A terapeutámmal már szinte rögtön a baleset után megállapodtunk, hogy akármi történjen is, mindig meg kell próbálnom mindennek a jó oldalát nézni és olyan dolgokat keresni, amelyek megmaradtak pozitívan az életemben. Egyáltalán nem volt könnyű mindig mosolyogni és a jót keresni a helyzetemben, mert rettenetesen frusztrált, hogy annyi emlékem elveszett és hiába erőltettem az agyamat, egyszerűen nem tértek vissza. Sokáig reménykedtem abban, hogy egyik reggel majd úgy ébredek fel, hogy amikor megpróbálok visszagondolni a középiskolás éveimre, egyszerűen meglesznek az emlékeim. Nem akartam mindenre emlékezni, már azzal is megelégedtem volna, ha csak a fontos részleteket kapom vissza és azokkal élhetem tovább az életemet. Nyilván voltak napok, amikor a legapróbb részletek érdekeltek, vagy az, hogy pontosan kik is voltak akkor fontosak nekem. Fura mód mindig is tisztában voltam azzal, hogy amióta elveszítettem az emlékeimet, egyszerűen vannak olyan dolgok, amelyekre hiába kérdezek rá a szüleimnél, nem fogják nekem olyan őszintén elmondani, mint ahogyan én azt átéltem. Még azt sem feltétlenül tudtam, hogy azok az információk, amelyekről soha nem esett szó az elmúlt hat évben, pozitívak, vagy negatívak-e.
Azzal viszont nagyon is tisztában voltam, hogy ahhoz, hogy kicsit is boldog lehessek, nem szabad visszafelé tekintenem, a múltba, hanem ki kell hoznom magamból és az életemből a legtöbbet - mert tudom, hogy milyen a vég közelében lenni. És akárki is kérdezné, egytől egyig megmondanám, hogy nem túl kellemes érzés.
Ezért is van bakancslistám, ami örökké bővülő, soha véget nem érő dolognak tűnik, de csak mert néha egy-egy tevékenység közben eszembe jut egy másik, amit feltétlenül ki akarok próbálni. Sok olyan dolog is akadt azon a listán, amihez akármennyire is akarom, de egyedül szimplán túl kevés vagyok. Viszont épp elég új ismeretséget kötöttem már a kórházi tartózkodásom óta és azóta az évek során a lista tételeinek teljesítése közben, hogy bizonyos elfoglaltságokba egyszerűen be tudjam vonni a barátaimat is, vagy éppen általuk tudjak valamit teljesíteni. Olyan is előfordult már, hogy egy új barátom miatt került fel egyáltalán valami a listára. De azt, hogy más írjon fel helyettem valamit, soha senkinek nem engedtem meg. Ilyen szempontból csodálom Kristine-t, amiért cukrász létére hajlandó engem a konyhájába engedni és segíteni abban, hogy süssek valamit. Persze csak az ő segítségével.
Izgatottan csengetek be hozzájuk, mert a sütés olyasmi, amit talán már próbáltam egyszer régen, de egyáltalán nem emlékszem rá - ezért most teljesen kezdőnek számítok. Mosoly költözik az én arcomra is, amikor a barátnőm kinyitja nekem az ajtót és így lépek beljebb, majd fogadom az ölelését, amit szorosan igyekszem viszonozni. - Szia! Tök jól vagyok, köszi. És te? - Tény és való, hogy vannak napok, amikor annyira fáj a fejem, hogy létezni is nehezemre esik, a mai azonban nem volt ezen napok egyike. Orvosság erre nem létezik és a műtét sem olyasmi, amit egy fejfájás miatt végeznének, főleg az én kórházi múltamat tekintve. - Biztos nem félsz tőle, hogy fel fogom gyújtani a konyhátokat? - nevetve teszem fel a kérdést, miközben lehámozom magamról a cipőket.
- Köszönöm szépen! - Azonnal bele is bújtatom a lábaimat a felajánlott mamuszba és előbb halkan csosszanok benne párat, ahogyan követni kezem Krist.
- Nem tudom miről beszélsz. Én sem úgy készültem, hogy jótékonysági estre megyünk, hanem hogy lehet, hogy összekenem magam. - Arra a célra pedig inkább nem egy többszáz dolláros darabot áldoznék be. Ezért is maradtam annál a szerelésnél, amiben végül megjelentem Kristine előtt. Miután pedig leveszem a kabátomat még konkrétabban látszik, hogy ma nekem a kényelem előrébb való volt.
- Nem kellene megfeleznünk az összeget? Csak miattam nem kellett volna ennyit készülnöd - a hangomban némi dorgáló él fedezhető fel, de korántsem megszidni akarom. - Totál olyan érzés ez, mintha csak valami menő műsorban lennék. Ennyi dolog fog kelleni hozzá? - Mosolyogva kíváncsiskodom, miközben körbe pillantok az előre kipakolt hozzávalókon és eszközökön. - Nem hiszem, hogy egyelőre lenne rajta más. Egyszer kenyeret is akarok majd sütni, de jó esetben az olyan ötven éves korom előtt nem válik sürgető problémává. - Nem mintha tudnám, hogy ötven éves koromban fogom-e még vezetni a listát.
- Igen, ettem valamennyit. - Bólintok egy nagyot. - Egy párral találkoztam, akiknek lehet, hogy énekelni fogok az esküvőjén. - Ezt aközben magyaráztam, hogy  a mosogatóhoz léptem egy kézmosás erejéig, mintha csak kifejezetten otthonosan mozognék a lakásban. - Viszont ha te is ennél, akkor eszem veled. Egyedül olyan fura.. - Sosem tudtam megérteni miért szeretnek egyesek bizonyos dolgokat egyedül csinálni.
- Ugye majd a te esküvődön is énekelhetek én? - Ahhoz nyilván előbb szükség lenne egy vőlegényre, meg csomó szervezésre, de az ígéret attól még ígéret maradhat.
- Akkor mi lenne, ha közben ennénk, amikor sütünk? Vagy nem lesz rá idő? - Kíváncsi pillantásommal Kristine arcát figyelem és így várom a válaszát.

762・ ・ruha・ℳ

Néhány évvel ezelőtt talán minden kortársamat irigyeltem volna, amiért zavartalanul élhetik az életüket, még ha nehéz is munkát találni, vagy olyan párt, aki kitart az ember mellett. Még ha mondjuk állandó probléma, hogy minden rendben legyen a lakásukban, vagy hogy az egyik munkatársuk kiállhatatlan. Nekem a családom miatt nem kellett ilyen kellemetlenségekkel foglalkoznom, mert hat évvel ezelőtt túlságosan is el voltak foglalva azzal, hogy vigyázzanak rám és segítsék a felépülésemet. Rengeteg olyan dolog maradt ki az életemből, amit egyébként huszonöt évesen már rég át kellett volna élnem. Bele sem merek gondolni, hogy pontosan mi mindenből maradtam ki csak azért, mert elvesztek az emlékeim, vagy épp mert idő kellett a felépülésemhez és ahhoz, hogy újra teljes értékű életet tudjak élni.
