Meglepő jókedvvel sietek a lifthez és türelmetlenül nyomogatom a gombot. Örökkévalóságnak tűnik, mire a felvonó felér az emeletre. A jó hangulatomat egy kicsit árnyékolja a nagyjából egy órával ezelőtti beszélgetésem a titkárnőmmel. Debbie már régi motoros, az egyik legmegbízhatóbb ember, akit ismerek, ezért is ütött szíven, amikor közölte velem a terveit. Titkon számítottam rá, hogy egyszer el fog jönni ez a nap, de még abban reménykedtem, hogy az azért egy kicsit odébb lesz.
- Mr. Connor… Ötvennyolc éves vagyok, és annyit fizet, hogy soha többet nem kell dolgoznom, ha kilépek azon az ajtón. Szeretnék nyugdíjba menni, az unokáimmal foglalkozni - közölte velem meglepően visszafogott hangon az egyébként harsány nő. Általában tudom, mit mondjak az adott helyzetben, ebben a pillanatban viszont egy darabig csak szótlanul ültem az asztalomnál, a lecsukott laptop tetejét bámultam, aztán bólintottam. Vegyes érzelmekkel pillantottam fel a nőre. Egész eddigi életét végigdolgozta, minden pillanatban ott volt, amikor szükségem volt rá, megérdemli a pihenést. Viszont ÉN mihez kezdek nélküle? Sóhajtva dőltem hátra a székemben, ami nem tűnt olyan kényelmesnek, mint általában.
- Rendben, de… - kezdtem bele szkeptikusan, azonnal a pozíció betöltésén gondolkodva, mielőtt még azonban folytathattam volna, Debbie felemelt mutatóujjal jelezte, hogy szeretne mondani valamit. Csöndben maradtam és átadtam neki a szót.
- Van már néhány javaslatom a pozíció betöltésére. Akadnak páran, akik jók lehetnek. - Lerakott elém pár dossziét, mindegyik egy-egy önéletrajzot tartalmazott. - Nyilván egyik sem olyan jó, mint én, de biztos találunk olyat, akire nem fog panaszkodni. - Szeretem Debbie egészséges önbizalmát, a pimasz megjegyzéseit, az óvatos szurkálódást részéről. Mástól nem viselném el. Futólag ránéztem az egyik mappa tartalmára. Fiatal fiú, a húszas éveiben járhat. A részletek abban a pillanatban nem érdekeltek, de valamiért az összes jelölttel fenntartást éreztem, még látatlanban is. Bizalmatlanul álltam hozzá az új titkár vagy titkárnő kérdéséhez. Egyik sem volt Debbie.
- Még itt dolgozik, szervezze le az interjúkat - utasítottam a nőt, aki erre tüstént összeszedte a papírokat és széles vigyorral a száján hagyta el az irodát. A jó kedve ragadós volt, én sem tudtam megállni mosolygás nélkül, de amint becsukódott mögötte az ajtó, a jókedv minden jele eltűnt az arcomról. Tudom, hogy nem lehet itt tartani már. Megduplázhatnám a fizetését, a bónuszát is az egekbe emelhetném, nem maradna. Nekem pedig eszem ágában sincs ráerőltetni valami olyat, amit nem szeretne.
Nem egészen húsz perccel ezelőtt meglepő információval hívott Debbie. Egy nő keresett, egy bizonyos Miranda Benson. Azonnal felcsillant a szemem, ahogy kiejtette ezt a nevet a száján. Ő lehet az adu Miss Harper ügyében. Illetve ő lehetett volna, amíg elég határozottan el nem utasított minket pár napja. Mindent félrerakva azonnal fogadtam a nőt, aki a jelek szerint meggondolta magát, ahogy abban bíztam. Hajlandó tanúskodni Jillian Walker és Thomas Bailey ellen. Már nagyon ránk fért egy jó hír, ami egy kicsit előre lendíti az ügyet, ez viszont sokkal több, mint jó. Ezzel már csupán karnyújtásnyira vagyunk a győzelemtől. Úgy döntöttem, személyesen szeretném közölni a fejleményeket. Előkutattam Miss Harper címét, amit kapcsolattartás céljából kértem el és meghagytam Debbie-nek, hogy azonnal hívja George-ot, mennünk kell.
A lift végre felér, meg sem várom, hogy az ajtó teljesen kinyíljon, azonnal beszállok. Amint belépek, rögvest nyomom is a G jelzésű gombot. George már az épület előtt áll, közlöm vele a brooklyni címet, a sofőr pedig nem is gondolkodik sokat, fejből tudja, merre kell mennünk. Ismeri a várost, mint a tenyerét, tudja, merre a legrövidebb, mikor hol érdemes kerülni, mik azok a kevésbé ismert útvonalak, amik lényegesen le tudják rövidíteni az utazást. Viszonylag hamar átérünk Brooklynba, viszont még ott is egy jó darabig utazunk. Egy elég szegényes negyedben húzódunk félre az út mellett. Hirtelen eszembe juttatja Miranda körülményeit, bár azért annyira nem katasztrofális itt még a helyzet. Annyira.
- Biztos ez az? - kérdezem kicsit értetlenül.
- Persze, Mr. Connor - bólogat határozottan a férfi a vezetőülésből hátrafordulva. Némi habozás után kiszállok a kocsiból, és néhány járókelő alaposan szemügyre vesz. Nem tudom elkerülni a kíváncsi és ítélkező tekinteteket. Gondolom nem sok ilyen autót látnak errefelé. Az ajtóhoz sétálok fel a lépcsőn, amikor egy hangosan veszekedő pár lép ki az épületből. Elengedem őket, nehogy összeütközzünk, aztán gyorsítok a lépteimen, mielőtt becsukódna az orrom előtt az ajtó. Az épületben nincs lift, bár ezen nem lepődöm meg a körülményeket eltekintve. Az ajtón lévő számozásokat vizslatva megkeresem a lakást, ahol vélhetően Miss Harper lakik a fiával. Az ajtók feltűnően sűrűn vannak egymás mellett, ami arra enged következtetni, hogy ezek szinte egérlyukak, amik egy embernek sem elég életteret biztosítanak. Végül megtalálom az ajtót, amit keresek. Csengőt nem találok, így bekopogok és a válaszra várva hátrébb lépek egy lépést. Csak reménykedem benne, hogy találok itt valakit. Napközben minden esély megvan rá, hogy Miss Harper esetleg dolgozik, a fia meg iskolában van.

Nem áll jól a szénánk mostanában, sajnos ez a szomorú helyzet. Mióta ártatlanul bepereltek sikkasztásért, majd az addig tökéletesen működő cégem csődbe ment, valahogy semmi sem akar összejönni. Az egyetlen szerencsém a szerencsétlenségben - azon kívül, hogy egy kiváló ügyvéd pro bono vállalta az ügyemet - az, hogy Rowan mellettem van, és támogat. Mivel egy tolvajt, aki ellen jelenleg is per folyik, sehol sem akarnak alkalmazni, a számláimat pedig lefagyasztották, jelenleg semmi bevételem nincs. A kocsimat már korábban eladtam, de annak ára csak rövid ideig tart ki, úgyhogy most majdnem teljesen a sógorom jóindulatára vagyunk bízva a fiammal. De hát miután Rowdy Austinban csapot-papot – farmot – hátrahagyva költözött miattunk New Yorkba, ő sem válogathatott a munkákban, ezért elvállalta az első érdemleges, aránylag elfogadhatóan fizető lehetőséget, ami adódott. Egy építkezésen helyezkedett el ideiglenes szerződéssel, de az első fizetése még nem esedékes. Így hát a pénztárcánk igencsak szűkösre van szabva mostanában, és igyekszünk mindennel takarékoskodni, közben pedig árgus szemekkel lesem mindenhol a lehetőségeket. Ma is, miután a két pasi elhagyja a lakást, hogy iskolába és dolgozni menjenek, először összedobok valami ebédnek, illetve vacsorának valót, aztán egy nagy bögre kávéval nekiülök az ablak melletti apró konyhaasztalunknál a laptoppal, hogy összeállítsak egy-két lehetséges önéletrajzot, aztán órákon át böngészem a munkalehetőségeket. Igazából tényleg nem tudom, mennyi idő is telik el ezzel, amikor váratlanul megszólal a csengő - aminek a hangját eddig talán még sosem hallottam, én pedig a fáradt szemeimet dörzsölgetve sétálok el a bejáratig, hogy ajtót nyissak.

- Mr. Connor - nézek végig a férfin a meglepettségtől ezúttal igencsak kikerekedett szemekkel. Fogalmam sem volt, hogy jön. Azt sem tudtam, hogy tudja, hol lakom. Mármint persze, könnyen utánanézhet, hiszen a szerződésünk egy-két pontján fel kellett tüntetni, de még sosem járt itt, és nem is számítottam rá. De hát már magában is elég idegen és meglepő látványt nyújt a remekbeszabott, drága öltönyével ezen a kissé... egyszerű környéken. Mármint alapvetően szerintem nincs sok probléma a környékkel, de azért annak, aki egy kicsit is figyel a részletekre, hamar szembetűnő lehet, hogy az itt élők az átlag életszínvonal alatt tengődnek. Egyszerűen más a légkör, mint a korábbi, manhattani lakásunkban volt, amit akkor még ugyebár meg tudtam fizetni, amíg a cégem kasszáját Jill ki nem fosztotta. De tény, a szűkösebbre szabott, papírvékony falak között, melyeken könnyedén átszűrődik a gyereksírás, a hangos szóváltások, kamaszok zenehallgatása, vagy az utcai forgalom, egészen más hangulatú hétköznapokat tapasztalhat meg az ember.  

- Csak nem híreket hozott? Történt valami? Remélem, semmi rossz... - az utóbbit már csak az orrom alatt motyogom, miközben szélesebbre tárom az ajtót, majd hátra lépek, hogy beengedjem. - Kérem, fáradjon beljebb! - Ha megteszi, becsukom, majd egy kallantyúval be is reteszelem az ajtót. Ettől mindig egy kicsit nagyobb biztonságban érzem magam itthon, úgyhogy ezt már ösztönösen és rutinosan teszem.  

