Matthew McKay. Négy éve nem mondtam ki ezt a nevet, de a hetekben szembesülnöm kellett azzal, hogy nem tartottam meg a neki fogadott ígéretem. Most is sóhajtanom kell, ahogyan a levelet szorongatva ülök a padon, s már negyed órája az ajtót vizslatom, melyen már rég be kellett volna kopognom.
Ismertem McKayt, együtt szolgáltunk a seregben, s ha én nem jövök vissza Afganisztánból, akkor most ő ácsorogna a szüleim ajtaja előtt, s készülne átadni az utolsó levelemet. Megegyeztünk ebben, fogadalmat tettünk egymásnak, s most is szégyenkezem amiatt, hogy csak most fogom teljesíteni az ígéretem. Nincs mentségem, nincs magyarázatom, hogy miért várattam ennyit McKay levelét, de miután újra megtaláltam, tudtam, mi a kötelességem. Egy veteránokat segítő szervezet közbenjárásával tudtam meg ezt a címet, s most, hogy felállok a padról, kisimítom az egyenruhámat.
Úgy gondoltam, meg kell adnom a tiszteletet egy elhunyt katonatársamnak, így vettem elő szolgálatom egyik utolsó mementóját, s amikor magamra öltöttem, végtelen büszkeség töltött el. Ez az alkalom azonban nem rólam szól, hanem McKayről és a húgáról, Sarahról. Egyszer mutatott róla egy képet, gyönyörű lány mosolygott vissza a papírról, önfeledt, vadóc és neki voltak a világon a legszebb szemei. Újra csak sóhajtottam, amikor felbicegtem a lépcső harmadik fokára, hogy ott egy utolsó szusszanással elhajtottam minden kételyt, bizonytalanságot és idegességet.
Csengettem, hosszan nyomtam a gombot, s amikor zajt hallottam bentről, abbahagytam a hangzavart. A zár kattan, én pedig mosolyt próbálok csalni az arcomra, de nem sikerül. Sapkámat a hónom alá fogva kulcsoltam össze ujjaimat az ölem előtt, majd biccentettem a megjelenő Sarah-nak.
- Szép napot Ms Adler ... Sarah! Herbert Goldstein szakaszvezető vagyok, a bátyja egyik régi barátja. Elnézését kell kérnem, hogy bejelentés nélkül zavarom az otthonában. Egy régi kötelezettségemnek kell eleget tennem, melyre McKay ... Matthew McKay törzsőrmesternek tettem ígéretet. - egy pillanatra megállok, hogy fel tudja dolgozni az eddig hallottakat, majd folytatom pár másodperccel később. - Kérem, ha beengedne, elmagyaráznám! A kérés személyes jellege miatt inkább bent folytatnám.
A helyében pofon vágnám magam és magamra csapnám az ajtót. Mégis, ki a franc tép fel négy éves sebeket? Hát persze, hogy én!

Nem vagyok benne biztos, hogy minden szavamat értette, legalábbis az első reakció tőle szétszórt, zavaros, mintha az egyenruha, amit rajtam lát olyan emlékeket hozna vissza régről eltemetve, amiket soha többé nem akart újra átélni. Megsajnálom, hiszen nehéz lehet neki, nagyon jól tudom, milyen közel álltak ők ketten egymáshoz, hiszen McKay folyamatosan róla áradozott, amikor véletlenül egymás mellé osztottak be minket. S meg kell vallanom, a csodálatos történetek és az elmesélt anekdoták miatt néha úgy éreztem, hogy Sarah valahol az én húgom is. Tudom, baromság és mégis mit képzelek, de így éreztem akkor, most pedig gyűlöltem magam amiatt, hogy fájdalmat okozok neki, hogy elbizonytalanítom.
- Köszönöm! - elfogadtam a kínált helyet, de a legjobb az lett volna, ha odamegyek hozzá, megállítom és megölelem, de annyira azért nem vagyok bátor, hogy az egyik legjobb barátom húgát ilyen közelségben ismerjem meg. - Nem kérek semmit, köszönöm, de kérlek, ülj le te is. Úgy talán könnyebb lenne.
Mit is értek én ahhoz, hogyan lenne könnyebb? Hiszen még a saját saramat sem tudtam feldolgozni, akkor meg minek adok tanácsokat másoknak? Csak figyeltem őt, majd elővettem azt a bizonyos levelet, melynek borítékára egyetlen név volt írva: Sarah.
Amikor leült vagy megállt egy pillanatra, erőt vettem magamon, s egy köhintéssel hívtam fel magamra a figyelmet, amit reméltem, hogy meg is kapok, azonban bármennyire elterveztem, hogy mit fogok mondani, egyetlen szó, annyi se hagyta el a torkomat. Hol Sarah alakját fürkésztem, hogy a kissé megsárgult borítékot kémleltem, de egyszerűen nem találtam a szavakat, hogy mit mondhatnék ebben a pillanatban.
- Egyszer őrségben voltam. A konyháról gyakran osszák be a srácokat a tábor őrzésére, legalább úgy érezhettük magunkat, hogy mi is védjük a hazánkat. Matt egyszer ellenőrzést tartott, és olyan hőség volt, hogy majdnem felforrt az agyvizem. - elnevettem magam. - Emlékszem, álltam ott az ötven fokban, mindenem izzadt, a bakancsom elolvadt az aszfalton, Matt pedig minden apró részletet ellenőrzött rajtunk. Éppen átadtam a fegyverem neki, amikor az kicsúszott a kezemből. Nem használtam gyantát, egyszerűen elfelejtettem... Matt nem szólt semmit, felvette a fegyverem, ellenőrizte, majd továbblépett, de amikor végzett velünk, odalépett az őrvezetőnek és súgott neki valamit. Aznap éjjel a srácok lefogtak egy pokróccal, szappant tettek a zoknijukba és mindenki csapott egyet rám. És meg is lett az eredménye, utána sosem felejtettem el a gyantát...
Felnevettem. Nem tudom, hogy miért szeretem ezt a történetet mesélni, de ez volt az első alkalom, hogy találkoztam McKay-jel, aztán az ismeretségből barátság, a barátságból pedig testvérség lett. Mintha a bátyám lett volna, én pedig a fogadott öccse, s most itt vagyok a húgánál, hogy átadjam a levelet, amit négy éve kellett volna.
- De nem azért vagyok itt, hogy történeteket meséljek, hanem mert ezt át kell adnom. - felálltam és átnyújtottam Sarahnak a borítékot. - Ha én nem jövök vissza Afganisztánból, akkor ő egy ugyanilyen levelet adott volna át a szüleimnek, de én voltam a szerencsésebb.
Bólintottam egyet, majd megfordultam és elindultam kifelé.
- Ha nincs másra szükséged, akkor kitalálok egyedül is. - ha Sarah kinyitja a borítékot, akkor láthatja, hogy két levél van benne: egy neki, egy pedig Herbertnek címezve.

