Dave & Isa

- Jade, figyelsz még rám ugye? Mindjárt mehetünk innen... - Válaszul nem kapok egyebet, csak némi nyöszörgést, ami már az elmúlt fogalmam sincs mennyi időben is csak azt eredményezte, hogy a szívem még inkább ki akarjon ugorni a helyéről a kialakult helyzet miatt. Idegesen próbálom nyomogatni a telefonomat, hogy a képernyő felébredjen és meg tudjam nézni még egyszer - legalább a hatodik alkalommal -, hogy hány perc telt el azóta, hogy letettük a telefont Dave-el. Ahogyan a hívásnaplóm frissít, az eltelt percek pedig egyre csak nőnek, én annál inkább érzem úgy, hogy tényleg rettentő nagy bajban vagyunk.
Az egész csak egy szimpla buli meghívással kezdődött, amit még Jamey közvetített nekünk a tesójától - akit egyébként nem is ismerünk olyan jól mi lányok - és mivel mindenki aki számít azt mondta, hogy ott lesz, hát mi is igent mondtunk rá. Nem kellene, hogy vonzónak találjuk azokat az egyetemi bulikat, amelyeken alap esetben részt sem vehetnénk, de a megfelelő körökben még ilyen fiatalon is megtaláljuk a módját annak, hogy a korunk ellenére ott legyünk, ahol számít. Van, aki kapcsolatépítésre használja fel ezeket az estéket, mert végül is mindenkiből lesz egyszer valaki és nem árt, ha mindenhol akad egy 'rég nem látott ismerős'. Aztán persze vannak az olyanok, mint én, vagy a barátnőm, akik csak szeretnék jól érezni magukat és pár órára megfeledkezni arról, ami a suli miatt, vagy a jövőnk miatt aggaszt bennünket és szimplán csak benne akarunk lenni abban, amiben a "nagyok" is.
Innen a félévzáró buliba való bejutás. Ami tényleg csak olyannak indult, amilyen egy átlagos buli szokott lenni manhattani fiatalokkal. Fogalmam sincs mikor romlott el, vagy mikor voltunk annyira figyelmetlenek, hogy Jade italába kerüljön valami, amitől rövid időn belül szinte azt sem hallotta meg, amit mondtam neki és rongybabaként dőlt volna el, ha nem figyelek oda. Én sem vagyok teljesen ártatlan és nem is tudnám tagadni, hogy fogyasztottam alkoholt, a korom ellenére, de az egész helyzet pillanatok alatt józanított ki legalább annyira, hogy tudjam: ezt valahogy meg kell úsznunk. A szüleimnek nem szólhattam, mert már így is eléggé hadilábon álltunk egymással, Ana nem játszott, mert ő valószínűleg csak annyit mondott volna, hogy magunknak kerestük a bajt, Lou pedig előre tudom, hogy nem hagyott volna lógni egy alapos fejmosás nélkül, amire jelenleg sem nekem, sem a kapcsolatunknak, de még a félájult barátnőmnek sincs szüksége.
Csak bíztam benne, hogy Dave felveszi majd és nem dolgozik éppen, na meg hogy a korábbi alkalmakkor elnyert szimpátiáját nem döntöm most pillanatok alatt romba azzal, hogy ilyen helyzetben kérem a segítségét. De egyrészt mégiscsak ő az egyetlen orvos, akit ismerek, másrészt pedig úgy érzem bízhatok benne annyira, hogy ne keveredjünk még nagyobb bajba. Ezért is vártunk most épp rá a Columbia campusának egyik megbeszélt parkolójában egy padon - vagyis hogy Jade volt a padon, én meg előtte masíroztam idegességemben el-vissza, mint a mérgezett egér, egy olyan magassarkúban, amiben máskor nem éreznék ilyen mértékű kilométerhiányt magamban.
- Ígérjük meg, hogy mostantól csak könyvklubba járunk, jó? - Leroskadok a barátnőm mellé a padra, s keresztbe vetett lábaimon támaszkodom meg, úgy kell hátrafordítsam a fejem, hogy a lányra nézhessek, akit a friss levegő sem hozott jobb állapotba, habár azt már nem emlegeti, hogy szédülne. De lehet, hogy csak jót tett neki, hogy ülhet.
Minden alkalommal, amikor autózúgást vélek hallani, egyenesedik valamelyest a tartásom és tágra nyílt szemekkel pislogok a parkoló bejárata felé, hátha Dave lesz az - ami azért is vicces, mert ilyen sötétben meg sem tudnám mondani, hogy milyen autó kanyarodik be, vagy hogy ki vezeti - és minden alkalommal, amikor rájövök, hogy ez nincs így és nem érkezik autó a parkolóba, csak a telefonomat nyomkodom az idő miatt, már-már fájdalmasan véve tudomásul a percek vánszorgását.

Isa and Dave

Nem szép, és nem is éppen bátor dolog menekülni, tudom jól. De mindazok után, amik mostanában történtek velem, pontosabban az elmúlt pár hétben és hónapban, szükségem volt némi egyedüllétre, hogy tisztázhassam magamban a dolgokat. A családomat, és azon belül a saját helyemet, szerepemet... hogy is mondjam? Meglehetősen kaotikusnak látom. Apám szívrohama, az őrá leselkedő vélhető veszély, a céges dolgok, a szélsőséges kapcsolatom Gray-jel - néha egyenesen ki nem állhatjuk egymást, de valami megmagyarázhatatlan módon mégis képesek vagyunk összefogni, ha a szükség úgy hozza -, illetve a tény, hogy apa lettem... Tizenkilenc kicseszett évvel ezelőtt. Amiről nem is tudtam. Szóval mindez még egy háborúban edzett férfi idegeit is alaposan ki tudja kezdeni. Vagy csak azét igazán. Erről akár vitatkozhatunk is.

Száz szónak is egy a vége: szükségem volt egy kis időre. Tehát kivettem pár nap szabadságot, kikapcsoltam a telefonomat, aztán lementem a térképről. Egész pontosan kempingezni mentem. Utoljára fiatal huszonévesként csináltam hasonlót, azzal a különbséggel, hogy akkor nem egyedül, hanem minimum egy hat-hét fős - vagy nagyobb - baráti társasággal, és koránt sem arról szólt ez akkoriban, mint most. A részletekre inkább nem térnék ki. Annak is megvolt akkor a szépsége, az előnye, a jótékony hatása, és a mostaninak is. Nem mondanám, hogy kicserélve, új emberként tértem vissza végül, hisz rögtön újra bele kellett vetnem magamat a munkába, azonnal túlórázva is, de mostanra talán készen állok, hogy szembenézzek mindazzal, ami vár rám. Akármiről is legyen szó. Legalábbis egyelőre így hiszem, aztán meg majd kiderül.

Ám nem csak a család, illetve az újdonsült lányom, vagy a munkám felé vannak kötelezettségeim, hanem elvileg a barátaim felé is, akik az utóbbi időben a leginkább elhanyagolva érezhették magunkat, jogosan. Így hát nem kellett sokat győzködniük, hogy tartsak velük ma este egy sörözős estére. Bár amint a társaság áttért a sörről a tequilára, én behúztam a kéziféket. Igaz, manapság már egyre ritkábban engedhetjük meg magunknak, hogy elengedjük magunkat, de valakinek ilyenkor sem árt észnél maradnia. Ez lettem volna én ma este, csakhogy arra nem készültem fel, hogy a haverok bemutatnak majd valakinek, egy meglehetősen csinos valakinek, aki alattomos módon elvonja a figyelmemet. Talán nem volt ebben semmi boszorkányság, de tagadhatatlan, hogy June-t első perctől nagyon szórakoztató társaságnak, és egyben gyönyörűnek találtam. A szikrák pedig minden pillanattal egyre inkább izzottak közöttünk, ahogy az este előre haladt. Ez persze betudható annak is, hogy egy ideje már nem volt sem időm, sem energiám nőket fűzögetni bárokban, de az egy ponton túl teljesen nyilvánvalóvá vált, hogy lassan mindketten készen állunk lelépni innen. Lehetőleg együtt. A kettőnket körülvevő, külvilágot kizáró, fűtött hangulatú buborék azonban abban a pillanatban kipukkad, amint meglátom a lányom nevét a telefonom kijelzőjén, majd egy rövid beszélgetés után kiderül, hogy sürgősen szüksége van rám.  

- June, ne haragudj, de mennem kell – fordulok ismét a nő felé, miután bontom a vonalat. - Közbejött valami, egy váratlan elintézni való, de... - Még be sem fejezem a mondatot, a szőke szépség közelebb lép, belém karol.

- Sokáig fog tartani? Mit szólnál, ha veled tartanék? Talán segíthetek is, utána pedig folytathatnánk az estét, ahol félbehagytuk. Vagy akár... haza is vihetnél utána - teszi hozzál jelentőségteljes pillantással. Huh, öregem!

- Hogyne! - bólintok némi kétkedéssel ugyan, de hát lehet erre bármi mást mondani? Nem akarok bunkó lenni, és talán tényleg hamar megoldódhat a dolog Isabellel. Bár nem tudom pontosan, mi is a gond, csak hogy el kell mennem érte. Ebben a zajban nem igazán lehet rendesen telefonálni, de minden bizonnyal legfeljebb negyed óra, míg hazaszállítom, és újra szabad leszek. Kár lenne addig is futni hagyni a szöszit.

Mivel nem egyedül érkeztem a buliba, és amúgy sem hagyhatnám a haverokat részegen vezetni, elkérem Tommy kulcsait, nekik pedig rendelek későbbre egy taxit. Csak miután már betessékelem June-t a fekete Audi A5-ös anyósülésére, majd magam is elfoglalom a helyemet a volán mögött, gondolkodom el rajta, hogy talán nem a legokosabb ötlet magammal vinni a nőt a lányommal való találkozásra. Látszik, hogy ebben még borzasztóan kezdő vagyok. Most azonban már nem visszakozhatok, úgyhogy a túl sok agyalás helyett inkább a vezetésre összpontosítok. Ez a jármű egészen más, mint a garázsomban parkoló, kicsivel visszafogottabb, ezüst színű Honda Accord. Amit egyébként szintén nem vezetek túl gyakran, egyrészt mert szeretek bringázni, másrészt meg az őrült városi forgalomban gyakran sokkal gyorsabb, egyszerűbb és nem mellesleg környezetkímélőbb is kerekezni, vagy épp a tömegközlekedést igénybe venni.

A megadott címre érkezve tudatosul csak bennem, hova is jöttünk. A Columbia Egyetem kampusza. Vagy tíz éve nem jártam itt, azelőtt viszont szinte itt éltem magam is. Átjár a nosztalgia, miközben bekanyarodom a parkolóba. Tekintettemmel máris Isát keresem, és a szemöldököm azonnal a magasba szalad, amint meglátom őt és a barátnőjét. Mit is mondott, miért is van rám szüksége? Remélem, nem valami pasas próbált durván kikezdeni vele, mert ebben a szerelésben nem lepne meg, de akkor tuti kitekerem a fazon nyakát. Vajon jogom van bármi ilyet tenni? Végül is csak az apja vagyok, aki bő tizennyolc évre kimaradt az életéből. A fejemet ingatom, ahogy leparkolok előttük, és mielőtt kiszállnék a kocsiból, még June-hoz fordulva megkérem őt, hogy várjon a kocsiban.

- Isa? Mi történt? Jól vagytok? - lépkedek közelebb a lányokhoz aggodalommal teli tekintettel. - Bocs, nem értettem tisztán a telefonban, hogy mi a gond. - Még szerencse, hogy a címet üzenetben küldte el. - Egyáltalán mit csináltok itt? Még nem kezdtél el egyetemre járni, vagy rosszul tudom? - ráncolom a homlokom, majd a barátnőre fókuszálok. Nem fest túl jól. - Beszedett valamit? - kérdezem gyanakvóan.

