Kertészkedős program ide vagy oda, szívesen töltöttem volna azzal a délután hátralévő részét, hogy Aidával üldögélek és beszélgetek a nappaliban, vagy a kertben az életünk bármely részletéről, kezdve egy új konyhai praktikával, és befejezve a sokkal személyesebb, családunkkal és házasságunkkal kapcsolatos témákig. A kettő természetesen nem zárta ki egymást, szimplán csak olyan kellemesnek tartom az unokatestvérem társasáságát, hogy tökéletesen elégedett lettem volna a nappal, ha pusztán az egyik program valósul meg. Utólag természetesen hálás leszek neki, amiért kívülállóként ad majd néhány tanácsot bizonyos növényekkel kapcsolatban és az én szentimentális hozzáállásomtól teljesen függetlenül képes lesz majd ítéletet hozni olyan virágokkal kapcsolatban is, amelyeknek én még reményt adok, amikor talán nem lenne már szabad. Kettőnk között azt hiszem az lehet a legnagyobb különbség, hogy Jae-ah jóval határozottabb nálam. Nem tartom gyengeségnek a döntésképtelenségemet, szimplán csak szeretnék néha legalább olyan határozottan dönteni bizonyos kérdésekben, mint ő. Visszaköszönt ez a tulajdonságom az anyósom rólam alkotott véleményében is, aki nem egyszer fogalmazta már meg - az fülem hallatára is, így okom sem lehet rá, hogy nehezteljek rá emiatt -, hogy Ira és én különleges egységet alkotunk. A legtöbb kérdésben, ami a kapcsolatunkat és kis családunkat érinti, egymásra hagyatkozunk és közösen hozunk döntést. Nem mondunk ki olyan dolgokat, amelyek nem lették még eldöntve, egyszerűen bevalljuk mindenkinek, hogy meg fogjuk beszélni a dolgot. Meghallgatjuk egymás véleményét.
Azt gondolom így van ez rendjén bármely emberi kapcsolatban, legyen szó házastársról, barátokról, vagy rokonokról. Nem muszáj megfogadnunk a többiek tanácsait, de az senkinek nem fog fájni, ha meghallgatunk másokat és elgondolkodunk a szavaikon. Ezért is szerettem az alkalmakat, amikor Aida és Taeyang nálunk voltak, vagy közösen csináltunk programot - esetleg párban, fiúk-lányok külön-külön, mint ma is. Az én kapcsolatom az unokanővéremmel mindig is harmonikusnak volt mondható, és ha a férjeink, illetve amiatt, hogy ki fognak-e jönni aggódtunk is valaha, azt hiszem az első néhány találkozás feloldotta bennünk ezt a félelmet. Mindketten intelligens férfiak, akiknek vannak közös érdeklődési területeik, illetve mostanra már mindketten édesapák. Pusztán ezek a dolgok megkönnyítették az ő kapcsolatuk alakulását is, amitől én őszintén boldog tudok lenni.
Csendben töltöttem a jegesteából Aida poharába, majd visszaügyeskedtem az üvegkancsót a helyére a tálcán. Két kézzel kellett fognom, hogy magabiztosan tudjam azt mozgatni. Mindig is az volt a legnagyobb bajom a betegségemmel, hogy én tisztában voltam vele, hogy bizonyos dolgok mennyire nem okoztak nekem fáradalmat korábban, most pedig sokkal fárasztóbbnak találtam őket. Hiába nem szerettem volna, ha elvesz az életemből ez a gyengeség, egyelőre nem mondott semmi olyat az orvosom, amitől úgy érezhettem volna, hogy már kifelé tartok belőle.
- Ezt örömmel hallom. - Az én arcomon is hasonló mosoly terület el, mint Aidáén. - Hogy fogadta? Nem tudott róla egyáltalán, ugye? - Egészen fürkészően pislogtam felé. Magam sem tudom megítélni mennyire látok bele a kapcsolatukba a rokonságunk révén, de nem  is az én tisztem volt bolygatni valamit, ami csak rájuk tartozott.
- Végtelenségnek tűnik kivárni, mire minden irat elkészül - bólogatva értettem egyet vele. Én lelkes izgatottsággal vetettem bele magam ebbe a procedúrába, amikor Ira és én összeházasodtunk, de mi történetesen mindketten átéltük ugyanazt, amit most Jae-ah is, elvégre mindketten felvettük a másik nevét. - Aláírásokkor pedig kezdetben biztosan el fogod felejteni néha. - Megmosolyogtatott a gondolat, amikor eszembe jutott, hogy volt egy alkalom a bankban, amikor kis híján a sírás kerülgetett, amiért az ügyintéző csak annyit mondott, hogy nem egyezik az aláírásom, én pedig teljesen megfeledkeztem róla, hogy azért, mert már házas vagyok és nem elég Hazel Lee-t aláfirkantanom.
