Ahogy kilépek az utcára megcsap a friss levegő. Jól esik, annak ellenére is, hogy nem a legtisztább. Szeretem a város illatát, már ha illatnak nevezhetjük, sokkal inkább mit a kórházbűzét. Gyalog indulok az utamra, tőlem szokatlan módon. Úgy sem kell túl messzire mennem, legalább gondolkodhatok. Nem érzem magam túl jól, a gondolatok, csak úgy, mint mindig ha meglátogatom a bátyám, cikáznak a fejemben. Boldognak kéne lennem, jó híreket kaptam a kezelő orvosától. Jók az eredményei, az agyi működése magas, nem soká felébredhet. Tényleg örülnöm kéne, de már nem tudok, egy éve minden héten ezt a hírt kapom. Mégis még mindig ugyanúgy fekszik, az ágyhoz szegezve, semmi változás nem látszik. Bizakodok én, és tudom, hogy előbb-utóbb felfog ébredni. De meddig kell még várnom? Mikor fog eljönni az az idő? Egyre kevésbé tudok örülni az eredményeknek. Néha valóban elgondolkodom azon, hogy Franknek igaza volt. Ha eddig nem ébredt fel, nem is fog, lehet, hogy már csak szenved. De hogy mondhatnám azt, hogy ennyi volt, vége? Amíg egy kicsi remény is van, hogy felépül addig nem adhatjuk fel. Ő is megtenné értem, Apáért. És az agykapacitása alapján erős, nem akarja feladni Ő sem. Nem állhatok az útjába. Segítek neki, amiben csak tudok, még ha ez „csak” annyi is, hogy fizetem a kezelését, és minden héten legalább egyszer meglátogatom és beszélek hozzá. Mesélek neki az életünkről. Lehet, hogy ez hülyeség, de tudom, hogy halja és felfogja. Na meg aztán Ő valóban megőrzi a titkokat. A gondolataimba felejtkezve haladok, nem figyelem különösképen az utat, hogy kik mellet haladok el. Rutinból megyek, mintha csak egy robot lennék. Ezért is nem vehettem észre mikor két nagy darab férfi mellet haladtam el. Az ő fütyülésükre eszmélek csak fel. Megpróbálom figyelmen kívül hagyni, ám akarva akaratlanul is, szoknyám szélét megfogva lentebb húzom azt. Bár az éppen csak, hogy nem takarja a térdem, mégis hírtelen túl rövidnek érzem. Az eddigi gondolataim elúsztak, a figyelmem sokkal inkább arra fordítom, hogy kivan a háttam mögött. - Jó a segged cica! Megmarkolom a táskám fülét, és lépteimet szaporázom. Ám ezen kívül nem teszek semmit. Reménykedem csupán, hogy nem követnek, nem akarnak többet. Általában ez szokott a hattár lenni. A legtöbb férfinak csak a szája nagy, ám tettre késségük a nullával egyenlő. - Nem halottad, hogy mit mondott a barátom? Lépteimet még inkább szaporázom, nem szeretném, hogy ha szembe kéne velük kerülnöm. - Illene legalább megköszönöd, szivi. Az eddig távolról szóló hang, immár a fülem mellet volt. Érzem a férfi testének melegét, leheletét a fülemen, és borzasztóan büdös parfümjét. Én tényleg egy nagyon béketűrő ember vagyok, de ami sok az sok. Hírtelen megtorpanok, minek hatására a nagy test nekem ütközik. - Mit képzeltek ti magatokról? Kik vagytok ti? Takarodjatok innen de nagyon gyorsan, vagy… - Hátra fordulva egy meglepetéssel állok szembe, nagyobbak mint gondoltam. - Vagy mi lesz? – Nem tudok válaszolni. Kihívom a rendőröket? Ez vicc, előbb megerőszakolnak, mint, hogy tárcsázni tudnám a 911-et. Megverem őket? Ne vicceljünk már! Mikor van nekem esélyem két 130+-os kigyúrt pasival szemben? - Na cica, mi lesz? – Jön hozzám közelebb, az amelyiknek a leheletét, az előbb még a fülemen érezhettem. A francot csináljak? Rá nézzek a másikra, aki a háttérben vár, segítség kérően, de ő csak mosolyog. Egy lépéssel én is közelítek a férfi felé. - Vagy ez lesz. – PUFF! El sem hiszem, hogy