És ahogy beljebb sétálunk a kissé zsúfolt lakásba, amelynek a nappalija, ebédlője, konyhája és jelenleg Rawdy hálója is egyetlen helyiség, kicsit elszégyenlem magamat, hármunk helyett is.  
- Nézze el, kérem, ezt a rendetlenséget, kicsit szűkösen vagyunk most itt hárman, ráadásul még nem tudtunk teljesen berendezkedni a költözés óta. - A konyhaasztal felé terelem a férfit, közben összeszedem a sógorom néhány széthagyott ruhadarabját, és egy fiók mélyére süllyesztem azokat. Aztán a laptopot tolom odébb az asztalon, és le is csukom a képernyőjét, hogy ne legyen útban.  

Kissé bizalmatlanul szállok ki az autóból, mikor George félrehúzódik közvetlen az épület előtt. Arra gyanakszom, rossz helyen vagyunk, ezért körbenézek, mielőtt a bejárat felé indulnék. A városrész stimmel, az utca stimmel, a házszám is stimmel. Mégis, nehéz elhinnem, hogy Miss Harper és a fia ezen a környéken élnek. Nem családbarát és nem is a biztonságról híres, de a rossz érzéseimet végül félretéve lépek be a házba az ítélkező tekintetek elől megbújva. Lift híján a lépcső az egyetlen út felfelé. A feltűnően sűrűn elhelyezkedő ajtók között megtalálom a számot, ami mögül remélhetőleg hamarosan előbukkan Miss Harper. Nem ismerem a napi rutinját vagy beosztását, elképzelhető, hogy éppen dolgozik, mert már kapott a városban valahol munkát. Ebben az esetben oda a meglepetés ereje, telefonon kell vele egyeztetnem és megkérnem, hogy jöjjön be az irodába, amikor csak tud. A hirtelen felindulásból elkövetett látogatásom talán nem volt a legjobb ötlet, mégis úgy éreztem, személyesen szeretném vele közölni a jó híreket. Rájuk fér már jó fejleményeket hallani, hiszen eddig semmi nem úgy alakult az ittlétük alatt, ahogyan azt tervezték.

Az ajtó előtt állva nem kerüli el a figyelmemet a papírvékony falakon átszűrődő zajok; gyereksírás, hangos szóváltás, a porszívó zúgása. Itt egy perc nyugta sem lehet a lakóknak, magánéletről pedig álmodni sem lehetne. A merengésemből a nyíló ajtó ténye ránt vissza és igyekszem a küszöb túloldalán álló nőre fókuszálni a zavaró tényezők ellenére.

- Miss Harper - üdvözlöm egy apró biccentéssel és visszafogott mosollyal. Tehát George valóban a jó címre hozott. A döbbenetemet a tőlem telhető legjobban próbálom leplezni, a kezeimet a zsebembe dugva veszek egy mély levegőt. - Ami azt illeti, igen. Történt valami - bólogatok egylőre semmit mondóan. Az invitálásnak eleget téve lépek beljebb a kis lakásba. A döbbenetem fokozódik a nagyrészt egy légterű zugban. Sem a körülmények, sem a lakás méretei nem ideálisak még talán egy egyedülálló személynek sem. A döbbenetemet a sajnálat követi, amikor tekintetem a konyhaasztal felé lépkedő nőre siklik. Egy jobb élet reményében hagytak otthon mindent, most pedig itt kell nyomorogniuk. A levegőn érződik, mennyire dohos a lakás.

- Ne kérjen ilyenért elnézést - legyintek, aztán leülök az asztalhoz. Nagyot sóhajtok, mielőtt belekezdenék a váratlan látogatásom okának fejtegetésébe. - Miranda Benson felbukkant az irodámban… És hajlandó tanúskodni Jill és Thomas ellen - vágok bele mindenféle körítés nélkül. Hagyok neki egy kis időt, hogy feldolgozza a hallottakat, mielőtt belemennénk a részletekbe. - Akár holnap reggel asztalhoz ülhetünk vele beszélni. Viszont... - a gondolatmenetemet a szomszédból átszűrődő csapkodás és hangos szóváltás akasztja meg. Amikor néhány pillanatra abbamarad és szóra nyitnám a számat, ismét csörömpölés szakít félbe. - Nem bánja, ha inkább valahol máshol beszélünk? Esetleg meghívhatom... - vetek egy pillantást az órámra. - Ebédre? Kedveli az olasz konyhát? Ismerek egy jó helyet, ahol istenien főznek és a kávéjuk is nagyon jó - vetem fel a lehetőséget, hogy mindketten kiszabaduljunk innen.

Nem várok látogatót, hisz nem sok embert ismerek itt New Yorkban, és akikkel esetleg sikerült is közelebb kerülnöm az elmúlt egy évben, azok is elfordultak tőlem, miután letartóztattak. Nem hibáztathatom őket. A legtöbb üzleti ismeretség volt, és érthető, ha most nem igazán tudnak bennem bízni. Néhány hónap nem mindig elegendő idő ahhoz, hogy valakit maximálisan a bizalmunkba fogadjunk. Az igazi régi barátok, akik talán tűzön-vízen keresztül velem tartanának, mind Austinban maradtak. Pedig most, főleg Jill árulása után, nagy szükségem lenne rájuk. Olyan személyekre, akik vissza tudnák adni az emberiségbe vetett hitemet.  

A csengő mégis megszólal, és Mr. Grayson áll az ajtóm előtt. Első pillanattól kezdve az arcára van írva, mennyire idegen számára ez a környék. Próbálhatja leplezni, de igazából csak rá kell nézni. A remekbe szabott öltönye, a drága frizurája és a szintén legalább egy kisebb vagyont érő karórája is már messziről árulkodik róla, hogy nem való ide. És talán nem is úgy képzelte, hogy engem egy ilyen helyen talál majd meg. Pedig ez jelenleg a valóság, az életem. Ennyire futja.  

- Történt...? - kapom fel a fejem a férfi sejtelmes kijelentésére, de természetesen nem várom, hogy már az ajtóban elmondja nekem a híreit, ezért hamar beljebb is invitálom őt. Úgy teszek, ahogy illik, mégis az eddigiektől is kellemetlenebbül érzem magam, mert ha már a bejáratban elcsodálkozott a jelenlegi otthonunkon, tudom, hogy beljebb lépve még inkább el fog. Szabadkozom ugyan, és igyekszem néhány dolgot sebtében elpakolni, de ez tulajdonképpen sajnos nem sokat javít a helyzeten. A megértő szavaira és legyintésére egy vérszegény mosolyt küldök válaszképpen, majd helyet foglalok vele szemben a három személyes apró ebédlőasztalunknál, melyről gyorsan el kell pakolnom a laptopot is, amelyen az imént még állásokat böngésztem, hogy rendesen elférjünk. Karjaimat összekulcsolom az ölemben, és szinte lélegzetvisszafojtva hallgatom, mikor belekezd a mondandójába. Annyit sikerül kihámozni belőle, hogy Miranda Benson meggondolta magát, ami egyértelműen fantasztikus hír, ám a többit végül nem sikerül megtudnom, mert folyamatosan megzavarják. Én valójában már megszoktam ezeket a zajokat - már amennyire meg lehet - és ha a srácokkal valamit meg kell beszélnünk, valószínűleg mi is egyszerűen felemeljük a hangunkat, de érthető, hogy ez a szituáció az ügyvédemnek elég kényelmetlen így. Enyhén aggodalmas arccal sóhajtok, mert egyre jobban szégyellem a helyzetünket, de nem tudok mit tenni ellene. Az ebédmeghívás is más körülmények között talán nagyon is hízelgő lenne, de így... Egyrészt alamizsnának érződik, másrészt csak még inkább zavarba jövök, amiért a saját lakásunkban még egy értelmes beszélgetést sem tudunk lefolytatni. Mégis rábólintok.

- Igen, ez... jól hangzik – vonok apró mosolyt az arcomra, és igyekszem közben a pozitívumra koncentrálni, hogy az ügyünk végre jó irányt vett. - Egyébként sincs semmi dolgom, és az olasz konyha az egyik kedvencem. Csak adjon három percet, kérem, hogy rendbe szedjem magam - állok fel, majd el is sietek az egy szem hálószobába. Keresek másik, kicsit csinosabb felsőt, amiben kevésbé tűnök ki a jóvágású ügyvéd úr mellett, és a hajamat meg a sminkemet is felfrissítem. Mindezt azonban valóban igyekszem pár perc leforgása alatt elintézni.

- Rendben, mehetünk - térek vissza indulásra készen, már épp csak egy pár egyszerű fekete magas sarkú cipőbe kell belebújnom. A lakást bezárom magunk után, aztán az utcára érve egy ismerős arc köszönt bennünket, aki Mr. Connor parkoló autója mellett várakozik.
- Szép napot, George! - üdvözlöm a sofőrt elmosolyodva, miközben ő már az ajtót nyitja nekünk a hátsó üléshez.

Ha az eszemre hallgattam volna néhány héttel korábban, most nem kéne a városnak ezen a részén kocsikázgatnunk. Sajnos, ha tartozom valakinek, akkor az ész érvek mit sem érnek, egyszerűen le kell rónom a tartozásomat, ahogy fordított esetben én is elvárom másoktól. Még akkor is, ha történetesen egy pro bono ügyről van szó. Szívesen odaadtam volna az ügyet egy ügyvédbojtárnak, én meg foglalkozhattam volna a saját ügyfeleimmel, de ez szóba sem jöhetett. Bosszantott a patthelyzet, ehhez képest most mégis személyesen keresem fel az ügyfelemet, hogy ne telefonon keresztül kelljen vele közölnöm a jó hírt, amiből mostanában nagyon keveset kapott.

Igyekszem leplezni, mennyire elképedek a környék láttán. Találkoztam már megdöbbentő, ennél sokkal botrányosabb dolgokkal az elmúlt pár évben, a tény, hogy Miss Harper és a fia ilyen helyen töltik a napjaikat, mégis mellbevágó. Már a folyosón állva is rálátást nyerek a lakás bizonyos pontjaira. Pont olyan, amilyennek az ember ilyen helyen elképzel egy lakást. Kicsi, az építészeti megoldásokban sok a kivetnivaló. A mennyiség erősen a minőség rovására ment, a falak papírvékonyak és épeszű vállalkozó garanciát sem vállal ilyen munkára.

