megcsalt a férjem, és erősnek mutattam magam. Nem véletlen, hogy a családomtól vártam a feloldozást, és az utolsó kenetet is. Az új életemmel nem tudtam mit kezdeni, még elindulni sem, mert ez nem volt opció. Egy halállal végződő forgatókönyv főhőse voltam, akit megsiratnak, majd a cége által fennmarad a neve. Most még Shane-t is elűztem. Túl sok feldolgozatlan esemény adott otthont az elmémnek, és nem szerettem volna ebben a mocsárban maradni. Fájt a múltam, de még jobban a jelenem. A távozása után már tudtam, hogy egyedül kell felállnom, és valahol Madelaine szavai jutottak a felszínre. Nem a férfiak határoznak meg engem, a szerelem mulandó, de egy csomó minden vár rám, ha ebből engedek, és hagyom menni őket. Vajon ez lenne a megoldás? Mindenesetre úgy vagyok vele, hogy a gyógyszerek, és a sírás kellően kimerítenek, és elalszom az éjszaka leple alatt.
Két héttel később
A vizsgálatok nem változtak meg, csak a körülöttem lévő emberek. A személyzet a kardiológiáról jött, már nem ugráltak úgy körbe, mint régebben. A szüleim és még Dexter is meglátogatott. Napról napra erősebbé váltam, csak a bizonytalanság burjánzott szét a belsőmben. A barátnőm elmesélte, hogy a kutyám az egyik pulcsimmal alszik, és minden este az ágy sarkában tér nyugovóra. Bella egy ideig nem jöhet a közelembe, de tudom, hogy jó kezekben van. A férjem megváltozott..a szüleimet elszállásolta, és habár a mi viszonyunk nem sokat változott, de a kedélyek lecsillapodtak, és nem ugrott nekem. Az új színt a húgom vitte az egész kalandba. Anya és apa még nem érezte magát otthonosan a Nagy Almában, de Gabriella szépen beilleszkedett, és a legtöbb idejét nálam töltötte. Közelebb kerültünk egymáshoz, a fecsegése elfeledtette velem, hogy miken mentem keresztül az elmúlt hónapokban. Valahogyan az üresség nem múlt, Shane csendes távozása új kérdéseket vetett fel bennem. Miért nem állt hadba velem? Mi járhatott a fejében? Nem láttam hetek óta, Celeste ügyelt rám, és közölte, hogy a mai napon haza is mehetek, ha megkapja az osztályvezető aláírását, aki történetesen már nem Shane volt. Arról sem tudtam, hogy lecserélték a főorvosi székben…igazából semmit nem tudtam róla. A tekintetem a szobán vezetem körbe, és elmosolyodom, mert Gaby ismételten túlpörög. A gyerekkori énemre emlékeztet. - Lottie…ez olyan puha ez a felső. Kasmír…és pink színű. Anya azt mondta ne túrjam fel a szobádat, de nem bírtam ki. Mennyi smink, és cipő… - valahogyan ez a divat és szépségipari iránti őrület öröklődött a génekben. - Megtarthatod, ha szeretnéd. – hajtom össze az egyik vastagabb pulcsimat, és a bőröndre siklanak a kékjeim. A húgom rákérdez mindenre, de én már szabadulnék. Öt hét borzalmasan hosszú idő, ha az ember lánya ágyhoz van kötve, de most már csak a luxusbörtön vár és a megannyi szabály, hogy ne lökődjön ki az új szervem. - Tényleg? – csillan fel a szeme, de ekkor kinyílik az ajtó, és egy nem várt vendég tér be közénk. Mindketten lefagyunk, talán én a kelleténél jobban is. - Úristen….Shane… - pattan fel a fotelból, és úgy rohan felé, mintha ezeréves barátok lennének. Én meredten állok, és őt figyelem. Sokat öregedett a legutóbbi találkozásunk óta. - Shane… - szólalok meg halkan, és zavartan igazítom a fülem mögé az egyik barna hajtincsemet. Gaby a derekát öleli át, és boldogan úszkál a régi ismerős neki szentelt figyelmében.
