Akárhányszor véletlenül Brooklynba visz az utam, a kedvenc kávézómat mindig meglátogatom. Kedves, jó hangulatú hely, ráadásul a személyzet is aranyos. Legutóbb megismerkedtem Herberttel is, aki elvileg azóta is ott dolgozik. Az egyetlen gond, hogy elég sűrűn cserélődnek az emberek, ami nem tudom, hogy pocsék fizetés avagy feszített munkatempó miatt van-e. Anno, még az egyetem alatt én is dolgoztam kávézóban, amit leginkább azért utáltam, mert az emberek hajlamosak csicskásnak nézni az embert. Sokszor nem, hogy a kérem szót nem használták, de majd, hogy nem a bazdmeg is odakerült a mondatok végére. Valamiért elterjedt dolog az emberek között, hogy aki épp minket szolgál ki, az rangunkon aluli is, pedig sok esetben lehet, hogy jobb ember, mint bármelyik másik. Utálom, mikor valaki azért, mert épp jobb helyzetbe született vagy jobb munkát tudott összenyalni magának, többre is tartja magát bárki másnál. Ezért is kerülöm el inkább a sznob helyeket általában, mert a bicska kinyílik a zsebemben attól, amit egy-egy alkalommal tapasztalni szoktam. Nem hiába lettem ügyvéd. Gyűlölöm, ha valaki azt hiszi, hogy azért, mert pénze van, bármit megtehet ugyanakkor volt már rá példa, hogy meg is fenyegettek, amiért nem akartam a kenőpénzt elfogadni. -Sziasztok!- sétálok be az ajtón és már onnan integetek a pultban ácsorgó lánynak, akinek a nevét ugyan nem tudom, de azt igen, hogy egyedül neveli a négy éves kislányát és baromi rendes. Irigylem azokat, akiknek ilyen nagy erejük van, hogy képesek bármit átvészelni akár egyedül is. Nem hiszem, hogy én képes lennék egy gyereket egymagam felnevelni, de hát ki tudja? Remélem, nem fog kiderülni. Ha valaha szülnék is, akkor olyan pasit keresnék, aki tudom, hogy végig mellettem lenne. Alex például ilyen, csak épp egy másik nő mellett kötött ki. -Szia! A szokásos?- mosolyog rám a lány, mire vigyorogva bólintok. Szeretem, mikor így fogadnak. Nem kell sokat ecsetelni, hogy mit kérek és milyet meg hogyan, mert már megjegyezték. Bár ehhez az is szükséges, hogy sűrűn járjon be valahova az ember. A lány háta mögötti pultnál, bent a konyhán megpillantom Herbertet és, mivel eddig neki sikerült a legjobb rántottát készítenie, úgy döntök, hogy azt is kérek. Persze, ha esetleg felém pillantana még intenék is neki, de kiabálni biztos nem fogok, hogy aztán hülyének nézzenek. -És kérnék még egy rántottát is bacon szalonnával és grillezett sajttal.- fűzöm még hozzá, miközben a lány már neki áll elkészíteni a kávémat, mire bólint és odakiabál Herbertnek, hogy mi lesz a következő teendője. Még jó, hogy nincs nagy sorban állás, ami szerintem annak köszönhető, hogy aránylag későn érkeztem, azaz tíz órakor, mikor Brooklyn nagy része már rég dolgozni van. Nekem viszont, csak délután egykor lesz egy tárgyalásom, azon felül szabad vagyok. -Köszönöm.- vigyorgok a lányra, majd kezemmel megtámaszkodva a pulton megvárom, míg elkészíti a kávémat.
Intek Pixienek, hiszen abban a pillanatban, amikor megérkezik, éppen a konyhából kifelé bambulok. Bár letudtam a reggeli csúcsot, úgyhogy volt egy pár másodpercem szusszanni, de amikor betoppan, elmosolygom magam és visszahátrálok a konyhámba. Igen, az én konyhám! Már annyira megszoktam itt, hogy nem is akarok már munkahelyet, hiszen főninéni rendkívül jó fej, a többi munkatárssal pedig szintúgy remekül kijövök. - Hallottad a rendelést vagy megismételjem? - Nem mondanék le arról a lehetőségről, hogy csengő-bongó hangod ne halljam. Kérlek, ismételd meg! - vigyorogtam Lena felé, ő pedig szemet forgatva átkozta a Sorsot, hogy velem hozta össze a gondviselés. - Elmész a francba Herbie! - És is szeretlek Lena! - dobtam neki csókot, majd hozzáláttam a rendeléshez. A baconnel kezdtem, a forró lapon tartott, vasalónak kinéző izé alá dobtam három szelettel, így a szalonna nem fog felpödrődni, és olyan istenien ropogós lesz, hogy nehéz ellenállnom még egy szeletet a cucc alá tenni, csak úgy magamnak. A következő a tojás, hármat verek fel egy tálban, só, bors és egy nagyon kevés, késhegyni csípős, füstölt paprika. Ez adja meg az igazi ízét az ételnek, annak ellenére, hogy alig érezni benne a méregerős felhangokat. Két evőkanál olivaolaj és egy diónyi vaj egy serpenyőbe: az olaj azért kell, hogy ne égjen le a vaj; a vaj pedig azért kell, mert vajjal mindennek jobb íze van. Még a vajnak is! Miután felforrósodott, rádobom a felvert tojásokat, s nem feledkezem meg a sajtról sem! Reszelt, érett cheddar és gruyère keveréke, amit egy speciális, hosszúkás serpenyőbe szórok, majd a grillező alá dobom, hogy amíg minden mással végzek, az is elkészüljön. Utolsó lépésként két szelet kenyeret teszek a vaslapra, piritósnak jó lesz. Az időzítés a legfontosabb, hiszen mire a bacont megfordítom, addig a tojás majdnem teljesen kész, a kenyér kellően megszikkadt, a sajt pedig már majdnem teljesen átmelegedett és elolvadt. A rántottával kezdem, a tányér egyik oldalára halmozom félholdasan, megszórom frissen vágott petrezselyemmel; a tányér másik oldala a kenyereké, amik idő közben pirítossá lényegültek át, s óvatosan kenem meg vajjal az egyik oldalukat; a kettő közé jön a sajt, ami bugyogva és gőzölögve terül szép a tányéron; s legvégül a szalonna, frissen, ropogósan, mosolygósan és teljesen egyenesen. Mestermű! - Rántotta, bacon, grill. sajt az ügyvédnőnek! - kiáltom el magam, majd a csengőre is rácsapok, csakhogy Lena érezze a törődést. Vigyorgok rá és kacsintással engedem útjára, majd újra megpihenek, mert azóta nem jött új rendelés. Egy kávét szorongatok a kezemben, s körbenézek a kicsiny birodalmamon. Sóhajtok egyet, majd Pixiet kezdem el fürkészni. - Odamehetnél hozzá, senki nem érdemli meg, hogy egyedül egyen. - És miért nem te mész oda? - Egyrészt elfoglalt vagyok, másrészt pedig nem nekem integetett nevetve, amikor megjött. - Úgy gondolod, hogy...? - Ki tudja? Amíg nem beszélsz vele, addig nem derül ki. - Nem hiszem, hogy pont az én társaságomra vágyik! - Te tudod Herbie, te tudod... - Lena vállat von, majd egy újabb adag kávét főz le, én pedig csak nézek utána, aztán pedig Pixiet kezdem el vizslatni. Talán tényleg oda kellene mennem, talán szóba kellene elegyednem vele, de mégis miről beszélhetnénk? Áh, csak megrázom a fejem és továbbra is a falnak dőlve élvezem a kávém és a kilátást.
