- Anya? - Ronnie megszokásból könyököl a combomra, én pedig mosolyogva emelem a kezemet a selymes tincseihez, amelyeket finoman megsimogatok, miközben a vonásait figyelem.
- Igen, kincsem? - A sötét szemeivel előbb engem fürkész, aztán a tükörképünket kezdi figyelni a fésülködőasztalomnál.
- Randizni fogsz apával? - Halkan felnevetek, mellé pedig óvatosan ingatom meg a fejemet, mert képtelen vagyok megszokni, hogy abból az apró babából, aki alig néhány éve született, már olyan nagylány lett, aki megjegyzi a randi szót és ha nem is tudja teljesen elképzelni, hogy miről van szó, attól sejti, hogy azok az alkalmak, amelyeket távol töltünk az otthonunktól - de nem az egyetemen - az édesapjával, tulajdonképpen randinak számítanak.
- Igen. Képzeld, azt terveztem, hogy meglepem őt, mert nagyon sokat dolgozott mostanában és megérdemel egy kis kikapcsolódást. - Úgy rendezgetem a kislányom haját, mintha őt is indulásra készíteném.
- És én? - Kíváncsi pillantása ezúttal az arcomra vándorol, a fejét pedig olyan szögben dönti meg, hogy oda kell nyúlnom közé és az asztal közé, hogy biztos legyek benne, hogy nem üti azt be.
- Ti Jannival tarthattok csajos délutánt - mosolyogva vetem fel az ötletet, ami egyértelműen nem most pattant ki a fejemből, lévén előre megbeszéltem a lánnyal, hogy ma milyen céllal megyek el itthonról. Megnyugtató volt egy olyan lányra bízni a saját kislányomat, aki láthatóan értett ahhoz, hogy hogyan kommunikáljon gyerekekkel és a személyiségének hála Veronica is könnyedén feloldódott a társaságában. Nem állítom, hogy a kislányom túlságosan félénk lenne, szimplán megvan benne az a minden gyerekre jellemző enyhe vonakodás, amit ismeretlen emberek közelében minden vele egyidős gyerek érez még. Nem lenne rossz, ha kinőné a dolgot, de azt sem tudnám felróni neki, ha megmaradna ez a kezdeti nyugtalanság egészen felnőtt koráig is. Irával mindketten szeretnénk, ha a kislányunknak boldog gyerekkora lenne és nem kellene szorongania semmi miatt, ugyanakkor elkerülhetetlen, hogy olyan dolgokat is megtanítsunk neki, amelyek egy hét éves gyerek számára még ijesztőek lehetnek. Ha viszont úgy csinálunk, mintha a világ egy hibátlan és állandóan biztonságos hely lenne, soha nem tanulja meg, hogy mikor kell vigyáznia magára.
Akármi is a helyzet jelenleg a betegségemmel, örök aggodalom van bennem azzal kapcsolatban, hogy Ronnie túl hamar veszíti el valamelyikünket, ami miatt nehéz élete lenne a későbbiekben. Az egészségünkhöz viszont nem pusztán az tartozik hozzá, hogy fizikailag rendben tartjuk magunkat és ellátogatunk az orvosunkhoz, amikor az elő van írva. A mentális egészség is legalább olyan fontos, aminek a rendben tartásához nekem mindig is hozzájárultak azok a randik, amelyeket fenntartunk Irával. Hetente néhány órára kilépünk a szülői szerepünkből és csak Ira meg Hazel vagyunk, mint amikor megismerkedtünk, vagy amikor már együtt éltünk Skóciában, még azelőtt, hogy összeházasodtunk volna, vagy megérkezett volna a kislányunk. Ezen kívül pedig még egy fontos tényezője van annak, hogy kiegyensúlyozott életünk legyen. Néha szülők vagyunk, néha Ira és Hazel, de mindenekelőtt mindketten külön emberek is, akik úgy gondolom kiegészítik egymást, ugyanakkor meghagyják a másikat saját magának is, hiszen mindenkinek szüksége van én időre is.
