Ennek a napnak is el kellett jönnie, annak ellenére, hogy soha nem gondoltam volna, hogy valaha is egy csoportterápián fogok kikötni. Jó, technikailag még nem vagyok ott, csak a hatalmas épület bejáratát fürkészem, és azzal a lépcsősorral szemezgettem, ami odáig vezet. A korlátot kell használnom, úgy érzem magam, mint egy vén trottyos, s már éppen fel akarnám adni, hogy hazamenjek a francba, de akkor Dr. Koonz jut eszembe és a neki adott szavam. Mert megígértem neki, hogy eljövök, és Herbert Goldstein nem olyan ember, aki megszegi az adott szavát. Mégis mi a francnak beszélek magamba magamról első szám harmadik személyben? Lehet, hogy többre is szükségem van, mint csoportterápia!
- A harmadik emeleten van, a negyedik ajtó jobbra.
- Köszönöm! - biccentek egyet a portásnak, majd a tűzjelzőnek és majdnem az ajtónak is, amit éppen sikerült elkerülni a fejemmel, majd elhúzom a kabátom zipzárját és a lifteket keresem. Kérlek, kérlek, egy ekkora épületben kell lennie felvonónak, és Dr. Koonz is tudja, hogy még fáraszt és fájdalmas a lépcsőzés, kérlek, kérlek!
"Üzemen kívül" - ez az én szerencsém! És a harmadik emelet! Annak idején sosem volt gondom ebből, olyan volt a testem ebből a szempontból, mint egy gép, ami soha nem adja fel, amit csak fel kell húzni és megy, mint a Duracell nyuszi! De most? A testem többi része még mindig így működik, de a lábammal nem tudok mit kezdeni. És a harmadik emelet! Szivatnak anyám, stop!
Meglököm a tűzzáró ajtó hosszani kilincsét, majd felpillantok a lépcsőházba, és sóhajtanom kell, mert tele van a hócipő az egésszel! Haza akarok menni! Ne nyafogjon katona, meg tudja csinálni! Most meg a kiképzőtisztem hangján pirítok magamra magamban, szerintem ez már klinikai eset lehet, vagy mit tudom én, hogy mit mondanak erre a pszichológusok. Majd megkérdezem Dr. Koonztól.
- Szerintem változó, minden attól függ, hogy milyenek az alapbeállítások. Holnap megpróbálhatnánk egy másik prímhármassal.
- Jó gondolat, támogatom. Otthon még futtatok pár tesztet a gépen, hátha okosabbak leszünk utána. - fogalmam sem volt, hogy kik voltak ezek a srácok, de nagyon benne voltak a dologban, így félreálltam a lépcsőfordulóban és hagytam, hogy továbbra is olyan dolgokról beszélgessenek, amihez tulajdonképpen semmi közöm nem volt. Bár az biztos, hogy a magasabbik Thor: Ragnarök pólóját magamon is el tudnám képzelni.
Előzékenységem azonban nem csak a srácoknak szólt, hanem annak is, hogy a második emelet végére elfáradtam. Illetve, ez nem is túl jó szó rá, hiszen a lelkem erős és a testem kilencven százaléka még bírná, csak az a hiányzó tíz mondta fel a szolgálatot, amit fémekkel és műanyagokkal próbáltak pótolni. S amint fújtatok egy hosszabbat, egy sokkalta kevésbé boldog társaság jön velem szemben, valamiről beszélgetnek, de nem figyelek oda, előbb sem értettem, valószínűleg most sem fogom, s amikor elmennek mellettem, újra nekiveselkedek, leküzdöm, legyőzöm és a fogamat is összeharapva, de feljutok a harmadikra.
Negyedik ajtó jobbra, kopp-kopp és belépek. Egy nagyjából teljesen üres terem tárul elém, ahol egy fiatalnak tűnő nő pakolgat valamilyen papírokat, rendezget stócokba iratokat, de egyelőre még nem vett észre.
- Pedig azt hittem, hogy én leszek az első. Általában mindig én vagyok az első, de kellemes meglepetés, hogy más is komolyan veszi a megbeszélt időpontokat. - közelebb lépek hozzá, majd a kezemet nyújtom. - Herbert vagyok, Dr. Koonz még nem ért ide?

Kellene nekem egy házi állat. Igazából nem, mert nagyon lelkiismeret furdalásom lenne amikor nem vagyok itthon, biztos nagyon unatkozna szegény, meg mi van ha éppen elfogy az enni vagy innivalója? Én lennék a világ legrosszabb kisállat tartója, abból pedig köszönöm szépen nem kérek. Talán szerezhetnék egy aranyhalat, de azt nem lehet elkezdeni simogatni, vagy ha megpróbálnám, szegényke nem tartózkodna sokáig az élők sorában. Inkább van pár plüss pingvinem, akiket magányos estéimen ölelgethetek. Nem vagyok idióta, de nekem is kell valami pótcselekvés, mint mindenki másnak ha egyedül érzi magát, ami sajnos egyre gyakrabban fordul elő. Nem csoda, hogy Dr. Thomas aggódni kezdett megint.