Vigyorogva hallgatom, ahogy Herbert és -mint megtudtam- Lena, önfeledten viccelődnek egymással. Mindig is irigyeltem az ilyen munkahelyi kapcsolatokat. Igazság szerint sokszor elgondolkoztam azon, hogy talán pályát tévesztettem, mivel én nap, mint nap karót nyelt fapofákkal találkozok. Sehol egy kis bohóckodás vagy nevetgélés... csak a halálosan komoly jogi asszisztensek, ügyvédek, ügyészek és bírók. Már-már nevetséges, mennyire elnyeli valakiből az életerőt az, hogy egy ilyen pályán dolgozik. Remélem, én nem így fogom végezni, hiszen alapjáraton én is pozitív, mosolygós ember vagyok. Csak ne hangolna le az a sok ocsmányság, amikkel találkozok egy-egy per alkalmával, hogy emberek mit nem képesek megtenni egy kis pénz reményében. Az én dolgom annyival könnyebb, hogy alapból nem vállalok el olyan melót, amelyben tudom, hogy a védencem bűnös. Nekem nincs gyomrom az ilyesmihez és, bár elég sokszor csúnyán néztek rám emiatt az esetleges ügyfelek, teszek rá magasról, hogy kinek mennyi pénze van. Dögöljön meg mindegyik ott, ahol van, a sáros pénzével együtt. Ha egy ügyet elvállalok, azt azért teszem, mert segíteni akarok valakin, aki bajba került, mert nem akarom, hogy a nyakatekert mondatok és a megfelelő kenőpénz áldozata legyen. Valamiért én még hiszek abban, hogy a törvényeket egykor azért jegyezték le, hogy az emberek biztonságát segítsék, nem pedig azért, hogy egyes emberek bármit megtehessenek azzal, akinek kevesebb a pénze vagy épp kisebb a hatalma. Persze az is lehet, hogy egyedül én vonulok szembe a birkákkal és jobb esetben ez azt jelenti, hogy én vagyok a farkas, nem pedig a fogyatékos birka... Ahogy elém kerül a tányér, már a látványtól összefut a nyál a számban. Nem hiába, Herbie kitett magáért és az a legkevesebb, hogy ezt a tudtára is hozom. Első dolgom tehát, közvetlenül azután, hogy megkóstolom a remekművet, hogy intek Lenának és, ha kisétál hozzám, már kezdem is sorolni a kéréseimet. -Add át kérlek a kedves szakács úrnak, hogy igazán remek reggelit hozott nekem össze! Valamint szeretnélek meghívni titeket valamire. Egy kávéra, üdítőre vagy akármire, amit szeretnétek enni vagy inni.- mosolygok Lenára és bár tudom, hogy furcsának tűnhet, hogy ilyesmit mondok -mások inkább oda vetnek pár cent borravalót-, én azért ragaszkodnék ehhez a lehetőséghez. Szeretem meghálálni a kedvességüket azoknak az embereknek, akik bearanyozzák a reggelemet. -Igazából azt se bánnám, ha leülnétek hozzám vagy valami. Elég nagy a csend itt és nem hiszem, hogy most rohamoznának majd meg titeket a vendégek.- vigyorodok el, ahogy körbe pillantok, hiszen, ha jól sejtem ez most épp egy holtpont. A reggel már elmúlt, az ebédidő pedig, még messze van. Szerintem ez az az időintervallum, mikor van egy kis idejük pihenni, lazítani vagy épp felkészülni a déli rohamra.
