Matías
Az adott névhez úgy ragaszkodik, mint kisgyermek az édességhez, hiszen ez személyének az alap köve. A jól ismert, életvidám Matze, a társaságok életadója. Mindenki így ismeri meg őt először; ekként a lágyszívű, folyton mosolygó fiatalemberként, ki mellett az „unalom” definíciója kitörlődik a szótárból.

Bailey
Véleménye szerint, nem létezik olyan ember, ki magabiztosan állítaná, hogy nincs olyan téma a számára, melyről legszívesebben inkább tudomást sem venne. Az ő esetében ez a családnév tökéletesen helytáll ilyen téren. Összefoglalja mindazt, melyet a hosszas évek alatt olyannyira próbált maga mögött hagyni, elméje egy apró zugában elrejteni. Nem kellemes emlékek, érzelmek kötik ehhez a névhez, ezért a legtöbb esetben nem is emlegeti. Mintha soha nem is létezett volna.

Rivera
A név, mely örökre, a szívének egyik legkedvesebb személyéhez köti. Jellemének legszebb jegyei sorolhatók ide; mint például makacs, ugyanakkor derűlátó természete, éles esze, vagy éppen kitartó szelleme. Mérhetetlen szeretete a színészet iránt is itt gyökerezik.




-Apu, ha majd olyan idős leszek mint Te, csak figyelj! Lehet, hogy parancsolgatni fogok én is az embereknek, de meglátod, szeretni fognak! Jobban, mint Téged!-nagy kijelentés ez, egy mindössze 6 éves gyerek szájából, aki alig egy hete kezdte az iskolát.
Ugyanakkor elég csupán egy pillantás azokra a ragyogó tengerkék íriszekre, hogy elhiggye az ember, komolyan beszél a kis lurkó. Szavait követően hosszú, csontos ujjak érintik a még szőkés tincseket, kellőképp összeborzolva azokat. A gyermek csilingelő hangja ahogy felkacag, betölti a szobát.
-Nézzenek oda, most került csak be az iskolapadba, és máris arról álmodozik, hogyan cseréli majd le az apját a munkában!-pillant mosolyogva a mellette álló hölgyre, ki szinte azonnal, tükörként viszonozza a gesztust, csakúgy, mint a karjaiban tartott pöttöm, ki aligha lehet még 2 éves.  -Remélem Ella, ha majd te leszel ekkora, neked nem lesznek ilyen világmegváltó terveid! Apunak is dolgoznia kell valahol!
Eme nyúlfarknyi szóváltást egy ismerős dallam szakítja félbe, mi egyet jelent csupán.
Elérkezett a már hagyománnyá vált családi filmdélután.


Csend honol az adott szobában, súlyát szinte érezni lehet. Odakintről, a konyha felől halk neszelés szűrődik be, éppen készül a vacsora. Jól tudja, édesanyjának mennyire fontosak ezek a percek, így nem is próbálja őt zavarni. A hölgy ilyenkor egymaga lehet a kisméretű helyiségben, egyedül a gondolataival. Ha húga még nem is, ő már ilyen fiatalon is –a 10-et taposhatta éppen- értette, miért epekedett olyannyira a nő ezekért a pillanatokért. Időre volt szüksége. Időre, hogy rendezni tudja a gondolatait, hiszen a jövőre kellett koncentrálnia. Nem állhatott le, egy másodpercre sem.
Egyedül maradt, ám annyira mégsem. Itt maradt neki két tündöklő szempár, miknek tulajdonosai csak úgy csüngenek minden egyes szaván.
Ő maga a nappaliban foglal helyet a kanapén, az ölében szétterülő szőkés tincseket szemrevételezve. Mindketten édesanyjuktól örökölték ezt az árnyalatot, noha saját zuhatagjára évek óta sötétség borult, ezzel egy olyan emberhez téve őt hasonlóvá, kire ezelőtt felnézett. Most viszont, mondhatni, semmit sem érez már a férfi iránt, csupán keserédes gyűlöletet, melyet mélyen a bánat és a csalódottság mérgező nedvébe mártottak.
Mindettől függetlenül, ezekben a percekben elmormolta a maga kimondatlan ígéretét.
Éljen bármeddig is, oltalmazni fogja ezeket a szőke fürtöket, annak viselőivel együtt.


Óráknak tűnő percek elé néz az immáron 18-at betöltő férfi, ahogy a család maradék 2 tagjával az oldalán ücsörög az asztal előtt, laptopja képernyőjét fürkészve szüntelenül. Mindhárman tisztában vannak vele, mekkora súllyal is bír a nemsokára érkező email.
Matías a korábbi esztendők során, édesanyja fiatal éveinek nyomdokaiba lépve, megtalálta élete szenvedélyét; a színészetet. Ehhez pedig gyermekkora óta foggal körömmel ragaszkodott, és megannyi mindent tett érte, hogy álmai ezekben a percekben beteljesüljenek. Iskolai színdarabokban játszott, tehetségkutatókon remekelt, anyjával képezte tovább magát, magába szívva a hölgy összes bölcsességét, tapasztalatát. A végső állomás pedig maga a világhírű egyetem, a Juilliard volt, melyhez oly sok, máig is ismert név köthető. Pontosan tudta, mennyire magasra pakolta a lécet álmaival, -tekintve az egyetem 7%-os felvételi rátáját- viszont anyja makacsságát örökölte, így nem volt hajlandó lejjebb adni. Apjában, olajra lépése óta, mintha csak felébredt volna valamiféle különös bűntudat, így minden egyes hónapban próbál kellő mennyiségű anyagi támogatást nyújtani a családnak, amit anyja kérdés nélkül félretett gyermekei iskoláztatására. Jól tudta hova készül a fia, szerette volna megadni neki az ehhez szükséges anyagi hátteret, a lányáról nem is beszélve.
A férfi hosszas gondolat menetét egy, a képernyőn felbukkanó ablak szakítja félbe, melynek láttán talán szíve is kihagy egy ritmust. Felgyorsulnak a másodpercek, ahogy kettőt kattintva, már falni is kezdi az eléje tárulkozó sorokat, melyek közül, egy szó, szinte azonnal megragadja a tekintetét.
„Felvéve.”