A taxiban volt bennem némi izgalom azt illetően, hogy talán csak Irának kellett volna jegyet vennem a kiállításra, amit kinéztem, amikor azonban belépek az előadóterembe a hátsó bejáraton, amikor a saját csuklómat díszítő óra szerint már vége a férjem órájának, rögtön megnyugszik a szívem, amikor megpillantom őt. Nem akarom őt zavarni, amíg még vannak hallgatók a teremben és kérdéseket tesznek fel neki, de ahogyan az előadó fokozatosan ürül, úgy ereszkedem le én magam is fokozatosan a lépcsőkön. Végül mosolyogva sétálok oda hozzá és a kezéért nyúlok, hogy megfogjam azt. - Szia - hangom viszonylag halk, nincs szükség többre, amikor olyan közel állunk egymáshoz, mint most. Finoman felfelé emelem az államat és oldalra billentem a fejemet, hogy felpillantsak rá, amiből rövid időn belül az lesz, hogy odahajolok csókot adni neki.
- Lenne kedved eljönni velem egy kiállításra? - Gondoltam egyszerűbb, ha rögtön a tárgyra térek, mert a kis randinkat szerettem volna kihasználni arra, hogy a hogylétéről kérdezzem és arról, hogy mi nyomja mostanában a vállát. - Xie Nanxing első önálló kiállítása New Yorkban. - Finoman megemeltem a szemöldökeimet, várva a válaszát. - Utána pedig vacsorázhatnánk. - Ezt már csak itt és most rögtönöztem. - De ha fáradt vagy, nem erőltetek semmit. - Újabb mosoly jelent meg az arcomon, ahogy felpillantottam a férjemre, akinek a kezét fogva mindig úgy éreztem, hogy az egész világ a helyén van és benne mi is.

- Legyenek szívesek eltenni mindent – annak ellenére, hogy mosolyogva érkeztem meg a helyszía nre, én is tudtam, hogy ideje komolyra fordítani a szót, és a hallgatóimat olyan érett felnőttként kezelni, akik a reményeim szerint felkészültek a mai alkalomra kellőképpen – Nem szeretném összeszedni a mobiltelefonokat, ezért kérem Önöket, hogy ne használják a készülékeket. A szerencsés továbbjutóknak meg tudom ígérni, hogy mikor az őszi szemináriumon találkozunk, majd csinálunk valamit, amibe be tudjuk vonni a technikát.
Talán pofátlanul vidám voltam, a mai alkalommal viszont én voltam az egyetlen, aki nem izgult. Jobban szerettem azokat az órákat, ahol lehetőségem volt írásbeli számonkérésre, mivel 70-100 közötti létszámú csoportokban elég kimerítő szóban feleltetni az illetőt. Nem állítom azt, hogy a világ legrutinosabb tanára vagyok, hiszen csak négy éve foglalkozom komolyabban a hallgatókkal. Előtte tanársegédként rengeteg mindent volt lehetőségem megtanulni, ilyen volt például az is, hogy csak magammal, meg az egyetemistákkal szúrok ki, ha ragaszkodom a szóbeli számonkéréshez minden egyes órán. Az antropológia egy nagyon érdekes terület, amit igyekeztem lehetőség szerint úgy a szociológusok, vagy akár média szakos hallgatók elé tárni, hogy érdekes legyen a számukra. Azok a diákok, akik amúgy is ezen az ágon tanultak, már más volt a helyzet, mivel bennük volt szenvedély a tárgy iránt, és a legtöbben rég túl voltak ezen a kurzuson. Én sem voltam a száraz elmélet híve, ugyanakkor sem tudtunk felhúzni alap nélkül. Ahhoz, hogy a gyakorlati órán tovább tudjunk menni, és az ott sikeresen teljesítő diákjaimmal jobban bele tudjuk ásni magunkat a világunk fejlődésébe, muszáj volt nagyon mélyre leásni a tartóoszlopokat, különben összedőlt a szerkezet, amit próbáltunk felhúzni. Bíztam benne, hogy a legtöbben tanultak, mivel jelen helyzetben engem ért a kellemetlen megtiszteltetés, hogy egy szórótárgyat vihetek már évek óta. Ennek ellenére örömmel töltött el, hogy már több olyan órát is tartottam, ami miatt a tanulók minden bizonnyal nem akarják ráírni majd a nevem egy woodoo babára, hogy rituálisan megkínozzanak, ami igencsak illett volna a kurzushoz, amin részt vettek.