Nem akartam bejönni. Nem arról van szó, hogy bűntudatom van, amiért ott hagytam két hete egy szó nélkül, mert sajnos azt kell mondjam, hogy jó döntés volt. Nem, azt sem mondom, hogy egy percre sem gondoltam rá, hiába próbáltam elterelni a figyelmem, nem ment egészen, Celestet pedig az első három nap után felhívtam, hogy információt adjon Lotte állapotáról. Érdekelt. Csak egyszerűen nem bírtam már tovább elviselni azt a hozzáállást, amit tanúsított már a műtét előtt is, és utána sem változott egy hangyafasznyit sem. Nyugalomra volt szükségem, arra, hogy átgondolhassam a dolgokat. Megtettem, és még mindig nem jutottam semmire, sőt, minél többet agyalok, annál biztosabb vagyok benne, hogy jobb lesz, ha nem keresem tovább Lotte társaságát. Mindkettőnk érdekében. A gond csak ott kezdődik, hogy ezek a gondolatok csak addig borítják el az agyam minden szegletét, amíg nem találkozom vele és áll fejre az egész elképzelés. Tudom, hogy nemsokára hazamehet, már maximum csak pár napig kell bent maradnia. A szanatóriumban más lesz neki, de ott sem lesz egyszerű, nem mondom. Azért ha oda megy, amit anno ajánlottam neki, az határozottan jobb, mint egy kórház. Mint egy wellness-centrum, hasonlót kell elképzelni, csak éppen olyan kezelések is jelen vannak, amik a gyógyulásához szükségesek, mellesleg nagyon jó szakemberekkel van tele. Na de szóval, mégis itt vagyok újra a kórházban és a kórterme felé tartok. Még nem biztos, hogy bemegyek, csak maximum ránézek az üvegen keresztül. Mikor az ajtó elé lépek aztán mégis kopogok kettőt és bemegyek, egyenlőre oda sem nézek, csak becsukom magam mögött az ajtót, ám amikor hirtelen nem Lotte hangját hallom, hanem egy gyermekibbet, felkapom a fejem és el is mosolyodom, ahogy felém jön. Lehajolok hozzá és engedek az ölelésének, miközben a válla fölött összetalálkozik a tekintetem Lottéval. - Szia – mondok ennyit egyenlőre neki és végig is pillantok rajta. Már meg sem merem kérdezni a múltkori után, hogy hogy van, mielőtt még ezt is hátsószándéknak venné, vagy kiolvasna bármit a sorok közül, ami nincs is. Azért láthatólag sokat javult két hét alatt, és ez megnyugtató. - Szia Gaby, hogy vagy? Bejöttél meglátogatni Lottiet? – kérdezem halvány mosollyal, ahogy kibújok az ölelésből. Látszik rajta, hogy baromira izgatott, már szalad is a fotelhez vissza, hogy felém mutassa a rózsaszín pullóvert. - Igen. Nézd, mit adott nekem Lottie – mutatja boldogan, mire újra elmosolyodom. Nem tudom, hogy most boldog vagyok-e attól, hogy itt van, vagy sem. Hisz jó, mert nem áll be a kínos csend Lotte és köztem, de talán azért mégis jobb lenne ketten lenni. Nem tudom. – Te viszed haza Lottiet, Shane? – kérdezi nagy lelkesen, mire fogalmam sincs, mit kellene válaszolnom. Motorral vagyok, nyilván arra nem fog felülni, mellesleg meg... miért lennék én az, aki hazaviszi? - Hát – kezdek bele és gyorsan lepörgetem a fejemben, hogy mégis mi lenne erre a legmegfelelőbb válasz. – Tulajdonképp csak bejöttem megnézni, minden rendben van-e – mondom végül, de Gaby tényleg nagyon fel van spanolva és nem igazán akarja abbahagyni a beszédet. - Hát de minden nap láttad, hogy jól van, nem? Te vagy az orvosa. – Értetlenül néz rám, majd Lottiera, nem érti a szituációt, szerintem azt is érzékeli, hogy ami kettőnk között van, az most nem éppen nevezhető felhőtlen hangulatnak. Megvárom, hogy erre Lotte reagáljon neki, nem fogok én belekontárkodni a családi „magyarázkodásba”. Karba tett kézzel szemlélődöm, hol az idősebb, hol pedig a fiatalabb testvért nézem. Aranyos kiscsaj, Lotte is hasonlóan vadóc lehetett gyerekkorában. Ezt tudom elképzelni legalábbis róla, de már elég meglepetést okozott ahhoz, hogy ne tudjak bármire egyértelműen következtetni. - Akkor én most kimegyek és kunyerálok az egyik nővérkétől olyan finom cukrot, ami a pulton van. – Zavaromban megköszörülöm a torkom, és nem mondom, kicsit félek attól, mi lesz, ha Lotte húga elhagyja most a szobát. Pár pillanatig továbbra is csend honol, miután kiviharzott az ajtón. Mit kellene mondanom? Mit kellene mondanunk egymásnak? Nem is tudom, melyikünk haragszik a másikra jobban, és már azt sem tudom, minek jöttem ide?! - Nem maradok sokáig, tényleg csak egy pillantást akartam vetni rád – mondom megtörve végül a csendet, de meg sem mozdulva az ajtó mellől, ha véletlenül menekülnöm kellene hirtelenjében újra, ne kelljen messzire menni. Meglesz nélkülem remélem. Celeste azt mondta, hogy beküldték hozzá a pszichológust, ahogy javasoltam, remélem ért valamit. – Van, aki hazavisz? – kérdezem, mert nagyon remélem, hogy nem egyedül akar nekiindulni azért. Azt nem szeretném...