Visszahívott. El sem tudtam képzelni, hogy milyen indoka lehetett arra, hogy ne engedjen utamra, de amikor elmondta, hogy nekem is van egy levelem, akkor megértettem, hogy maradnom kell. Csak bólintottam, majd visszaültem a helyemre, s a papírlapot kezdem szorongatni, amit már négy évvel ezelőtt el kellett volna olvasnom. Még kivárok, még nem akarom hallani a hangját a fejemben, s különben is, Sarah eltűnt valamerre, egyedül hagyva a nappaliban.
Körbenéztem, s ámulattal néztem az elegáns bútorokat, a giccsmentes díszítéseket, az összeillő berendezéseket és a kifinomult ízlést. Az én szobám anyámék lakásán nem ennyire letisztult, sokkal inkább az eklektikus káosz jellemző rá, de legalább manapság magamra mosok és takarítok. Ez is valami nem?
Amikor visszatér a két pohárral és az üveggel, hagyom, hogy töltsön nekem is, de azt már most megígérem magamnak, hogy nem fogok hozzányúlni. Egyszerűen beszámíthatatlan vagyok, ha egy bizonyos mértéknél többet iszok, s ez két sört jelent vagy egy töményet. Egyszerűen nem bírom az alkoholt, ami családi vonás lehet, mert apám is nagy ellenzője a szesznek, s életemben nem láttam még, hogy egynél több sört igyon meg bármikor is. Azonban minden gondolatot az alkoholról felülír a látvány, hogy Sarah olvasni kezdte a kézbesített levelet, így nekem is meg kellett tennem azt, amire már négy éve várok. Nagyot sóhajtottam, majd szétnyitottam a papírt. Csak pár szó volt rajta, de már a megszólításnál elnevettem magam.

Szervusz Törpe!

Elég perverz ezt leírni, de örülök annak, hogy nem ismertem meg a szüleidet. Azt viszont mindenképpen köszönöm, hogy most ott vagy a húgom mellett. Vigyázz rá, néha látogasd meg és ha rossz emberek közé keveredik, csapj szét közöttük. Tudom, hogy képes vagy rá Törpe! Muhaha!

Még valami: csokis muffin. Érted, ugye? És igen, ha véletlenül úgy alakulna, hogy összegabalyodnátok, az áldásomat adom rátok. Ismerlek annyira, hogy tudjam, sosem bántanád. Ja, és ha mégis, visszajövök és szétrúgom a segged!

McKay

Újra és újra elolvasom a sorokat, s nem tehetek róla, de meg kell könnyeznem a szavait. Tudom, hogy nem szabadna sírnom nők előtt, de basszuskulcs, mégiscsak az egyik legjobb barátom volt a seregben, a halála pedig olyan értelmetlen és felesleges volt! Kitörlöm a könnyeket a szememből, majd Sarah-ra pillantok, aki meghatottan szorítja magához a levelét.
- Nagyon túlmennék egy határon, ha most megölelnélek? Tudom, nem ismerjük egymást, de... - újabb szipogás és a fejemet is megrázom. Talán nem kellett volna megkérdeznem, talán jobb lett volna csendben maradni és elkullogni. Talán jobb lenne...

Átkarolt. Nem csak úgy tessék-lássék módra, hanem a nyakamon csüngött és annyira belefúrta magát a kulcscsontom környékére, hogy egy pillanatra majdnem fájt az élmény. De nem szisszentem fel, hiszen neki most valószínűleg sokkalta jobban kell az ölelés, mint nekem, s ha eközben még jobban megrokkanok, akkor azt is el kell viselnem. McKay tiszteletére... S ha már róla van szó, mégis, miért adja ránk az áldását? Abban biztos vagyok, hogy a húgát nagyon jól ismeri, hogy tudja, milyen férfiak illenek mellé, de vajon annyit voltunk együtt, hogy az én ízlésem is megfejtette volna? Mert ha így volt, akkor még egy utolsót beszélgettem volna vele, hogy árulja már el a titkomat. Hogy mi a zsánerem, hogy mi fog meg egy nőben, hogy ... Sarah-val kapcsolatban mindenképpen igaza volt, ha a külső alapján kellene ítélni, sosem engedném ki az ölelésemből. Ő azonban menni akar, a szemembe néz és mosolyog.
- Nekem sokkalta cizelláltabb megnevezések jutottak eszembe, de igazad van, kiakadna, ha így látna minket. - mosolygom el én is magam, majd nagyot sóhajtottam, ahogyan őt figyeltem. Megsimogatnám az arcát, letörölném az összes könnycseppet, megnyugtatnám, hogy minden rendben lesz és számíthat rám, azonban ezek egyikét sem teszem. Csak ülök ott, figyelem az italt, amit újra felajánl, és majdnem rászánom magam.
Hiba volna, őrületes nagy káosz alakulna ki abból, ha innék és nem tenne jót senkinek sem, ha úgy látna. - Köszönöm, de nem. Nem bírom az italt...
Jelentem ki egy mosoly kíséretében, majd megrázom a fejemet arra a felvetésre, hogy lenne barátnőm.
- Nincs barátnőm. - a mosolyom átment valami furcsa, fanyar grimasszá, majd megköszörültem a torkomat és krákogtam egyet. Nem mintha segített volna bármiben is a gondolat feldolgozásában, hiszen itt vagyok huszonnégy évesen és egy értelmes kapcsolatot sem tudok felmutatni, ami azért valljuk be, eléggé gáz. És akkor itt van ő, akinek egyetlen mosolyától képes lennék újra szaladni, akinek a bátyja áldását adta ránk ... sóhajtanom kell újra.
- Ne butáskodj, maradok, ameddig csak kellek. - jelentem ki, majd dekódolom, hogy mégis mit mondtam az előbb. - Mármint, ha kellek még... Úgy értem, addig maradok, ameddig csak szeretnéd.
Mit csinálsz Herbert? Ne rontsd el a pillanatot! Éppen most szakítottál fel nála egy négy éve behegedt sebet, nem lehet ilyen kétértelmű vagy nyomulós, hagyj neki időt, hogy feldolgozza a benne élő érzelmeket, nyugtasd meg a szavaiddal, de még véletlenül se érj hozzá, ha ő nem engedi, mert ki tudja mi lesz belőle. - Valójában elég sokan megtették volna, McKayt sokan szerették a seregben ... mármint barátként. Volt egyfajta tenyérbemászó stílusa, de amikor arról volt szó, hogy ki kell valakiért állni, mindig előlépett. Sokáig nem tudtam, hogy miért törődik annyit az újoncokkal, miért fontosak nekik, de aztán egyszer ... egy részeges este, amikor csak ketten voltunk a körletben ... akkor mesélt rólad. A nevelőszüleidről, azokról a vasárnapokról... Akkor értettem meg őt.
Sóhajtottam ismét, majd hátradőltem a kanapén és a kitöltött italt figyeltem. Talán meg kellene innom, hogy ellazuljak, pontosan úgy, ahogyan Sarah mondta az imént, hogy egy kicsit másképp lássam az egész helyzetet, hogy megnyugodjak, hiszen az egyébként rendíthetetlen külső (ha-ha ... rinyagép) most rettentően zaklatott belsőt próbál elfedni. Még függőben hagyom a kérdést, majd újra Sarah szemeibe nézek.
- Mesélnél róla, hogy milyen volt gyerekként? Egyszer azt mondta, hogy mesélni fog valami bárkáról. Sajnos nem jutottunk el odáig, hogy kifejtse, nem tudod véletlenül, hogy mire gondolt?