- Átadom neki. - Lena csak bólint és mosolyogva tér vissza hozzám, majd valamiért megcsap egy konyharuhával, ami addig az övébe volt csúsztatva. - Látni szeretne és megköszönni, hogy milyen finom rántottát csináltál. - De mindjárt jön a roham, fel kell készülnünk... - Idefigyelj, te mamlasz! - közelebb hajolt, hogy Pixie még véletlenül se hallja meg a mondandóját. - Tudom, hogy nincs hozzá közöm, de kedves lánynak tűnik, neked pedig több kedves lányt kellene ismerned. - Téged is ismerlek... - Ja, egyedülálló anya négy éves gyerekkel megosztaná életét... Ne szórakoztass Herbert! Viszel neki egy pekándiós pitét, megfelezed vele és elbűvölő leszel. Én meg addig tartom a frontot, hátha jön valaki. Rendben? - Ha te mondod Lena... - nyeltem egy hatalmasat, majd félig tele bögrémmel indultam el a pités pult felé, levettem egy tányért a polcról és lassú léptekkel indultam meg Pixie felé. Fogalmam sem volt, hogy most éppen mit csinálok, de ahogyan arra bicegtem, egy fél pillanatra hátrapillantottam magam mögé, hogy lássam Lena majdnem ölni képes tekintetét. Nem tudom pontosan, hogy miért viseli ennyire a szívén a sorsomat, de annak köze lehet hozzá, hogy egyszer azt mondta, olyan vagyok neki, mint egy kistestvér. Mondjuk furcsa család lennénk, az már biztos és tuti, hogy kettőnk közül én lennék a szerencsétlenebb, hiszen amikor megérkezem Pixie mellé, combbal belemegyek az asztalba, pár centiméterrel arrébb taszítva az egész képződményt. Hogy lehet az, hogy még hét méterről is látom Lena szemforgatását? - Bocs, ne haragudj, Herbert vagyok! - mintha ezzel megmagyaráztam volna mindent, de vajon tartottam szünetet bármelyik mondatrész között vagy csak ledaráltam az egészet egybe? És miért mutatkoztam be neki újra, hiszen már tudja a nevemet! - Leülhetek?
DE HÁT Ő HÍVOTT MEG, AZ ISTEN SZERELMÉRE!!!
Köhögtem egyet, majd letettem a pitét és a kávét, aztán leültem, hiszen a kérdésem után biztosan megadta rá az engedélyt. Csak mosolyogtam, figyeltem, ahogyan eszik, néha kortyoltam egyet a kávémból, s bólogattam, amikor mondott valamit. Meg kellene nyugodnom, hiszen mégiscsak, mire megy ki ez az egész? Biztos csak unatkozott egyedül és a semminél még én is jobb társaság vagyok, már most, hogy így megpróbálom elképzelni magunkat kívülről, vannak kétségeim. - A pekándiósat szeretem a legjobban... Mindig szórok bele egy kevés őrölt gyömbért, igazából ehhez jobban illik az, mint a friss, és nem is érezni magában a süteményben, inkább csak a hiányát. Szóval nem attól jó, hogy van benne, hanem attól, hogy nem nincs benne. Vagy valami ilyesmi, azt hiszem... Basszuskulcs Lena, miért nem te kávézgatsz a csajjal? Miért kellett engem kitolni a rivaldafénybe, amikor tök jól elvoltam a konyhámban, a birodalmamban, ahol mindennek a helyét pontosan tudom, mindent én irányítok és mindent problémát tudok kezelni. Idekint viszont csak egy pipogya gyerek vagyok, jaj, mindjárt elvörösödöm, mert akkora baromságot mondtam ... késő, már vörösödöm is és piros lámpa! - Megkóstolod esetleg? - van egyfajta hanglejtésem, nem mondanám kellemesen búgó baritonnak, sem idegesítően magas kappanhangnak, valahol a kettő közé tenném úgy félúton, de amilyen mutálás előtti bizonytalansággal kínáltam meg a pitével, az kritikán aluli! Szerintem elásom magam...
Azt ugyan nem érthetem, miről diskurál Lena és Herbert, abban mégis biztos vagyok, hogy Lena az, aki jelenleg viseli azt a bizonyos nadrágot. Nem, ez nem azt jelenti, hogy mindig ő a főnök, de most épp ő az, aki megmondja a tutit a srácnak, aki egyébként egész végig, míg az asztalomhoz ér, úgy meg van szeppenve, mintha a kivégzésére vinnék vagy legalábbis, vallatni a CIA egy sötét kis pincéjébe. Nem igazán tudom, miért aggódik, de van egy olyan érzésem, hogy abban a hitben érkezik, hogy én most ki akarok kezdeni vele. Bevallom, ilyesmi nem állt szándékomban, de nem akarom elvenni a kedvét, ha már ennyire felkészülten érkezik. -Semmi baj, nyugi.- kapom el gyorsan a kávés bögrémet, ahogy érkezése jeléül neki koccan az asztalnak, de nagy probléma nem történik. Előfordul az ilyesmi, szóval nem hiszem, hogy emiatt most feszélyezve kellene itt ücsörögnie velem. -Szia Herbert.- vigyorodok el, majd a kérdése hallatán bólintok egyet és egy kézmozdulattal is jelzem, hogy nyugodtan helyet foglalhat. Jobb szeretek társaságban ücsörögni egy ilyen helyen és mivel máskor egész sokan ücsörögnek körülöttem, most muszáj voltam a személyzetet terrorizálni. Pedig sokszor azt élvezem a legjobban ilyenkor, hogy fülelek ide vagy oda, és más-más történetekből csípek el egy-egy mondatot, amitől aztán egész nap azon járhat az agyam, hogy mi lehetett az előzménye és a következménye? Igazság szerint nem szép dolog hallgatózni, de van, hogy az ember akaratlanul is meghall dolgokat. Egyébként meg, amit nem suttogva beszélnek tőlem két méterre, az gondolom nem is titok. -Azt hiszem, értem mire gondolsz.- bólogatok, majd vigyorgok továbbra is és szemügyre veszem a pitét, ami meglehetősen guszta. Kétlem, hogy ami ilyen jól néz ki, az ne lenne borzalmasan finom is, bár ahhoz nem túlzottan konyítok, hogy mi mitől lesz még finomabb a finomnál. Alap dolgokkal jól elvagyok, de a különlegességek... az nem az én asztalom. -Még szép. Az illata nagyon jó és legalább kipróbálom, mennyire érezhető az a gyömbér vagy, hogy mennyire nem.- mosolygok, miközben ő feltűnően fülig vörösödik, de emiatt nem tudom bántani. Egyrészt piszok aranyos, másrészt pedig hízelgő, hogy ennyire zavarba hozza a jelenlétem. -Na és, hogy vagy? Még mindig olyan nagyon tetszik itt?- érdeklődök finoman, hiszen legutóbb, csak pár szót váltottunk pulton keresztül, ahogy első alkalommal is, mikor ide jöttem és feltűnt, hogy új szakács van. Szeretem nagyjából ismerni azokat az embereket, akikkel valószínűleg sűrűbben összefutok majd.