Mára szabadnapot kértem, de csak azért, hogy fogyjanak a szabadság napjaim, amúgy semmi szükségem rá és ezt mi sem bizonyítja jobban, hogy hamarosan el is indulok dolgozni, bár nem a saját irodámba megyek, hanem a központba ahol csoport foglalkozásokat tartanak. Néha be szoktam ülni egy egy ilyenre, hogy láthassam a többi pszichológus hogyan is dolgozik, hátha van valami jó trükkjük amit én is el tudnék sajátítani. Folyamatosan képzem magam, szakfolyó iratokat olvasok, előadásokra járok de még így is tudom, hogy van hova fejlődnöm, hiába van a nevem előtt már az a szép két kis betűcske. Vannak akik a diplomájuk kézhez vétele után már csak az addig megszerzett tudásukat használják fel és úgy dolgoznak de én ezt nem tartom jónak, minden folyamatosan fejlődik ezért képben kell lennünk az újításokkal is.
Az épületbe belépve kedvesen köszöntök pár ismerőst, néhányan elmosolyodnak és megjegyzik, hogy már megint itt vagyok, mikor tudják, hogy nem lenne szabad… illetve szabad csak nincs rá semmi szükségem. Nem értek velük egyet, de nem fogom ezt az orrukra kötni.
Gyorsan átfutom a naptáramban, hogy milyen foglalkozásoknak kellene ma lennie, és mikor meglátom, hogy Dr. Koonz tart ma csoport terápiát fellelkesülök. Imádom a dokit és mindig szívesen töltök el vele némi időt. Fel is megyek az irodájához, de mielőtt bekopognék az ajtón látom, hogy egy tábla van kitéve, miszerint ma nem lesz bent. Ez nem szegi kedvem, megyek inkább a terembe ahol a foglalkozást tartaná, biztos vagyok abban, hogy van olyan aki nem értesült erről és ide jön, ha pedig segítségre lenne szüksége akkor én ott leszek.
A terembe lépve nem tudom mivel is foglaljam el magam ezért elkezdem átnézni az egyik asztalon lévő papír kupacot, hátha találok benne valami érdekeset. Épp találtam egy érdekes cikket, mikor valaki belépett és megszólított. Gyorsan vissza teszek minden papírt az asztalra, majd megfordulok.
Elfogadom a felém nyújtott kezet és finoman megrázom.
- Mindig a megbeszélt idő előtt legalább fél órával megjelenek, nagyon rossz szokás - mosolyodom el.
- Emma vagyok, Dr. Koonz ma nem lesz itt, most láttam a kiírást, és beugrottam, hátha valaki eljön mégis és beszélgetne egy jót. – mondom, és reménykedem benne hogy nem fog egyből az ajtó felé fordulni és itt hagyni.
- Van kedve itt maradni velem? - kérdezem, majd a székek felé invitálom őt, hogy akár le is ülhetnénk ha maradni szeretne velem.

Hosszan fújom ki al evegőt, amikor azt mondja, hogy az orvosom nem lesz itt, s miközben átkozom a helyzetet, a kijárat felé pillantok. Hosszan, nagyon hosszan elgondolkodom azon, hogy itthagyom a nőt a fenébe, s csak a fejemet rázom, amikor felajánlja, hogy beszélgetne velem. Kezd melegem lenni a kabátban, így leveszem azt, majd a módszeresen összehajtva a karomon találok neki helyet.
- Hát, nem tudom... Úgy értem, ez így szokás pszichológus körökben? Hogy nem szólnak a páciensnek, de gondoskodnak a helyettesítésről? - rosszalló arckifejezést vágtam, majd körbenéztem az üres teremben. Az egyik székre letettem a kabátomat, majd végigmértem a nőt, vonzó volt, be kell vallanom magamnak.
- Félre ne értsen, hálás vagyok, hogy "átadta" az üzenetet, de... - nem találtam kifogást arra, hogy miért ne beszélgessek vele. Amikor először leültem Dr. Koonz-cal, ő is teljesen idegen volt a számomra és csak fokozatosan nyíltam meg neki, szóval ez nem lehet korlátozó tényező, és biztosan jó a szakmájában, ha az orvosom mellett dolgozik. Bár ez utóbbit csak gondolom, legalábbis abból, hogy ő a rossz hírek hozója.
- Gyakran történik ilyen? Mármint efféle felcserélés? - kicsit közelebb lépek hozzá, de még így is jó öt méter van közöttünk. Figyelem az egész lényét, magamba fogadom arcának vonásait, tartásának magabiztosságát és egy pillanatra valami átbillen bennem. - Gondolkodott már valaha azon, hogy milyen lenne az élete, ha a legfontosabb döntését másként hozza meg? Manapság egyre többet töprengek rajta, hogy mi lenne most velem, ha nem állok katonának.
Elhallgatok és a műlábamra nézek. Vajon feltűnt neki, hogy a jobb lábammal valami baj van? Illetve nem is baj van vele, hanem nincs jobb lábam. - Mert tudja, lehettem volna...
Ismét csak megállok, s hosszan elgondolkodom azon, hogy vajon még milyen szakmát választhattam volna. Tulajdonképpen bármilyen hivatás szóba jöhetett volna, hiszen a jegyeim megvoltak hozzá, igaz egy egyetemet vagy főiskolát nem tudtunk volna kifizetni, de lehettem volna autószerelő, pék, taxi sofőr, festő-mázoló ... szóval lehettem volna bármi.
- Mindegy. Biztosan van jobb dolga is annál, minthogy az én nyafogásomat hallgassa, szóval nem fárasztanám vele. - elfordulok tőle, majd a kabátomért nyúlok, hogy ha nem tart vissza, akkor kilépjek a teremből.