Nate & Aida

- Kérlek – ahogy kimondtam, hirtelen meg is gondoltam magam, halkan sóhajtottam fel, ahogy még egy csepp könnyem legördült az arcomon – De beszélhetek én is Dannal, hogy ne neked kelljen ezzel foglalkoznod. Köszönöm, hogy megemlítetted, ez már egész segítség.
Magam sem tudom, hogy miért fújtam visszavonulót már akkor is, amikor a férjem próbált meg a kedvemben járni. Talán a múltkori vitánk alkalmával megvolt az okom arra, hogy haragudjak rá, de jellemző volt a kapcsolatunkra az, hogy elbeszéltünk egymás mellett. Tisztában vagyok vele, hogy nem hallgattam meg, ami miatt talán az ő nézőpontja is helyes lehet, azonban mindezt nem akartam visszafejteni. Féltem tőle, hogy újabb veszekedés lenne a dologból, amihez valószínűleg mind a ketten fáradtak vagyunk. Elég kimerítő úgy viselkedni, mintha a másik nem is létezne, főleg, ha házasságban élünk egymással.
- Mind a ketten tudjuk, hogy ezt csak hirtelen felindulásból mondod most – ennek ellenére egy kicsit elmosolyodtam – Mi nem ilyen emberek vagyunk, Nate.
Magam sem tudom, hogy miért kívánkozott a számra az a név, amit nagyrészt az amerikai életünk miatt vett fel. Szerettem a férjem koreai nevét, mert ő maga is a Napra emlékeztetett engem, a boldog mosolyával. Emellett az egyetlen Nate-em volt. Nincs szükségem többre, vagy más férfire az életemben, ha ő mellettem lehet. És az a tény, hogy képes lenne olyan gazdasági döntéseket meghozni, amivel másnak a levesébe tud köpni, számomra egyszerre volt nagyon ijesztő és mégis romantikus. Szerettem, amikor azt éreztette velem, hogy fontos vagyok neki és gesztusokat tett felém. Ilyen volt ez a kijelentése is, ami egészen addig melengette meg a szívem, amíg nem tette meg komolyan a dolgot. Ilyenkor el mertem hinni, hogy mi ketten tényleg bármire képesek lennénk egymásért.
- Miért akarsz mindent félretenni értem, amikor annyira sok munkád van, hogy napközben öt percre sem láthatlak? – egészen elvékonyodott a hangom, ahogy kimondtam ezeket a szavakat. Egyáltalán nem az volt a célom, hogy megszidjam ezért, szimplán csak én is úgy gondoltam, hogy a rám fordított időt tényleg azzal kellene töltenie, hogy a saját vállalkozását fejlessze, intézze az ügyesbajos dolgait. Mivel én is hasonlóval rendelkezem, pontosan tudom, hogy nem könnyű a CEO élet akkor sem, ha ő inkább a Start-up szerű működést preferálja a kevés befektetővel, én pedig a hagyományos többszáz kollégás viszonyokat szoktam meg. Nem gondolom, hogy a férjemnek kevesebb dolga lenne csak azért, mert nekem több alkalmazottam van.
- Annak nagyon örülnék – éreztem, ahogy a pillantásom lassan ellágyul, miközben a szempilláim mögül lestem rá, nagy szemekkel, akárcsak egy kislány. Nem akartam visszakérdezni, vagy belemenni abba, hogy pontosan kire gondolt az együtt alatt, inkább reménykedtem tovább abban, hogy én is a részese vagyok a szeretteinek. Az, hogy mi ketten érdekből házasodtunk, és érzelmeket kezdtem el táplálni iránta, nem lehet véletlen. Nem véletlenül tudom tökéletesen elképzelni az érintését a derekamon, a finom simítást, ahogy a fülem mögé tűri a hosszúra nőtt, sötétbarna tincseimet, vagy éppenséggel a csókjait, amikkel azokon a napokon becézget, amikor jól vagyunk. Ezek számomra olyan pillanatok voltak, amik miatt tudom, hogy milyen a szerelemben leledző boldogság.
- De mi nem olyanok vagyunk, mint a szüleink – finoman csóváltam meg a fejem – Engem nem érdekel, hogy mennyit keresel és eltarts. Én azt szeretném, hogy egymás társa legyünk jóban és rosszban. Ezt fogadtuk meg, amikor összeházasodtunk, nem? Ezt nem lehet úgy csinálni, hogy az egyikünk többet tesz bele bármilyen szinten egy kapcsolatba, mint a másik. Én szeretem, hogy mi ketten egyenlőek vagyunk.
Biztonsági okokból nagyrészt én főztem, ráadásul szerettem ezt csinálni. De a férjem nem volt lusta. Becsavarta a villanykörtéket, amiket nem értem el, lemosta az ablakot, mert nem akarta, hogy én álljak létrára, emiatt feltette a függönyöket is. Együtt ültettük a fákat. Elmosogat maga után, lehajtja a vécéülőkét. Minden szempontból tökéletes volt a kapcsolatunk úgy, ahogy volt, a viták ellenére is. Ezért nem akartam, hogy az apja által belé nevelt toxikus férfiasság miatt ne merjen rám támaszkodni. Mi már egy másik generáció vagyunk, és az a dolgunk, hogy tanuljunk a szüleink hibájából és okosabban neveljük a saját gyerekünket. És ezzel nem vagyok kevésbé hálás a sok jóért, amit tőlük kaptunk, szimplán csak emberek vagyunk és a korok fejlődése lehetővé teszi azt, hogy egy jobb közeget próbáljunk meg teremteni Mitchie-nek, mint amiben mi nevelkedtünk annak idején.
- Én csak arra tudok gondolni, hogy ha nem tehetek meg érted mindent, akkor egyszer talán boldogtalanná válsz – újabb és újabb könnyek törtek utat az arcomon, miközben realizáltam, hogy mennyire aggódok érte. Ijesztő érzés, ahogy beférkőzött a világom közepébe és nem is realizáltam ezt – Kérlek engedd meg, hogy boldoggá tegyelek és odafigyeljek rád. Ha csak öt percet tudunk beszélni nekem az is sokat jelent, mert legalább tudom, hogy eszel. És addig is gondolsz rám, mert én készítem neked az ebéded. Nekem ennyi akkor is elég, ha úgy alakul a napunk, hogy nem is tudunk beszélgetni egymással még este se.