Még hogy sokáig kellenék neki, nagyon jó poén. Mert mit is nyújthatnék egy ennyire független, gyönyörű nőnek, mit adhatok én, amivel tökéletesebb, kiegyensúlyozottabb lenne az élete? Egy szánalmas kis hülye vagyok, már nem gyerek, de még nem férfi. Már elindultam valamerre, de még nem érkeztem meg sehová. Így újra csak mosolygok, amikor visszagondolok a szavaira, majd halkan teszem hozzá a véleményem. - Hidd el, nagyon gyorsan rám unnál.
Fájdalom költözött a grimaszaim közé, lemondás a hangomba és félelem a szívembe. Kétség, hogy pontosítsak, olyan letaglózó erejű bizonytalanság, hogy képtelen voltam bármire, ami magabiztosságot kölcsönözne arcomra. Annyit viszont észreveszek, hogy nagyon érdekli az egyenruhám, ami valljuk be, rettentően jól áll nekem, hiszen versenyformámból semmit sem veszítettem azóta, hogy utoljára volt rajtam ez a öltözet.
Csak bólintok arra a felvetésre, hogy még most is rossz kislány, mert igazából nem tudom megítélni. Nem ismerem, nem tudom, hogy milyen gondolatok keringenek a fejében, hogy mire képes és milyen messzire hajlandó elmerészkedni. Nem tudom a határait, hogy mennyire bevállalós, s az is lehet, hogy amit ő rossznak tart, az másoknak bagatell. Nem tudom, de egyszer, talán, lehetséges, hogy szeretném annyira megismerni, hogy ezekre a kérdésekre választ kapjak. Mert szeretnék válaszokat kapni, szeretnék belelátni a fejébe, tudni, hogy az előző kijelentései mit takarnak, belecsókolni nyakának kecses ívébe ... de én erre sosem leszek képes. Egyedül semmiképpen, és segítséggel is csak nagyon nehezen, hiszen a lábam.
Amíg a történetet hallgatom, elképzelem McKay-t, ahogyan összebarkácsolja azt a bárkának nevezett tákolmányt, ahogyan büszkén és kinyomott mellkassal dagad a mája Sarah előtt, ahogyan egymás mellett fekszenek és figyelik a csillagokat. Gyerekkoromban sosem láttam a csillagokat, hiszen New York a fények városa, s az égboltot mindig megvilágítják a fények, a harsogó reklámok, a biztonságot jelentő utcai megvilágítás, s csak Afganisztánban értettem meg, milyen az felnézni az égboltra és elveszni a rengeteg csillag fényében. Most is, ahogyan egy pillanatra becsukom a szemeim, magam előtt látom a képeket, melyek sarkait csillagok szabják meg, az Oriont, a Nagymedvét, a Fiastyúkot és még ki tudja mennyi-mennyi alakot a végtelen univerzum beláthatatlan palettáján.
Kérdése repít vissza a jelenbe, s mosollyal nézek rá. - Hát, nem sokat... New Yorkban élek, szakács vagyok és hónapok óta nem hívott senki sem szakaszvezetőnek. Egy éve leszereltek...
Igen, ilyenkor szokott érkezni a kérdés, hogy miért? És ilyenkor váltok mindig nagyon defenzívbe, makacsolom meg magam és a beszélgetőtársam keresheti a harapófogót, hogy bármi mást kiszedjen belőlem. Ám ahogyan Sarah mellett ültem, valami más volt, valahogyan el akartam neki mondani, hogy mi történt, hogy tudja, lássa, érezze, hogy ki vagyok.
- Egy repeszgránát robbant öt méterrel mellettem. Egy hatalmas, százötven kilós munkapad felfogta a lökéshullámokat, de a robbanás ereje felborította, egyenesen a jobb lábamra. Tiszta vágás, azt mondták az orvosok. - térdemnél kopogtatom meg a protézist, fém és műanyag hangja keveredik ujjaim munkája után, majd fanyar arckifejezéssel pillantok rá újra. - Sajnálom, épp most adtam át a levelet, közben pedig a saját baromságaimmal traktállak, elnézésed kérem. Mennem kellene, biztosan van jobb dolgod is, mint egy volt katona panaszait hallgatni...