- Akit csaláson kapok, az automatikusan nem teljesítette érdemjegyet kap, és jövőre tud majd próbálkozni - mivel alapjáraton az engedékenységemről voltam híres, nekem is meg kellett húznom bizonyos határokat annak érdekében, hogy ne próbáljon meg mindenki tömegesen hülyének nézni – Ez egyszerre jelenti azt, hogy lehetőség szerint ne kapjam el Önöket, viszont örülnék neki, ha saját kútfőből próbálnának meg dolgozni. Előre figyelmeztetem az egybegyűlteket, hogy elhoztam a szemüvegem, és nem fogok híreket olvasni, amíg a vizsgán tartózkodnak. Az asztalokon csak egyetlen toll lehet fent. Ha plusz papírra, vagy íróeszközre van szükségük azt nekem jelezzék és orvosoljuk a problémákat. A vizsgára összesen két órájuk van, ahogy azt korábban megbeszéltük. Az esszékérdéseket örülnék, ha csak vázlatosan írnák meg, mivel korábban már elkészítették nekem a beugró beadandójukat. Ha bármi egyéb kérdésük van, azt nekem tegyék fel a továbbiakban. Jó munkát kívánok.
Miután végeztem a kis monológommal, tényleg igyekeztem szemmel tartani a diákokat, de olykor azért a telefonomba merültem, mert voltak egyéb dolgaim is azon kívül, hogy ma egy írásbeli vizsgán részt vettem. Egyrészt kapcsolatot tartottam az államvizsgázó tanulóimmal is, akiket igyekeztem felkészíteni arra, hogy senki nem fogja őket lefejezni. Tisztában voltam vele, hogy mennyire idegessé válik az ember azokban a szituációkban, ahol egy nagy megmérettetés vár rájuk. Viszont ezeket igyekeztem gyorsan lezavarni, és egyelőre valódi vizsgahelyzetet teremteni azoknak a diákoknak, akiknek hamarosan le fog telni az ideje. Én pedig egy perccel tovább sem voltam hajlandó maradni, mert a feleségemmel volt találkozóm.
- Az érdemjegyeket a héten megtudják, és ha nem elégedettek vele, akkor tudnak jelentkezni egy következő időpontra. Viszontlátásra! – egy visszafogott biccentéssel búcsúztam el azoktól a hallgatóktól, akik nem akartak maradni annak érdekében, hogy további kérdéseket tegyenek fel nekem. A többieknek készségesen válaszoltam, majd miután már az utolsó diák is távozni tudott az általam kapott válasszal, elővettem a táskámból egy matt, fekete mappát, amit megtöltöttem a kezemben tartott papírhalommal, miután azokat szépen elrendeztem. Szándékosan a belsejébe nyomtam egy almazöld cetlit, hogy véletlenül se veszíthessem el azt, hogy pontosan melyik kurzusom írta meg a vizsgáját nálam, majd felkaptam a fejem és elmosolyodtam, mivel meghallottam a feleségem hangját.
- Szia – megvártam, hogy közelebb érjen hozzám, addig pedig igyekeztem befogadni az elém táruló látványt. A kezem automatikusan csúszott a derekára. Soha nem voltam egy agresszív férfi, de szerettem még a falaknak is megmutatni azt, hogy ha valami hozzám tartozik. Rendezett vagyok, aki nem hagyja szanaszét a dolgait, emiatt a tenyeremnek pont ott, Hazel derekán volt a helye.
