Egy hatalmas csirkés szendviccsel az egyik kezemben és egy üveg borral a másikban, vágódom be a szobába. A lábammal lököm be az ajtót, majd a bakancstól is megszabadulok, hogy aztán elvethessem magam a hatalmas ágyon. Esküszöm megfogtam az isten lábát ezzel a munkával. Szerencsésebb aligha lehetnék. Nem csak pénzt kapok érte, de ingyen lakhatást is... amiről a főni nem kifejezetten tud, de mi mind tudjuk, hogy van a mondás. Amiről nem tud, az nem fáj. Mindemellett pedig még vacsit is kaptam... vagy szereztem. Kétlem, hogy bárki hiányolná. Az igazat megvallva, még jókislány vagyok. Nem loptam - egy-két szendvicsen kívül- még semmit sem. Pedig a kleptomániás énem szívesen tette volna, de nem vagyok hülye. Jól tudom, hogy ez a meló sokkal többet ér, mint eddig bármi más. Igazi fizetésem van. Nem szúrják ki a szemem egy tízessel, miután lefagyott a seggem is. És még csak Astonnál sem kell kuncsorognom, hiszen az alvás is megoldva. Kell ennél több?

Tényleg igyekszem nem elszúrni a dolgot. Még soha korábban nem ment ilyen jól a dolgom. Igyekszem nem túl feltűnő lenni, sőt még egy mosolyt is magamra erőltettem amikor valakivel összefutottam a munkaidő alatt. Persze, nem mondom, hogy mások szarjának takarítása volt a vágyálmom, de egyenlőre működik. A szendvics végül pár harapás után az éjjeliszekrényen végzi, így aztán nagyobb figyelmet tudok szentelni a boros üvegnek, amit talán szintén a bárból csentem. Tehát a korábbi, még "nem is loptam" állítás kezdi igencsak érvényét veszíteni. De mondhatom akár úgy is, hogy a vendégektől még nem loptam. Ami jól tudom, hogy jóval nagyobb felfordulást csinálna. Aztán pedig természetesen mindenki az új lány irányába mutogatna. Jogosan.

Hangokat hallok, de nincs elég erőm ahhoz, hogy mozduljak. Az agyam még ködös, inkább csak még szorosabban ölelgetem az előző éjszaka alatt kiürített borosüveget. A hangok egyre zavaróbbak kezdenek lenni. Végül kinyitom a szemem, felnézek. Egy ismerős szempár néz vissza rám. Értetlenül meredek fel rá. - Komolyan már aludni sem hagyják az embert? - Mormogok, aztán ahogy kimondtam a szavakat nyakoncsap a felismerés. - Azt a rohadt kurva életbe! Mi a szart keres itt?! - Szólalok meg még egy kocsmában ücsörgő palit is megszégyenítve. - Én csak... - Ugrok is fel azonnal az ágyról, de mikor rájövök, hogy mi is volt a kezemben, szinte azonnal visszadugom az üveget a takaró alá, mintha ezzel elérhetném, hogy ne lássa meg a nyilvánvalót. - Oké, nincs mentségem. - Egyenesedek végül fel, majd a vállaimat is megvonom. Lebuktam, nincs mit szépíteni ezen. - Ezt majd helyrehozom... - Intek az ágyra, elvégre nem ez lenne az első alkalom, hogy a szobákat takarítanám. Ez lenne a munkám vagy mifene. - Azt meg eskü kifizetem... - Intek a földön heverő törött pohár felé, amire rohadtul nem emlékszem, hogy én lettem volna, de elég nyilvánvaló ugyebár. - Vagyis... Kaphatok előleget? - Egy teljesen komoly tekintettel meredek a nőre. - Megyek szedem a cuccom. - Teszem hozzá végül megadóan, elvégre  mi más is lenne ennek a végkimenetele, minthogy lebasz, aztán kidob? Megszoktam már.