Nem az ajtóban állva szeretném a részleteket megbeszélni az üggyel kapcsolatban, amit Miss Harper is érzékelhet, mivel beljebb invitál. A kíváncsi fülek elől behúzódva a privát beszélgetésnek csupán az illúziója áll fenn; ha a szomszéd lakásokból ennyire átszűrődik minden zaj, akkor feltehetően a mi beszélgetésünk sem annyira magánjellegű. Az apró étkezőasztalnál elhelyezkedve röviden felvázolom neki a történteket, de még mielőtt nagyon belemerülhetnénk a részletekbe, különböző zavaró tényezők szakítanak félbe. A gyereksírás, csapkodás, kiabálás nem a legideálisabb háttérzaj a mostani beszélgetésünkhöz, ezért felajánlom, hogy egy ebéd közben, valami nyugodtabb helyen vitassuk meg a részleteket. Nagy megkönnyebbülésemre Miss Harper elfogadja a meghívást és néhány perc után távozunk is a lakásból. George lent vár minket a bejárattal szemben. Látszólag a férfi örömére szolgál a viszonylag gyors érkezésünk, mert ő is elég bizalmatlannak látszott érkezéskor a környékkel. Miss Harper után jómagam is beülök hátra, George-nak pedig meghagyom úticélként az Il Cortile-t. Már nem egyszer fuvarozott el az étterembe, így nem kell az útvonalat a GPS-re bízni.

- Bíztam benne, hogy itthon találom, de azért remélem, a jó hírek kárpótolják valamelyest a váratlan vizit miatt. - Veheti akár bocsánatkérésnek is, viszont félig-meddig puhatolózni is próbálok; érdekel a napi beosztása, egészen pontosan pedig az, milyen munkát sikerült találnia - ha egyáltalán sikerült. Az őt és a fiát körülvevő körülmények elég elkeserítőek. Nem elég, hogy egy pillanat alatt veszítették el mindenüket, még egy normális lakásra sem futja nekik. Az úton eltöltött bő fél óra gyorsan eltelik. Brooklyn szegényebb negyedét magunk mögött hagyva kötünk ki Manhattan méltán híres olasz negyedében. A jellegzetes Brooklyn hangulatot felváltja az itteni élet, a turisták kameráinak csattogása és a kapualjakban terpeszkedő olasz éttermek logói. A legtöbb hely mondhatni rusztikus, inkább az ízekkel, mint a környezettel vonzza be az éhes szájakat. Én mégis szeretem megadni akár egy ebéd, akár egy vacsora módját; igényes közegben minden fogás jobban esik. Az itteni átlaghoz képest egy meglepően elegáns étterem elé húzódik le George. Nem túl puccos, a vintage stílust viszont mellőzi. A terasz szinte tele van vendégekkel, de a zajos utcai részt elhagyva befelé terelem Miss Harpert. Az ajtó túloldalán ismerős férfi köszönt széles mosollyal. Marco a szokásos elszeparált asztalhoz kísér minket, ami akkor sem foglalt, ha teltház van.

- Ha szabad ajánlanom, akkor hideg előételek közül az avokádós bruschettát javaslom, de ha inkább valami meleget kóstolna, akkor a töltött gomba nagyon jó választás. A főétellel pedig bármit választ, nem lőhet mellé. A vörös- vagy a fehérbort kedveli jobban? - kérdezem, miközben intek az egyik fiatal pincérnek. Az ételeket ráérünk kiválasztani, amíg majd kihozzák a bort.

Annyira szégyellem a helyzetet, hogy ilyen szegényes körülmények között kell fogadnom Mr.  Connort, én sem ilyen környezethez vagyok hozzászokva. És ezzel nem azt mondom, hogy leszegényedni szégyenletes dolog volna, ráadásul tökéletesen tisztában vagyok azzal is, hogy a jelenlegi életkörülményeinkről nem én tehetek – vagy legfeljebb annyiban, hogy megbíztam egy régi barátban, akiben nem kellett volna -, hogy a mostani otthonunk egy átmeneti - remélhetőleg csak átmeneti - megoldás. Ám ettől függetlenül is nagyon kínosnak érzem azt a rendetlenséget, amiben fogadnom kell. Hogy a helyszűke miatt, és mert csupán nem rég költöztünk ide be a sógorommal és Tay-jel, mindenfelé elpakolásra váró holmik, dobozok sorakoznak, a szemnek nem túl kellemes rendezetlenségben. Aztán mindezt a kínos szituációt még tetézi az is, hogy az ügyvédúr egyetlen épkézláb mondatot sem tud megfogalmazni anélkül, hogy a szomszédból átszűrődő hangos zajok a szavába vágnának. Furán érzem magam attól, hogy emiatt arra kényszerül, ebédelni hívjon engem, ugyanakkor őszintén szólva örülök, hogy kicsit kiaszabadulhatok innen, és lehetőségünk lesz kulturáltabb környezetben beszélgetni. Az ígéretemhez híven gyorsan összekapom magam, rendbe hozom a sminkemet, a hajamat, és felsőt cserélek, aztán már készen is állok az indulásra. A legutóbbi közös autóutunk idején, mikor először ültem a férfi kocsijában, még Taylor foglalt helyet mellettem a hátsó ülésen, most azonban vele kettesben foglaljuk el a jármű utasterét. Ettől a ténytől pedig, és mellé a felismeréstől, hogy azt hiszem, valóban kezdem megkedvelni az ügyvédemet, és kezdek igazán megbízni benne, úgy, ahogy mostanában senkiben, kis időre enyhén zavarba jövök, ami néhány pillanatnyi zavart helyezkedésben nyilvánul meg.

- Nem... ne szabadkozzon, kérem, én örülök, hogy nem várt sokat a jó hírekkel - legyintek egy kisebb mosollyal. - Nem mintha túl elfoglalt lettem volna. Mondhatni egész délelőtt álláshirdetéseket böngésztem, és hát... tudja... nem egyszerű munkát találni ezzel a perrel a nyakamban – jegyzem meg, miközben a mosolyom még egy kicsivel feszesebbé válik.

A környezet, ahová érkezünk, a város ezen szeglete, az olasz negyed, elsőre kicsit meglep, elsősorban a rusztikussága miatt. Még nemigen jártam itt a New Yorkban töltött bő egy évem alatt, és tetszik a környék hangulata, csupán Graysonból nem néztem volna ki, hogy az ilyen helyek vonzanák. Ám mikor az autó végül egy elegánsabb étterem előtt parkol le, rájövök, hogy egyáltalán nem tévedtem a férfi ízlését tekintve, és magamba elismerem, hogy valójában nagyon is tetszik, és értékelem, hogy egy előkelőbb helyett választott. Persze ha figyelmen kívül hagyom a kellemetlen érzést a mellkasomban, hogy nem is olyan régen mindezt még én is megengedhettem volna magamnak... ma pedig aligha.

Graysont láthatóan már ismerősként üdvözlik itt, és anélkül az egyik legjobb asztalhoz vezetnek bennünket, hogy ezt külön kérni kellene. Közben pedig magamban azon mosolygok, el sem hiszem a szerencsémet, hogy ez az egyértelműen népszerű, keresett ügyvéd pro bono vállalta az ügyemet.

- Az avokádós bruschetta igazán jól hangzik. És ha választanom kell, azt hiszem, inkább a vörösbort preferálom - felelem néhány pillanatnyi habozás után. Az egyik pincér közelebb lép, hogy felvegye az italrendeléseinket, és miután ez megtörtént, majd kettesben maradunk, már nemigen tudom tovább elfojtani a kíváncsiságomat. - Tehát... jól értettem, azt mondta, hogy Miss Benson felbukkant az irodájában? Ráadásul hajlandó tanúskodni? Mit jelent ez pontosan az ügyünkre nézve? - hajolok kicsit közelebb. - Kérem, bocsássa meg a türelmetlenségemet, csak... ez az elmúlt időszak elég stresszes volt - húzok kissé erőltetett, ideges mosolyt az arcomra.

Őszintén meglep a környezet, amiben az ügyfelemet találom. Már maga a környék is árulkodó volt, az épületről pedig egyértelműen lerítt, miféle helyen lakik Miss Harper a fiával, a meglepettségem mégis akkor hág tetőfokára, amikor a nő betekintést enged nyerni a lakásba. A rendezetlen, kicsi lyuk nehezen mondható élhetőnek. Zsúfolt, rumlis, a falak papírvékonyak. Kellemetlenül érzem magam, amiért itt vagyok, és nem azért, mert koszos lesz a cipőm talpa; talán Miss Harper sem szívesen fogad itt látogatókat, hívatlanul meg aztán pláne nem. De ha már itt vagyok és beenged, szeretném vele megvitatni a részleteket, amik miatt tulajdonképpen eljöttem idáig. Hogy ehhez megteremtsük az ideális körülményeket, úgy gondolom, jobb lenne kellemesebb helyen beszélgetnünk, ahol nem halljuk a szomszédok éppen aktuális nyűgjét. Csupán pár percet várok Miss Harperre, de ez éppen elég ahhoz, hogy jobban szétnézzek a lakásban. Akaratlanul is megakad egy-két dolgon a szemem, amin csak csóválom a fejem; a régi ablakokon, amik a hidegebb hónapokban egész biztos áteresztik a hideget, a helyenként felpúposodott parkettán, ami valószínűleg nyikorog is, az egyenetlen falakon, amik nem csak a szemnek nem kellemesek, hanem a minőségükről is árulkodik. Megdöbbentő látni, hogy egy becsületes, csinos, okos nő ilyen helyzetbe került a fiával. Egyetlen rossz döntést hozott meg és itt kötöttek ki. Pénz ide vagy oda, most már tényleg segíteni szeretnék neki, hogy egyről a kettőre jussanak és jobb körülményeket tudjanak teremteni maguknak. A néhány perc várakozás után Miss Harper felbukkan és ezután a szükségesnél tovább nem is tartózkodunk a lakásban.

George szinte rutinból navigál, a férfi úgy ismeri a várost, mint a tenyerét. Minden utcát, minden mellékutat, kisebb utcát és alig ismert kitérőt fejből tud, ezért most is a lehető legrövidebb úton indul el az étterem felé.

