Elsie and Dave

is that really you?

Szabadnapom van. Ritka szép alkalmak egyike. Persze imádom a munkámat, és nem sajnálok egyetlen percet sem, amelyet a kórházban, a sürgősségin kell töltenem. Szeretem az érzést, hogy másokon segíthetek, de kell a kikapcsolódás is, illetve azok a helyzetek, amikor kiélhetem az adrenalin utáni sóvárgásomat. Pontosan ezért mentem el ma már korán reggel egy kis túrázásra meg terepbringázásra néhány régi barátommal. Kellemesen lefárasztott a program, és épp eléggé kiadtam magamból a felesleges energiáimat, illetve a hétköznap felgyülemlő feszültséget, hogy késő délután még legyen kedvem és türelmem szembenézni apámmal is a cégben, ahová még tegnap lebeszéltünk egy találkozót. Bár a stressz levezetésétől függetlenül sem vágyom jobban erre a megbeszélésre, mint bármikor máskor. Apámmal igazából már többé-kevésbé megbékéltem az elmúlt években, szóval ha nem a cégről meg munkáról van szó, még egész jól ki is jövünk egymással. Múlt hónapban például elmentünk együtt horgászni is egy hétvégén. Igen, nagyjából mintha még öt éves lennék... leszámítva, hogy öt éves koromban még nem is ismertem őt. Igazából szerintem mindkettőnk számára rémes volt ez a kiruccanás, valahogy nem nekünk való a part mentén ücsörgés, de a beszélgetéseink egész emberiek voltak. Azért a végén felajánlotta, hogy legközelebb inkább vitorlázni menjünk. Nem volt ellenvetésem. Na, de ha a munka kerül szóba, valahogy mindig újra Észak és Dél leszünk, tűz és víz, vagy még inkább mint két különálló sziget. Semmi közös pont. Szerintem a mai napig nem törődött bele, hogy nem azt a szakot választottam, amit ő várt, és hogy végül a sebészet lett az életem, nem pedig az, hogy az ő álmaihoz asszisztáljak. Ez van. Egyszer majd megbékél. Vagy sem. Addig meg el kell fogadni mindkettőnknek a köztes megoldásokat. Vagyis csinálom, amit szeretek, de a béke kedvéért, amennyire tőlem telik, kiveszem a részem a cég dolgaiból is. Megjelenek a fontosabb megbeszéléseken, és alkalomadtán tanácsadóként, konzultánsként véleményezem a kutatásaikat. Nem hiszem igazán, hogy erre én lennék a legalkalmasabb személy, tekintve hogy sebész vagyok, de ha már ezt kell tennem, mindig elvégzem a saját kis kutatásaimat is, mielőtt bármiről ítéletet mondanék. Talán csak azért várja ezt tőlem, hogy legyen róla fogalmam, mi is zajlik a vállalat falain belül. Mivel a bátyám jogász lett, a nővérem meg mezőgazdász, azt hiszem, tőlem várja, hogy a gyógyszerekkel meg a kutatásaikkal kapcsolatos dolgaikkal foglalkozzak, ha egyszer továbbadná a stafétát. Pedig én erre cseppet sem vágyom. De ki tudja, talán egyszer lesz egy fiam... vagy lányom, akit érdekel majd ez az egész, és átveszi a helyemet a fater álombirodalmában.
- Üdv, Jocelyn – lépek oda apám titkárnőjéhez egy rövid üdvözlésre, de már indulnék is tovább a méretes irodája felé. - Az öregem gondolom már türelmetlenül vár – intek útközben fejemmel a tölgyfaajtó felé.
- Nem, ami azt illeti, Mr. Connor... vagyis David – javítja ki magát, amikor neheztelő pillantást vetek rá. Már nem egyszer megkértem, hogy a keresztnevemen szólítson, a formalitást jobb ha megtartja az idősebb Mr. Connornak. - Az apja még nincs itt, de megkért, hogy adjak át egy üzenetet: szeretné, ha találkozna a kutatócsoport legújabb tagjával, illetve azt kérte, hogy vezesse körül a hölgyet – A homlokomat ráncolom, mert nem tudom, melyik a furcsább: hogy apám késik, vagy hogy engem bíznak meg ezzel a feladattal. Mi vagyok én, idegenvezető? Szerintem bárki a cégnél jobban ismeri az épületet, mint én. Elég elvetemült ötlet épp tőlem várni ezt a túravezetést, de az értetlenkedő tekintetemet látva Jocelyn bátorítóan elmosolyodik.
- A kisebb tárgyalóteremben már várja magát. Szerintem mutassa meg neki a laborokat és a kantint, azok ismeretére lesz leginkább szüksége. - Na, még ő is tisztában van vele, hogy ezt a feladatot nem rám szabták, ha úgy látja, hogy tanácsot kell adnia. Egy sóhajtással megvonom a vállam, és megindulok a megadott helyiség felé. Ám ahogy belépek, és meglátom, hogy ki is az, aki rám vár, az állam szabályosan leesik.
- Elsie? Hát te... mit keresel itt? - lépek közelebb csodálkozva. Legalább tíz éve nem láttam, nagyjából azóta, hogy bevonultam a seregbe. Nem mondhatom, hogy azóta sem jutott eszembe, mert hazugság volna, de úgy tudom, hogy már jó rég óta nem a városban él, és egyáltalán nem vártam, hogy itt találkozom vele egyszer újra. - Azt ne mondd, hogy te vagy apám új gyógyszerkutatója – szólalok meg ismét, ezúttal kissé gyanakvó hangon, mert lassan már kezd is összeállni a kép az öregem újabb cselszövéséről. Így már nem is olyan meglepő, hogy Steve Connor, aki egyébként soha sehonnan nem szokott késni, ma „véletlenül” nem tudott ide érni időre.

