Valljuk be őszintén, baromira bűntudatom volt, amiért újabb embert bántottam meg azzal, hogy nem emlékeztem rá. Ha nem lennék szigorú magammal, igazából fel sem kellene vennem ezt az egészet, mert nem volt közöm sem a balesetemhez, sem ahhoz, hogy elvesztek az emlékeim - azon kívül, hogy ott voltam, szó szerint rosszkor rossz helyen. Én vágytam legkevésbé arra, hogy kórházba kerüljek akkor. Szerettem volna és próbáltam is minden erőmmel arra kényszeríteni az agyamat, hogy visszaadja azokat a pillanatokat a középiskolából, hogy ne kelljen még egyszer elsétálnom úgy senki mellett, ahogyan Noellel tettem. De ez nem úgy ment, mint amikor rehabra jártam és tornáztatnom kellett a karomat, vagy mondjuk a lábaimat. És ez baromira idegesített. Jóvá akartam tenni a sokkot, amit Noelnek okoztam, de egyben az is volt a tervem, hogy kiszedek belőle annyi információt a közös emlékeinkről, amennyit csak tudok. Lehet, hogy ő amúgy is kifejezetten érzelmes típus, és bárkivel kapcsolatban ugyanúgy reagál mint velem, de volt egy érzésem, hogy többet jelent a reakciója annál, mint amit bevallott nekem. Talán baj van a fejemmel és nem értek bizonyos dolgokat, de teljesen hülye én sem vagyok. Tudni szerettem volna mi volt az oka, hogy Noel és én elvesztettük egymással a kapcsolatot, és ha van rá lehetőségünk, akár javíthatunk is rajta. Semmi nem garantálja, hogy sikerülni fog, vagy hogy ő vágyik ilyesmire, de annak már jelentenie kell valamit, hogy hajlandó velem találkozni, igaz?
Ami azt illeti, cikinek éreztem, hogy ennyi idősen még mindig sokkal részletesebben beszámoltam a szüleimnek azzal kapcsolatban, hogy milyen programom volt, vagy mit tervezek csinálni, mint a kortársaim, de úgy érzékeltem, hogy sokkal békésebben élik a mindennapjaikat, ha tudják, hogy mit csinálok, vagy kit keressenek, ha adott esetben aggódnak értem, engem pedig nem érnek el. Nem azért, mert rettegtem tőle, hogy újra balesetet szenvedhetek. Ami azt illeti, egészen önfejűen és felelőtlenül kezeltem bizonyos dolgokat. Mondjuk a bakancslistám teljesítését. Amin így személy szerint Noel ugyan nem szerepel, de jobban belegondolva akár fel is vehetném rá. Oké, ez így elég sok mindent - és nem csupa ártatlan dolgot - takarhat, ezért hadd pontosítsak... Felkerülhetne rá velem együtt, mint elkövető. Vagy megvalósító. Ha mondjuk lenne kedve még egyszer találkozni a mostani alkalmon túl is, biztosan valami olyanba vonnám be, amit én találtam ki, ellenben azzal, amit most csinálunk.
Nem voltam benne biztos, hogy az iskola ahová érkezem a megfelelő hely lesz, de a megadott adatok alapján nem jártam messze a találkozási pontunktól, abban pedig kifejezetten bíztam, hogy ha nem is vagyok a legmegfelelőbb helyen, Noel majd idővel megtalál. Nem tudom mennyire kellett ténylegesen is felvakarnom az államat a földről, amikor a gondolataimat elfoglaló srácot egy csapat gyerek társaságában pillantottam meg, de én elég nevetségesen éreztem magamat épp emiatt.
- Szia! Vagy sziasztok... - halk nevetés tört ki belőlem, miközben próbáltam ugyan összeszedni magam, a pillantásom mégis vissza-visszatért a Noel által összeterelgetett gyerkőcökre. Talán csak a váratlanul kapott puszi volt az oka, talán valami nagyon más, ettől függetlenül kicsit zavarban voltam. - Elszámoltam magamat és kifogtam egy Forma-1 pilótát taxisofőr képében, szóval... itt vagyok. - Ezúttal mosoly terült el az arcomon, amit Noel felé fordítottam. Azt hiszem csak a szerencsének köszönhetem, hogy nem vagyok az a fajta, aki rosszul lenne bármilyen járműben, vagy járművön utazzon. Na jó, talán a hajó egy kicsit más kérdés, de azt nem olyan sűrűn teszem meg, hogy különösebb problémaként éljem meg. Szerintem az emberek többsége egyébként is mind tengeribeteg, csak nem vallják be.
