A Dave-nek tett ígéretemet, miszerint óvatos leszek tulajdonképpen sikerült betartanom. A legjobb barátnőmmel ellentétben mondjuk én nem maradtam ki az egyetemen megismert emberekkel való bulikból, sőt voltak napok, amikor kifejezetten kerestem a társaságot és a lehetőséget arra, hogy ne otthon kelljen gubbasztanom. Akkor eszembe jutott volna sorban minden, ami miatt rossz kedvem lehetne. Egyik gondolat sodorna a másikba és hirtelen egy szimpla kedvetlen napról teljes depresszió lenne. Én pedig minden akartam az első egyetemi félévemben, csak azt nem, hogy szellem módjára járjam az egyetem folyosóit és óráról órára kornyadozva vészeljem át a heteket, amíg még nagyobb kellemetlenség nem ér, amikor arcon csap az első vizsgaidőszakom. Szerencsére voltak, akik figyelmeztettek, hogy teljesen más élmény lesz majd egyetemre járni, mint középiskolába és valahol számítottam is erre... Arra azonban nem gondoltam, hogy pontosan mennyi szabadsággal jár az egész - főleg az a része, hogy egyes órákat mindenféle kérdés, vagy jelzés nélkül ellóghatok, ilyen-olyan okokból. Amikor még gimis voltam, mondhatni egyéni tanrendet követtem, mert sokkal több hiányzásom volt az edzéseim és a versenyeim miatt, mint másoknak. Akkoriban azonban keményen behajtották azt, hogy pontosan hol tartózkodtam iskola időben. Manapság ez már nem volt jellemző. Amíg nem léptem át a megengedett határt, hiányozhattam pár alkalmat, más órákon meg azzal sem foglalkozott a tanár, hogy a neveinket megjegyezze, nem hogy katalógust vezessen és figyelje a jelenlétünket. A szaktársaimmal teli csoportbeszélgetés egyébként is mindig elég információt tartalmazott arra vonatkozóan, hogy melyik órán írunk esetleg zh-t, vagy mikor kötelező a jelenlét.
Kötelező jelenlét, amit a húgom is megkövetelt volna tőlem a saját és a családunk életében. Ezt pedig tegnap este elég nyíltan a tudtomra is adta.
- Isa, aggódunk érted, vedd már észre! - Ana hangja magasabb volt egy fokkal a szokásosnál, amin nem is volt mit csodálkozni, lévén ahelyett, hogy nyugodtan beszélgettünk volna, ő felemelte a hangját... Nekem pedig fájt tőle a fejem - vagy az esti bulitól.
- Az nem aggodalom, ha így kiabálsz velem, Ana. - A pillantásomat szigorúra terveztem, amikor rá pillantottam, de valószínűleg korántsem lehettem olyan határozott, mint szerettem volna, mert még vagy huszonöt percen keresztül azon vitatkoztunk, hogy mit gondol a viselkedésemről és mit nem kellene csinálnom, amit az utóbbi időben folyamatosan megtettem. Hiába magyaráztam neki arról, hogy nincs szükségem senki aggodalmára és hogy teljesen rendben van így az életem, nem hitt nekem. A szöget a saját koporsómba valószínűleg azzal vertem be, hogy azt mondtam neki, hogy tudná mit érzek, ha neki is lett volna már legalább egy három éves kapcsolata.
Ahelyett, hogy ma megbeszéltem volna az egészet a húgommal, vagy éppenséggel bocsánatot kértem volna tőle amiatt, amit mondtam, teljesen más döntést hoztam. Nem Ana volt az első, aki kritikával illetett mostanában, a másik támadás pedig történetesen épp a szüleim részéről ért, akikkel kapcsolatban valamilyen szinten még mindig fenntartottam azt a mondhatni sértett hozzáállást, hogy előbb magukkal kellene elszámolniuk, mielőtt engem kritizálnak. Mindig is elég hirtelen haragú ember voltam. Ez eredményezte most azt is, hogy a bőröndömbe dobáltam a legfontosabb dolgaimat és eljöttem otthonról.
Mehettem volna Jade-hez, de ott megtaláltak volna. Mehettem volna Sorenhez is, de nem voltam biztos abban, hogy mi lenne a kapcsolatunkkal, ha most hozzá állítanék be - egészen zaklatottan, de leginkább azután, ami közöttünk történt. Ott volt még Mila is, akitől mindig megkaptam, hogy szívesen lát, de nála is megtaláltak volna. Dave-nél viszont ha keresnének is, akkor sem feltétlenül tudnának utánam jönni. Ezért is álltam most a lakása előtt, a cuccaimmal. Nem akartam ráfeküdni a csengőre, de még mindig túl feldúlt voltam ahhoz, hogy csak úgy lófráljak az utcán. Amikor kinyílt az ajtó, először magam sem tudtam, hogy mivel kellene előállnom neki.