lefelejtem. Teljes erőmből elkezdtek futni, már amennyire a magassarkú engedi. - Fogd meg az a k*rvát! – Hallom magam mögött az ordítást, majd a trappolást. A szemem végig pásztázza a környéket, egy árva leágazás sincsen sehol, ahol letudnám hagyni, de még egy nyomorult ember sem. Egyre jobban kapkodom a levegőt, nem vagyok én ehhez hozzá szokva. Egyszer csak az oldalam is beszúr. A picsába már, biztos van valami megoldás. Hátra pillantok a vállam fölött, nem soká utol ér… CSATT! Hírtelen lent találom magam a földön, elestem valamibe. Éppen mire sikerülne felállnom, addigra utolér az üldözőm. Össze fogja hátul a kezem, majd míg a másik is ide ér, belesúg a fülembe. - Csak maradj csendben, akkor nem fog bántani, és hamar elenged. Ígérem! – Meglepődők, valóban megúszhatom ennyivel? Ide jön, leteremt és utána békén hagy? Kezeimen a szorítás enyhül, majd hírtelen oda nyomódok a mellettem álló épületnek. A szorítás újra visszatér, de immáron nem csak a kezemen, hanem a fejemen is érzem a nyomást. Az épület hideg és koszos fala egyáltalán nem esik jól. Ugyan azt a büdös kölnit érzem újra. A férfi teste egészen nekem nyomódik, már-már nem kapok levegőt. - Most megfizetsz, te büdös k*rva! – Csendben vagyok, tűrők, remélem igaza lesz a másiknak. - Na mi van, most nem vagy olyan nagyszájú, mi? – Testét még inkább közelebb nyomja, ám a fejemről kezeit leveszi, végig simítja a combomat, egészen a szoknyám széléig. - Hagyd már békén Haver! Elkaptad, ennyi. – „Kérlek hagyj békén!” - Nem, ha nem tetszik el lehet menni. – Könny cseppek gyűlnek a szemembe. - Segítség! – Ordítom el magam. Ó kérlek Istenem, valaki segítsen rajtam.
“...because I'm the devil who's searching for redemption...”
Ha azt mondom, a ma reggelem bazi nehezen indult, azzal még nem mondtam el mindent. Codynak évente pszichiátriai felülvizsgálatra kell menni. Passzolom miért van erre szükség. Nem tartom valószínűnek, hogy bármikor is kigyógyulhatna a veleszületett, középfokú autizmusából, de hát nem tudok mit tenni, ha ilyen elbaszott az egészségügyi ellátórendszerünk. Dr. Haul meglepően jól kezeli Codyt. Itt most nem kifejezetten az agyáról van szó. Sokkal inkább a viselkedéséről, ami ma reggel is csaknem annyira kiborító volt, mint bármikor máskor, amikor tudja, hogy a kórházba kell menni. Nagyjából fél éve úgy bepánikolt egy egyszerű szemfenék vizsgálattól, hogy én meg kishíján a traumán kötöttem ki miatta. Annak érdekében, hogy a szemészetes incidens ne ismétlődhessen meg, pontos tervvel készültem a mai napra. Mire felkelt, a kedvenc reggelijével vártam. Illetve, a kedvenc reggelijével, ebédjével, vacsorájával. Nutellás gofri. Bármikor, bármilyen mennyiséget képes lenne belőle bezabálni. Reggeli után együtt mentünk el fogat mosni. Volt már rá példa, hogy elküldtem egyedül, de mire felért az emeleti fürdőszobába, teljesen összezavarodott, és nem értette mit kell csinálnia a fogkefével illetve a fogkrémmel. Befordulva a kórház parkolójába, rögtön rájött miféle merényletet is tervezünk ellene, szóval foggal-körömmel tiltakozni kezdett az amúgy tök fájdalmatlan vizsgálat ellen. Szó szerint. Nekem beleharapott az alkaromba, az egyik kórházi betegszállítónak meg kvázi kimarta a szemét a helyéről. Pedig tudja. Cody nagyon jól tudja, hogy Dr.Haul semmit nem tesz, ami fájdalommal jár. Évről évre ugyanaz a lemez. Lenyomorítja az egész személyzetet, beleértve a tulajdon fivérét is, majd kellemesen elbeszélgetnek a körömgombától