Bizonyos életkor után az ember fel van készülve a meglepetésekre. Nem arra gondolok, hogy holnap megszállnak minket a földönkívüliek, vagy visszatérnek a dinoszauruszok, mert valaki felelőtlenül kiengedi őket az igazi Jurassic Parkból. Inkább arra, hogy sokszor azt hisszük akármennyire ismerjük a hozzánk közel állókat, mégis meg tudnak lepni. Amivel egyébként semmi gond nincs, amíg megoldható problémáról van szó. Szerintem képmutató, aki első adandó alkalommal hátat fordít a barátainak és elhisz olyan vádakat is, amit senki nem bizonyított. Emberek vagyunk, nem pedig szentek és köztudott, hogy mindenki követ el hibákat. Néha olyan döntéseket hozunk, amelyekkel más nem ért egyet. Nem lehetünk csak jók vagy rosszak, elvégre a körülmények határozzák meg a tetteinket, és vannak akik szerencsésebbek ebből a szempontból, másoknak meg okoskodnia kell, hogy a felszínen maradjon.
Lehet, hogy volt első benyomásom és néhány gondolatom, amikor megláttam a betört orrú és csupa vér Jesust, de nem az volt a második dolog, ami megfordult a fejemben, hogy az arcába csapjam az ajtót. Ha valaki olyannal is van dolga a haveromnak, aki az én arcomat is megjegyzi amiért segítettem neki, nem gondolom, hogy akkora hal lennék a hálóban, akiért megéri testi sértést elkövetni. Mindig is inkább az a fajta ember voltam, aki csendben intézi a saját dolgát és nem lép rá olyanok lábára, akikkel nem éri meg szórakozni.
- Ezek szerint nem a kocsmában találkoztál valakivel... - Egész más azért verekedésbe keveredni, mert ellenkező sportcsapatoknak szurkolunk, akivel épp egyszerre tartózkodunk egy bárban. Ha ez történt volna, valószínűleg Jesus is jóval kedélyesebben mesélne nekem az egészről.  Nem terveztem téves következtetéseket levonni és persze nem volt különösebb jogom válaszokat várni tőle, mégis úgy éreztem csak akkor tudok neki segíteni, ha mond valamit. Bármit, a történtekkel kapcsolatban.
- Ha már életmentésről van szó. Szerintem hívnunk kellene neked egy mentőt... - Mind láttunk már olyan akciófilmet, amiben a főszereplő azt is túléli, ha kidobják a hetedikről, de azért mire legalább annyira felnő az ember, mint én vagy Jesus, rájön, hogy nem vagyunk halhatatlanok, sem szuperhősök. - Szólj, ha kell erősebb, az is van. - Nem is kérdés. Lehet, hogy már első körben is inkább azt kellett volna ajánlanom neki. Hogy nézne ki egy bartender lakása, ha nem lenne otthon valami rövidital?
- Nem, pizsipartin van egy barátnőjénél. Nem kell érte mennem és nem is hozza haza senki. - Legalábbis nem örülnék neki túlságosan, ha az én drágalátos kislányom épp most találná ki hogy képtelen más ágyában aludni, vagy nem elég jó neki a társaság. Mia soha nem volt egy hisztikirálynő, de mégiscsak gyerek, aki képes kihisztizni magának bizonyos dolgokat. Én pedig nem várnám el egyik szülőtársamtól sem, hogy megpróbálja kezelni a kis hölgyet. Az én vérem, csak ismerem eléggé...
Amikor az elsősegély dobozról kérdezett, olyan igazi ez-most-komoly arcot vágtam, mielőtt ténylegesen elindultam volna megkeresni. Számtalan alkalommal jött már jól, amikor bútorjavítás közben sérüléseket okoztam magamnak, de azon a héten is, amikor Mia úgy döntött, hogy minden "bibijére" a sebtapasz a megoldás. Kétlem, hogy Jesuson most segíteni fog egy sebtapasz, de azért egy fokkal nyugodtabb lennék, ha úgy nézne ki, mint aki nem akar hamarosan elpatkolni.
- A tripláját? - Sóhajtva ráztam meg finoman a fejem, miközben immár a fotelben ülve támaszkodtam meg a könyökeimmel a térdeimen. A fejem egy pillanatra előre billent és a szőnyeg mintázatait bámultam. Amikor Jesus folytatta, én újra rá pillantottam. - Hatszáz dollárt? Ez a háromszoros ár, vagy amennyivel jössz nekik? - Az én kezem is megemelkedett, a hajam összekócolása helyett azonban a tarkómra simítottam a tenyerem és az ott rövidre nyírt hajamat dörzsöltem meg. - A kurva élet... - Egyértelműen komolynak hangzott az egész, én pedig sejtettem, hogy a rendőrség ki van csukva a sztoriból. Az ilyen esetekben általában csak nagyobb bonyodalmat okoznak, mint amennyi hasznuk van. Már ha volt valaha hasznuk.