- Szia! - Egyik lábamról a másikra álltam, miközben az agyam lázasan kattogott. - Maradhatok egy ideig nálad? - Felszöktek a szemöldökeim, miközben a pillantásomat rá emeltem. Tudtam én, hogy elő kell majd állnom valamilyen magyarázattal arra vonatkozóan, hogy pontosan miért akarok maradni és hogy mi történt otthon, de tartottam tőle, hogy egyetértene a többiekkel és azzal, hogy nem kellene őrült módjára viselkednem, mintha nem is lennék önmagam.

Akármennyire kirekesztőnek hangzik ez a tőlem, én mindig úgy gondoltam, hogy a kortársaim értenek meg a legjobban, épp ezért a testvéreimnek, a barátaimnak, vagy épp az aktuális páromnak mondtam el azokat a dolgokat, amelyek foglalkoztattak, esetleg zavartak. Még a szüleimnek sem volt hely ebben a kis körben, hiszen ők remek tanácsokkal láthattak el, amelyeket a saját tapasztalataikra alapoztak, mert bizony akármilyen furcsán hangzik, ők is voltak annyi idősek, mint én és követtek el olyan dolgokat, amiket én is manapság. Velük mindenesetre mindig azt éreztem, hogy túl okos megjegyzéseket tesznek és akkor is megoldják a problémáimat, vagy a felháborodásomat, amikor szimplán annyira vágytam, hogy valaki meghallgassa a kifakadásomat, aztán ha csak képletesen is, de megsimogassa a fejemet és annyit mondjon; igazam van. Nem kalkuláltam bele a mai akciómba, hogy vajon Dave lesz-e az az ember, aki ha csak a kedvemért is, de megteszi ezt értem. Ha nagyon be akarom őt kategorizálni, akkor ő lesz az, aki szintén nagyon éleslátó és bölcs tanácsokat ad majd nekem a helyzettel kapcsolatban, de talán... Mielőtt az agyam befejezte volna a gondolatot, feltárult előttem az ajtó, mögötte az apámmal.
- Köszönöm! - Volt némi megnyugvás a hangomban, amikor felé pillantva köszöntem meg, hogy nem küldött el - illetve kimondatlanul is, hogy egyáltalán itthon volt. Könnyedén abba a hibába eshettem volna, hogy olyankor próbálkozom, amikor Dave épp dolgozik, vagy máshol tölti az idejét. De úgy látszik ez volt a megfelelő pillanat arra, hogy összepakoljak és eljöjjek otthonról. - Nem szeretnélek túl sokáig zavarni, vagyis... - Sóhajtva gondolkodtam el az egészen, már amikor néhány lépéssel bentebb invitált. - Remélem kész vagy rá, hogy velem töltsd az idődet - nevettem fel végül. Nem szerettem volna találgatásokba bonyolódni azt illetően, hogy meddig maradok majd, vagy hogy zavarom-e vagy sem. Nekem már az is elég volt, hogy van egy szobája, amit a magaménak tekinthetek.
- Rendben. Ó, szóval főzöl? - Hasonlítunk abban, hogy mindkettőnk esetében a próbálkozunkon van a hangsúly, ami a főzést illeti, de úgy gondolom hogy Davenek több a motivációja, ami a fejlődést illeti. Dave után sétáltam, hogy a figyelmemet a jelennek tudjam szentelni és ne azon kattogjak, ami előző éjszaka foglalkoztatott.
Gyerekesnek tűnhetett, hogy épp hozzá menekültem, mintha csak oldalt választottam volna a család között, akik felneveltek és egész életemben velem voltak és az édesapám között, akit mondhatjuk, hogy csak nemrég ismertem meg és értesültem a létezéséről, de annál inkább az életem részévé akartam tenni. Még ha nem is voltam benne biztos, hogy hogyan fogadja majd azokat a dolgokat, amelyek az én mindennapjaim voltak. Egészen már lehet sikeres orvosnak lenni és huszonéves socialite-nak. De azt még én is tudom, hogy van egy csomó közös dolog bennünk, például a sport szeretete, ami az elején nagyban megkönnyítette, hogy legyen egy kapcsolódási pontunk, ami mentén elindulhatunk. Idővel pedig könnyebb volt az egyszerű, profán dolgokat is összekötni, mint a lakáskeresés, ami lehet, hogy Dave számára nagyobb lépés volt, de általa nekem is részem lehetett belőle. Izgalmasabb lett volna, ha nem épp a húgommal való drámába próbálom őt bevonni, hanem valamilyen más okból látogatom meg ilyen hirtelen, de sem házasodni, sem elköltözni nem terveztem, így rögtön limitáltak voltak az opciók.