Dave & Isa

A legtöbb esetben a baráti társaságomon kívül senki nincs tisztában azzal - oké, talán a húgomat kivéve -, hogy mi minden történik egy olyan buliban, amin részt veszek. Az Instagram követők miatt már-már hagyomány egy-egy jól elkapott pillanat, vagy outfit kép, szigorúan italok nélkül, hiszen a legjobb indulattal sem vagyok nagykorúnak mondható olyan értelemben, hogy alkoholt is fogyaszthassak a szüleim felügyelete nélkül - erről pedig bárki meggyőződhet, ha rákeres a nevemre és felugrik a találatok között millió cikk mellett egy Wikipédia oldal is, szigorúan apának köszönhetően. Ez a tény persze még valószínűleg soha senkit nem állított meg abban, hogy épp a szabályokat megszegve cselekedjen, amíg pedig létezik olyan ember, aki előre megveszi az italt nekünk "kisebbeknek" is, tulajdonképpen nincs, ami az utunkba álljon, egyedül a saját lelkiismeretünk.
Az ilyen alkalmakon direkt, előre kőbe véstük, hogy mind odafigyelünk egymásra, mert bár tilosban járunk, de egyikünk sem szeretné, ha valakinek baja esne a másnap bekövetkező fejfájáson és fáradtságon kívül. Nincs túl hosszú ideje, hogy az összeszokott társaságunk egy része eléggé kicserélődött és legfőképpen inkább bővült, hiszen az egyetemi ismerősöket egyelőre mind csak a nyílt napoknak köszönhetjük, amelyeken részt vettünk. Velük nyilvánvalóan nem volt alapszabályunk, amikor kaptunk egy meghívást egyszerűen csak mérlegeltük, hogy mikor volt a legutóbbi buli és hogy kinek mennyire fér bele, hogy hajnalig magassarkúban mulatunk dobhártyaszaggató hangerővel szóló zene mellett.
Ez volt a mi utolsó időszakunk Jadievel, amikor úgy élvezhettük egymás társaságát, hogy még mindig osztálytársak vagyunk. Kicsit féltem attól, hogy mivel ő nem akar egyetemre járni, a kapcsolatunk is meg fog változni. Hiszen mind új embereket fogunk megismerni és másokkal töltjük az időnket... Ettől függetlenül nem szerettem volna, ha túlságosan elveszítenénk egymást, valószínűleg ezért is próbáltam most még erősebbre fonni a barátságunkat és elrángatni őt minden beeső buliba, amire meghívást kaptam, hála Finnek.
Azt valahogy semmilyen szempontból nem vettem számításba, hogy a mai estének az lesz a vége, hogy már-már körömrágásra fanyalodva, az egyetem sötétbe borult, pusztán a szabályos egymásutánban elhelyezett lámpáknak köszönhető megvilágításában izgulok majd a barátnőmért, aki lassan már azt a szívességet sem teszi meg nekem, hogy nyöszörögve közölje; nem érzi jól magát. Mérlegelnem kellett, hogy mentőt hívjak, vagy más felnőttet, de a hivatalos szervek már csak azért sem jöhettek számításba, mert mindketten kiskorúak vagyunk, ha pedig ez nyilvánosságra kerül, nem ússzuk meg sem mi, sem a Columbia, de jelen helyzetben úgy érzem, ha rajtam múlik, akkor Finn sem... Akit nem is tudom miért akarnék megvédeni, hiszen őt tudom leginkább ehhez a bulihoz kapcsolni...
- Jade! - Muszájból szólok rá a barátnőmre, akinek a lecsukódó szemei a már-már hisztérikus hangom hallatán ezúttal határozottan kinyílnak. Fújok egy nagyot, miközben összefonom magam előtt a karjaimat és már-már magamban számolom a múló másodperceket, amelyekből ötletem sincs mennyi lehet hátra. A fejemben visszhangzó számokat hamar elnyomja azonban a szívem felgyorsuló, hangos dobogása, amikor autó parkol le a közelben, és bár nem ismerős maga a jármű, de a kiszálló férfi annál inkább.
Felpattanok a padról Jade mellől, akihez rögtön vissza is kell hajolnom, hogy ne dőljön el, mert távozik az oldaláról az egyetlen támaszték - én. - Dave! - A hangom kissé kétségbeesett, pedig egyszerre érzek megkönnyebbülést is, mert a barátnőmnek határozottan van pulzusa, előttem pedig egy orvos áll. Abba most inkább bele sem merek gondolni, hogy történetesen az édesapámról van szó, én pedig még kiskorú vagyok és nagyon úgy néz ki a helyzet, mintha fogyasztottunk volna valamit - ami ráadásul nem is áll túl messze a valóságtól. - Én jól vagyok, semmi bajom - jelentem ki határozottan. Semmi bajom, azon kívül, hogy megesz az ideg. - De Jade... - bizonytalanul intek a lány felé, a férfitől érkező kérdések pedig belém is fojtják a szót és összepréselt ajkakkal nézek rá egy ideig.
- Nem, jól tudod. - Ezt persze csak egy torokköszörülés után sikerül közölni. - Meg lettünk hívva egy buliba, amit az építészmérnökök tartanak... - Nem szokásom határozatlan lennie - habár Dave meg én épp egy olyan helyzetben találkoztunk és ismertük meg egymást, amikor nagyon is az voltam. - Igazából ittunk, igen. - Alig mondom ki, már érzem, hogy ezt sem volt túl kellemes bevallani. - Nekem semmi bajom, de Jade olyan, mint egy rongybaba. Azt mondta nagyon rosszul van és hányingere van, de.. Nem segített neki a levegő sem és most meg olyan mintha bármelyik pillanatban elaludhatna, vagy... Rosszabb. - Tágra nyílt, ijedt pillantással nézek az édesapámra és azt remélem neki van egy komolyabb ötlete arra mit is tegyünk, mint nekem.
A hajamba túrok, s mélyeket lélegezve nézek körül, különösebb cél nélkül, a pillantásom azonban megállapodik az autón, amiből az előbb Dave kipattant. - Te... Ez nem a te autód. Ugye?

Isa and Dave

A mai egészen különleges estének ígérkezik, aztán meg egyre jobb lesz, de csak hogy egy adott pillanatban minden éles kanyart vegyen. És minden kicsit... furcsává változzon. June-nal olyan jól indultak a dolgok, nem szeretném, hogy hirtelen itt véget is érjen a közös program, mielőtt még igazán bármi is történhetne, és ő maga is ezt érezteti velem, amikor azt kéri, hadd tartson velem, ezért ha egy kicsit szokatlan is a szitu, végül úgy döntök, magammal viszem. Talán ez is azt mutatja, mennyire tapasztalatlan vagyok még ezen a téren... az apaság terén. Ugyanakkor igyekszem. Tényleg. A magam módján. A lányom, akivel tizennyolc évig nem is tudtunk egymás létezéséről, életében először segítséget kér tőlem, én pedig mindent megteszek, hogy eleget tegyek a kötelezettségemnek. Ami az elmúlt időszak után - amikor folyamatosan amiatt gyötrődtem, hogy eddig nem lehettem ott neki – egész jó érzés. Végre tenni valamit. Végre érezni, hogy nem csak úgy vagyunk egymásnak és kész... De őszintén még akkor sem igazán tudom, Isának mire is lenne szüksége, amikor a begördülök a kampusz parkolójába a fekete Audival. June kiváncsian nyújtogatja a nyakát, és tekinget a lányok felé, de a kimondatlan kérdéseit figyelmen kívül hagyva rácsukom a kocsi ajtaját, és a lányom felé lépkedek. Aztán elég csak egy pillantás rá és a barátnőjére, hogy elfogjon az aggodalom. Valami egyértelműen nem stimmel a kis vörössel.

- Hogy mi van?! - kérdezek vissza enyhe felháborodással. Igyekszem visszafogni magam, mert mégis mi jogon kérném számon? Azon kívül, hogy az apja vagyok... De valakinek mégis csak számon kellene kérnie, mert elég felelőtlenül viselkedtek. - Buli meg alkohol egy csapat főiskolással? – Ez akkora meggondolatlanság két ilyen fiatal lánynak, idegen helyen, ismeretlenek között, védtelenül. Arról nem is beszélve, hogy legálisan még nem is ihatnak. Eddig valamiért ennél felelősségteljesebbnek gondoltam. Basszus, valószínűleg rám ütött. Stella és köztem egyértelmű, hogy kire vallott inkább az ilyesmi. - Mennyire jól ismeritek azokat a srácokat? Elképzelhető, hogy drogot tettek az italokba? - Hinni akarok neki, hogy csak pia volt, és több nem, vagy ha mégis, akkor nem tudnak róla. Mert az már tényleg kissé sok volna nekem mára, ha kiderülne, hogy tudatosan fogyasztottak kábítószert is. – Vagy úgy gondolod, hogy rosszul bírja a barátnőd az italt? Ha jól sejtem, nem ez volt az első alkalom, hogy így buliztatok... - jegyzem meg ezúttal csak minimális rosszallással. Tényleg próbálok nem kioktató lenni, nem érezném fairnek, a saját múltam miatt sem, és mert nem ismerjük még jól egymást. De bassza meg, akkor is a lányom, és ha tizennyolc évig nem is tudtam róla, most annál is inkább felelősnek érzem magam.  

Leguggolok a Jade-nek nevezett lány elé, az álla alá nyúlva magam felé fordítom az arcát, és a telefonom fényénél megnézem a pupilláit. Meglehetően tágnak tűnnek, és egy kicsit vörösek is a szemei. Ez nem túl jó jel. Felállok, és szó nélkül Isabelhez lépve az ő tekintetét is közelebbről megvizsgálom. De ő inkább csak ijedtnek tűnik. Engem viszont elönt a harag. Ezúttal nem miattuk, hanem azok miatt, akik ezt tették velük. Legszívesebben azonnal el is indulnék megkeresni őket, és... minimum egyenként elbeszélgetni velük. De ehelyett inkább csak nyugalmat erőltetek magamra, és próbálom megnyugtatni a lányomat is.
- Nem lesz semmi baja, rendbe jön. Legjobb lenne kórházba vinni, de ha jól sejtem, azért hívtál engem, mert ezt szeretnéd elkerülni. A szüleitek mit hisznek, hol vagytok? - kérdezek rá, miközben felnyalábolom Jade-et, és a kocsi felé intek a fejemmel, hogy Isa kövessen, és szálljon be. Most már egyértelmű, hogy a terveink June-nal ma nem fognak összejönni.

- Igazad van, ez nem az én autóm. Egy barátomé. Elviszlek benneteket magamhoz, otthon van megfelelő eszközöm, hogy megvizsgáljam Jade-et, és jobb lenne, ha ma éjjel megfigyelném őt, nehogy mégis valami gond legyen - közlöm, miközben fél karral megtámasztva az említettet kinyitom nekik az egyik hátsó ajtót. June értetlenül, kissé megbotránkozva fordul hátra felénk, és ugyanez az arckifejezés ül az arcán akkor is, amikor visszaülök mellette a volán mögé.
- Ez most komoly, Dave? Mégis mi a franc?! Tényleg ezért akartál lepattintani, hogy felszedj két egyetemista lányt?! – A hangja szinte fülsértően magas.
- Ó, Jézusom, June! Isabel a lányom – vágok vissza hasonló megbotránkozással. Majd a következő pillanatban tudatosul bennem, hogy ez a mondat valószínűleg most először hagyta ilyen formán el a számat. – Legjobb lesz, ha most hazaviszlek. Csak mondd, hol tehetlek ki... – közlöm végül a nővel, miközben kihátrálok az Audival a parkolóból. Kétlem, hogy ezek után lenne ez ellen ellenvetése.