elkezdve az időjáráson át nagyjából mindenről a pszichiáterrel. Kész őrület! Nagy hűhó semmiért... A mai konzultációm Dr.Haulal nem várt eredményt hozott, itt az ideje komolyan elgondolkodnom a jövőnkről. A jövőmről. Bár Cody testileg ép és egészséges, úgy szellemileg az előző évhez képest a doktornő szerint rohamos romlásnak indult. Szerinte hamarosan nem leszek elég arra, hogy kordában tartsam, egyedül ellássam. Egész életemben azért küzdöttem, hogy a gyerekotthonban, javítóban töltött évek után végre visszakapjam, és most eljött az idő, hogy azon filózzak, hogyan szabadulhatnék meg tőle. Kibaszott kegyetlen ez az élet! -Háló, Hank?! Payne vagyok. Nem tudod véletlen Tony számát? Tudod, állandóan együtt nyomultam vele a javítóban. - Mobilomat fülem és vállam közé szorítom, közben türelmetlenül kutatom farmerom zsebeit, hogy a számból kilógó cigimnek végre tüzet tudjak csiholni. Már-már az agyfasz veszélye fenyeget mire rámarok farzsebembe egy kósza gyújtóra, ami csak a sokadik próbálkozásra lobban lángra. -Oké, várok. - Duruzsolom közben teliszájjal. Nem tudom, hogy mit remélek ettől az egésztől. Azt sem, hogy készen állok-e egyáltalán egy reunionra Tonyval. Évek óta nem láttam, hallottam felőle. Lehet már nincs is az államokban, vagy elkapták és lecsukták. Vagy már nem is él... Megannyi megválaszolatlan, értetlen kérdés cikázik a fejemben, és ameddig Hank megcsinálja az asszonyt -vagy a tököm tudja mi tart ennyi ideig egy telefonszám kikeresésében-, nem is olyan messziről dulakodást vélek felfedezni. Mérföldekről is kiszagolom a balhét. Kidobó vagyok. Másodállásban kisstílű drogdíler. De ezt most inkább hagyjuk. Gondolkodás nélkül rakom rá Hankre a telefont, pöccintem el a csikket az egyik csatornafedél irányába, s ahogy lépteimet gondolkodás nélkül megszaporázom a trió irányába, egyre jobban kirajzolódni látszik a konfliktus. Ilyen tényleg van?! Két benga fasz kell ahhoz, hogy egy törékeny, fiatal nőt megerőszakoljanak? Komolyan erre verik magukat? Ki nem állhatom ezt az impotens faszméregetést. -Héj! - Kezeim ökölbe szorulnak törzsem mellett, egy percig se lassítok le. Annyira elöntötte a szar az agyamat -egyébként sincs túl fényes napom-, hogy fel se mérem a köztük és köztem lévő méretkülönbségeket. -Héjjj! - Ahogy közelebb kerülök, az előbbinél hangosabban, ingerültebben szólok a kettősnek, bár ha a látszat nem csal, az egyik azon van, hogy a haverját lekaparja a lányról. Próbálkozhatna kicsit jobban is. -Nem akarok beleszólni, de amennyiben továbbra is zaklatja a kedves barátod a hölgyet, rohadtul hívom a 911-et. - Nem kell hozzá egyetemi végzettség, hogy bárkinek feltűnjön a bokájukon lévő nyomkövető, a megannyi elbaszott börtöntetkó. Egy pillanatra kiráz a hideg a gondolattól, hogy én is bármikor hűvösre kerülhetek. -Gyere haver, elég lesz már! - Meglepően higgadt a hegyomlás haverja. Már-már békéltető. -Még számolunk. Veled is te kis pöcs! - Egy pillanatra félkézzel megragadja a pólómat, fenyegetően magához ránt, én pedig nem vagyok rest állni a tekintetét egészen addig ameddig a kis csicskája el nem rángatja a tetthelyről. Idegesen kiropogtatom ujjaimat, s csak miután rágyújtottam egy újabb szálra, tekintek oldalra az áldozatra, akit még a szemeimre telepedett vörös ködön keresztül is felismerek. -Lil?! Mi a picsa, jól vagy? Mit keresel itt? Mi a faszt akartak ezek tőled? - Aggódva simítom rá szabad kezemet vállára, igyekezve felvenni vele a szemkontaktust.
