Mostanában sokat van időm gondolkodni, ahogyan a fél város átszelem a munkába menet. Van időm a múltamon rágódni, újra végigjátszani az elmémben a rehabilitációm minden egyes fájdalmas pillanatát, és néha, nagyon-nagyon ritkán a jövő is képbe kerül. Emlékszem, hogy mennyire szerettem volna családot, úgy élni, ahogyan a szüleim. Egymás mellett öregedni meg valakivel, elviselni az összes rigolyáját, közösen tervezni a gyerekek nevét és nem elkövetni egy olyan merényletet, mint amit apám és anyám követett el ellenem. Mostanában egyre többet gondolok arra, hogy el fogok szalasztani valamit, ha nem lendülök akcióba, de már akkor is a gátlásaimmal küszködtem, amikor még teljesen ép voltam, s most így másfél lábbal ezek a berögzülések még jobban a részemet képzik. Hogyan is vehetne bárki komolyan, ha már attól elvörösödök, ha egy lány felém mosolyog? Hol rontottam el az egészet?
- Nem kérem, foglaljon helyet, én nemsokára úgyis leszállok! - mosolygok egy idősebb férfire, aki nagyon ellenkezett az ellen, hogy átadjam neki a helyemet. Talán meglátta, hogy olyan furcsán tartom a lábam, talán tudta, hogy ez csak egyetlen dolgot jelenthet, de nem engedtem halovány, vékonyka hangjának, hiszen tényleg csak két megállót kell majd állnom. Azt pedig féllábbal is, nem?
Az ajtó nyílik, egy rakás ember tódul befelé az automatikusan záródó elválasztókon, majd csukódik a rendszer és újra elindulunk. Hosszasan krákogok egyet, amikor egy fiatalabb srác majdnem fellök, de aztán nyelek egy nagyot, leküzdöm a belső ingeremet, hogy tarkón vágjam és inkább a hárommal mellettem lévő lányra mosolygok. Ahogyan végigmérem, ismerősnek hatnak a vonásai, de ebben a pillanatban nem tudnám hová tenni az arcát. Ám még mielőtt felpillant, elkapom a tekintetemet, mert nem akarok túlzottan tolakodónak tűnni.
Ó, nem is tudtam, hogy a drogériában most ötven százalékkal olcsóbb a tampon, jó tudni! Bár az nem tudnám megmondani, hogy ez a tudás mikor lesz hasznos az elkövetkezendő évezredben, de elraktározom és a tudás birtokában diadalittasan bólogatok. Aztán megint a lányra kell néznem, de meg kell vallanom, hogy inkább nőnek kellene hívnom, mert annyira gyönyörű és magabiztos, hogy már régen túl van azon az időszakán, amikor egy férfi egyszerűen lánynak hívhatja. És ez mit segít rajtam? Az ég világon semmit sem!
Tudom, hogy ismernem kellene, hogy ... Chloe! Jézusom és Istenem, meg hasonlók és tulajdonképpen! Chloe Seymur! Mégis mi a francot keresel te itt, ennyi év után? Amikor utoljára láttalak, a nővéremmel jártál egy iskolába! Elkapom újra a tekintetemet, majd az idős úriemberre pillantok. Újra csak mosolygunk egymásra, s miközben elfog újra a hőhullám, mely egy orbitális pironkodásban csúcsosodik ki, visszaemlékszem arra az időszakra, amikor leveleket írtam neked, amiket persze sosem küldtem el, mert... Jézusom, az első szerelmem itt van velem együtt a metrón, mégis mi a francot csináljak?
Nyugodj meg Herbert, nem vett észre! Ami azt jelenti, hogy nem is fog, ha most elindulsz a vonat eleje felé ... de basszus, ő van a vagon elején, én pedig majdnem a legvégén! Okés, új terv, sokkal jobb terv, olyan terv, ami biztosan segíteni fog. Leszállok egy megállóval előbb! Mit jelent nekem egy kicsivel hosszabb gyaloglás, nem? Tökre elvagyok a műlábammal, most sem érzem, ahogyan a sineken zötykölődök, de azért majd veszek be egy fájdalomcsillapítót, ha beértem a kávézóba.