A felismerés és nagy pillogásokkal eltelt idő alatt, háromszor eláshattam volna magam a kertben, de még lehet a harmadik feltámadásom is simán megtörtént volna. Úgy meredek a nőre, mintha életemben nem láttam volna még őt, holott... Kurvára tudom, hogy ki is ő. Na meg azzal is tisztában vagyok, hogy miért van itt, vagy épp mi a terve velem. Azt már nem tudom, hogy mégis hogy a lópikulába jött rá a dologra és talált meg. Kamerák vannak a szobákban? Csak nem! Basszus... nyilván lőttek a csodás életemnek, meg a munkámnak, meg az újabb ígéretemnek, amit Astonnak tettem. Komolyan lassan elgondolkozhatna, hogy félrerak egy dollárt minden egyes ígéretért. Rohadt gazdag lenne. Ja, nem... úgyis ellopnám tőle. He-he! - Drága? Egy szaros pohár? Hogy nem húzza már a bőrt is le az arcomról?! - A hitetlenkedés ismételten az arcomra ül, azért ne akarjon már lehúzni. - Azért a lófasznak is van ám vége... - Mormogom az orrom alatt, bár cseppet sem ügyelve arra, hogy esetlegesen ne juthasson ez a kocsmást is megszégyenítő mondat a főni fülébe. - Mi a helyzet a több éjszakával? - Nézek rá hamiskás mosollyal, aztán hamar rájövök, hogy ezzel nem magamon segítek. Ahogyan arra is, hogy nincs vicces kedvében. Mondjuk nem hibáztathatom... én sem pompázok itt épp.

- Majd megoldom... valahogy. - Teszem hozzá, ezt már kevesebb magabiztossággal. Gondolom pont úgy fogom megoldani, mint ahogyan minden mást is: Megfeledkezem róla. Véletlenül. Természetesen. Aztán majd elővesszük a cicaszemeket mikor fegyvert fognak a fejemhez valami tartozás miatt, amire nem is emlékszem. - Nem nagyon? - Kérdezek vissza, jól megnyomva a nagyon szócskát, hogy éreztessem vele, mire célzom. A nem nagyon, egyáltalán nem egyenlő egy sima nemmel. A nem nagyon-ban még bizony ott pislákol a remény. Vagy mi. - Iroda? - Ismétlem utána megint, mint valami hülye visszhang. Még ha akarnám sem tudnám tagadni a meglepettséget. Tényleg azt vártam, hogy seperc alatt dob ki innen, mint macskát szarni. - Ma szabad vagyok... asszem. Nem mintha számítana. - Forgatom meg a szemem, majd elkezdek szedelőzködni. - Mindjárt megyek, na! - Mordulok rá idegesen, hogy nehogy nekem itt várjon rám mert mindjárt pofán is baszom, esküszöm.

Miután sikerült összeszednem a cuccaimat, egy igencsak unott pofával ülök be a főnök irodájába, mintha az ég világon egyáltalán nem érdekelne, hogy mi fog itt történni. Holott kíváncsi vagyok. Magam sem tudom miért. Talán mert tényleg arra számítottam, hogy gondolkozás nélkül hívja majd rám a biztonságiakat, vagy a rendőrséget, vagy tudja fene kit. Aztán "nem nagyon" akar holnap már látni. Most meg beszélgetni akar. - Ha valami frappáns magyarázatra vár, akkor előre szólok, hogy nincs. Csóró vagyok, ott aludtam... párszor. Ez van. - Hányom oda, nem túl kedvesen. - De nem loptam meg senkit! Szabályosan véve... - Ingatom meg a fejem. Mert ja a hotelt kicsit megdézsmáltam, több szempontból is. Ugyanakkor szabadkozni próbálok, ami még magamat is meglepi. - Szóval mit akar még? Mit akar tudni? Hányszor? Hol? Miért? Csak bökje ki és essünk túl ezen minél előbb. - Az agresszió sugárzik belőlem, mérgesen szólalok meg, pedig nem akarom őt bántani. Inkább csak... most először talán zavar, hogy rajtakaptak. Nem tudom miként kezeljem ezt le, őt sem. Ha nem reménykednék abban, hogy még van esélyem, már rég elhúztam volna a csíkot.