Nem vagyok jobban, de javulok. Kerestem az eltelt napokban a megfelelő szót az állapotomra, de sajnos még korántsem fejtettem meg, hogy mi lenne a helyes rá. A testem regenerálódik, de valahogyan a többi nem akar olyan gyorsan jönni, és egyre sietősebbé vált, hogy megerősödjek lelkileg is. Shane hallgatása volt az első nagy pofon, aztán Dexter viszonylagos türelmes oldala. A férjem nem beszélt sokat, de kellően felkavart az is, hogy ennyi mindent megtett értem, és a családomért. A manhattani lakás jelenleg az enyém, és ott szállásolhatom el a szüleimet, meg a húgomat is. Gaby abban a nagy lakásban egyedül unatkozik, mert sok mindenhez nem érhet hozzá, és anyáék szabályokat állítottak fel, mert úgy hiszik ehhez nincs joguk. Régebben én is így nevelkedtem, hogy a jómód nem jár mindenkinek, de én akartam, hogy nekem jusson belőle. Nem tiltom a húgomat a megszerzett javaimtól, és ha látom benne a vágyakozást, akkor már tudom, hogy nem voltam selejt, mert ez bennünk van. Egy közös titok, a lázadásunk záloga. Nem kislány már annyira, mint anyáék hiszik, és tizenkét évesen már eltudja egyedül is dönteni, hogy mi érdekli, és mi az, ami untatja. A pszichológus az első lépcsőfok volt ezen a hosszas állomáson, de Maddie ennél többet adott nekem, egy másik kapcsot. Tessa Wilson szintén szívátültetésen esett át, de ő már otthon van. Megkaptam az e-mail elérhetőségét, és a telefonszámát is. Még nem mertem felhívni, de Madelaine azt is elárulta, hogy több bennünk a közös, mint hinném. Nem értettem, hogy mire célzott, de ez a hölgyemény majdnem velem egykorú, és az egyik legjobb pszichológus hírében állt. Nem veszíthetek vele semmit, ha felkeresem a kikerülésem után. A börtönöm a lakásom lesz, nem megyek szanatóriumba, mert nincs rá keret, igen…Dexter adna, mert a műtét óta nem tagadott meg semmit tőlem. Nem szapulta az exemet, és nem is állt elő újabb próbálkozással, hogy megmentsük a házasságunkat. Nyugodtan kommunikáltunk, és ez hiányzott úgy a lezárás mellé. El fogok válni, ez nem kérdés, azonban nem távozom üres kézzel. Nem a fele vagyont, de egy szép summát biztosan kapok, ahogyan már az enyém a legjobb ingatlanunk is. Talán így kellett volna az elején, hogy beismerje előttem a halálfélelmét, és akkor nem mérgesedik el annyira a helyzet. Dexter büszke ember, de sebezhető is. Mindenesetre nagyot nőtt a szememben. A bőröndömet pakolom össze, és azon hezitálok, hogy amit kimondtam két hete, vajon mekkora kárt okozott egy másik férfiban, és az, hogy ezután már magától jött a többi teendő is. Világossá vált, amit elnyújtottam, de végül Dr. Clemence is belátta, hogy nincs más megoldás. A húgom csivitelése eltereli a figyelmemet, és észre se veszem, hogy jóformán csak egyik oldalról a másikra pakolom a felsőimet. Nem ér semmit az a kasmír nekem, de neki annál többet. A levegő megfagy, mikor kinyílik az ajtó, és az ismerős kék szempár köszön vissza. Mit keres itt? Gaby természetesen kitörő lelkesedéssel fogadja, de én bizalmatlan, és óvatos vagyok ebben a témakörben. Nem is zavarom meg az egymásra találásuk pillanatát, mert a kisebbik énem valóban megkedvelte őt, titkon még rajongott is érte. Micsoda gének..még a pasik terén is. A testvérem pörög, jönnek a kínos kérdések is, mint az első, hogy ő visz-e haza. Totálisan elvörösödöm, és lehajtom a fejemet, hogy folytassam a pakolást, a zárójelentésnek is perceken belül meg kell érkeznie. Kedvesen hárít, így egy hatalmas kő esik le a szívemről, hogy legalább Gaby nem sérül a kettőnk közötti