- Állást keres? - kérdezem érdeklődve. - Elhiszem, de nem gondolnám, hogy sokáig tartana találnia valamit. Szinte mindenhol szükség van munkásra a városban. Milyen állásban gondolkodik? - Biztosan van valami elképzelése, amit szívesen csinálna. Ha nem is feltétlen a végzettségének megfelelő munkát vállalna a korábbi rossz tapasztalatok miatt, ha inkább pihentetné azt a vonalat és másfelé indulna el, akkor is biztos nagyjából tudja, mit szeretne. Illetve engem is érdekel, mert talán tudnék neki segíteni, ha a fejében lévő elképzelések és az esetleges felajánlásom nagyjából fedik egymást.

Nagyjából fél óra múlva már a városnak egészen más részén vagyunk. George az olasz negyedben tesz ki minket egy általam nagyra tartott étterem előtt. Általában akkor szeretek ide járni, ha nem üzleti ebédről van szó, hanem tényleg finomat szeretnék enni. Egy üzleti ebédet nem ilyen körülmények között bonyolítanék le, de most Miss Harperre is ráfér, hogy egyen végre egy jót. Az étterem maga ízlésesen van berendezve, elegáns, de nem túl puccos. Az étlap mindig ámulatba ejt; az igazi klasszikusok sosem vesznek el, viszont mindig vannak rajta újdonságok. Nem tudom, Miss Harper mennyire van otthon az olasz ízek háza táján, ezért igyekszem javaslatokat tenni neki az előételt illetően. Én eddig bármit ettem itt, sose panaszkodtam, de az avokádós bruschetta és a töltött gomba volt ezidáig a legemlékezetesebb. Miss Harper kívánságának megfelelően vörösbort kérünk ki, amit én is jobban preferálok a fehérnél. Ahogy a pincér távozik az asztalunktól, az ügyfelem azonnal a lényegre tér. Teljesen érthető a kíváncsisága, hiszen Miranda Benson vallomásán áll vagy bukik az ügyünk jelenleg.

- Igen, Miss Benson úgy tűnik, meggondolta magát. Feltételezem, nagy hatással volt rá múltkor és sikerült jobb belátásra bírnia. Hajlandó tanúskodni a bíróságon. - És mivel erre hajlandó, Jillian Walker és Thomas Bailey már nem sokáig fogják élvezni a kanadai vendégszeretet. - Szeretném, ha holnap reggel leülnénk és mindent átbeszélnénk, mielőtt bármiféle meglepetés érne valakit. Ha Miss Benson nem gondolja meg magát valami csoda folytán, akkor elég egyszerű a képlet: Jillian és Thomas börtönbe fognak menni.

Mi tagadás, nem vártam mára vendéget. Bár ami azt illeti, ebben a lakásban akkor sem szívesen fogadok mást, ha előre tudom, hogy érkezik. Persze talán némi idővel, és esetleg egy kis befektetéssel, néhány plusz polccal... meg nyilván egy hatalmas adag kreativitással meg lehetne oldani, hogy élhetőbb legyen a hely, de őszintén szólva nagyon remélem, hogy nem kell elég sokáig itt nyomorognunk ahhoz, hogy ez kiderüljön. Mert akárhogy nézzük, akárhogy ügyeskedünk is, itt akkor is túl szűkös három embernek. Úgy igazán leültetni sem tudom hová Mr. Connort, mármint tudnék helyet csinálni neki az apró konyhaasztalnál, csak nem volna éppen kényelmes, és a szomszédok miatt beszélgetéshez sem ideális. Egyszerre érzem magam kellemetlenül, és könnyebbülök meg, amikor felveti annak lehetőségét, hogy meghívna ebédelni. De igazából valóban csábít a lehetőség, hogy kiszabaduljak innen, úgyhogy egész hamar elkészülök, és indulásra kész vagyok. George-ot már mosolyogva, ismerősként üdvözlöm, ő pedig viszonozza a gesztust. Azt hiszem, már ő sem olyan bizalmatlan felém, mint mikor először felvetődött annak az ötlete, hogy saját kezűleg bütykölném meg a rá bízott autót.

A kocsi hátsó ülésén, ahogy Grayson helyet foglal közvetlenül mellettem, a jármű szűk beltere miatt, pár pillanatra zavarban vagyok, de ez hamar elillan, ahogy beszélgetni kezdünk. - Igen, nagyon jó lenne valami munka, lehetőleg olyan helyen, ahol nem zsákmányolják ki az alkalmazottakat. - Csak mert olyanból valójában már volt egy-két próbálkozásom az elmúlt hónapokban, és köszönöm, nem szeretnék egy újabbat. Közel sem olyan egyszerű rendes munkahelyet találni, mint azt az ember laikusként gondolná. - Tudja... a vállalkozásomnak annyi, és nem valószínű, hogy rendezvényszervezőként a közeljövőben el tudnék helyezkedni. Még ha ártatlannak is bizonyulok a per végén, az ilyesminek híre megy, mindenki levonja a maga következtetéseit, és az ügyfelek valószínűleg nem szívesen dolgoznának velem. Egyébként üzleti szakon végeztem a texasi egyetemen, úgyhogy elsősorban ezen a vonalon gondolkodom, de... A per miatt minden bizonnyal alulról indulva kell majd megmásznom azt a bizonyos ranglétrát, bármibe is kezdek. Bizonyítanom... az ártatlanságomat, a rátermettségemet, szóval... Valójában egy titkárnői állással is tökéletesen megelégednék jelenleg - sóhajtok. Nem mintha eddig olyan szerencsém lett volna ebben, vagy bármiben.

- De már az is megfordult a fejemben, hogy ha lezárul az ügy, talán vissza kellene mennünk Austinba. Ez az újrakezdés itt New Yorkban nemigen vált be eddig – teszem hozzá elgondolkodva. Se üzlet, se lakás, se ügyfelek, se barátok... Még a kocsimat is el kellett adnom. De igazából a szülővárosomban sem sok minden vár már. Talán egy-két régi ismerőst kivéve. De okkal jöttem el onnan, okkal akartam új életet kezdeni, hátra hagyni a múltat. Szóval... magam sem tudom, hogy lesz tovább.

Megérkezünk az étterembe, és valójában egy pillanatig sem kell csalódnom a férfi ízlésében. Az elmúlt időszak után nagyon jól esik még a gondolat is, hogy egy ilyen hangulatos, elegáns helyen időzhetek és ebédelhetünk. Az sem kerüli el a figyelmemet, hogy a pincérek már szinte régi ismerősként fogadják Graysont, tehát gyakran járhat ide. Amint helyet foglalunk, és leadjuk az első rendelésünket az italokra és az előételre, a türelmem egyszerűen elfogy, már nem tudok tovább várni, megrohamozom a férfit a kérdéseimmel. A válaszától pedig végre hatalmas kő gördülhet le a szívemről.

- Ez... ezek igazán nagyszerű hírek! Végre történik valami jó is... - Néhány pillanatig emésztem a hallottakat, igyekszem felfogni, hogy végre valóban jóra fordulhat minden. Aztán kicsit előrébb hajolok Grayson tekintetét keresve. - Köszönöm, Mr. Connor. Elképzelni sem tudja, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értem, értünk tett és tesz. - Hisz mindez Tayt is érinti, nem csak engem. Annál rosszabbat jelenleg el sem tudok képzelni, mint hogy egy ilyen tévedés, átverés miatt hosszú időre elválasszanak bennünket egymástól, magára kelljen hagynom. - Fogalmam sincs, hogyan hálálhatom meg mindezt, de...  az adósa vagyok - bólintok határozottan, és halványan elmosolyodom.  

Úgy véltem, jobb lenne személyesen és minél előbb közölni a jó hírt Miss Harperrel, mert őszintén szólva, ez a reménysugár adja most a legnagyobb okot az örömre az ügyével kapcsolatban. Elég jól behúzták a csőbe ahhoz, hogy Miranda Benson vallomása nélkül nehéz dolgunk legyen, de szerencsére a korábbi áldozat szíve megesett a sorstársán. Néhány nappal korábban erre nem mertem volna esküdni. Elutasító volt, zárkózott és nem akart beszélni a történtekről. Érthető módon azért érezhette, ha beszél, a mostaninál is rosszabb lesz a helyzete. Az életkörülményei, az anyag helyzete, a lánya kilátásai a jótól a lehető legmesszebb állnak. Talán ezért gondolta meg magát. Nincs mit veszítenie. Már leülte a büntetését, minden elvettek tőle, amit csak lehetett. Szép vagy nem szép, de pontosan erre alapozva akartam bevonni. A nőt kisemmizték, kirántották a lába alól a talajt. Ennél mi lehet rosszabb? A heves reakciója, az abszolút elzárkózás visszavetette az ügyünket, a mai nap azonban fordulatot hozott, amiről Miss Harper is jobb, ha tud. Ez nem telefontéma, ezért döntöttem a személyes vizit mellett. A lakása - vagy inkább átmeneti hajléka - nem biztosítja a legjobb körülményeket ehhez a beszélgetéshez, ezért inkább gyorsan ebédre invitálom egy hangulatos helyre, ahol nyugodtan, szomszédoktól mentesen, jobb körülmények között és egy finom ebéd társaságában tudjuk megbeszélni a részleteket.

George az autónál vár minket, kérdés nélkül veszi fel a rutinos sofőr szerepét és visz minket a kijelölt helyre. Nem kéne meglepnie, hogy Miss Harper állást keres. Csőbe húzták, az egzisztenciája ingatag lábakon áll, fizetett ügyvédre sem volt lehetősége. New Yorkban elég egyszerű munkát találni, ha az ember kiegyezik egy hot dog standos állással, vagy a sarki pizzázóban mosogatói pozícióval. Ilyen helyekre bármikor felvesznek bárkit, de nem gondolnám, hogy ez lenne az elképzelése. Mivel nem csak magára, hanem a fiára is gondolnia kell, mégis minél gyorsabban szüksége lenne állásra, sejtésem szerint irodai munkák között válogathat. Kíváncsian hallgatom, mik az elképzelései a jövőjét illetően és megértően bólogatok.