Még nem állok erre készen, még kellene pár nap, amíg biztosan tudhatom, hogy anyuval minden rendben lesz. Ez az új lány… nem merem rábízni, hiába van számos ajánlása és a papírjai is igazán tökéletesek, akkor sem ismerem még teljesen, és anyu is még idegenkedik tőle. Amikor emlékszik a dolgokra akkor minden rendben van, de amikor egy újabb nehéz periódus jön el nála akkor… egyre nehezebben kezelhető, még nekem is megerőltető néha, mert nem tudja ki vagyok, a kicsi Elsiet keresi, vagy éppen aput várja vissza, aki sohasem fog hazajönni. Hogy hagyhatnám rá egy teljesen idegenre? Annyira nem is idegen. Az elmúlt egy hetet nálunk töltötte és igazán kedves és talpraesett lány, de. A fenébe már megint itt van egy de a gondolataimban, pedig minden erőmmel azon vagyok, hogy eltűntessem onnan őket. Nekem magabiztosnak és céltudatosnak kell lennem nem pedig kétségekkel teli gyenge nőnek, amilyennek most érzem magam.
- Lora, vegyük át még egyszer a dolgokat. - kérem ő pedig mosolyogva bólint. Talán megérti azt, hogy miért is vagyok ilyen ideges.
- Majd én elsorolom és ha valami nem jó akkor kiegészíti, rendben? - kérdezi én pedig bólintok, igen, ez lesz a legjobb, mert így biztos lehetek abban, hogy korábban figyelt arra amit mondtam neki. Elkezdi sorolni a teendőket, és azt, hogy bizonyos helyzetekben miket kell tennie, milyen telefonszámon érhet el, pontosan hova megyek és annak a helynek is a telefonszámát is megtanulta, valamint azt is tudja, hogy hogyan lehet eljutni a legközelebbi kórházig ha bármi baj történne. Ha valamit kihagy akkor arra rákérdezek, de semmi ilyen nincs, mindenre tökéletesen emlékszik és ez valamilyen szinten megnyugtat. A legnyugodtabb akkor lennék, ha Chicagoból Sarah is velünk jött volna, de a családja ezt nem tette lehetővé, ezért kellett egy új ápolót keresnem, felvennem és betanítanom.
- Minden rendben lesz. - Mondja, én pedig még egyszer megyek és elköszönök anyutól, biztosítva őt arról, hogy nemsokára itt vagyok, észre se fogja venni, hogy elmentem. Tekintete most nem ködös, tehát tudja, hogy mi történik körülötte. Ez jó.
Tömegközlekedéssel megyek az új munkahelyemre és mielőtt belépnék az épületbe még egyszer megigazítom magamon a ruhát. Egyszerű sötétkék kosztümöt vettem fel, elegáns és vissza fogott, amíg nem kezdek el dolgozni addig csak ilyenben fognak látni, utána jöhet a lazább öltözet is, hiszen a köpeny úgy is eltakar majd mindent.  Ma csak eligazításon kell részt vennem, mindent megmutatnak, illetve bemutatnak pár kollégának akikkel együtt fogok dolgozni, azzal pedig próbálok egyáltalán nem foglalkozni, hogy ki is lesz a főnököm. Talán nem tudja Dave apja, hogy ki is vagyok, talán elfelejtett és talán Dave egyáltalán nem fog bejárni. Tudom, hogy előbb vagy utóbb úgy is össze fogunk futni, de szeretném minél tovább elkerülni a találkozást. Még nem készütem fel arra, hogy újra lássam őt.
Az épületben kedvesen köszöntenek, majd megkérnek, várjak, nemsokára megérkezik az, aki körbe fog vezetni. Azt hittem, hogy a főnök fogja ezt megtenni, de így máris sokkal kényelmesebben érzem magam, hiszem talán megismerhetem az egyik kollégámat akivel majd együtt kell dolgoznom. Nem mondom, hogy ideges vagyok, tudom, hogy könnyen ki tudok jönni az emberekkel, ezzel sohasem volt problémám.
A találkozásra hamarabb sor kerül, mint számítottam volna. A tárgyalóterem ajtaja nyílik, ahova az asszisztens kísért be, majd megjelenik Ő. Ugyan úgy néz ki, mint ahogy az emlékeimben, csak az eltelt idő látszik meg rajta, de ez rólam is ugyan úgy elmondható. Felkelek a székemből és felé lépek egyet, de nem többet. Nem tudom mit csináljak, köszöntsem kézfogással? Ugyan, kiröhögne ha kezet nyújtanák neki, az ölelés és más pedig nem tűnik ide valónak.
- Dave… - jelenik meg egy mosoly ajkaimon. Örülök is neki, hogy újra láthatom, meg nem is.
- De igen. Én vagyok, elvileg holnap kezdek, ma csak megmutatják, hogy mi merre van. Te leszel az idegen vezetőm - próbálom máris olyan vizekre terelni a témát ami nem veszélyes. Talán, bár nála az apja mindig is egy veszélyes téma volt, és az, hogy itt vagyok neki köszönhető.
- Kaptam egy visszautasíthatatlan ajánlatot, csak ezért vagyok itt. Felkereshettelek volna, de már olyan régen nem láttalak, jobbnak találtam ha nem szólok. - Amióta csak betettem a lábam a városba azon agyaltam önkéntelenül is, hogy mi lesz.
- Ha szeretnéd, tehetünk úgy mintha soha sem ismertük volna egymást. - Zavarban vagyok, csak azért mondok ilyeneket, és biztos vagyok benne, hogy ezt ő is tudja.

Elsie and Dave

is that really you?