Szavai magához édesgetik a lelkem, hiszen annyira jó hallani végre olyan mondatokat, amik rólam szólnak és pozitív értelemmel bírnak. Alábecsülöm magam? Nem tudom, vannak jó tulajdonságaim, az biztos, de ugyanakkor vannak nagyon rosszak is. Talán ezt hívják önértékelési válságnak? Bár az a kifejezés talán túl drámai lenne a helyzet értékelésére, de annyi biztos, hogy szarul érzem magam az utóbbi időkben. Mintha nem számítana semmi, mintha nem akarnék kikelni az ágyból, s egész nap csak fejemre húzott paplannal kerülném a körülöttem élő és virágzó világ valóságát. Persze, bemegyek dolgozni, napjaim fénypontja, hogy kiszakadok az amúgy sivár közegemből, de utána? Megint a magány, az egyedüllét, a realitás gyomron vágó érzése.
Mellette ülni azonban más volt, mellette ülni a világot jelentette, fantáziám messzire szárnyalt vele, egy pillanatra elfelejtettem minden határomat, minden elmémet gúzsba kötő béklyót, letéptem magamról a vasláncokat, melyek húsomba maró kampókkal tartottak a földön ... de nem repülhettem sokáig, s mint Ikarosz szárnyai, úgy az enyémek is elkorcsosultak, megsemmisültek, s a tengerbe vesztem, az örök sötétség és csend birodalmába. Lehetnék bátrabb, önthetnék magamba némi önbizalmat, csak egy korty, csak egy aprócska korty az alkohol mámorító káoszából, s mennyivel könnyebb lenne, mennyivel egyszerűbb. Mennyire nem én.
- Szívesen. - csendesen mondom ki a szót, nem kellett tovább ragoznom, s a fájdalmas mosoly olyan halvány volt az arcomon, hogy talán észre sem vette. - Nem szeretnék még menni.
Nem sokkal lett erőteljesebb a hangom, szinte csak suttogtam neki a mondatot, s egy sóhaj kíséretében cirógatom meg hüvelykujjammal puha kézfejének bársony bőrét. Kellemes volt az érintése, ahogyan ujjai az enyémek köré fonódtak, ahogyan testmelege fűtötte tenyerem hideg pontjait, amint apró csiklandozásom ösvényét felborzolt pihék szegélyezték.
- Szeretnék felmenni veled a tetőtérre... - bólintok, majd elengedem a kezét, hogy segítsek magamon a felállással. Bármennyire is jól megy, a kanapé túl mély, én pedig nem szeretnék tehetetlen teknősként mutatkozni. Hirtelen mozdulattal egyenesedem ki, műlábam hangosat kattanva kerül a helyére, majd lenézek Sarah tekintetébe és majdnem elsírom magam. Miért? Fogalmam sincs, de azt tudom, hogy mindennél jobban fel szeretnék menni a tetőtérbe, hogy megnézzem, amit csak mutatni akar nekem, de pontosan tudom, hogy még az első lépcső előtt meggondolnám magam. Kifogást fogok találni, ellehetetlenítem magam, elnézést fogok kérni és elmegyek. Pedig nem akarok, itt akarok maradni, vele akarok lenni, de nem fog menni, egyszerűen nem vagyok kész rá...
- Őőő... - megnézem az órámat. Még az apámtól kaptam, ő a nagyapámtól és így tovább. Lehet azt mondani, hogy generációk óta követjük az általa diktált ütemet, s most, hogy ránézek, egy hazugságban fog segétkezni. - Elfelejtettem, hogy még ... és nem szeretnék elkésni, de egyszer bepótoljuk, ugye?
Soha többé nem foglak látni. Soha többé nem fogom látni a tekintetedet. Soha többé nem látlak majd sírni vagy nevetni. Soha többé nem ölellek meg és soha többé nem fogom hallani a hangod. Soha többé...
- Majd hívlak, rendben? - nehéz lesz, ha nem is tudom a telefonszámod, de már nem érdekelt, csak felmarkoltam McKay levelét és gyorsított tempóban hagytam el a lakását, nem törődve azzal, hogy esetlegesen mit szól hozzá, mi lesz a reakciója, és a sapkám sem érdekelt, amit a kanapé melletti asztalkán hagytam. Áldásom rátok, ezt írta McKay, hát köszi szépen seggfej!