Azt hiszem ez az oka annak, hogy annyi mindent ki akarok próbálni és hogy listát is vezetek ezekről a dolgokról. Így nem csak összegyűjteni tudom, hogy milyen élményekben volt részem, ha esetleg bármit újra elfelejtenék, de motiváló erővel is bír számomra, hogy tudom mi minden várhat még rám. Mivel elég sok idő kiesett, az akkora élményeket is most akarom pótolni, rövid idő alatt.
Nagy szerencsém, hogy olyan emberek vannak az éltemben, akik támogatnak ezekben a döntésekben, még ha néhány kifejezetten őrült ötlet is felkerült arra a listára. Ugyan a szüleim még a gyerekkoromhoz képest is jobban akarnak óvni mindentől, ami az ember gyermekével történhet, de mégis meghagynak nekem annyi mozgásteret, hogy ne érezzem magamat rosszul, vagy nyomás alatt. A baleset óta pedig bevallom megértem, ha tudni akarják rólam, hogy rendben vagyok-e még és egyáltalán élek-e.
Többek között ezért is volt jó döntés mondjuk az, hogy nem egyedül akartam kipróbálni magamat a konyhában, hanem olyasvalakivel, aki garantálja, hogy nem robbantjuk magunkra a lakást. Ennek köszönhetően nem csak a szüleim nyugodhatnak meg, hanem én magam is.
- Ennek örülök! - Őszintén mosolyogva felelek neki, az unszolására pedig igyekszem hamar beljebb kerülni az ajtón, hogy elkerüljük a négylábúak esetleges szökését és azt is, hogy felfalják az általunk használandó dolgokat. - Volt már, hogy beleettek valamelyik ebédedbe? - Nevetés tört ki belőlem, ha csak elképzeltem, hogy milyen jelenet fogadna bennünket, ha tényleg megtörténne a Kris által felvázol bűncselekmény. A macskák számomra mindig is nagy rejtély voltak, de az is lehet, hogy a balesetem változtatott meg, mindenesetre én sokkal inkább kutyás típusnak vallottam magamat. Volt valami a csillogó szemeikben, aminek nem tudtam ellenállni, még ha saját házikedvenccel nem is rendelkeztem. A listán mondjuk ennek a kiküszöbölése is rajta van.
- Ebben bízom én is. Igazából végig csak ki akartalak használni, hogy senkinek ne essen semmi bántódása, amiért még egy dolgot ki akarok próbálni. - Olyan vigyor jelent meg az arcomon magyarázás közben, hogy a vak is érezte volna, hogy nem gondolom komolyan azt a részét, hogy ki akarnám őt használni. Nyilván szükség van a tudására a sütéshez - és minden további mozzanathoz -, de attól még keményen akartam próbálkozni, mert talán megszeretem annyira a dolgot, hogy később is csinálni akarjam. Vannak, akiknek ez a hobbija, nem igaz? - Látod, én ezért akarok kutyát. Őket meg lehet tanítani rá, hogy ne rosszalkodjanak, de a macskák azt hiszik, hogy nem a gazdáik vagyunk, hanem a személyzet. - Ez pedig kifejezett meggyőződésem volt. - Szoktál nekik csinálni saját receptből szülinapi jutalomfalatot? - Ismerek olyan embereket, akik nagyon komolyan veszik ezt, és az is tény, hogy a házikedvenceknek is lehet szülinapja, akkor miért is ne kapjanak ajándékot is, egy rájuk szabott "torta" keretében?
- Ebben én is bízom. Ez az egyik legkényelmesebb pulcsim. - Néha épp elég megterhelő volt számomra, hogy kifogástalanul jelenjek meg az esküvőkön, ahol fellépek. A hét többi részét sokszor a legkényelmesebb ruháimban igyekeztem tölteni - főleg, amikor otthon voltam -, de a mai napon még az időjárás is olyan volt, hogy így éreztem magamat igazán jól.
- Minden nap hozzád fogok járni. - Azt a részét pedig nem is kell magyarázni, hogy mindenkinek őt fogom ajánlani, hátha annyi megbízást kap esküvői tortakészítésből, hogy soha ne legyen gondja a cukrászdája fenntartásával.
- És hogy tudod megkülönböztetni, hogy melyik fehér por micsoda? - Én még a lisztek közötti különbséget sem mindig tudom megmondani, pedig akkor még az a lehetőségem is megvan, hogy elolvassam a zacskójukat. - Benne vagyok - mosolyogva fogadtam az ajánlatát, ami a kenyérsütést illette. - Azt hiszem a nagyszüleink irtó büszkék lennének ránk, ha ezt hallanák. - Egyáltalán létezik még olyan ember a városban, akinek az az álma, hogy egyszer kenyeret süssön, rajtunk kívül? Nem hiszem...
- Akkor együnk - bólogatva hallgatom a szavait. - Semmi bajom azokkal az alapanyagokkal, együtt meg biztos olyan finomak, mint külön-külön is. Éés... anyukádat sem sérteném meg azzal, hogy nem eszek a főztjéből - nevetve billentem oldalra a fejemet és foglaltam helyet a kabátom levétele után, amíg Kris az étel felszolgálásával foglalatoskodott.
- Voltál már azon az állásinterjún, amit emlegettél? Hogy sikerült? - Az államat a kezembe támasztom, miután felkönyökölök az asztalra. A pillantásommal pedig azt a sürgés forgást követem, amit Kris követ el, egészen addig, amíg meg nem érzem az egyik macskát a lábamnak dörgölőzni. Lehajolok, hogy legalább azt lássam, pontosan melyik tappancsossal van dolgom, de olyan gyorsan halad a gazdája felé, hogy szinte nem is tudom elkapni. - Vigyázz, támad a macskád - újra nevetés tör ki belőlem, viszonylag halkan.
- Nagyon aranyosak voltak! Tök jó elképzeléseik vannak az esküvőjükről és egy moodboardot is mutattak, szóval nekem is könnyebb lesz ruhát választanom. - Minden olyan esküvő, amin részt vettem számomra is elég nagy napnak számított, mert nem volt elég a hangom, hanem a ruháim tekintetében is ott kellett lennem a topon. - Mire én férjhez megyek, már profi leszel benne. De addig is én leszek az első megrendelőd. Ne felejtsd el! - Ugyan férfi még nincs a láthatáron, aki miatt szükség lenne a barátnőm tudására, ami a cukrászatot illeti, de idővel ő is több tapasztalatot szerez majd és nekem is kelleni fog egy torta a saját Nagy napomra.
- Mi van azzal a magas szépfiúval? Mi is a neve? Akitől a macska van - ezen a ponton szinte vádlón bökök a macska felé és vonom fel ezzel egy időben a szemöldökeimet. Végül a pillantásom is a lányra emelem, így várom a válaszát. - Ezer meg egy százalék, hogy jól áll neki az öltöny, nekem elhiheted. - Nagyokat bólintva akarom igazolni a saját szavaimat, még ha alapvető igazság is, hogy bármelyik férfinak jól áll az öltöny. És az egyenruha...