- Nem is tudom... - morcosan fújtam egyet, mert nagyon is beszélni akartam róla. A Louval való kapcsolatomból azonban annyit én magam is megtanultam, hogy hajlamos vagyok elég hevesen reagálni dolgokra. Ha pedig most elkezdek magyarázni arról, hogy min vesztem össze az otthoniakkal, valószínűleg annyira beleélném magamat, hogy aztán le sem lehetne állítani. - Segítek, de csak nem félsz kést adni a kezembe. Lehet, hogy felnőttem már és tudom használni, meg az ollót is, de sosem lehet tudni. - Némi nevetés is belefért a magyarázatomba, ezt követően azonban megráztam a fejemet. Sosem akartam még leszúrni senkit, ezt a szokást pedig nem most terveztem felvenni. A mosogatóhoz léptem, hogy kezet tudjak mosni, közben azonban figyeltem Dave szavaira.
- Összevesztem az otthoniakkal. - Jelentettem ki végül, látva a pillantását. - Biztos tudod milyen az, amikor csinálsz valamit, de a családod tök másképp látja a dolgot és azt mondják, hogy nem kellett volna, de te tudod hogy igen és pont azért csináltad, nem? - Levegőt sem veszek, miközben felvezetem ezt.
- Használhatom ugyanezt a kést és vágódeszkát? - Kérdőn pillantok a férfi felé, miközben a pulton hagyott eszközök felé intek a kezemmel. Azt hiszem igenis zseniális ötlet volt a részéről, hogy megkért a főzésben való segítségre, mert a zöldségek vagdosása közben kiengedhetem a dühömet és még hasznos is leszek.
- Te milyen voltál az egyetem alatt? - Teszem fel teljesen váratlanul a kérdést - legalábbis annak tűnhet, számomra nagyon is sok értelme van. A válaszának pedig annál nagyobb jelentősége.

Állítólag a férfiak és a nők között az a legnagyobb különbség, hogy míg a nők szeretnek szimplán panaszkodni néha és kiadni magukból, ami a lelküket nyomja, a férfiak reakciója a szimpla empátia helyett az, hogy rögtön meg akarják oldani a problémákat, rámutatnak az egyértelmű megoldásokra és a lekicsinyítik az általunk felfújt dolgokat. Én is erre vágytam - sőt talán egy kicsit többre is. El akartam mondani valakinek és egy kis megértést is vártam az illetőtől, na meg azt, hogy egyetértsen velem. Na jó, főleg azt. Gyakorlatilag már azóta folyamatosan nem ért egyet velem valaki, hogy Louval először elkezdtünk veszekedni. Nem értettünk egyet abban, hogy hogyan kellene kezelnünk a kapcsolatunkat, most pedig az nem tetszik a húgomnak és a szüleimnek, hogy más velem egykorú fiatalhoz hasonlóan csak ki akarom élvezni azt, hogy egyetemista lettem.
Sok munkát raktam abba, hogy bekerüljek, amit nem csak a sporteredményeimnek és a közösségben vállalt feladataimnak köszönhetek, hanem annak is, hogy próbáltam soha nem szem elől téveszteni azt, hogy a tanulmányaimba is időt kell fektetnem. Nem voltam annyira motivált, mint azok az évfolyamtársaim, akik jogásznak, vagy orvosnak készültek. Ettől függetlenül elég konkrét terveim voltak. De talán pont azért, mert az általam választott szak a reál és humán tárgyak pengéjén táncolt - elvégre Finnel majdnem összekaptunk ezen az első találkozásunkkor -, nem is volt annyira komolyan vehető. Én pedig nem is akartam ezt tenni jelenleg. Valahol az SAT  és az egyetemi felvételi levelem elolvasása után rájöttem, hogy elegem van a tanulásból. Legalábbis abból a formájából, amit a középiskolában csináltunk. Mindezt azonban nem zúdíthattam csak úgy Dave nyakába.