Szerettem volna belesimulni a simogató ujjainak érintésébe, de mielőtt megtehettem volna, visszahúzta a kezét, én pedig nem forszíroztam a dolgot. Talán én vagyok a legnagyobb oka annak, hogy a kapcsolatunk úgy alakul, ahogy. Soha nem teszek semmit annak érdekében, hogy mi ketten jobbak legyünk és még rá is fogok mindent, amikor felmérgesít. mérges voltam magamra emiatt.
- Szeretem a hajam – vontam meg a vállam – Csoda, hogy még van mondjuk. De félek, hogy megbánnám, ha levágatnám.
Szerintem utoljára a gimnázium alatt volt rövidebb, akkor is félhosszúnak számított már, mivel a vállam alá ért. Azóta már nagyon megszoktam a derekamat verdeső tincseket és tényleg hiányoztak volna, ha csak úgy megválok tőlük.
Elnevettem magam azon, hogy a kisfiunk micsoda agresszív kismalac módjára viselkedik az apjával. Úgy néz ki, hogy az én hajam rágcsálása és húzása, illetve a Taeyangnak kiosztott pofonok lehet a szeretetnyelve. A későbbiekben ez remélem valamennyire változni fog és nem arra jövök majd haza, hogy a tizenéves fiunk kiütötte a férjemet.
- Ez nem is rossz ötlet – mondjuk nekem magamtól nem jutott volna eszembe – Gyártsunk le még pár ilyet arra az esetre is, ha majd elkezd szemtelenkedni.
Mivel túl pici volt a gyermekünk, még nem gondolkoztam el azon, hogy mivel lehet őt kordában tartani. Alapvetően nem volt túl rossz ő, persze ki kellett pakolni az alsó polcokat, hogy ne sérüljenek meg a kis kezei és ne hordja szanaszét a lakást – sokszor még így is megoldja –, de mivel az első gyerekünk, nem nagyon volt viszonyítási alapom ahhoz, hogy milyen egy jó és rossz gyerek. De őszintén nem is gondoltam, hogy ennyivel be lehetne valakit kategorizálni.
- Egyértelműen kevés lenne – élveztem azt, hogy elfogultak vagyunk a saját gyerekünkkel, aki számunkra a legszebb, legtökéletesebb volt. Szerettem volna eldobni érte a józam eszem és hirtelen hívővé avanzsálni, mert nyugodtabb szívvel hagytam volna őt magára, amikor annak itt van az ideje abban a tudatban, hogy a köztünk levő kapcsolat nem szakad meg, akár azután is láthatom őt, hogy nem vagyok. Ugyanezt mondjuk a férjemmel nem biztos, hogy végig játszottam volna. Annak ellenére, hogy képes lettem volna elengedni őt, hogy boldog lehessen mással, ha arra lett volna szüksége, még nem jelenti azt, hogy mindezt szívesen teszem meg. Vagyok annyira önző, hogy fájdalmat okozzon, ahogy más oldalán képezelem el azok után, hogy egyszer már megkötöttük a mi szövetségünket.
- Igen, ez jó megoldás lehet, mert úgyis jó Taeri és Aiden kapcsolata – ráadásul, ha valami történik, akkor még egy orvos is a közelben lenne – Nem akarom, hogy Dannak is szüksége legyen a hajfestésre csak azért, mert egyszer rábíztuk a gyereket.
Kemény közös program lett volna eljárni a fodrászhoz, az biztos. Mivel nagyon közel volt egymáshoz a szülinapjuk, legközelebb együtt ülhettek volna festékkel a fejükön egy közösen kiválasztott, februári napon. Az ajkamba kellett harapnom, hogy ne képzeljem el őket egy beszélgetés közben, festékes fejjel. Szórakoztató látvány lett volna két ekkora férfit úgy találni. Nyilván Taeyangnak nagyon jól álltak az ezüst tincsek, de én csak a végeredményhez vagyok hozzászokva
Amikor átadtam neki Mitchiet, a tekintetem automatikusan követte a kezét, ahogy a selymes kis tincseit kezdi el rendezgetni. Bele tudtam feledkezni azokba a pillanatokba, amikor a férjem a fiammal foglalkozott, talán pont ezért is kellett némi idő, hogy felfogjam azt, amit a kisfiunk mondott. Akkor tudatosult bennem, hogy nem hallucinálok és a gyerek tényleg beszél, amikor találkozott a pillantásom Taeyangéval. Én is szerettem volna még egyszer hallani, ahogy megszólít minket, de nem lepődtem meg, amikor csak apró kis sikolyok buktak ki belőle és az apja nyakába bújt a csiklandozás miatt.
- Biztos szégyenlős – finoman simítottam végig párszor a tarkóján, miután azt a kevés távolságot is átszeltem köztünk, ami fellelhető volt – Lehet, hogy te is ilyen kisbaba voltál annak idején. Mindjárt felhívom anyukádat és kikérdezem.
Ez pedig egy olyan dolog, amire csak a szüleink emlékezhettek volna. Viszont, ha ő hajlandó lett volna megfenyegetni a fiunkat a róla készült videókkal, akkor én is megtehetem azt, hogy ugyanennek kiteszem őt. Mindezt mondjuk még nem terveztem az orrára kötni, majd akkor, ha elkezd akadékoskodni.
- Persze, hogy van – valószínűleg sosem vittem a szobámon kívül, amit ebben a pillanatban meg is bántam – De szeretném, ha ezt most te írnád fel.
Gyors léptekkel szeltem át a konyhánkat, hogy elő tudjam szedni az említett kis füzetet a szobám kis rejtett zugából, amit a férjem kezébe is nyomtam a visszaérkezésem után.
- Nézegesd meg, minden benne van – és itt gondolok azokra a fényképekre is, amit titokban róla készítettem, miközben a kisfiunkkal játszott, vagy csak éppen csodálta. Ebben a pillanatban eldöntöttem, hogy innentől kezdve a nappaliban fogom tartani a babanaplót.
- Eldönthetnéd, hogy mit szeretnél enni az alapján, amit megtalálsz a hűtőben – nyilván nem fogok tudni neki a semmiből Wellington bélszínt csinálni – Van most valami diétád, amit az edzésed miatt követsz?
Nem feltétlenül tudtam, hogy ilyenekre odafigyel-e, valójában sosem kérdeztem meg őt erről annak ellenére sem, hogy én tudtam magamról, hogy csinálom olykor. Mivel a legtöbb esetben dolgozott, amikor főztem, általában az alapján készítettem el az ételeket, hogy én diétázom-e, vagy sem. Mert úgy gondoltam, hogy a férjem nem válogatós, közben pedig simán lehet, hogy tönkretettem az edzéstervét.