- Ha tényleg nem gyújtunk fel semmit, akkor lesz hol aludnunk - nevetem el magamat jókedvűen. Mondhatni addig igyekszem meglovagolni ezt a jókedvet, amíg nem kell azon izgulnom, hogy mit kell csinálnom a süti elkészítéséhez és hogy ehetőre sikerül-e egyáltalán.
- Á, semmi... - Ajakbiggyesztve ráztam meg a fejemet. - Igazából van a listámon egy egy éjszakás kaland is, előbb azt kellene letudnom. - Halkan nevetve számolok be a dologról, és kicsit sem érzem kellemetlenül magamat a téma miatt, mert sokan vannak, akik nem is csak egy ilyet lépnek meg. Én egyszer érzem szükségét, aztán pedig tovább akarok lépni. - Képzeld, találkoztam valakivel... De nem úgy! Szóval valakivel, akivel régen ismertük egymást. Szegényt meg sem ismertem az utcán. Elvileg barátok voltunk - megrántom a vállaimat, miközben bambulva nézek a padlón heverő macska irányába. - Szerintem soha nem fogom megszokni, hogy vannak, akikre nem emlékszem. Te hogy éreznéd magad, ha elfelejtenéd azt a helyes barátodat? - Ugyan épp nemrég kérdeztem rá a nevére, de mégis jókedvvel töltött el, hogy újra hangsúlyozhatom Kris számára, hogy milyen tulajdonságokkal is áldották meg a férfit, akit a barátjának vall. Talán ha eleget mondom neki, felnyitom a szemét és rámozdul a pasira. Szép pár lennének együtt - tudom, mert eleget láttam már, hogy ránézésre is képes legyek megmondani.

1249・ ・ruha・ℳ

Kristine és én nem osztozunk ugyanazokon a tapasztalatokon, hiába találkoztunk először egy kórházban. Idővel mégis kiderült, hogy a tény, hogy egyikünk átesett egy baleseten, míg a másikunk végig nézte, ahogyan egy családtagja emiatt fekszik kórházban, tulajdonképpen össze tudja hozni az embereket. Sosem beszélhettem Kris testvére nevében, mégis egy olyan példa vagyok, aki miatt talán több reményt adott a nőnek is az egész helyzet. Az, hogy én túléltem a saját balesetemet, igenis jelentett valamit, még ha nem is fókuszáltam arra, hogy a saját múltammal másokon segítsek. Nekem nem ment volna, hogy másoknak prédikáljak arról, hogy mi mindent kell még megtenniük az életben és mi lehet az, ami egyik napról megváltoztatja a a gondolkodásukat. Én szimplán saját magam számára szerettem volna olyan élményeket szerezni, amelyek pótolhatnak mindent, amit akaratomon kívül veszítettem el. Akármilyen apróságról legyen szó, én minden tételnek örültem a listának, annak pedig még inkább, ha egy aprócska, kézzel rajzolt pipa is ott díszelgett mellette. Ma is erre a pipára hajtottam, ezúttal Kris társaságában - legfőképpen azért, hogy senkinek a konyháját ne gyújtsam el egymagam.
- Irtó aranyosak a macskáid... - jókedvűen figyeltem a közelemben lévő állatot, aki felé még a karomat is odanyújtottam. Valakitől azt hallottam, hogy ha az orrukat az ujjunknak akarják nyomni, az egyet jelent részükről valami üdvözlés félével, én pedig szerettem volna ha a barátnőm legalább egyik macskája üdvözöl engem. - Úgy hangzik, mintha együtt nevelnétek őket. - Szándékosan nem emlegettem semmiféle gyereket, habár ha a fiatal férfire gondolok és arra, hogy Kris-el milyen szép gyerekeik lehetnének a jövőben, még szóba is kerülhetne a téma.
- Igazából egyszer már majdnem mindegy volt, hogy mit csinálok. Ha bármi bajom esik, legalább olyan dolog közben történik meg, amit szeretek és én akarom csinálni. - A legelképzelhetetlenebb halál számomra például pontosan az, ha nem én magam tehetek róla, mert mondjuk elüt egy busz. Mi értelme lenne, ha utólag még azt sem lehetne elmondani rólam, hogy olyasmi okozta a vesztemet, ami kicsit sem élvezhető?
- Jesszus.. De azóta jól van a kezed? - Tény és való, hogy újabban nem gondoltam bele abba, hogy milyen veszélyek érhetnek, de nem szerettem volna félelemben leélni az életemet. Épp ezért sem hagytam magamat belekényelmesedni abba, hogy ne mozduljak ki otthonról, ha túrázásról, vagy hegymászásról volt szó. Nyilván nem kockáztattam túl nagyokat, de egyszere szerettem volna azon a szinten lenni, amin a baleset előtt voltam.
- Nagyon kedvelhet téged, ha egy macskát ajándékozott neked... - Kérdőn pillantottam felé, habár nem vártam meglepő választ a saját szavaimra. Az emberek nem ajándékoznak csak úgy macskát másoknak, főleg nem olyankor, ha egy férfi-női kapcsolatról van szó. Én személy szerint már azt is csodának tartottam, hogy Kris képes úgy csinálni, mintha ők szimplán barátok lennének. Ha a nőnek lenne egy pasija, tutira féltékeny lenne arra a kapcsolatra, ami Kris és a "barátja" között van, akármit is mond ő.
- Igazából teljesen megértem. Egyszer olvastam valamit, hogy egy csomó növényt nem szabad otthon tartani, mert veszélyes a macskákra, ha megrágcsálják. - Annyira már nem érdekelt az egész, hogy komolyabban megjegyezzem a részleteket, lévén, hogy nekem nincs is macskám. Ráadásul ahogyan Krisnek is mondtam az előbb, inkább kutyát akarnék magamnak, ami egy teljesen más történet.
- Oké, ez jogos. Nem gondoltam rá, hogy feliratozni is lehet őket - elnevetem magamat a saját butaságom hallatán. Néha ott van az orrunk előtt a válasz, egyszerűen csak nem gondolunk már, mert túl egyértelmű lenne. Persze abban is van valami, hogy nekem kábé nulla rutinom van ebben, míg Krisnek ez a munkája és a hobbija is egyben.
- Az enyémek is. Habár fura is lenne, ha mást szeretnének, mint amin felnőttek. - Néha irigylem a nagyszüleimet, amiért olyan egyszerűnek és boldognak tűnik az életük, aztán mindig rájövök, hogy jelen pillanatban túl nyugodtnak is tartom az ő életüket. - Mm... igen, még soknak is tűnik. - Mosolyogva billentettem oldalra a fejemet, amit a tenyeremben támasztottam meg. - Ha egy dolog van, amit sosem fogok tudni megtanulni, az biztosan a főzés lesz. - Elhúztam a számat, amikor befejeztem a mondandómat, a grimaszomban pedig ott volt minden. Az embernek néha el kell ismernie, ha nem megy valami, én pedig örülök neki, hogy egyáltalán a sütést kipróbálja velem valaki - aki nálam jóval profibb benne.
