Maia az a lány, akinek minden alkalommal le kell betűznie a keresztnevét, amikor hivatalos ügyben jár el, mert állandóan 'Mariát' akarnak belőle csinálni, holott az r betű nem hogy nem maradt ki, soha nem is volt ott. De ő megtanulta ezt derűvel kezelni és félvállról venni, huszonnégy évesen pedig már csak nevetni rajta, aztán mosolyogva rágni mindenki számába, hogy ő M-A-I-A. Maya, csak i-vel.

Tele van energiával, mindig mehetnékje van és soha nem fárad el - látszólag. Az alacsonyságát sok más sorstársával ellentétben nem próbálja meg pukkancssággal, vagy undoksággal pótolni - tulajdonképpen még csak az sem igaz rá, hogy 'kicsi a bors, de erős', egy befőttesüveg kinyitására sem alkalmas, csak ha felidegesítik. Kedves tud lenni azokkal, akiket a barátainak tekint, nekik rendszerint lyukat beszél a hasukba, alig lehet lelőni, amikor valami miatt izgatott. Utólag talán sokaknak kerül a 'túl sok' kategóriájába, de semmiképp sem lehet rá azt mondani, hogy ne lenne nyitott és társaságkedvelő, könnyedén elbeszélget bárkivel. Imádja a bulikat, a szórakozást, az utazást. De a megfelelő emberek rá tudják venni arra is, hogy otthon maradjon és a kanapén, egy takaró alatt töltse az egész délutánt, miközben a Netflix háromszor megkérdezi, hogy a képernyő előtt van-e még.

Lapul benne egy jó adag feminizmus és tudatosság, az előbbi témában azonban nem lehet azt mondani rá, hogy átesne a ló túloldalára és extrém végletekbe menően változást akarna, vagy gyűlélné a férfiakat - még annak ellenére sem, hogy van egy, amelyik nagyon megbántotta, csak épp nem emlékszik rá. Emellett kifejezetten büszke a származására és arra, hogy a szülei az Államokba való költözésük ellenére sem adták fel teljesen Mexikót - mai napig van ott ingatlantulajdonuk, Maia pedig lényegében ezért született Tulumban.

Jellemzően hiába végtelenek az energiái, legalább annyira döntésképtelen is, volt már hogy elkötelezetlennek is nevezték, csak mert nem fejezett be egy-egy olyan feladatot, amiért állítólag élnie-halnia kellett volna. Ha például ebédrendelésre adod mellette a fejed, mindenképp neked kell választanod az éttermet.

A bárok és bulik - vagy épp jó koncertek - látogatása mellett nagy természet- és sportkedvelő is. Kedvenc hobbija a falmászás, ha ideje, kedve és az időjárás is engedi, akkor egy-egy túrában, kirándulásban vagy épp sziklamászásban is benne van. Vagyis volt, ugyanis egy öt, hamarosan öt és fél éve történt baleset következtében ez a hobbi olyasmivé vált, amit bár tisztel, de egyszerre fél is tőle. Legfőképpen azért, mert a baleset okozta fejsérülése miatt maradandó emlékezetkiesése van.

Ő Maya, de i-vel.