Outfit »« Szószám: 1 626

Nate & Aida

Néha elgondolkoztam azon, hogy pontosan mi az, ami engem és a férjemet össze tart. Most már könnyen mondhatjuk azt, hogy van egy gyönyörű, csodálatos kisgyerekünk, azonban annak ellenére, hogy ez nem mindig volt így, könnyen játszottuk el azt, hogy gyakorlatilag minden teljesen rendben van a házasságunkban. Szerettem arra gondolni, hogy kölcsönös tisztelet és szeretet van közöttünk, azonban az igazság az volt, hogy nem voltam teljesen biztos abban, hogy pontosan mi jár az ő fejében. Nehéz volt kiszámítani, hogy mikor milyen a hangulata, emiatt pedig sokszor éreztem azt, hogy nem ismerem eléggé őt. Pontosan tudtam, hogy ez az én hibám, mivel, ha tényleg jó feleség lennék, akkor nem derült égből villámcsapásként érne az, hogy ha Tae-yang leterhelt, vagy fáradt. Sokszor magam sem tudtam eldönteni, hogy ténylegesen vannak boldog pillanataink, amik annyi erőt adnak nekünk, hogy el tudjuk viselni egymást a nehezebb napokon, vagy pedig túlságosan félünk a következményektől, amik a válásunkkal járhatnak.
Amióta Mitchie megszületett, soha egyetlen alkalommal nem fordult elő az, hogy annyira összevesztünk volna, hogy valamelyikünknek el kelljen hagynia a házat. Mivel nem voltam túl sokáig távol, jelentősnek nem lehet nevezni azt, ami történt. Szükségem volt arra, hogy nyugodtan kisírhassam magam, mivel megviselt a szóváltásunk, utána pedig úgy tudjak másnap reggelit készíteni férjemnek, illetve a szemébe nézni, mintha nem bántana semmi. Furcsa belegondolni abba, hogy két intelligens, többdiplomás emberként képtelenek vagyunk a saját problémáinkat megosztani egymással. Jellemileg egyikünk sem olyan beállítottságú, hogy nehéz legyen rá támaszkodni, én pedig akármennyi kört lefuthattam a fejemben, mindig ugyanoda lyukadtam ki. Talán a férjem szerethet, tisztelhet, tarthat csinosnak, lehet rám büszke, de az még nem fogja automatikusan azt jelenteni, hogy szerelmes is lesz belém. Az, hogy én az utóbbi időben úgy érzem, hogy minél több napot számlálunk magunk mögött, annál jobban szeretem, már a saját problémám. Nem kellett volna elfelejtenem azt, hogy a házasságunk annak idején egy közös érdek volt, ami mindenféle érzelmi megállapodást mellőzött.
- Volt… - szerettem volna folytatni a mondatot, de végül visszanyeltem a megjegyzésem azzal kapcsolatban, hogy felfogadok valakit, aki szakértőként el tud nekem mondani bizonyos dolgokat. Az, hogy a férjem a kötelezőkön kívül kérdezett meg alapvetően hajlandó volt hozzám szólni, már önmagában eredményezte, hogy ne bántsam meg valami ilyennel. Ennek ellenére csak most vettem észre, hogy mennyire idegesen dobolok az ujjaimmal a pulton, szóval hirtelen megállítottam a kezem és magam elé húztam. Próbáltam nem rájuk nézni úgy, hogy a sírás szélén álltam, mivel soha nem akartam, hogy Nate egy gyenge jellemű nőnek gondoljon – Majd akkor megoldom.
Határozottan nem tudtam, hogy hol húzódnak közöttünk azok a bizonyos határok, mivel folyamatosan, anélkül rendeztük át ezeket, hogy a másiknak szóltunk volna a dologról. Talán, ha többet beszélgetnénk és nyíltabbak lennénk egymással, akkor kevésbé bántanánk meg a másikat. Pont ezért is erőltettem egy kis mosolyt az arcomra, amikor meghallottam, hogy mennyire kitart amellett, hogy neki nem fáradtság még velem is foglalkoznia.