- Nem ismerek sok olyan srácot, aki szeretne főzni. De lehet, hogy ez csak a korukból fakad. - Mosolyogva vontam meg a vállaimat, figyelmen kívül hagyva a tényt, hogy ha most nagyon bele akarjuk magyarázni, akkor lényegében épp leöregeztem a saját apám. Pedig nem azért fogalmaztam így, mert ez lett volna a cél. - Igazad van, egy ilyen szép konyhában megjön az ember kedve hozzá. Én meg a húgom próbálkoztunk már pár recepttel. Pizzát például finomat tudunk csinálni. - Ráadásul a tésztája meggyúrásával sem akadt túl nagy bajunk. Ilyenkor utálom csak igazán, ha Anával veszekedünk, mert valójában az egyik olyan ember, akit a legjobban szeretek a világon.
- Köszönöm a bizalmat - felelem nevetve. Bevillan az a buli, amikor Soren kitalálta, hogy éhes és rántottát csinál nekünk, aztán jól elvágta az ujját amikor kés került a kezébe. Ha nem ittunk volna annyit és eszébe jutott volna, hogy nem szeretem a hagymát, talán meg sem történik az egész - plusz minden, ami utána történt.
- Te biztosan jobban értesz a genetikához, meg az ilyen örökletes dolgokhoz... Szerinted van olyan tulajdonságom, amivel már te is tisztában vagy és egyértelmű, hogy tőled örököltem? - Nyilván nagyon nehéz kérdés volt ez, mert én is legalább annyira ismertem őt, mint ő engem, és nem feltétlenül tudtam volna megfelelő választ adni a saját kérdésemre. De épp ezért kérdeztem valaki okosabbat nálam.
- Okéé, akkor az a cél, hogy ne kelljen most semmimet összevarrni. - Ezt inkább magamnak jegyeztem meg félhangosan, mint Dave-nek. De gondolom ő is megbarátkozott volna azzal a gondolattal, hogy ma nem kell orvoskodnia. És ha már így eszembe jutott. - Ezek szerint ma szabadnapod van? - tettem fel a kérdést felvont szemöldökökkel, miközben felé pillantottam.
- Ez elég radikális döntésnek tűnik. A gyógyszerkutatás helyett a katonaság... - Az alsó ajkamat rágcsálva gondolkoztam el mindazon, amit mondott nekem. - Én inkább arra gondolok, hogy... Mondjuk kisebb horderejű dolgok. Mondjuk hogy kivel barátkoztál, vagy milyen programokon vettél részt. - Ezzel már félig el is árultam magamat, de még mindig nem mentem bele igazán abba, hogy miért is jöttem el otthonról. Ettől függetlenül nagyon érdekes volt hallgatni Dave magyarázatát. Sokszor teljesen más megvilágításba tudja helyezni a dolgokat az, ha látom egy barátnőmet és azt hogy hogyan viselkednek a szüleikkel. Pont ilyen élmény volt most az apámat hallgatni az ő apjával való kapcsolatáról. Plusz amúgy sem tudtam túl sokat a család Connor feléről.
- Most más másképp csinálnád? - Elvégre van, hogy rájövünk, hogy bizonyos döntések nagyon is hibásak voltak. Vagyis... Jó, ha rájövünk néha és nem mindig a saját igazunkat akarjuk rákényszeríteni másokra, bármi áron. Abba meg ne menjünk bele, hogy én éppen melyiket terveztem csinálni. Fontosabb volt a vágódeszkán heverő zöldségeknek szentelni a figyelmemet, de ahogyan gondoltam, az igazság nem került el - és Dave figyelmét sem.
Pár pillanatig csendben voltam, ami egészen beszédessé válhatott előtte, végül mégis rászántam magamat, hogy előadom a helyzet egy olyan verzióját, ami leginkább szerintem igaz. - A húgom és a szüleim nem igazán értenek egyet azzal, hogy mostanában annyi buliban voltam és hogy nem jártam be minden órámra. De az előadások egyébként sem kötelezőek és ezek csak uncsi alapozó tárgyak. - Talán nem kellett volna rögtön magyarázkodnom, amivel részben elismertem a bűnösségem. Persze az is lehet, hogy csak én éreztem úgy, hogy ez történik és még az is benne volt a pakliban, hogy Davenek van pár bölcs gondolata és egy rakás megnyugtató szava, amitől úgy érzem, hogy igenis nekem van igazam, a felháborodásom pedig jogos. Elvégre nem küldött rögtön haza.