viszony miatt. A faggatózás megy tovább, és elérünk egy sarkalatos ponthoz. Pironkodva kapkodom, aztán lemerevedek. Elhallgatnak mindketten, és rám merednek. - Gaby…ez most más, és Shane már nem az orvosom. – ez a kijelentésem tudom, hogy magyarázatra fog szorulni, de ennél többet sajnos a húgom előtt nem mondhatok, aki mintha észrevenné, hogy ő lesz a felesleges, és a nővérre hivatkozva szelel ki. Beáll a szokásos csend közöttünk, én elrakom még a kedvenc pulcsimat, aztán behúzom a zárat. - Gondoltam, hogy nem többre, és igen…van aki hazavisz. A szüleim nemsokára itt vannak, csak ez a lányok ideje, vagy micsoda, ami az elmúlt napokban alakult ki közöttünk a húgommal. – sóhajtok egyet, aztán sután teszek egy lépést az ágy mellől, de még lassan megy a közlekedés egyedül. - Shane…szerettem volna, ha tőlem tudod meg, hogy már nem vagy hivatalosan az orvosom. Két hete…szóval dr. Harold, és a szakorvosjelölted Celeste is úgy látta jónak, ahogyan én is, ha elvesznek tőled, mint beteget. A legjobb kezekben leszek, valóban kiváló medika volt alattad. Tökéletesen felvilágosított mindenről az eltelt hetekben, és a javaslatodra megkaptam a régebbi pszichológusomat is, aki ajánlott egy másik beteget. Szintén nemrég esett át egy szívátültetésen. Ő biztosan meg fog érteni. – nem is tudom, hogy minek beszélek ennyit előtte, de be nem áll a szám, végül felpillantok a fájdalmasan szép kék szempárba. - Remélem…egyszer képes leszel megbocsájtani nekem, de úgy tiszta szívből az öt, lassan hat évvel ezelőtti események miatt. Láthatólag ez a betegség felkavarta mindkettőnk életét, és többet vett el, mint szerettük volna. Talán jót tenne, ha elutaznál egy időre. – nem tudom, hogy miért akarok kilyukadni arra, hogy ő sem jutott ezen még túl, de szerintem az, hogy nem tud betegeként kezelni, sokat elárul…a múltunkról, és a bennünk dúló érzelmi viharokról is.
Átgondoltam, hogyan kellene viselkednem Lotte-tal ahhoz, hogy megmaradjunk a normális keretek között, és lehetőleg még ő se érezze úgy, hogy bármi olyat akarnék, ami neki nem előnyös. Arra jutottam, hogy… hm. Tulajdonképpen semmi értelmesre, így végül úgy döntöttem, hogy meglátogatom, és megnézem, milyen a hozzáállása jelen pillanatban a dolgokhoz. Gaby jelenléte egy kicsit megnyugtat. Nem tudom, hogy ez jó jel-e, amikor már egy kislány jelenléte kell ahhoz, hogy normális hangnemben tudjunk kommunikálni a másikkal. Egyértelműen nem okés a dolog. Annyira úgy hangzik a szájából ez a mondat, hogy már nem vagyok az orvosa, mintha ez lenne a világ egyik legtermészetesebb dolga. Pedig nem az, hiszen én végig akartam kísérni az úton, egész addig, míg fel nem épül teljesen, de Lotte ellehetetlenítette a helyzetet. - Örülök, hogy sikerült megtalálnotok a közös hangot. – Legalább vele. Gaby édes kislány, értelmes, jól el lehet vele csevegni, Lottenak pedig nagyon is szüksége volt arra, hogy valaki „szóvá tartsa”. Na persze gondolom, ez úgy nézhetett ki, hogy Gaby lökte a dumát, míg Charlotte hallgatott, hiszen egy ideig nem igazán volt neki szabad pár mondatnál többet kommunikálnia napi szinten, hiszen még az is kifárasztotta. Mikor Lotte belekezd egy afféle magyarázkodásba, az első mondat után le is állítom. - Én írtam alá azt a papírt. Mindenki így látta jobbnak. – Még aznap délután, ahogy elviharzottam a kórházból visszajöttem, hogy aláírjam a papírokat. Egyikünknek sem tett jót, ha én vagyok a felelős az életéért. Én nem tudtam úgy dönteni, hogy úgy álljak a dolgokhoz, mint egy normál beteghez, ő pedig