- Csak nyugodtan, tudok várni... - Már épp meg akartam kérdezni, hogy várjam-e meg valahol a környéken, amikor az a bizonyos kisfiú közbelépett és elrabolta tőlem Noelt. Mosolyogva integettem utánuk, amikor azonban mind eltűntek a szemem elől, figyelmeztetnem kellett magamat, hogy ne akarjak meghalni az interakciójuktól. Láttam már férfiakat gyerekekkel beszélgetni, akkor miért facsarodik meg a szívem és akarok egyszerre sírni és nevetni amiért Noelt látom velük?
Ez egy olyan kérdés volt, amin hosszú percekig képes lettem volna agonizálni. Ezt pedig tulajdonképpen csak az szakította félbe, hogy Noel visszaért hozzám.
- Nem, én voltam túl korai, ne haragudj. - Tágra nyílt szemekkel pillantottam ugyan fel rá, a figyelmemet azonban hamar vissza kellett irányítanom az előttünk lévő dolgokra, ha nem akartam a saját lábaimban felbukni. - Nem, ami azt illeti nagyon kevés dologtól félek. - Újabb halk nevetés kísérte a szavaimat. - Nem emlékszem rá, hogy ültem volna motoron, de ki nem hagynám. - Bólintottam, jelezve hogy tényleg benne vagyok a kihívásban. Lehet, hogy nem is kell várnom egy következő alkalomig, már most is csak bővül a bakancslistám Noelnek hála.
- Régóta motorozol? - Felvontam a szemöldökeimet, miközben igyekeztem szemügyre venni a járművet, amihez közelítettünk. - Segítesz nekem a bukósisakkal? - Megoldottam volna egyedül, ha ad nekem egy kis időt? Gondolom. De egyszerűbb volt megkérni őt, mint hozzáértőt, hogy magyarázza el nekem a dolgot. Vannak olyan dolgok, amiket csináltam már, de elfeledkeztem róluk és vannak azok, amelyek tök újak, de nagyon szeretném minél jobban megérteni őket. Ez pont az utóbbi kategória volt.

808・ szia szépségem   ・ruha・ℳ

Egyáltalán nem voltam biztos benne, hogy jó döntést hoztam, amikor újra felvettem a kapcsolatot az exbarátnőmmel. Összességében pontosan tudtam, hogy ez az egyetlen módja annak, hogy legalább megpróbáljak tenni érte valamit, miután úgy hagytam ott őt, ahogyan azt sosem érdemelte volna meg. Viszont azzal is tisztában voltam, hogy soha nem leszek a megfelelő személy arra, hogy ténylegesen mellette lehessek a bajban. Azok után, ami közöttünk történt, baromi nehéz volt bármit kezdeni ezzel az egész helyzettel, ugyanakkor pontosan úgy nézett rám, mint amikor először vett rá arra, hogy igyunk a szülei tequilájából. Talán nem emlékezett nagyon sok dologra, de voltak olyan veleszületett gesztusok, amik mégis a régi Hellt, az én Hellemet idézték, ez pedig extrán megnehezítette a dolgom. Viszont nem hagyhattam még egyszer cserben. Noah és én nem igazán tudtuk rendezni a kapcsolatunkat, de abban határozottan igaza volt, hogy a múlton rágódni már felesleges. Attól, hogy magamat őrlöm, még nem fognak megváltozni a dolgok. Ugyanúgy nem voltam itt neki, nem tudtam megvédeni és nincs arra garancia, hogy mindez sikerül akkor, ha ténylegesen mellette vagyok. Emiatt eléggé lehangolt napjaim voltak, mindezt pedig nem vihettem be a gyerekeknek. Ahányszor a régi tanáraimra gondoltam, mindig igyekeztem magamon erőt venni és egy mély levegővétel után eldöntöttem, hogy nem boldog leszek. Ha öt percig az arcomra fagyasztottam a mosolyt, és beszélgettem a gyerekekkel, könnyen el tudtam terelni a gondolataimat. Pont ezt a jókedvet igyekeztem egész nap megőrizni, ami a bébikéim társaságában nem volt túl nehéz, mert mindig annyira boldogan jöttek utánam.