Minden rendben van, nincs itt semmi látnivaló! Ha egy osztálynyi rendőr lenne itt körülöttünk, akkor talán ezekkel a szavakkal zárnák le a katasztrófának is beillő jelenetet, amit az előbb előadtam. Mert azért valljuk be, teljességgel és hitelesen nyomtam fullba a kretént, izgultam el olyan jelentéktelen kis dolgot, amit más férfiak csípőből megoldanak. Én pedig remegő gyomorral ülök most itt Pixievel szemben, mert fogalmam sincs, hogy mit akar tőlem. Kinézek a kávézó ablakán, pár lézengőn hagyom a szememet, amint az üzlet előtt haladnak el, majd amikor visszapillantok, a lány még mindig ott volt, arcán pedig egy olyan széles mosoly, amitől jéghegyek válnak le a végtelen, fagyott ismeretlen gleccsereiről. Talán Pixie felelős a globális felmelegedésért, fogalmam sincs, de annyi biztos, hogy ahogyan így szemben ülök vele és megpróbálok önfeledt beszélgetésbe keveredni, hirtelen nagyon forró lett körülöttem a levegő és csak arra tudok gondolni, hogy menekülőre fogom. - Még mindig tetszik. - ismétlem meg pár szavát, majd inkább tolok az arcomba egy falatnyi pitét, addig sem mondok legalább semmi baromságot. Azonban a sütemény gyorsan morzsolódik a fogaim között, szóval ideje folytatni az előbb elkezdett gondolatot. - Főninéni ... őőő, Lindsay nagyon kedves mindenkivel, a többiekkel is jól kijövök, a konyha pedig nagyon tetszik. Bár meg kell vallanom, amikor ezer emberre főztem a seregben napi három adag melegételt, nem gondoltam, hogy valaha is egy ilyen helyen fogok kikötni. De most már nem bánom... A fenébe ne bánnám! Ha meglenne mindkét lábam, akkor még mindig egy katonai sátorban csinálnám porból a reggeli rántottát, tenném fel a vaslapra a hónapokig frissnek ható műanyagkenyereket, osztanám a hús csak nagyon távolról látó kolbászkákat. Szóval annak is van előnye, hogy friss alapanyagokkal főzök, de odaadnám a fél lábamat, ha még egyszer ott lehetnék a bajtársak között... Na jó, mivel tudom, hogy mivel jár egy láb elvesztése, inkább visszavonom az előbbi kijelentésemet. - Te pedig ügyész vagy, ha jól emlékszem? Hány gonosztevőt csukattál le amióta nem láttalak? - elvicceskedem a helyzetet, majd egy újabb adagot merítek az arcomba. Jót tenne vele egy kis tejszínhab, amit javasolni is fogok főninéninek, hiszen lekerekítené az ízeket, játékosságot adna a textúrákkal. Igen, amióta itt dolgozom, rettentő sok Jamie Olivert nézek és olvasok, és be kell vallanom, hogy irigylem a srácot. Nemcsak azért, mert rettentően kúl és hip, na meg a többi hasonló jelző, hanem azért is, mert pontosan tudja, hogy mit akar az élettől és el is éri a céljait. Sóhajtok. - Te honnan tudtad, hogy a joggal akarsz foglalkozni? - derült égből a villám, csak más. Mert valljuk be, szeretek főzni és meg is lehet élni belőle, de tényleg innen, ebből a kávézóból akarok nyugdíjba menni? Azt nem hinném!
Magam sem tudnám megmondani miért, de Herbert első pillanattól kezdve szimpatikus. Amikor jó pár hónapja bejöttem ide és először megláttam, valamiért azt gondoltam, hogy nem fog sokáig itt maradni, mert hát fiatal pasi és valljuk be, az ilyeneknek ritkán fekszik a konyhai meló. Aztán kiderült, hogy neki nagyon is fekszik ez az egész, mert nem elég, hogy jól érzi magát itt, de ráadásul nagyon finom ételeket tud összedobni. Nem beszélve arról, hogy jóképű srác, így gyanítom, a csajokat is vonzza ide. Mondjuk én nem konkrétan csak miatta jöttem ma erre, hanem a finom kaja miatt is de, ha már itt vagyok, megérdeklődtem, hogy van. Szeretek jóban lenni az olyan emberekkel, akik nagy mértékben befolyásolhatják egy-egy napomat, hiszen nem mindegy, hogyan üdvözölnek egy ilyen helyen. Szúrós szemmel vagy mosolyogva, esetleg olyan ábrázattal, amiről lerí, hogy a hátuk közepére se kívánnak éppen, mert annyira tirpáknak tűnök. Egy mosoly, amit az emberek egymásra villantanak, képes beragyogni egy-egy napunkat. Én legalábbis ezt vallom, persze ez nem azt jelenti, hogy a bíróságon ezer wattos vigyorral közlekednék, mert ugye ott karót nyelt alakok vannak, de mindenhol máshol én is mosolygós vagyok. Utálom a fapofákat. -Ennek örülök. Persze, az kicsit pörgősebb lehetett, de biztos ennek a helynek is meg van a maga varázsa. Gondolom azért van itt is olyan időszak, mikor kapkodnod kell.- mosolygok továbbra is, bár látom rajta, hogy valamiért zavarban van. Vagy a mosolyom frusztrálja -talán nem tudja eldönteni, hogy rajta mosolygok-e vagy azért, mert jó kedvem van-, vagy valami tőlem teljesen független dolog, de érezhetően feszült. Én eközben lassan, csak néha néha kapok be egy-egy falatot, mivel nem sietek sehová és, ha már ide jött hozzám, nem lenne illendő teli szájjal beszélgetni, de azért haladok a rántottámmal, nehogy kihűljön nekem a végén. -Az egy kicsit fentebb áll, mint én. Ügyvéd vagyok és ami azt illeti, manapság elég sok munkám van, szóval nem számoltam, de jó párat tuti sikerült lecsukatnom.