- Nagyon örülnék neki. A gyerekek is játszhatnának nálatok. - Elég jelentős korkülönbség volt a gyerekeink között - legalábbis most, később biztosan kevésbé veszik majd ezt észre -, de ennek ellenére Ronnie nagyon ügyesen viselkedett a kis Mitchie társaságában.  Amikor együtt láttam őket, mindig arra vágytam, hogy legyen Ronnienak egy kistestvére, akivel legalább olyan türelmes lehet, mint az unokatestvérével. - Az a magnólia, amit tőled kaptam, egyszerűen nem akarja megszeretni a helyét. Nem tudom mit csináljunk vele. - Talán inspirálódhatok az ő kertjükből, hogy milyen növényekkel vegyem körbe a saját magnóliánkat, hátha az segíteni fog rajta. Az ő kezére simítottam a sajátomat, amikor belém karolt és mosolyogva pillantotta rá, még mielőtt kiléptünk volna a kertbe.
Azért kedvelem annyira Jae-aht, mert úgy érzem mindkettőnk számára ugyanazok a dolgok fontosak. A családunk, a boldogságunk, az, hogy jó anyák és feleségek legyünk, de ne feledkezzünk meg a karrierünkben elért sikerekről sem. Nem kritizáljuk egymást, ha valamelyik fronton adott esetben nem úgy teljesítünk, hogy megugorjuk azokat a bizonyos elvárásokat, amelyeket sok esetben magunknak állítunk. Nem pletykáljuk ki egymás titkait másoknak és nem akarunk okosabbak lenni, ha egymás kapcsolatáról, vagy a gyereknevelésről van szó. Tapasztalatokat osztunk meg - és virágokat.
- Azt sem szeretném, ha úgy mennél haza, hogy teljesen lefárasztalak. -  Óvatosan, ellágyult pillantással néztem rá. Akár nemet is mondhatott volna nekem, elvégre nem azért vártam, hogy jöjjön, hogy dolgoznia kelljen nálunk. - Azt hiszem pont ezt szeretem benne. Mindig változik az összkép, mindig találni valamit, amivel lehet bíbelődni. Szerintem nekem növényvásárlási mániám van és nem cipő-függő vagyok. - Nevetve jegyeztem ezt meg, lévén a második tulajdonság is illett azért rám. Még olyan darabok is megtalálhatók a gardróbomban, amelyeknek a férjem kifejezetten nem érti a funkcióját és nem is hibáztatom érte. Egy cipőnek alkalmasnak kellene lennie arra, hogy könnyedén tudjak bennük járni, néhány azonban elég bokatörőnek mutatta magát.
- Főleg virágzó évelőket, és néhány örökzöldet. Ronnienak tetszett a cukorsüvegfenyő neve. Csillagfürtöt és mályvarózsát is rendeltem, illetve nem bírtam ki és rendeltem sásliliomot is. Fogalmam sincs hova fogom rakni, mert sötét narancs, hogy is fogalmaztak a kertészetben? Lángszínű. - Megengedtem magamnak egy halk sóhajt. Ira és én is legalább annyira szerettünk a kertünkben tevékenykedni és kiválasztani újabbnál újabb, vagy már bevált növényeket, amelyekkel szebbé tehettünk a környezetünket. - Azt hiszem Ira túl megengedő volt velem, amikor elmondtam neki, hogy miket szeretnék rendelni. -  Elvégre a férjem nem szólt rám, amikor olyan virágot választottam, aminek a színe korábban nem igazán köszönt vissza a növényeink között. Talán ha beadom a derekam és megpróbálkozom egy japán juharral, minden egyensúlyba kerül.
- Szerintem magas fiú lesz, ha az apját vesszük figyelembe. Habár náluk a női oldal nem nőtt nagyra, jól emlékszem? - Az unokatestvérem ezzel biztosan jobban tisztában volt nálam. Valójában nálunk is valami hasonló lehet a teljes igazság. Míg Ira testfelépítésre kifejezetten magas, én csupán a magam százhatvanhárom centijével dicsekedhetek. - Nagyon szép kisfiú, látszik rajta, hogy a szülei szeretik. Milyen az egészsége mostanában? - Az óvoda mindig is trükkös volt ebből a szempontból. A kicsiket még nem lehet egyik napról a másikra arra megtanítani, hogy ne igyanak, vagy nyálazzanak össze dolgokat egymás után, ezért könnyebben elkapják egymástól azokat a klasszikus gyerekbetegségeket, amelyektől minden szülőnek fáj a feje.