- Persze, a szakmájában a neve a márkája, amit most elég csúnyán megtorpedóztak. - A jó imázs rombolását nem egyszerű visszaállítani, ha sikerül egyáltalán. A bizalom törékeny, és ha egy hasonló per köthető ahhoz a személynek a nevéhez, akivel együtt akarnak dolgozni, bizony meginoghat a bizalmuk. Nagy valószínűséggel bíznak meg valaki olyat, akinek semmi köze nem volt ilyesfajta jogi procedúrához, még akkor is, ha a végén ártatlannak bizonyult. Ha végül úgy döntene, maga mögött hagyja New Yorkot és hazaköltözik, az ismerős arcok és közeg nyújtotta biztonság legalább nyugtatóan hatna rá, ha más nem. Csak akkor ismét abban a mókuskerékben találná magát, amit maga mögött hagyott. - Austinban mihez kezdene? - kérdezem érdeklődve. - Gondolom nem azért jött el onnan, hogy egyhamar visszatérjen. - Nem tudom a pontos okát a költözésének - a szakmai vonalat leszámítva -, de ha nem akarja megosztani, nem fogom erőltetni.

Az étteremhez érve George leparkol, az üzlethelyiségben pedig ismerős arcok fogadnak. Általában gyorsan dűlőre jutok a rendelésemet illetően. Itt egyszerűen mindent tökéletesen készítenek el, a legegyszerűbb és a legbonyolultabb fogásokra sem lehet soha panaszom. Miután a pincér távozik az asztalunktól a felvett rendeléssel, Miss Harper azonnal a lényegre tér. Én sem habozok, megosztom vele  a jó hírt. Örülök, hogy végre valami konkrétummal is szolgálhatok az elmúlt napok fényében. Neki és a fiának is szüksége van valami kis pozitívumra, amibe kapaszkodhatnak. Az ügyfeleim általában pénzzel hálálják meg, hogy kihúzom őket a szarból és nem szoktak ennyire lelkesek lenni. Inkább megkönnyebbülnek és visszatérnek a napi rutinjukhoz. Miss Harper heves reakciója mosolyra késztet a vállalati cápák semleges kézfogásával ellentétben.

- Igazából lenne itt valami - vezetem fel az ötletemet, ami korábban is megfogalmazódott már bennem. - Egy titkárnői állásra keresnek valakit. Megbízható, pontos, precíz emberre van szükség, aki tud keményen dolgozni és bírja a hajtást. Ha esetleg érdekelné… - előveszek a belső zsebemből egy tollat és magamhoz húzom a szalvétámat. - Hívja fel ezt a számot. - Rutinos mozdulatokkal vésem Debbie asztalának közvetlen számát a szalvétára. - Debbie-t keresse és hivatkozzon rám. A többit már ő fogja elmondani. - Átnyújtom Miss Harpernek az elérhetőséget és bízom benne, hogy pár napon belül más körülmények között fogunk találkozni az irodában - nem a per, hanem egy álláslehetőség miatt. Természetesen, ameddig folyamatban van az ügye, addig nem alkalmazom, ha esetleg felhívná Debbie-t, de minél előbbre tűzik ki a tárgyalást, annál hamarabb jut ő is munkához.

Sajnálom, hogy a körülmények miatt nem tudunk otthon nyugodtan beszélgetni, ugyanakkor örülök a lehetőségnek, hogy kicsit kimozdulhatok a négy fal közül. Az csak a hab a tortán, hogy ez a kimozdulás egy kellemes étterem felé történik. Tisztában vagyok vele, hogy a lakásunk környéke több okból sem túl barátságos, de jelenleg sajnos csak erre telik. Reménykedem, hogy nem kell hosszútávra berendezkednünk itt, de egyelőre abban sem vagyok biztos, hogy a rácsokat elkerülhetem. Ha úgy alakulna... Mondjuk úgy, igencsak összeszorul a szívem a gondolatra, hogy én is végezhetem úgy idővel, mint Miranda Benson. Kisemmizve, megkeseredve, egy cseppet sem szívderítő környéken. Bár Mr. Connor ma elvileg jó hírekkel érkezett, úgyhogy tényleg bízom a legjobbakban.

Ha őszinték akarunk lenni, már az autóban is jóval kényelmesebb és könnyebb beszélgetni, mint nálunk, és talán ez az oka, hogy kicsit meg is nyílok az ügyvédúrnak útközben. Vagy lehet inkább az, hogy úgy érzem, ő tényleg megért, megérti a problémáimat, a dilemmáimat. Végül is elég jól bele láthatott az életembe az elmúlt hónapokban.

- Pontosan így van. Emiatt most sajnos nem egyszerű rendes, tisztességes munkát találni. - Persze elmehetnék takarítani vagy mosogatni, ételt kiadni egy MacDriveból, de nem azért tanultam éveket, hogy feladjak mindent, és megelégedjek ilyen munkákkal. Főleg mert nem csak magamról kell gondoskodnom. Taylor kényelmét, biztonságát, jövőjét is biztosítani szeretném, és kell is, mert már nincs apja, nincsenek nagyszülei, nincs más, aki akármilyen kis mértékben is átvehetné tőlem ezt a feladatot, felelősséget. Úgyhogy egyelőre nem adom fel, hogy találhatok fel valami jobbat. Csak még arról nem döntöttem, hogy hol keresgéljek tovább.

- Tényleg nem. Egyáltalán nem terveztem oda visszatérni, de azt sem terveztem, hogy itt így félresiklik minden - sóhajtok halkan. - Igazából magam sem tudom, mit kezdenék Austinban. Valószínűleg hiú ábránd, hogy ott könnyebb lenne újrakezdeni. - Minden bizonnyal ott is ugyanolyan lehetőségek várnának, mint itt, hisz nincs mit felmutatnom jelenleg, csak egy tönkrement vállalkozást. Akkor már inkább itt kéne elkezdenem kijavítani a nevemen esett csorbát. Nem beszélve arról, hogy milyen példát mutatnék Taynek azzal, ha folyamatosan csak menekülök, egyik városból a másikba, pár évenként az alapoktól kezdve újra.  

Megrendeljük az előételeket és italokat, de valójában alig tudom kivárni, hogy magunkra maradjunk az asztalunknál az ügyvédúrral, és rákérdezzek, mi az a jó hír, amit tartogat nekem. Aztán pedig, mikor végre elárulja, hatalmas kő gördül le a szívemből. Őszintén hálás vagyok neki mindenért, amit értünk tett, ami kicsit sem kevés. Főleg, hogy az egészet ingyen tette. Kihozott a börtönből, gondoskodott róla, hogy szabadlábon védekezhessek, hogy a fiammal lehessek, most pedig kiderül, hogy a pert is hamarosan megnyeri nekem, az pedig már csak cseresznye a habon, hogy ebédelni is elhozott, hogy tisztességesen megünnepelhessük a győzelmünket. Ám azt, hogy a hálálkodásomra egy újabb jó cselekedettel válaszol, már valóban nem tudom, hová tegyem.

- Ön valóban igazán hihetetlen, Mr. Connor! Épp azt mondom, hogy valószínűleg örökre az adósa maradok, és erre az a válasza, hogy újabb szívességet tesz, és szerez nekem munkát? Most mégis mit kezdjek magával? - ingatom a fejemet hitetlenkedve, és elnevetem magam. - Ez valóban csodásan hangzik, igazán köszönöm - veszem át a szalvétát, és miután megnézem a rápingált telefonszámot, elteszem a táskámba. Magamban megmosolygom kicsit a jelenetet, mintha egy bárban találkoztunk volna, és egy szalvétán cserélnénk számot. - Előbb-utóbb meg fogom találni a módját, hogy kifejezzem a hálámat. Ha másnem egy tányér süteménnyel. Szereti a süteményeket, Mr. Connor? Vagy ez túl délies gesztus volna? - nevetek kicsit a gondolatra.  

Távol áll tőlem a pro bono, ha nem szívességet kérnek tőlem, még csak fontolóra sem veszem, hogy elvállalok egy ilyen ügyet. Mégis, amikor az őszinte örömöt látom Miss Harper arcán, az az a pillanat, amikor magamnak is belátom, hogy - szívesség ide vagy oda - jó döntés volt rábólintani az ügyére. A legtöbb ügyfelem őszinte mosoly helyett számokkal fejezi ki a köszönetét.

Csak sejteni tudom, mennyire nehéz helyzetben van most Miss Harper. Szeretett volna a saját lábára állni, nem másoktól függeni, nem valakinek az alkalmazottja lenni, hanem valami olyat akart csinálni, ami igazán az övé. Mindent egy pillanat alatt elvettek tőle, tudtán kívül bűncselekménybe rángatták bele, napokig előzetesben tartották, miközben ártatlan, sőt, ő az áldozat. Így munkát találni nehéz; amint hallanak az ellene folyó eljárásról, azonnal el is búcsúznak tőle a legtöbben. Nehéz elképzelnem, hogy a szülővárosában könnyebb lenne újrakezdeni, de érthető, hogy egy része szeretne innen elmenni. A vesztes csata színhelyére nem szívesen tér vissza az ember.

- Ugyan, nem szereztem magának munkát, csak egy telefonszámot adtam, a többi már nem rajtam múlik - szabadkozom a fejemet csóválva, de ha Debbie-nek nem lesz valamilyen oknál fogva nagy ellenvetése, akkor szerintem Miss Harper nemsokára hivatalosan is munkába állhat. - Nincs mit meghálálni, tényleg. Csak próbáljon talpra állni minél előbb, amint magunk mögött tudjuk ezt az ügyet. És őszintén szólva nem vagyok túl édesszájú, de ha nagyon ragaszkodik hozzá, én nem leszek semmi jónak az elrontója - emelem magam elé a kezeimet védekezően. Ha ezután legalább munkája lesz és nem kell a biztos betevő miatt aggódnia, ha biztosítani tudja a fiának, amire szüksége van, már biztos könnyebb lesz egyről a kettőre jutnia. Közben meghozzák a rendelt előételeket is, amik láttán sokszorosan megjön az étvágyam.

A kellemes ebéd után, miután beülünk a kocsiba, még mielőtt Miss Harper jelenlegi lakása felé venni George az utat, jelzem neki, hogy másfelé induljon.