- Annyit dolgozol amúgy is… Biztos, hogy még valamit a nyakadba akarsz venni? Ezt az időt tölthetnéd a kisfiunkkal, vagy a húgoddal – olyan kijelentést nem mertem tenni, hogy nekünk kellene elmenni valahova együtt. Az egyenlő lenne azzal, hogy kihasználom őt annak érdekében, hogy kibéküljünk és segítsen nekem. Ennek nem most van itt az ideje.
Mikor a nevemen szólított, pár másodpercig eltartott, hogy vissza tudjam pislogni a szemembe szökő könnyeket. Igyekeztem ezt az állapotot megtartani, de amint folytatta össze kellett préselnem az ajkaimat. Ennek ellenére is megszökött egy könnycsepp, ami miatt automatikusan lehajtottam a fejem és csak egy bólintásra jutotta tőlem. Kellemetlen volt a férjem előtt elgyengülni, ezért szinte azonnal megtöröltem az arcom és halkan felsóhajtottam.
- Nem haragszom – mikor felemeltem a fejem, magam sem tudom, hogy miért, de egy kicsit szigorúan csengett a hangom. Talán azért, mert szemközt néztem a kisbabánkkal, aki annyira kiszolgáltatott és pici volt még – De te meg néha engedd meg, hogy gondoskodjanak rólad. Mit csinálok, ha lebetegszel, vagy valami komolyabb bajod esik? Nem akarok egyedül maradni, nélküled. Megígérem, hogy nem fogok veszekedni veled és nem leszek olyan mérges, mint voltam, de te meg néha fogadd el, ha gondolok rád. Ezért is vagyok a feleséged.
Csak akkor vettem észre, hogy újabb csepp könnyek gördültek le az arcomon, elhallgattam. Egyáltalán nem akartam mindent a nyakába zúdítani, viszont túlságosan rossz hírt kaptam ahhoz, hogy a korábbi, feszült napjaimat a helyén tudjam kezelni.
- Szóval nem lesz megoldás az, ha fodrászhoz megyek – halkan nevettem el magam – Emlékszel arra az időszakra, amikor még jártam heti egyszer, hogy más anyukákkal tudjak kikapcsolódni? A legtöbben levágatták a hajukat, mert a gyerekük a szájába vette vagy túl sokszor kapaszkodott bele. Engem pedig kibeszéltek a hátam mögött, mert nem tettem ugyanígy.
Egyszerűen megcsóváltam a fejem, aztán halkan felnevettem. Nem igazán érdekelt az, hogy idegen nők pontosan mit gondolnak rólam, mivel nagyon sok szülővel ellentétesen gondolkoztam. Mivel akartam még gyereket, a melleimet nem csináltattam meg, és bár szélesebb volt a csípőm, meg nyilvánvalóan nagyobb a fenekem, mint a szülés előtt, a bőrömre igyekeztem odafigyelni a továbbiakban. Mivel megengedhettük magunknak, elmentem pár lézeres kezelésre, ahol eltüntették a megmaradt csíkokat. Sokan ezért pedig képesek lennének kipakolni a méhemet és megfosztani a női mivoltomtól. Pedig egyszerűen csak nem gondolom, hogy attól leszek valaki, hogy tele van a combom és a hasam terhességi csíkokkal. A háborús hegek romantikus jellegével sem értek egyet.
Mikor átvettem a fiunkat Tae-yangtól, igyekeztem gyorsan megfogni a fenekét. Ő a kis karjait már a nyakam köré fonta, viszont annyit mocorgott, hogy kettőnknek is kifejezetten nehéz volt megtartani.
- Hányadik pofont osztotta ki neked a mai nap folyamán? – halkan nevettem el magam, miután már biztos kezekkel fogtam a fiunkat, egyszerűen a csípőmre ültettem, és mind a két karommal átöleltem a kis testét. Szinte azonnal éreztem, ahogyan játszani kezd a hajammal. Valójában inkább volt idegesítő folyton leengedni, mint praktikus, de nem volt más választásom, nem foszthattam meg a kis játékától őt – Szeretem vágni a haját. Azt már kevésbé, hogy ha a szűk családi körünkön kívül mások hozzá érnek. Inkább videózzuk le, hogy milyen kínszenvedés véghez vinni a folyamatot és ha nagyobb lesz, akkor majd meg tudjuk mutatni neki.