- Rengeteget tud segíteni a bölcsi - Mi is éltünk ezzel a lehetőséggel, mert Irával közösen úgy ítéltük meg, hogy mi csak egy bizonyos pontig tudunk jó társasága lenni a saját gyerekünknek, egyébként a kortársaira van szükség a fejlődésben. - Vannak olyan gyerekek, akikkel közösen járt bölcsődébe is? Az még egy olyan picúrnak is hatalmas segítség, aki egyébként elég szégyellős. Sokkal könnyebben feloldódnak a kis barátaik társaságában, de nem tudom hogyan lehet megakadályozni, hogy csak azok a barátok legyenek a támaszaik. - Ott volt például Ronnie, aki hiába jár a balett óráira, amikor először beirattuk ovisoknak való táncórákra, sírva kellett hazavinnünk az első néhány alkalom után, mert nem voltak ott számára ismerős arcok, mi pedig nem ülhettünk be megnézni őt. Gyereknek lenni nehéz, akármennyire is szeretnénk mi szülők megkönnyíteni a dolgukat.
- Azt mondod? - Mosolyogva fordultam felé, majd halk nevetés tört ki belőlem. - Mindjárt megmutatom a hiányosságokat, gyere. - Finoman húzni kezdtem a megfelelő irányba, ahol árnyliliomok borították be a fák tövét. - Nézd csak, itt például két szint van csak, és a középső hiányzik. Nem túl zöld az egész? - Nem magyaráztam túl a dolgot, mert mindketten tudtuk miről van szó. Volt időszak, amikor ugyanazt a kertészkedésről szóló sorozatot néztük. A figyelmem még pár másodpercig a kertünk kis zugán kalandozik el, a kérdésére azonban felé fordítom a fejem.
- Azt hiszem átlagosnak mondanám. Ha a diéta nem válik be a következő laborig, azt hiszem vért kapok majd. - Nem voltam ettől a gondolattól túlzottan boldog, de bíztam az orvosomban. A döntés előtt pedig úgyis beszélni fogunk még erről Irával. - Annyira szeretném, ha beválna ez a mostani életmód, és... - Egy pillanatra hallgattam csak el és haraptam be az alsóajkam, mielőtt elmosolyodtam volna és őszinte pillantással az unokatestvéremre néztem. - Akkor talán bővülhetne a családunk is. - Csak rövid ideig maradtam csendben, amíg le nem hajoltam, hogy a közeli kerti asztalkára kikészített kesztyűket magamhoz vegyem, majd tovább nyújtsak egy párral Aidának is. - Ti nem gondolkodtatok azon, hogy még egy babát vállaljatok? A kis korkülönbség elvileg nagyon előnyös tud lenni. - Mi már erről lemaradtunk, de Aida és Taeyang számára még ott volt a lehetőség, hogy viszonylag közeli legyen a második babájuk. Én hittem benne, hogy ha most jól működik a kapcsolatuk, akkor könnyedén megtörténhet, amit szeretnének. Persze csak ha szeretnék.

Hazel & Aida

Szeretem a környéket, ahol élünk. A szomszédokkal együtt, akiket talán Ira meg én nem ismerünk egytől egyig részletesen, de mégis mosolyogva köszönünk oda nekik, mert fura lenne, ha nem tennénk. Jó érzés tudni, hogy ha szükségünk van valamire, mondjuk tanácsra azzal kapcsolatban, hogy melyik szakembert hívjuk a környékről, aki villámgyorsan megszereli a garázs ajtót, vagy kicseréli az elromlott mosógép egy alkatrészét, van kit megkérdezni. A gyerekeink együtt járják a környéket halloween-kor és sok szülővel rendszeresen találkozunk az iskolai rendezvényeken, ahová a gyerekeink miatt megyünk. Kellemes ezeknek az embereknek a közelében élni, de nem ugyanolyan, mint amikor a tágabban értelmezett családunkkal töltjük az időnket.