Dave & Isa

Személy szerint úgy gondolom, hogy a barátaim és az én esetemben sem annak köszönhető a viselkedésünk, mert ne vonatkoznának ránk bizonyos szabályok. Abban is hiszek, hogy a magunk módján a szüleink jó emberek és igyekeztek nekünk olyan értékeket átadni, amelyek értelmes, talpraesett felnőttekké tehetnek majd, amikor egyedül kell boldogulnunk. Mila esetében erős zárójelet tennék a szülei és a jóakaratuk között, mert felháborítónak tartom, hogy egy rémes helyzet kellős közepén képesek voltak magára hagyni őt, miközben egyértelműen csalást követtek el. Ki hagyja hátra a saját gyerekét? Lehet, hogy pusztán az én családi hátteremnek köszönhető az, hogy a család ennyire fontos számomra - ezért is fájt annyira, hogy hazudtak nekem -, de figyelembe kellett vennem, hogy mennyi mindent megtettek értem az eddigi tizennyolc évben.
Azt hiszem azokra az emberekre, akik Manhattan egy bizonyos felében laknak, egyszerűen más szabályok vonatkoznak. Emiatt nem tudom szerencsésnek kellene-e éreznem magamat, vagy sokkal inkább elcseszettnek, hiszen azzal, hogy részt vettünk ebben a buliban és alkoholt fogyasztottunk, olyasmit követtünk el, amit nem szabadott volna. Ezért is pillantok részben riadtan Dave-re.
- Tulajdonképpen igen... - Nem akarok nevetni, mégis valami kínos, nehezen kipréselődő és olyan hang tör elő belőlem, ami hasonlít a nevetésre, de inkább csak azt árulja el, hogy tisztában vagyok a lebukásommal és nem vagyok rá kifejezetten büszke. Nem arra, hogy lebuktam, mert az tulajdonképpen bármikor megtörténhetett volna, én pedig könnyedén végezhettem volna egy bulival töltött éjszakát egy rendőrőrsön... Ha hivatalos úton járok el mentőt hívok a barátnőmnek, valószínűleg ennek a kis akciónak is az lett volna a vége. Megint csak szerencsésnek kellene éreznem magamat, amiért történetesen a vér szerinti édesapám orvos.
- Az egyiküket a nyílt napon ismertem meg. - Nem tudom mi lenne az okosabb döntés; ha elhallgatom, hogy azóta többször is találkoztunk hasonló körülmények között, vagy éppenséggel ha bevallom. - A többiekkel csak egy-egy buliban futottunk össze, de nem tűntek olyannak... - Tudom, nem jelentene túl sokat, ha elkezdeném magyarázni, hogy Finn pontosan miért is nem tűnik olyannak, aki drogot tenne valaki italába. De nem mondhatom el magunkról, hogy jó ismerősök vagyunk, Dave szavai pedig szinte azonnal megteszik a hatásukat és rögvest bogarat ültet a fülembe.
- Ittunk már korábban, de sosem volt ilyen rosszul tőle. - Alig mondom ki a szavakat, rögvest mély, de egyben reszketeg sóhaj tör ki belőlem. Fogalmam sincs mi fog történni Jadievel és azt sem tudom mekkora fejmosással úszom majd meg ezt az egészet. - Nem tudom, hogy mit ihatott, mert... - Hezitálok, és félrekapom a pillantásom. Míg engem lefoglalt a Finnel való társalgás, Jade egy másik srác társaságában töltötte az idejét. Nekem viszont valószínűleg jobban kellett volna figyelnem rá. - Nem figyeltem rá végig, mert másokkal beszélgettünk. - Ez volt az igazság, így hát ha töredelmesen is, de végül bevallom.
Pislogva próbálok kezdeni valamit a szemeimbe világító fénnyel, de az enyhe hunyorgáson kívül nem védekezem mással. Nem akarok lemaradni arról, amit Dave mond, mert most tudhatom meg, mennyire kell izgulnom a barátnőmért. - Hál'istennek! - Egybe hadarom a szavakat, aztán a hajamhoz emelem a kezem, előbb a fülem mögé tűröm a tincseket, aztán vissza is simítom az eredeti állapotába. - Azt, hogy egy barátnőnknél vagyunk pár másik emberrel együtt. - Kapkodnom kell a lábaimat, hogy lépést tudjak tartani Dave-el, részben a magassarkú cipőim, részben az idegesség miatt. - Tényleg rakhattak valamit az italába? - Aggodalmasan kérdezek rá, mintha ne fordult volna meg az én fejemben is hasonló. Én viszont nem vagyok orvos, de azt hiszem nem is igazán termettem annak. Szabályszegőnek annál inkább.
Bemászom az autó hátsó ülésére Jade mellé, és pár másodpercig az ő arcát figyelem, mielőtt realizálódna bennem, hogy más is ül velünk. Tényleg nagyon, rettenetesen próbálom visszafogni magamat, amikor a June - akinek időközben kiderült a neve - és Dave között zajló szócsatát végighallgatom, de valami kuncogásféle még így is kicsúszik belőlem. A számra tapasztom a kezem és lesütöm a szemeimet, mert a nő hangjából ítélve valószínűleg a pillantásával ölne meg, ha az most találkozna az enyémmel. - Bocsi. - Nyögöm ki végül, majd nagy torokköszörülés közepette dőlök hátra. Még akkor is kifelé bámulok az ablakon, amikor megérkezünk a nő otthonához - legalábbis gondolom, hogy az.
Amikor végül hármasban maradunk a járműben, Dave tarkójára szegezem a szemeim. - Ne haragudj... Amiért tönkretettem a.. randidat?  - Kérdőn vonom fel a szemöldökeim, majd próbálom megkeresni a pillantását a visszapillantóban. - Tényleg nem akartam mentőt hívni, mert Jade még nálam is fiatalabb. Az apukája pedig rendőr, szóval... Elég nagy bajban lettünk volna. - Miket beszélek? Lényegében még most is abban vagyunk, mert Jade nem feltétlenül dudorászik mellettem vidám dallamokat.

Isa and Dave

Elfojtok egy szitkozódást, és csak magamban morgolódom. Újra és újra emlékeztetem magamat, hogy semmi jogom kioktatni a két lányt, és csak a segítségemre van szükségük, nem a prédikációmra. De azért a kisördög már a vállamra telepedett, és bőszen sugdossa a fülembe az okosságait. Hogy de igenis meg kellene mondanom, amit gondolok. Mert lehet, hogy Isabelt nem én neveltem, de erről nem én tehetek, erről nem én döntöttem, viszont igenis az apja vagyok. Felelősséggel tartozom érte, és azzal, hogy épp engem hívott fel ma este, ő maga jogosított fel arra, hogy egy kis fejmosást kapjon tőlem... És aztán persze folyamatosan csitítom is magamat, mert különben sem most volna itt az ideje, hogy kiakadjak. Nem most, és nem itt. Mélyet sójajtok, és valóban csak arra koncentrálok jelenleg, hogy ha apaként nem is, de orvosként helyt álljak ebben a szituációban.

- A nyílt napon? Az mikor is volt? - kérdezek vissza homlokráncolva. Nem történhetett túl régen, néhány hete, maximum egy-két hónapja. Szóval még viszonylag friss ismertségekről van szó. Komolytalan egyetemista srácokról, akiket alig ismernek, és leginkább csak bulikban találkoznak velük. Hát mit mondjak, nem igazán nyugtatott meg ezzel.

- A tág pupillák alapján nem az alkohol miatt van ennyire rosszul. Van esetleg tudomásod róla, hogy szed-e valamilyen gyógyszert? Állandó jelleggel, vagy esetleg csak átmenetileg? Ugye azt mondtad, Jade a neve? Jade, hallasz engem? Vettél be valamit? - Sajnos nem kapok mást válaszképpen a leányzótól, mint némi nyöszörgést. Ezzel meg előrébb nem jutottam. Bár az talán pozitívum, hogy valamennyire még velünk van, és reagál. Rendbe fog jönni, de mivel kórházba nem akarnak menni, és őszintén szólva én sem szeretném bajba keverni őket, mert ez akár az egyetemi tanulmányaikra is kihathat, legjobb lesz, ha én tartom szemmel őket ma éjjel.

- Szép! - Csak ennyivel reagálom le a kis “füllentést”, amit a szüleiknek beadtak az esti terveiket illetően. Inkább nem mondok most erre sem többet. De legalább mellettem ma már biztonságban lesznek.

Besegítem őket az autóba, hisz Jade-nek már ez amúgy sem menne egyedül, és már indulunk is. June felháborodottan támad nekem a kérdésével, ami egyszerre kínos és vicces is. Ezt ő sem gondolhatta komolyan. Már eleve, hogy egyetemista lányokkal kezdenék ki, ráadásul hogy az orra előtt szedném fel őket. Vagy tényleg valami idióta perverznek nézett? Jézusom! Jobb is, hogy nem úgy alakul kettőnk programja, ahogy terveztük. Ezt a részét már egyáltalán nem bánom. Isa kuncogása sem kerüli el a figyelmemet, és bár nem adom ennek jelét, de azért ettől egy fokkal még kínosabb a szitu. Hogy tanúja ennek az egész jelenetnek köztem és June között. Mármint oké, nem kislány már, de már csak emiatt sem örülnék neki, ha így az ismertségünk elején olyannak látna, aki mindenféle nőkkel “randizgat”.

- Semmi gond – intek nemet a fejemmel nagyrészt az útra fókuszálva, June pedig csak sóhajt mellettem. Miután közli, hol is tegyem ki, már kanyarodom is arra, had engedjem őt mielőbb az útjára, és csak azután lélegzem fel kicsit, hogy legalább ezt a dolgot letudtam. Hátra fordulva még csekkolom futólag a lányokat, hogy tartják magukat, mielőtt tovább indulnánk a lakásom felé. - Fiatalabb? Mennyivel? Még kiskorú? - Akadok kissé fel a következő információ morzsákon. Bármennyire is szeretnék segíteni, ha Jade valóban tizennyolc alatt van még, lehet hogy mégis csak jobb volna felhívni a szüleit. Nagggyon nem örülök ennek a helyzetnek. De valahogy mégis képes vagyok továbbra is csendben, higgadtan, összeszedetten működni. Annak ellenére, hogy belül forrongok. Béke Nobel-díjat érdemelnék.

Megérkezünk a lakásomhoz. Kisegítem a két lányt a kocsiból, ám mivel ez nem egy olyan tipikusan gazdag környék, ahol a lakótömbhöz a pincében egy parkoló is tartozik – mint amilyenen a családom többi tagja él -, még fél házsornyit gyalogolnunk is kell az épületig, miután leállítom az Audit. Jade-et a vállamon támogatom el a célig, beleértve a három emeletnyi lépcsőzést is, mivel a harmadik emeleten lakom. A lakásom nem túl nagy, szimpla legénylakás, a kilátás sem különös, és nincs tele pakolva bútorokkal, de szerintem egyszerűségében is épp elég otthonos. A nappali és a konyha közös térben van, amin kívül csupán egy fürdő és egy háló tartozik hozzá. Személy szerint leginkább azt szeretem benne, hogy minden irányban téglafalak veszik körül. A bringám a bejáratnak szemben a falnak támasztva, a reggeli kávém maradéka az asztalon, néhány frissebb orvosi szaklappal körülvéve, de ezt leszámítva nagyjából rend uralkodik. Mondhatnám, hogy ez mindig így van, és hogy mindig ilyen pedáns vagyok, de valójában heti egyszer takarító jár hozzám, és szerencsére a mai volt a hétből ez a nap.

- Kérlek csukd be magad után az ajtót - szólok hátra Isának, majd a félájult lányt egyenesen a hálószobámig cipelem. Hála a takarítónak, a frissen áthúzott ágyra fektethetem, majd a lányom felé fordulok. - Ha neked is megfelel, ti ketten itt alszatok ma éjjel. Én majd a nappaliban. Maradj itt vele, amíg hozok neki egy pohár vizet – azzal sarkon is fordulok, és teszek egy kitérőt a fürdő irányába is az orvosi táskámért, mielőtt visszatérnék. Első körben megmérem Jade vérnyomását és pulzusát, majd lámpával újra ellenőrzöm a pupilla reakciókat. Szerencsére mindent rendben találok. A helyzethez mérten. Valószínűleg holnapra fájni fog a feje, de nagyobb baja nem lesz. A víz azért biztosan jól fog esni.

