Közel sincs saját tapasztalatom arról, hogy milyen felébredni a saját esküvőnk reggelén, hogy mennyire izgatottá és egyszerre aggodalmassá tehet a nagy nap. Jó pár menyasszonyhoz volt már ugyanakkor szerencsém, hála a munkának, amit végzek. Mindig is szerettem énekelni és nem zavart túlzottan, ha mások elé kell kiállnom. Nem éhezem feltétlenül mások figyelmére, sokkal inkább azért szeretem amit csinálok, mert mellette megvan az a fajta rugalmasság, amitől úgy érzem igazán élni tudom az életemet. Tudom, hogy felelőtlen voltam minden alkalommal, amikor azt mondtam, hogy olyan gyorsan és élményekkel telve szeretném élni az életemet amennyire csak lehet. De legbelül tudtam, hogy nem kockáztathatom meg azt, hogy ne érezzem teljesnek azt. Olyan dolgokat is kipróbáltam, amibe korábban talán bele sem mentem volna és voltak köztük őszinte butaságok is. Mégsem volt senki, aki komolyabban arra figyelmeztett volna, hogy hülyeséget csinálok, mert... Valószínűleg azok, akik mindig is közel álltak hozzám és akik a baleset után is mellettem voltak, egyszerűen nem merték nekem azt mondani, hogy ne tegyek valamit. Sajnálatból, vagy szimpátiából, nem tudnám megmondani, mint ahogyan azt sem, hogy mi lenne, ha valaki az orromra koppintana és azt mondaná, hogy elég volt abból, ahogyan jelenleg az életemet kezelem és nőjjek fel.
Jelen pillanatban legalább ezer dolgot szerettem volna egyszerre. Például elutazni Balira, sokszoros véradónak lenni, varratni még legalább három tetkót, vezetni versenypályán, megmászni a K2-t... Ugyanakkor vannak nagyobb horderejű dolgok, amelyek alapjaiban változtatnák meg az életemet. Mint például az, hogy ne csak mások esküvőjén énekeljen, hanem egyszer legyen sajátom is. Huszonhat évesen nem érzem úgy, hogy bármiről le lennék maradva, másrészt pedig nincs olyan ember, akiben feltétlenül megbíznék ahhoz, hogy hozzá is kössem az életemet. Lehet, hogy képes vagyok beszélni az embereknek a balesetemről, de nem olyan egyszerű elmondani azt is, hogy rengeteg dologra nem emlékszem a fiatalkoromból. Azt pedig senki nem garantálta nekem, hogy egyszer nem üt majd be valami és nem vesztek el újabb emlékeket. Tisztára mint valami filmben.
Pont, mint ahogy a mai esküvő helyszíne is egészen filmbe illő volt. Ha mást nem is tehettem, maximum jegyzeteltem azt illetően, hogy én mit szeretnék majd megvalósítani a sajátom esetében. Már ha lesz sajátom. Nem akarok negatív Nancy lenni, de jelen állás szerint maximum Tinder-randi partnereket mutathatok fel, semmi egyebet.
- Tartok egy kis szünetet, mert kiköpöm a tüdőm, vagy elmegy a hangom, ha még egy dalt kell énekelnem. - A zenész srácok felé pillantottam, akik sok esetben az egyetlen ismerőseim voltak ezeken az eseményeken. Azt hiszem még a cukrászokkal is többet találkoztam, mint a vendégkörrel, akik egyes esküvőkön vettek részt. De persze New York elég nagy város, hogy ne ismerjen mindenki mindenkit. Máskor meg épp, hogy kicsinek tűnik.
- Ne aggódj, tartjuk a frontot.
- El is várom. - Vigyorogva pillantottam a válaszadó felé. - Elvileg hamarosan úgyis dobják a csokrot, szóval ti is pihenhettek. - Talán illett volna megvárnom őket, de jellemzően senkinek nem tűnt fel, ha egy-kettővel több instrumentális dal hangzott el és én sem panaszkodtam, ha volt húsz percem inni valamit és pihentetni egy kicsit a hangomat. Annál jobban élveztem a hajnalokig nyúló ünneplést később.
A kezemben a korábban megszerzett vizespalackommal távoztam a rögtönzött színpadról, ami inkább illett be kisebb emelvénynek a táncparkett szélénél és a helyiséget két oldalról körbeölelő boltívek felé indultam, arrafelé véve az irányt, amerre egy csendesebb sarkot sejtettem. Ami azt illeti, először egy mosdószünet is belefért volna, ezért a folyosón előbb megkerestem a megfelelő ajtót, csak azután nyilvánítottam megkezdettnek a tíz perc szünetet, hogy ott végeztem. Épp amikor kilépni készültem a helyiségből, meg kellett torpannom, hogy egy csapat gyerek ne rohanjon keresztül rajtam, s pont annyi ideig álltam meg, hogy a mosdó ajtaja a még útban lévő ruhám anyagára záródjon. Magamban imádkoztam, hogy egyetlen apró gyöngy se sérüljön meg a kölcsönruhán, különben a ruhakölcsönzős lány megöl, de ami még ennél is nagyobb gond volt, az az volt, hogy az ajtógomb nem akart mozdulni, amikor érte nyúltam.
Odabent korábban nem futottam össze senkivel - érthető módon, hiszen hamarosan eldobásra kerül a csokor, így nem számíthattam rá, hogy onnan érkezik majd a segítség. Arra sem gondoltam hogy pár percen belül megjelenik valaki a folyosón, és akármilyen ciki volt odafordulni a férfihoz, aki telefonnal a kezében közeledett, mégis megtettem.
- Elnézést! - Halvány mosoly formálódott az ajkaimon, miközben próbáltam kedves hangot megütni. - Ne haragudjon, tudna rajtam segíteni? - Talán nem volt egyértelmű, hogy mi történt és az sem segített, ahogyan a mosdó ajtaja felé intettem a kezemmel, hiszen a testemmel takartam a bűntényt, vagyis a beragadt ruhát.
- Sikerült beragadnom a ruhámmal és nem akar mozdulni a kilincs. - Ezúttal már egy segítségkérő pillantást is vetettem a férfira, akinek a jelenléte miatt kifejezetten szerencsésnek éreztem magam, mert abban bíztam, hogy könnyebben tud nekem segíteni, mint egy gyerek, vagy történetesen egy nő.

774・ segítség!  ・ruha・ℳ