Sóhajtva teszem le a villát az összeturkált étel mellé, kezeimmel pedig az asztal lapjába kapaszkodom és a szék támlájának döntöm a hátamat. Így nézek fel a velem szemben ülő fiúra, aki számára az ajkamat rágcsálva fogalmazom meg gondolatban a kiosztást. Mérges vagyok rá, mert határozottan úgy érzem, hogy kiszúrt velem és nem mondott igazat, ezt pedig gyűlölöm. Azt hittem jól fogunk tudni együttműködni, mert kifejezetten okos ő, annak ellenére is, ahogyan kinéz és ő akart nagyon együtt dolgozni velem, szóval ha már beadtam neki a derekam, legalább ne hazudna!
Észreveszi, hogy nem folytatom az evést - amit valójában el sem kezdtem, mert egy falatot sem tudnék most lenyomni a torkomon -, előbb a szempillái alól les rám, aztán megemeli a fejét és kisöpör néhány tincset a szeméből.
- Nem vagy éhes? - A kérdése ártatlan, bennem azonban csak még inkább feljebb nyomja a pumpát.
- Nem - vágom rá gondolkodás nélkül, miközben összefonom a mellkasom előtt a karjaimat, ezzel még inkább morcos hatást kölcsönözve saját magamnak.
- Rosszul érzed magad?
- Teljesen rendben vagyok. - Egészen száraz megjegyzést teszek, s mellé még a szemeimet is forgatom, hogy lássa, most az én szavaimnak nincs igazságtartalma. - Miért csináltad? - szegezem neki a kérdést, amikor lerakja a saját evőeszközét is a tálcájára.
- Mit..?
- Nagyon jól tudod, mit. Nem hívott bennünket a tanár... - Nem az ebédlő közepén akartam nekiugrani, de ha már rákérdezett... - Miért csináltad?
- Ne haragudj.
Ingerülten pislogok rá, hirtelen szóhoz sem jutok, mivel nem számítottam rögvest bocsánatkérésre. - Belementem, hogy együtt dolgozzunk a csoportmunkán, mert annyira akartad. Miért kellett..?
- Egyél, kérlek - hirtelen vág a szavamba, én pedig hitetlenkedve pislogok rá, s szinte puffannak a kezeim az asztalon, ahogyan lecsapom a tenyerem. Hátra csúsztatom magam alól a széket, ami keservesen nyikorog végig az ebédlő padlóján, majd határozott mozdulattal állok fel.
- Ne csinálj ilyet többet! Új párt kérek magamnak!


- Tényleg nem olyan vészes, mint amilyennek kinéz. - Mosolyogva magyarázok, amikor azonban a mellettem álló fiúra téved a pillantásom, egyszerűen képtelen vagyok nem elvigyorodni. - Nem muszáj, ha nagyon nem akarod. Azt is megértem, ha félsz a magasságtól - hangomba olyan szintű megértés vegyül, hogy ha lebetűzöm sem lehetne egyértelműbb, hogy nem fogok rá megharagudni, ha még sincs kedve kipróbálni az én kedvenc hobbimat, mégpedig a falmászást. A magasságbeli különbségünkből adódóan talán nekem kellene lennem a tériszonyosnak, hiszen ő így is mindig fél méterrel magasabbról szemléli a világot.
- Hááát... - Mélyet sóhajt, majd újra szemrevételezi az előtte álló feladatot. - Az előbb még akartam, de most már azt hiszem éhesebb vagyok. Nem megyünk el inkább enni? - Kérdő, kiskutyákat megszégyenítően ártatlan pillantással néz le rám, én pedig mosolyogva lépek közelebb és ölelem át a derekát mindkét karommal, úgy pislografel Rá.
- Már átöltöztünk - világítok rá a megmásíthatatlan tényre, miszerint az utcai ruháink helyett már sokkal kényelmesebb, sportos öltözetben feszítünk mindketten.
- Gyors vagyok visszaöltözésben is. Ha nem hiszel nekem, versenyezhetünk! - Az öltözők felé - és a menekülési útvonal - felé mutogat, én azonban jókedvűen rázom meg a fejem.
- Ez olyan, mint amikor engem először kérdeztél meg, hogy ebédelünk-e együtt. Csak bátorság! Lééégyszii! - Igyekszem úgy rebegtetni a szempilláim, hogy az a segítségemre legyen a meggyőzésében, ugyanis ha van valami, ami miatt már hónapok óta rágom a fülét, akkor az ez. Meg az, hogy aktuálisan mennyire szeretem, de az jelen esetben mellékes, mert sokkal inkább be akarom hajtani rajta az általa elvesztett fogadásunk büntetését.