minden erejével azon volt, hogy ellenkezzen nekem. Így nem tudtunk egyről a kettőre jutni. – Igen, biztosan megért majd. Muszáj beszélned erről valakivel. – Hogy ez a pszichológus vagy éppen egy sorstársa, szinte mindegy. Akár az egyik barátja is lehet, csak beszélje ki a dolgokat minél hamarabb, hogy legalább egy kicsit forduljon a látásmódja, mert ha így folytatja tovább, akkor bizony nem lesz senkinek sem egyszerű dolga. Se neki, se a környezetében lévőknek. Hallgatom, ahogy beszél, de nem nézek rá. Próbálom kerülni a tekintetét, mert az túl sok mindent rejt, ami számomra fontos volt régen. Ott bujkál még mindig, csak most elnyomja más. - Jaj Lotte, ne kezdjük megint, könyörgöm. Már túltettem magam azon a dolgon, nem kellene mindig szóbahozni. Hidd el, erősebb vagyok, mint azt te gondolod, az évek már jól megedzettek – húzódik apró mosolyra a szám széle, de gyorsan el is tűnik. A múltkor még azt hánytorgatta fel, hogy mekkora paraszt voltam, amiért olyan bunkó módon elküldtem a farmon, mikor megjelent ott a semmiből, most meg azon kattog, hogy mikor leszek képes megbocsátani azért, hogy lelépett anno. - Talán most már inkább magadnak kellene megbocsátani – mondom ki végül, amire jutok magamban. – Elutazni? – szalad fel a szemöldököm, és töprengeni is kezdek a dolgon. Persze, nagyon is rám férne egy jó kis nyugalom-szigete, de ezzel együtt azzal is tisztában vagyok, hogy nem tehetem most meg, ugyanis az elmúlt időszakban már annyi van a rovásomon, hogy a szabadság már nem férne bele még pluszban. – Majd kicsit később talán – vonok vállat, de jól tudom, ez nem most lesz. Charlottenak tényleg fogalma sincs arról, mi zajlott körülötte, amíg ő éppen a világvége felé tartott, aztán meg a kórházban regenerálódott. Akár úgy is nézhetjük, hogy egy burokban volt magában, ami most majd szépen kidurran, hogy hazatér, és sajnos vagy nem sajnos, de rá kell jönnie, hogy az élet nem állt meg amíg ő felépülőben volt. Ott van a cége is. Te jóságos ég, annak is egy részét a nevemre íratta, ez csak most jut az eszembe. Kisebb gondom is nagyobb volt annál, hogy eddig ezzel foglalkozzak, de az biztos, hogy amint lehet vissza is adom neki, hogy száz százalékban az ő tulajdonában lehessen. - Most hazamész? A kutyád már biztos vár – mosolyodom el, próbálom kicsit jobb kedvre deríteni ismét. Már megint ezt csinálom, pedig már a tudtomra adta, hogy nem kellene. Nem tudom, mi lenne a legjobb, ha most elválnának útjaink vagy próbálkozzunk még egymással? Nem látom sok értelmét, annyi veszekedésünk volt az elmúlt időszakban, hogy sajnos több kár ért minket, mintsem olyan együtt töltött idő, ami igazán értékes lehetett volna. Én meg már tényleg nem tudom, mit akarhat, hogy lépjek ki az életéből vagy éppen tartsuk meg a pár lépés távolságot, de azért találkozzunk? - Lotte… Mit akarsz? Egyszerűen képtelen vagyok kiigazodni már a gondolataidon, és hogy őszinte legyek, belefáradtam, hogy kitaláljam őket. Nem akarok én már veszekedni, csak tudni akarom, hogy… te mit akarsz? – nézek le rá kérdőn, hiszen most jött el az a pillanat, hogy tisztázzuk, mindenki menjen a saját útjára vagy éppen… vagy éppen, mi? Ezt még én sem tudom pontosan, de ha nem ez a szándéka, akkor komolyan el kell azon gondolkodnunk, mit akarunk a másiktól. Eddig úgy tűnik számomra –legalábbis az eddigi szavakból-, hogy Charlotte közel sem szándékozik velem továbbra is tartani a kapcsolatot, és ha ezt akarja, akkor én rábólintok. Ha pedig mégsem ezt, hát… talán azt is megpróbálhatjuk.