Amíg fogadtam tőle a csókot, az ujjaim finoman kúsztak a hajába, de nem húztam el azt, csupán egyetlen ellágyult pillantást vetettem még rá, miközben a homlokára pusziltam egyet. Ezek után igyekeztem rendezni a vonásaim, mert mind a ketten tudtuk, hogy ennek az intézménynek a falain belül mennyi mindent engedhetünk meg magunknak. A féktelen romantikázás pedig olyan dolog volt, amit nagyon szívesen csináltam a kis feleségemmel mondjuk a kertünkben, vagy a nappalinkban, ami teljesen a miénk volt, és elég meghittnek számított ahhoz, hogy ott összebújjunk. Egy egyetemi előadóterem aligha ért fel a kapcsolatunk szentségéhez, bár úgy is fogalmazhattam, hogy az másfajta szentséggel rendelkezett.
- Én ezzel a szöveggel kértem meg a kezed? – képtelen voltam visszafogni a hangomba költöző vidámságot, határozottan elnevettem a mondandóm – Mert pont úgy hangzott, mintha te is hasonlóra készülnél. Persze, hogy lenne kedvem, én Drágám.
Játékosan csíptem bele az arcába, aztán a keze után nyúltam, mert időközben elpakoltam a dolgaimat, leszámítva a teremhez tartozó kis kártyát, amit a portán kell majd leadnom, hogy a következő oktató is gond nélkül használhassa vizsgáztatáshoz a helyet.
- Én nem vagyok fáradt, nem sok dolgom volt azon kívül, hogy szemmel tartottam őket. Tudod, kicsik még – nem mintha az idősebbek között ne fordulnának elő olyanok, akik a túlélésre hajtanak, de azért határozottan érezhető volt, hogy hiába vagyunk a második félév végén, azért még szelektálni kell a csapatot – Mindig kegyetlennek érzem magam, amikor elsőéveseket vizsgáztatok. Biztos vagyok benne, hogy le fognak pontozni a kérdőívekben.
Alapvetően jó kapcsolatot ápoltam a diákokkal és nem voltam fukar a jó jegyeket illetően, főleg azokkal, akik minorként vagy specializációként foglalkoztak az antropológiával. Nyilvánvalóan a főszakosaim a szívem csücskei voltak mind az antropológiai, mind a szociológiai tanszékről, de ez nem jelentette azt, hogy holmi kivételezéssel hajlandó lennék őket becsapni. Nekem pedig hamarosan el kell engednem a munkát, mert Hazie-vel lesz programunk, amin szívvel lélekkel akartam részt venni.
- Mit szeretnél vacsorázni? – én a praktikus dolgok híve voltam, ezért inkább mentem volna egy olyan étterembe, ami a galéria helyszínéhez volt közel, vagy esetleg az épületben megtalálható volt – Ismerek egy helyet, ahol nagyon finom ráksalátát árulnak és még nem próbáltad ki, de nem vagyok ellene egy jó pizzának. Régen ettünk már valami komfortételt.
Finoman simítottam végig a hüvelykujjammal a kézfején, miközben kiértünk a teremből és a portán leadtam a kezemben szorongatott kártyát, majd udvariasan elköszöntem. Hazelt közben finoman húztam magam elé, és csúsztattam a kezem a csípőjére, miközben a tolóajtón távoztunk.
- Nagyon szép vagy ma – mint mindig, most is olyan óvatos mozdulattal simítottam egy barna tincset a válla mögé, mintha attól féltem volna, hogy egyszerűen összezúzhatom őt – De nem kényelmetlen az a papucs? Nekem annak tűnik. Miért szeretik a nők ezzel kínozni magukat?