- Ha szeretnél, le tudsz zuhanyozni. Tudok kölcsönadni pólókat és rövidnadrágot esetleg, ha gondolod. - Intézem a szavaimat ismét Isabel felé. Csak feltételezem, hogy ebben az... enyhén szólva kihívó ruhában és cipőben nem lehet túl kényelmes aludni.

Dave & Isa

Szokták mondani, hogy tilosban járni a legszórakoztatóbb dolog tud lenni, amíg valaki képes mértékkel tenni azt. Mindig azok a legjobb bulik amikre a szüleink nem engednek el és akkor az igazi lógni egy óráról, amikor nem is vagyunk betegek, egyszerűen csak jól elő tudtuk adni magunkat az iskolai ügyeleten. Egyetemistákkal bulizni is pont beletartozott ebbe a kategóriába. Szép és jó volt, mindaddig amíg Jade nem kezdte irtó rosszul érezni magát. Nekem pedig nem kellett orvosnak lennem hozzá, hogy én magam is meg tudjam állapítani, hogy valami nincs rendben és a helyzet az, hogy rögtön kevésbé tűnt szimpatikusnak a tilosban járni, mint korábban, még amikor készülődtünk, vagy elkezdődött az igazi buli. Az viszont még nekem is eszembe jutott, hogy kellene egy igazi orvos is, aki pánikolás helyett tudja profiként kezelni az ügyet, nem mellesleg pedig titokban, tekintve, hogy kiskorúak vagyunk. Hiába ijedtem meg tehát hirtelen attól, hogy tilosban járunk, továbbra is megtettem, mert ahelyett, hogy hívtam volna egy mentőt, vagy a kórházba siettünk volna, én Dave-re hagyatkoztam. Bele sem gondolva abba, hogy milyen következményei lehetnek ennek, ha úgy vesszük, hogy ő az édesapám, én pedig a kiskorú lánya vagyok, aki egyetemistákkal bulizik, akik partidrogot raknak az italunkba. Akárhonnan nézzük, ez nem túl kellemes felállás.
- Januárban - felelem egyszerűen, hiszen teljesen felesleges lenne lódítani, vagy megpróbálni úgy tenni, mintha nem emlékeznék rá pontosan mióta ismerem ezeket az embereket. Valószínűleg épp ebben van a hiba, hogy még csak január óta ismerjük egymást, mi pedig annyira megbíztunk bennük, hogy már nem először vettünk részt azon a bulin, ahová ők hívtak minket. - De ez nem valami privát buli volt, nagyon sokan voltak ott, az egész egyetemről, meg minden... - Ötletem sincs, vajon segítettem-e magunkon azzal, hogy megosztottam Dave-el ezt az információt, de mivel ártani nem árthatott, úgy voltam vele hogy jobb elmondani, mint magamban tartani. Nem tudom pontosan statisztikailag mekkora esélye volt, hogy éppen mi legyünk - pontosabban Jade - azok, akik belekeverednek ebbe, és egyébként is teljesen mindegy volt, mert történetesen végül mi voltunk azok... Szóval lehet, hogy megpróbáltam felhasználni a "más dolgozata is ugyanolyan rosszul sikerült, mint az enyém" kifogást, de büszkén vállaltam.
- A francba... - Nem fáradtam vele, hogy meglepődjek a saját szavaimon, vagy elkezdjem rosszul érezni magamat miattuk. Valljuk be, ez egy szar szituáció volt, ami egyre inkább azzá vált. Nem telt el egy óra azóta, hogy utoljára Finnel táncoltam, most pedig azt is meg kellett kérdőjeleznem, hogy valaha kedves volt velem, mert nem voltam benne biztos, hogy pontosan miért csinálta. Jade a srác egyik haverjával töltötte az időt a buliban, míg én Finnel, de vajon mindkettőjüknek ugyanaz volt a terve az éjszaka hátralévő részére? Vagy Finnek ehhez semmi köze és a Columbia bulijainak pultosaiban kellene keresni a hibát? Egyébként is elég lassan forogtak a kerekek az agyamban, de hogy rögtön egy egész intézményt kezdjek gyanúsítani, még nekem is soknak tűnt.
- Rendszeresen nem szed, csak amikor görcsei vannak. De arról tudnék és akkor amúgy sem lennénk itt. - Íratlan szabály lányok között, hogy a rossz napjainkon akkor sem rángatjuk el semmilyen buliba egymást, ha netán életünk legnagyobb szerelme is részt vesz rajta. Ilyenkor előnyt élveztek az otthon töltött pizsipartik.
Nem akartam kifejezetten tovább ásni a sírunkat - vagy inkább csak a saját síromat -, ezért nem is magyaráztam tovább a helyzetet. Valószínűleg úgyis szükség lesz egy nagy-nagy magyarázatra reggel, ha nem is feltétlenül Dave számára, vagy a Marquina szülőknek, akkor történetesen Jade-nek, aki ki tudja mennyire fog emlékezni ebből az egészből... Őszintén reméltem, hogy minél kevesebb részlet marad meg neki, mert akkor a kellemetlen dolgokat, amelyek miatt csak rosszul érezné magát. Ha valakit felelősség lehet tenni ebben a helyzet akkor az inkább az legyen, aki eredetileg meghívott bennünket. - Nálam két évvel. - Nem mertem Dave-re nézni, amikor válaszoltam, helyette igyekeztem arra koncentrálni, hogy Jade és én is sikeresen bekerüljünk az autóba.
Képtelen voltam viszont nem odafigyelni a beszélgetésre, ami Dave és a nő között zajlott, ami egyrészt nagyon viccesnek bizonyult - ilyen állapotban egyébként ki ne nevetve bármin -, másrészt kifejezetten szokatlannak is. Mások is tudták, hogy Dave lánya vagyok, és nyilván nem kerülünk heti szinten olyan helyzetbe, mint a mai, mégis olyasmi volt ez, amit először éreztem át. Vagy talán a korábban emlegetett és elfogyasztott alkohol tett ilyen érzelgőssé.
Sosem jártam korábban Dave lakásán, és akármennyire józannak éreztem magamat, akkor sem lennék benne biztos, hogy ha egyedül kellene eltalálnom idáig, akkor sikerülne. Viszont foghattam volna az egészet arra is, hogy sötét van és ilyenkor kevésbé lehet tájékozódni. Mindenesetre nagyon örültem neki, amikor végre felértünk a megfelelő emeletre és Dave kinyitotta az ajtót is, mert ez egyet jelentett azzal, hogy megszabadulhattam a magassarkúimtól is, amit rögtön meg is tettem, miután becsuktam magunk mögött az ajtót. Nem tétováztam azonban túl sokat, a kapkodó mozdulatok után már szinte szaladtam is az apám után, akinek a szavaival szinte rögtön szembe találtam magam, amikor beléptem a hálószobájába. - Rendben, maradok. - Bólintottam egyet, aztán félreálltam az útból, előbb lesütve a pillantásomat, aztán Jade felé pillantva. Odaléptem hozzá és szóltam hozzá néhány halk szót, habár ugyanúgy semmi értelme nem volt, mint amikor még a parkolóban várakoztunk. Végig aggasztott az állapota, amíg Dave megvizsgálta, de mivel ő az orvos ebben a lakásban, én pedig közelében sem járok a konkrét diagnózisnak, hittem neki, amikor azt hallottam tőle, hogy Jade rendben lesz.
- Ó... - végigpillantottam magamon, a ruhán és a kezemben tartott pár cipőn is, ami ki tudja miért volt még a kezemben... Aztán újra felemeltem a fejem, hogy Dave-re nézzek. - Rendben, az jól esne. És a pólók meg a rövidnadrágok is jól jönnének. - Bólintottam határozottan. Sosem gondoltam volna, hogy így is bemutatkozom az apámnak, de végül is nem egy álomról volt szó, amiből fel tudnék ébredni.
- Nincs véletlenül bármid, ami hajgumira emlékeztet? - Eszembe sem jutott felhozni, hogy beszéljük meg a dolgot, vagy hogy fejtse ki a véleményét a saját lánya azon oldaláról, amit eddig sosem látott vagy tapasztalt korábban. A problémákkal, amiket a szőnyeg alá seprünk csak magunknak okozunk nagyobb bajt, azonban ebben a helyzetben hajlandó voltam vakon és süketen elmenni a dolog mellett. Van, aminek örökre a holnap problémájának kell maradnia.
Amíg figyeltem, hogy Dave ellát az emlegetett ruhadarabokkal, szinte képtelen voltam visszafogni magamat és kibukott belőlem a kérdés: - June a barátnőd? - Hogy ez-e a megfelelő alkalom, hogy az apám magánéletéről beszéljünk? Nem, határozottan nem hiszem. Na és jobb-e, mintha a sajátomról kellene beszámolnom neki? Igen. Ezer százalékig.

Isa and Dave

Nem így terveztem az estémet. Ami azt illeti, az egész életemet nem így terveztem. Isabel felbukkanása az életemben, mondjuk úgy, keresztül húz pár dolgot. Nem mintha ő tehetne róla. Ő a legártatlanabb ebben a történetben, még úgy is, hogy olyan buliból kell hazavinnem őt és a barátnőjét, amiben semmi keresnivalója sem lenne. Egyiküknek sem. Hiszen, ahogy gondoltam, csupán néhány hónapja ismeri ezeket az egyetemista srácokat. Nem tudom, nem tudhatom, pontosan mi történt velük ma este, hogy Jade-et tényleg bedrogozták-e, hisz a leányzó még mindig nem tud magától nyilatkozni arról, hogy szed-e bármilyen gyógyszert, bevett-e valamit korábban, és nincs jogom túl korán levonni a magam következtetéseit, ítélkezni, de azt már most elmondhatom: nem igazán szimpatizálok ezekkel a srácokkal. Hiába mondja Isabel, hogy ez nem privát buli volt, sokan voltak, amivel talán arra utal, hogy a barátai ártatlanok lehetnek, de ebben az esetben is minimum az lett volna a dolguk, hogy vigyáznak a lányokra. Hogy ha már elhívták őket bulizni, legalább rajtuk tartják a szemüket, hogy ilyesmi még véletlenül se történhessen meg. Mert jól tudom, hogy mennek ezek a dolgok. Nem vagyok én sem ma született bárány, volt nekem is részem nem egy, nem két hasonló estében itt a kampuszon, és a sürgősségin is láttam már, mit tesz ez a féktelen ereszd-el-a-hajam a tinilányokkal. Mondjuk úgy, hogy közel sem vagyok boldog a helyzettől, és nagyon szívesen utánajárnék, mi is történt valójában. Illetve arra is volna ihletem, hogy egy kisebb hegyibeszédet tartsak a lányomnak. Csak ugye egyikre sem volna most alkalmas az idő. Úgyhogy egyelőre csak magamban fújtatok, mérgelődöm, és igyekszem örülni annak, hogy nem történt nagyobb bajuk, hogy már itt vagyok, vigyázhatok rájuk, és remélhetőleg nem kell velük ma este még a kórházba is elszaladnom.

- Két évvel? Basszus! - Bassza meg! Akkor valószínűleg Jade még kiskorú. Ami azt jelenti, hogy ha nem is viszem el a sürgősségire, tényleg minimum szólnom kellene a szüleinek. Ha nem teszem, azzal az állásomat kockáztatom, hiszen elvehetik az engedélyemet az orvoslásra, ha valami baj lesz. Sőt! Börtönbe is kerülhetek. De ne legyünk ennyire negatívak, nem igaz? Nem lesz semmi gond. Ha beköpöm őket, akkor pedig ők lesznek pácban, amit simán elkerülhetünk azzal, hogy rendesen rajtuk tartom a szemem ma éjjel. Szó mi szó, sehogyan sem vagyok nyugodt. Bár ezt egyelőre még sikeresen tudom leplezni.

A lakásomhoz érve hamar kiadom az utasításaimat, illetve elmondom a lehetőségeket. Nem is kérdés, hogy átengedem nekik a hálómat. Kicsit furcsa a szitu, tagadhatatlan, de nem tudok jobbat. Szerencsére Jade értékei rendben vannak, és remélhetőleg kialudja majd magából, bármit is adtak be neki.