Shane felbukkanása olyan váratlan, mégis belül számítottam rá, hogy mielőtt elhagynám a kórházat, még összefutunk. Az életem nem változik meg egyik pillanatról a másikra, de elindultam egy úton, és innen szégyen lenne visszakanyarodni. Segítőkezek kísérnek végig, ha akarom, de a döntés csakis rajtam áll. A húgom jelenléte még jobban erősíti az élni akarásomat, feléled bennem az ösztön, hogy jobban megismerjem, és még több időt töltsek vele, meg a szüleimmel is. A házasságomnak vége, ez egyértelmű, és nem is erőltetem tovább az elkerülhetetlent, mégis nyugalom száll meg attól, hogy nem veszekszünk. Dexter is megsínylette, ahogyan az exem is. Az egyetlen zavaró tényező, hogy nem tudok, mit kezdeni Shane-nel. Mármint kedvelem is, ez tagadhatatlan, különben nem csaltam volna meg a férjemet vele, de ha a vitáinkra gondolok, és a hazugságokra, melyekből kijutott az eltelt hónapokban, akkor az lenne a legjobb, ha most nem beszélgetnénk, de akkor is joga van itt lenni, mert ő szerezte nekem a szívet. Akarom ezt a szervet? Felkészültem egy új életre, vagy nem? - Igen, egyre jobban megy, de még van mit bepótolni. – teszem mellé egy szelíd mosoly kíséretében, aztán folytatom a csomagolást, mert rengeteg ruha maradt ki, és ha egy percre is leállok, akkor baj lesz belőle, mert nem merek ránézni. A múltkor történtek után az sem jó, ha kettesben maradunk. Kicsit tartok tőle, hogy rosszul fog elsülni ez a kommunikáció, ha így haladunk, de egyelőre nincs semmi jele a kitörő balhénak. Azt akarom, hogy tudjon a felálló változásokról, ezért avatom bele az orvos cserébe, de mielőtt mélyebben belemerülhetnék, máris meglep, és én fagyok le. - Nem tudtam, hogy támogatod az ötletet. – könnyebbülök meg, mert ha ő is így látta, akkor azt jelenti, hogy megértette. Annyira elmérgesedett a közöttünk lévő kapcsolat, hogy ezt már nem kellett továbbmételyezni egyéb problémákkal, amik ott sincsenek. - Igen, muszáj Shane…mert van, aki sosem hallott meg. – célzok rá, mert tudom, hogy segíteni akart nekem, de sosem értette meg, hogy mire utaltam, vagy mit akartam elérni azzal, amit neki meséltem. Öt év…borzalmasan hosszú idő, és sokkal többet változtunk, mint mióta megismertük egymást. A megbocsájtás is a tanulási folyamat része lenne, de félbeszakít, és ott tartunk, ahol a part szakad. - Nem hiszem, hogy túl lennél rajta Shane. Ha így lenne, akkor két hete nem rohansz ki az ajtón, de beláttam, hogy több időre van szükséged, csak még nem jöttél rá. – nem mélyedek bele, de ha nem így lenne, akkor nem is húzná fel minden alkalommal az agyát azon, hogy negatívan állok a történtekhez. - Annak is eljön majd az ideje, ha megszoktam, hogy életben maradok. – eltekintek másfele, és felhozom ötletnek, hogy utazzon el. Két hétre is el tudott menni szabadságra, akkor még egy, vagy kettő már nem fog megártani. Mindkettőnkből sokat vett ki lelkileg a betegségem, és az újratalálkozás is. Nem beszélünk többet róla, én meg behúzom a cipzárt inkább a bőröndömön, mikor érdeklődéssel fordul felém és rávezetem a kékjeimet. - A manhattani lakásba megyek, de igen…haza. Nem lehet még a közelemben a kutya, nehogy elkapjak tőle valami fertőzést, emiatt Samantha vigyáz rá, és ha eléggé megerősödtem, akkor visszaveszem a helyemet nálam. – a vemhességére nem térek ki, mert lényegtelen információnak tűnik a múltunkat tekintve. Csak még egy dolog lenne, ami összeköt, és nem a legjobbkor. Kikerülném őt, mert a saját gondolatainkba temetkezünk, aztán valahogyan az azúrkék szempár rám talál, és onnantól nincs visszaút, mert kitör belőle a kérdés, és a kétségbeesett várakozás. A mellkasom lassan emelkedik, és süllyed vissza a normális helyzetébe, mikor megfigyelem az arcvonásait. Shane még mindig szívdöglesztő, rengeteg nő álma, még a legjobb barátnőm is ácsingózik utána. - Hogy én mit akarok, és hogy jelenleg, mit tudunk adni egymásnak az két különböző dolog, és nincs fedésben egymással. – oldalra biccentem a fejem, és úgy bámulom őt. - Nem bízunk egymásban, nem bírunk megmaradni a másik mellett. Szerinted ez mire utal? Ott marunk bele a másikba, ahol csak tudunk. Tisztáznom kell, hogy mit akarok először is magamtól, az élettől. El akarok válni a férjemtől, és lezárni a házasságomat. Megtalálni a célomat, hogy legyen értelme ennek a második szívnek. Nem ismersz már, sőt már akkor sem tudtad, hogy milyen vagyok, mikor ebbe belementünk. Shane csak fájna, sosem hinnél nekem, elvégre elhagytalak. A múltamat nem tudom megváltoztatni, de a jövőmet igen, és jobb ember akarok lenni, ami azt jelenti, hogy újra kell építenem a jelenemet. Nem tudtam neked megbocsájtani, hogy kihasználtad a betegségemet, és akkor támadtál, mikor sebezhető voltam. Bármilyen tett is követte ezt, sajnos nem jött egyensúlyba. Minden nőbe szerelmes vagy kicsit, de egyik mellett sem kötsz le. Madelaine-nak igaza volt…gyereket akarok, meg családot, és most már igazit. Dexter nem képes ezt megadni nekem, így tovább kell lépnem, talán neked is. – pillantok le a földre. Nagyon nehezen ment, hogy kimondjam, amikor szerettem.
