kicsit nagyszájú, de jószívű // kicsit lázadó // kompetitív // amiben jó, abban nem lehetsz nála jobb // kicsit retro // ábrándos // csillagmániás // fekete-fehér filmek // játékgépek // szeret táncolni // troll // független // nem találsz neki pasit // törtető // akaratos // ne próbálj ellentmondani neki // karizmatikus, de ha az nem használ, akkor megver // okos, mégis vonzza a hülyéket // jól szituált, mégis szereti a lepukkant, suttyó környékeket // időnként túlbuzgó // szeret énekelni, bár nem profi // kávéfüggő // popcorn imádó // ha van türelmed hozzá, akkor egy tünemény // minden szart megjegyez // minidiktátor // céltudatos // „bibibí velem Carl beszélget!” // spanyol tornádó // szertelen // mindent felforgat // moziban mindig a legjobb helyen ül // kitartó // órákig képes várni, hogy megkapja, amit akar // kutyabolond // ál-Instagram bitch


− És, hogy megy a suli? – kérdezte a huszonhetedik számú pasijelölt, mielőtt elindultunk volna anyáméktól. Zavartan elmosolyodtam. Mégis miféle ismerkedős kérdés volt ez? Most látott életében először, de már a tanulmányaimról faggatott.
− Egész jól – feleltem kurtán, de a kíváncsiságának köszönhetően Ronny (mégis ki adott ilyen nevet a fiának?) részletes beszámolót kért arról, hogy hol tanultam, milyen szakon és hányadik félévem volt. Csoda, hogy nem akarta az egész életemet górcső alá venni, mert a végén még a székletemet is kielemezte volna.
− Hát, akkor jó szórakozást gyerekek! Azért ne maradjatok kint sokáig! – köszönt el tőlünk drága édesanyám, aki finoman az ajtó irányába tuszkolt engem, hogy végre megkezdődhessen ez a csodálatos randevú.
Ronny udvariasan elköszönt a szüleimtől, kezet rázott apámmal, majd előreengedett az ajtóban, mint egy úriember, miközben én borzasztó nagyot ásítottam magamban. Hogy mégis honnan tudtak ilyen unalmas alakot előkeríteni a szüleim… Néha azon gondolkoztam, hogy tuti lefizették őket, csak azért, hogy ezekkel a randikkal megkeseríthessék az életemet.
Még szerencse, hogy ezúttal olyan srácot szemeltek ki nekem, aki bár irtóra szende volt, de legalább tudott vezetni. Szóval immár az anyós ülésen gubbasztva néztem ki az ablakon, miközben ő valamit hebegett a háttérben.
Nem akartam se bunkó, se gonosz lenni vele, csupán szerettem volna, ha megértené: esélye nem volt nálam, ahogy az előtte lévő huszonhat srácnak sem, ugyanis egyikük sem olyan személy volt, akit én választottam volna magamnak.
− Akkor pontosan merre is szeretnél menni? – érdeklődött udvariasan, ami két dolgot jelentett: vagy halványlila gőze nem volt arról, hogy mivel szerette volna tölteni az estét, vagy pedig fájdalmasan előzékeny volt, és rám bízta a választást. Egyik opcióval se aratott sikert nálam. Mindenesetre megadtam neki egy címet, aztán rajta állt, hogy odaérve hajlandó volt-e követni.
Már amikor a környék változni kezdett, láttam az arcán a feszültségen. Igen, pont az a környék volt, ahol a kocsiját bármikor, bárki és bármiért feltörhette, engem pedig ez nem izgatott különösebben, mert Ronnyval, vagy nélküle, de jól akartam érezni magam ma este.
És hát mégis hol érezhetném a legjobban magam, mint a kedvenc helyem? A régi játékgépek és isteni csapolt sörök világában, ott ahol Torbellino néven ismertek, és ha úgy tartotta a kedvem, akkor képes voltam felforgatni a helyet. Nemcsak rekorddöntögetésekben voltam benne, hanem akár kocsmai bunyókban is, és ez volt szép az egészben. Nem kellett aggódnom a jegyeim, vagy a szüleim miatt, egyszerűen csak jól éreztem magam olyan emberek társaságában, akik nem görcsöltek rá brutálisan az életre. Mint anyáék, akik a fejükbe vették, hogy a diplomám után tanulnom kellene még valamit, hogy biztosan jólfizető állást találjak, vagy éppen az volt a legújabb őrületük, hogy a leendő férjemnek minimum orvosnak kellett lennie, vagy jogásznak.