- Óh! - Válaszolom, akárcsak egy idióta. Nem gondoltam, hogy az italra célzott mikor kijelentette, hogy mennyibe is fájhat nekem a dolog. Igazából reméltem, hogy még ha sejti is, inkább nem fogja úgy hinni, hogy azt loptam. Bár nyilván egyértelmű az egyértelmű és nem is tudom miért hittem, hogy majd szemet huny felette. Miért tenné? - Azt nem mondtam, hogy loptam. - Teszem hozzá nem túl nagy magabiztossággal. - Bár azt sem, hogy nem... - B terv. Próbáljuk meg összezavarni. Na nem mintha ez sokat változtatna a dolgokon. - Csak egy pár éjszakáról van szó, nem kell rögtön izélni. - Őszintén, nem is lehetne sokkal többről szó, hiszen nem dolgozom itt túl régóta... na meg nyilván nem is fogok túl sokáig. Éppen ezért is lep meg a következő kijelentése, miszerint rendet kellene itt tennem, még mielőtt az irodájában találkoznánk. Na még mit nem! - Egy faszt! - Szólalok fel szinte gondolkozás nélkül. - Nem gondolja komolyan, hogy maradok takarítani miután kirúgott?! - Lázadok fel ismételten, mintha még mindig nekem állna feljebb. Azért határaim még nekem is vannak és az ingyen melózás már bőven a túloldalon található.

- Én nem támadok! - Mordulok fel száz százalékosan támadólag, még a székből is felemelkedem kicsit, majd csak miután meghallom saját magam, engedem vissza a hátsóm. - Oké... - Rántom meg végül a vállam, ezzel beismerve, hogy talán egy egészen kicsikét, talán tényleg támadtam. De ő kezdte. - Kávét? - Értetlenkedve nézek rá. Értetlenkedve és meglepődve, ami azonnal ki is ül az arcomra, hirtelen még válaszolni sem tudok. Nem értem a kedvessége okát hirtelen. Nem vagyok hozzászokva ahhoz, hogy egy hülye húzás után ne a fejemet akarják szedni. - Ez most vicc? Mármint... bosszúból meg akar mérgezni, vagy valami? - Felnevetek, bár egyáltalán nem szánom viccnek a kérdést. Bizalmatlan vagyok. Nem értem miért lenne bárki is kedves hozzám, főleg nem anélkül, hogy valamit vár cserébe tőlem. Még Aston is a fejemet szedi mielőtt eleget tenne a kéréseimnek vagy kisegítene bármiben is.

- Igazából átkutathat. Nincs semmi nálam. Nincs semmim és nem is loptam senkitől semmit. - Rántom meg a vállam ismételten, mint akit nem érdekel a dolog. - Nem vagyok hülye. Csak a szükség nagy úr, oké? - Teszem hozzá, azt inkább nem említve meg, hogy igazából ez arra a bizonyos borra is érvényes volt. Függő vagyok, mindentől is függök, nem vagyok megbízható, de ostoba sem vagyok... túlzottan. - Még ha el is csenek valamit, azt olyan helyről tenném, ahonnan nem veszik észre. Azt a bort sem vette volna észre, ha nem látja meg az üveget. - Használom ezt mentegetőzésképpen, mintha javítana a helyzetemen, pedig valljuk be... sokkal inkább ront rajta. - De mindegy. Nem tudom mit akar hallani. Nem vagyok szörnyeteg, csak túlélek. Vagyis próbálok... - Most jóval visszafogottabb vagyok a korábbihoz képest. Sokkal inkább lemondó, mint támadó. Ő pedig kérdez. Türelmes hozzám. Nem támad. Most először érzem azt, hogy talán valakit érdekel is, hogy mit miért teszek és nem csak kioktatni próbál. - Higgye el, hogy nem hobbiból loptam, vagy szöktem be... nem hobbiból teszem kockára a szabadságom. Nem igazán van hová mennem. - Meg ahová épp mehetnék is, ott nem szívesen látnak. Vagy én nem szívesen megyek. Vagy épp feltételekkel mehetnék, amiket jelenleg nem tudok betartani.

- Lehetséges, hogy ad egy esélyt és esetlegesen ezt elintézzük csak magunk között? Ígérem megpróbálom majd valahogy visszafizetni... csak nem hívja a rendőrséget. - Teszem fel végül a millió dolláros kérdést. Olyasvalakinek tűnik akire talán lehet hatni kész érvekkel, aki talán megadná az esélyt, hacsak nem akar kinyírni egy kávéval. Mindenesetre azt tudom, hogy ha ismételten a rendőrök visznek el... esélyesen bent is maradok. Na meg nyilván Aston is csak egy újabb csalódást látna bennem. Ami valljuk be... Az is vagyok. Nincs mit szépíteni. Mégis azt kívánom bárcsak egyszer mást látna amikor rám néz.  