- Basszus... Ezt nem jó hallani. Pedig azt mondtad, hogy egy tök jó helyről van szó. - Megemelkedtek a szemöldökeim, miközben fürkészőn pillantottam az arcára. - Ki a főnököd? Lehet, hogy ismerek pár embert, akik meg tudják félemlíteni. - Elnevetem magamat, amikor sikerül elképzelnem a jelenetet. Ha hasonlót kérnék bármelyik ismerősömtől, minimum szeretnék ott lenni, amikor megtörténik a dolog. Az én magasságommal viszont ez akárhogy is, viccesen nézne ki. A nevetésem új lendületet vett, amikor végignéztem, ahogyan a saját macskája hagyja figyelmen kívül Kris fenyegetését.
- Most leöregeztél? - Vádlón emeltem felé a mutatóujjamat, de a szemeimben és az arcomon tükröződő mosolyon érezni lehetett, hogy nem fogom faképnél hagyni, amiért ilyen megjegyzéseket tesz nekem. - Vannak ismerőseim, és hívtak már randizni is, de nem tudom... - megvontam a vállamat, jelezve a tanácstalanságomat. - Nem tudom, hogy készen állok-e egy kapcsolatra. - És ezt nem csak azért mondtam, mert minden meglévő tapasztalatom semmivé foszlott. Nem mindenki van felkészülve arra, hogy a barátnője közel halálos balesetet szenvedett, elvesztette az emlékei úgy huszonöt százalékát és semmi nem garantálja, hogy ne úgy keljek fel egy reggel, hogy az összes odavan. A leginkább annak örültem volna, ha mind a huszonöt százalékot csak úgy, szempillantás alatt visszakapom és nem újakat gyártok helyette folyamatosan, hogy pótoljak valamit, ami eddig megvolt.
- Szerintem az. Tőlem tuti vagy... Hümm, vagy húsz centivel tuti magasabb. - Ami nálam már nagy különbségnek számít. Habár a saját szászötvennégy centimnél még egy normális középiskolás is jóval magasabbnak számít. - Mennyi zöldséget ehettek abban a családban, ha ekkorára nőttek a fiúk. - Ez a részlet például mindig is érdekelt volna. Fiatal koromban sokáig voltam irigy azokra a modell alkatú és magasságú lányokra, akik megütötték minimum a szászhetven centit. Nekem valószínűleg még a vidámparkban is a gyerekekre kitalált dolgokat kellett volna igénybe vennem, mert csak azt engedték volna meg.
- Nem azért, de nem nekem vett macskát. - Azt a részletet pedig már nem is akartam külön emlegetni, hogy kinek a házában járkált ki-be az emlegetett férfi. Még a végén túlságosan elkezd csuklani és megjelenik itt, és a helyzet az, hogy mivel én már lestoppoltam Kris idejét, nem szívesen adtam volna át neki a napot. Bocs, Tristen. - Köszi! - Mosolyogva pislogtam előbb a nőre, aztán a tányéron előttem fekvő ételt is szemügyre vettem. Csak ezt követően pillantottam újra Kris-re. - Miért? Egy egy éjszakás kalandnak pont az lenne a lényege, hogy soha ne találkozzak vele újra. New York elég nagy város. - Legalábbis nekem, aki sok emberre és eseményre nem emlékszik, még mindig elég nagynak számít. Talán ha háborítatlanul élem az életemet az elmúlt hat évben, másképp érezném. Talán el is költöztem volna innen.
- Nem tudom. Én már nem bízom ebben annyira. Mert ha azt várom, hogy visszatérjen minden, aztán mégsem történik meg soha... Egyébként is elvileg nem jó a múltban élni, hát én teszek róla. - Közepesen széles és őszinte mosoly ült ki az arcomra. Ez volt az a része a dolognak, amiről a terapeutámmal annyit beszéltünk. Ne ragadjak a múltban, ha nem okoz örömet a hiánya. Akármilyen nehéz is ezt megtenni, nekem arra kell koncentrálnom, hogy a jövőm azért még boldog legyen. - Középiskolából ismerjük egymást, Noel a neve. - Ha őszinte akarok lenni magammal, éreztem némi bűntudatot, amikor kimondtam ezt. Főleg azért, mert akaratlanul is visszaemlékeztem Noel arcára, amikor arról győzködött, hogy én csak úgy el akartam menni mellette, holott ismerjük egymást. Abban a pillanatban és a mostaniban is csak azt szerettem volna, ha vissza tudnék rá emlékezni.
- Igen, de egész más, ha valódi választási lehetőséged lenne arra, hogy elfelejted vagy sem, vagy szimplán megtörténik és nem tudsz tenni ellene semmit. - Én is ezzel tudtam nyugtatni csak magamat. Hogy bár sok dolog elveszett, nem tehetek ellene semmit. Nem én döntöttem erről.
- Tudom, tudom. - Mosoly ült ki az arcomra, ahogyan terelni próbáltam a témát. Nem ez volt a legvidámabb dolog, amiről beszélgethetünk evés közben, de felesleges is lett volna kerülni a témát. Egyébként is én hoztam fel. - Szerintem jó lenne újra találkozni. Már így is csomó dolgot elmondott magamról, amiről nem tudtam. Például hogy nem szeretem a joghurtot és a froyo helyeket. - Furcsa preferenciának gondolnám, ha nem épp Noelnek hála derült volna ki. De mivel olyan mélyen érintette, hogy nem emlékszem rá, úgy érzem megbízhatok benne, mert őszinte volt, ahogyan reagált arra, amit elmondtam neki.
- Nem biztos, hogy ő is csak úgy ráér, amikor én csinálni akarok valamit. Egyébként is hogy nézne ki, hogy az idejét rabolom? - Őszintén szerettem volna választ kapni erre. Nem állítom, hogy ne bíztak volna Noelben, de egyszerűen úgy éreztem, hogy nem mond el nekem mindent. - És mi van, ha azzal elrontanám a barátságunkat? - Amire csak egyikünk emlékszik... - Egy idegennek kell lennie. Ha egy barátommal csinálnám, az szülne csak igazán bonyodalmakat. - Megmosolyogtatott a gondolat, hogy ilyen témák mellett eszünk, de mégis jól esett a gesztus Kris-től. - Jó étvágyat! - Nem igazán haboztam, miután kimondtam a szavakat, egy falatot a számba is nyomtam az anyukája főztjéből. - Mm, ez finom - úgy adtam hangot a véleményemnek, hogy közben a szabad kezemmel eltakartam a számat.
- Említetted, hogy ez a Tristen elvált. Tudod mi történt vele, meg az exével? - Ha valamilyen összeférhetetlenség áll a háttérben, talán nincs elég jó esélye a barátnémnak, de ha az exfeleség volt a hunyó, a következő célomnak fogom tekinteni, hogy én vegyek előbb részt Kris esküvőjén, ne pedig fordítva történjen a dolog.