- A Lexingtonra menjünk előbb, George - kérem a férfit, aki ennyiből is pontosan tudja, hogy azon belül, hova menjünk. Alkalmanként ellátogatok a régi lakásomba, ami évek óta üresen áll. Nem volt szívem megválni tőle, de néha szükségem van onnan egy-két dologra, amiket a költözés alkalmával otthagytam. A szokásos dugó miatt bő fél óra utazás után a sofőr a központi pályaudvartól nem messze húzódik félre. Mivel nem úgy készültem, hogy teszünk errefelé egy kis kitérőt, ezért a saját kulcsaim nincsenek nálam; elkérem Georgetól a nála lévő pótkulcsokat, amiket ő a kesztyűtartóban tart. Ha valamire szükségem lenne, de én idő szűkében nem tudok eljönni, George egymaga is be tud jutni a lakásba. Miss Harpert a helyes irányba terelgetve közelítem meg az épület bejáratát. A modern felhőkarcolókkal ellentétben egy régi vágású, klasszikus new yorki lakóházba lépünk be. Nem egy üvegpalota, mégis egy igazi építészeti csoda, ami a maga idejében legalább olyan lélegzetelállító volt, mint ma egy új építésű, modern felhőkarcoló. - Jöjjön, a tizenötödikre megyünk - mutatok a liftek irányába. Ha nincs ellenvetése, egy ilyen kiadós ebéd után nem lépcsőznék. Az egyik felvonó pont a földszinten tartózkodik, így várnunk sem kell rá. Miután kiszállunk, a folyosó végén lévő lakás felé veszem az irányt. Először a kettőre zárt biztonsági zárat, majd a sima zárat nyitom és az ajtót kitárva, beengedem Miss Harpert. Magunk után becsukva az ajtót én is beljebb lépek. Mélyet szippantok a levegőből, miközben körbenézek. Az itthagyott bútorokat nagyrészt fólia takarja, hogy az idő múlása minél kevésbé látszódjon rajtuk. A tágas nappaliból nyílik közvetlen a konyha, mögötte két hálószoba található.

- Mit gondol? - kérdezem a nő felé fordulva, kíváncsian lesve a reakcióit. - Ne tévesszék meg a nejlonok, a bútorok jó állapotban vannak. Arra vannak a hálószobák - mutatok a konyha mögötti részre -, mindkettőhöz külön fürdő tartozik. A szomszédok alapvetően csendesek, a környék is kifejezetten jó, minden könnyen megközelíthető.

- És ez már így is több, mint amit remélhettem, főleg azok után, amennyit eddig tett értem. - Szerénykedik, pedig tényleg nagyon sokat köszönhetek neki. De persze értem én, hogy nyilvánvalóan nem vár érte hálát, nem is szeretném ezzel kínos helyzetbe hozni. Bár nem olyannak tűnik, mint aki könnyen zavarba jönne, nem olyannak ismertem meg. Épp ellenkezőleg. Ez talán a munkaköri leírás része is. - Rendben, értettem - bólogatok az udvariasan megfogalmazott válaszára, és mentálisan fel is jegyzem magamnak, hogy nem édesszájú. Talán nem egy tányér sütemény lesz a megoldás, de előbb-utóbb úgyis megtalálom a módját, hogy kifejezzem, mennyire értékelem mindazt, amit tett.

Az ebéd a továbbiakban egész kellemes hangulatban telik, hisz a jó hírek után már nem is igazán tudná semmi elrontani a kedvemet. Az ételek is igazán finomak, és mi tagadás, élvezem, hogy lehetőségem van ilyen környezetben elfogyasztani azokat. Időközben pedig felteszek még néhány jogi kérdést, és igyekszem tisztázni, mi vár még ránk, mi mindenre kell számítani. Csak hogy fel tudjak készülni lelkileg is mindenre. Mr. Grayson pedig valóban türelmesen válaszolgat nekem, és oszlatja el minden felmerülő kétségemet.

Arra számítok, hogy az ebéd végeztével, és a részletek megbeszélése után azonnal hazavisz, kitesz a Brooklyn-i lakótömb előtt, ehelyett azonban egy teljesen más címet mond be George-nak. - A Lexingtonra? - kérdezek rá meglepetten. - Esetleg volna még valaki, akivel találkoznunk kell? - Nem említett erről korábban semmit. Vagy nem figyeltem volna eléggé? Pedig azt hittem, mindent sikerült megértenem, ami a perünk lezárásához kell.

Miután leparkolunk, követem a férfit az épületbe, majd a lifbe is, aztán egész a tizenötödik emeletig megyünk. Egyre furcsábbnak tűnik a helyzet, de még mindig az tűnik a legkézenfekvőbb magyarázatnak, hogy találkozunk kell itt valakivel. A lakást megnézve, a kérdését hallva azonban ismét ráncba szalad a homlokom az értetlenségtől. - Elnézést, Mr. Connor, ne haragudjon, de nem értem. Talán ki szeretné venni a lakást? Mert ha így van... - körbe hordozom a pillantásom a helyiségeken. - Tényleg szép, kellemes az elrendezése, és kétségtelenül nagyon jó helyen van... - bólogatok egyetértően. Az más kérdés, hogy az én pénztárcámhoz mérve minden bizonnyal csillagászati árat kérnek érte, de ez már nem rám tartozik. Az ügyvéd úr, feltétezelem, megengedheti magának azt is, hogy borsos összeget fizessen bérleti díjként. Egyébként valóban jól megközelíthetőnek tűnik, és szimpatikus az is, hogy egy régebbi épület, nem pedig egy vadiúj felhőkarcolló. Ezek a lakótömbök már szinte műemlék értékűek és lelkük van. Érezni a történelmet a falaik kötött. Bár lehet ez így butaság, és az ilyesmi valószínűleg nem is érdekli az ügyvéd urat. Egyébként meg elképzelésem sincs, miért hozott ide? Miért kíváncsi éppen az én véleményemre? Biztos találna nálam megfelelőbb embert is, ha hasznos tanácsokat szeretne kérni valakitől vásárlás vagy bérlés előtt.

Halvány mosoly suhan át az arcomon, ahogy hallgatom a hálálkodását. A legtöbb ügyfelem nem szokta így kifejezni magát, ez az apró változatosság pedig meglepő mód kifejezetten jóleső érzést kelt bennem.

- Nagyon szívesen. - Távol áll tőlem az ilyesfajta segítségnyújtás, de most őszintén gondolom, hogy szívesen segítek Miss Harpernek. Az elmúlt időszak amilyen rövid volt, annyi megpróbáltatást állított eléjük, ezt pedig egy ártatlan embernek sem szabadna megtapasztalnia. Szeretnék igazságot szolgáltatni neki, szeretnék segíteni, hogy tisztázhassa magát és a nevét, az igazi bűnösök pedig oda kerüljenek, ahová tartoznak.

Az ebéd kellemesen telik tovább, a jó hírek okozta jókedvből rám is bőven ragad, a rám jellemző szűkszavúságot is száműzöm, amíg kettesben ülünk a tányérjaink fölött. Az esetleges felmerülő kérdéseket még megbeszéljük és próbálom felkészíteni Miss Harpert az előttünk álló időszakra, hogy lehetőség szerint ne érje semmi váratlanul. Ezt persze nem tudom garantálni, de igyekszem a tőlem telhető legtöbbet megtenni azért, hogy a lehető legtöbb felmerülő kérdésre választ kapjon.

Ebéd után még terveim szerint megejtünk egy kitérőt, ami már akkor a fejemben volt, amikor megláttam, milyen körülmények között laknak. Még ha átmeneti is az a fedél a fejük fölött és idővel el tudnának költözni egy jobb helyre, akkor sem szeretném, ha a szükségesnél tovább kellene ott időzniük. Senkinek sem ideális az a lakás, és dühítő, hogy valaki másnak a hazugságai miatt kényszerültek oda.

- Nem egészen - ingatom a fejem a kérdésre, de ennél többet nem mondok. Nem tudhatom, hogy reagálna, ha közölném vele a terveimet, így inkább csak akkor avatom be, ha már a lakásba értünk. George rutinosan visz minket az említett címre, ahol félrehúzódik, mi pedig a klasszikus, régi vonású lakóházak egyikéhez sétálunk tovább. A lift gyorsan felvisz minket a tizenötödik emeletre, én pedig az irányt azonnal a régi lakásom felé veszem. Magam elé engedem Miss Harpert, majd beljebb lépve szétnézek, mielőtt még bármit is mondanék. Rengeteg emlék fűz ehhez a lakáshoz, hosszú éveket töltöttem itt, de nem szeretek elmerülni az emlékek között és szentimentálisan viselkedni, így inkább érdeklődöm, mit gondol a másik a lakásról.

- Nem, nem tervezem kivenni - mosolyodom el féloldalasan, majd a kandallóhoz lépek és a téglaberakásos keretet végigsimítva ismét körbepillantok. - Igazság szerint ez a régi lakásom. Egy ideje üresen áll, nem volt szívem megválni tőle - mélyet sóhajtok, majd szembe fordulok Miss Harperrel. Közelebb lépek hozzá, kezembe fogom az egyik kezét és felfelé fordítom a tenyerét, hogy át tudjam adni neki a kulcsokat. - Szeretném, ha Taylorral ideköltöznének. - Mélyen a szemeibe nézek, hogy tudja, ez nem valamiféle vicc, hanem nagyon is komolyan gondolom az ajánlatomat. Nem tudnám pontosan megmondani, mi az, amiért ennyire segíteni szeretnék ennek a nőnek és egy munkalehetőségen kívül még az üresen álló lakásomat is odaadnám neki. Talán pont azért, mert nagyon különbözik azoktól az emberektől, akikkel általában dolgozom. Szeretnék könnyíteni egy kicsit a hétköznapjain, javítani a körülményeiken, és akkor reményeim szerint ő is könnyebben visszatalál önmagához.