- Minden rendben, fiam?
- Persze, semmi probléma... - annyira őszinte voltam az öreggel, hogy az Akadémia akár még díjazná is az alakítást. Jézusom, mégis mi a francot csináljak most? Hiszen, nem minden nap találkozik az ember azzal a lánnyal ... nővel, akibe körülbelül három évig volt szerelmes!

Egy valamit utáltam a világon a legjobban , a nap végét.  A munkaidőm lejárta mindig egy dolgot eredményezett ,egyedül maradok a gondolataimmal. Amik soha nem vezetnek túl sok jóra , a következtetéseim pedig egyre labilisabbak. Valamikor vége lesz ennek egyáltalán? Vagy örök életemre ,egy magányos megtört nő maradok ,akit az élet olyan próbák elé állítja amit már nem biztos hogy elvisel. Jake sok mindent magával vitt belőlem ami még régen az enyém volt,igazság szerint nem is emlékszem már mik voltak azok. Élet öröm ? Na ne röhögtessenek már ,bőven egy éve már nem éreztem ilyesmit és nem is hiányzik.
Egy valamit hagyott itt emlékül nekem ,az arcomon lévő heget amire ha ránézek a legutolsó veszekedésünket jutattja eszembe és a végkimenetelét .
Hatalmas dühnek kéne tombolnia bennem ,de egy hosszadalmas műtéten vagyok túl ,és bár a világ felé azt mutatom hogy egy erős egészséges nő vagyok...belülről nem így érzem . Egy babához tudnám magam hasonlítani ,akivel túl sokat játszottak ,majd az idő múlásával az a bájos tekintett megkopik. Eltűnik a festék , a máz  és minden ami olyan varázslatossá teszi elvész . Megrázom a fejemet ,nem tehetem megint ezt, elsüppedek abban a magányban amit kialakítottam magamnak ,nem tehetem ezt magammal. Elment ,vége ennyi volt. Ő így döntött nekem ,pedig az a dolgom hogy gyűlöljem érte.
Kicsit megszaporázom a lépteim a metró felé,és majdhogy nem elesve lépek be a metróba ,de valahogy mégis sikerül egy helyben megállnom. Bár azon sem csodálkoznék ha elestem volna. Nem voltam soha az a szerencsés típus ilyen helyzetekben ,szóval mindig számolnom kell egy pofára eséssel. Magamba mormogni kezdek miután többen is lökdösni kezdenek . Mindig rá kell jönnöm hogy az emberek nem változnak. Miközben ezen felismerést megteszem magamnak , a mellettem lévő fiúra nézek és elmosolyodom .
Pár pillanatra láttam csak az arcát ,de valahonnan ismerős .
Az -az apró mosoly pont elég volt hogy rájöjjek ki is ő.  Újra mosoly ül ki az arcomra ,és amikor kicsi szét válik a  tömeg közelebb araszolok hozzá ,épp annyira hogy hozzá  tudjak szólni.
- Elég rossz benyomást tehettem rád a múltban ,ha még csak észre sem akarsz venni .-  hajolok hozzá kicsit közelebb és úgy suttogom neki.  De közben az izgalom egyre jobban nő bennem ,örülök hogy végre látok egy ismerős arcot ,és hogy Herbert-t az valamiért még jobb kedve derít. A tekintetemmel ,végig pásztázom ,de épp csak annyira hogy megállapítsam hogy nem változott semmit mióta láttam.
-  Te jó ég mióta nem láttalak ,úgy örülök neked! - közlöm talán kicsit túl hangosan is mint kéne ,de valahogy nem érdekel mit gondolnak mások . Csak utat engedek az örömömnek.
-  Merre tartasz ? - érdeklődöm szinte rögtön ,nem nagyon akarom hogy hamar eltűnjön mellőlem , szeretném megtudni hogy miként alakult az élete ,hallgatni egy olyan embert akit már rég nem láttam ,és aki igen csak közel állt hozzám régen.