- Legalább hosszú élete lesz, ha minden igaz – amikor a szóban forgó kisgyerekre pillantottam azonnal elmosolyodtam – Nem is annyira beteges baba. Ügyesen gondját viseljük.
Még annak ellenére is, hogy állandóan bele akarnak szólni azok az idősebb nők, akik már többet szültek, hogy pontosan miként kell bánni a babákkal. Én ezt igyekszem minden alkalommal megköszönni, majd elutasítani, mivel pontosan tudom, hogy a saját fiamnak mire van szüksége. Nem gondolom, hogy egy bejáratott, tökéletes út lenne a gyereknevelésre.
- Zavar, ha a tintahalat más hússal helyettesítem? – soha nem tartottunk itthon semmi tengerben élő alapanyagot, ha azt nem tudtam azonnal megcsinálni. Emellett minden alkalommal odafigyelek, hogy ha hasonlót készítek el, akkor az tényleg a tengerből származzon, ne pedig tenyésztett legyen. Bár már magam sem voltam biztos benne, hogy olyanok azok a halak és rákok, mint amilyennek lenniük kell.
- Megkérdezhetem Aident, hogy dolgozik-e – én személy szerint rá mertem volna bízni a férjem húgára is, mert jól bánt a kisfiunkkal, amikor nálunk volt, de Nate ismerte jobban a lányt, neki kellett tudnia, hogy ez milyen döntés lenne a részünkről – Natievel mi a helyzet? Vagy Dannal? Vannak olyan barátaink, akik megbízhatóak.
Mivel a férfinek volt egy öccse, nem féltem attól, hogy nem tud majd pelenkázni, vagy megijed attól, hogy ha a gyerek leköpi. Nem voltam vele olyan viszonyban, mint a férjem, de hallottam róla, hogy fűz valami nőt. Nem mondom, hogy boldogan ugyan, de hajlandó lettem volna odaadni neki a gyerekünket, mivel minden bizonnyal rendesen vigyázott volna rá. Még akkor is, ha nőzésre használta volna fel, hogy kifejezetten jól bánik a fiunkkal.
- Először együnk és megbeszéljük, jó? – egy kis mosoly jelent meg az arcomon, de aztán rögtön meg is fenyegettem a férjemet az ujjammal – Nincsen ebéd előtt nasizás, jó? Csak ha megeszed az ebédet is.
Már éppen arra készültem, hogy odaadjam a kisfiunkat neki, amikor Mitchie magától is kinyújtotta a karját a férjem felé és nem igazán fogtam fel azt, hogy pontosan mi történt, amikor a kis szája értelmes szavakat kezdett el formálni.
- Apa – tisztán érthető volt, amit mondott, aztán visszafordította felém a kis fejét, és a következőt mondta – Anya.
Éreztem, ahogyan könnyek gyűlnek a szemembe. Mikor már a férjem karjaimban, biztosan volt a kisfiunk, akkor ahelyett, hogy a hűtőhöz léptem volna, határozottan léptem közelebb hozzá. Meg kellett támaszkodnom a vállába, hogy lábujjhegyre tudjak állni és egy rövid csókot adhassak neki.
- Gratulálok – egészen halkan mondtam neki a szót, miközben finoman végigsimítottam az arcát, de utána már tényleg a hűtőhöz indultam – Remélem itt maradtok szórakoztatni, amíg végzek az ebéddel.