Jocelyn rendkívül bájos, talpraesett és még segítőkész is, persze ez nyilvánvaló, hisz apám ennél nem is adna alább az asszisztensei tekintetében, de még az ő jó tanácsai sem igazán tudnak sokat javítani a helyzeten, vagy épp magyarázatot adni arra, miért is én lettem kijelölve erre a feladatra. Többnyire csak akkor jövök be a céghez, ha a faterom konkrétan ragaszkodik hozzá, ami viszonylag elég gyakran van, de a harminc órás műszakjaim mellett nem ő és a kívánságai élveznek elsőbbséget, annyi biztos. Nem akarok hálátlannak tűnni, mert tény, hogy a családi vállalat és vagyon nélkül nem járhattam volna a Columbiára, és most nem lehetnék sebész. Igyekszem is kivenni a részemet a dolgokból, mert a gyakori nézeteltérések ellenére is tudom, hogy a Connor família nélkül jelenleg sehol sem lennék. Pontosabban ott tengetném még mindig a napjaimat Bronx mocskos utcáin, zsebeket fosztanék ki, vagy tennék még ennél is rosszabbat... ha nem lennék már rég halott, mert amerre akkoriban tartott az életem, amikor még anyám élt, nem volt túl ígéretes a jövőképem. Ezzel nem azt akarom mondani, hogy anyám elvesztése jó dolog lett volna. Akármilyen is volt, akkor is ő volt az anyám. De nekem nem jelent annyit a pénz, mint a család többi tagjának, engem nem ez éltet, hanem... sok minden más. Ez csak egy mellékága a hétköznapjaimnak, amelyet kötelességből gondozok, újra és újra próbálva mélyebb gyökereket ereszteni, érezni, hogy valóban ide tartozom, a családomhoz, bár nem hiszem, hogy ez valaha teljesen igaz lesz.
Mindenesetre nem ellenkezem, egy vállvonással indulok meg a tárgyalóterem felé, meghajolva apám akarata előtt, aki még csak ide sem tolta a képét. Azért majd lesz hozzá egy-két keresetlen szavam, ha találkoztunk. Komolyan azért rángat ide a szabadnapomon, hogy idegenvezetőt játsszak a legújabb munkatársai előtt? Nekem ez nem tűnik kimondottan létfontosságú feladatnak, ennél azért valóban lényegesebb ügyek miatt szokott behívatni. Ha csak az a fontos, hogy a vezetőség egy tagja intézze ezt a bemutatást, akkor szólhatott volna a nővéremnek is. Ő úgyis folyton ég a vágytól, hogy a fater észrevegye, és komolyan vegye, de szegény két x kromoszómával jött a világra, ez legalább olyan rossz, mintha egy drogos prosti szülte volna, és éppen elég az öregünknek ahhoz, hogy mellőzze őt, valahányszor csak ehhez van kedve.
A helyzet azonban csak akkor lesz igazán meglepő, amikor belépek a tárgyalóba, és nem mást pillantok meg az egyik széken ücsörögve, mint a kollégiumi szerelmemet, Elsiet. Az egyetlen nő volt az életemben, aki képes volt huzamosabb ideig is magához kötni... talán pontosan ez volt az egyik lényeges oka annak, amiért végül anélkül léptem le, hogy ezt előbb megbeszéltem volna vele. Pedig tényleg fontos volt nekem. Mellette képes voltam többé-kevésbé lenyugodni egy örökkévalóságnak tűnő lázadó korszak után. Csak hát rohadtul elszúrtam, amikor egyszerűen bejelentettem neki, hogy két nap múlva Afganisztánba utazom. Nem hibáztathattam azért, hogy nem várt meg. Vagy hogy a városból is elhúzott, mire visszatértem.
- Igen, úgy tűnik, én foglak körbevezetni – bólintok a feltételezésére, és magam is közelebb sétálok, de így is marad közöttünk a tisztes távolság. Megfordul a fejemben, hogy megölelhetném, vagy legalább egy puszit adhatnék az arcára, de tíz év sok idő, és a dolgok már nem olyanok, mint régen. Pedig nem igazán látszik rajta az idő múlása. Amennyit változott, az is a javára vált. Mármint akkoriban is gyönyörű volt, egy gyönyörű lány a húszas évei elején. Most viszont már igazi nő, minden porcikájában. Pillantásom egy elismerő mosollyal hordozom végig rajta, nem is próbálom elrejteni, hogy még mindig vonzónak találom. Végül az arcán állapodik meg a tekintetem. Úgy tűnik, kicsit zavarban van, amire ismét mosolyognom kell, mert ezt a tulajdonságát, hogy viszonylag könnyű zavarba hozni, mindig is bírtam benne. Én azonban, általában, ennek épp az ellentettje vagyok.
- Gondolom, sejtetted, hogy előbb-utóbb úgyis összefutunk – jegyzem meg, mikor közli, hogy nem tervezett előre szólni. Megértem. Bár arra azért kíváncsi vagyok, apámnak mivel sikerült rávennie őt, hogy neki dolgozzon. Megkerülöm őt, majd megállok háttal a nagy tárgyalóasztalnak, félig felülve rá.
- Mintha sosem ismertük volna egymást? - vonom fel érdeklődve a szemöldökeimet az ajánlatára. - Te ezt szeretnéd? Mindent meg nem történtté tenni? Elfelejteni? - kérdezek rá az arcát fürkészve. Kicsit talán korai máris belemászni a témába, legalább körbevezethettem volna, mielőtt évtizedes dolgokat hánytorgatok fel, és talán enyhén pofátlan is vagyok, hiszen Elsie zavarban is van, és gondolom ennek éppen az ellenkezőjét szerette volna, de hát ő dobta fel a magas labdát. - Én kétlem, hogy ez nekem menne, de ha te ezt akarod, megpróbálhatom – jegyzem meg egy féloldalas mosollyal, ravaszul csillogó szemekkel. Tulajdonképpen annyi idő eltelt, mióta legutoljára találkoztunk, hogy nagyon is lehetséges, hogy már nem ismerjük egymást. De ami azt illeti, engem bizony érdekelne, hogy mi történt vele, és hogy mennyit változott időközben.
- Na gyere, nézzünk körül – lököm el magam az asztaltól, és a kezemmel mutatom, hogy az övé az elsőbbség.

Amíg várok az ujjaimmal az asztal lapján dobolok, a telefonom a kezem mellett, hogy ha kell akkor azonnal válaszolni tudjak a hívásra vagy az sms-re. Legszívesebben nem a hívást várnám, hanem én kezdeményezném azt, de még csak körülbelül egy órája jöttem el otthonról, ha bármi baj lenne akkor már hívtak volna. Anyu ilyenkor aludni szokott, nem akarom esetleg felébreszteni, addig jó amíg pihen és nem tudatosul benne az, hogy gyakorlatilag idegennel lett össze zárva.
Igazán lehetnék nyugodtabb, hisz tudom, hogy ebben a városban minden sokkal jobb lesz, mint Chicagoban volt, jobb lesz a fizetésem és végre nem mínuszban leszünk anyagilag, hanem talán sikerül valamilyen szinten talpra állni. Nem mondom, hogy ez most lesz, de talán belátható időn belül sikerül rendezni a dolgainkat.
Ideges vagyok, mert meg akarok felelni ezen a helyen, a maximumot akarom kihozni magamból, hogy előre tudjam vinni a gyógyszerkutatást anyukám betegségében. Igaz, ha más típusú gyógyszerek fejlesztésében részt vehetek nekem az is teljesen megfelel, de a fő célom az, hogy valahogy megállíthassuk az Alzheimer-kórt. Túl sok embert érint, és még több ember életét keseríti meg.
Az ajtó nyílik, majd belép maga az ördög… na jó nem ilyen rossz a helyzet, de igazán örültem volna, ha kicsit elodázhatom a találkozást az exemmel. Ha próbálom a jó oldalát nézni annak, hogy ő fog körbe vezetni akkor az az, hogy legalább a következő napokban nem gyomorgörccsel fogok bejönni dolgozni, mert remélhetőleg ma mindent tisztázunk, vagy legalábbis meglátjuk, hogy hányadán is állunk egymással.
- Gondoltam, igen, csak arra nem számítottam, hogy a találkozás ilyen hamar be fog következni. - felelem neki és remélem, hogy nem hozzuk majd fel a múltat, de úgy tűnik, hogy nem tudok a számnak parancsolni, automatikusan kijönnek rajta a szavak, amit Dave le is csap úgy, ahogy azt kell. Tekintetemmel követem, hogy hova megy, ha túl közel jönne akkor hátrébb lépnék, de szerencsére ilyenről szó sincs, csak kissé kényelembe szerette volna helyezni magát. Laza testtartást vesz fel, talán a beszélgetésünk is könnyebb vizekre fog terelődni hamarosan. Mondjuk most, de nincsen olyan nagy szerencsém.
- Nem szeretném meg nem történté tenni, de talán úgy minden sokkal könnyebb lenne, de igazad van, valószínűleg nekem sem menne valami sokáig. Elvégre nem színésznek tanultunk. - Pedig most nagyon tudnék értékelni egy alap dráma kurzust, valami olyan címmel, hogy hogyan oldjunk meg kínos szituációkat. Az orvosin maximum azt tanítják meg, hogy hogyan kell közölni valakivel, hogy haldoklik, de még az is könnyebb lehet ennél.
Mélyen magamba szívom a levegőt és bólintok, majd előre megyek, ki az irodából, azonban kint megvárom, hogy ő induljon el valamerre, mert nem tudom merre kell menni. Ha irányt választott akkor megyek mellette.
- Apukád nem is mondta, hogy itt dolgozol, vagy még mindig csak becserkészni próbál? - kérdezem kíváncsian, ez egy olyan téma ami kettőnk múltját nézve semleges ezért nem okozhat nagy gondot a kérdésem, legalábbis remélem.