1581・ ・ruha・ℳ

- Én nem is tudom, hogy hosszú távon tudnék-e macskát tartani. Tudom, hogy ki kell érdemelni a szeretetüket, de mi van, ha nekem van épp szeretethiányom és meg szeretném őket nyunyurgatni? - Ezt is felvehetnénk az élet legfontosabb kérdéseinek listájára, mert tényleg érdekelt, hogy mi a teendő ilyenkor. Valószínűleg nem tartanék macskát, mert mindig is inkább a kutyák felé húzott a szívem, de ezt egy macskás háztartásban most nem feltétlenül vallanám be. - Attól mondjuk még szívesen bébiszittelem néha a macskáidat. - Kis híján többes számban fogalmaztam, ami miatt most igyekeztem elnyomni egy mosolyt. Nem vallom magamat a kapcsolatok szakértőinek - nem túl sok emlékem van arról, hogy valaha is az lettem volna... Pontosabban nincs arról semmilyen emlékem, hogy milyen voltam régen, ha párkapcsolatokról volt szó. Egyedül a Hewieval való kapcsolatomra támaszkodhatok. De ahhoz, hogy ne gondoljam Krist meg a legjobb barátját romantikusan aranyosnak, gyakorlatilag vaknak, süketnek és még teljesen butának is kellett volna lennem. Nem megbántva persze azzal azokat, akik vakok, süketek, vagy épp buták.
- Egyébként tökre megérdemlik. Mi vállaljuk a felelősséget értük, akkor legalább legyen jó életük - megrántottam a vállaimat. - Szerintem nálad jobb gazdit nem igazán kaphattak volna ezek a kis szőrcsomók. - Még ha olykor biztosan az egész család idegeire is mennek, az embernek csak rájuk kell nézni és máris elolvad. Én egy percig sem tudnék rájuk haragudni, még ha egyébként tudok is úgy viselkedni, mint egy igazi jéghercegnő.
- Én sem szeretnék meghalni, ezt ők is tudják. - Finom mosoly játszott az ajkaimon, miközben magyaráztam. Lehet azt mondani, hogy a balesetem bebizonyította, hogy mennyire élni akarok, viszont az igazság az, hogy sosem akartam másképp tenni. Nem forogtak a fejemben olyan gondolatok, hogy véget akarok vetni bárminek is... Legalábbis nem hiszem, hogy így lett volna. Ha mondjuk depressziós lettem volna, mielőtt balesetet szenvedtem, akkor legalább arra nem emlékezne az agyam, hogy valami nem volt rendben? Én hiszek benne, hogy akkor nem lennék ma képes olyan pozitívan szemlélni a dolgokat, mint ahogyan teszem. - Csak mi értelme volt túlélni, ha nem használom ki, hogy még élek? - Ezen a ponton talán nem is erre a kérdésre érdekelt a válasza, ami miatt pár másodpercen belül már bukott is ki belőlem a következő: - Szerinted mi van azután, ha meghalunk? Ha pénz nem vihetünk magunkkal, akkor legalább élményeket és tapasztalatot hadd lehessen... - Ez egyben azt is jelenti, hogy hiszek abban, hogy a lelkünk vándorol és valamilyen formában később újjászületünk, egyre több tapasztalatot szedve magunkra, még ha nem is vagyunk ezzel feltétlenül tisztában? Talán... De persze megmondani senki nem fogja tudni nekem. Kivéve, ha találok egy olyan embert, aki szakértő ebben. Lehet, hogy ennek kellene lennie a következő dolognak a bakancslistámon.
Elhúztam a számat, amikor megmutatta a ragtapaszokkal díszített kezét, de olyan felesleges kérdésekkel már nem fárasztottam, hogy nem védekezhet-e valahogyan a sérülések ellen, elvégre ha lenne rá mód, már biztosan megtette volna. Senkinem nem kellemes, ha elvágja az ujját, vagy megégeti magát valamivel, ebben biztos vagyok.
- De azóta azt már megbánta, nem? Tudod, fiatalság, bolondság... - Igyekeztem elviccelni a dolgot, ami visszaköszönt a hangsúlyban is, amit használtam. Néhány pillanat múlva azonban elkomolyodtam, mert olyan kérdés kívánkozott ki belőlem, amire ugyanolyan komoly választ vártam. - Ha közeledne feléd, benne lennél, hogy összejöjjetek? - Elvégre millióan mondják, hogy mekkora előny, ha valaki a barátja annak, akit romantikus értelemben is szeret. Biztosan sokkal könnyebb úgy tenni egy kapcsolatért, ha olyan jól ismered a másik felet, hogy a barátodnak is tekinted. A hálószobában történtek meg csak egy jó nagy pluszt jelentenek az egészben.
- Amikor elmész itthonról, nem hiányoznak nagyon? - Félrebillentettem a fejemet, amit megtámasztottam a tenyeremben. Azt sem feltétlenül tudnám támogatni, amikor valaki még nyaralni is magával viszi a macskáját, de attól még nem bíztam volna bárkire a kisállatomat, ha én napokig házon kívül vagyok. - Nekem sem lenne mondjuk kedvem lisztet enni, csak úgy. - Bólogatva értettem egyet a saját szavaimmal, miközben leengedtem a kezemet.
- Ó, hát ez nagyon egyszerű! Olyan embert kell találnod, aki tud főzni. - Ezen a ponton képtelen voltam visszafojtani az arcomra kívánkozó vigyort. Amikor azonban végig hallgattam a történetét a főnökével kapcsolatban, már kevésbé voltam jókedvű. - Vaagy olyat, akinek köze sincs a konyhához. Azért ez durva. - Néha nem tudjuk irányítani, hogy mi történik az életünkkel, de még egy elbocsátás is lehet jó dolog hosszú távon. Azért nem éri meg egy helyen maradni, hogy kikészítsenek ott idegileg. Szerintem a munkánknak olyasminek kell lennie, amit élvezünk.
- Van olyan, akihez szívesen hozzá is mennél? - A beszélgetésünknek ezen része már-már pletykálkodás számba ment, de nem bántam. Szívesen meghallgattam volna arról, hogy milyen helyes srácokkal találkozott mostanában, ugyanakkor nekem is motiváló lett volna a saját helyzetem megváltoztatásán. Nem vágyom minden áron egy kapcsolatra, de néha jól esne, ha lenne valakim.
- Én nem hiszem, hogy ott tudnám hagyni a munkámat... - Nyilván nem én mondom meg, hogy milyen életem lesz, ha gyereket szülök majd - ha egyáltalán lesz majd valaha gyerekem -, és könnyű úgy gondolkozni, hogy jelenleg még annak sincs reális esélye, hogy tartós párkapcsolatom legyen. Mégsem tudnék feladni csak úgy valami olyasmit, amiért egyébként odáig vagyok.
- Hé,, vigyázz mit beszélsz! - Nevetve fenyegettem őt meg a mutatóujjammal. Sosem zavart igazán, ha a magasságomra tettek megjegyzést, mert teljesen igazuk volt. Mint ahogyan Kristine-nek is. - Lehet, hogy nálatok már a születésetek előtt ment a verseny, csak te nem tudtál róla. - Elcserélni biztosan nem cserélhették őket, mert Kris és az ikertestvére le sem tagadhatnák egymást.