Outfit »« Szószám: 870

Nate & Aida

Tökéletesen tisztában voltam azzal a ténnyel, hogy nekünk, Tae Yanggal kisbabát vállalni a legelejétől kezdve kockázatos volt. Mitchie olyan időszakban fogant meg, amikor kifejezetten puskaporos volt a viszony közöttünk, emiatt pedig rengeteg aggodalom volt bennem. Mivel szeretem és tisztelem őt, egy pillanatig sem kérdőjeleztem meg azt, hogy milyen apa lenne. Az apósomat ismerve pedig főleg nem maradtak kétségeim. Én a magam részéről más voltam. Ha az ember kilenc hónapig vigyáz a csemetéjére, akkor egyszerűen az én szememben elképzelhetetlenné válik az, hogy ne kötődjön az édesanya a kisgyerekéhez. Mi már az elejétől kezdve állítottuk, hogy teljesen mindegy a baba neme, mert számunkra az a legfontosabb, hogy egészséges legyen. Ennek ellenére mégis szerencsésnek éreztem magam, hogy olyan kisfiunk született, mint Mitchie. Neki hála rengeteget javult a házasságunk, és már én magam is könnyebben ki tudtam fejezni a gondoskodásom a férjem iránt. A veszekedések sokkal ritkábbak voltak, és annak ellenére, hogy Tae Yang rengeteget dolgozott, sosem éreztem, hogy ne állna mellettem. Amennyire tudta, kivette a feladatait apaként a gyereknevelésből. Pontosan tudta, hogy mikor mit ehet a baba, milyen vitaminokat kell beszednie, fürdeti, pelenkázza. Otthon merném hagyni a kisfiunkat vele akár egy hétig is, mert minden feladatot képes lenne ellátni. Emellett szerettem nézni, ahogyan szeretgeti és játszik vele, ahogyan mesét olvas neki, ahogy együtt csinálnak rendetlenséget a nappalinkban. Ezek a pillanatok voltak azok, amik még előkelőbb helyet adtak a férfinek a szívemben, én pedig innentől kezdve… Ha bármikor meg is gondolt a fejemben a válás gondolata, már egyszerűen képtelen voltam megint ezen járatni az agyam
Régóta nem veszekedtünk, és a múltkori épp eléggé megviselt ahhoz, hogy képtelen legyek professzionálisan kezelni a mostani helyzetet. Ennek ellenére se otthon, se a befektetőm számára nem akartam kimutatni a gyengeségem és azt a kétségbeesést, amit éreztem. Kifejezetten nehézzé vált a szituáció, amikor a férjem utánam jött a konyhába. Jó ideje éltünk együtt ahhoz, hogy pontosan tudjuk, mikor van komoly baja a másiknak. Furcsa lett volna három év házasság, és még ugyanennyi idő együtt járás után, ha olyanok lennénk, mint két idegen. Ezen a ponton, bár hátat fordítottam neki, hogy a szemembe szökő könnyeimet elrejtsem előle, mégis úgy éreztem, hogy mi ketten mindig többek voltunk annál, mint amennyit a másik tudomására akartunk hozni.
- Biztos – egészen halkan suttogtam a szavakat, és mivel ezen a ponton már nem találtam egyéb elfoglaltságot a konyhában, jobb híján az ujjaim között fosztorgattam a konyharuhám rojtjait – Vissza. De megoldom majd valahogy.
Magam sem tudom, hogy miért csúszott ki ennyire könnyen a számon az igazság. Pontosan tudtam, hogy a férjem pénzügyi berkekben helyezkedett el, tehát nem olyan egyszerű beadni neki azt, hogy az ilyen dolgok csak úgy megoldhatók. Értettem a vállalatvezetéshez. Azt vallottam, hogy az ázsiai mintára felépített cégek, és a ránk jellemző vezetői stílus talán jövedelmezőbb a nyugati példáknál. Emiatt nem fért volna bele az, hogy bizonyos, drágább összetevőket nem használunk fel, amikor határozottan egy új termék piacra kerüléséről van szó. Nem akartam elveszíteni azt a kört, akiket már sikerült megfognom, vagy esetleg csalódást okozni bárkinek. Ugyanakkor nem voltam hajlandó a saját gyerekem szájából sem kivenni az ételt.
- Nem akarok ezzel gondot és fejfájást okozni neked – itt jön képbe az, hogy a saját házasságom érdekében sem szeretném felhasználni azt, hogy nem okés minden a cégnél. Néhány diszkrét mozdulattal igyekeztem felitatni az arcomon leguruló könnycseppeket. Jelen esetben az általa felkínált segítséget képtelen lennék úgy megragadni, hogy pontosan tudom mennyire megbántottam őt. Egyáltalán nem éreztem azt, hogy bizonyos dolgokban nem lenne igazam, szimplán csak nekem is meg kellene válogatnom azt, hogy hogyan beszélek vele. Mert ő az utolsó olyan személy, akinek fájdalmat kellene okoznom.
- Igen – annak ellenére, hogy minden bizonnyal elfolyt valamennyire a szemfestékem, mégis a férjemre pillantottam, és egyszerűen képtelen voltam nem elmosolyodni, amikor megláttam az arckifejezését – Nem akartam, hogy sokáig haragudj rám.
Magam sem tudom, hogy miért mondtam ezt. Általában, ha problémáink adódtak a veszekedéseink miatt, azt nem megbeszélni szoktuk, hanem szimplán megvárjuk, amíg leülepednek a dolgok. Emiatt szerintem mind a ketten csak feszültek voltunk és a mindennapi életünk rovására ment az egész helyzet. Egészen halkan nevettem el magam, amikor szerencsém volt végig nézni a jelenetet, ami Mitchie és a férjem között zajlott. Ennek hála lényegében azt hittem, hogy a magyarázkodást megúsztam a céggel kapcsolatban, szóval közelebb mertem merészkedni hozzájuk, és egy finom mozdulattal simítottam végig a babánk fején.
- Valamikor le kell majd vágnom a haját – szimpla ténymegállapítás volt, már elég hosszúra megnőtt neki – Emlékszel, hogy mit fogott meg a születésnapi szertartásán? Szerintem, ha odatettek volna elé egy vicckönyvet, akkor a fonál nem is érdekelte volna.
Egy óvatos pillantást vetettem a férjemre. Eredetileg nem akartuk meg tartani ezt a tradicionális szokást, de végül mégis hallgattunk a szüleinkre a dologgal kapcsolatban. Utólag egyáltalán nem bántam meg, mert boldoggá tett az, hogy a gyermekünk a hosszú életet szimbolizáló, fonalat választotta magának. Lényegében ez minden, amit egy szülő a gyerekének kívánhat.
- Nem feltétlenül voltak terveim – hazugság. De ettől függetlenül elég jól meg volt pakolva a hűtőm, szóval szerettem volna hallani azt, hogy ő mit enne szívesen. Maximum majd valamennyit módosítani kell az ötletén, de lényegében azon sosem vesztünk össze, hogy mi legyen az ebéd. Az ilyen dolgokra talán ráérünk majd akkor, ha nyugdíjasok leszünk.
- Jó, menjünk – egy lopott pillantást vetettem rá, aztán erőt vettem magamon és elmosolyodtam – Kettesben, vagy hármasban szeretnél menni?