Mr. Connor úgy érkezett az életünkbe, a legnagyobb zűrzavar közepén, mint egy őrangyal, és láthatóan továbbra sem áll szándékában lemondani erről a szerepről. Kihozott a börtönből, hogy együtt lehessek a fiammal, majd harcolt értem, hogy kiderüljön az igazság, és bebizonyíthassa az ártatlanságomat, annak ellenére, hogy egyetlen dollárt sem tudtam ezért cserébe fizetni neki. Bár a kezdet kicsit nehéz és döcögős volt; mikor megismertem, volt néhány pillanat, amikor attól féltem, nem leszek képes bebizonyítani neki – neki sem – hogy én igazából az áldozat voltam, és nem én követtem el a sikkasztást. Ám amióta elhatározta, hogy mellém áll, és segít, azóta mást sem tett. És most még tetőzi mindezt azzal, hogy segít rendes munkát találni, erről az ebédről nem is beszélve. Hálás vagyok neki, nagyon. Szerintem még nem igazán volt ember az életemben, aki ennyi mindent tett volna értem, főleg nem ilyen rövid idő alatt. Teljesen megérteném, ha ezzel az ebéddel véget érne a szívesség-sorozat. Ha most hazafuvarozna, majd a tárgyalás után egyszerűen elválnának útjaink, aztán látni sem akarna többet. Szándékomban áll persze kifejezni valamilyen módon felé a hálámat, amint kitaláltam, mivel is tehetném ezt meg, de igazából ha csak annyit szeretne, hogy ne kelljen többé velem foglalkoznia, azt is elfogadnám. Én legalábbis így látom a helyzetet, hogy többet tett értem, értünk, mint az elvárható lett volna, pedig olyan komoly férfinek tűnik, aki nem szeret szívességeket tenni, feleslegesen pazarolni az idejét másokra... már csak emiatt is meglep, amikor rájövök, hogy a megbeszélésünk után az étteremből nem egyenesen Brooklyn felé vesszük az irányt ismét. Persze hamar megmagyarázom magamnak, hogy valószínűleg találkozónk lesz valakivel, vagy valami egyéb dolog vár még, ami az üggyel kapcsolatos, és mivel nem kapok egyértelmű választ a kérdésemre, számomra ez az elképzelés tűnik a legvalószínűbbnek. Aztán azonban ahogy megérkezünk a lakáshoz, kezdem egyre kevésbé érteni a helyzetet. Tetszik a hely, egyértelműen, hisz kellemes, jó elrendezésű, a bútorok valóban jó állapotban vannak, ezt a rájuk borított nejlon ellenére is könnyedén meg lehet állapítani, de nem igazán értem, hogy miért vagyok itt. Ha nem kivenni akarja... nem is megvenni, hisz a lakás, mint kiderül, az övé, mégis mi a célja vele? Vagy velem? Azt mondjuk megértem, hogy nem szívesen válna meg tőle, már ha megteheti, hogy több lakást is fenn tartson. Valószínűleg én is ragaszkodnék hozzá, ha az enyém volna.

Még mindig csodálkozva hordozom körbe a pillantásomat, és próbálnék rájönni, hogy mi is történik, ezért nem regisztrálom azonnal, hogy Mr. Connor közelebb sétál, csak amikor már elém lép. Nagyra nyílt szemekkel figyelem őt, és kissé meglepetten pillantok le a kezeinkre, amikor megérinti a kézfejemet. Majd egyenesen döbbenten, és nem mellesleg zavart homlokráncolással nézek fel a szemeibe, amikor a tenyeremre helyezi a kulcsot.

- Ideköltöznénk...? Ne haragudjon, még mindig nem egészen értem... - Pedig, esküszöm, általában nem ennyire nehéz a felfogásom. - Ez... - Tekintetem a bútorokra rebben, majd vissza a férfire. - A lakás tényleg csodálatos, és... határozottan élhetőbb, mint a mostani otthonunk Brooklynban, ezt elismerem, de... nyilván tisztában van vele, hogy az anyagi helyzetünk egyelőre nem engedné meg, hogy reális összegben fizetni tudjam egy ilyen hely bérleti díját – nézek komolyan a szemeibe. - Először is egy biztos munkahelyre lenne szükségem, és... természetesen erősen reménykedem, hogy megkapom az állást, amit ajánlott, de most még... minden olyan... bizonytalan – sóhajtok.

Ahogy az ebéd is egy hirtelen ötlettől vezérelve valósult meg, az utána lévő kitérő sem volt betervezve, de úgy tűnik, a mai nap a spontaneitásról szól, ami esetemben rendkívül ritka. A délelőtt kapott jó hírek, amiknek őszintén tudok örülni, annak ellenére, hogy eleinte mennyire nem állt szándékomban ezzel az üggyel foglalkozni. Szinte rögtön az első találkozó után elég határozott kép alakult ki bennem Miss Harperről, és ahogy felvázolta a történteket, majd én magam is meggyőződtem az ártatlanságáról, valóban segíteni szerettem volna neki, és ezt most sincs másként. Minden tőlem telhetőt megtettem, hogy szabadlábon védekezhessen, és azt szeretném, ha a kint töltött idejében nem abban a kicsi, züllött lakásban kellene élniük. Előre megjósolni lehetetlen, meddig fog húzódni az ügy, viszont az ítélethozatalig biztos vagyok benne, hogy a mindennapjai rendkívül stresszesek lesznek. Ha azzal tudok segíteni, hogy nyugodt körülmények között hajtják álomra a fejüket a fiával egy biztonságos környéken, akkor miért is ne tenném? Reggel még koránt sem így terveztem a napot, mondhatni hirtelen ötlettől vezérelve nyújtom most át neki a kulcsokat, de mivel a lakás egy ideje üresen áll, ismeretlen albérlőknek kiadni nem szándékozom, viszont időnként egyébként is valakinek rá kell néznie, ha lakna itt valaki, akkor nekem sem kellene megtenni ezt a kitérőt. Erre a jelen helyzetben pedig nem is tudok jobb jelöltet, mint Miss Harper és a fia. Nem ismerem ugyan őket sem, de valamiért a megérzésem azt súgja, az előttem álló nő egy valóban jó ember, az emberekkel kapcsolatos megérzéseim pedig nagyon ritkán csalnak. Általában messziről kiszúrom, ha valaki hamis, vele viszont pont az ellenkezőjét érzem. Szeretnék segíteni neki, nekik, mert megérdemlik, hogy végre valami jó is történjen a mindennapjaikban, és úgy gondolom, ha abból a lakásból eljöhetnek jobb körülmények közé, ha a fő problémát az ugyan nem oldja meg, de talán valamivel jobban fogják érezni magukat. Ahogy az érzelmek szépen sorban suhannak át az arcán, nem tudom elrejteni az arcomra telepedő halvány mosolyt. Számítottam rá, hogy ellenkezni fog, de szerencsére én is elég kitartó tudok lenni, ha valamit a fejembe veszek.

- Élhetőbb - bólintok egyetértően, miután befejezte a monológját, amivel egyébként semmit nem ér el nálam. Mindennel tisztában vagyok, amit felsorolt, és ennek ellenére is örülnék neki, ha ideköltöznének. - Pontosan tudatában vagyok ennek, Miss Harper, de egy pillanatig se gondolja azt, hogy bármiféle bérleti díjat felszámolnék. Egy jó ideje üresen áll már a lakás, aminek csak akkor van haszna, ha lakják. Szeretném, ha a fiával nem abban a másik lakásban kellene nyomorogniuk, hanem a lehetőségekhez képest kényelemben lennének. Még van itt pár dolgom, amiket nem vittem magammal a költözés során, de azokat bármikor el tudom szállíttatni. Akár már ma is itt aludhatnak, csak egy szavába kerül. Lehet, hogy most minden bizonytalan, de ez… - mutatok körbe a lakáson. - Hadd legyen ez az az egy biztos pont, amire szükségük van.

A zavarom és zavarodottságom nem akar múlni, sőt, minden szavával tovább fokozódik. Nem tudom ép ésszel felfogni ezt a helyzetet. Mármint délről származom, ott a szomszédok gyakran kisegítik egymást a bajban, ebben nőttem fel, ezt szoktam meg, de az ott van, amióta pedig New Yorkba jöttem, ennek épp az ellentettjét tapasztaltam. Az emberek olyan könnyedén átgázolnak egymáson, szemrebbenés nélkül taposnak lefelé, hogy feljebb jussanak, megkapják, amit akarnak, nincs összetartás, nincs együttérzés, még csak egymás szemébe sem néznek, amikor elhaladnak mások mellett valahol. Persze bizonyos értelemben ez érthető, amikor ennyien élnek egy helyen, de azért mégis először meglepő volt ezt megélni. Jillian tette pedig csak a pont volt az íre, a legfájdalmasabb tapasztalat mind közül, ami megtanította, hogy itt mennyire másképpen mennek a dolgok, én pedig milyen naiv vagyok, ha bízom másokban.

Aztán persze belépett az életünkbe Grayson Connor, aminek egyenes következménye volt egy újabb paradigmaváltás. Hiszen újra és újra bizonyította nekem, hogy itt is akadnak még jó emberek, akik képesek önzetlenül jót cselekedni, felemelni azt, aki erre rászorul. De annyi jót tett már értem, és nem fogom fel, hogy képes ezt még mindig fokozni? Vagy hogy miért teszi?

A szavait hallva pár pillanatig csak forgatom ujjaim között a kulcsot. Néhányszor szóra nyitom a számat, majd becsukom, mert nemigen találom először a szavakat. - Bocsánat, nem is tudom, mit mondhatnék. Öhm... Nézze, Mr. Connor – lépek közelebb, és fogom meg finoman az egyik kezét. - Ön igazán jó ember. Valószínűleg a legjobb, akit New Yorkba érkezésem óta megismertem. És őszintén hálás vagyok mindenért, amit eddig értem és a fiamért tett. Ez a lakás nagyon szép, az ajánlata pedig... igazán csábító, de... Kérem, ne haragudjon, nem fogadhatom el. Ez már... egyszerűen túl sok lenne. Már így sem leszek képes soha meghálálni mindazt, amit értem tett. Nem is értem, miért ilyen kedves velem. Tényleg... miért? Miért bízik bennem annyira, hogy még a lakását is felajánlaná nekem?

Szinte fizikailag is fájdalmat okoz lemondani erről a lehetőségről, mert ezzel nem csak magamat fosztom meg attól, hogy javuljanak az életkörülményeink, hanem a fiamat is. Taylor épp annyira az áldozata ennek az egésznek, mint én, sőt még talán jobban is, hisz kettőnk körül én vagyok az, aki naivan és vakon megbízott valakiben, kockára téve ezzel mindenünket. És szeretnék Taynek újra olyan körülményeket teremteni, amilyeneket megérdemelne, ám ez időbe fog telni, mert muszáj lesz ezt önerőből megvalósítani. Egyszerűen nem engedhetem meg magamnak, hogy továbbra is kihasználjam Mr. Connor kedvességét és jószándékát. Eddig teljesen rá voltam utalva, illetve amíg a per véget nem ér, ez így lesz, mert nélküle nem tudnám bizonyítani az ártatlanságomat. De ez a lakás nem létszükséglet, és tényleg nem értem, miért tenne ilyen hatalmas szívességet valakinek, akit csak alig néhány hónapja ismer. Vagy lehet, csak azért nem értem, mert túlságosan megingott a másokba vetett bizalmam a történtek után?