Elrontottam. Nem volt erre az egész helyzetre jobb szó, s amikor az egyenruhámat pakoltam vissza a szekrényembe, pontosan tudtam, hogy a sapkát nála hagytam. Vajon visszamenjek hozzá? Vajon megértő lesz és visszakapom tőle? Volt egy olyan érzésem, hogy felképelne, hiszen azok után, ahogyan elrobogtam, nem is várhatok el tőle semmit. Megrázom a fejemet, s a vállfára egy műanyag védőfóliát húzok, majd az egészet visszaakasztom a szekrényembe, ahonnan civil ruhákat veszek ki. Farmer, póló, szövetkabát.
Utóbbit még nem vettem fel, hiszen újra elolvastam McKay levelét, újra végigmentem minden egyes szavacskán és újra átkozni kezdtem a pillanatot, amikor megismerkedtem vele. Mégis, hogy képzelte? És vajon mit írhatott Sarah-nak? Ha nekem azt írta, hogy az áldását adja ránk, akkor vajon neki milyen levelet küldött? Nem tudtam, de most nem is ez volt a legfontosabb, hanem a sütemény. Csokoládés muffin.
Anyámat kitessékeltem a konyhából, majd percek alatt összedobtam a süteményt, amit McKay ajánlott. Tizenkét kapszlit töltöttem meg, s amíg vártam, hogy megsüljenek, addig anyámmal beszélgettem, hiszen bármennyire is akartam, hogy egyedül lehessek, ő mindig tudta, hogy mikor van rossz kedvem, mindig látta rajtam, hogy mikor kell beszélnie velem. Az ajtókeretnek dőlve játszadozott a nyakában lógó kereszttel, míg én elmagyaráztam neki, hogy miért fogok visszamenni Sarah-hoz. Mert vissza fogok menni, s a süteménnyel próbálom majd lekenyerezni. Csokoládés-banános tészta, egyszerű mascarpone krémmel a tetején. Egy tucat, tizenkettő egyforma sütemény a műanyag tartóban.
Nem volt otthon, pedig kopogtam az ajtaján, de belülről semmilyen zörejt nem hallottam, semmi nem utalt arra, hogy itthon lenne még. Elment, s nem tudtam tőle bocsánatot kérni, de vajon szüksége van rám egyáltalán? Mármint a bocsánatkérésemre, hiszen bármennyire is elterveztem én az egészet, lehet, hogy ő csak egy vállrendítéssel elrendezte magában és továbblépett. Lehet, hogy túl sokat gondolok magamról, hogy csak beképzelem, hogy volt valami kettőnk között, hogy ő nem úgy nézett rám, mint ahogyan én az elképzeltem. Nem, nem ... biztosan csak beképzelem, biztosan csak álmodtam az egészet, vágytam arra, hogy egy olyan nő, mint Sarah észrevegyen egy olyan srácot, mint én. Biztosan tévedtem.
Leültem az ajtó elé, már elfáradt a lábam az egész napos rohangálástól, így megérdemeltem, hogy pihenjek egy kicsit. A süteményeket magam mellé tettem, a lépcsőház hidege majd épen tartja a sajtkrémet a sütemények tetején, én pedig összehúzom a szövetkabátom, hogy nem fagyjak meg. Persze, nem fogok megfagyni, ahhoz azért nincs olyan hideg, de látom a leheletem, s ahogyan a percek és az órák telnek, úgy kezdek el egyre jobban dideregni. Fázom, de egyre álmosabb is vagyok, s ahogyan némán ülök Sarah ajtaja előtt, le-lecsukódik a szemem, félrecsuklik a fejem, s észre sem veszem, de elalszom. Azt nem tudom pontosan, hogy miért nem ébresztenek fel emberek a lépcsőházban, de annyi biztos, hogy hatalmas meglepetésben lesz része a ház úrnőjének, amint megérkezik. Mert én bizony egy tapodtat sem mozdulok innen, amíg elnézést nem kérhetek tőle.
Mikor érsz már haza?

Részeg, legalábbis először arra kell tippelnem, amikor először meglátom és a csipákat kivakarom a szememből. Aztán elhangzik a kábítószer neve és nem tudom, hogy mit kezdjek ezzel az információval. Csak azt tudom, hogy én még sosem és nem is találkoztam olyannal, aki csinálta volna ... legalábbis ezidáig.
Mégis merre járhatott ilyen állapotban? Amikor az ajtóhoz lép, nagy nehezen és rettentő lassan felállok onnan, de még nem mondok semmit, inkább csak segítem a kezét, hogy végre betaláljon a kulcsával a zárba. Együtt fordítjuk el, majd amikor belép, én veszem ki a kulcscsomót és teszem a legközelebbi szekrénykére.
- Értem, csak liszt. - csalódottság hangja robog a lány hallójárata felé, mert nem gondoltam, hogy valaha is fogom látni ilyennek. Úgy tűnik, mégsem olyan tökéletes, mint amilyennek gondoltam és az, hogy ebben az állapotban járkálhatott New York utcáin, megrémít. - Sütemény, de majd később kapsz.
Becsukom az ajtót és bezárom, pedig el kellene mennem, itt kellene hagynom, de nem tehetem ezt meg vele. Felelősnek érzem magam, éppen ezért leteszem a kulcsok mellé a süteményes tálat és közelebb lépek hozzá, s ha szeretne, akár még kapaszkodót is találhat bennem. Átkarolom, elindulok vele, és nemleges választ nem fogadok el tőle, ha makacskodni próbál.
- Tehetek érted valamit? - csalódott hangomat aggódó fonéma vette át, majd elindultam vele a kanapék felé, pontosan oda, ahol a leveleket olvastuk el. Ha akarta, segítettem őt abban, hogy leüljön, majd körbejártam a lakást, fürdőszoba után kutatva. Na nem nekem, bár ami azt illeti, szívesen lezuhanyoztam volna én is, de neki jobban kellett a törődés. Most mindenképpen, s amikor megtaláltam az nappaliból nyíló helyiséget, azonnal visszatértem hozzá.
Csak remélni tudom, hogy nem csatangolt el semerre sem és nem okozott nagyobb galibát, mint amit eddig, de ha mégis, akkor sem ússza meg a kérdésemet. - Nem akarsz lezuhanyozni? Biztosan jót tenne, segítek, ha szeretnéd!
Bár még én sem tudom, hogy pontosan milyen segítségre gondoltam, de ha akar, akkor kiszolgálom az igényeit és bevágom a tusoló alá.