- Rendszeresíthetnénk neked ezt a köntöst, egész jól áll. Tisztára olyan, mintha te lennél a playboy villa tulajdonosa - vigyorogva magyarázok, miközben finoman megrángatom az emlegetett ruhadarab azon részét, ami az Ő mellkasára simul, hogy ezzel is jelezzem; igényt tartok rá, hogy lehajoljon és közelebb legyen hozzám, legfőképp a szája.
- Nagyon vicces - feleli rögtön, a fejét oldalra billentve, de egy pillanatig még ellenállva nekem. Hajából egy vízcsepp az én arcomon landol, amitől az orromat ráncolom és azelőtt húzódom el, hogy ténylegesen odahajolhatna.
Magam sem tudom mitől vizesebb már mindkettőnk haja, a viharban való hazafelé való futástól, vagy az azt követő zuhanytól.
- Nem vagy éhes? Anyu azt írta hagyott valamit a hűtőben. - Kíváncsian pislogok rá, miközben megindulok a hűtő felé.
- Tudnék enni. Anyukád úgyis jól főz.

Könnybe lábad szemekkel pislogok rá, de igyekszem nem elkapni a pillantását. Mivel azonban minden érzékszervem a leállás határán mozog, nincs lehetőségem elkapni a szemeimet róla, találkozik a tekintetünk. Az övé is hasonlóan könnyes, csakúgy, mint az enyém.
- Hát... - A torkomat köszörülöm, s fújok egy nagyot, amitől úgy érzem csak rosszabb lesz.
- Szerintem én már kevésbé is látok. Maia, itt baj van! - Úgy nyögi a szavakat, hogy érezni a színtiszta kétségbeesést belőlük.
- Igyál valamit! - Jelentem ki határozottan, s csak remélni merem, hogy az majd tényleg segít neki. Alig várja meg, hogy kimondjam a szavakat, bólogatva lép a hűtőhöz és tépi fel azt. Kikapja belőle az első kézre első üveget és még azelőtt lecsavarja a tetejét és beleiszik, hogy hangoskodva leállíthatnám.
- Vá...
- Maia! - Kis híján prüszkölve köpi ki azt a pár kortyot, de végül mégis lenyeli. - Ez... Ez alkohol? - Értetlenkedve lóbálja meg előttem a rózsaszín kulacsot, ami kizárásos alapon csak az enyém lehet, én pedig nem bírom visszafogni magam és széles vigyor terül el az arcomon.
- Igen... - bólogatva nyúlok oda, hogy elvehessem tőle, s visszarakjam rá a tetejét.
- De... Miért van a kulacsodban alkohol?
- Ez nagyon hosszú történet. De ha már elővetted... akár el is fogyaszthatnánk.


- Szakítani? - Értetlenül pislogok rá, mellé pedig még úgy is nézhetek ki, mint valami buta hal, akit kifogtak és most a levegőn tátog. - Mi.. Miért?
- Több oka is van, de azt te is beláthatod, hogy elég sok változás következik most az életünkben. Jön az egyetem és nem úgy kellene kezdenünk, hogy vannak dolgok, amik visszahúznak minket a múltba.
- Ezt most halál komolyan mondod? - Hitetlenkedve pislogok rá, sötét pillantásába keresve a megszokott, játékos fényt, amelyből nyilvánvaló, hogy csak viccel. Most azonban nem látok ilyesmit a tekintetében, nem viccelődik, hanem teljesen komolyan gondolja.
- Majd találunk mást. - Jelenti ki, még mindig azon a nyugodt hangon, amiért képes lennék most a torkának ugrani. Mégsem bírok mozdulni.
- Hogy mondhatsz ilyet? - Könnyek szöknek a szemembe, melyeket ingerülten, minél hamarabb igyekszem letörölni, mielőtt az arcomon végiggördülnének.
-  Jobb lesz így mindkettőnknek.
- Nem igaz! Ezt te döntötted el egyedül.
- Maia...
- Hagyjál!