Extra műszakot vállaltam, immáron a sokadik ebben a hónapban, de egyszerűen nincs más dolgom, és amúgy is szeretek itt dolgozni. Nyugodtan és kényelmesen rendet rakhatok a konyhában, dumálhatok kicsit a takarító srácokkal, akik minden második nap teljes egészében felnyalják a kávézót, s egyetlen percem sincs arra gondolni, hogy mennyire egyedül vagyok. Éppen most mondtam ellen önmagamnak, szóval ügyes vagy Herbert, de eddig a pillanatig annyira jól el tudtam terelni a figyelmemet mindenféle ócska kifogással, hogy most, ebben a szent pillanatban minden egyszerre szakad rám. S félek, hogy nem fogom bírni, szóval inkább visszatérek a szemeteszacskókhoz, miközben búcsút intek a takarítóknak, hiszen mára végeztek.
Lekapcsolom a kávézó villanyait, bezárom az ajtót, aktiválom a riasztót és még pár utolsó pillantás, hogy ellenőrizzem, tényleg minden rendben van, aztán fogom a két fekete műanyagzsákot és felnyalábolva őket indulok meg a hátsó kijárat felé. Újabb lámpákat kapcsolok le, ajtókat teszek be a helyükre, hogy végül kiérjek a csípően hideg New York-i éjszakába, aminek egyáltalán nem örül a közönségem. Várjunk csak! Van közönségem?
- Mégis ki a franc vagy? - nem, juszt sem kapcsolom le a világítást, hiszen egyrészt még a szeméttel is meg kell küzdenem, ami tulajdonképpen csak négy lépés a kukáig és vissza, meg be kell zárnom, ami szintén igényli a fényt. Persze már annyiszor csináltam, hogy bekötött szemmel is menne az egész, de most valahogy nem érdekelt a srác és az ő fájdalma. - Két perc és zárok, addig bírd ki...
Na jó, érdekel a fájdalma, de nem teszek érte semmit, mert azért annyira nem mozgat. Elmegyek mellette, bicegve, óvatosan az esetleges csúszásveszély miatt, majd ránézek és megrázom a fejemet. Valakire hasonlít, mintha láttam már volna valahol, csak azt nem tudom, hogy merre, így csak vállat rántok és feltépem a konténer ajtóját. A két zsák íves röppályán repül a feneketlen bendő mélyére, majd visszahúzom egy lánccal a kuka tetejét, ami hatalmas csattanással talán nyugalmi állapotra. Egy macska is felnyávog a hangzavar miatt, én meg elnézést kértem tőle, aztán újra elhaladok a srác mellett, és megint megnézem magamnak.
- Hívjak mentőt? Vagy megleszel? - fejemet félrebiccentem, majd várok a válaszára, hátha ad magáról némi életjelet. Viszont nem vártam túl sokat, csak annyit, hogy esetlegesen nyöszörögjön egyet, mert annyi nekem tökéletesen elég volt ahhoz, hogy még az élők sorában tudjam. Ha nagyobb baja van, akkor úgy is szól, ha meg nem, akkor veszem a kabátomat és a hátitáskám, még egy kósza pillantást vetek a cimborára. - Ha nincs semmi, akkor további jó pihenést. Csákó!
Intettem neki, majd táskám vállpántjaiba kapaszkodva hagytam el a helyszínt, hogy visszatérjek az előző gondolatmenethez és azon sopánkodjak, hogy mennyire egyedül vagyok. Brü-hü-hü! Nőjj fel nagyfiú!