Elhúzom a szám szélét. Tényleg ennyire nyilvánvaló, hogy loptam? Tolvaj fejem van, vagy mi? Mi van ha épp az összes spórolt pénzemet - ami nincs - erre az egy szaros borra akartam költeni? Az agyam eldobom, hogy minden ennyire lerí rólam! Még akkor is ha a következő mondata némiképp segít megoldani a rejtélyt, egyszerűen csak nem tetszik a dolog. Az egész "bizonyítsunk rá mindent Zoey-ra" dolog. Igazán elnézhetne pár dolog felett. De gondolom ez csak én vagyok, miközben menekülök a saját tetteimből való következményektől. - Hff... pff.. kölcsön... vettem. - Válaszolom hamiskás magabiztossággal a hangomban, ami valójában szörnyen fest. - Találtam. Aztán nem úgy tűnt, hogy kellett valakinek. - Vonom meg a vállam. Az már lényegtelen, hogy hol is találtam. Nyilván nem a folyosón ücsörgött egymagában.

Aztán iszonyatosan összezavar amit a nő művel. Egyszer még "nem nagyon" kell visszajönnöm, következő percben már "nem" kell visszajönnöm, most meg már megint esélyekről beszél. Még hogy én nem tudom mit kezdjek az életemmel... - Jólvanmá' - Válaszolom ezt cseppet sem kedvesen, aztán már hessegetem is őt ki a szobából, mintha jogom is lenne hozzá. Ami természetesen nincs. Éppen úgy ahogy neki sincs joga dolgoztatnia fizetség nélkül. Végül mégis eleget teszek a kérésének, még ha nem is nagy kedvvel, de seperc alatt szedem rendbe a szobát, hogy ne sírjon aztán a főni szája. Meg hát... szükségem van arra a kicsinyke esélyre.

Soha sem tartottam magam becsületesnek, de úgy hiszem, hogy lassan, így majd harminc éves koromra, kezd eljutni az agyamig, hogy szükségem van melóra. Ez pedig valóban sokkal jobb, mint a legtöbb lehetőségem és bizony kár lenne elszalasztani. Először érzem azt, hogy nem akarom elveszíteni a munkát, nem pedig, hogy teljes mértékben szarok bele. Éppen ezért is leszek iszonyatosan ideges... mert tudom, hogy ez a saját hülyeségem, de hülye lennék ezt bevallani. Helyette inkább csak mérges vagyok a világra mert ez mindenki hibája, csak az enyém nem. - De, az vagyok. - Válaszolok azonnal, még csak leplezni sem próbálom, valóban paranoiás vagyok. Nyilván ő is az lenne ha több, mint tíz éve az utcán és a bátyja kanapéja között vergődne, olyan emberekkel akik a szart is kivernék belőle egy falat almáért. Szóval valahol talán érthető a paranoiám. - Akkor kérek. - Adom végül a választ még mindig morcosan, de sokkal kevesebb agresszióval a hangomban, amit kizárólag annak köszönhet, hogy meglepett a kedvességével. Én pedig ritkán engedhetek meg magamnak olyan luxuscikkeket, mint amilyen a kávé is. Szóval hülye lennék ezt visszautasítani, ám mégis meg kellett bizonyosodnom arról, hogy nem fog megmérgezni. Mondjuk ebben még mindig nem lehetek biztos, de talán kockáztatni fogok...

- A fizetések valóban nem rosszak, de nyilván először el kell jutnom a fizetésig. - Mivel ugyebár nem dolgozom itt elég régóta ahhoz, hogy egyáltalán eljussak az első fizetési napig. - Arról nem is beszélve, hogy maga szerint ki fog nekem bármit is kiadni? - Talán neki könnyebb. Neki valószínűleg mindent a feneke alá raktak a szülei, az enyéim viszont még azt is kivették a seggem alól, aminek ott kellett volna lennie. - Csak annyit mondok, hogy könnyebb mondani, mint csinálni... - A mellkasom előtt keresztbe font karokkal meredek rá, még mindig nem túl kedvesen, de azért igyekszem visszafogni magam, ami valljuk be... sokkal több, mint amit általában teszek. Az egyetlen ember akivel szemben ilyesmire törekszem, az Aston lenne. Szóval örülhet a főni, kivételes helyzetben van ma.