Megmosolyogtattak Dave szavai, holott nem viccet mesélt éppen. Az idő múlása és mások kora gyerekként mindig is furcsa koncepció volt számomra - de gondolom minden gyerek átéli ezt. Másképp telik az idő, ha nem vagyunk még teljesen tisztában vele és képtelenek vagyunk türelmesek lenni. Annak nem én vagyok a megmondója, hogy gyerekkoromhoz képest türelmesebb lettem-e, az azonban biztos, hogy mások kora már nem olyan távoli koncepció, hogy ne tudjam megítélni ki számít középkorúnak és ki idősebbnek. Fiatalon mindenki, aki a szüleim korával rendelkezik, már "öreg" és a harmincas és negyvenes életkor egészen olyan, mintha egy mumus lesne mindannyiunkra. Mintha harminc vagy negyven fölött történetesen megállna az élet és nem lehetnénk többé érdekesek, vagy ne szórakozhatnánk jól. Nem is csoda, amikor mindenki arról beszél, hogy nekünk fiataloknak most kell kiélnünk magunkat, különben később bolondulunk meg és hozunk szégyent a családunkra. Pedig senki nem írja elő, hogy később ne érezzük jól magunkat, ne találjunk magunknak olyan helyeket, barátokat, vagy programokat, amitől fiatalosnak érezzük magunkat. Nyilván ebben nincsen tapasztalatom és nem is illendő más nevében beszélnem, de a szüleim esetében kifejezetten azt láttam magam előtt, mint követendő példa, hogy lehet jól szórakozni negyven fölött is akár és hogy felnőni és idősebbé válni nem ciki, vagy félelmetes, hanem nagyon jó dolog.
- Úgy mondod ezt, mintha olyan öreg lennél. "A te korodban"... - Nevetve emeltem fel a kezeimet, hogy nyuszifüleket mutassak a levegőben, miközben visszaismételtem a szavait. - Nem nagyon fárasztó fenntartani a hobbijaid? - Olyannyira őszinte kérdés volt ez a részemről, hogy minden cselekvést abbahagytam, hogy rá tudjak pillantani az édesapámra. - Én biztos ki lennék dőlve, ha több órás műtéteket csinálnék, vagy huszonnégy órán át talpon kellene lennem. - Szándékosan egészítettem ki a korábbi szavaimat, hogy némi magyarázatot adjak a kérdésem mellé. Csodáltam őt amiatt, hogy a munkája mellett nem csak olyan dolgokra szánja rá az időt, mint mondjuk a főzés, hanem például az extrém sportokra is. A sport iránti szeretetet mindig könnyebben megértettem, akárkiről volt is szó, mert osztoztam benne az illetővel.
- Aha, simán - mosolyogva bólintottam, beleegyezésem jeléül, de hamar kiderült az is, hogy nem olyan könnyű megtalálni a híres Marquina pizza megkóstolásához a megfelelő időpontot. - Hagymát sosem teszünk rá, mert nem vagyok érte odáig. Pontosabban, oké, nyersen utálom, de ha valaki ügyesen eltünteti egy ételben, akkor nem gond, ha nem nyomja el a többi ízt. - A fokhagymakrémlevest és egyéb hagymás krémleveseket például kilométerekről kerültem. - Jobban szeretem a zöldséges feltéteket. - Arról nem is beszélve, hogy ha választani lehet, csirkehúst eszek csak. Nyitott vagyok újfajta gasztronómiai alkotásokra és más kultúrák ételeire, de akkor is elég meghatározóak voltak számomra azok a kisebb-nagyobb szabályok amelyek a diétámat alakították, amíg profi szinten sportoltam.
Figyelmesen hallgattam a férfi szavait, amelyek végére mosoly kúszott az arcomra. Míg én mindig Joaquín Marquina, a híres teniszező lányaként gondoltam magamra, volt abban valamit, amit Dave mondott. Talán a sport szeretetét épp tőle örököltem és szimplán nem volt tudomásom a jelenség pontos eredetéről. Amikor az orrunkat említi, én akaratlanul is a sajátomhoz érintem az ujjamat. - Ha a külsőt nézzük, szerintem az állunk is hasonlít. - A kezeimet ezúttal úgy emeltem, hogy félkört formáljak velük az állam alatt. - Az emberi oldalán igazából nem gondolkoztam, de egyetértek veled - bólogatva fejeztem be a mondandómat. Azzal, hogy feltettem ezt a kérdést, valójában jó pár belső kérdést sikerült megválaszolnunk, még ha Dave nem is tudott erről. A szavai mégis abban erősítettek meg, hogy nem reagáltam túlságosan túl a helyzetet és hogy valahol a természetem része, hogy másképp reagálok az életem jelenlegi történéseire, mint ahogyan a családom többi tagja. Mert én kicsit mást hozok magammal.