- Mennyi időt adtak pontosan? - Őszintén pillantottam rá, mert megfogalmazódott bennem egy egyértelmű megoldás. - Csak ennyi tartozásod van nekik, ugye? Nincs más.. - fürkészőn figyeltem az arcát, de rövid időn belül folytattam is. - Kölcsön tudok adni valamennyit. Ha rajtam múlik nem nyírnak ki, haver. Nem rögtön, de szerintem holnap oda tudom adni...  Nem tudom pontosan mennyit. - Azt mondta pár napja van összeszedni a pénzt. Talán ha alszom rá egyet ki tudok találni valamit. - Mi van a melóval? Nem tudsz kérni valamennyit előre? - Ha valakinek igazán jófej főnöke van és tudja, hogy a munkavállalója megbízható, talán hajlandó előbb adni valamennyit a pénzből. Nem ismerem Jesus főnökét, de ha én lennék a helyében, biztosan segítenék rajta.

Ha nem is gondolkodom sokat azon, hogy a lányom szemében milyen apa lehetek, azért néha megfordul a fejemben, hogy hogyan fog rám tekinteni, amikor nem hercegnők és puffos ruhák, meg rózsaszín radírok teszik ki az életét. Attól valahogy soha nem tartottam, hogy Tami bosszúból ellenem kezdené nevelni a lányunkat. Túl kényelmes volt neki, hogy két hetente Mia nálam volt és neki volt ideje... Nos, fogalmam sincs mivel töltötte az idejét, amikor nem Miával volt és őszintén szólva nem is érdekelt. Azért váltak el az útjaink, mert együtt már nem volt ugyanolyan, mint régen, ezt mindketten beláttuk. Én nem kritizáltam őt, ő pedig nem szólt bele az én életembe. Ez így volt jól. Az egyetlen valós kritikusom tehát a lányom volt, aki meg hat éves fejjel még korántsem azon törte a fejét, hogy vajon amikor reggel nem azt a müzlit adom neki, amit követel, vajon jó apának nevezhet-e még. Azzal, hogy ilyen-olyan munkákat vállaltam a fő állásom mellett, csak azt bizonyította, hogy a saját megélhetésem mellett neki is meg akartam teremteni azt a fajta jólétet, aminek köszönhetően ennyi idősen még nem érzékeli, hogy a világ valójában milyen egy szar hely.
Utóbbi egyébként a megfelelő mennyiségű ital és egy jó kaja mellett egyébként baromi nem tud zavarni. Hiszek benne, hogy majd lesz egy másik életem, amikor minden sokkal könnyebb lesz. Részben mert akkor már annyi mindent tanul a lelkem, hogy gyerekjáték lesz meggazdagodni. Anyám szerint ha pozitívan gondolkodunk, jobb életünk lesz. Én nem tudom mennyire lehet neki hinni, vagy kitől hallott ilyesmiket. Mindenesetre egy jó pizza és egy szintén jó sör mellett nem is tűnt olyan rossznak minden.
Sejtésem sem volt, hogy mit akarhat megint a pizzafutár, akkor azonban talán még inkább meglepődtem, amikor nem a kissrác tér vissza, hanem Jesus hangja szólalt meg a kicsit recsegős és jócskán torzító kaputelefonban. A meglepetésemet pedig már nevezhettük konkrét döbbenetnek is, amikor végül fizikai valójában is megpillantottam a férfit.
- Remélem dupla olyan szarul, mint te. Foci meccsen voltál, vagy kivel futottál össze? - Értetlenül álltam a helyzet előtt. Jesus nem az az agresszív fajta fickó, aki még az élő fába is belekötne, épp ezért volt rettentő szokatlan tőle, hogy ilyen állapotban jelent meg. Normál esetben nem lett volna különösebb okom körbe ugrálni, de a felszakadt szemöldöke nem sok jóval kecsegtet. - Gyere, ülj csak le. - Nem akarok úgy tenni, mintha bennem is olyan ösztönök munkálnának, mint egy anyatigrisben, de valahol a férfias bajtársiasság is nagyon hasonlít arra, nemde?
- Akár kettő is. Most úgy nézel ki, mint akire ráfér. - A hűtőhöz sétáltam, aztán a pulton hagyott sörnyitóval felbontottam az üveget, amit  aztán odanyújtottam Jesusnak.
- Elmondod mi van? - Az immáron felszabadult kezemmel a pultnak támaszkodtam, tisztes távolból figyeltem pár másodpercig a férfit velem szemközt. - Előbb hozok egy tükröt meg az elsősegélydobozt, jó? - Nem tudtam pontosan miről lehet szó, talán olyasmi, amiről nem olyan könnyű beszélni. Egy sör, meg pár perc viszont igenis elég nyugtató hatással tudnak lenni, hogy valakinek megeredjen a nyelve. A bárban már ezerszer tapasztaltam.