Egyáltalán nincs jogom mások kapcsolata, vagy magánélete felett ítélkezni. Azt gondolom két teljesen különböző dolog valaki olyannak tanácsot adni, aki hajlamos az önsorsrontásra - adott esetben még kéri is a segítséget -, vagy egyenesen mások háta mögött kibeszélni őket és olyasmibe kotnyeleskedni bele, amit sosem tudunk egészen átérezni, mert nem mi éljük meg a mindennapokban. Szerencsésnek tartom magamat, amiért olyan házasságban élek, ami a bizalomra és a kettőnk közötti kölcsönös megértésre, egymás tiszteletére épül. Én többre tartom az újra és újra megkétszereződő szeretetet - szerelmet -, amit Ira iránt érzek, mint azt, hogy lángba boruló és egymás felemésztő szerelmünk legyen. Nem csak a férjem felém, hanem a világ felé tett gesztusai is mind-mind apró, vagy épp jelentősebb építőelemei annak az érzésnek, amit iránta érzek. Tudom, hogy biztonságban vagyok mellette, ezt pedig senki nem veheti el tőlem. Pletykák és kotnyeles megjegyzések ide vagy oda.
Nem lepődnék meg, ha most kiderülne, hogy sokan kritizálták a döntésünket, amikor bejelentettük, hogy összeházasodunk. Fiatalok voltunk, sokan a kortársaink közül a mai napig  nem találták meg azt az embert az életükben, akivel képesek lennének hasonló elköteleződésre - és akkor a gyerekvállalást még bele sem kalkuláltam. Nem arra szeretnék kilyukadni ezzel, hogy mi különlegesebbek, vagy értékesebbek vagyunk, amiért így döntöttünk. A házasságunk egyébként sem a mások felé tett gesztus, hanem a saját kapcsolatunk mélységének és kitartásának leképződése. Egy ígéret egymás felé, amit már addig is megtartottunk, szimplán csak annyira túlcsordult már, hogy más formába kellett önteni. Hogy ott leszünk, amikor a másiknak szüksége van rá, vagy épp távolról támogatjuk, ha arra vágyik. Külön-külön is ugyanolyan értékesek maradtunk, mint előtte és együtt képesek vagyunk még többek lenni. Én pedig ebben látok valami csodálatosat, amit nem ért meg mindenki, aki ismer minket, mélyebben vagy éppen csak a felszínt kapargatva.
Gyerekes lenne azt kívánni, hogy mások orra alá dörgölhessem, mennyire félreértik Irát és engem, ha csak azért próbálnak kritizálni, mert fiatalon házasodtunk meg és vállaltunk gyereket, épp ezért nem is teszek hasonlót. Mégis minden alkalommal büszkeség járja át a szívemet, amikor felismerem, hogy az együtt töltök évek nem hogy megtörték a kapcsolatunkat, de egyenesen erősítettek rajta. Amikor látom, hogy Ira mennyire belemerül valamelyik szakterületébe és hogy milyen élvezettel teszi azt, egyenesen palackba akarom ezt zárni, mert én magam is energiát merítek belőle. A saját munkámhoz, vagy épp ahhoz, hogy még milliószor legyek szemtanúja annak, ahogy a férjem órát tart, előad valahol, vagy a számítógépe fölé magasodva ír valamiről. Mégis, talán azért rajongok leginkább, amikor látom ahogyan a hallgatóit kezeli.
De talán még egy helyezéssel előrébb van, amikor látom hogyan néz rám. Szinte beleolvadok az érintésébe, amikor a keze a derekamra csúszik. Mindig is az a fajta ember voltam, aki szeretett mások ölelésébe bújni, aki vágyott egy-egy érintésre, ezért szinte repesett a szívem attól, ahogyan Irát üdvözöltem. A lágy pillantása és a csókja egyenesen a fejembe szállt és ha lehetséges, hát én ebben a szent percben csak még jobban szerettem őt. - Már hiányoztál. - Még ha nem is volt olyan rég, hogy utoljára elköszöntünk egymástól.
- Megtehetted volna - incselkedtem én magam is. A lánykérése története sokkal szórakoztatóbb, amikor ő meséli, mert ő végig tudta mire készül. S ezt most figyelembe vesszük, akkor végső soron igaza van. Én is épp olyasmire invitálom, aminek a részleteivel csak én vagyok igazán tisztában. - Ha szeretném majd megújítani a fogadalmainkat, nem az egyetemen foglak erre kérni. Ne haragudj - halk nevetés tört ki belőlem, miközben Rá pillantottam. Az ujjaimat az övéibe fűztem, s nem is terveztem azt elengedni jó ideig.