- Igen, mondtad, hogy nem vagy jó. - próbálom kissé oldani a helyzetet, bár a mosoly, amit kipréselek magamból, nem tudom, hogy mennyire képes kezelni a kettőnk közé könyörtelenül is megformálódó falat. - Nem a te hibád...
Pontosan most miről is beszélek? Nem tudnám megmondani, hiszen ilyen helyzetben még tényleg nem voltam. Ilyen helyzetet még nem kanyarintottam magam köré, és annyi szent, hogy még sosem oldottam meg ilyen pikáns eseményt. Sajnálom, persze, hogy sajnálom, olyan szívesen odamennék hozzá és megölelném, lefektetném egy ágyba és betakargatnám, álomba ringatnám és csókkal őrizném a nyugalmát, azonban most nem azt kell figyelnem, hogy nekem mi a jó, hanem az ő érdekeit kell előbbre helyezni.
- Nem érdekelnek a szüleid. - vállat vonok, majd figyelem, ahogy közelebb lép hozzám. - A sapkám... Itt maradt a sapkám és ... és rettentő rosszul éreztem magam, hogy csak úgy itt hagytalak.
Aztán csak bólogatok, amikor folytatja, hogy el kellene mennem, hiszen mégiscsak jobban ismeri magát, mint én. Tudhatja, hogy mennyire elkefélt az élete, hogy mennyi szenvedést jelent az ismeretsége, hogy mennyire kívülállója a társadalomnak... Hallgatnom kellene rá, mint ahogyan a belső kis hangra is, ami azóta, hogy megláttam ebben a delíriumos hangulatban azt kiabálja a fejemben, hogy szaladjak, rohanjak, hagyjam a fenébe és felejtsem el. Milyen egyszerű megoldás lenne, mennyire könnyű és sima, de egész életemben s az elmúlt évben még hangsúlyosabban hallgattam erre a hangra, elfogadtam az ő felsőbbrendűségét és úgy alakítottam az életemet, hogy meneküljek, elkerüljem a konfliktusokat. Most azonban nem, Sarah-val nem!
S ekkor megpuszilja az arcomat... Tudom, hogy nem kellene többet belelátnom a helyzetbe, mint ami, és csak a szerek tettetik vele ezt a kezdeményezést, de annyira jól esik, hogy majdnem megölelem. Majdnem magamhoz szorítom, és terveim szerint soha nem is engedném el, de hangja kibillent, józansága feledtet mindent, amit terveztem vele, bátorságot azonban nem öntött belém. - Három... talán négy órája, nem tudom, elveszítettem az időérzékem.
S csak most vettem észre, hogy miről beszél, hiszen eddig dolgozott bennem egyfajta adrenalin löket, amit az érkezése és az állapota válthatott ki, de most, hogy lecsillapodtak a kedélyek, újra tudtam magammal törődni. Szipogtam, majdnem megfagytam, s bármennyire is kellemes, amint a kezemet dörzsöli, nem sokat ér. Ekkor kezd el a szám remegni, s egy tükörben látom meg magam, ajkaim teljesen kililultak. Egész testem küzd a hideg ellen, szinte reszketek, s megszólalni is alig bírok, annyira elragadott magával a hideg keltette sokk.
- Le-lehet, inkább nekem ke-kellene egy zuhany! - vigyorodom el, majd levetem a kabátomat, ami ebben a helyzetben inkább csak gátolta a felmelegedésem, mintsem segítette. - Ho-hoztam süteményt. Azért is jöttem még, mert ho-hoztam cso-csokoládés muff-ffint.
Jól van, ennek a fele sem tréfa, hiszen ahogy egyre érzem magamból elszállni az adrenalin fröccs nyújtotta erőt, úgy veszi át a helyét a kihűlés valós veszélye. Sarah azonban az előbb még meg akart szabadulni tőlem, talán engedelmeskednem kellene neki annak ellenére, hogy most marasztal. Vajon melyik arca az igazi? Melyiknek higgyek? Melyiket hagyjam érvényesülni? Nem tudom, de mindjárt szétfagy a seggem és akkor már úgy is mindegy lesz.

Nem akartam mondani neki, hogy tudom merre van a fürdő, mivel pár perccel ezelőtt, amikor még nem nagyon tudott magáról, feltérképeztem a lakását. Inkább csak élvezem azt, hogy arcomat a kezei közé fúrhatom, hogy csak egy apró egységgel több merészség kellene belém, és megölelhetném, s talán, nagyon és rettentően bizonytalan talán, de megcsókolhatnám. Persze nem teszem meg, de eljátszom a gondolattal, mint minden egyes alkalommal, amikor egy ilyen gyönyörű lányt látok meg. Nem tehetek róla, eléggé élénk fantáziám van és Sarah-val is már az esküvőt tervezem, pedig még csak a vezetéknevét sem tudom... Albert talán?
- Azt hiszem, jobb, ha nem ellenkezem. - itt most önfenntartásról van szó, nem megsértett érzelmekről vagy elsumákolt félelmekről. Ha nem zuhanyzom le, akkor nem biztos, hogy egészségesen jutok haza vagy hogy megérem a holnapot. Csak bólogatok és bicegve indulok meg a fürdő felé, hiszen nem tehetek mást. Kérlelt, szinte könyörgött, nekem meg messze szállt már a macsó büszkeségem, hogy ellenkezzek vele. S különben is, létfenntartás! Azt a részét se felejtsük el.
Amikor belépek, becsukom magam mögött az ajtót, de nem zárom be, mert már most tudom, hogy kelleni fog a segítsége, a legvégén biztosan. Leülök a kád szélére, leveszem a pólómat és a cipőimet, mert bár a műlábamon simán elférne a fürdés idejére a cipő, a nadrágot sokkal könnyebb levenni, ha nincs rajtam. S ha már a nadrágnál járunk, azt is leveszem, majd összehajtva teszem a pólóra. Már csak egy alsónadrág volt rajtam és a műlábam, s ahogyan letekintettem a műanyagból és fémből készített csodára, hatalmasat kellett sóhajtanom.
Sosem szerettem ezzel zuhanyozni, s persze vannak olyan modellek, melyekkel megengedett lehet, de az enyém biztosan nem olyan. Felállok, majd egy gombot nyomok meg, megszüntetve ezzel a vákuumot, amit a láb felhelyezésekor csináltam. Pár egyszerű mozdulat, s szinte lerázom a szilikonos köpenyről a szerkezetet. Pár hónappal ezelőtt még képtelen voltam ránézni a csonkra, s nagyon kellett arra koncentrálnom, hogy ne sírjam el magam, de mostanra már megszoktam. Inkább mondjuk úgy, hogy beletörődtem. A szilikonos csomagolást is lefejtem a combomról, mely leginkább úgy néz ki, mint egy óriási, szürke óvszer, a végén egy puha, lengéscsillapító résszel. Ettől nem akarok esténként ordítani az egész napos igénybevétel miatt.
Miután mindent elpakoltam jó messze, az alsómtól is megszabadultam, megengedtem a vizet és a forró áram alá álltam. Nem tudom, hogy valaha okozott e valakinek orgazmust az, hogy beáll a zuhany alá, de nekem majdnem olyan élményem volt, és nem túlzok. Tényleg összegörnyedtem egy kicsit, de aztán gyorsan fel is ocsúdtam az élményből, mert eszembe jutott, hogy hol és merre vagyok. A legkevésbé édesebb illatot választottam, de még így is úgy fogok szaglani, mint egy virágos rét tavasszal, de nem volt mit tennem, szappanoztam és öblítettem ... öblítettem és szappanoztam. S nem hagytam ki egyetlen apró részletet sem, különösképpen a csonkomra figyeltem, hiszen az egész nap abban az óvszerben aszalódott.
Pontosan nem tudtam, hogy mennyit töltöttem a víz alatt, de bal lábam már kissé fáradni kezdett, így elég sok lehetett. Törölközőért nyúltam volna, és azonnal csettintenem kellett, hiszen a nagy felfordulásban elfelejtettem kérni, ahhoz pedig, hogy kiszálljak a kádból, nem vagyok elég bátor. A talpam nedves, a padló is nedves lehet, szóval inkább nem kísértem a sorsot. A legjobb, amit tehettem, hogy a fal felé fordultam, leültem a kád szélére, összezártam a lábaimat és rejtegettem, amit el kellett rejtenem. Sóhaj, krákogás és már előre vörösödés, de mást nem tehetek, egy ilyen kiszolgáltatott helyzetben nem.
- SARAH! SEGÍTENÉL?