- Ühüm... Nagyon kedves veled - mindentudó pillantást vetettem a nőre, s szinte már úgy éreztem magam, mintha a korábbiakhoz képest hirtelen belőlem kapcsolati szakértő lett volna. Pedig nem is ismertem olyan jól a szóban forgó férfit, mert a legtöbbet Kristől hallottam róla. - De ha ő nem jön be neked, akkor regisztrálj mondjuk Tinderre. - Azt már nem akartam hozzátenni, hogy biztosan népszerű lenne ott, ez idővel úgyis kiderülne.
- Nem tudom - feleltem egyszerűen, miközben kihúztam magamat ültömben. - De ha nem próbálom ki soha, akkor nem fogom tudni, nem? -  Mosoly jelent meg az arcomon, miközben visszakérdeztem. Nem mondom, hogy holnap megyek és megcsinálom, amiről beszélgetünk, de attól nem vetem el az opciót. Szép és jó dolog olyan embernek adni magad, akihez kötődsz valahogyan, de vannak helyzetek, amikor egy szimpla egy éjszakás kalandra van szükség.
- Köszönöm! - Szélesre húzódott a mosolyom. - Én pedig megpróbálom nem felgyújtani a konyhátokat, ígérem. - Megemeltem a kezemet, hogy az egymásba csavart mutató és középső ujjamat felmutassam felé, mintha csak ígéretet tennék neki.
- Szerintem igen. A száma már megvan. - Ezt egy egészen büszke mosollyal közöltem vele. Ahhoz képest, hogy az elején, amikor egymásba botlottunk, nem voltam biztos benne, hogy meg tudom neki magyarázni a történteket, a száma azért elég nagy eredmény volt. Arról nem is beszélve, hogy a végén mégis leültünk és elmondhattam a történetem saját oldalát. - Szerintem az ember nem gondol bele, hogy milyen lenne, ha mondjuk minden reggel felkelne és nem lennének emlékei az előző napról. Mint ahogy abba sem, hogy vaknak sem olyan lenni, mint becsukni a szemünket. - Megrántottam a vállaimat. - Én például... - ezen a ponton lehalkítottam a hangomat és úgy folytattam. - Azt sem tudom elképzelni, hogy milyen lehet kómában lenni. Felkelsz, és mindenki másnak évek teltek el, te pedig.... - lassan ingattam meg a fejemet, mert ötletem sem volt, hogy milyen évekig kómában lenni. Nekem is kiesett ugyan néhány nap a balesetem után és tény, hogy altatásban is tartottak egy ideig, de olyan volt, mintha irtó sokat aludtam volna.
- Vagy ilyen egyértelműen utáltam a joghurtot akkoriban. - Még mindig megmosolyogtatott ez a teljesen véletlenszerű információ magamról, mert milyen már, hogy valaki nem szereti a joghurtot? Noel szerint viszont ez volt az igazság, én pedig nem tehetek mást, mint hiszek neki. Azzal kapcsolatban is, hogy csak barátok voltunk. - Olyan embernek tűnt, akiben meg lehet bízni. Ő mondta, hogy barátok voltunk - kissé tanácstalanul csengett ugyan a hangom, de én nem láttam bele többet a helyzetbe annál, mint amit meg is osztottam a nővel.
- Hééé! - Ha közelebb ülünk egymáshoz, a karját suhintom meg, így viszont csak a levegőbe legyintettem a kezemmel. - Miért kellene bármi mást várnom tőle? Azért nem olyan egyszerű azt mondani, hogy bocsi, de semmire nem emlékszem a közös múltunkból, legyünk többek, mint barátok - nevetve rázom meg a fejemet. - Egyébként is, nincs az ismerőseim között és évek óta nem láttuk egymást. Szerintem nem lehettem olyan fontos neki. Biztos nem vagyok az esete. - Amit így vagy úgy, de el kell fogadnom. Nem lehet mindenki körében népszerű egy százötvenöt centit is alulról súroló, emlékezet kieséses életművész, akinek huszonhat évesen bakancslistája van.
- A száma megvan... - Egészen lassan forgott a nyelvem, miközben ezt mondtam, mert közben igyekeztem előhalászni a telefonomat, hogy ellenőrizhessek valamit. - De máshol nem jelölt be azt hiszem. - Rápillantottam ugyan a két legnépszerűbb social media appomra, de tényleg nem ugrott elém egyiken sem Noel neve. - Ja, nincs itt. - Lebiggyesztettem az alsó ajkamat, aztán le is zártam a telefonomat, a figyelmemet pedig újra Krisre összpontosítottam.
- Uhhh... - Elhúztam a számat és még a fejemet is oldalra billentettem valamelyest, miközben a grimasz nem akart leolvadni az arcomról. - Megcsalni valakit, aki vigasztalásként macskát vesz a legjobb barátnőjének... - Olyan határozottan ráztam meg a fejemet, hogy szinte bele is szédültem valamelyest. - Szóval ha összejönnétek, te nem törnéd össze a szívét? - Úgy hajoltam előre és dőltem valamelyest az asztalra, mintha a világ legnagyobb hírét hallgatnám tőle, ami részben igaz is volt. Ha már szó volt arról, hogy énekelnék az esküvőjén, nem ártana, ha létezne az a szóban forgó esemény.
- Nem igazán... - csalódott voltam, hogy így kell felelnem, ami megmutatkozott abban is, hogy a villámmal csak szurkáltam az ételt, de nem emeltem a falatot a számhoz. - Dee... várj egy kicsit. - Felvillanyozódva egyenesedtem ki és nyúltam újra a telefonomért. - Kell, hogy legyen közös ismerősünk. - Ezzel a lendülettel el is kezdtem keresgélni azokat az embereket, akikről tudtam, hogy középiskolában egy évfolyamon voltunk, hátha valakinél megtalálom a szóban forgó srácot... És igazam is volt, amit egy győztes 'kiáltásszerű' hanggal jeleztem is Kristine felé is.
- Itt is van. -  Mielőtt átnyújtottam volna a telefont, határozottan ráböktem az ismerősnek jelölés gombra. Hiszen ki tudja, talán épp elérhető ő is és vissza is jelöl, hogy a teljes profilján végig tudjunk menni és jól kibeszéljük őt sütögetés közben. - Elég hosszú ideje nem posztolt semmit, amit meg tudnánk nézni. - Emiatt részben csalódott is voltam, másrészt meg nem várhattam olyasmit tőle, ami az én életemet befolyásolta volna, hiszen mégsem voltunk egymás életének részesei, ha most olyan jelentős volt az újra találkozásunk. Ő biztosan nem az én életem Tristenje.