- A cipődet nyugodtan tedd le a bejárat mellett – mondom Isának, miközben összeszedem neki a kért ruhadarabokat, és a kezébe adom. - Hajgumi? - ráncolom a homlokomat. Enyhén kínban vagyok a helyzettől. Ilyesmire is fel kellett volna készülnöm? Ezt jelenti, ha lányom van? Én nem értek ezekhez a női dolgokhoz. - Nem igazán jut eszembe most semmi... - kezdek bele bocsánatkérően. - Ez esetleg? - húzom le a csuklómról az egyik bőr karkötőt, miután a karomra pillantva felötlik bennem az ötlet. Ennél többre sajnos nem futja, de ez a darab viszonylag új, könnyen hajlítható, talán megteszi. Ha elfogadja, át is adom neki, ellenkező esetben visszakerül a kezemre. Aztán leveszem Jade cipőjét - persze ha a lányom szeretne ebben segítkezni, elfogadom -, be is takarom a vörös hajú leányzót, majd intek a fejemmel Isának, hogy átmehetünk a másik helyiségbe. Az ajtót azért nyitva hagyom rá, hogy időnként ránézhessek majd, és meghalljuk, ha magához térne.

- June? Öhm... nem. Nem a barátnőm - ingatom a fejemet lassan. - Csak most ismertem meg. - Most el kellene magyaráznom neki, hogy ez csak egy egyéjszakás dolog lett volna? Szép kis példa lennék neki. Totális öngól. Isa 2, Dave 0. Bele lehet jönni egyáltalán az apaságba közel húsz évnyi csúszással?

- Mmm... Éhes vagy? - Gyönyörű terelés, úgy érzem. - Biztos nem ártana, ha ennél is valamit, mielőtt lefekszel. Csinálok néhány szendvicset, amíg elkészülsz. Allergiás vagy valamire? - A kórlapjáról nem rémlik ilyesmi, de az még nem jelent semmit. - Ja igen, a fürdő ott van - mutatok a konyharésszel szemközti ajtóra. Aztán el is kezdem összeszedni, amit találok a szendvicsekhez. Teszek oda kávét is a kávégépbe, az sem árthat. Aztán evés közben legalább tudunk egy kicsit beszélgetni majd. Remélem, addigra sikerül összeszednem a gondolataimat.

Dave & Isa

Ha azt mondom, hogy ezerszer és még egyszer meghallgattam már a családom valamelyik tagjától, a tanáraimtól, edzőitől, vagy barátaimtól azt, hogy legyek óvatosabb, talán még akkor is kisebb kaliberűnek állítom be a dolgot, mint amilyen valójában. Persze, felfogtam, hogy bizonyos környékeket nem szabad egyedül meglátogatnom, hogy jobb, ha nem maradok egyedül ismeretlen férfiakkal és nem találom ki hajnalban, hogy társaság nélkül megyek sétálni. Általában olyan emberekkel vettem körbe magamat, akiket már hosszú évek óta ismerek és ez a feltétel részben ma is teljesült. Jade-el ovis korunk óta barátnők vagyunk és mivel nem ez volt az első alkalom, hogy együtt buliztunk, most sem azzal a tudattal indultam el, hogy baj lesz. Azt az estét, amikor gyakorlatilag leütöttem az ex pasiját szimplán jobb lesz nem emlegetni. Különösen nem Dave-nek, akinek már így is nehéz bevallani, hogy pontosan mi történt az este folyamán és hogy melyikünk is fogyasztott alkoholt - habár ez épp elég nyilvánvaló lehet számára, ha ránk néz.
Utólag már én magam sem tudom miért gondoltam, hogy jobban járok, ha neki szólok. Az jelen pillanatban nem igazán jut eszembe, hogy valószínűleg nem érezném úgy, hogy minden rendben lesz, ha csak egy orvosira járó barátot keresek meg. Dave-nek pedig talán jelent annyit a saját lánya, hogy ne dobjon fel a rendőrségen. Talán a Marquina szülők sem szedték volna le a fejemet - ma este -, de ők sem tudtak volna mit kezdeni Jade állapotával. Ezért is dőlt a mérleg nyelve Dave felé és ezért nyomtam rá végül a nevére a telefonomon. Jobbnak látom hát, hogy inkább csendben maradok és nem kotyogok el több dolgot az autóban, habár nagyon erős belső késztetést érzek, hogy megtörjem a csendet. Jól jön, hogy megérkezünk, és együtt sétálunk fel a lakásba, ahová a legjobb jó indulattal sem így képzeltem el az első látogatásomat. Már ha egyáltalán képzelegtem ezzel kapcsolatban.
- Aha, nem tudom nálad hánykolódnak-e ilyenek. A volt barátom... - Hirtelen belém fagy a szó, amikor Louis-ra gondolok és arra, hogy most már oda kell tennem elé, hogy csak volt és hogy mi ketten már nem vagyunk egy pár. Maga a gondolat ugyan elszomorít egy pillanatra, de igyekszem arra gondolni, hogy Dave-ről sem gondoltam, hogy valaha az apámnak tekinthetem majd, most pedig itt vagyunk. Megköszörülöm hát a torkomat és folytatom. - Szóval nála mindig volt. - Főleg mert a fogadott nővérével laknak együtt, azt követően pedig én magam felejtettem ott néha az emlegetett apró tárgyat. Vajon ha talál belőlük még a szobájában, gondol néha rám?
- Akár egy szalag is megfelel, vagy... Bármi hasonló. - Sosem gondoltam volna, hogy a jövőben hajgumit is pakolnom kell majd a táskámba, amit egy-egy buliba viszek, de holnaptól talán jobb lenne, ha minden kiegészítőmbe dobálnék egyet, csak a biztonság kedvéért. - Hmm... - Előbb kétkedve nézek a felém nyújtott bőr karkötőre, de amikor a kezembe veszem és hajlítok rajta egyet, mégis inkább elgondolkodva billentem oldalra a fejem, mintsem elutasítóan. - Nem tudom, de kipróbálom. Köszönöm. - Mosoly jelenik meg az arcomon, amikor újra az apám felé fordítom a fejem és rá nézek. Szöget üt a fejembe a tény, hogy annyira férfi lakásban vagyunk, hogy semmi megközelítőleg is hajgumira emlékeztető dolog nincs a közelben - vagy hogy mondjuk egy barátnő, akinek a neve akár June is lehet itt hagyott volna egyet... Ezért is bukik ki belőlem a kérdés. Meg valószínűleg azért is, mert amikor Dave leveszi Jade egyik cipőjét, én pedig segítek a másikkal, csak tovább fűzöm a gondolatokat a fejemben ezzel a nő témával kapcsolatban. Amiről egyébként valószínűleg nem kellene gondolkodnom, amikor a saját apámról van szó.
- Áá... - Lassan bólintok egy nagyot, aztán egy fokkal bűnbánóbban szólalok meg: - Ne haragudj. Amiért megzavartam a randitokat..? - Nem feltételeztem, hogy a Tinderen hozták volna össze, de valószínűleg épp ezért égett az arcom a dolog miatt. Dave korában - nem mintha öreg lenne, nyilván nem - nem hiszem, hogy az a legjobb, ha egy randin feltűnik valakinek a lánya, aki egyébként olyan buliba lógott be, amibe nem szabadott volna neki, a barátnője italát pedig lehet, hogy bedrogozták, ezért orvosi segítségre szorul. Ez így összefoglalva épp elég rosszul hangzik. - Remélem, hogy a legközelebbi jobban sikerül majd. Mármint... - Elnevetem magamat, amivel oldani akarom a kínos hangulatot, és a késztetést, amit korábban sikerült elnyomni, most gyakorlatilag szabadjára engedem és olyan dolgokról csacsogok, amikről talán nem kellene. - Ha lesz még randitok. Nem tűnt túl jó fejnek. - És nem mintha lenne beleszólásom. De ha már Dave-ről van szó, akkor nyilván a legjobbat kívánom neki. Ami nem két közel húsz éves - ittas - lány felügyelete, de ahhoz ma már késő, hogy ezen változtassunk.
- Ú, igen! - A kezdeti lelkesedésem igyekszem visszafogni és összepréselem az ajkaimat, amíg hallgatom, ahogyan apám beszél. Végül bólogatva szólalok meg újra. - Rendben, az tök jó lenne. Nem vagyok allergiás, de nem eszek hagymát, semmilyen formában. - Egyébként meg, ha szeretném sem enném társaságban, az tuti.
- Oké, akkor én mindjárt jövök. - Nem csak egy átöltözésre volt határozottan szükségem, de egy zuhanyra is, ami után smink nélkül és Dave az én alakomon bő pólójában már sokkal kevésbé éreztem magamat feszélyezve és ha a húgom szerint igaz, hogy elég határozott arcom van, ha úgy sminkelem ki magam, akkor most annak a varázsa is megtört.
- Ez egész jól működött hajgumiként. Köszi még egyszer... - Ugyan néhány tincs így is kicsúszott a hevenyészett copfomból, de a kezeim között tartott törölközővel ezt rövid időn belül orvosolni szerettem volna. Előbb viszont a konyhában álló asztalhoz sétáltam, amire leraktam a karkötőt. - Tetszik a lakásod. Menő a hangulata. - Biztosan nagyon más lenne nappali fényben, amiről hajlandó is lettem volna beszélgetni, ha azzal is húzni tudom az időt, amíg szóba nem kerül a buli és a saját felelősségem a részvételben.

Isa and Dave

Sok hülyeséget és furcsaságot csináltam már életemben, főleg a fősuli alatt, miután beavattak az egyik titkos társaság tagjai közé, de a katonaság is szolgáltatott érdekes lehetőségeket, ahogy a kórházi munkám is, mégis ez talán az életem egyik legszokatlanabb éjszakája. Egy kocsiba sűríteni magamat egy lehetséges egy éjszakás kalandot ígérő nővel, a lányommal, és az eszméletlen barátnőjével, akit vagy bedrogoztak, vagy sem. Ez ennél már csak jobb lehet, nem igaz? Erősen reménykedem, hogy Jade italába nem került más, csak legfeljebb egy enyhébb partidrog, amit szépen kialudhat, kitisztul majd a szervezetéből, és holnap legfeljebb egy enyhe fejfájás és az emlékeinek hiánya emlékezteti majd arra, hogy ezentúl óvatosabbnak kell lennie. Azt inkább elképzelni sem akarom, mit szólnának a lány szülei, vagy a Marquina házaspár, ha a fülükbe jutna, hogy a lányaik a hálómban éjszakáznak. Nem igazán vagyok felkészülve ilyen helyzetekre. Az életemet nem ilyen szituációkra rendeztem be. Egy másfél szobás legénylakásban élek, nem igazán méltó egy mintaapához. Nem mintha igazán reménykednék ebben a címben. Csak éljük túl ezt az estét további komolyabb gondok nélkül.

Nos, legalább Isabel rendben van, és egy zuhanyzás meg vacsora utána talán még jobban lesz. Hajgumival ugyan nem tudtam szolgálni neki, de már-már büszke vagyok magamra, amiért találtam alternatív megoldást. A szavaira azonban enyhén ráncba szalad a homlokom.
- A volt barátod...? - kérdezek vissza, befejezetlenül hagyva a mondatot. Azt sem tudtam, hogy volt barátja. Gondolom, már elég idős hozzá. Akármilyen furcsa is ez nekem. Végül is én az ő korában már apa voltam, még ha nem is tudtam róla. Ez a gondolat grimaszt rajzol az arcomra, amit úgy próbálok leplezni, hogy a konyhapult mögött keresek magamnak valami tennivalót gyorsan. - Komoly... volt? Mármint a kapcsolat? - kérdezem csak úgy mellékesen, lazán, rá sem pillantva. Nem muszáj válaszolnia. Azt sem tudom, hogy valóban akarom-e tudni. Ha nagyon őszinte akarok lenni, legszívesebben kimenekülnék a lakásomból, reggelig vissza sem néznék. Ugyanakkor... tényleg érdekel, hogy mi van vele, szeretném megismerni... Szeretném tudni, ha már volt valaki komoly az életében. Ha már törték össze a szívét. Ezeket a dolgokat egy apának tudnia kellene, nem?