Nagyokat sóhajtok, amíg magányomban várok, körbenézek és újra csak azt kell megállapítanom, hogy van ízlése. Már amikor a nappalit fürkésztem, akkor megállapítottam, hogy a tökéletesen berendezett helyiség tökéletes jellemre utal, s most, hogy az apró részleteket felejtem a szememet, a gondolat még jobban rögzül. Semmi giccs, semmi felesleges flanc, csak a letisztult praktikusság és a górcső alatt is helyét megálló tisztaság. Következtetéseket vonok le belőle, hogy ez lehet az ő valódi arca, s a szerek, mellyel talán az éjszaka élt inkább volt egyfajta kihágás, egy rebellis lázadás, mely a levélre és a viselkedésre adott válasza volt.
Az ajtó nyílik, ő pedig berobban rajta, mintha csak az életem múlott volna azon, hogy idejében érkezik, s valószínűleg gondolatolvasó lehet, hiszen ölében törölközőkkel jön. Átnyújtja az egyiket, én pedig a lágyékomra terítem, de vérbőségemet ez sem rejtheti el, hiszen a fekete atléta olyan belátást biztosít az életébe, amilyenben még nem volt részem. Persze láttam már hasonló ruhát nőn, de sosem ilyen közelről, sosem ennyire tisztán és ... eljátszom a gondolattal, hogy mindez csak nekem szól. S amint figyelem a mozdulatait, észreveszem kíváncsi tekintetét, ahogyan végigméri a hátamat és szinte levetkőztet. Mármint még jobban vagy a fene tudja, hogyan gondoltam!
Hatalmasat nyelek, amikor meghallom kétértelmű mondatát, majd furcsállóan pillantok rá, amikor szavai túlzottan drámai hangot ütnek meg. - Ne menj kérlek!
Ez mégis ki a fene mondta? Meg mertem volna esküdni, hogy csak ketten voltunk a fürdőben, de amikor viszonthallom a saját hangom, nem ismerek magamra. Átfordulok és a leterített törölközők egyikére teszem a lábam, talpamat átjárja a puha érintés okozta kellemes bizsergés, s ahogyan újra végigmérem, kinyújtom a kezemet. Ha elfogadja, közelebb húzom, de csak annyira, hogy nem érjünk össze, majd elengedem és vállát szorítom meg ujjaimmal.
- Na most légy erős! - préselem ki magamból a szavakat és egy erős húzással állok fel, elfelejtve, hogy lágyékomon semmi, de semmi nem tartja ott azt a pihe-puha szövetdarabot. Utánanyúlnék, de egyik kezemmel a kádról nyomom fel magam, másikkal pedig belé kapaszkodok, így a pillanat tört része alatt meztelenül állok előtte fél lábam, kiterítve a kártyáimat előtte. - Uram Isten!
Szitkozódom, majd szabad kezemmel takarom el magamat, ami lehetetlen küldetésnek tűnik a merevségemnek hála. Nem merem elengedni, ujjaim szorítják a vállát, s csak pillanatokkal később eszmélek, hogy akár fel is vehetném a leesett törölközőt, hogy így újra visszahuppanok a kád szélére, s miután elengedtem őt, ágyékkötő után nyúlok.
- Lehetnék ennél szánalmasabb? - vörösödök el teljesen, s már a mellkasomat is pír járja át, annyira szégyelltem magam. Ne, csak ne próbáld megmagyarázni, hiszen ő legalább olyan kínosan érzi most magát, mint te és nincsen szüksége arra, hogy egy féllábú ólomkatona megmagyarázza a nyilvánvalót. - És mit szerettél volna megmutatni a tetőtéren?
Mégis ez a kérdés honnan a francból jött? Annyira még rendben, hogy nem égetted magad tovább, de ez akkor is annyira derült égből a villámcsapás, hogy még az időjárás-jelentés is be fogja mondani a nap hírei között. Vajon van még valami, amivel kellemetlenebbé tehetnéd mindkettőtök estéjét? Például kérdezz rá a süteményre, az biztosan tetszene neki!

Azt kell mondjam, Sarah úrhölgy! Egyetlen pillanatra sem lesett, amíg meztelenül voltam előtte, szeme egyetlen másodpercre nem fordult csupasz nadrágvonalam alá, tekintete egyetlen szusszanásra sem akadt meg eléggé szorult helyzetemen. S addig nem is csinál semmit, amíg újra fel nem veszem a törölközőt, megjegyzésem után pedig elcsitít, majd megcsókol.

Hölgyeim és Uraim, megszakítjuk adásunkat a Herbert fejében történő leolvadás miatt! Megnyugtatjuk olvasóinkat, a nukleáris holokauszt a fiúcska fejében nem fog kitörni, a fülén keresztül nem fog agyvelő előtódulni annak ellenére, hogy Herbert agya meleg kocsonyalévé vált. Aggódó nézőinket szeretnénk megnyugtatni, a fiúcska szemei nem azért nézték a plafont, mert fennakadtak, hanem azért, mert a kocsányok elengedték és nem tartják tovább őket a helyükön. Hölgyeim és Uraim, amint változás történik Herbert állapotában, újra értesítjük önöket!

