- Hé törpe, végeztél már a krumplival? - Cosco mindig is cikizte a magasságomat, mert az ő két méteréhez képest én mélynövésű pöcsnek nézek ki. Pedig állítólag a legjobb barátom, hiszen együtt mentünk végig a kiképzésen, de ilyen esetekben mindig megkérdőjelezem a közöttünk lévő bajtársiasságot.
- Még három szem és kész vagyok ... melák! - szúrtam vissza neki, majd elhajoltam a törlőrongy elől, amit nekem vágott. - Ááá, már értem, miért kötöttél ki itt! Nem ment a célzás melák?
- Ne feszítsd túl törpe vagy rádsózom a sárgarépát is! - hófehér fogai csak úgy villogtak, ahogyan mosolyra húzta a száját, majd én is csak nevetni tudtam a dolgon. Pontosan tudtam, hogy miért van itt, hiszen amikor először találkoztunk, már akkor arról beszélt, hogy milyen éttermet fog nyitni, ha leszerel. Mindig azzal viccelődött, hogy nekem is lesz majd helyem ott, s mindig mosogatófiút akart belőlem faragni. Merthogy az ízlésem pocsék, nem használok elég fűszert, lövésem sincs a textúrákhoz és megkérdőjelezhető a tálolási technikám. És ezeket akkor mondta, amikor dícsért.
- Hallottál valamit a harmickilencesekről?
- Nem, semmi újat... - komolyra váltottunk. Négy halott, hét súlyos sérült, abból kettő életveszélyben. A tábori kórházra is mi főzünk, az egyik tizedessel szoktam beszélgetni az ápoltakról, hogy milyen diétára fogták őket, milyen igényeik vannak, s ilyenkor néha az állapotukról is. Most nem bíztatott semmi jóval, bennem pedig fortyogott a düh, hogyha annak idején nem törik el a lábam, akkor én is odakint lehettem volna, akár velük együtt harcolhattam volna, segíteni nekik, talán megfordítani az összecsapás kimenetelét. - Briggsnek állítólag amputálták mindkét lábát.
- Ó ember, ne is mondd! Nem tudnám, mit csinálnék, ha levágnák mindkét lábam.
- Magasabb lennék nálad és többet nem szólíthatnál törpének...
- Hülye vicc volt! - most betalált a törlőrongy. Igaza volt, éppen ezért nem is méltatlankodtam, hogy a ruháról bors ment a szemembe, ami annyira csípett, hogy majdnem ordítottam. - Te, Herb, mit csinálsz majd, ha hazamész?
- Még nem tudom, gondolom maradok szakács.
- Maradsz katona vagy civil?
- Sosem hagynám itt a katonaságot. Wooah!
- Wooah! - kiáltottunk szinte egyszerre, majd összesepertem a szökni próbáló krumplihéjakat, de már nem fejezhettem be, mert egy robbanás rázta meg a körletet. Akkor láttam Coscot utoljára.

***

- Meséljen szakaszvezető, hogy érzi magát?
- Mint akinek nincs lába... - válaszoltam fanyarul az orvosnak, majd hatalmasat sóhajtottam és az ablak előtt viaskodó varjak táncát figyeltem. Egy éve támadták meg a tábort, fél éve vagyok rehabilitáción, s ennek a mostani beszélgetésnek az lenne a célja, hogy bebizonyítsam, összeszedtem magam a történtek után.
- Értem.
- Dehogy érti! - dühös voltam, válaszom fröcsögve pattogott visszhangként a szoba négy fala között.
- Akkor magyarázza el, kérem!
- Nézzen rám! Itt vagyok huszonnégy évesen és leszereltek. Huszonnégy évesen ne legyen már a katona veterán! Büszkének kellene lennem, hogy szolgálhattam a hazámat, de... - megálltam.
- Kérem, folytassa!
- Mit kezdjek magammal? Voltam három álláshirdetésen, de emiatt nem vettek fel sehová! - a protézisemet néztem. - Ha valaki rámnéz, nem mondja meg rólam, hogy nincs jobb lábam, de amint elindulok, azonnal látszik. A bicegésem, a lassú mozdulataim... És bármennyire tűnik úgy, hogy néha-néha elfelejtem az egészet, mindig erre gondolok. Mindig!
- Maga egy fiatal, életerős férfi, meg fogja találni a saját útját.
- Ha maga mondja...
- Kételkedik benne?
- Úgy értem... Kinek kellek így? Mire vagy így jó?
- Gátfutó biztosan nem lesz...
- Hülye vicc volt! Ha most lenne nálam egy konyharuha, az arcába vágnám. - elnevetem magam és Coscora kellett gondolnom, arra a melák alakjára, letörölhetetlen mosolyára, megnyugtatóan mély hangjára. - Hiányzik a régi életem.
- Azt sosem fogja visszakapni, és minél előbb elfogadja ezt, annál könnyebben tud továbblépni ... nem poénnak szántam.
Elnéztem az orvos mellett, s a válla fölött egy képet fürkésztem. Az egyenruhákból ítélve az első Sivatagi Viharban szolgálhatott, s akkora vigyorral ült a Humvee motorháztetején, hogy majdnem szétszakadt a szája. Fejemmel biccentettem a képre. - Magának hogyan ment? Hogyan lesz egy katonából pszichológus?
- Ahogyan magából szakács.
- És nem hiányzik?
- A homokviharokra, a döglesztő melegre, a gombás lábakra, az álmatlan éjszakákra, a fejem mellett elsüvítő golyókra gondol? - megállt egy pillanatra, majd a kép felé fordult. - Mindent megtennék, hogy egyszer visszamenjek.
- Akkor érti miről beszélek, nem? - mosolyogva fordult vissza.
- Bármennyire is vágyom vissza oda, életem azon része már lezárult. Nekem szerencsém volt, hogy ép bőrrel megúsztam, de megtanultam továbblépni és elfogadtam, hogy van élet a hadsereg után is.
- De...
- Herbert ... remélem szólíthatom Herbertnek?
- Nem ragaszkodom hozzá, de szólíthat.
- Nem az élete ért véget abban a támadásban, s bár ez a trauma egész életében el fogja kísérni, nem szabad hagynia, hogy gúsba kösse.
- Tudom. - csend ült kettőnk közé, s csak egymás szuszogását hallottuk.
- Átgondolta a csoportterápiát? Van egy szerdai csoportom, szerintem jót tenne magának, ha találkozna más veteránokkal.
- Hol és mikor? - orvosom elmosolyodott, majd átadott egy papírkát, amire a kérdéseimre adott válaszok voltak. Elköszöntünk, én pedig bicegve indultam kifelé a szobából.