- Pedig szerintem a legutóbbi buliban én nyertem a legérdekesebb sebhely versenyt. - Vigyorogva jelentettem ezt ki. A buli része igaz volt, a sebhely verseny már sokkal kevésbé. Ha rá is kérdezett valaki, nagyon más helyzetben történhetett. Mindenesetre kár lett volna annak szentelni az életemet, hogy újabb sebesüléseket szerzek és végig látogatok minden kórházat New Yorkban.
- Segítsek még valamiben? - Kíváncsian pillantottam a nemrég még az én kezeim között egyre apróbb darabokra eső zöldségek felé a serpenyőben.
- Ühüm... - Csendesen hallgattam a szavait, amelyeket igyekeztem a legjobb tudásom szerint fel is dolgozni. A kettőnk hozzáállásában biztosan nagy szerepe volt annak is, hogy ő férfi, én meg egy huszonéves lány vagyok, akinek soha nem kellett arra gondolnia, hogy megvédje az országát. - Szerintem is más a helyzetünk, és nem csak azért, mert én lány vagyok. Habár tudom, hogy vannak nagyon badass nők is a hadseregben. - Ehhez kétség sem fér. De egyrészről nem mindenkinek való a katonaság, mint ahogyan orvos sem lesz mindenkiből. Másrészt hajlandó voltam csodálni azokat a nőket, akik katonának álltak. - Van egy barátom, Soren. Nem tudom, hogy róla meséltem-e már. Ő nemzetközi kapcsolatokat és politológiát tanul, vele szoktunk erről beszélgetni, mert van egy csomó történelemmel foglalkozó előadása. Mi mindig arra jutunk, hogy mi nagyon más korban születtünk és nőttünk fel és más értékek is fontosak. Nem mintha nem szeretném a hazámat... - finoman megvontam a vállaimat. Ami azt illeti, senki nem vádolhatott volna azzal, hogy én vagyok a legnagyobb hazafi kerek e világon, sokkal inkább világpolgárnak tekintettem magamat. Vonzott az utazás és más kultúrák, azok megismerésével együtt, ami talán pont annak volt köszönhető, hogy mindig is az életem része volt ez, azzal együtt, hogy a baráti köröm is nagyon színes volt.
- Annyira bonyolultak? - Mondhattam volna azt is, hogy hihet nekem,  ha azt mondom, hogy meg fogom őket érteni, de helyette újra szólásra nyitottam a számat: - Ha nem szeretnéd elmondani őket, akkor nem muszáj. Nem azért kérdeztem. - Mosoly kúszott az arcomra, hiába facsarodott össze közben a szívem. Lou-ra gondoltam és a közös titkunkra, pontosabban Louis titkára, ami nem is volt olyan igazán nagy titok, ha valaki igazán a barátjává és számára kedves emberré vált. Ettől függetlenül amíg együtt voltunk, kiváltságosnak tekintettem magamat, amiért olyan dolgokat is megosztott velem, amit senki mással. Én pedig ezután is meg fogom ezeket őrizni.
- Most, hogy ezeket elmondtad, azt hiszem tudok még dolgokat, amikben hasonlítunk. - Próbáltam elnevetni a dolgot, ami egy apa szemében talán nem tűnt olyan mulatságosnak. Na, de nem arról terveztem beszámolni, hogy milyen tavaszi szüneteket töltöttem már Cancunban, vagy épp Caboban és hogy miért nem engednek már be a baráti társaságunk egyik tagjának nagyszüleinek hamptonsi villájába.
- Én is ezt mondom! - Kissé talán túl hevesen értettem egyet a szavaival, ezt pedig egy nagy levegővétellel és egy legalább akkora sóhajjal próbáltam kiegyensúlyozni. Semmi értelme nem volt annak, hogy újra felpaprikázzam magam a családommal való kis vitán, amikor már elmúlt. Utólag persze könnyű még olyan dolgokat találni, ami épp ott és akkor nem jutott eszembe, pedig mondhattam volna a saját védelmemben. - Talán csak... - Újabb sóhaj tört ki belőlem. - Eddig mindenki tudta, hogy annyira szeretem a sportot és annyira szeretnék teljesíteni, hogy csomó áldozatot meghozok emiatt. Most minden olyasmit csinálok, amit eddig nem igazán tehettem és úgy tűnik senki más nem engedte el a sportoló éveimet, csak én. - Talán túl hirtelen tettem, talán túl sem voltam rajta igazán. Az is megfordult a fejemben, hogy a bulizással és féktelen szórakozással próbálom az egészet kompenzálni. Hogy nem versenyzem már és nincs miért hajtanom. Még a tanulmányaimért sem teszem. - Ami azt illeti, lehet hogy néhány kötelességemet elhanyagoltam mostanában... - Ezt már kifejezetten úgy tettem hozzá, hogy közben véletlenül se nézzek apa szemébe. Helyette a falak tisztaságát ellenőriztem úgy három méter távolságból, mintha legalábbis bármi kifogásolhatót lehetne itt találni. Holott a családom szerint én voltam most az egyetlen, aki kifogásokat talált ki.