Szerettem volna azt hinni, hogy mire ideérek sikerül majd túltennie magát nagyrészt a dolgokon és csak egy kicsit legalább tudja objektíven szemlélni a kialakult helyzetet. Sok mindenen keresztül mentünk, nem mondom, voltak rossz pillanatok, de volt azért egy pár jó is. Nyilván neki azok nem jelentettek semmit. Nem is tudom, mit gondoltam. Egyáltalán azt sem tudom, mégis mi a jó eget keresek itt és mit kapálózok én az egész után? Mikor megláttam Gabyt tényleg elkezdtem reménykedni kicsit. A gyerekek általában segítenek a felépülésben lelkileg elvileg, és még most komolyan úgy is látom, hogy talán egy fokkal jobb kedve van Lottenak. Figyelem, ahogy gyorsan pakolja a ruhákat az ágyról a bőröndbe, egy percre sem áll meg, rám sem néz. Talán a múltkori után, ahogy elrohantam már nem mer, vagy nem is akar. - Van időtök – mondom, hisz most már tényleg van neki, nem szorítja semmi keretek közé. Tényleg, ez is tök jó dolog, én örülnék neki a helyében, hogy megismerheti a húgát is, és még a szüleivel is eltölthet több időt. Persze, ha akar, és nem kívánja őket a háta közepére. Az eddigi tapasztalatok mondjuk nem ezt mutatják, de nem beszéltünk erről túlzottan őszintén. Azt sem tudom, miért titkolta előttem anno olyan erősen, hogy a szülei élnek… Ezt nem most fogom megérdeklődni tőle mondjuk. - Kénytelen voltam. – Nem azért, mert elém dugták volna a papírt és nem lett volna más lehetőségem, bár voltaképp ebben is volt valami. Azért tettem, mert többszöri átgondolás után is arra a következtetésre jutottam, hogy a köztünk lévő feszültség már akkorára duzzadt, hogy csak ártok a puszta jelenlétemmel is az egészségére. Ez pedig nem fér bele. Másrészről pedig tudtam azt is, hogy nem okozhatok több bonyodalmat, mert ha megteszem, akkor kirúgnak az egész kórházból, hisz már így is kibaszottul pengeélen táncoltam. Az ő hangjából azonban meglepetést hallok ki, mikor közlöm vele, hogy tudok róla, hogy nem vagyok már az orvosa. Én nem azért kötöttem az ebet a karóhoz, hogy én legyek az orvosa, mert nekem ez olyan nagyon jó volt. Látni, ahogy szenved. Azért nem akartam kiadni a kezeim közül, mert ha megtettem volna, ki tudja, milyen orvoshoz kerül. Magam akartam végigcsinálni ezt az egészet, de nem egyedül, hanem vele. Ehhez képest már félúton letért az útról a kereszteződésnél. - Ha én is abban a hangulatban sodródtam volna végig Lotte, mint te, akkor már nem beszélgetünk itt. Szerintem nem érzed a súlyát, mit jelent ez, hogy túlélted. Nem hallottam? De hallottam, ahogy harminchatszor a fejemhez vágtad, hogy nem érdemelsz meg és hogy nem akarsz élni. Ezt hajtogattad. Csak tudnám, miért nem akarsz élni, amikor egy csinos fiatal nő vagy, tele tervekkel – mondom teljes nyugodt hangnemben neki, de belül megint sikerült kicsit feltornázni az idegeimet. – Tudod mit, ezt most hagyjuk jó? Nem tesz neked jót, ha erről beszélünk. De Tessa majd biztos meghallgat – jegyzem meg a végére, hiszen ő majd biztos másképp szemléli a dolgokat, valóban. Én soha nem fogom tudni száz százalékig az ő szemszögéből nézni, és őszintén nem is szeretnék a helyében lenni sosem. Szerintem senki. Bár én szerintem örülnék, ha túlélnék egy ilyen súlyos betegséget. Nem mozdulok felé egy fél lépést sem, nem akarok hozzá túl közel lenni. Pedig volt olyan az elmúlt hónapokban, amikor vágytam a közelségét, és talán most is így lenne, de annyi visszautasítás után már nem próbálkozom inkább. - Nem azért hagytalak itt, mert nem lennék túl az öt évvel ezelőtt történteken. – Nem is igazán értem, hogy sikerült