Elsie and Dave

is that really you?

Azt hiszem, egykori barátnőm felbukkanásánál a családi cégnél váratlanabb esemény mostanság nem is történhetett volna velem. Persze ez csak számomra ennyire meglepő, mert apám, az a szemétláda, még mindig pontosan tudja, hogy mit miért tesz, tudja, hogyan csűrje-csavarja úgy a dolgokat, hogy a dolgok végül leginkább az ő kedve szerint alakuljanak. Bár gyakran tesz úgy, mintha francot sem tudna rólam, mintha magasról tenne rá, mi a fontos a számomra, hogy én mit akarok az élettől, hogy nekem mi jelent prioritást, de ha arról van szó, hogy manipulálni akar, mégis képes megtalálni a legmegfelelőbb ütőkártyákat ehhez. Elsie és én... ez egy réges-régi történet. Több mint tíz éves. Volt két-három szép évünk az egyetem idején, és aztán vége lett. Tovább léptem, és nyilván ő is. Ám ha valaki úgy pillanat vissza az elmúlt éveimre, hogy egy kicsit is ismer, láthatja, hogy a szakításunk óta nemigen volt más említésre méltó kapcsolatom. Szeretem azt hinni, hogy ennek nincs nagyobb jelentősége. Elfoglalt voltam, és vagyok jelenleg is, és megelégszem kevesebbel is valami életre szólónál. Nem érzem úgy, hogy hiányozna bármi is az életemből. Mégis ha igazán magamba nézek, talán képes lehetek ennek megtalálni a valódi okát. Hogy legalább egy egészen kis részem, talán a lezáratlan múltunknak, a sietős elválásnak, vagy a saját bűntudatomnak köszönhetően, még kötődik ehhez a nőhöz. És mindennek ellenére, ahogy ezt most neki is nyíltan elmondom, én nem szeretnék sem felejteni, sem pedig semmissé tenni mindazt, ami egykor köztünk volt. Elsie szavai részben az enyémeket tükrözik, azt hangoztatja, hogy ő maga sem lépne a feledés útjára, a kijelentését átszövő kettősség és keserűség – hogy könnyebb lenne, de mégsem szeretné – azonban másról árulkodik.
- Ühüm... – bólogatok hümmögve véve tudomásul a szándékait, és tekintetemből a kétkedés árad leplezetlenül. Egyelőre mégsem fűzök hozzá egyebet, csak pár lopott pillanat erejéig még a szám sarkán bujkáló sejtelmes mosollyal az arcát fürkészem, mielőtt eltaszítanám magamat az asztaltól, és megindulnék a folyosó irányába.
- Ha tudtad volna, hogy nagy eséllyel velem kell majd dolgoznod, akkor is elvállaltad volna ezt a munkát? - kérdezek vissza inkább a  válasz helyett, érdeklődve sandítva le rá. Bár Elsie valószínűleg jobban ismeri apámat, mint a cégnél dolgozók nagy többsége, és tudja, hogy mire képes, hogy milyen egy kétszínű gazember. A fater egy gyógyszerbirodalmat vezet, de nem a gyógyulni vágyó betegeket látja maga előtt, miközben ezt az egészet igazgatja, hanem csak a dollármilliókat, amelyet a szenvedőkön kereshet. Ha életem első tizennégy évét is a felügyelete alatt töltöm, nagy esélyem képes lett volna ugyanezt a gondolkodást belém is nevelni. Persze megteszi a maga jótékonyságait évről évre, de én már jól ismerem őt – megannyi bizakodást követő csalódás ad alapot ehhez –, és pontosan tisztában vagyok vele, hogy számára minden a látszatról és mások manipulálásáról szól. Azokban a pillanatokban is, amikor béke van közöttünk, és jól kijövünk egymással, sem vagyok benne biztos, hogy vajon valaha szeretett-e engem valóban apaként, vagy egyáltalán képes lehet-e ilyesmire.
- Sebész vagyok a Manhattan Medical Centerben – válaszolom meg végül Elsie kérdését. Közben a liftek felé irányítom őt, ahol hamar meg is nyomom a hívógombot. Úgy döntöttem, megfogadom Jocelyn tanácsát, és elsősorban a laborok tájékán fogom őt körbevezetni. Ami persze az alsóbb szinteken található, hisz a legfelsőbb helyiségek, tárgyalók és irodák az üzleti értekezleteknek adnak otthont, illetve apám saját különálló territóriumának. - Leginkább ott vagyok, de néhány éve már, a családi béke érdekében a céges ügyekből is kiveszem a részem. A kutatások figyelemmel kísérése leginkább az én feladatom. De ha ez megnyugtat, nem tartózkodom itt túl sokat, nem szoktam a laborosok nyakában lihegni túl gyakran – teszem hozzá egy féloldalas mosollyal. Hazugság lenne azt állítani, cseppet sem hoz lázba, hogy ennyi idő után most Elsie-val dolgozhatok, de tény, hogy ő a kutató, nem én, szerény személyem csupán a családot képviseli a csapata élén, akiket egyébként sem tartok állandó felügyelet alatt. Sőt, amit azt illeti, ha Elsie nagyon kényelmetlennek érezné, hogy velem kell együttműködnie, apám terve még akár visszafelé is elsülhet, mert azon leszek, hogy minél kevesebb nyomást helyezzek rá. Nem akarom őt ellehetetlenítenie, ha már egyszer valamiért úgy döntött, hogy itt akar dolgozni.
A lift végre megérkezik, az ajtók pedig kitárulnak előttünk. Intek is, hogy mehetünk, és már lépek is előre. Amint kettesben maradunk, és meglódulunk lefelé, én ismét egy lazább testtartást felvéve dőlök neki a lift falának, zsebre dugott kézzel, a fejemet is kissé hátra támasztva, és úgy pillantok le a nőre.
- Most komolyan, Elsie, miért vagy itt? Úgy értem... mivel tudott rávenni apám, hogy neki dolgozz? Egyértelmű, hogy nem miattam jöttél vissza a városba, hisz minden mozdulatodból süt, mennyire feszélyez a közelségem, valamiért mégis itt vagy – biccentem egy kissé oldalra a fejem, miközben ismét nekiszegezek egy kíméletlenül őszinte kérdést. De hát nem jobb ezen mielőbb túlesni?