- Ahha! - Bólintok egyet lassan, máris sokkal kivirultabb vagyok, szavai hallatán, miszerint nem keveri bele a rendőröket. Kezdhette volna rögtön ezzel is és akkor talán egészen máshogy alakult volna ez a beszélgetés. - Kösz... vagymi. - Bököm oda, de úgy, mintha ez lett volna életem legnehezebb mondata, talán még tekintetemben is fájdalom csillan, olyan iszonyatosan nehezemre esik ezt kimondani. - Basszus már megtettem, oké?! - Mordulok fel ismételten ingerülten, aztán emlékeztetem magam, hogy ennek nem most van itt az ideje. - Bocs... Rendbeszedtem a szobát mielőtt idejöttem. - Sóhajtok fel. Átkozottul nehezemre esik kontrollálni magam és a bennem viharzó érzéseket, ami nyilvánvalóan talán már az elvonási tüneteknek is betudható, de ezt természetesen neki nem kell tudnia. - Akkor most mi lesz? Maradhatok vagy sem? - Teszem fel a millió dolláros kérdést, amire ha jól sejtem a nő még csak nem is merne nemleges válasszal felelni. Na nem hibáztatom, eléggé hibbant vagyok. Bár szinte már előre látom a lelki szemeim előtt ahogyan elkezdi sorolni a feltételeket és a többi marhaságot. - Abból vehetek? - Intek az asztalán pihenő péksütis tányérra, amin minden valószínűség szerint a reggelije várakozik, amit - valószínűleg miattam - még nem volt ideje elfogyasztani. Még szerencse. Így még osztozhat is velem. Win-win szituáció.

Szemforgatva adom meg magam. Nem tudok semmi mást felhozni a mentségemre, nem mintha eddig bármi működött is volna. A nő kristálytisztán átlát rajtam, én meg egyáltalán nem vagyok olyan állapotban, hogy bármi jobban elő tudjak hozakodni, de persze ezt bevallani azért nem fogom. A szemforgatás mindent elárul. Még akkor is ha szabályosan véve amúgy nem hazudtam. Azt a bort ténylegesen találtam, arra meg ő nem kérdezett eddig rá, hogy mégis hol. Ha eszébe jutott volna talán megmondtam volna neki… talán nem. Szóval magára vessen, ne rám. Ám mivel már így sem néz ki túl fényesen a jövőm, ezt a gondolatot inkább megtartom magamnak, hogy aztán kihessegethessem őt a szobából, majd pedig még ha morgolódva is, de rendet rakjak és végül az irodájában újra szembenézhessek vele.

- Tejjel. - Mondom bár még mindig nem tekintek rá túl nagy bizalommal. Még mindig nem értem miért kínálna kávéval… vagy tulajdonképpen bármivel, ha úgyis kirúgni tervez. Csak dobjon ki. Minek húzzuk egymás idejét? Ugyanakkor valahol talán megcsillan egy halvány kis reményfoszlány arra, hogy mégsem akar kivágni. - Mert mibaja van a ruhámmal!? - Nézek végig magamon, tény hogy nem vagyok úgy kirittyenve, mint ő, de örülhet, hogy nem szakadt nadrágban vagyok. Mert olyan opció is lehetne. Sőt! Aztán kezd leesni az is amit mond… vagyis úgy sejtem. - Ugye nem akarja, hogy most kinyaljam valakinek a seggét?! - Emelem meg ismételten némileg a hangom, ugyanakkor igyekszem még mindig tartani magam, elvégre épp azt mondta, hogy nincs minden veszve. Nincs minden veszve, csak esélyesen azt akarja, hogy valakinek benyaljam magam, vagy bocsánatot kérjek, vagy ki tudja mit. Az nem én leszek. A-aa! Ezt a gondolatot remélhetőleg olyan gyorsan fogja elfelejteni, mint amilyen gyorsan jött neki.