Jó megérzésem van Miss Harperrel kapcsolatban, és már rég találkoztam ennyire kedves, őszinte lélekkel. Olyan, mint egy kis reménysugár a szürke hétköznapokban. A legtöbb ügyfelemmel ellentétben vele nem stratégián kell gondolkodnom, és esetleg támadási felületeken aggódnom, hanem csak bizonyítani kell az igazat, amitől el vagyok szokva. Visszagondolva, örülök, hogy elvállaltam az ügyét, pedig csak púpnak gondoltam volna a hátamon.

Amennyi bizonytalanság van most az életében, szeretném valamivel ezt kompenzálni. Az irodán és a tárgyalón kívül nem nagyon szoktam az ügyfeleimmel kapcsolatban lenni, legfeljebb egy-egy ebéd vagy vacsora erejéig, de a legtöbbjük nem is olyan, mint az előttem álló nő. Ők nincsenek magukra utalva, nekik nem kell szűkölködniük, nincs okuk különösebb panaszra, ami a körülményeiket illeti. A velem szemben álló nő viszont sebezhető, fél, és teljes mértékben rám van utalva. Varázsütésre nem tudom győztesként kihozni a perből, de amíg minden vissza nem áll a normál kerékvágásba, szeretnék enyhíteni a rajta lévő nyomáson, ahogy csak tudok. A mai nap volt “szerencsém” látni, milyen körülmények között kénytelenek élni - ha csak átmenetileg is. Az ideálistól távol áll, ezért gondoltam kitérőt tenni a régi lakásom felé, és ezért vannak most nála a kulcsok.

- Semmit sem kell mondania - mosolyodom el halványan egy pillanatra, aztán ahogy folytatja, lassan ingatni kezdem a fejem. Megértem, hogy ez talán sok neki egyszerre, nem számított rá, és esetleg zavarba hozta az ajánlat. Nekem sem szerepelt a napirendemben ez a pont, de ha már itt áll üresen a lakás, kiadni vadidegeneknek nem fogom, eladni pedig nincs szívem, akkor miért is ne adnám oda a kulcsokat valaki olyannak, akinek szüksége van rá? - A munkám része kiismerni az embereket. - Nem kell bemutatniuk, jellemezniük magukat, legtöbbször a szavaik, a gesztusaik, a cselekedeteik egyértelműen megmutatják, milyen emberek. A mindennapjaimhoz hozzátartozik minél gyorsabban kiismerni az ügyfeleimet, ha személyes részletekig menően nem is, de hogy mennyire őszinték, mennyire mondanak igazat, vagy esetleg mennyire játsszák meg magukat még előttem is, az igen, hiszen enélkül nem tudnám rendesen végezni a munkámat. Az emberekkel kapcsolatban szinte mindig jók a megérzéseim, és Miss Harper már az első pillanattól kezdve egy őszinte, kedves, nem utolsó sorban pedig ártatlan nőnek tűnt, aki ennek a mocskos világnak csak áldozata - mindezt az ügyével kapcsolatos minden újabb felfedett részlet is alátámasztja. - Ha más miatt nem, a fia miatt vegye fontolóra, rendben? - Ami az első perctől kezdve egyértelmű volt még számomra, az az, hogy mennyire szereti a fiát, és csak a legjobbat akarja neki, és ezzel talán meg tudom győzni. Racionálisan nézve az a kis lakás egyiküknek sem ideális, és ha a helyzetük önmagában nem lenne elég elkeserítő és nyomasztó, a körülmények biztos még jobban megkeserítik Taylor mindennapjait.

Értetlenül, de kíváncsian fürkészem a férfi arcát, mert tényleg szeretném megérteni őt. Azt, hogy miért ilyen kedves velem. Az elmúlt hónapok után annyira furcsa, szinte hihetetlen, hogy bárki ennyi önzetlen jó szándékkal fordul felém, mindenféle hátsó szándék nélkül. Azt hiszem, Jillian árulása és a letartóztatásom után kicsit elveszítettem az emberekbe vetett bizalmamat és hitemet, de Mr. Connornak hála talán most újra megtalálhatom azt. Burkoltan fogalmaz, a munkájára hivatkozva, de így is jól esik azt hallani, hogy jó emberismerőként megbízhatónak talál. Főleg annak tudatában, hogy a megismerkedésünk első pillanataiban éppen ellenkezően vélekedhetett velem kapcsolatban. Gondolom, nem kis dolog, hogy mostanra annyira megkedvelt, hogy ekkora gesztust tegyen. Ennek ellenére először mégis úgy érzem, el kell utasítanom a lehetőséget. Nem használhatom ki a nagyvonalúságát, már így is túl sokat tett értem. Csak aztán megemlíti a fiamat, én pedig lassan nagy levegőt veszek. Annyi veszteség és megpróbáltatás után Taylor tényleg megérdemelné, hogy az élete újra a normális medrébe kerüljön. Nem állhatok ennek útjában.

- Kétségtelenül tudja, hogyan nyerjen meg egy ügyet, nem igaz? - ingatom a fejemet legyőzötten, miközben egy nagy sóhajjal az ajkaimon elmosolyodom. A fiam a gyenge pontom, ő pedig ügyesen rátapintott, és nem kétlem, hogy nagyon is tudatosan. Ez azonban arra enged következtetni, hogy nagyon is komolyan gondolja az ajánlatát, és minden egyes korábban elhangzott szavát.

- Rendben – bólintok, majd ezúttal én lépek közelebb, és érintem meg óvatosan a férfi kezét. - Rendben – ismétlem meg a szót. - Elfogadom a lehetőséget, és őszintén köszönöm, Mr. Connor – nézek komolyan a szemeibe. Tudnia kell, mennyire hálás vagyok mindenért, amit értünk tesz. - Viszont lenne két feltételem – teszem hozzá, miközben újra apró mosoly jelenik meg az arcomon. - Az egyik: ha megkapom az állást, és az első fizetésemet, meg fogunk állapodni egy mindkettőnk számára  megfelelő bérleti díjban. - Jelenleg tényleg nem tudnék fizetni ezért a csodás lakásért sajnos, de szeretném, ha tisztában lenne vele, hogy szándékomban áll, és amint lehetőségem lesz rá, fogok is. Hogy tényleg csak addig használnám ki a kedvességét, amíg rá vagyok kényszerülve. - A másik pedig... Nem is annyira feltétel, inkább csak egy kérés... - kezdek bele, és közben hátra lépek, hogy felvegyek egy kis távolságot, ezzel is érzékeltetve, hogy ezzel nem egy bizonyos határt szeretnék átlépni. - Miután megnyerte nekem a pert... engedje meg, hogy Taylorrel meghívjuk hozzánk, az új otthonunkba egy vacsorára, hálából mindazért, amit értünk tett – tárom szét a két karomat, hisz az új hely alatt már erre a lakásra célzok.

Érzem a bizonytalanságot és az értetlenséget Miss Harper felől; nem meglepő ez a reakció, hiszen egy számára idegen városban van, egy olyan helyzetben, amit az ember az ellenségeinek sem kíván. Nem csak a város idegen neki, de közben a mindennapok bizonytalanságával is meg kell küzdenie, minden másnap egy zsákbamacska, és az sem csoda, ha az emberekbe vetett bizalma megroppant. Elárulták, átverték, belerángatták valamibe, és eszközként használták, ameddig hasznosnak ítélték, de amikor forró lett a talaj, őt dobták a farkasok közé. Nem hibáztathatom, amiért óvatos és mindent kétszer átgondol. A sajátja mellett a fia életét is óvnia kell. Ráerőltetni semmiképp sem szeretnék valami olyat, amit nem akar, de szeretném, ha szép lassan ismét meg tudna bízni az emberekben - és bennem is. Sok olyannal fog még találkozni az élete során, mint Jillian, akik kérdés nélkül lépnének át a saját céljuk érdekében, de nem mindenki ilyen. Ahhoz viszont ragaszkodom, hogy legalább mérlegelje a segítséget. Nem csak maga miatt, hanem a fia miatt is. Úgy tűnik, ezzel sikerült rátapintanom a gyengéjére, mert a válaszából ítélve, sikerült végül meggyőznöm. Halványan elmosolyodva bólogatok a kérdésére; kér lenne tagadni, hogy pont véletlen jutott eszembe pont a fiával érvelni. A mosolyom akkor szélesedik, amikor végre rábólint az ajánlatra. Furcsa nyugodtság és izgatottság keveréke telepszik rám, amikor elfogadja az ajánlatot. Szokatlan érzés, és nem tudnám megmagyarázni, mert semmi logika nincs benne. De valahol megnyugtat a tudat, hogy akár már most éjszaka egy jobb helyen nyugtázhatják a napot mindketten.

- Mégpedig? - kérdezem érdeklődve, összevont szemöldökkel a feltételeiről Miss Harpert. Ha feltételekhez szeretné kötni az ittlétét, nem fogok nemet mondani, bár az attól is függ, mi az, amihez ennyire ragaszkodik. Mélyet sóhajtok, amikor a bérleti díjat hozza fel. Csak csóválom a fejem, de a hangjából és az arcából ítélve teljesen feleslegesen. Határozottnak tűnik, úgyhogy egyelőre próbálom elengedni ezt a feltételét, ami nem kizárt, hogy befolyásolni fogja az ajánlatban szereplő fizetést, ha Debbie megfelelőnek találja Miss Harpert a pozícióra, hiszen ezt inkább az ő feladata megítélni. - A kérésnek örömmel teszek eleget - bólintok a vacsorameghívásra, amivel pontot teszünk ennek az egész káosznak a végére. - A másikat pedig majd később megbeszéljük. - Nem utasítom el rögtön, mert akkor nem zárnánk le a témát ennyivel, inkább nyitva hagyom a lehetőséget. - Viszont, ha itt végeztünk, akkor szólok George-nak, ő fog tudni segíteni a költözésben, és már ma itt tudnak aludni, ha gondolja.