Nem tudok felejteni, pedig mindennél jobban szükségem lenne arra, hogy a múlt árnyai ne kínozzanak tovább, engedjenek szabadon, de tudom, erre semmi esélyem. Minél több időt kell vele töltenem, minél tovább láthatom őt annál inkább az eszembe fognak jutni a régi dolgaink a boldog pillanatok és a bosszúság, csalódás, amit okozott nekem. Talán ezekre kellene koncentrálnom, akkor megvan annak az esélye, hogy teljesen higgadt és hideg leszek, de lehet, hogy éppen az ellenkezőjét érem majd el és a végén jégcsapként viselkednék vele, amit őszintén szólva meg is érdemelne. Kisétált az életemből egyik pillanatról a másikra és nekem ezt fel kellett dolgoznom, nem volt könnyű és talán nem is sikerült teljesen, hiszen némi harag még mindig melenget belülről de már régen megtanultam uralkodni magamon, az érzelmeimen és a tetteimen. Nem fogja látni rajtam, hogy ez az egész szituáció milyen kellemetlen nekem… legalábbis remélem, hogy anyu mellett az utóbbi időkben megtanultam tökéletesen színészkedni, hiszen nagy szükségem van rá. Ha éppen tisztában van a dolgokkal nem lehetek túlságosan is boldog vagy magamba fordult, mert rájönne, hogy valami nincsen rendben és aggódni kezdene, azt pedig nem akarom.
A gondolataim folyamatosan vissza térnek anyukámhoz, de nem tehetek róla, nagyon hosszú idő óta csak ő az állandó személy az életemben.
Kérdésén egy pillanatig elgondolkodom, mert nem akarom elkapkodni és rávágni a választ.
- Akkor is elvállaltam volna. Túlságosan is jó ez a cég ahhoz, hogy vissza utasítsak egy ilyen lehetőséget. - felelem neki őszintén. Ha így segíthetek anyunak, akkor még Davet is képes vagyok napi nyolc vagy több órában elviselni, ha erre van szükség. Bármit képes vagyok elviselni ha azzal nyerhetek még pár hetet, hónapot vagy évet anyunak.
Válasza hallatán megkönnyebbülök kissé, tehát nem kell majd minden nap találkoznunk, ez így könnyebb lesz neki is és nekem is, legalábbis most ezt gondolom, de ki tudja, hogy mik fognak a fejemben járni pár órával azután, hogy elváltunk egymástól. Valószínű hogy folyamatosan rajta fog pörögni az agyam, amiért nagyon hálás leszek neki, hiszen végre eltereli egy kicsit a gondolataimat.
- Édesapád bizonyára utálja még a gondolatát is annak, hogy ott dolgozol és nem pedig itt. - Mosolyodom el halványan. Amennyire emlékszem az apja igen csak szerette ha a dolgok a saját kénye kedve szerint alakultak. Pechére a fia kellő képen makacs és önfejű ahhoz, hogy ne hódoljon be neki.
- Ezt azért örömmel hallom, egészen biztos, hogy foglak keresni majd ha lesz pár olyan dolog amiben segítségre lenne szükségem. - Igaz, ő inkább orvos én pedig inkább kutató vagyok, de talán épp ezért tud majd olyan irányba terelni a gondolataival ami segíthet előre lépni a gyógyszer fejlesztésben. Inkább beszélek össze egy olyan emberrel akiről tudom, hogy hatalmas tudása van és képes ötleteket adni, mint egy idegennel, akiről nem tudok semmit sem. Nyílván a kollégáim ezt annyira nem fogják díjazni, de majd csak kialakul valamilyen rendszer. Az apja is boldog lesz én is, és talán egy kicsit ő is.
Ez az elképzelésem csak akkor valósulhat meg, ha még mindig ugyan az, vagy legalább hasonlít arra a Dave-re akit anno valaha ismertem.
Bemegyek a liftbe, és amint becsukódik mögöttünk az ajtó megkapom azt a kérdést amitől a leginkább féltem. Még nem vagyok képes elmondani neki… még nem… pedig muszáj, ha most nem mondom később talán nem kérdez rá, pedig tudnia kell, hiszen ő is ismerte anyut.
Veszek egy mély lélegzetet mielőtt válaszolnék neki, majd, csak hogy húzhassam az időt veszek még egyet.
- Az Alzheimeres csoport miatt fogadtam el az állást. Itt van a legnagyobb esélye annak, hogy valahogy késleltetni tudják a betegség lefolyását. Muszáj találnom valami szert amivel ez elérhető mert… - elakadnak a szavaim, majd erőt veszek magamon és kimondom őket, miközben a padlóra szegezem a tekintetem, mintha lenne ott valami érdekes.
- Mert anyu beteg és egyre súlyosbodik az állapota. - mondom ki végül a szörnyű szavakat amikkel még mindig nem tudtam megbarátkozni, pedig már egy jó ideje rányomta a bélyeget az életünkre.
- Valamint jóval több fizetést ígértek, mint amit a korábbi helyemen kaptam. Két olyan dolog, ami miatt muszáj volt ide jönnöm. - egészítem ki és így Dave már teljesen képben lehet azzal, hogy milyen helyzetben is vagyok most. Néha muszáj meghoznunk bizonyos döntéseket, változtatni a már megszokottról, hogy jobb életünk lehessen, legyen esélyünk javítani a dolgokon. Én meghoztam ezt a döntést és nagyon remélem, hogy nem fogom megbánni.

Elsie and Dave

is that really you?