Még ha Aida és a férje - illetve ha már itt tartunk Aiden sem - nem is laknak az utca végén, megnyugvást jelentett az, hogy egy várost tekintünk az otthonunknak. Ha komoly dolgokról volt szó, vagy éppen nagy örömről a családban, volt kihez fordulnunk és tudtunk róla beszélni alig pár óra leforgása alatt személyesen is, nem kellett átrepülnünk a világ másik felére, hogy megtegyük azt. Hiányzott ugyan a szülővárosom, de mindig adott volt a lehetőség, hogy meglátogassuk azt a saját kis családommal. Akik közül tulajdonképpen most sem a férjem, sem a kislányom nem tartózkodott a házban.
- Kérsz még jegesteát? - Úgy fordultam az unokatestvérem felé, hogy ne csak az arcommal legyek felé, hanem az egész testemmel is. Mindegy, hogy pontosan ki volt a vendég a házunkban, mindig megpróbáltam a lehető legjobb házigazda lenni, ami nyilván csak a saját elvárásaimnak való megfelelést jelentette. Mások gondolataiban akkor sem tudtam volna olvasni, ha ez egyébként egy létező és széles körben gyakorolt tevékenység lenne.
- Kérdeztem, amikor itt voltak a fiúk is, de hogy vagytok? - Nem gondolom, hogy Jae-ah ne mondaná ugyanazt a férje előtt, mint csak nekem négyszemközt, és egyáltalán nem is azt vártam tőle, hogy elkezdje kiteregetni a házassága azon részleteit, amelyeket józan ember nem mondana el csak úgy fűnek fának. Egy házasság arra a két emberre tartozik, aki benne él, minden egyéb amit megosztanak másokkal az ő döntésük és olyan információknak kell lenniük, amelyeket nem lehet felhasználni a másik ember ellen.
- Ha van kedved, körül nézhetünk a kertben most. Akkor tudok adni azokból a virágokból, ami neked nincs otthon. - Ha nem az öltözködésről, vagy kozmetikai cikkekről volt szó közöttünk - természetesen leszámolva a gyerek témát -, akkor elég nagy esély volt rá, hogy a kertünkről folyt a diskurzus, amit mindketten a legjobb tudásunk szerint igyekeztünk szépíteni és rendben tartani. - Időben elkezdtem idén a kerttel foglalkozni, de úgy érzem nem haladok olyan jól, mint tavaly. - Sóhajtva adtam Aida tudtára az érzéseimet ezzel kapcsolatban. Nem kellett magyarázkodnom arra vonatkozóan, hogy egészségügyi okai is vannak annak, hogy nem bírom olyan jól a fizikai tevékenységeket, mint mások az én koromban, a betegségemmel az egész család tisztában van, már azóta, hogy diagnosztizáltak vele és elmondtuk nekik. Úgy gondoltam jobb, ha tudják, mint hogy feleslegesen rejtegetek valami olyasmit, ami nem az én hibám, de talán segít másokon, akik ugyanezzel küzdhetnek a családban. Semmi jel nem utalt arra, hogy bárki más is kóros vérszegénységben szenvedne, de attól még könnyebb volt megosztani, mint magamban tartani.
- Pár napja kaptam meg a legutóbbi rendelésemet néhány növénnyel, segítesz majd eldönteni nekem, hogy hová tegyem őket? - Finoman fogtam rá a nő karjára, miközben feltettem neki a kérdést. Több dolgot is szerettem volna jelezni neki ezzel a mozdulattal, a kertben tett sétánk kezdőlökését mégis az adta meg, amikor elhúztam a tolóajtót, hogy ki tudjunk lépni a teraszra.
- Nem is volt olyan rég, hogy legutóbb láttuk Mitchiet, de olyan nagyot nőtt megint! - Jókedvű mosoly költözött a szám sarkaiba, miközben megosztottam a megjegyzésemet. Ugyanezt fedezem fel a saját kislányunknál, aki napról napra felnőttebb lesz, én pedig sokszor észre sem veszem. Aztán tesz egy megjegyzést, amitől a padlón van az állam és újra rájövök, hogy Ronnie már hét éves. Atyaég, mikor voltunk mi hét évesek Jae-ahval? - Mi újság az oviban? - Finoman megemelkedik a szemöldököm, miközben felteszem a kérdést. Közben egy olyan virágágyás felé sétálok, ahol árnyliliomok tanyáznak egymás mellett. Iránál már rákérdeztem, hogy nem gondolja-e soknak a zöld növényeket, de nem kaptam értékelhető választ, mert abban egyeztünk meg, hogy addig nem döntünk róla, amíg nem látjuk idén nyáron teljes pompájában ezeket a növényeket, hogy eldöntsük, tényleg sok-e abba az ágyásba.