Képtelen lenne megmondani, mikor járt legutoljára otthon, családjával leginkább videohívások formájában kommunikált. Második évét tapossa az egyetemen, hol éjt nappallá téve csiszolgatja tudását, és próbálja venni a folyamatosan eléje helyezett akadályokat, melyek a hónapok elteltével egyre csak nagyobbnak és nagyobbnak tűnnek. Egyetlen szerencséje, hogy nem munkájának tekinti az épület falai között eltöltött időt, hanem színtiszta kikapcsolódásnak. Elszakadhat néhány órára ettől a szürke világtól, és egy, más emberek kezei által megalkotott környezetben kelti életre a rá osztott szerepeket. Ami pedig talán a legfontosabb, hogy mindezt nem egyedül teszi. Nem egy jóbarátra talált itteni évei alatt, kikre már csupán szövetségesként, avagy sorstársként hivatkozik.
Nem is csoda, hogy olyannyira lefoglalta az akkori idill, hogy tudomást sem vett a feje fölött gyülekező sötét fellegekről.



Vidámnak kellene lennie. Izgatottnak. Örömkönnyeknek kellene ellepniük a szemeit, olyannyira, hogy látására hosszú másodpercekig homály vetüljön.
Hiszen eltelt az a bizonyos 4 év, ezekben a pillanatokban pedig elfehéredett ujjai között szorongatja a díszes kivitelű okiratot, mely arról tanúskodik, hogy sikerült megugrania minden akadályt, melyet elé sodortak az évek. A jövő felé kellene tekintenie, arra a megannyi ajtóra, mely ezekben a percekben kinyílt előtte.
Ugyanakkor az ő gondolatai egészen máshol járnak. Egészen pontosan, egy rövid, lényegre törő SMS-en, melyet még napokkal a diplomaosztó előtt kapott. A húga neve állt a feladónak címezett rublikában. Az üzenet azóta is elméje belsejében visszhangzik, szóról szóra.
„Anya beteg. Segítened kell.”


Képtelen már számon tartani, hány állást hagyott már maga mögött azóta, hogy először a kezében tarthatta diplomáját. Attól a naptól fogva élete, mintha csak vett volna egy 180 fokos fordulatot. Próbált kisebb nagyobb szerepeket találni magának, ugyanakkor mindez nem volt elég, kénytelen volt megvetnie a lábát különböző helyeken, mint részmunkaidős dolgozó. Napja minden egyes órájára jutott egy helyszín, hol munkával várták. Az egyetemet nem folytatta tovább mester szakon, mint az eredetileg tervezte, ehelyett az erre szánt pénz édesanyja kezeléseire és húga megkezdődő egyetemi tanulmányaira költötte az utolsó fillérig.
Hazudna pedig, ha azt állítaná, hogy egyszer sem fordult meg a fejében, hogy felkeresse azt a, számára már idegennek tekintett férfit és számon kérje, miért nem kélt, friss cégvezetőként volt felesége segítségére. Ennyi emberséget csakugyan kinézett még belőle.
Ugyanakkor ez a cseppnyi remény is elfoszlott, mikor egy ártalmatlannak induló hétfő reggelen elhaladtak egymás mellett New York egy forgalmas utcáján, és míg az ő ereiben arra a pillanatra a vér is megfagyott, az öltönyös figura tudomást sem vett róla, éppen ki ballagott el mellette az előbb.
Ettől függetlenül, megjegyzett magának valamit az évek során. Felesleges a gyűlölethez hasonló, erős érzelmeket táplálnia a férfi iránt, hiszen ezzel csak és kizárólag magának árt. Egy súlyt pakol a saját vállaira, melyet kénytelen magával hordozni élete során. Ő pedig eleget cipelte már ezeket a terheket.
Megtanulta hát elengedni őket.
Néhány hónappal később, az esélytelenek bátorságával megpályázott egy valamivel jobban fizető állást, és, noha máig sem tudja hogyan, de felvették. Ezáltal megengedhetett magának annyit, hogy mellékállásai közül jónéhányat felfüggesszen. A hónapok alatt félrerakott összegek segítségével, egy szilárd anyagi háttér biztosítása végett édesanyja állapota is fokozatosan javulni kezdett, mígnem a kezelések végeztével hazaengedték a kórházból.
Így adódott végül, hogy egy kellemes tavaszi estén végre ismét összeülhetett a család három tagja, arra a bizonyos hagyományőrző film maratonra.