Szavai hallatán mosolyogni kezdek, holott magam sem vagyok biztos benne, hogy ezt most komolyan gondolja, vagy esetleg viccel velem. Vaaaagy például csak beugratós kérdés? Merthogy mindketten pontosan tudjuk, hogy ilyesmit nem tudok megígérni. - Hát most őszinteséget akar vagy sem? - Kérdezek vissza egy kicsit magasabbra húzott szemöldökkel, elvégre korábban még az őszinnteségről meg bizalomról hápogott.. - Tudjuk jól, hogy ilyesmit nem ígérhetek. - Sóhajtok fel. - Talán megígérhetem, hogy nem fogok beköltözni meg kölcsönvenni dolgokat… de semmi panasz? - Húzom el a szám, mert ismerem már annyira magam, hogy tudjam, hajlamos vagyok egy-egy kirohanásra főleg ha nem épp vagyok a magam ura. Hazudni meg nem akarok. Akármilyen meglepő is, de ha már ő hajlandó korrektül járni el velem, talán én is megtehetem ugyanezt. Aztán megkínálom magam a péksütiből, biccentek is egyet neki, ezzel kifejezve hálámat neki, majd meghallva az ajánlatát, félrenyelek és kis híján meg is fulladok. - A mi? - Szólalok meg még mindig köhécselve. - Mégis mi a jó büdös francért ajánlana ilyesmit fel nekem!? - Értetlenül, ugyanakkor meglepetten bámulok rá. És tényleg fogalmam sincs miért tenne ilyesmit, elvégre nem érdemeltem meg. Miért ilyen kedves hozzám? Nagyon nehezemre esik elhinni, hogy nincs semmi hátsó szándéka… Őszintén. - Azt ugye tudja, hogy akkor sem lesz pénzem a bérleti díjra amíg nincs fizetés? - Dőlök kicsit előrébb a székben, mintha kész lennék üzletelni vele, holott nem túl sok ajánlatom van. Igazából csak a jóakaratára számíthatok. És számítok is.

Pozitív benyomást keltsek? Most ugye csak viccel? Szerinte én tudok pozitív benyomást kelteni és csupán egy kis kicicázás szükséges hozzá? Hát nem mondom, érdekes képzelgései vannak, ennek pedig hangot is adok egy kisebb felhorkanással. Rajtam egy szép ruha nem segítene. Legfeljebb ha mellé szappannal mosnám ki a számat is, meg papírzacskót húznék a fejemre, szóval az arcomra kiülő reakciókat sem látná senki. Az meg úgy már elég érdekes egy megjelenés lenne. Na meg az sem árt ha az embernek pénze is van a laskásra… kaucióra. Tartós munkája. Én meg valljuk be, egyikkel sem pont rendelkezem és nem is hibáztatok senkit amiért nem bízik bennem annyira, hogy kiadjon nekem bármilyen sötét kis zugot is. Tisztában vagyok azzal, hogy nem érdemlek semmit sem. Pontosan ezért is lep meg a főnökasszony reakciója, hiszen már rég ki kellett volna dobnia innen. Én magam sem értem miért próbál meg segíteni ehelyett, ugyanakkor igyekszem nem panaszkodni. Túlzottan. - Miért akar annyira segíteni? Most komolyan? - Teszem fel végül a millió dolláros kérdést ahelyett, hogy a meglátásaimat mondanám el neki. Valószínűleg okosabb azokat nem megemlíteni.

A bizalmatlanságom ismételten kiül az arcomra, ahogyan az értetlenségem is, ami most nem azért jelenik meg mert nem érteném amit mond, sokkal inkább mert nem értem miért mondja azt amit. Nem tudom felfogni, hogy miért akart valaki segíteni nekem, aki nem is ismer. Nem családtag, még csak nem is barát… sőt épp most loptam meg. Számomra felfoghatatlan ez az egész. - Megígérem na! - Vágom rá némileg felháborodottan. Tényleg el kell döntenie, hogy mit akar. Őszinteséget vagy sem. Korábban még arról hablatyolt, hogy legyek őszinte, most meg ígéreteket akar kierőszakolni belőlem. Olyanokat amiket valójában megígérni nem tudok, dehát bassza meg. Ő akarta!

Aztán szinte teljesen elképedve hallgatom amit mond. Hirtelen még magam sem tudom, hogy mit tudjak felelni neki, köpni-nyelni nem tudok, csak meredek rá akárcsak egy idióta. Végül az egyetlen dolog amit tenni tudok, az egy bólintás. Még mindig felfoghatatlan számomra, hogy mégis miért alakult így, de… nem panaszkodom. Jó üzlet ez nekem. Megtarthatom a munkát és még egy olcsó lakást is kapok mellé. Eskü megfogtam az isten lábát. - Értem. - Nyögöm ki nagy nehezen, még mindig teljesen lesokkolódva. - Megpróbálom. - Ismét bólintok. Kiül az arcomra a meglepettség, már az is bőven jelzi ezt, hogy szótlan vagyok. Hogy alig tudom mit mondjak, egyszerűen ténylegesen elvitte a cica a nyelvem. Csak meredek most az asztalra csúsztatott kulcsra. Nem nyúlok rögtön érte, mert várom a “de”-t vagy valamiféle gúnyos nevetést, a csattanót, bármit. De semmi sem jön. A kulcsról lassan és bizalmatlanul emelem fel a nőre a tekintetem, aztán vissza, majd pedig megismétlen ezt a mozdulatot. - Ez most akkor komoly? - Kérdezem végül egy hosszas hatásszünet után, mikor végre visszahozza az a macska a nyelvem. - Ilyen egyszerűen? Nem kell aláírnom semmit? - Nem kell eladnom neki az egyik vesémet, meg semmi? Mondjuk az egészségi állapotából meg az ivási szokásaimból kiindulva, valószínűleg nem az én vesémre lenne szüksége egyébként sem.