- Mindenki annyi idős, amennyinek érzi magát - jelentem ki trillázva. Ami persze mindkét irányba működik, még ha a saját édesapám biztosan nem örülne annak, hogy ha én huszonegy évesnek érzem magam annak ellenére, hogy nem vagyok az, akkor egyúttal azt is gondolom, hogy fogyaszthatok annyi alkoholt, mint azok az egyetemista barátaim, akiknek már tényleg legálisan megengedett ez. - Különben sem nézel ki egy évvel sem öregebbnek, mint huszonnégy. - Ezt már olyan pofátlan vigyorral közöltem vele, hogy a nap is megirigyelte volna tőlem a jókedvem ragyogását. Könnyű volt belekapaszkodni ebbe az érzésbe, hogy nem kell elszámolnom vele, hogy mit csináltam és kinél aludtam legutóbb, vagy miért nem mentem be az óráimra. Tudom, nem szép dolog, de egy kicsit menekülni akartam a felelősség elől.
- Aha... - Kicsit talán bizonytalan lehetett az arcom, mert bár felfogtam a szavait, az én életem egészen másképp zajlott. Mindent alárendeltem eddig a sportnak és a nap ugyebár nem áll többől huszonnégy óránál még az olyan elfoglalt emberek számára sem, mint amilyen én voltam, egészen a szinkronúszó karrierem utolsó napjáig. - Akkor végülis emberek életét megmenteni és segíteni rajtuk olyan lehet, mint nyerni egy aranyérmet, nem? Mármint képletesen. - Pár másodperc után azért kiegészítettem a dolgot: - Nem mintha az elismerésért, vagy pénzért csinálná bárki. - Ez a része volt számomra olyasmi, amit nehéz volt megérteni. Csak mert dobogós helyet szerezni és ott szerepelni a címlapokon pont megfelelő elismerésnek tűnt a sok beleölt energiáért és megzúzódott lábujjért cserébe.
- Ezt tökre becsülöm - jelentettem ki, miközben a pultnak dőlve figyeltem őt. Túl voltunk már azon, hogy megismerjük egymás érdeklődési köreit és elfoglaltságait, de mivel olyan sok idő telt el, hogy egymás létezéséről - és a kettőnk viszonyáról - sem tudtunk, rengeteg megbeszélnivalónk volt még mindig. Sok szempontból egy-egy ilyen beszélgetés segített nekem jobban megérteni magamat is, mert amiről korábban úgy éreztem, hogy fogalmam sincs kitől tanultam, vagy miért olyan szimpatikusak bizonyos dolgok, arra most mind magyarázatot találtam Dave megismerésével. - Szerintem kábé... Nem is tudom, de lehet, hogy egy kezemen meg tudnám számolni azokat az embereket, akik ennyire odáig vannak a hobbijaikért. - Talán csak az ismeretségi köröm fiatal átlagkora az oka, de sokkal kevésbé vagyunk kitartóak egy adott elfoglaltság vagy hely iránt, mint Dave korosztálya. Ami persze lehet jó dolog, mert rugalmasak vagyunk és minden helyzethez képesek vagyunk alkalmazkodni, nem ragadunk le valaminél túlzottan, ugyanakkor hátrányos is, mert talán túl hamar adunk fel dolgokat, nem vagyunk elég kitartóak és néha nem várjuk meg, hogy a beleölt energia megtérüljön. De talán majd ha igazán felnövünk.
- Van olyan étel amit te nem eszel meg? - Mint ahogy az én hagyma-undorom sem jött még fel, az ő preferenciáiról sem tudtam semmit. Valójában jó érzéssel töltött el belegondolni abba, hogy mi mindent tudok már róla, még ha sokszor el is képedtem azon, hogy egy-két év mire volt elég, ha egymás megismeréséről volt szó. Leginkább akkor buktak ki ezek a dolgok, amikor mások beszéltek nekem a szüleikről, amikkel én is tisztában voltam azokkal kapcsolatban, akiket eddig anyának és apának hívtam, de nem az édesapámmal kapcsolatban. Ha a különbségre kettejük között mindig emlékeztetnem is kellett magamat, a hasonlóságokat nem kellett nagyítóval keresni. Mindketten ugyanannyira az én javamat akarták, még ha ezzel néha vitáztam is volna - nem csak feltételes módban igaz ez persze.