Outfit »« Szószám: 870

Nate & Aida

Azt hiszem annak ellenére is elmondhattam magamról, hogy az esetek nagy részében nem vagyok rossz feleség, hogy a férjemmel nagyon sokszor egyszerűen képtelenek vagyunk zöldágra vergődni. Mindez nem csak az ő, hanem az én hibáimból is fakadt, de igyekeztem mindennek ellenére is a gondját viselni. Hiába nem álltam vele szóba, ettől függetlenül is bántott volna annak a gondolata, ha nem lennének szépen kivasalva a ruhái, ha nem várná itthon meleg étel, miután annyit dolgozott. Pontosan tudtam, hogy ha egyszer megszűnik iránta a törődésem, akkor azt ő majd más nő karjaiban szeretné megtalálni. Ez így volt valahol természetes, mivel senki sem kényszeríthető arra, hogy valakivel együtt maradjon, ha az nem szereti. Ettől függetlenül bíztam abban, hogy mivel felnőttek vagyunk, ha a férjemnek tényleg komoly gondjai lennének velem, azt egyszerűen megmondaná nekem… És nem azon kellene szórakozgatnunk, hogy egymást alázzuk meg holmi megcsalásokkal.
Egyáltalán nem állt szándékomban semmit sem titkolni előle. Szimplán jelenleg arról volt szó, hogy semmi áron sem szerettem volna megzavarni őt azzal, hogy rányomom a tévét, ugyanakkor a hivatalos telefonhívásokat szívesebben intéztem nyugalomban. Hiába volt tisztában az egész világ azzal – gondolok itt az emberekre, akik ismerik a nevemet – hogy van egy kisfiunk, ennek ellenére sem szerettem, ha a gyerekhangok hallatszódnak egyes hivatalos beszélgetések során. Ez már gondolom a saját maximalizmusom hatása lehet, mert sok korombeli nő lényegében annyira hajlandó, hogy megszülje a gyerekét, mert neki onnantól kezdve egyáltalán nem kell dolgoznia. A Mi esetünkben is lenne egy ilyen ráció, de ahogy nem akartam függeni a szüleimtől, ugyanez igaz volt a férjemre is. Egyáltalán nem szorulok rá arra, hogy valaki gondoskodjon rólam, Tae Yang mellett pedig társként voltam ott. Nálunk már rég nem érvényesülnek azok a divattalan családnormák, amit mondjuk a szüleim tartottak volna előnyösnek. A férjem az velem egyenlő volt, én pedig nem vagyok alárendelve. Ennek így kellene működnie minden normális házasságban.
Mindezektől függetlenül szívesen láttam el a szerepemet feleségként és anyaként is. Viszont az üzleti dolgokban, ha segítséget is kértem Tae Yangtól, anyagi támogatásra sosem szorultam az ő cége által. Tehát hevesen próbáltam dolgozni azon, hogy ez így is maradjon. Hiába éltünk közös kasszán, hiába voltunk mind a ketten osztozkodó típusúak, a munka más volt. Tisztában voltunk azzal, hogy ez a téma olyan, amivel nagyon óvatosan kell bánni. Érdekes, mert hazahozni sem túl jó dolog, és a magánélet meg a munka keverése soha semmilyen körülmények között nem jó döntés. Ugyanakkor, ha a párunkat bizonyos dolgokból kizárjuk, akkor a másik fél simán hiheti azt, hogy nem akarunk neki valamit elmondani. Mi azért igyekeztük tartani a kereteket, de a múltkori összeveszésünk során ez nem ment túl jól. Éppen ezért sem akartam most a férjemet belekeverni ebbe az egészbe.
Mivel a befektetőm visszalépett, maga a termék bejelentése után, elég nagy bajban voltam. Csak az ő nagyvonalúsága miatt akartam bővíteni egy új családdal a kollekciónkat és bár voltak tartalékaink, ettől függetlenül is rengeteg termékünk best seller amiket folyamatosan gyártani kellett. Én a magam részéről nem a saját cégem javára akartam megcsonkítani a családi kasszát, mert minden bizonnyal valamennyi pénzt be tudtunk volna tenni Tae Yanggal, de mivel esetünkben milliós befektetésekről volt szó, lényegében talán az egész vagyonunk is rámehetett volna dologra.
Igyekeztem a magam részéről érzelemmentes hangon és objektíven meggyőzni a befektetőmet, de nem volt túl nagy sikerem a dologban. Egyszerűen kinyomta a telefont, amikor megunta a beszélgetést, én pedig ott maradtam a konyhában leforrázva, miközben próbáltam felmérni a további lehetőségeimet… Amik nem voltak túl fényesek.
Nem vagyok egy olyan típusú nő, aki hamar elgyengül, ebben az esetben mégis könnyek gyűltek a szemembe. Mindig igyekeztem a vállalatomnak fenntartani a jó hírét, viszont ha most tolnom kell a határidőkön, akkor talán azok, akik bíztak a termékeimben el fognak pártolni tőlem, vagy rosszabb esetben más befektetőket is elveszíthetek emiatt.
Amikor a férjem is megjelent a konyhában, automatikusan fordultam el, és igyekeztem a lehető legdiszkrétebb mozdulatokkal megszabadulni az arcomat végig szántó könnyektől. Soha nem akartam, hogy ilyen állapotban lásson engem, ez pedig most teljesen független attól, hogy lényegében napok teltek el úgy, hogy nem szóltunk egymáshoz. Ha minden rendben volt, sem szerettem sírni előtte.
- Minden rendben van – időbe telt, amíg válaszolni tudtam neki normális hangon. Egyelőre még nem döntöttem el, hogy mennyit fogok neki elmondani, viszont hazudni sok értelme nem lenne – Nem kaptam jó híreket, de meg fogom oldani.
Van pár napom, amíg talán tudok valakit keresni, akit érdekelne a projekt, amibe belekezdtem. Pontosabban összesen kettő, mivel hétvégén nem fogok üzlettel zaklatni senkit, az is jelen helyzetben csak az én hírnevemen rontana, ami miatt talán bizalmukat veszíthetik azok is, akik évek óta velem dolgoznak. Éppen ezért inkább a pultra helyezett bevásárlószatyrok tartalmával kezdtem el foglalatoskodni, és szigorúan leszegett fejjel rámoltam be a hűtőbe azokat az ételeket, amiket megvásároltam.
- Hoztam neked abból a sütiből, amit szeretsz – egészen halkan jegyeztem csak meg a dolgot – Van valami különleges kívánságod az ebéddel kapcsolatban?