Az iskola szabadon kezelte a kicsik tanítását, nekem pedig ma nagyrészt az első két évfolyammal voltak óráim. Délelőtt tanítottam két ötödikes és egy hetedikes osztályt, de alapvetően nem velük foglalkoztam ma. Szóval elvittem a gyermekeimet egy terepgyakorlatos forró csokizásra a kínai negyedben, és az alapján osztottam ki a matricákat, hogy ki mennyire ügyesen kérte ki a maga innivalóját. Nyilvánvalóan nem tudtam megcsinálni azt, hogy nem kap mindenki valamit, ezért pirospontokat és aranycsillagokat lehetett szerezni a mai alkalommal. Nyilvánvalóan öt pirospont egy aranycsillag és öt aranycsillag számított egy jeles érdemjegynek. Miután sikerült jól kipletykálnom magam a gyerekkel, visszaindultam velük az iskolába, hiszen nekik még volt órájuk, én pedig ma nem tartok napközit, amiért Maiával fogok találkozni. Pont ez az oka annak, hogy nem vállaltam el a törpéket a mai délutánra. Az kifejezetten meglepett, hogy előbb odaért az iskolához, ahova hívtam, mint ahogy azt terveztem volna, de ennek ellenére egy széles mosoly volt az arcomon. Mivel tizenöt gyermekem volt ma, a sor végén fogtam meg Bridget és Xian kezét, így próbáltam meg átlátni a gyerekeket. Szerencsére világ életemben elég erőteljes hanggal voltam megáldva, így tudtam őket irányítani és nem voltak rossz gyerekek. Mondjuk meg is lett nekik mondva, hogy ha nem viselkednek jól, akkor többet nem jövünk ki, mert néha még nekem is szigorúnak kell lennem annak érdekében, hogy fegyelmezetten tudjak velük közlekedni az utcán. Mivel köszönni akartam a fiatal nőnek, a kicsiket a kapu elé tereltem, aztán gyorsan odafutottam hozzá és még mielőtt végi gondolhattam volna, hogy mit csinálok, nyomtam egy puszit a feje búbjára.
- Szia – egy mosoly volt az arcomon, ami csak szélesebb lett, miközben végigmértem őt. Azt hittem, hogy el tudok feledkezni az érzéseimről iránta, de minden alkalommal, mikor megláttam olyan érzésem volt, mintha sosem mentem volna el – Jó korán ideértél. Be kell vinnem a lurkóimat, mielőtt elkallódnak, és máris sietek, olyan tíz perc az egész…
Szerettem volna valamit mondani, de a mutatóujjamat az egyik említett kölyök már éppen készült volna letépni.
- Noel bácsi, ha elkésünk a napköziből, akkor büntetőpontokat fogunk kapni! – képtelen voltam nem elnevetni magam a kisfiú sopánkodásán, aki amúgy a jó képességű gyerekeim közé tartozott és fontos volt neki az iskola. Az ujjaimat pont ezért is kulcsoltam a kis keze köré és már el is indultam, vele, de azért még visszafordultam egy pillanatra, hogy integethessek Maiának.
- Majd Noel bácsi begyűjti a büntetőpontjaitokat. Megbeszélem a tanárnővel, hogy engem büntessen meg, mert én voltam rossz és nem hoztalak vissza titeket időben – nem tudom, hogy pontosan mennyi hallatszódott belőlem, ahogy a kicsikkel beszélgettem, csak azt éreztem, ahogy lassan körém gyűlnek, ezért a mellettem sétáló Stephanie feje búbjára tettem a tenyerem és megsimogattam a hátát a karom alatt átbújó ikertestvérének is. Páran a ruháimba kapaszkodtak és úgy sétáltak velem tovább. Élvezték, hogy az iskolán belül mindig úgy közlekedtünk, mint egy tehéncsorda, mert nem vártam el a teljes fegyelmet és rendet.
Szerintem soha életemben nem adtam át még ennyire gyorsan egy másik oktatónak a srácokat, majd loholtam a tanáriba azért, hogy a táskámat, meg papírjaimat elkezdjem összeszedni. Igyekeztem mindig mindent fejben tartani, éppen ezért inkább ötször átnéztem azt, hogy megvannak-e a félig összeállított dolgozatok, hogy a már megíratott példányok és a naplóm nálam van-e, de ennek ellenére is háromszor fordultam vissza valamiért. Mivel nem volt annyira hideg, a kabátomat lazán a karomra fektettem és sietős léptekkel szeltem át az udvart.
- Remélem nem várattalak meg nagyon – a tenyerem finoman a vállán landolt és tolni kezdtem magam elé a motorom irányába – Félsz attól? Mert ha igen, akkor mehetünk taxival is.