- vigyorodok el és még kacsintok is egyet, hogy még vagányabbnak tűnjek, de tény, hogy elég jó aránnyal dolgozok. Nem mondom, hogy erre születtem, de meglehetősen jó érzékem van ahhoz, hogy kiszűrjem a hazugságokat vagy, hogy rátapintsak a lényegre. Nem hiába imádtam én anno annyira Columbo-t nézni. Talán, ennek az érzéknek köszönhetően veszem észre, hogy valami nyomasztja Herbiet, de ahogy sóhajt a mosoly lelohad az arcomról és helyette összeráncolom a szemöldököm, ahogy érdeklődő tekintettel fürkészem az ábrázatát. Nem kérdezősködök, hogy mi a baj vagy minden rendben van-e, mert úgy sejtem, ha ennyire engedi láttatni, hogy gondja van, valószínűleg szóba is fogja hozni. A kérdése viszont ennek ellenére meglehetősen váratlanul ér és a téma komolysága miatt leteszem a villámat és meg is törlöm a számat a szalvétámmal, úgy pillantok rá. -Nos, kislány koromban még nem ez volt a legnagyobb álmom. Én is olyan hülyeségeket képzelegtem, hogy balerina leszek meg mit tudom én, csak nekem konkrétan történt aztán az életemben olyasmi, ami arra ösztönzött, hogy megpróbáljam az arra érdemes embereket rácsok mögé juttatni. Ez vált a célommá, ez volt az, amit mindennél jobban akartam.- azt már nem fűzöm hozzá, hogy ez afféle vezekelés is amiatt, hogy anno a kishúgomnak nem hittem el elsőre, hogy apa molesztálja. Azt hittem, hogy csak a fantáziája olyan élénk, hogy ilyen hülyeségeket találjon ki. Hiszen, ki a franc gondolta volna, hogy egy egyébként jó apa ilyesmire lenne képes? Aztán kiderült, én pedig azóta is hibásnak érzem magam. Ha időben szóltam volna, talán a húgom most nem lenne prostituált... -Miért kérdezed?- lesek rá továbbra is komolyan, mert úgy érzem, most valami olyasmi fog szóba kerülni, ami fontos. Egyben pedig nagyon jól esik, hogy úgy érzi, velem megoszthatja ezt. Mondjuk ügyvédként majd, hogy nem olyasmi dolgokról tudok sokszor, amit az ember egyébként a pszichológusának mond el, így nem érzem ezt most kényelmetlennek. Sőt. Szeretnék neki valami jó tanáccsal szolgálni, ha esetleg igényelné.
- Balerinákra is szükség van, gyönyörű lettél volna annak. - nem tudom, hogy miért szúrom közbe kérdése után ezt a kijelentést, de annyira meglepődöm, hogy mosoly helyett valami furcsa grimasz jelent meg az arcomon, amit könyöklő mozdulattal és a szám elé kapott jobb tenyeremmel próbáltam palástolni. Lena-ra néztem, aki fejrázás és ilyen "ne-rám-nézz-ott-a-csaj-előtted" pillantással hárítja el a felelősséget, amibe belehajszolt, majd köhintett is egy karcosat, hogy vegyem már magam észre. - Sajnálom, nem kellett volna... Köszörülöm meg a torkomat és egy újabb falatnyi pitét kanalazok be. Miközben rágok, elgondolkodom az iménti szavain, hogy miért is lett ügyvéd. Személyes tragédia. Mindenkinek van valami az életében, ami derékba töri a egész addigi létezését, ráébreszti arra, hogy a burok, amit maga köré épített, nem fogja megvédeni a mindekit körülölelő mocsoktól. Nekem a lábam, neki valami más lehet, amiről nem szeretne beszélni, azonban ezt is megértem. Az ember nem úgy kel fel minden reggel, hogy ma bizony mindenkinek elmondom, hogy egy robbanás miatt le kellett vágni a lábam, vagy apukám egy pedofil állat volt, aki minden este molesztált, vagy anyám egy kábítószeres kurva volt és csak azért tartott meg, mert lekéste a három hónapos határidőt. Nem, az ember nem teszi ki közszemlére a szennyest, soha! - Csak azért kérdeztem, mert olyan ... úgy nézel ki, mint aki révbe ért. Aki pontosan tudja, hogy mit akar az élettől és most, hogy megtalálta, sugárzik a magabiztosságtól. - hozzám képest mindenképpen, mert bennem aztán egyetlen gramm magabiztosság sincs. És, ami valaha volt, az már elpárolgott belőlem. Sóhajtok megint, leteszem a villát, majd hátradőlök a székemben. - Addig nem tudtam, hogy katona akarok lenni, amíg nem beszéltem egy toborzótiszttel, de egy baleset után nem kerülhettem harcoló alakulathoz, szóval kellett valami más... Így lettem szakács. Félre ne értsd, nem bánom, sőt, mára már megszerettem, de akkor úgy éreztem, hogy elárulom a bajtársaimat, a hazámat. - egy pillanatra megállok, mert nem is tudom, hogy miért mondom el neki mindezt. Biztosan nem kíváncsi rá, hiszen utánam senki sem szokott érdeklődni, s ha tartanának egy olyan választást a világon, hogy ki a legjelentéktelenebb ember a Földön, oda sem hívnának meg, mert megfeletkeznének rólam. - Baromság az egész, biztosan van jobb dolgod is, mint engem hallgatni! Mosolyom nem őszinte, majd kifordulok a székről és próbálok felállni, de nem megy. Az asztalon és a szék háttámlájába kapaszkodok, de egyszerűen nem tudok elég erőt kifejteni ahhoz, hogy lábra tudjak állni. Lena próbál a segítségemre sietni, de egy kéztartással elutasítom, s aztán megint Pixie-re nézek, olyan arckifejezéssel, mintha az egész világ terhét cipelném a vállaimon. - Azt hiszem, mégis maradok még egy kicsit. Mosolyognom kellene, de nem megy, így csak fanyarul grimaszolok és figyelem, ahogyan tovább eszik... Márha nem vettel el az étvágyát.