Láthatóan az érdeklődés kölcsönös. Bár ettől a helyzet számomra csak még kínosabb, hisz esetemben a June-nal való találkozás minden volt, csak komoly nem. Persze talán megvolt benne a potenciál, a barátaim valószínűleg nem véletlenül próbálták meg ezt összehozni, de már sosem tudhatjuk meg.
- Nincs semmi gond. Talán jobb is így. Azt hiszem, nem igazán illettünk össze - vonok vállat. Ez végül is igaz. June vonzó nő ugyan, de kétlem, hogy az összhangot megtaláltuk volna egymás között a hálószobán kívül is. Bár valószínűleg korai ilyen következtetéseket levonnom. Általában nem is szeretek hamar ítélkezni, ugyanakkor az első benyomás néha elég meghatározó lehet. És valljuk be, én magam sem tehettem rá jó benyomást, miután a “randi” közepén elrohantam összeszedni a felnőtt lányomat, és az elázott barátnőjét.

- Hagyma kilőve - bólintok, és miután Isa elvonul a fürdőbe, igyekszem hasznosan kihasználni az időt, és valóban elkészülni a szendvicsekkel meg a kávéval, mielőtt visszatérne. Még Jade-re is rápillantok, ismét ellenőrzöm a pulzusát, a légzését, hogy rendben van-e, mielőtt visszatérnék a konyhába. Épp kitöltöm a két feketét egy-egy bögrébe, amikor Isa ismét csatlakozik hozzám.
- Hogy iszod a kávédat? - kérdezem, miután egy biccentéssel visszaveszem tőle a karkötőmet, és felcsatolom azt a csuklómra, a korábbi helyére. Elé tolom a pulton a tányért a szendvicsekkel, de utána egyet elmarok előle, és bele is harapok. Nekem sem árt valamivel semlegesíteni a bárban korábban elfogyasztott whiskyt.

- Hmm... Úgy gondolod? - pillantok körbe, amikor a lakást dicséri. - Köszi. Én is szeretem, bár ilyen esetekre, azt hiszem, nem ártana még egy szoba – mosolyodom el, aztán biccentek a fejemmel, hogy ne habozzon, egyen ő is velem. Sima sonkás-sajtos-majonézes-paradicsomos szendvics, teljesen hagymamentes. A konyhatudományom nagyjából ennyiben ki is merül.
- Szóval... gyakran jártok egyetemi bulikba lerészegedni? - kérdezek rá a kávés bögrém mögül, az egyik szemöldökömet megemelve.

Dave & Isa

Letagadnám ezt az éjszakát, ha megtehetném? Ó, gondolkodás nélkül. Állítólag egyébként sem kellene büszkének lennem magamra, amiért anya főzőtudása helyett apa alkoholtoleranciájával rendelkezem - ami most, hogy így eszembe jut, trükkösebb kérdés, mióta Dave is képben van. Lehet, hogy igazából tőle jön ez a dolog, habár büszke valószínűleg ő sem emiatt lenne rám. Azt viszont nem nehéz felfognom, hogy nem ez a legjobb pillanat arra, hogy erről faggassam, ha eddig nem haragudott meg rám, amiért elrontottam az esélyét, hát  akkor biztosan megtenné.
Ha le is tagadnám, de azt is tudom, hogy ha vissza lehetne csinálni, nem változtatnék semmin. Sokkal nagyobb biztonságban éreztem magamat annak tudatában, hogy Dave úton van. Lehet, hogy abból adódik ez, hogy az első találkozásunk alkalmával is az ő segítségére szorultam, akkor csak jogosan számíthattam rá orvosként, a mostani alkalommal pedig több szempontból is kellemetlen helyzetbe hozhattam. Kezdve azzal, hogy bevallottam, hogy Jade meg én ittunk, hogy orvosi segítséget kértem tőle és még a pasiügyeimet is előhoztam. Egyedül azt hozhatom fel mentségemre, hogy ha ezt az utóbbit feszegetnénk tovább ezen a hajnali órán, nem lenne túl sok mesélni valóm - már ha négy fiú ennyi idősen nem számít soknak. Talán mégsem kellene ebbe belemennünk.
- Aha, Louis meg én három évig együtt voltunk, csak nemrég szakítottunk. - Bólogatva osztom meg vele ezt a néhány információt. - Volt bent nálam a kórházban is, habár gondolom nem értél rá azt nézni, hogy ki jár nálam. - Ha látta volna is a fiút, gondolom nem jegyezte volna meg csak úgy. Én sem tudnám megmondani pontosan, hogy milyen árnyalatú haja volt annak a nőnek, akivel egy autóban ültünk, amit simán arra fogok, hogy elfoglalt a barátnőm állapota és az, hogy vesz-e még levegőt - végső soron pedig az, hogy ha magánál van és rosszul van, egyszerűen ne hányjon le. Volt már gyomorrontásom és az akkori hányós élményem épp elég volt hogy ne akarjam másnál is végignézni a dolgot. Legfőképp olyan formában, ahogy hirtelen sikerült is vizualizálni a fejemben.
- Hol ismerkedtetek meg? - Fogalmam sincs a felnőttek hogy csinálják ezt. Mivel nekem próbálkoznom sem nagyon kellett, hogy új fiú ismerőseim legyenek, a Tinder nem az én specialitásom, de annyira analfabéta sem vagyok a dologhoz, hogy ne tudjam, léteznek olyan appok is, ahol nem csak egy éjszakás kapcsolatokat keresnek az emberek.
A fürdőben hamar elkalandoznak a gondolataim. Azon túl, hogy igyekszem nem túl nagy zajt csapni, fejben visszakanyarodom a társkeresős témára és megfogalmazódik bennem vagy ezer kérdés. Dave orvos, amit pedig az orvosokról tudok, az alapján csak azt tudom mondani, hogy elég kevés szabadideje van. Most pedig, hogy elrontottam egy randiját, talán kárpótolnom kellene őt egy társkeresős profillal, hogy a következő randija már a megfelelő emberrel legyen. De nem véletlenül fogalom már, hogy a zuhanyzóban mindenkinek világmegváltó ötletei támadnak, én sem azzal terveztem kirontani a Dave-től kapott pizsama kombóban a fürdőből, hogy randigurut szeretnék játszani neki.
- Sok tejjel és édesítővel. - Aminek az edzőm korábban sosem örült, de képtelen voltam arra, amit Lou napi rutinként művelt - feketén itta a kávéját. A hozzám hasonló szinkronúszó lányok pedig gyakran tapasztaltak olyan dolgokat az egészségükkel kapcsolatban - például az elmaradozó menstruációt -, ami sokkal aggasztóbb, mint egy tejeskávé, vagy cappuccino elfogyasztása. - Te meg bírod inni feketén? - A szemem sarkából sandítottam felé, és vártam a válaszát. Ha igent mond, komolyan úgy könyvelem el a dolgot, mint valami férfi szuperképesség - pont, mint az egykezes tojásfeltörés.
- Mhmm. - Mosolyogva bólintok, hogy alátámassza a szavaimat. - Szerintem illik hozzád. - Nagyon más, mint a mi lakásunk az Upper East Side-on, de az is inkább a szüleim ízlését tükrözi - vagy épp az aktuális lakberendezőnkét, akivel anya jóban van -, mint az enyémet vagy a húgomét. Egyedül a saját szobáink felett kaptunk művészi szabadságot, ami mára egészen kialakult stílusba fordult át mindkettőnk esetében. - Gondolom nem gyakran fordul elő ilyen... - Halk nevetés tör ki belőlem, még ha nem is teljesen jogosan. Jade állapota kicsit sem szórakoztató, de mégis úgy érzem, mint ami korábban is megfogalmazódott bennem: hogy Dave társaságában megnyugodhatok.
A biztatására a szendvics felé nyúlok, amit készített, és nem vesztegetem az időt, bele is harapok. Ez is egyike azon estéknek, amikor alkoholfogyasztás után észre sem vettem, hogy mennyire megéheztem, és most, már az étel társaságában jövök csak rá, hogy mennyire hiányzott akár ez a szendvics is. Az aktuális falat mégis szinte a torkomon akad, amikor Dave egyenesen rákérdez a dologra és a szám elé emelem a  kezemet, miközben köhintek néhányat.
- Hát... - Őszintén megfordul a fejemben, hogy mennyi értelme lenne hazudni most, viszont az apám lényegében épp eleget tudott meg a ma este folyamán, hogy felesleges legyen kerülgetni a dolgot. - Gyakran járunk bulizni és sok egyetemista ismerősünk van. - Főleg úszók és más sportolók. Újabban pedig azok a bizonyos építészmérnökök. - Olyan sosem fordult még elő, mint ma, ez egy viszonylag új társaság volt. De azt sem tudom, hogy rajtuk múlt, vagy sem, hallottam már olyanokat, hogy a pultosok keverik bele a dolgokat az italokba. - Ami persze nem túl jó érv azzal szemben, hogy huszonegy éves korom előtt miért iszom egyáltalán egy buliban, de azt hiszem az egy külön beszélgetést érdemelne, hogy mikor és miért is szórakozom úgy, ahogy.

Isa and Dave

- Három évig? Az nem kevés - kerekednek el a szemeim, és a pulton való szöszölésből kissé fel is kapom a fejemet, hogy felnézzek a lányra. Szinte még gyerek most is, és már lezárult egy komoly, három éves kapcsolata? Azt hiszem, büszkének kellene lennem rá, amiért ilyen felelősségteljes, és nem az a típus, aki egyik fiútól a másikig csapong. Csak hát egy kicsit még sokkol a dolog. Ez is egy velejárója annak, ha az embernek egyik napról a másikra lesz egy felnőtt lánya; tudomásul kell vennem, hogy a pasizás téma - nem beszélve a méhekről meg a porzásról - már koránt sem újdonság a számára. Azt meg inkább hagyjuk, hogy én nem is emlékszem, mikor voltam ilyen sokáig együtt valakivel. Amit könnyű a munkámra fogni, mert sem a hosszú kórházi műszakok, sem korábban a tengerentúli, katonai évek nem kedveztek a tartós kapcsolatoknak, ugyanakkor... eddig talán úgy igazán nem is akartam lehorgonyozni valaki mellett hosszabb időre. Még most is nehéz elképzelnem, hogy valaki beleférhetne ilyen értelemben az életembe, pedig... mi tagadás, néha eltűnődöm, hogy jó lenne.

- Nem, tényleg nem emlékszem, hogy láttam volna őt a kórházban - ingatom a fejem. - Gondolom... rendes srác lehet, ha ilyen sokáig kitartottál mellette. És... végül eltávolodtatok vagy nem működött? - Remélem, most nem azt kell hallanom, hogy a srác mégsem volt annyira rendes, és megbántotta őt. Az viszont normális dolog, hogy a tiniszerelmek elmúlnak, ahogy a giminek vége, és új dolgok lépnek be az életünkbe, vagy más utakon indulunk el. - Szólj, ha átlépnék egy határt a kérdezősködéssel - pillantok aztán fel a szendvics készítéséről Isa szemeibe. Még mindig nemigazán érzem a határt ezekben a témákban, amiről egy apának tök normális faggatózni, és amiről már nem. Bár láthatóan ő sem. Visszafojtok egy sóhajtást, amikor ismét June-ról kérdez.

- Tulajdonképpen csak ma este ismertem meg őt a bárban. A közös barátaink mutattak be bennünket egymásnak. June elsőre valóban nagyon bájos és szórakoztató volt, de hát, tudod, van így, hogy egyszerűen csak nem úgy alakul... Ne izgasd magad rajta, kölyök! - legyintek, mert úgy tűnik, tényleg nagyon zavarja, hogy miattuk félbeszakadt a randim. Ha ezt egyáltalán lehet randinak nevezni. Mindegy, nem érzem úgy, hogy bármi lényegesből kimaradtam volna. Épp ellenkezőleg, hisz fontosabb, hogy Isával most lehetőségünk van egymáshoz közelebb kerülni.