1757・ ・ruha・ℳ

Sokan úgy mérik fel, hogy készen állnak-e a gyerekvállalásra, hogy előbb egy házikedvencről kezdenek el gondoskodni. Van, aki furának tartaná ezt az összehasonlítást, én azonban nagyon is meg tudom érteni ezt a döntést. Persze egyesek szerint ez nem túl helyénvaló összehasonlítás, mert egy kutya soha nem lehet egyenértékű egy gyerekkel, de én azt gondolom van ebben valami. Amíg az emberek nem tanulnak meg valamilyen formában gondoskodni egy rászoruló kis lényről, addig nem hiszem, hogy képesek lennének feláldozni magukból egy darabot a gyermekük kedvéért. Különben is, a háziállatokkal sokkal nehezebb dolga van az embernek, mert egy gyerek idővel legalább el tudja mondani, hogy mi és hol fáj neki, de egy állat nem tud ilyen formán kommunikálni. Lehet, hogy ha én magam is szeretnék egy háziállatot, néha jobb kedvem lenne és soha nem lennék teljesen egyedül, de a helyzet az, hogy annyi mindent terveztem még megcsinálni, amibe jelenleg nem fért bele valami, ami folyamatos gondoskodást igényelt, hogy mindig hamar lemondtam egy saját macska - vagy épp kutya, nem vagyok válogatós - beszerzéséről.
- Hiszek neked - nevettem fel jókedvűen. - Te szakértő vagy a macskákkal. - Hiszen Mochi és Tiger olyanok voltak, mint két jól lakott óvodás, akik teljesen meg vannak elégedve az életükkel és akiknek az lenne a büntetés, ha éppenséggel el kellene hagyniuk Krist. Teljesen meg tudtam őket érteni, még ha nekem meg is volt az a plusz privilégiumom, hogy sütit is kaptam a lánytól, amikor éppen volt neki felesleges. Valamiért még mindig nem hittem abban, hogy nekem menne ugyanaz, amit ő csinál, elvégre a cukrászat egy igazi mesterség és sok tanulás és kísérletezés van benne, ami valljuk be, nekem nem állt rendelkezésemre. Talán amiért ez egy tanulható képesség, akár nekem is menni fog, hogy egy alapsüteményt elkészítsem majd.
- Persze! Amikor én találkoztam velük, mindig olyan aranyosnak tűntek. - Attól persze még lehet, hogy a két macska teljesen bolondra vett engem és csak tudják, hogy ha kedvesek velem, akkor több jutalomfalatot fogok nekik adni, mert rajtam nincs akkora felelősség, mint a gazdáikon, akik nálam fukarabbak lehetnek a finom falatokkal. Sosem lehet tudni, mikor tervezik átvenni a világot. Jobb a macskák jó oldalán állni.
- Szerintem fontos, hogy az ember tudja, hogy tud gondoskodni valamiről... Vagy valakikről, csak mert mással esetleg nincs lehetősége rá. - Nem mintha Kristine ne tett volna meg mindent akkor is, amikor az ikertestvére még a kórházban feküdt, de ott könnyedén félresöprik az embert a nővérkék, vagy az orvosok, amiért ők sokkal szakmaibb szemmel nézik a dolgokat és a betegeiket. - Nem úgy értem, hogy a macskák fontosabbak Benjinél. Csak hogy biztos nehéz lehetett várni, hogy felépüljön. - Arról nem is érdemes beszélni, hogy mi lett volna, ha nem történik meg. Nincs testvérem, így nem tudom teljes mértékben elképzelni milyenek lehettek Kris számára azok az évek, de valakit elveszíteni soha nem könnyű feladat, mindegy mikor történik és kivel, ha az illető közel áll hozzánk.
- Van, igen. - Bólogatva mondom ki az igazat. Lehet, hogy a szüleim nem ilyen és hasonló dolgokban akarnak támogatni engem a balesetem után, és én sem feltétlenül tudom, hogy van-e értelme belevágni ezekbe a veszélyes dolgokba, csak mert nem biztos, hogy előtte megtettem volna. Más egy halálközeli élményből biztosan úgy jönne ki, hogy igyekszik óvatosan élni, de nekem annyi emlékem veszett oda, hogy most helyettük teljesen újakat akartam gyártani.
- De akkor már megkönnyítem a következő életemben a saját dolgomat, mert csomó mindent kipróbálok. Nem? - Gondolom ha mondjuk az ejtőernyőzéssel kapcsolatban rájönnék, hogy utálom és hánynom kell tőle, vagy halálfélelmem van közben, akkor nem próbálnám ki újra, mert a sejtjeimben ott lenne az a kellemetlen érzés, ami például arra is késztet minden embert, mióta az őseink felfedezték a tüzet, hogy ne nyúljunk bele.
- Ezt értem... De én azt kérdeztem, hogy te mit csinálnál, ha megtenné - mosolyodom el sokat mondóan. Túl aranyosnak tartom a barátnőmet, aki még akkor is a legjobb barátja érzéseiről beszél és az ő lelkére akar vigyázni, amikor elmondhatná nekem, hogy mik az önző vágyai a férfival, hiszen úgysem adnám tovább senkinek. Kettőnk között maradna.
- Egyszer tényleg átveszik az irányítást. Vagy mi tényleg a személyzetük vagyunk és ez az ő világuk. - Valójában egész reális alternatívának tűnt ez. És ha nem lenne több háború és szegénység a világon, ha a macskák kezdenének el uralni mindent, akkor én rendben is lennék az egésszel. - Apukád ennyire szereti az állatokat? - Nem kellene, hogy meglepjen, mert semmi mást nem gondolok Kris szüleiről, csak azt, hogy mindketten nagyon kedvesek és jó látni őket, ahogyan ennyi sok éven és a fiukkal történtek után is rendben vannak.
- Jó-jó! - Elnevettem magamat, ahogyan rá pillantottam, miközben igyekeztem nem nagyon kilengeni amiért megnyomta a vállamat. - Nem durva, hogy a liszt magában olyan, mintha meszet ennénk, de ha csinálunk vele valamit, az már finom? - A konyhaművészet is boszorkányságnak számít, legalábbis én néha határozottan ezt gondolom.
- Technikailaag... Azt hiszem az algoritmusnak az lenne a dolga, hogy olyan emberekkel hozzon össze, akiknek hasonló az érdeklődési köre. Amikor regisztrálsz, be kell jelölnöd, hogy mi érdekel. - Úgy magyarázok, mintha akkora szakértő lennék ebben, holott csak határozott meggyőződésem, hogy Kristine-nek jót tenne egy-két Tinder randi, ha már a barátjával Tris-el nem akarja megpróbálni.
- Mi történt vele, ha kedves és jól főz? - Persze egy ideális párt nem csak ezek a tulajdonságok határozhatnak meg, de attól még tökéletesnek tűnt a férfi, legalább néhány további randi erejéig a barátnőm számára. - Mikor volt ez? És miért mondtad el korábban? - Akkor talán arra biztattam volna, hogy ne hagyja annyiban és menjen bele egy kapcsolatba az emberrel. Nem azért, mert anélkül ne lehetnénk egész emberek, inkább csak mert megérdemelte, hogy valaki odafigyeljen rá és szeresse.
- Én is abban reménykedem, hogy így lesz. - Mosolyogva bólogattam, annak reményében, hogy ha ő is így gondolja, akkor már dupla akkora esélye van, hogy tényleg így történjen. Nem sok mindenben hittem már a balesetem óta, mert az emlékeimet is vissza akartam kapni, de láthatóan semmi nem működött, akár orvostudományról volt szó, akár én imádkoztam érte.