A bókja hallatán elmosolyodok és hálásan pislogok rá. Igazán édes tőle, hogy így gondolja és tény, hogy már ezzel az egy megjegyzésével bearanyozta a napom. Más kérdés, hogy arról már rég lemondtam, hogy balerina legyek ráadásul az a korszakom 9 éves koromig tartott. Azt hiszem, nem is baj. Nem hiszem, hogy bírnám, ha most utazgatnom kellene össze-vissza fellépések miatt és igazán sehova se tartoznék, mert folyton máshol kellene lennem. -Köszönöm, ez kedves tőled.- mosolygok azért továbbra is, de aztán szabadkozni kezd, mintha bármi gondom lett volna azzal, amit mondott. Pedig jól esett, esküszöm. Semmi rosszallás nem volt bennem emiatt. -Ugyan. Nagyon jól esett! Nem kell sajnálod.- rázom a fejem mosolyogva és hálásan pislogok rá továbbra is. A férfiak elképzelni nem tudják, mennyire jól tud esni egy nőnek egy aprócska kedves megjegyzés is, vagy egy szál virág. A legapróbb dolgok a legédesebbek. Nekem például mindig jobban esett, ha valaki megdicsérte a frizurámat vagy a ruhámat, mintha kaptam volna egy Lamborghinit. Na mondjuk még nem kaptam, de tudom, hogy az fele olyan jó érzés se lenne. -Valóban, úgy érzem, hogy elértem a célomat. Az a munkám, amit szerettem volna. Már, ha a bosszú hadjáratot veszem alapul. Egyébként inkább vagyok kicsit művészlélek, de nem váltok pályát.- vigyorodok el, hiszen egész tehetséges vagyok más dolgokban, kreatív dolgokban, mégis az ügyvédkedés az, ami megnyugtatja a lelkem. Minden egyes megnyert perrel jobban érzem magam, mert tudom, hogy talán megmentettem jó pár ember életét. Egy nőét, akit a férje előbb-utóbb agyonvert volna, egy férfiét, akit zsarolt pár suhanc, vagy épp egy kislányét, akinek az apja egy beteg perverz disznó. -Biztosan rossz érzés volt, hogy amikor már elérted, amit akartál, a sors elvette tőled. Elképzelni nem tudom, milyen borzalmasan fájhatott lelkileg és fizikailag is. Annak viszont örülök, hogy találtál végül mást, amit szeretsz.- mosolygok lágyan a történetét hallva -persze ez gondolom a rövidített verzió volt- és elképzelem mit tennék, ha valami baleset közbe szólna és nem csinálhatnám tovább azt, amit mindig is szerettem volna. Valószínűleg nem lenne annyi lélekjelenlétem, hogy túl tegyem magam rajta. Vagy épp annál erősebb próbálnék lenni, hogy bebizonyítsam, hogy nem veszett el minden, ahogy Herbert is tette. Nem adta fel. Talált valami olyat, amiben örömét leli. -Ugyan, Herbert! Örülök, hogy nem kell egyedül ücsörögnöm. Szerinted felajánlottam volna, hogy ide gyere, ha nem akarnék dumcsizni?- vigyorgok, de a próbálkozását látva elkomolyodok. Tényleg ennyire menekülni akar tőlem, hogy képes emiatt fájdalmat is okozni magának? Mert az arcán egyértelműen látszik, hogy valamije fáj. -Jól vagy? Mi a baj?- állok fel és a vállára teszem a kezem, ahogy visszahuppan a székre, közben értetlenül pislogok rá. Rosszul lenne? Mi lehet a baja?
Nem tudom, hogy miért nem sikerült felállni, talán a tudatalattim gátolta meg, hogy elhagyjam az asztalt. Még sosem történt velem ilyen, talán csak a rehabilitációm legelején, de akkor még a tapasztalatlanság játszott szerepet az egészben és nem valami ismeretlen eredetű erő, ami a seggemet a székhez ragasztja. - Nincs semmi, csak... - kifújom a levegőt, majd felnézek a szemeibe, s érzem, hogy ujjai a vállamra feszülnek. Ösztönösen is odakapok, de nem azért, hogy elhajtsam, hanem azért mert kellemes volt érintése. S most, hogy ujjaimmal tapintom kézfejét, érzem bőrének bársonyos puhaságát. Mosolygok rá, két szemeinek tükrét csodálom, majd olyan forróság önt el megint, mint akkor, amikor leültem az asztalához. - Könnyebb megmutatni, mint elmagyarázni. - pillantok le jobb lábamra, majd feljebb húzom nadrágom, hogy megláthassa a hús és vér helyét átvevő fémet és műanyagot. Elnézem a vékonyka csövet, amint kiáll a cipőmből és elveszik nadrágom szárában, majd újra felnézek rá és újra csak mosolyogni tudok. - Ha látnád magad, hogy mennyire meg vagy rémülve... Nem kellene viccelődnöm, mert igazán hálás vagyok az aggódásért, mely mellém repítette, de a vállamon felejtett kéz egyfajta magabiztosságot adott nekem, valami földön túli forrásból érkező belső fényt, ami nem engedi, hogy összeroskadjak magamban és újra tépelődjek cselekedeteimen és szavaimon. - Minden rendben van, csak ... kellene egy kis segítség, hogy felálljak, mert lassan újrakezdődik az ereszd el a hajam. - hazudtam neki, de kegyes hazugság volt ez a részemről, hiszen tényleg nem akartam tovább feltartani. - Szóval csak annyit kellene tenned, hogy szembeállsz velem, megfogom a két kezed és felhúzol. S ha megteszi, ha tényleg segíteni akar, akkor bízom benne annyira, hogy elfogadjam a segítségét. Amint előttem áll, már ha előttem áll, újra felnézek a szemeibe, újra ajkainak vonalát fürkészem, s egy apró bólintással kezdek visszafelé számolni. - Három ... kettő ... egy! - belekapaszkodok, s hirtelen egyenesedek ki, s egy pillanatra el is vesztem az egyensúlyomat, de szerencsére ott van ő, akit átkarolhatok, s megkapaszkodhatom benne. És valamiért elfelejtem, hogy mi nem vagyunk olyan viszonyban, hogy ez a közelség illendő lenne. Valamiért nem törődök vele, hogy mellkasomra feszül melleinek puha formája. Valamiért figyelmen kívül hagyom, hogy úgy ölelem meg, mintha éppen meg akarnám csókolni.