A felelettől egy kisebb fintor fut keresztül az arcomon. Én sem tudnám pontosan megmagyarázni, mi miatt... Talán csak a helyzet iróniája miatt. Apám és az ő imádott cége nagyban hozzájárult ahhoz, hogy Elsie és én egykor szétváltunk, most pedig, tíz év elteltével, ez a „túlságosan is jó” vállalat hoz össze újra bennünket egy fedél alá. De azt hiszem, a fintorom néha már automatikusan jön, amikor a családi firmát dicsérik a képembe. Még így, harmincöt évesen is gyakran érzem azt, nem számít, honnan indultam, mit értem el, és meddig jutottam, mert az emberek általában nem látnak mást bennem, mint a milliárdos zseni, Steve Connor egyik fiát és örökösét. Valószínűleg amíg élek, az árnyékában maradok. És ezt utálom. Mégis meg kell vele békélnem.
- Megértelek – válaszolok Elsie szavaira röviden. Nem mászom bele a témába, nem firtatom. Tisztában vagyok vele, hogy sokan élnének azzal a lehetőséggel, ami számára ma itt megadatott, hogy munkát vállaljanak a cégünknél. Emellett azt is el tudom képzelni, hogy a fater a garantált siker érdekében biztosra ment, és a szokottnál is előkelőbb ajánlattal állt elő az exemnek. Ez már magában elég lenne bárkinek, hogy elfogadjon egy állást. Ugyanakkor... Elsie nem akárki. Ha van valami, amiben ő és én hasonlítunk, illetve egyetértünk, akkor az az, hogy a pénz nem boldogít, és vannak annál fontosabb dolgok is az életben. Egyikünk sem azért jelentkezett az orvosira, hogy sokat keressen vele, hanem hogy nagy dolgokat érjünk el, és tudásunkkal segítsünk másoknak. Ezért sem hagy teljesen nyugodni ez a téma, mert úgy érzem, valamit még nem mondott el nekem. Szerintem kihagyott valami lényegeset, és az eddigi reakciói arra engednek következtetni, hogy nem a velem való újraegyesülés lehetősége az, ami sokat nyomott a latba. Ellenkezőleg. Én lehettem a visszahúzóerő. Ám mivel még rám vár a feladat, hogy körbevezessem őt, felhagyok a további faggatózással, és bár továbbra is az arcát fürkészem, vagy épp a gesztusait elemezgetem, közben arra is fordítok figyelmet, hogy válaszoljak a kérdéseire.
- Ezt eltaláltad. A fater szerintem soha nem fogja túltenni magát azon, hogy végül a sebészetet választottam – felelem, aztán elhallgatok, mert kicsit megrohamoznak az emlékek. Mire eldöntöttem, hogy melyik pályát is választom, és elindultam azon az úton, Elsie már nem volt a képben. Ahhoz, hogy szabadon meghozhassam a saját döntéseimet, apám befolyása nélkül, és legalább egy időre megszabaduljak tőle, a világ másik felére kellett menekülnöm előle. Az, hogy beálltam a seregbe, és Afganisztánba utaztam, életem legjobb, és egyben legrosszabb döntése volt. De akárhogy is, már nem csinálhatom vissza. Tudom, hogy a hirtelennek tűnő választásommal, és a sietős bevonulással mély sebeket hagytam a nőben, amit őszintén sajnálok. Ugyanakkor... ha visszamehetnék, attól tartok, ugyanezt tenném. Úgy véltem, és még mindig úgy gondolom, hogy ezt a lépést egyedül kellett megtennem, úgy, hogy senki és semmi nem befolyásol. El kellett mennem, egyszerűen nem volt más választásom. És mivel ezt éreztem, nem volt értelme hosszú, hetekig tartó könnyes búcsút venni, kockáztatva, hogy újra és újra elbizonytalanodjak, és megnehezítsem a dolgokat mindkettőnk számára.
- Viszont azzal, hogy a vállalat dolgaitól, és a kutatásoktól sem határolódom el teljesen, sikerült kieszközölnöm ezt a tűzszünetet, viszonylagos békét, ami egyelőre mindkettőnknek megfelel. - Persze kérdés, hogy meddig. Ha apám képes volt még Elsiet is felkeresni, és előállni neki egy csábító állásajánlattal – holott meggyőződésem, hogy igazából sosem szívlelte őt igazán, bár meglehet, nem is sok olyan ember él ezen a földön, akit az öregem valóban kedvelne –, akkor kétlem, hogy teljesen feladta volna a reményt arra, hogy valamikor még sikerülhet teljesen magához és a cégéhez édesgetnie.
- Rendben. Később majd egyeztethetünk a beosztásomról a csoporttal, és megadom az elérhetőségeimet – felelem, mert valóban én is örömmel veszem, hogy Elsie nyitott a közös munkára, és ezek szerint mégsem feszélyezi annyira a személyem. Ugyanakkor ez az egész még mindig nem hagy nyugodni, és úgy érzem, muszáj tiszta vizet öntenünk a pohárba, mielőtt a lift megérkezne velünk, ezért nem óvatoskodok tovább. Egyszerűen felteszem neki a nagy kérdést. A válasz azonban erősen meglep, kicsit mellbe is vág. Az édesanyja az emlékeimben mindig is egy fiatalos, kedves, életvidám nőként élt, eszembe sem jutott volna azt feltételezni, hogy Alzheimer kórban szenved, vagy hogy köze lehet Elsie a kutatócsoportunkkal kapcsolatos terveihez. A döbbenet, attól tartok, egy-két pillanat erejéig az arcomra is kiül, miközben őt hallgatom, majd átjár az együttérzés. Bár a helyzetünk sokban különbözik, mégis jól tudom, milyen nehéz gondoskodni a saját édesanyánkról, miközben végig kell néznünk, ahogy ez a szeretett személy napról napra egyre kevésbé hasonlít önmagára. Kihúzom magam, eltávolodva valamelyest a lift oldalától, és egy-két pillanatig még egykori kedvesem tekintetét fürkészem, olvasni próbálok belőle, mielőtt ismét megszólalnék.
- Igazán sajnálom, Elsie – mondom kissé csendesen, de komolyan, és azt hiszem, ebben a rövidke mondatban sokkal több van, mint aminek tűnik. Mert nem egyszerűen sajnálom, hogy az anyukája beteg, és hogy végig kell mindezt élniük. Sajnálom, hogy egyedül van ebben, sajnálom, hogy ilyen szorult helyzetbe került, és legfőképpen azt, hogy nem voltam ott mellette. Bár ezeket nem mondhatom ki. Jogom sincs rá. - Nincs senki, aki a segítségedre lehetne? - kérdezek rá aztán. Amennyire vissza tudok emlékezni, kétlem, hogy lenne még bárki a családjából, aki támogatná, vagy akire néha számíthatna. Vajon nem túl késő... vagy nem túl korai, hogy én mellé álljak?
- Azon leszünk, hogy mielőbb megtaláljuk a gyógymódot a számára... és mindenki más számára is, akik ebben a betegségben szenvednek. - A lift ebben a pillanatban megáll velünk, és ahogy az ajtók feltárulnak, az előttünk levő folyosón jóval több mozgást és nyüzsgést találunk, mint azon a szinten, amelyről indultunk. A tenyeremet finoman Elsie hátára simítva terelem őt a megfelelő irányba az ide-oda járkáló, tabletes, beszélgető, vagy épp vitatkozó fehérköpenyes között. Tulajdonképpen ezen az emelet a laboratóriumoknak és kísérleti termeknek csupán egy része található, – az meg például egészen biztos, hogy a kutatásokhoz tartott állatokat többségét még lejjebb tartják valahol – viszont van itt étkező is, előadóterem, pihenő- és társalgó szobák, kisebb kórtermek, helyiségek, melyek arra szolgálnak, hogy a kísérletekre jelentkezőkkel nyugodt körülmények között kommunikálhassanak a tudósaink, vagy megfigyelhessék őket, és így tovább... Sajnos az egészet még én sem látom át, ezért is tartom őrültségnek, hogy éppen én lettem kinevezve idegenvezetőnek, de talán időközben találhatok majd valaki hozzáértőt, akire rábízhatom az újoncunkat.