Valami hasonló mehetett végbe a fejembe, mert amikor megcsókolt, amikor egy pillanatra ajkai érintették a számat, elsötétült minden és már nem is emlékszem arra, hogy mi történt. Csókolóztam már, annyi biztos, de azokat inkább lehetett szájra adott puszinak nevezni, mint igazi csókoknak, így ez a mostani, ha rangsorolni szeretnénk és listába állítani, az első és egyben a legjobb csók volt, amit kaptam. És mindezt tőle...
Észre sem vettem, hogy újra hozzámér, bár most egy törölköző segítségével és felitatja rólam a zuhany utolsó maradékát. És miért mesél újra a tetőtérről meg a bárkáról? Nem értem, de nem is érdekel, mert most megmutatott magából valamit, ami sokkal jobban érdekel, s ha a fene fenét eszik, akkor is megszerzem magamnak a csókját. Legalábbis megpróbálom!
- Dögös vagyok vizesen? - majdnem hozzátettem, hogy téged is megnéznélek nedvesen, de aztán inkább csak köhintek egyet és magamra csavarom a lágyékomat takaró törölközőt, hogy a következő próbálkozásnál még véletlenül se essen le rólam. Újra a segítségét kérem, újra fel szeretnék állni, ami otthon nem lenne probléma, hiszen két mankóval elég jól tudok mozogni, itt azonban minden annyira ismeretlen, nem tudom, mihez érthetek, hova nyúlhatok, így inkább ismét a vállára emelem a kezemet, s újra felállok. A törölköző a derekamon most megragad, s aprókat ugrálva indulok meg a mosdóból kifelé, s csak remélni tudom, hogy érti, mit is szeretnék tenni. - Célozzuk meg a kanapét, rendben?
Szemeibe azonban nem merek nézni, hiszen az előbb megcsókolt és azzal még mindig nem csináltam semmit. Két lehetőséget látok: vagy viszonozom, amire jelenlegi állapotom alapján semmi esélyt nem látok; vagy soha többé nem beszélünk róla, amit nem szeretnék, hiszen mi van, ha ő is többet akar tőlem? Köztes megoldásként azt kell mondanom, hogy majd úgy másfél év múlva megemlítem neki a csók kérdéskörét, addigra felkészülök és már nem lesz ciki beszélni róla.
- Az előbb tetszett a csókod. - ülök le a kanapéra, majd olyan takarómennyiséggel vonom be magam, mintha sosem akarnék kikelni alóluk. Még mindig nem nézek a szemébe, s annyira vörösödöm, hogy arra nincsen szó, közben pedig elgondolkodom azon, hogy miért tettem meg az előző gondolatmenetet, ha pár pillanattal utána máris megszegem az egészet. - Miért kaptam?

Mosolygom a szavára és elfogadom a válaszát. Vannak helyzetek, amikor én sem tudom, hogy éppen mit csinálok, de odáig még sosem jutottam el, hogy valakit emiatt csókoljak meg. Figyelem őt, ahogyan karba tett kézzel mered rám, s annyit én is tudok, hogy ez azt jelenti, be akar zárkózni. Elhúzott egy képzeletbeli függönyt, ami mögé nem akarja, hogy belássak, de az iménti csók mást mondott nekem, mint ez a kéztartás. Becsukom a szememet, elszámolok ki tudja meddig, majd újra rá nézek, amikor kérdését feltette.
- Valami gyümölcsteát, ha van. - s hagyom, hogy tündérkedjen a konyhában. Figyelem a mozdulatait, ahogyan gondoskodó énjét előkapva teszi fel forrni a vizet, ahogyan filtert készít a bögrémbe, ahogyan cukrot és mézet varázsol egy tálcára, s amint percekkel később tér vissza teljes harci felszereléssel. Gyömbéreset kérek, ha van neki, de felőlem akár forró limonádét is ihatunk, az sem zavarna. Csak nézem őt, figyelem, majd egy pillanatban kigyomlálom a kezeimet a takarók alól és felé nyújtom.
- Kérlek! - kiszáradt ajkakkal mondom felé a szót, s szinte suttogom, ahogyan elfúló hangom megszakad a végére. Hatalmasat nyelek, majd hosszan szuszogok, újra becsukom a szememet, s csak akkor nyitom ki újra, amikor ujjainak puha tapintását érzem. Tenyerem megszorítja a kellemes érintést, majd lassan, nagyon lassan húzom magam felé, ha ő is úgy gondolta, hogy most nekünk ezt kell tennünk. Mert én nem biztos, hogy szavakkal ki merném mondani azt, amit a szívem diktál, de a cselekedeteimnek már nem vagyok képes gátat szabni. Vágyom rá, ősi vonzalomtól vezérelve kívánom a közelségét, érezni szeretném hajának selymét és újra tapasztalni csókjának felvillanyozó perzselését.
Magam mellé vezetem, ha még mindig engedelmeskedik a ki nem mondott akaratnak, leültetem és fészkalódva fordulok felé, immáron elengedve kezét. Ujjaimmal túrok bele szőke tincseibe, füle mögé hajtom hajkoronájának rakoncátlan részeit, majd közelebb hajolok hozzá. Orromban érzem kellemes illatát, magamba fogadom aurájának részegítő aromáját, arcomon azonban egyetlen jel sem mutatkozik meg. Nem árulják el grimaszaim, hogy élvezem, s az ellenkezője sem ölt testet vonásaimon, mert leginkább feszült vagyok, félek és szánalmasan rettegek attól, hogy egyszer csak elege lesz ebből a számomra korántsem játékból, hogy kinevet és elküld a fenébe.
- Nem akarok többet félni! - suttogom neki, s annak ellenére, hogy vágyam egyre jobban tüzel, hogy szenvedély rázza testem legapróbb izmát is, hogy lúdbőr cikázik végig gerincem vonalán, hangom félénk, erőtlen, kába. - Már nem akarok többet félni!
Megcsókolom. Óvatosan, félve, rövid ideig, de ajkaink összeérnek, kéjes mámorba taszítanak, s amikor távolodnom kellene tőle, inkább átölelem, s közelebb húzom magamhoz. Egy könnyemet érezheti, amint először arcomon, majd az ő orcáján hasít végig, s ez volt az a pont, amikor elszakadtam tőle. Homlokához érintem a sajátomat, szuszogva, szinte zihálva tartom csukva szemeimet, s akarom, hogy megálljon az idő, hogy a másodperc kettőnk között örökkön jégbe fagyjon. - Nem akarok többé félni!