Nem csoda hát, hogy miután leparkoltunk, olyan felszabadult magabiztossággal rongyoltam a bejárat irányába, mintha odakint egy csorda orrszarvú üldözne, holott nem volt más mögöttem, csak Ronny, az orvostanhallgató, anyuci kicsi fia, a középkori lovagok modernkori nyomi megtestesülése.
Az embereken átfurakodva helyet foglaltam a bárpultnál, és angyalian pislogtam Carlra, aki csendben a poharakat törölgette.
− Hé! Öreg barátom! Mi újság? – köszöntem miközben a seggemet letettem az egyik székre. Hogy Ronny eközben mit csinált? Nem izgatott különösebben, hiszen máris szóba elegyedtem Carllal. Nemcsak beszélgetni kezdtünk, de még egy sört is pakolt elém, miközben elregélte, hogy az az istenverte életképtelen idióta (szerettem amúgy, csak néha az idegeimre ment), már megint megdöntötte a rekordomat Donkey Kongban, így nem volt választásom, mint a sörömet megragadva átvágni a tömegen, és finoman jelezve a játékgép előtt ülő geek csajnak, hogy húzzon odébb a hájas tomporával, mert az az én játékom volt, és ideje volt visszaszereznem az első helyet a ranglétrán.
Lehúztam a sörömet, majd az ismeretlen csaj kezébe nyomtam az üres poharamat. Időközben Ronny besorolt mellém, szóval odadobtam neki a kabátomat, és feltűrtem a felsőm ujját. Egy ilyesfajta mérkőzés alapos felkészülést igényelt, főleg, mert szívem szerint most én is fejbe csapkodtam volna egy kibaszott kalapáccsal azt a majmot, amiért sunyiban rekordokat döntöget, és még csak nem is dicsekedett el vele.
Az alsó ajkamat rágcsálva a tekintetemet a képernyőre szegeztem, miközben a kis kart rángatva mozgattam a figurámat. Körülöttem szinte megszűnt létezni a világ, még azok se nagyon mertek levegőt venni, akik a próbálkozásomat nézték.
Semmi, az égvilágon semmi nem tudott kizökkenteni engem abból a fókuszált állapotból, és hát amúgy is Isten kegyelmezzen annak, akinek ilyesfajta gondolatok egyáltalán megfogantak a csökött fejében.
Talán a harmadik, vagy negyedik próbálkozásra sikerült visszahódítani a címemet, viszont nem szalasztottam el az alkalmat, hogy egy szelfivel karöltve megosszam ezt a házi majmommal. Szóval büszkén feszítettem a gép előtt, ahogy egy képet lőttem magamról, és még elégedettebb fejet vágva nyomtam rá a küldés gombra.
Mindeközben a többiek felhagytak a nézésemmel (vélhetően megunták a sokadik próbálkozásomnál, vagy pedig úgyis tudták, hogy ez fog történni, mert ez örökös harc volt köztem az irl majom között). Arra viszont egyáltalán nem számítottam, hogy Ronny talált magának társaságot a dagadt geek lány személyében, szóval odaléptem melléjük, udvariasan elkértem a kabátomat, majd szabadkozva megpattantam. Mintha nem mintha annyira bántam volna, hogy a srác talált magának valaki mást, sőt, kifejezetten örültem neki, hogy az estém így szabaddá vált.
A telefonom rezgése zökkentett ki a gondolataimból. Vigyorogva nyitottam meg a Luckyval való beszélgetésemet, és már hülye vigyorral a fejemben készültem volna választ pötyögni az orbitális faszságára, amikor megakadt valamin a tekintetem: egy párocska megdöntötte a Pac-Man rekordunkat, így kénytelen voltam felhívni ezt az idiótát.
− Hallod, remélem, a közelben jársz… Vagyis, az sem érdekel, ha a város másik felében randalírozol, azonnal told ide a seggedet, ugyanis letaszítottak minket a Pac-Manes trónunkról, és ezt nem hagyhatjuk annyiban! Fél órád van ideérni! – És ezzel az aranyos szöveggel kinyomtam a hívást. Néha megkaptam egy-két ismerőstől, hogy esetenként egy diktátort láttak bennem újjászületni, szóval Luckynak se volt választása, ugyanis nehezen bírtam elviselni, hogy ne én legyek az első abban, amiben jónak tituláltam magamat.