Ez a hely… fantasztikus, bár még szinte semmit sem láttam belőle, csak Dave apja asszisztensének az irodáját és a tárgyaló termet, de már ezek is modern bútorokkal voltak felszerelve, a tisztaság pedig elképesztő volt, ha a laborok is a legújabb és legjobb gépekkel vannak ellátva, akkor minden reggel örömmel fogok felkelni és elindulni munkába. Legalább ez segít majd abban, hogy egy kicsit én is jól érezhessem magam és ne gyűrjön maga alá még jobba a kétségbeesés és a szomorúság. Reményt ad majd, hogy a profi környezet lehetővé teszi majd, azt, hogy minél pontosabb és jobb munkát végezhessünk, ráadásul itt nem hiszem, hogy annyira aggódni kellene amiatt, ha egy reagens már fogyóban van. Az előző munkahelyemen szinte mindent elszámoltattak velünk, nem lehetett kísérleteket ismételni, mert az eredmény kétes volt. Azzal kellett dolgoznunk ami van, itt pedig, talán lesz arra lehetőség, hogy minél több mérést végezhessünk nagyon sok páciens bevonásával. Egy álom válna valóra ha ez így lenne és szinte biztos vagyok benne, hogy így is van. Végre valami jó történik az életem során nem pedig még lejjebb csúszok a szomorúság és a tehetetlenség gödrébe.
Fogalmam sincs, hogy milyen lehet az ő helyzete, engem mindig támogatott anyukám a döntéseim során, ha pedig valami ellen érzése volt a dologgal kapcsolatban akkor leültünk és megbeszéltük a dolgokat, nem pedig hosszú és szörnyű harcok árán érvényesítettem az akaratomat. Davenél szerintem ha szeretett volna leülni az apjával tárgyalni, normálisan akkor sem lehetett volna ez sikeres, hisz az apja egyáltalán nem tűnik alkalmasnak az ilyesfajta tervezésre és megállapodásra, inkább olyannak tűnik, aki elhatároz valamit és addig megy, addig ügyeskedik amíg nem lesz az amit szeretett volna eredetileg. Undorító hozzáállás.
- Azért bízom benne, hogy egy szép napon majd sikerül megoldanotok ezt is, vagy legalább egy kicsit beletörődik abba, hogy mit választottál. - Én megpróbáltam volna segíteni neki, játszottam volna ezer örömmel a villámhárító szerepét, de ezt nem hagyta nekem, még azelőtt eltaszított az életéből, hogy legalább megpróbálhattam volna segíteni. Mérges vagyok rá, annyira mérges vagyok rá emiatt és még egy csomó más dolog miatt is, de igyekszem most nem ezeket a dolgokat elővenni. Majd ha egyedül leszek otthon, illetve anyuval, de ő aludni fog, akkor majd előveszem az elnyomott emlékeket és újra rendszerezek egy csomó dolgot. Nem szeretnék feszültséget kettőnk között és ez csak úgy lehet, hogy előbb vagy utóbb leülünk és megpróbáljuk megbeszélni azt, hogy mi is történt akkor.
- Ezt azért örömmel hallom. Legalább akkor egy kicsit nyugodtabbak a kedélyek, mint amire számítottam. - Őszintén mondom, nagyon szeretném ha közte és az apukája között rendeződne a kapcsolat. Kissé érzékeny vagyok a szülő-gyerek dologra, nem tudja mit veszíthet ha nem békülnek ki rendesen.
- Rendben, akkor majd tőlük megkapom az adataidat. - Nem azt mondta, hogy nekem adja meg, hanem a csoportnak. Lehet, ő így akar távolságot tartani kettőnk között? De az is lehet, hogy most már csak képzelődök és kezdek mindent belemagyarázni abba amit mondott.
Elmondom neki azt, hogy mi is a helyzet anyuval, de a részletekbe nem megyek bele, ez is éppen elég nehéz, nem szeretek róla beszélni, mert még mindig rosszul érint ez az egész, még próbálom tagadni a dolgokat, legalábbis a szívem legmélyén, az agyam már felfogta nagyon régen, hogy mi a helyzet és minden erőmmel azon vagyok, hogy valami megoldást kerítsek a problémára. Figyelem Dave arcát, látszik rajta, hogy megrendült ő is egy kicsit, amit nem csodálok, mert anyuval jól kijöttek. Anyu nagyon bírta Davet már az első pillanattól kezdve, és a szakításunk őt is talán megviselte egy kicsit.
- Köszönöm. - Felelem, majd kérdése hallatán megrázom a fejem. Csak én vagyok, nem került elő sehonnan sem egy nagynéni vagy egy eltitkolt testvér.
- Felvettem egy ápolót, aki anyuval van amíg én dolgozom így teljes felügyelete van a nap huszonnégy órájában. Betehetném egy otthonba, de nem szeretném, így is nehéz vele, ott pedig idegenek lennének mellette, ki tudja, hogy hogyan bánnának vele. Amíg csak tudok addig én akarok róla gondoskodni. - Ez igazából azt jelenti, hogy nem csak napi nyolc órában fogok dolgozni, hanem éppen úgy, ahogy az elmúlt években, továbbra is készenlétben vagyok a nap huszonnégy órájában, csoda, hogy meglátszik rajtam? Igaz, most a smink eltakarhatja a karikákat a szemeim alatt és a ruháim is jótékonyan takarják azt, hogy lefogytam. Az idegesség, a stressz és a kialvatlanság szörnyű dolgokra képes az ember testével.
- Köszönöm, tudod Ő… már néha engem sem ismer meg. De igazad van, másokon még segíthetünk és talán rajta is. - Próbálok bizakodó lenni, annyira szeretnék hinni abban, hogy ez az egész vissza fordítható, de tudom, pontosan tudom, hogy az agysejteket nem lehet már regenerálni.
Kilépek a liftből és megyek, amerre terel, keze érintése a hátamon nagyon jól esik és reménykedem abban, hogy egészen véletlenül majd ott felejti a tenyerét. Úgy tűnik kicsit ő is el van veszve, talán most először jár itt? Kíváncsian pillantok be az ajtókon és a szívem mindig nagyot dobban amikor meglátok egy olyan gépet ami után eddig csak csorgatni tudtam a nyálamat. Itt egészen biztos, hogy tudunk majd némi előrelépést elérni a gyógyszerkutatásban.
- Mi lenne ha a „tárlatvezetés” helyett inkább innánk egy kávét? Majd hétfőn megkérek valakit, hogy mutassa meg a fontosabb dolgokat, a többire pedig majd magamtól rájövök. Ki tudja, talán a nagy keresgélés közben az egyik raktárban rányitok pár kollégára. - Próbálom elterelni a figyelmemet a problémáimról és inkább megpróbálok elsütni egy viccet is. Hátha vevő lesz rá ás ahelyett, hogy itt bóklászunk legalább beszélgetünk egy jót, nyugodt körülmények között.
- Persze, csak akkor ha ráérsz és nincs más dolgod vagy nincs valaki aki rossz szemmel nézne rám amiért veled mertem kávézni. - Azt már tudhatja, hogy velem ilyen téren mi a helyzet, de arról még fogalmam sincs, hogy neki van-e valakije. Az lenne a legjobb ha lenne, mert akkor könnyebb lenne majd megfékezni a gondolataimat.