- Örülök neki, hogy együtt megyünk el. - Őszinte mosoly húzódott az ajkaimra, miközben közelebb húzódtam hozzá, már-már egészen addig, amíg össze nem értek a vállaink. - És hogy nem volt fárasztó a vizsga. Tudom, hogy ilyenkor felborulnak a megszokott órák és mindenkinek új a helyzet. - Egy előadó valódi szigorúsága azt gondolom a vizsgák alatt mutatkozik meg igazán. Lehet valaki akármilyen szőrös szívű az előadásai alatt, ha aztán könnyű vizsgákat állít össze, vagy épp nem figyel oda rá, hogy ki mennyit puskázik. A mi dolgunk elvégre nem az, hogy megneveljük ezeket a gyerekeket - és úgy érzem nevezhetem őket annak -, azt már meg kellett tennie valakinek előttünk.
- Ezzel nem tudok egyetérteni - finoman megingattam a fejemet. - Fel fogják ismerni, hogy mennyire korrekt vagy velük. Sőt, szerintem plusz pontokat is kapsz majd. - Az elsőévesek talán még ahhoz is félénkek voltak, hogy kitöltsék az ilyen jellegű kérdőíveket, mert nem ismerték még ki magukat eléggé az egyetemi világban. Személy szerint kicsit örülök neki, hogy túl vagyok ezen az időszakon, ugyanakkor hajlandó lettem volna újra átélni is.
- Bármi megfelel. Ez a te napod a választásra. Melyik helyre gondoltál? - Kíváncsian pillantottam fel rá. Részben mert érdekelt a hely, amit ismer, részben mert tényleg nem én akartam lenni az, aki mindent eldönt a napunk hátralévő részére. A kiállítást már így is én választottam ki, de tudván tudva, hogy olyan művészről van szó, aki érdekelheti a férjemet.
Más volt úgy sétálni az ismerős épületben és ismerős falak között, hogy közben Ira kezét fogtam, ahhoz képest, amikor a saját óráim miatt tartózkodtam itt. Tetszett a lehetőség, hogy óraadó lehetek, de mindig mondtam, hogy az én szívem máshol állapodott meg - mégpedig a gyerekkönyveknél.
- Köszönöm! - Hálás mosollyal pillantottam Irára. - Szerettem volna illeni hozzád. - Ha burkoltan is, de visszagörgettem felé a bókot, amiben nem volt semmilyen hazugság. Mondhatom, hogy láttuk már egymást a létező összes pillanatban, akár a topon voltunk, akár adott esetben nem sikerült a legjobb formánkat mutatnunk, de a vágy bennem mindig is ott volt, hogy a legjobbat hozzam ki magamból. S ha valamiben nem akadályozott a betegségem, akkor az a megjelenésem volt - sápadtság ide vagy oda.
- Idővel azt hiszem az lesz. - Jegyzetem meg morfondírozva. - De addig is biztos lehetsz benne, hogy nem tévesztesz szem elől a tömegben - nevetve utalgattam a saját testmagasságom korlátaira. - Az ilyen papucsoktól minden nő csinosabbnak érzi magát. - Azt gondolom az aki bevállal egy ilyet, egyetért velem. Hiába hét éves már a kislányunk, úgy érzem amikor vele vagyok, nem jó szívvel vállalom be az olyan magassarkú csodákat, mint amilyen ma is rajtam van.
- Biztos ti férfiak is szerettek valami olyan dolgok, ami kicsit kellemetlen, de mégis kitartotok mellette. - Nem kérdést tettem ugyan fel, mégis kíváncsi pillantással fordítottam oda a fejemet. Ha lett is volna saját válaszom a dologra annak fényében, hogy jól ismertem őt és mondjuk még az unokatestvérem férjét is alapul vettem volna, inkább az ő szájából szerettem volna hallani. Annak tudatában esett a leginkább jól ez a kéz a kézben töltött séta, hogy pontosan olyanok voltunk, mint egyetemista korunkban, amikor nem volt más, csak Ira és Hazel, mi.