- Cukkini kockázás, igenis. - Rögtön a feladat irányába fordultam, de kellett néhány másodperc, amíg felmértem a zöldséget és eldöntöttem, hogy hogyan is kellene megküzdenem vele. Nem voltam teljesen analfabéta a konyhában, de valljuk be nem is töltöttünk túl sok időt ott Anával és nem tanultunk meg rendesen főzni. Akármennyire is elszomorító hírnek tartotta ezt a nagymamánk.
Jobban szerettem volna azokra a pillanatokra koncentrálni, amiktől boldognak éreztem magamat, de az ember nem mondhatja meg az agyának, hogy ne gondoljon bizonyos dolgokra, mert attól csak pontosan azokra fog gondolni... Talán Dave-el is pontosan ez lehetett a helyzet, amikor felhoztam neki valami olyasmit, amiről nehezebb volt beszélnie. Ennek ellenére azt akartam, hogy tudja, hogy szívesen meghallgatom, de nem fogok ráerőltetni valamit, amit nem áll készen elmondani. Kettőnk közül inkább én voltam az, akinek meg kellett vele osztania mindent, ha biztonságban akartam tudni magamat, ő az apukámként nem tartozott nekem ilyesmivel. Igazság szerint abban sem voltam biztos, hogy megfelelő tanácsot tudnék adni neki, ha engem kérdezne bármivel kapcsolatban. - Még annál is bonyolultabbak, mint ahogy megismertük egymást? - Halvány mosoly volt az arcomon, ahogy feltettem a kérdést, amire már sejtettem a választ. Néha egészen úgy tűnt, hogy bennünk valójában semmi egyszerű nincsen. Talán családi vonás. - Hű... Azta. Én nem is tudom mit mondjak. - Mély levegőt vettem, miközben a szavait, a történetünket, a családunk történetét emésztgettem, ami ugyanúgy a részem, mint a Marquina felem. - Nagyon sajnálom. Hogy így veszítetted őt el. - Számomra még a gondolat is idegen volt, hogy elveszítsem a szüleimet, hát még ő annyira fiatalon és olyan körülmények között. - És.. Vele jól kijöttetek? Korábban? - Szokatlan volt ilyesmit kérdeznem, de érdekelt a válasza. Elvégre semmit nem tudtam a nőről, aki tulajdonképpen a nagymamám volt.
- Nem tudtam, hogy ennyi mindenen kellett keresztül menned. - Elhúztam a számat, inkább csak magamnak, mintsem hogy Davere grimaszoljak, aki egyébként is el volt foglalva a zöldségekkel. - Miért csak akkor ismerted meg őket? Mármint apádat és Graysont? - Lehet, hogy a kérdéseimmel már túlléptem egy határt, de hajlandó voltam elfogadni, ha nem akart volna erről mesélni. Még ha később ezen is járt volna az eszem folyamatosan.
Attól tartottam, hogy ha elmondom neki annak az okát, amiért megjelentem nála, ugyanazt fogom kapni, mint amin Anával összevesztünk, de a szavait hallva azon kapom magam, hogy egyre inkább kiegyenesedik a hátam és még egy mosoly is megjelenik az arcomon. - Szeretném azt mondani, hogy igazad van, de nem akarom a falra festeni az ördögöt - nevetek fel halkan. - Igazság szerint elég rémisztő minden, ami az elmúlt időszakban megváltozott az életemben és csak próbálok alkalmazkodni hozzá. Most volt az első olyan szakításom, ami megviselt... - Az ajkamba haraptam, és sűrűn pislogni kezdtem, mert nem a készülő ételünk fölött akartam elkezdeni bőgni, amiért megint Loura gondolok. - Mindenki, akitől eddig tanultam az életben nagyon biztosan áll a lábán, szóval bízom benne, hogy én is ilyen ügyes leszek - tettem hozzá végül mosolyogva. - Ha valami probléma adódik, úgyis te leszel az elsők egyike, aki megtudja - tettem hozzá félig szórakozottan, félig komolyan, hiszen a legutóbbi esetet valószínűleg egyikünk sem szerette volna megismételni. Valójában én sem.