Elsie and Dave

is that really you?

Elfojtok egy horkantást, és halvány, sejtelmes mosollyal bólintok Elsie reményteljes megjegyzésére. Nem tervezem most itt előtte verbálisan ízekre szedni az apámat, az új főnökét, és nem akarom igazán jelét adni a kétkedésemnek sem, ezért úgy érzem, jobb ha szavak nélkül hagyom a bizakodását. Azonban őszintén kétlem, hogy a fater igazán képes lenne túllépni bármin, főleg velem kapcsolatban, ami nincs a tetszésére. Ha egyszer mégis elfogadná a szakmámra vonatkozó döntésemet, az valószínűleg azért lenne, mert más, újabb terveket ötlött ki a számomra, valamit, amivel ismét befolyásolhatja a sorsom alakulását. Az öreg nagymestere a manipulálásnak. De tény, hogy most jobb a helyzet, mint amikor Elsie-vel elváltunk egymástól. Mostanra legalább már többé-kevésbé megtanultunk kijönni egymással.
A túránk következő állomása előtt úgy döntök, nem habozok, csak egyenesen rákérdezek a lánynál, hogy mégis mi a valódi oka annak, hogy itt van. Egyszerűen nem hagy nyugodni az érzés, hogy többről van szó, mint amit elsőre elmondott, és más esetben talán nem lenne túl sok jogom faggatni őt, de mivel a családi cégnél akar dolgozni, ezáltal állandó kapcsolatban maradni velem is, megkockáztatom, hogy esetleg indiszkrét leszek. A válasz azonban igencsak szomorú. De valószínűleg jobban meg tudom őt érteni, mint hinné. Tíz éve még nagyon közül álltunk egymáshoz, két-három évig egy pár voltunk, és akkoriban szerintem elég jól ismertük egymást, ismertem az anyukáját, a múltját, az álmait... és ő is ismert engem. Tudta, hogy tizenéves koromig a drogos és prostituált anyám nevelt, akinek a halála után kerültem a gazdag apámhoz, és annak családjához, tudta, hogy emiatt sosem találtam a helyemet, nem éreztem magamat igazán közéjük valónak. Elvileg még ma is tudnia kell mindezt... ha még emlékszik azokra az őszinte beszélgetésekre, a közös estékre a tetőn, a csillagok alatt. Attól tartok, soha senkivel nem voltam őszintébb, mint vele akkoriban. De anyám halálának körülményeiről, az utolsó hónapokról, arról, mit kellett tinédzserként tennem a túlélésért, még neki sem voltam képes mesélni. És a lelki szennyes-halmom csak tovább gyarapodott Afganisztán óta... Tisztában vagyok vele, hogy – munkában és azon kívül is – sokan még ma, harmincöt éves fejjel is csak egy vakmerő, nagyképű alakot látnak bennem, akinek mindenről van véleménye, és ezt nem fél kimondani... Nem is tudom, egyesek talán sekélyesnek is gondolnak. Ám a lényeg, hogy jobban megértem Elsiet, mint hinné, a jelenlegi helyzetét, a tehetetlenséget, az aggódást, hogy olyat kényszerül tenni – akár épp az új munkája elvállalásával – amit egyébként nem biztos, hogy tenne, ha mások lennének a körülmények. Sajnálom, hogy így alakult az élete, és sajnálom az édesanyját is, de nem igazán tudom, hogy van-e még jogom erről mélyebben beszélgetni vele. Valamiért úgy érzem, hogy teljesen egyedül maradt ebben az egészben, és sokkal több támogatásra lenne szüksége.
- Megértelek... Hogy magad szeretnél gondoskodni róla, és minél több időt vele tölteni. Viszont a cégnek igen jó összeköttetései, kapcsolatai vannak... amelyekkel időközben majd te is tapasztalatokat gyűjthetsz, és ha a gyógymódot azonnal nem is találjuk meg, de remélhetőleg megismerkedsz majd a megfelelő emberekkel, módszerekkel és helyekkel, amelyek, ha mást nem is, de segíthetnek könnyebbé tenni a körülményeket a számodra és édesanyádnak is. - A cég összeköttetésben áll néhány fantasztikus otthonnal, amelyek valóban különleges környezetet biztosítanak a betegeknek, olyan szakemberekkel, ápolókkal, orvosokkal, akik nagyon jól értik és végzik a dolgukat, és bármi is az, amire időközben rátalálva segíthet Elsiéken, azt hiszem, már megérte a számára elvállalni ezt az állást.
A túravezetésbe úgy igazán még bele sem melegedtem, amikor feldobja az ötletet, hogy menjünk inkább kávézni egyet. Mi tagadás, azonnal ráharapok, és biztos vagyok benne, hogy ezzel mindkettőnknek megspórolhatunk egy húszperces fel-alá téblábolást. Azt már tudja, merre keresse a laborokat, a többiről én személyesen úgysem sokat taníthatnék neki.
- Rányitsz pár kollégára? - visszhangzom a tréfás feltételezését nevetve. - Ha ez megtörténne, kérlek majd avass be! Szomjazom a céges pletykákra. Sajnos nem vagyok itt eleget ahhoz, hogy rendesen képben legyek a pikánsabb részletekkel – ingatom a fejemet sóhajtva, a csalódottságomat kifejezve.
- Ami a kávét illeti, benne vagyok. Amint látod, nincs más dolgom – tárom szét a karom. - Nem is értem, miért engem kértek fel kalauzodnak... leszámítva, hogy egy ismerős arc fogadhasson az első napodon. De őszintén szólva én még ma is simán eltévedek itt. Legtöbbször, ha el akarok jutni A-ból B-be, akkor megállítok valakit, és kérdezek – vonom meg a vállam egy laza mosollyal.
- Na gyere, van egy olasz kávézó a sarkon túl. Határozottan jobb a kávéjuk, mint amit itt az épületben kapni lehet... és még sütemény is van – csúsztatom ismét a hátára a tenyerem, hogy visszatereljem a liftbe. - Szóval... ha arra vagy kíváncsi, hogy van-e a láthatáron egy féltékeny barátnő, aki rossz szemmel nézné, hogy veled töltöm az időt, a válasz: nincs. Na és mi a helyzet veled? Nem vár rád egy pasi, mondjuk Chicagoban, hogy visszatérj hozzá? Ott éltél eddig, ugye? - élek a lehetőséggel én is, hogy kiderítsem, mi is a szitu ezen a téren. A felvonó közben már folyamatosan süllyed velünk, szinte pillanatok alatt elérjük a földszintet.