És akkor megcsókolom.
Nem gondoltam bele, nem tudom, hogyan jutottam erre az elhatározásra, de egy benső indíttatás ezt követelte tőlem. S amikor már másfél másodperce éreztem számon ajkait, akkor esik le, hogy mit is művelek. - Jézusom, bocsánat, nem akartam! Engedem el, majd próbálok hátralépni, de a szék útban volt, így a seggemre huppantam vissza a hirtelen jött felismerés miatt. - Annyira sajnálom, kérlek bocsáss meg ... ingyen volt a kaja, csak ne perelj be, jó? - Minden rendben van? - Lena lépett oda és fejét forgatva pillantott Pixie-re, majd rám. Próbált mosolyogni, de ez egy olyan helyzet volt, amit mosollyal nem lehet megoldani, de akkor hogyan lehet?
Látom rajta hogy meglehetősen nehezen tudja elmondani, mi is a gond. Nem azért, mert megszólalni nem tudna, hanem, mert gondolom olyasmiről van szó, amit nem könnyű elmondani bárkinek is. Nem is noszogatom, hogy gyorsítsak a dolgon, csak csendben várom, míg sikerül magában letisztáznia, hogy egyáltalán el akarja-e ezt mondani nekem, majd amikor azt mondja, hogy megmutatni könnyebb, kíváncsian várom a folytatást. És akkor leesik, hogy mi volt a baj meg, hogy miért kellett ott hagynia a sereget. A lábát kellett amputálni, ami tekintve, hogy nagyon fiatal, igen szomorú dolog. Épp ezért nézek olyan rettenettel a lábára. Nem a látvány miatt, hanem a gondolattól, hogy így kell leélnie az életét és emiatt kellett feladni az álmait. -Te jó ég. Nagyon sajnálom. Nem gondoltam volna, hogy így érted a balesetet.- sóhajtok egyet, majd ahogy elmagyarázza, hogy hogyan is kellene segítenem neki, szembe állok vele és két kezem odanyújtom neki. Naná, hogy segítek. Ezt már előbb is mondhatta volna és akkor nem kellett volna egyedül kínlódnia. -Nem vagyok megrémülve. El vagyok képedve, hogy ez történt veled és mégis konyhán dolgozol. Le a kalappal, Herbert.- mosolygok szelíden, miközben felsegítem, majd igyekszem megtartani, amikor kicsit meginog. Arra viszont már egyáltalán nem számítok, mikor alaposan szemügyre veszi az arcom, hogy le fog majd smárolni. Ezért is sokkol teljesen, mikor megérzem ajkait ajkaimon és amint észhez térek, már el is tolom magamtól. -Hééé. Azt hiszem, félre értettél valamit...- fújtatok egyet, hogy kicsit megnyugtassam és ne tegyek eleget a késztetésnek, miszerint pofozzam fel most azonnal. Nem akarok olyan durván reagálni, de azért elég sértő, hogy hajlamos egy pasi azt gondolni, ha egy csaj kedves vele, hogy rögtön gerincre lehet vágni. Nem ez volt a célom azzal, hogy beszélgettem vele. -Jó, nyugalom.- próbálom elhallgattatni, de a perelős szövegén akaratlanul is elnevetem magam. Nem tudom, volt-e már olyan per, ahol valaki egy csók miatt járkált volna bíróságra. Én biztos nem fogok ilyen hülyeségekkel foglalkozni, egyszerűen csak elfelejtem inkább az egészet. -Jajj, Herbert, semmi baj, csak felejtsük el, jó?- húzódok is hátrébb, mikor már megérkezik Lena és rá is tud majd esetleg támaszkodni Herbert, ha szükséges, tehát én vissza is ülök a helyemre és iszok a kávémból. Meglehetősen érdekes ez a délelőtt, az már egyszer biztos. -Nincs semmi gond. Nyugalom. Csak egy kis félreértés.- sóhajtok újfent, majd tovább kortyolgatom elgondolkodva a kávémat. Igazság szerint, Herbertnek az a szerencséje, hogy aranyos volt amíg beszélgettünk és hiányzik az egyik lába. Máskülönben biztos,hogy elég durván felpofoztam volna a csókért még, ha hízelgő is, hogy ennyire elvarázsoltam vagy mit csináltam.