A kérései szerint elkészítem a kávéját, majd elé teszem a pulton, aztán vele szemben én is helyet foglalok a saját bögrémmel. Épp a számhoz emelném azt, amikor elhangzik a kérdése, ezért leeresztem a kezem, hogy szemügyre vehesse a feketémet. - Általában tejjel iszom, de néha jobban esik anélkül. - És ahogy azt ő is láthatja, most is épp úgy készülök elfogyasztani. A tapasztalataim szerint alkoholra egyébként is hatásosabb így.

- Nem, valóban nem. Ez az első alkalom, de... az életem újabban tele van váratlan meglepetésekkel - mosolyodom el, és megvonom a vállam, aztán végre valóban belekortyolok a kávémba. Ami azt illeti, ezt a témát valószínűleg nem kellene ennyiben hagynom. Még mindig nem érzem teljesen jogosultnak rá magamat, de közben meg tudom, nem kéne szó nélkül hagynom a ma esti történéseket. Főleg mert erről az estéről Marquináék nem fognak tudni, így az én felelősségem, hogy figyelmeztessem Isabelt az óvatlanságuk veszélyeire. Próbálom óvatosan felvezetni a dolgot, aztán figyelmesen hallgatom őt.

- Ha így van, lehet a legjobb az volna, ha egyáltalán nem fogadnál el semmilyen italt. Ha mindenképpen inni akartok, talán okosabb volna saját magatok által vásárolt, bontatlan innivalót vinni magatokkal. - Ez is egy opció, nem igaz? Bár nyugodtabb volnék, ha alkoholt egyáltalán nem inna. Persze annyira naiv nem vagyok, hogy ilyenben ténylegesen reménykedjek.

- Nézd! Tudom, hogy neked már van egy apád, aki felnevelt, és nem vehetem át a helyét. Nem is akarom... nem volna fair. De... számomra a tudat, hogy van egy lányom, mindent megváltoztatott. Nem akarlak kioktatni, mert tudom, milyen fiatalnak lenni, csak szeretném, ha óvatos lennél, és... bármi gond van, ne habozz hívni. Épp ahogy ma este tetted. Ne aggódj ilyesmik miatt, hogy randim van, dolgozom vagy alszom, meg fogom oldani, hogy melletted legyek, és segítsek - kérem őt a szemeibe nézve. - Nem láthattalak felnőni, de... a jövőben melletted akarok lenni, amennyire csak egy második apa beleférhet az életedbe. Szóval igen... ez az első ilyen alkalom, de ha kell, keresek egy nagyobb lakást, mert... Csak tudd, hogy hozzám bármikor fordulhatsz! – Az utolsó mondat közben az egészen komoly arckifejezésemet felváltja egy halványabb, de őszinte, biztató mosoly. Aztán ismét a számhoz emelem a bögrémet.

Dave & Isa

- Az egyik legrendesebb, akit ismerek. - Egyesek szerint ha valaki már az ex kategóriába sorolható, az egyenlő azzal, hogy soha többet nem lehet kiejteni a nevét, utálni kell az illető puszta létezését is és ha szóba is kerül, kizárólag rosszat lehet róla mondani. Én személy szerint képtelen lettem volna ezt tenni Lou-val, akármennyire elszomorított, hogy mi lett a kapcsolatunkból. Bűnös voltam abban, hogy próbáltam úgy csinálni a social medián, mint akit egyáltalán nem visel meg a szakítás, holott a legtöbb amit tettem az volt, hogy megpróbáltam nem gondolni rá. Ahhoz tudnám hasonlítani az egészet, amikor a gyerekek bújócskáznak és azt hiszik, ha ők nem látnak bennünket, akkor mi sem látjuk őket. Amíg mások úgy tudják, hogy jól vagyok, akkor jól is érzem magam. - Louis egyébként okos, és igazi sportember, gimiben ő volt a focicsapat kapitánya. - Én pedig az ő személyes pomponlánya. Nem kötődtem úgy a szurkolócsapathoz, mint mondjuk Jade barátnőm, de egyáltalán nem is bánom, mert a szinkronúszás volt az igazi szerelmem. - De egy évvel korábban elballagott, mint én. Ezért nehéz volt összeegyeztetnünk a dolgainkat és most... - Megrántottam a vállaimat, mert nagyon leegyszerűsített verziója volt ez a mi kapcsolatunknak. Ha pedig most bele kellett volna mennem minden kis részletbe, valószínűleg megőrültem volna.
- Igazából én hoztam fel.. Asszem. Szóval nem gond, ha beszélünk róla. - Halvány mosoly jelent meg a szám sarkában. Az után ami történt és amilyen állapotban Jade volt, nem volt túl nagy kedvem örömködni és most is úgy éreztem, hogy amint a barátnőm rosszul lett, az addig elfogyasztott alkohol hatása mintha csettintésre megszűnt volna, az én fejem pedig pillanatok alatt tisztult ki, mert szükség volt rám, hogy legalább minimálisan meg tudjam oldani a helyzetet.
- Ha te mondod... - Előbb jelentőségteljes pillantást vetek Dave-re, majd megengedek magamnak egy mosolyt. Ha egy az egyben fordított helyzetet nem is tudtam volna elképzelni, azért be kell valljam én nem biztos, hogy ilyen könnyen kezeltem volna, ha mondjuk Dave ránk nyitott volna Sorennel - azért ő jutott eszembe, mert valószínűleg ő az a srác, akivel a legkomfortosabb vagyok jelenleg. Még jó, hogy nem tudok elképzelni olyan helyzetet, amikor Soren és az apám egy helyen tartózkodnának.
- Ez valami szuperképesség lehet. - Jókedvűen fűzöm hozzá a dolgot a témához, de mielőtt beleinnék a saját kávémba, előbb finoman megingatom a fejemet. Lehet, hogy ez is olyasfajta férfi dolog, mint az, hogy egy kézzel fel tudnak törni egy tojást. Olyan lánnyal soha nem találkoztam még, aki erre képes lenne.
Jóval nyugodtabb vagyok most, hogy Dave ismeretlen bár, de szimpatikus hangulatú lakásában vagyok. Mivel elég komolyan vettem a sportot már kicsi korom óta, azt hiszem már azóta el volt döntve, hogy milyen irányba fogok továbbtanulni, vagy épp miben leszek annyira otthon, hogy foglalkozni akarjak vele egészen életem végéig. Mégis talán ez volt az első alkalom, amikor úgy igazán realizálódott bennem, hogy mennyire nem tudnék olyan hivatást választani, ahol emberekkel kell foglalkoznom - mondjuk orvosként, vagy tanítóként. Nem az akarat nincs meg bennem, hogy tegyek valamit az emberekért, sokkal inkább a vérmérsékletem az, ami miatt nem menne. Túlságosan felkavart az, ami ma történt és bár úgy érzem képes voltam tartani magamat, de mégis egészen pánikba voltam esve. Amikor viszont Dave felhozza a történteket, kicsit kihúzom magamat és mély levegőt véve próbálok felkészülni arra, ami következik. Ismerem magamat tudom, hogy képes vagyok úgy is reagálni, ami meglepő lenne a férfi számára, akivel egészen máig csak nyugodt körülmények között találkoztunk - leszámítva az első alkalmat a kórházban, természetesen.
- Ha mi magunk vesszük előre az italokat, azokat csak valakinek a lakásán tudnánk elfogyasztani, mert.. - A nyelvembe haraptam, mert bár nem egy vallatáson esek át, azért nem terveztem még inkább magam ellen beszélni. - Szóval valahol működik a tipped, valahol megvalósíthatatlan. Az biztos, hogy arra a helyre nem szívesen megyünk majd vissza. - Lassan bólintottam. Ez tűnt a legkönnyebben megvalósítható alternatívának jelenleg.
Ahogyan folytatja, előbb csak ráemelem a pillantásom, majd az ajkamba kell harapnom. Talán az egész este érzett stresszhelyzet, az alkohol, vagy maga a tény tesz be ennyire, hogy Dave szavai most legalább olyan érzést keltenem bennem, mint amikor kiderült, hogy ő az édesapám, mégis érzem ahogyan könnyek gyűlnek a szemeimbe. - Köszönöm! - Először csak ennyi jön ki a számon. Megköszörülöm a torkom, miközben a pillantásom a kávémra kalandozik, amíg keresem a szavakat. - Elég... Fura nekem ez a helyzet. Tényleg köszönöm, hogy felhívhattalak, őszintén fogalmam sincs mit csináltam volna, ha nem tudom, hogy benned bízhatok. Legközelebb azért.. Vagyis ha legközelebb hívlak remélem, hogy nem ilyen helyzetről lesz szó. - Halk nevetés tör elő belőlem. - Azt hiszem túlságosan új nekem még ez a helyzet. Az is, hogy te vagy, és lényegében az vagy nekem aki, és azt hiszem az is, hogy egyetemista leszek, hogy nem fogok már olyan szinten sportolni, mint korábban... - Ezek mind adtak egyfajta szabadság érzetet, de talán hirtelen túl sok is volt egyszerre, nekem pedig tanulnom kell még, hogy hogyan viselkedjek ilyen rengeteg szabadsággal.
- Nem akarok kifogásokat keresni a ma este miatt, de azt hiszem engem nagyon másképp neveltek fel, mint ahogy gondolnád. - Felfelé görbül a szám sarka, miután ezt mondom. - Én is szeretném, ha ott lennénk egymásnak a jövőben is. Legközelebb talán szervezek neked én egy vakrandit. - Nevetve vetettem fel a dolgot, mert rögtön elképzeltem Dave-et valamelyik volt edzőmmel. A hölgyek biztosan odáig lettek volna tőle, ami nem újdonság a Marquina családban. Vagy mondhatnánk azt is, hogy a Marquina-Connor családban.

Isa and Dave

Azt hiszem, magam is meglepődöm azon, mennyire megnyugtatónak találom, hogy Isabel az exéről milyen könnyedén, harag és fájdalom nélkül beszél. Egy három éves kapcsolat az ő korában elég nagy dolog. Más életkorban is az, az övében azonban az valóban szinte a minden. És mint tudjuk, a kapcsolatok, rövidek és hosszúak egyaránt, sokszor rosszul végződnek, szívfájdalmat, keserűséget, csalódást hagyva maguk után. Persze egy közös megegyezéssel, békében lezárt kapcsolat is hagyhat maga után egy bizonyos űrt, szomorúságot, főleg kezdetben, de őszintén örülök, hogy a lányomnak olyan első barátja volt, akiről ma is ilyen mosolyogva tud mesélni.  

- Igen, a távolság, két ember útjainak ketté válása gyakran ide vezet sajnos - bólintok, de annak ellenére, hogy milyen nyugodtan beszélgetünk erről, és hogy milyen lazán vonja meg a lány a vállát, látok a szemeiben némi szomorúságot is, amelyet talán még saját maga elől is próbál elrejteni. Emiatt pedig úgy érzem, talán mégsem kellett volna őt faggatnom erről, Loius-ról, arról, miért és hogyan mondtak búcsút egymásnak. Ám amikor szabadkozni kezdek, vagyis megadnám a lehetőséget, hogy leállítson, tudatva vele, hogy nem muszáj nekem válaszolnia, emlékeztet, hogy igazából ő volt az, aki kérdezősködni kezdett. - Na igen – mosolyodom el újra. June és én azonban még három órát sem töltöttünk el egymás társaságában, nemhogy három évet, úgyhogy arról tényleg nem igazán volt mit mondani, de még csak rossz emlékek miatt sem kell aggódnia senkinek.