Észrevett és közeledik. Ezt a tényállapotot tudtam ténymegállapítani, amikor a következő megállónál az emberek negyvenkilenc százaléka elhagyta a vagon. Ilyenek ezek a járatok, vannak állomások, ahol inkább emberek szállnak fel, s megint másikak, ahol inkább oszlik a nép és élhetőbbé válik a környezet. S ahogyan egyre inkább haladunk a külvárosok felé, úgy ritkul az utazóközösség és a ... Jézusom, mégis mi a francról zagyválok itt a fejemben? Életed első szerelme éppen most lépett melléd és neked az a legfontosabb dolog ebben a pillanatban, hogy elemezd a G járatot igénybevevő New York-i lakosok szokásait? És ezt a kérdést is milyen kacifántosan tetted fel magadban! Nőjj már fel és növessz magadnak heréket!
- Vannak heréim! - csúszik ki a számon a dolog, és ebben a szent pillanatban most el akarok süllyedni. Teljességgel mindegy, hogy hova, csak nyíljon meg alattam a föld és irány lefelé. - Sajnálom, tényleg, csak elgondolkodtam...
Próbálom menteni a helyzetet, de az arcomon lévő bizonytalanság annyira kiül, hogy nem lehet nem észrevenni, és igen, a skarlátvirág újra kivirágzik az arcomon és megállíthatatlanul terjed tova amerre csak akar. - Hét éve, amikor leérettségiztetek Hildaval.
Okés, most hagyd abba, nem kell megemlíteni, hogy emlékszel arra, mi volt rajta akkor. Pontosan tudod, hogy az a rózsaszín ing és az a hófehér nadrág mennyire jól állt neki, de ha most előhozakodol ezzel, minimum egy kukkoló vadállatnak fog gondolni.
- Éppen munkába, és pont a következő az enyém. Sajnálom! - nem, egyáltalán nem sajnálom, mert ahogy most rápillantok, már ennyi elég ahhoz, hogy újra visszaröpüljek abban a pattanásos kamaszkorba, amikor először láttam, amikor egyetlen mosolyával képes volt elvarázsolni, s ez a trükk most is működik, hiszen elég csak kicsit szélesebbre húzni az ajkait, én máris elolvadok tőle. Bírj még ki úgy két percet, hogy tereld a témát, nem kell telefonszámot cserélnetek, teljesen felesleges, hiszen soha nem fogom felhívni, és akkor csalódni fog bennem, amit nem szeretnék, és akkor mégiscsak felhívom, mert adott szavamat mindig megtartom, de akkor ugyanilyen lámpalázam lesz és meg sem tudok szólalni.
Ekkor azonban lassulni kezd a vonat, ami azért volt furcsa, mert a megálló még messze volt. Körbenéztem a vagonban, de ugyanolyan értetlen arcok tekintettek vissza rám, mint amilyet én vágtam.

"Tisztelt utasaink! A Grand Army Plaza állomáson történt áramkimaradás miatt átmeneti üzemzavar történt a metró forgalmában. Megértésüket és türelmüket kérjük, munkatársaink már dolgoznak a zavar elhárítását. Köszönöm!"

- Hogy mi? - szakad ki belőlem a felismerés, hogy még körülbelül másfél percet kellett volna kibírnia annak a rohad állomásnak, és akkor le tudnék szállni és magam mögött hagyhatnám Chloet és az ő gyönyörű, csábító ajkait ... fókusz! Szóval akkor nem ragadtam volna itt és mehetnék a munkába, ehelyett itt dekkolok életem első szerelmével és elég csak egy újabb pillantást vetnem rá, és még a lábamról is elfelejtem ... FÓKUSZ!
- Szóval miről is beszéltünk? - zavartan pillantok rá újra, és idegesen felvihogok. - Hét év? Jézusom, egy örökkévalóságnak tűnik az egész! És veled mi van, hogy vagy? Végül orvos lett belőled, ahogyan tervezted?
Hagyd már abba! Ez kezd szánalmas lenni! Istenem, miért kell ezt velem csinálni?