Nem, nem értettem félre semmit sem, illetve pontosan tudom, hogy olyan lányok, mint Pixie soha az életben nem akarnának tőlem semmit, csak a lendület hajtott és majdnem elvesztettem az egyensúlyom, bocsánatot kérek, ígérem soha többet nem fog előfordulni. Bár az utóbbit nem kell megfogadnom, hiszen látva Pixie undorát, pontosan tudom, hogy az esélyeim, melyek eddig a nullával voltak egyenlőek, most valahol a negatív végtelenbe tartanak. - Tényleg sajnálom! - Menj ki hátra Herbert, hűtsd le magad! - Lena ellentmondást nem tűrő hangon parancsolt rám, én pedig még egy apró pillantást vetettem a szőkeségre... - Csak menj! Hát mentem. Lassú bicegéssel haladtam el a pult mellett, majd befordultam a konyhához vezető folyosóra és pár pillanattal később a lengőajtó csapott háton. - Tényleg sajnálom a történteket, a reggeli természetesen a ház ajándéka. Remélem, azért még visszatérsz hozzánk ennek ellenére. - Lena helyettem is szabadkozott, majd elnézést kérő tekintettel indult ő is a konyha felé, ahol én időközben elkezdtem felkészülni az ebédidőre. - Mit mondtam? Menj ki, szívj egy kis friss levegőt, aztán ha lenyugodtál, gyere vissza! - Jól van, de... - Szerinted Lindsay mit szólna hozzá? - El fogod mondani neki? - Még nem döntöttem el, de sokat segítene a helyzeteden, ha nem látnálak közben. - megráztam a fejemet, majd letettem a kést és elindultam a hátsó bejárat felé. Zsebembe nyúltam, s egy doboz cigarettát halásztam ki onnan, majd öngyújtót és amikor kiértem a sikátorba, rágyújtottam. Egy hete dohányzom és annyira rossz volt az első, hogy azonnal kellett vennem egy új dobozzal. Mi is volt a lány neve? Azt hiszem Chantal vagy valami ilyesmi... Mindegy, az is elrontottam, mint ahogyan ezt is. S amint mélyet szippantok a cigarettából, keresek magamnak egy helyet, ahová nyugodtan leülhetek gondolkodni, mint Micimackó a Százholdas Pagony tövében. - Egy barom vagy, ugye tudsz róla? - nem válaszoltam a saját kérdésemre, mert pontosan tudtam, hogy mit válaszolnék rá. Ehelyett csak morzsolni kezdtem a szemeimet, masszírozni az orrnyergemet, mintha szemüveg hagyott volna nyomot rajta, majd sóhajtva dőltem hátra. - Szia cica! Mosolyogtam el magam, amikor a kávézó kedvence, legalábbis az enyém mindenképpen, lépdelt elő a kukák közül, s nyávogva söndörgött a lábaim körül. Megsimogattam cirmos kis fejét, s még mielőtt ellökhettem volna magamtól, dorombolva ugrott fel az ölembe, s dagasztani kezdte a műlábamat. - A másikkal többre mennél... - nevetem el magam, újra megsimogatom, amit nyávogással fizetett meg. Lehet, hogy haza kellene vinnem, talán jobb sorsa lenne otthon, mint itt a sikátorban.
Nem igazán tudnám megmondani, hogy volt-e már hasonló élményben részem. Általában inkább én másztam rá egy-egy srácra, mikor már volt bennem pár kehellyel és kicsit túlfűtöttek az érzelmek, de olyan, hogy egy pasi smárolt volna le úgy, hogy végképp nem számítottam rá... ilyen nem volt. Most se igazán tudom, hogy mit kellene tennem. Herbert aranyos srác és amiatt, hogy esetleg tetszem neki -mert azt hiszem, ez igazán egyértelmű jele volt-, nem igazán tudnám felpofozni vagy ilyesmi, csak kicsit furcsán fejezte ezt ki. Mások inkább randira próbálnak hívni vagy bókolnak jó párat, mielőtt megpróbálnának megcsókolni, de ő ezeket a lépéseket kihagyta. Furcsa élmény volt. Harminc éves fejjel ott tartok, hogy ilyesmit is átéltem. -Semmi baj, nyugi.- eresztek meg egy apró mosolyt, ami leginkább azt hívatott jelezni, hogy nem fogom ezek után a pokol legmélyebb bugyraiba kívánni, de épp elég tartózkodó ahhoz, hogy érezze, nem is nagyon lesz többet ilyen. Persze, hízelgő meg aranyos, de egyrészt Herbert túl fiatal lenne nekem, másrészt pedig másfajta kaliberek a zsánereim. Sőt. Mondhatnám azt is, hogy van, aki már elrabolta a szívem és más tészta, hogy valakivel hetekig elszórakozok vagy épp összetöröm a szívét. Mert Herbert érzelmes srácnak tűnik, aki annyira bele lovallná magát egy kapcsolatba, hogy a végén abból, csak sérülés lenne, hiszen én képtelen vagyok komolyan belefogni ilyesmibe. Nem megy, nem az én világom, nem bízok a pasikban, nem bízok magamban se, slussz passz. -Vissza, persze. Nincs semmi gond. Kicsit meglepett a dolog, de túlélem. A reggelit pedig kifizetem. Felejtsük el az egészet, rendben?- mosolygok a nőre, aki minden bizonnyal a főnök lehet itt, közbe a konyha felé pillantok, amerre Herbert elsétált. Meglehetősen furán indul ez a nap, az már egyszer biztos. A nő végül felfogja, hogy nem fogok senkit feljelenteni vagy ilyesmi, így magamra hagy, én pedig leülök az asztalhoz és megiszom a maradék kávém, miközben fél füllel hallom, ahogy valamit nagyon magyaráz Herbertnek cseppet sem kedves hangnemben. Nem akarom igazából, hogy emiatt most letolják, bár az is igaz, hogy nem feltétlenül tenne jót az üzletnek, ha mostantól minden vendéget lesmárolna, aki nagyon tetszik neki. Mikor aztán végzek a reggelivel, elő veszek annyi pénzt, amennyi úgy gondolom, biztosan elég lesz -még borravalót is, igen, mivel a kaja ettől az incidenstől eltekintve még borzasztóan finom volt-, majd a pulthoz sétálok. -Nagyon köszönöm és tényleg nincsen semmi baj, mondd meg kérlek Herbertnek is. Csak máskor virággal kezdje az udvarlást.- vigyorodok el, majd a pultra teszem a pénzt és intek Lenának. -Még találkozunk! További kellemes napot!- sétálok ki a kávézóból, majd összébb húzom picit magamon a kabátot és neki indulok eredeti célomnak. Persze, menet közbe párszor még eszembe jut a jelenet és jót is mosolygok rajta, de nem azért, mert nevetséges lett volna, hanem, mert a maga módján aranyos volt.
Kezdőlap
/