- A főiskola idején nekem is volt egy egész komoly kapcsolatom. Az is majdnem három évig tartott. Két és fél, hogy egész pontos legyek. Majdnem a kezét is megkértem. De nagyon hasonló dolog történt velünk is, mert a diplomázás után ő az ország másik felén vállalt munkát végül, én pedig... beálltam a seregbe, ugyebár. Aztán a kapcsolatunknak tulajdonképpen esélye sem volt, hogy kitartson. - Árulom el, mert úgy tűnik számomra fairnek, hogy én is megosztok vele valamit, aminek valóban volt is jelentősége a múltamban. - A lány neve Lily volt. Lily Monroe. Valószínűleg azóta is Los Angelesben él - vonom meg ezúttal én a vállamat.

- Ugyan, nem annyira vészes - nevetek fel jóízűen, amikor szuperképességnek nevezi a kávé feketén ivását. - Néha, amikor szeretném, hogy gyorsabban beüssön, felrázzon, vagy csak élvezném a kávé igazi ízét, jobban esik minden nélkül - vonok vállat még mindig mosolyogva. Eddig ilyenen nem is gondolkodtam, hogy ez valakinek egy féle lehetetlen küldetésnek tűnhet.

De a régi szerelmekről és a kávé ivásról muszáj áttérnem vele egy komolyabb témára is, amit nem kerülgethetünk örökké. Én is, és szerintem ő is tudta már első percről, hogy erre is sort kell kerítenünk. Mert én szívesen vigyázok rá, gondoskodom róla, és leszek ott neki bármikor, ha szüksége lenne rám, de neki is vigyáznia kell magára. Vállalnia kell a felelősséget magáért és a tetteiért. Már nem gyerek - akármilyen nehéz is ezt néha tudomásul vennem. Azt a részét legalábbis, hogy felnőtt, anélkül, hogy én eközben a közelében lehettem volna.

- Helyes. Azt igazán értékelném, hogy ha elkerülnétek azt a helyet. És értem, hogy az én tanácsom sem mindig kivitelezhető. Csak szeretném, ha megígérnéd, hogy óvatos leszel - nézek a szemeibe komolyan. Isabel szerintem nagyon okos lány, és biztos vagyok benne, hogy tudni fogja, hol a határ, amennyiben hajlandó tartani magát ahhoz, hogy vigyázni fog, és azt nem lépi át. Mindenesetre tudatom vele, hogy bárhogy is lesz, rám mindig számíthat. Hogy szeretnék az élete részévé válni, mellette lenni, amikor szüksége van rám. Ezek a kijelentések azonban, úgy tűnik, kicsit meglepik őt, vagy egyszerűen csak kihoznak belőle pár érzelmet és gondolatot, amikre talán ma éjjel már ő sem számított. A köszönömjére bólintok, és arcomra biztatónak szánt mosoly kerül. Ő pedig felbárotodik, és kiönti nekem a lelkét, elmondja, mik azok a dolgok, amik a szívét nyomják mostanában.

- Ó, én nem hiszem, hogy annyira különbözőek lennénk, mint ahogy azt te gondolod - ingatom a fejemet. Valójában ennek épp az ellenkezőjét hiszem. Minél inkább megismerem, annál inkább rá kell jönnöm, mennyire hasonló a természetünk. - És amiket mondasz, egyáltalán nem tűnnek kifogásnak számomra. Ezek valóban fontos dolgok az életedben, és egyenként is épp elég nagy horderejűek, nemhogy együtt. Megtudtad, hogy a szüleid nem is a szüleid, a testvéred nem is a testvéred. Aztán egy hosszú, komoly kapcsolat után szakítottatok a barátoddal. Most egyetemre mész, és a sportnak, ami mindig fontos volt neked, háttérbe kell szorulnia. Hidd el, értelek. Ez túl sok. Nagy nyomás nehezedik most rád. De hidd el nekem azt is, megerősödve jössz majd ki végül mindennek a másik végén, és ha visszanézel, látni fogod, hogy ezek annyira talán nem is rossz dolgok. A családod még mindig a családod, nem veszítetted el őket, nem lettek más emberek, csak kaptál még valakit, aki szeret és melletted áll. Az iskola nagy váltás, de az egyetemi élet izgalmas, egy egészen új világ, amit majd megismerhetsz. És a Columbia által fantasztikus lehetőségek nyílnak majd meg előtted. Lesznek majd új barátaid, akik hasonlóan gondolkodnak, és hasonló dolgokról álmodnak, mint te. És a sport... az igazából mindig ott lesz. - Nyilván máshogy, a versenyzést félre kell tennie, és talán nem lesz már rá annyi ideje, de attól még nem kell egészében lemondania róla. Akármikor úgy érzi, erre volna szüksége, megteheti, hogy megy és úszik egyet. Vagy amihez épp kedve támad. - Biztosan tisztában vagy vele magad is, hogy a kampuszon is van medence meg egyéb sportolási lehetőségek – mosolyodom el, és biztatásul megfogom pár pillanatra Isa vállát is.

- Vakrandit? - felnevetek az ötletét hallva. - Ennyire aggódsz, hogy a mai csődbe ment randi után örökre agglegény maradok, vagy mi? - megint nevetek, annyira abszurdnak tűnik a gondolat, hogy épp a lányom keressem nekem ideális párt. - Attól tartok, kicsit fáradt lehetsz már. Mindketten azok vagyunk, elég későre jár. Szerintem igyuk meg a kávét, és menjünk lepihenni. Jade miatt pedig ne aggódj. Az előbb néztem rá, teljesen stabilak az életjelei, nem lesz vele semmi baj. Legfeljebb némi fejfájást tapasztalhat holnap, de átvészeli - teszem még hozzá, aztán lehörpintem a kávém maradékát, és megyek, hogy megágyazzak magamnak a nappali kanapéján.

Dave & Isa

- Neked is volt már ilyen élményed? - Egészen kíváncsi volt a pillantásom, miközben azt Dave-re függesztettem. Teljesen más témákban kellett volna keresgélnem így a kapcsolatunk elején, hogy jobban is megismerjük egymást és ráeszméljünk, hogy mi minden az, amiben hasonlítunk. Az is lehet, hogy ha korábban nem fogyasztok alkoholt, most nem tudnék ilyen könnyen beszélni a három éves kapcsolatomról, aminek annyira szerettem részese lenni egészen az utolsó néhány hónapig. Dave meg én soha nem beszéltünk arról, hogy melyikünknek hány kapcsolata volt, vagy milyen jellegűek, de ezt részemről legalább olyan ciki lett volna felhozni, mint végigülni azt a beszélgetést, amiben a szüleim próbáltak engem és a húgomat felvilágosítani. Nagyon szeretem őket, de az egy rettentően ciki beszélgetés volt és ha fizetnek sem szeretném megismételni még egyszer.
Arra tulajdonképpen már gondolni sem szeretnék, hogy milyen lenne egy beszélgetés Dave-el a történtekről. Nem azzal kapcsolatban, hogy mit fogyasztottunk, vagy hogy kik voltak jelen abban a buliban és pontosan kinek a társaságában töltöttük az estét. Sokkal inkább arra a mindenki által ismerős elszámoltatásra gondolok, amit a húszas évei környékén mindenki megkap legalább egyszer. Ebből a szempontból talán mégis jobb az előző kapcsolatainkról beszélgetni.
- Nem beszéltétek meg mielőtt végzett volna, hogy hogyan tovább? - Mondhatjuk, hogy meghökkentett a dolog, mert akár megszólnak érte egyesek, akár nem, én szívesebben tervezném a jövőmet valaki olyannal, akivel el tudom képzelni azt hosszútávon, mint hogy egyedül hozzak olyan döntéseket, amelyekre rámehet a kapcsolatom is. Talán túlságosan ragaszkodó típus vagyok, talán menthetetlenül romantikus, de szeretnék hinni abban, hogy valaki, aki mellett egyszer le fogom élni az életemet ugyanígy gondolja majd. - Akkor nem tartjátok a kapcsolatot? - A szavaiból következtetni lehetett a válaszára is, ettől függetlenül még lehetnek ismerősök valamelyik social media platformon, vagy maradhattak közös ismerőseik, akiktől hallott erről a bizonyos Lilyről. A válasza leginkább azért érdekelt, mert engem nagyon is foglalkoztatott az, hogy vajon Louis és közöttem egyszer teljesen megszakad-e a kapcsolat, vagy találkozunk-e még, a jó élményekre gondolva?
Fintorogva ráztam a fejemet a magyarázatára a feketén fogyasztott kávéval kapcsolatban, aminek tulajdonképpen nevetés lett a vége, mert el tudtam képzelni a kifejezést az arcomon, amivel rá néztem. - Hát én akkor sem tenném, ha fizetnek érte. - Mosoly jelenik meg az arcomon, miközben az apámra pillantok és némiképp ki is szélesedik az, amikor meglátom, hogy ő is mosolyog.
Tarthatna tovább ez az érzés - egészen pontosan szerettem volna, ha tovább is tart és nem jön el az a pillanat, amikor a helyzet komolyságáról és a történtek bekövetkezésében való szerepemről kell beszélnünk. Menekülni viszont nem tudok a helyzet elől, a szüleim pedig mindig arra tanítottak, hogy bátran álljak ki magamért, akármilyen szituációról van szó. Talán ezért is tudok velük úgy feleselni néha, ahogyan nem illik.
- Megígérem, hogy óvatos leszek... Óvatosak leszünk. - Részben azért is helyesbítettem a saját szavaimat, mert nem volt jellemző a baráti társaságunkra, hogy bárki is egyedül indulna neki az éjszakának. Részben pedig azért is, mert szerettem volna, ha az édesapám tudja, hogy egyébként nem vagyunk annyira felelőtlenek - én és a barátaim -, mint amennyire a ma éjszaka annak tűntünk.
- Tényleg? - Megint csak nagyon érdekelt a válasza. Ott a húgom, a barátaim, és tulajdonképpen a szüleim is, akiknek elmondhatom, ha bánt valami és adnak majd tanácsot, amit vagy megfogadok, vagy nem. Egyszerre lenne fura, ha egy olyan ember értene meg a legjobban, akit nem ismerek hosszú évek óta, de mégis, valamilyen szinten teljesen logikus is. Hiszen Dave az apám. - A sport részére tulajdonképpen számítottam is, azt mindig is tudtam, hogy az lesz velem, mint apával és idővel fel kell adnom. - Nagyot sóhajtottam, miközben a bögrém tartalmát szemléltem. - De az összes többi így együtt felsorolva... - halkan felnevettem, miközben megráztam a fejemet. - Ez így hangosan kimondva is soknak tűnik és nem tudom mikor fogom feldolgozni. - Több esetben még a tények felfogása is nehézséget jelentett nekem, nem hogy feldolgozzam és elfogadjam, hogy ezek mind életem részei.
- Szerinted lenne értelme tovább próbálkozni a sportolással? - A versenysport részeseként sosem gondoltam arra, hogy miből maradok ki miatta, miről mondok le, ami minden más korombeli életének a része. Nagyon sok áldozattal járt, ami az elért eredmények mellett úgy tűnt, hogy megéri, de... Nem tudom, hogy mire vágyom jelenleg, mert teljesen olyan, mintha kihúzták volna a lábam alól a szőnyeget és olyan ingoványos talajon kellene felállnom, ahol egyébként lehetetlen ezt megtenni.
- Neeem... Inkább vegyük kárpótlásnak. - Elnevetem magamat, de igyekszem nem túl hangosan tenni azt, még ha Jade nincs is olyan állapotban, hogy zavarja a nevetésem a szomszéd szobából. - Nos, igen... - a hajamhoz emeltem az egyik kezemet, hogy néhány egyenes tincset kezdjek el birizgálni, végül hátradobtam őket a hátamon. - Köszönöm. Tulajdonképpen mindent. - Mosollyal az arcomon néztem a férfira, miközben arra gondoltam, hogy fogalmam sincs mihez kezdtem volna, ha fel sem veszi a telefont, mert mondjuk dolgozik. Lehet, hogy az éjszaka folyamán történteket el szeretném felejteni, mint egy rossz álmot - még ha tudom is, hogy Jade rendben lesz -, de azt semmiképp nem fogom, hogy mi mindenről beszélgettünk egy kései kávé fölött.

köszönöm a megmentést és a játékot! | ☆