Outfit »« Szószám: 796

Nate & Aida

Sosem segített rajtam az, ha itthon történt  valami, amitől feszültebb lett a légkör. Nem igazán szerettem veszekedni a férjemmel, bár ő ennek minden bizonnyal az ellenkezőjét gondolja. Egyáltalán nem lételemem mindenbe belekötni, amit csinál és pontosan tudom, hogy én sem vagyok teljes mértékben hibátlan. Hogy ez a házasság nem csak részemről volt egy olyan dolog, amit nem akartam annak idején, és tiszteletben kellene tartanom a határait, amit az esetek nagy részében nem teszek meg. Ugyanez mondjuk igaz rá is, de ezért a részéért egyre kevésbé tudok haragudni, mert én is észreveszem magamon, hogy semmivel sem viselkedem szebben nála.
Kerek két hete annak, hogy nem voltunk hajlandóak egymáshoz szólni a legutóbbi szóváltásunk után. Én a magam részéről egészen biztos voltam abban, hogy nem nekem kell bocsánatot kérnem ebben a szituációban, ő pedig egyáltalán nem vette észre azt, hogy pontosan mi lehet a bajom. És általában pontosan ilyenkor szokott elhasalni a házasságunk és kezdünk el olyan dolgokat egymás fejéhez vágni, amiket talán normál esetben sosem mondanánk a másiknak. Legalábbis nekem nem célom kiidegelni őt, de nem érzem azt, hogy meg lenne könnyítve a dolgom.
Tény és való, hogy évek óta a pénztárcámban van egy válóperes ügyvéd névjegykártyája, akit még a kisfiunk születése előtt kerestem meg. Tényleg vannak pillanatok, amikor nemes egyszerűséggel tarthatatlannak hiszem azt, ami a házasságunkban megy. Leginkább ilyenkor azon vagyok meglepődve, hogy mind a ketten felnőtt emberekként képtelenek vagyunk leülni és megbeszélni a dolgokat. Nyilvánvalóan ez azért van, mert régen rossznak gondolom, hogy a férjemnek el kell magyarázni egyes viselkedési normákat, viszont ettől ő sem lesz okosabb. Ha nem veszi észre, hogy mit csinál rosszul, akkor nekem jó feleségként rá kellene mutatnom, ehhez mégis túl büszke vagyok. Tehát ha tényleg zátonyra fog futni a házasságunk, az teljes mértékben egyenlően mind a kettőnk hibája lesz.
Sokan persze nagyon okosak lennének, és jönnének azzal, hogy hát a válás mindenre megoldás lehet, de a mi helyzetünk más. Ha az egyikünk beadja a papírokat, annak súlyos következményei lesznek mind a kettőnkre nézve. És egy dolog a saját életünket romba dönteni, viszont azt gondolom, hogy mi ezt is valahogy máshogy kezelnénk, mint a legtöbb páros. Én nem vágynék bosszúra, és ugyanezt kinézem belőle is, hiszen a férjem határozottan jó ember... Csak van egy habitusa, ami minden bizonnyal teljes mértékben ütközik az enyémmel. Lényegében ezért lehet az, hogy képtelenek vagyunk emberek módjára élni ebben a kapcsolatban.
Mégis a leginkább megterhelő az volt számomra, amikor egyáltalán nem beszéltünk egymással. Ilyenkor mind a kettőnk csalódottsága annyira a levegőben volt, hogy egyszerűen képtelenek voltunk normálisan megmaradni egymás társaságában. Arról már nem is nagyon álmodoztam, hogy egyszer tényleg rendesen átbeszéljük a dolgokat, mert ez nálunk egyszerűen nem így megy. Majd kibékülünk, ha egyszer ebédkor elkéri tőlem a férjem a sót.
Hétvége van, szóval nem is nagyon akartam zavarni őt, szóval inkább összecsomagoltam Mitchie-t és bevásároltam mindenből, ami már egészen megfogyadkozott a háztartásunkban. Nem kértem tőle segítséget, mert amúgy is kocsival mentem és akkor is megoldom a cipekedést, amikor esetlegesen dolgozik. Éppen ezért is, a kisfiunkkal a karomban és még három másik zacskóval léptem be a bejárati ajtón, és indultam meg a konyha felé, ahol még volt időm átböngészni a munkával kapcsolatos e-maileket. Tudtam, hogy az utóbbi időben a költségvetésünk nem volt a legfényesebb, viszont az, hogy még egy befektetőnk visszalépett, egészen felidegesített. Legszívesebben földhöz vágtam volna a telefonomat, de igyekeztem önuralmat gyakorolni magamra főleg azért, mert Mitchie minden bizonnyal elsírta volna magát, ha utat engedek a dühömnek. Magam sem voltam biztos abban, hogy miként oldjuk meg az egész helyzetet, de azonnal orvosolni akartam a problémát, mert egy bizonytalan projekt miatt hitelt nem vettem volna fel, ugyanakkor a termékeink gyártását sem lehetett csak úgy leállítani.
- Kérlek fogd meg egy kicsit – a cipőim sarkai hangosan kopogtak a padlón, a fiunkat pedig egyszerűen a férjem mellkasára fektettem, aki minden bizonnyal meccset nézhetett ebben a pillanatban. Nyilván nem fogom kikapcsolni most a tévét, szóval gyorsan kisiettem a konyhába, hogy megejthessek egy telefont az áruló férfi felé.

Outfit »« Szószám: 653