a kettőt összekapcsolnia? A jelenen kevésbé vagyok túl, mint a múlton per pillanat… - Azért mentem el, mert olyan dolgokat vágtál a fejemhez, amire nem voltam kíváncsi – mondom ki teljesen őszintén, hiszen így volt. Mit gondolt? Hogy majd hallgatom, ahogy savaz perceken keresztül folyamatosan? Hát nem, és ha nem a kórházban lettünk volna és nem ebben a helyzetben, akkor biztos nem tűrtem volna szavak nélkül a mondatait. Talán jobb is volt úgy, hogy nem nyilvánultam meg, mert akkor lehet, hogy tényleg nem lennék most itt. Jól teszi, ha most nem kell a döggel törődnie, és valóban van rá orvosi előírás, hogy nem mehet kutya-macska közelébe –vagyis nem dögönyözheti orrba-szájba-, de mértékkel megteheti. Nyilván azért lehet, hogy jobb, ha inkább majd csak a felépülése után kapja vissza a kutyáját. - Én nem akarok folyton beléd marni, de mindig provokálsz, Lotte. Így nehéz folyton pofát vágni a dologhoz és ellenállni – mondom miközben én is arcát figyelem. Megviselt. Persze ez normális, de még így is nagyon szép. Eszembe sincs kimondani, mielőtt még újra kitalálja, hogy csak kamuzok. A javaslata mondjuk nem rossz, miszerint időre van szüksége. – Ezzel egyetértek, szerintem is először magadban kell rendezned a dolgokat. – Majd utána esetleg beszélhetünk, de miről? Fogalmam sincs, ő is abban gondolkodik-e, mint én? Mármint még én sem tudom pontosan, mi a cél, de a baj az, hogy hiába van messze már az az öt év, az érzelmek simán feltörtek ebben a pár hónapban –ezzel együtt mondjuk néha el is tűntek, de csak-csak visszatértek-. Akkor csaptam le, mikor sebezhető volt? Mért ő mit csinált? Én is kurvára sebezhető voltam, amikor az esküvőnkre készültem. Pár óra választott el tőle, hogy elvegyem feleségül, mindenem az övé volt. Szerinte én nem voltam sebezhető? Lehet, hogy bosszú volt, amit adtam, és bánom is, nem győztem ezt elégszer kihangsúlyozni, de... én meg tudtam bocsájtani. Azt hiszem. - Most ez hogy jön ide? – nézek rá értetlenül. Minden nőbe szerelmes vagyok egy kicsit? Azóta, mióta elhagyott nem igazán voltam szerelmes senkibe. Egy nő volt, aki kicsit jobban megmozgatta a gondolataimat, minthogy csak szexre kellene, de az is sutba dőlt. Gyereket, családot... Ezt nem biztos, hogy én meg tudnám adni neki, valóban, igaza van. Még nem biztos, hogy készen állnék ilyesmire, dehát még ő sem... Hogy állna készen egy gyerekre, amikor éppen felépülőben van a szívbetegségéből, amibe majdnem belehalt? Egy gyerek óriási felelősség, és amíg nem erősödik meg rendesen –ami akár még évekbe is telhet-, addig nem vállalhat gyereket. - Jaj Lotte – sóhajtok fel, mert már tényleg nem tudok mit mondani. – Szerintem is lépjünk tovább. Legalábbis hagyjuk békén a másikat egy pár hónapon keresztül. Mindkettőnknek szüksége van rá – helyeslek, de egyáltalán nem látok előre a jövőbe. Fogalmam sincs, ha így lesz, egyáltalán valamelyikünk felkeresi-e majd a másikat vagy annyiban marad és majd maximum összefutunk New York utcáin? Egyelőre annyira kilátástalan az egész számomra, és szerintem neki is, hogy nem tudok semmire biztosat mondani. Mélyeket szippantok a levegőbe, hiszen olyan nehéz nyugodtnak maradnom –vagy legalábbis annak látszanom-, hogy azt leírni nem lehet, de mégis próbálkozom vele. Tulajdonképpen nem is az a helyzet, hogy baromira ideges lennék, hanem... nem tudom, csalódott? Csalódott, mert rájöttem, valóban nem ismerem, és Charlotte már nem az a Charlotte aki régen volt. Jó ég, mi lesz velünk? Egyáltalán van-e olyan, hogy mi vagy csak ő meg én vagyunk?!
Kezdőlap