- De legalább te el tudsz bújni tömegben, őt meg ezer méterről kiszúrja bárki. Alacsonynak lenni tulajdonképpen előny. - Minden felfogás kérdése. Ha én úgy akarom megélni azt, hogy alacsony vagyok, hogy képtelen előnyöket gyártok belőle, akkor azt fogom tenni.
- Na persze... - elhúztam a számat a magyarázata hallatán. Nyilván nem fogom őket tőrbe csalni és bezárni valahová amíg meg nem beszélik ezt az egész kapcsolatot kettejük között, mert soha nem hoznám kellemetlen helyzetbe Krist, másrészt pedig lehet, hogy a barátnőmnek igaza van és Tristen nincsen felkészülve egy új kapcsolatra. Ettől függetlenül én még nagyon is azt a véleményt erősítettem, hogy megpróbálni mindent meg lehet, de talán csak a saját élethelyzetem miatt.
- Ez nagyon kedves tőled és értékelem - nevettem fel jókedvűen. Szerettem volna, ha az életem tele van őrült dolgokkal, mert akkor lett volna miről mesélnem másoknak. Nekem nem voltam emlékeim a gimiből, tanulmányi kirándulásos sztorijaim, vagy egyáltalán egy történetem arról, hogy ki volt az első igazi pasim, mert az óvodai szerelmem nyilván nem számít. - Szerinted őrült vagyok, amiért ilyen dolgokat akarok csinálni? - Ezt már jóval szelídebben kérdeztem meg és tulajdonképpen őszinte választ vártam rá. Nyilván végül én magam fogok dönteni a saját életemről, ha már kaptam egy újabb lehetőséget, de attól még kíváncsi voltam mások véleményére, és jól esett Kristie aggódása.
- Azt hiszem rajtunk senki nem tud segíteni. - Ez így elég szomorúan és végzetesen hangzik, de az, hogy a kimaradt emlékeinket - mindegy, hogy épp Benji kómája, vagy az én balesetem miatt - nem szerezzük vissza pénzért, vagy azért, mert valakit szépen kérünk, az biztos. - De nagyon jól esik, ha az olyan emberek, mint te is támogatnak. Szerintem Benji is így gondolná. - Részben veszem a bátorságot és a nevében nyilatkozom, mert ha nekem lenne testvérem, valószínűleg így éreznék iránta.
- Igazából ismert, szóval baj nem lehet belőle. - Persze a mai világban már gyakorlatilag bármiból lehet baj és egyáltalán nem lehetek biztos az emberek szándékában. Rá is kérdezhettem volna valakinél Noellel kapcsolatban, de az olyan lett volna, mintha csalok egy teszten. Hinni akartam neki és nem a háta mögött felgöngyölíteni az ügyet, hiszen... Miért hazudna nekem? - Végül is abból nem lehet túl nagy gond, ha vele töltöm az időt. Elvégre ha barátok voltunk, csak egy kicsit eltávolodtunk egymástól, lehet hogy most is lehetünk azok. - Én már a barátokkal is meglettem volna, akik így vagy úgy, de biztosan segítettek volna visszaszerezni néhány emléket. Pontosabban elmondani nekem azokat a dolgokat, amikre nem emlékszem. - Lehet, hogy meg kellene kérdeznem egy csomó dologról. Gondolod, hogy tudja minden sötét titkomat középsuliból? - Ez persze színtiszta találgatás volt, de jelenleg zseniális ötletnek tűnt. Végső soron nem kell vonakodnom a Noellel való találkozástól, egyszerűen csak meg kell várnom, hogy megosszon velem mindent.
- Igazad van. Ha lehet, inkább mi válogassunk. Annyi mindent megteszünk a pasikért! - Ha elkezdeném sorolni, valószínűleg holnapig is itt lennénk. Helyette vissza akartam fordítani a dolgot Kris felé és feltettem neki a nagy kérdést: - Na és neked milyen pasi az eseted? Van olyan tulajdonság, ami sorsdöntő lenne? - Lehet valaki szép és intelligens, ha mondjuk mindig felhajtva hagyja a vécé ülőkét. Vagy ha szörnyen nevet. Vagy ha túrja az orrát. Minden lehet sorsdöntő egy embernél, akivel talán le akarjuk élni az életünket.
- Gondolod, hogy nem lesz fura, ha hagyok neki egy üzenetet? - Vagy egyszerűen fel kellene hívnom? Jesszus, úgy csinálok, mintha soha nem randiztam volna. Pedig már azóta is volt pasim, hogy felépültem. Ha a női felmenőim most látnák mekkora kínban vagyok, szerintem a fejüket csóválnák. Egy Toresano ennél keményebb és nem egy félős nyuszi.
Nevetve reagáltam Kristine asztalra csapására, mert egyáltalán nem állt neki jól ez az agresszivitás. Nem tűnt félelmetesnek, inkább aranyosnak. Pedig én sem nőttem ki jobban a földből nála, egyszerűen az én személyiségem csak nagyon hamar kiütközött és hiába vagyok egy törpe Hófehérke hétje közül, attól még képes lennék elverni valakit, aki megbántja a barátaimat. Tulajdonképpen Tristen sem menekülne, ha összetörné a barátnőm szívét. - Helyes! Ezek szerint tényleg járnál vele! - Győztesen boxoltam a levegőbe, kifejezetten figyelve rá, hogy ne Kris felé tegyem azt. Még a végén meghívásnak veszi keringőre és nem az asztalt csapja meg, hanem engem. Én pedig nem verekedni jöttem ma. - Szerintem tök jó páros lennétek. Ha én megpróbálok találkozni Noellel, miért nem deríted ki te is, hogy mi van köztetek Tristennel? Szerintem itt az ideje, hogy felnyisd a szemét egy szörnyű házasság után. - A szörnyű persze lehet, hogy túlzás volt, nem ismertem sem Tristent igazán, sem a nőt, akitől elvált, de aki képes megcsalni valakit, arról igazából nem is feltétlenül szeretnék jókat gondolni.
- Ugye? Tényleg az volt... - Ezt félhangosan közlöm csak, miközben a képet nézegetem, ami elérhető róla. Mélyet sóhajtok és arra gondolok, vajon milyenek voltunk, amikor ismertük egymást és voltak közös emlékeink. Aztán Kris javaslatára inkább lezárom a telefonomat és finoman a combjaimra csapok, mintha így akarnám kimutatni, hogy mennyire készen állok a feladatra. - Süssünk! Most, hogy megetettél, már az összes energiám meglesz hozzá - nevetek fel jókedvűen.
- Mivel kezdjük? - Úgy néztem az előttünk lévő dolgokra, mintha épp kínait akartunk volna leülni tanulni. Szégyen vagy sem, nem sok tapasztalatom volt a konyhában, vagy mert soha nem tanítottak meg rá, vagy mert egyszerűen elfelejtettem mindent. De ma épp azért vagyok itt, hogy Kristine-től tanuljak.

1859・ ・ruha・ℳ