Az épület hideg fala, a nekem nyomódó férfi és a szinte ziháló teste, valamint az én szívdobbanásaim majdhogy nem mindent elnyomnak. Már-már a fájdalmat is. Utolsó erőlködéseimmel próbálom magam kiszabadítani és segítséget kérni. A csuklóm sajog és az életem minden egyes képkockája lejátszódik most előttem. Vajon mit tettem, ami miatt ezt érdemeltem? Rossz ember lennék és így próbál megbüntetni a karma, vagy mit tudom én, hogy mi? Csak nem lehetek rossz, oké persze követtem el én is hibákat, meg a munkámat sem nevezném éppen „jónak”. Meg mindent összevetve nem is vagyok szent, de istenem ki az? Azért nem is vagyok ennyire rossz ember, tényleg, akinek lehet megpróbálok segíteni, ott van a családom, a barátaim, vagy csak az a hajléktalan néni akinek minden reggel viszek ételt. Nem ezt érdemlem. És különben is mi lesz még? Megerőszakolnak aztán megölnek? Vagy csak úgy itt hagynak? Esetleg nem is erőszakolnak meg, csak megvernek? Egyéltalán mind kettő benne lenne a buliba? Szaporázom a lélegzetvételemet. Vergődők a férfi kezei között, próbálok rugdosni, hátha sikerül eltalálnom valamely érzékenyebb pontját. Bármit is akar velem csinálni, nem hagyom magam egykönnyen. A másik férfi ugyan megpróbálja rólam leszedni a támadóm, ám az tántoríthatatlan. Mint ne mondjak, próbálkozhatna jobban is. Megállok egy pillanatra, dobbanásokat hallok, pontosak olyanokat mintha sietős léptek lennének. Ilyen tényleg lehetséges? Valaki észrevett minket? Lehet ekkora szerencsém? Egyszer csak idegen hangokra leszek figyelmes. „Köszönöm!”, könnyebbülök meg. A hátamon a nyomás enyhül, majd elengednek, s egy pillanattal később megint a falnál találom magam, ám ez tényleg csak egy másodpercig tart, amolyan lökésféle. Viszont ezt az ütközést már sikeresen tompítom a kezemmel. Egy újabb férfi csatlakozott hozzánk. Aminek köszönhetően – és persze pár fenyegető szavának is – elengedtek. Ahogy ránézek a falra, szembe találom magam a saját arc lenyomattommal. Undorító belegondolni, hogy az előbb azt a hiányzó koszréteget az épületről, én töröltem le. Éppen ezért, ahogyan a kicsit ismerős hang felé fordítom a fejem, már nyúlok is a táskába, nedves törlőkendőért. Mielőtt, azonban teljesen a megmentőmre fordíthatnám a maradék figyelmem, a támadóim után nézek. Most veszem csak észre a rendőrségi nyomkövetőt a bokáikon és a, jó eséllyel börtön tetoválásaikat. Egy gúnyos mosoly ül ki, egy pillanatra, az arcomra. Ám ez egyáltalán nem a távolodó két férfinek szól, vagy az egyelőre még ismeretlen megmentőmnek, sokkal inkább a helyzetnek és magamnak. Csak én lehet ilyen szerencsétlen, hogy ilyen szituációba keveredek, ha nem lettem volna vakmerő, lehet már rég leráztam volna őket, vagy kitudja. Mindenesetre, jellemző, hogy ilyen bajba keveredek, főleg a szám miatt. Ahogyan a mosoly eltűnik az arcomról, és már a nedves törlőkendő is előkerült, teljes mértékben, az ismeretlen férfi felé fordítom a figyelmemet. - Köszönöm szépen, hogy …. – Eltelik néhány másodperc mire fel is fogom, hogy kivel állok szembe. Kellet pár pillanat mire az archoz nevet is tudtam kapcsolni. - Scott? Scott Payne? – Régi ügyfelem volt. Még mikor egyedül kezdtem el dolgozni, akkor ismerkedtünk össze, néhány családi tárgyat adott el nekem, illetve értékesítettem én neki. Mindig jó újra találkozni régi ügyfelekkel. De ennek a találkozásnak, most kifejezetten örülök. - Jól vagyok. – Válaszolok a kérdésére és törlöm le az arcomról a koszt közben. – Au! – Jajdulok fel, ahogy a homlokomhoz érek a kendővel, szereztem egy harci sérülést, amit csak most veszek észre. Bár igaz, hogy egy kicsit salyog ugyan, de nem komoly dolog. - Én csak, sétáltam egyet, aztán ez lett belőle. – Nevetem el a végét. Bár valóban hathat furcsának a reakcióm, mégis, ha jobban belegondolok, valahol kommikus ez a helyzet. - Köszönöm szépen, hogy megmentettél. Valamivel meghálálhatom?
Kezdőlap