Nem siettem túlzottam a fürdőszoba felé menet, helyette az agyam pörgött folyamatosan egy magyarázaton, amit egyébként csak Jesus maga tudott volna megadni. Addig tényleg bármi történhetett vele. Az elsősegély dobozzal és egy tükörrel a kezemben - ami Mia becses tulajdona volt, így a rózsaszín virágos keretéért nem én feleltem - tértem vissza. A dolgokat a haverom elé raktam, nagyjából olyan távolságra, mint a sört is, csak ezután foglaltam helyet én magam is. - Szóval? Miről van szó?

- Na basz... - A hangom beleveszett a kaputelefon csörgésébe, ami betöltötte a nappalit, ahol éppen csípőre tett kézzel szemléltem egy félig darabjaira szedett komódot, aminek csak és kizárólag azért nem kellett volna félig szétszedve lennie, mert normál esetben egy fiók kihúzásával nem esik le az egész panel. Nem foghatom a dolgot a bútor silány minőségére - habár tény és való, hogy nem egy több ezer dolláros darabról van szó, ugyanakkor meg abba sem érdemes belemenni, hogy vajon ami drágább, az automatikusan jobb minőségű-e. Mindenesetre volt fontosabb dolgom a szitkozódásnál, amiről hosszú távon amúgy is le kellett szoknom, mert baromira nem szerettem volna, ha Mia a suliban egyszer valakinek az anyukáját kezdi szidni, csak mert én megtettem. Akkor is, ha nem neveztem meg pontosan azt a bizonyos anyukát...
Sikeresen kerülök ki egy pár cipőt, még mielőtt átesnék rajta és felkapom a telefont, amiből megtudom, hogy a korábban rendelt kajám érkezett meg. Ez pedig nem jelent mást, mint automatikus belépési lehetőséget a srácnak, aki rövidebb idő alatt ér fel a negyedik emeletre, mint gondoltam volna. Vagy csak én öregszem. Állítólag huszonöt éves koruktól már csak lefelé vezet az út a lejtőn, ami se nem megnyugtató, se nem kellemes gondolat.
- Helló.
- Üdv! Összesen huszonhárom dollár és ötven cent. - Olyan vigyorral találom szemben magamat a srác arcán, hogy szinte hallom a gondolatait és azt, hogy mennyire szeretne némi jattot kapni, aminek a kultúrájához egyébként is van pár hozzáfűzni valóm, különösen az utóbbi időben. Mikor lett normális, hogy én, a vásárló fizetem meg azt az összeget, ami minimum elvárás lenne egy munkáltató részéről az alkalmazottai felé, ha kicsit is emberszámba veszi őket? Én is tudom, hogy nem egyszerű és talán pont nem nekem kellene jártatnom a számat, amikor nem tudom megoldani másképp a saját csapatom fizetését, mint azzal, hogy mindig a megfelelő időpontban csukom be a szemem vagy nézek félre.
- Kösz. Tarts meg az aprót. - A kezébe nyomtam néhány bankjegyet, aztán átvettem a pizzás dobozt.
- Köszönöm! Szép napot! - Azzal már rohant is lefelé a lépcsőn, én meg már attól tartottam, hogy végig kell néznem, ahogy kitöri a bokáját, de aztán eltűnt a lépcsőfordulóban és az egész nem az én problémám volt többé. Ellenben a leszakadt panellal meg a komóddal, amibe lelket kellene öntenem valahogy, holott sokkal kevesebbet terveztem vele gürcölni.
A pizzás dobozt a nappali közepén álló dohányzóasztalra csúsztattam, aztán visszafordultam a konyha felé, hogy szerezzek magamnak egy sört. Mia ma egy barátnőjénél alszik a suliból, így nem kifejezetten kell aggódnom amiatt, hogy milyen állapotban lát a saját lányom. Amúgy is ittam már mellette sört, mert komolyan három órányi gyerekmesét nem lehet ép ésszel - és főleg józanon - kibírni.
Már majdnem sikerült teljes kényelemben elhelyezkedni a kanapén és a kezem is a távirányító felé nyúlt, hogy keressek egy meccset, amit kajálás közben nézhetek, amikor újra meghallottam a kaputelefont. Vajon a futár számolt valamit rosszul, vagy a krisnások akarnak megtéríteni? Mély levegőt vettem, miközben felálltam, miután azonban beleszóltam a kaputelefonba, nem ugyanaz a hang fogadott.
- Jesus? - Magamat is megleptem a felismeréssel, de nem tétováztam sokat. - Gyere fel. - Megnyomtam a megfelelő gombot, aztán pedig vártam. Már jóval azelőtt a nyitott ajtóban álltam, hogy a haverom feltűnt volna a láthatáron, amikor azon megláttam, talán még jobban kikerekedtek a szemeim. - Hát veled meg mi a halál történt? - Valószínűleg minden normális ember száján ez a kérdés szaladt volna ki legelőször. Én pedig elég normálisnak titulálom magamat az esetek többségében.