- Szabályok? Azok gondolom vannak? - Teszem fel végül a következő eszembe jutó kérdést, mert aligha tudnám elhinni, hogy semmi szabályozás nem lenne. Már azon kívül, hogy meg kell próbálnom összeszedni magam, jól viselkedni és blablabla. Végül mikor elkezdem elhinni, hogy ez valóban megtörténik, egy lassú mozdulattal indul meg kezem a kulcsok felé, hogy aztán azt tenyerembe fogva bámuljam meg. Még soha nem volt saját otthonom. Nem is tudom mit kezdjek most ezzel.

Szinte visszhangzanak fülemben a szavai, miszerint reméli, hogy nem fogok csalódást okozni. Hát... beállhatna a reménykedők sorába, vannak egy páran és sajnálatos módon a legtöbben mindig csalódnak a végén. Én maga vagyok a csalódás. Ám mégsem kötöm ezt a nő orrára, inkább csak elhúzom a szám és oldalra pillantok, hogy még véletlenül se mondjak semmit. Jól tudom, hogy azzal csak magam alatt vágnám a fát és elvenném magamtól még ezt az apró esélyt is. Egy esélyt amit majdhogynem egy vadidegen nő ad nekem. Kétségtelen, hogy nem tudom hova tenni a helyzetet, nem értem miért teszi, fogalmam sincs, hogy mi viszi erre rá. Sajnálat? Tényleg nem tudom, de mindenképpen belém szorul a szó, már a meglepettségtől is, egyszerűen szóhoz sem jutok. Csak pislogok rá miközben beszél, még ahhoz sincs energiám, hogy a szavába vágjak, vagy valami marhaságot kinyögjek és igen... ez a némaság abszolút nem vall rám.

- Köszönöm! - Mondom ki végül bizonytalanul, de még magamat is meglepve... őszintén. Nem tudom mi mást mondhatnék. Valójában nem szokásom köszöngetni semmit sem, ugyanakkor kevesen is adnak okot rá, ezért sem tudom miként kezeljem ezt a szituációt. Nem bízom benne teljesen, még mindig azt gondolom, hogy ennek még lesz valami hátulütője, valami módon vissza fogja még velem fizettetni, de az most mindegy. Lényegében nincs hova mennem szóval bármi jó. - Szerencsére nincsenek barátaim szóval nem fogok házibulikat csapni. - Elengedek egy keserű mosolyt. Valójában tényleg minden barátot már elmartam magam mellől, vagy cserben hagytam, vagy ők hagytak cserben mert elegük lett az élősködésből szóval... ja.

- Rendben. - Bólintok csak még mindig totálisan sokkolódva, miközben megbámulom a kezemben tartott kulcsot. Először észre sem veszem, hogy a főni már nagyban áll és szeretne már kitessékelni. Na nem hibáztatom őt ezért! Aztán némileg ügyetlenül ugyan, de felkelek és a kinyitott ajtó irányába indulok. - Élek, na! - Szólalok fel ingerültebben, aztán mégis elengedek egy bocsánatkérő vállvonást, de basszus... Hányszor mondja még ezt el? Vagy legalábbis valami hasonló szöveget. Még szép, hogy élek a lehetőséggel, ezt mondania sem kellene! Lehet hogy kicsit őrült vagyok, de hülye azért még nem. Még. Mindenesetre hozzám illő illetlenséggel, köszönés vagy bármi nélkül sétálok végül ki az irodából és szinte hitetlenkedve meredek magam elé, hogy egyáltalán a saját lábamon sétálhatok ki és nem rendőrök visznek. Vagy hogy egyáltalán munkám van még... meg hirtelen lakásom is lett. Azt a kurva!